Elmés levél
Lelkem gyógyítójához

Bocsásson meg, tiszteletlen voltam:
hívására még nem válaszoltam.
Nem vagyok egy híres levélíró –
nem szép dolog, de nekem már így jó.
Bármi okból keresett is engem,
azóta csak itt zakatol bennem –
gyürkőztem az isten tudja hányszor,
mégsem voltam hozzá elég bátor:
pedig néhány gombnyomás, csak ennyi,
s szavaim meg tudnának eredni.

Nézze, sajnos beszorít magamba
ez az álnok, mérges lelki gomba:
micélium szövi át az elmém –
szabadulnék, hogyha módját lelném.
Annyit tudtam csupán megfigyelni:
állapotom időnként kegyelmi,
aztán csak egy hangulati inverz –
s a Himnusz is faragatlan kínvers.
Fájdalom hasít a homlokomba –
akkor szórja spóráit a gomba...

Kémiás bogyókkal jobban élek,
némi derűt most tőlük remélek.
Ahhoz képest, milyen bajban voltam –
minden nap a Sátánba karoltam,
önemésztőn magamba haraptam,
de hiába: jól sohase laktam-,
remény rakja fészkét a szívemben:
egyszer-kétszer sikerült kilesnem.
Nem hagyom, hogy újra megalázzon –
erőt veszek tán egyszer e lázon.
Dolgom elég, végzem napról-napra
(hogyha nehéz, rászólok magamra),
testem edzem, kényeztetem kertem,
végre ismét családomra leltem!

Jól van már így, csak rosszabb ne lenne,
bennem élő démonom feledne.
Bevallom, hogy miközben remélek,
csendesen, de fájdalmasan félek:
milyen sorsot szán nekem az Isten?
(késő már, hogy megkérjem: segítsen?)
Megadja-e méltó öregségem,
vagy bambulok halálig egy széken?

Remélem, hogy levelemet látta –
nem vesződtem tán vele hiába:
úgy gondoltam, meglepem e verssel –
s könnyebb lettem pár adag keservvel.
Hálás vagyok, mert hogy megismertem:
szóval ápolt, mikor magam vertem.
Bízom is: ha kínom újra átfon,
szokott módon mindig megtalálom!

2016.11.22.

A kolduló lélek

Hajléktalan lett a lelkem,
kóborol az éjszakában,
mint a kutya, oly kiverten:
csak egyedül csak magában.

Sikátorok bús lakója,
kihalt terek árva őre –
nincs, ki szánja, nincs ki óvja:
menekülnek, futnak tőle.

Hű barátok, szép szerelmek
háromszor is megtagadták –
nem kérdeznek, nem felelnek:
megvetik a világ fattyát.

Istenekben kételkedett –
sértett papok megkövezték.
Ítélkezett dogmák felett,
bizonyságát nem követték.

Másképp mérte a világot,
vén tudósok kiátkozták –
csukott szemmel többet látott:
ép elméjét lefokozták.

Koldussá lett, kéregető –
égre írta, amit vágyott.
Hordozta egy síró felhő:
„Igazságot, igazságot!"

2016.11.22.

Tánc a jégen

Vékony jégen táncot ropok,
táncparkettem sírva ropog.
Sámán üti a bőrdobot –
szívem, lábam együtt dobog.

Jég alattam, ég fölöttem:
hová tartok, honnan jöttem?
Rian a jég- ha beszakad,
szabad lelkem égbe szalad.

2016.11.21.

Jeges mondóka
Vékony jégen táncot ropni,
szépasszonytól csókot lopni -
veszélyes.
Mert a jég bíz beszakadhat,
az asszony meg elszaladhat -
szeszélyes.
Hangos a jég, mikor rian,
Erzsi, Kati és Mariann -
beszédes.
Hogyha táncom lassú, higgadt,
megérdemlem csókjaikat -
de édes.
******************

Jégtánc
Hogyha táncba vinne kedved,
vékony jégre nem kell menned,
mert ha a jég beszakadna,
lelked az égbe szaladna.
Sámándobra csak legyintsél,
inkább egy prímásnak intsél,
ő húzza el a nótádat,
a táncot meg vigye bánat..

A vándor

Kóborolnak langyos szelek,
űzik őket fagyos szelek –
nyárból jövök, télbe megyek.

Jobb lábamon könnyű saru,
balon csizma, vasalt sarkú –
lelkemen az örök alku.

Hátam mögött búzatábla,
elöl dér borul a tájra –
szívem sajog, mintha fájna.

Utánam szól anyám: fiam!
Előttem fekszik a sírban –
két homály közt gyilkos iram...

Fogy a derű, nő a ború,
békét zabál a háború –
cselekvőből leszek tanú.

Lakodalmas zene követ,
gyászinduló szembe jöhet –
a teremtőm tarkón lövet....

2016.11.20.

Molnár anyám

Molnár anyám ködlő porban
eteti a zúgó gépet –
liszt a szájban, liszt az orrban,
száz decibel a fülének.

Báránybekecs melegíti,
vastag kendő fedi fejét,
csak nem óvja, csak nem védi
semmi elszürkült tüdejét.

Éhes a gép, mormog, emészt:
falja, nyeli csépelt búza
Jézus arcú apró szemét –
kegyetlenül porrá zúzza.

Ékszíj köröz, rosta zörög,
kalapácsok magot tépnek.
Ciklon száján dara pörög,
kenderzsákok enni kérnek.

Molnár anyám könnye ráhull
minden árva búzaszemre,
gép gyomrába egyre bámul:
mi lenne, ha beleesne?

2016.11.19.

Három galamb

Temetésre hív a harang,
meghalt három békegalamb.

Egyik volt a lélek őre,
másik volt az ország őre,
harmadik volt világ őre.

Három galamb, három angyal
búcsúzik a nagy haranggal.

Egyik után őrült elme,
másik után véres kelme,
harmadiktól a vég verme.

Isten szánna, Isten verne, -
szétfeslett a hit kegyelme.
Mit kérdezne, mit felelne
három galamb átlőtt szíve?
Béke, béke, béke híve,
gyilkosotok visszasír-e?

Egyik nyugszik hasadt kínban,
másik nyugszik ország sírban,
a harmadik uránpírban.

Meghalt három békegalamb –
repedezik a gyászharang.

2016.11.18.

Örök szeretet

Szemérmes szerelemmel
szerettelek téged,
mezítelen, szűz lelked
hívta az enyémet
Isten-tanúság előtt
fehér, tiszta frigyre.
Ablakos orchideák
lelnek így a fényre,
s aztán feslő szirmokkal
tündökölnek: színek,
formák bujasága
énekli a rímet
virágódás strófákban.
Szerelmünk szív-szonett
selyem szőttese volt
a sárvilág felett.

Szeszélyes szeretettel
őrizlek már téged,
s te szelíd mosollyal
szívverésem véded.
Óvnálak vándor szelek
nehéz sóhajától,
felhő hideg könnyének
bús zuhatagától,
arany Nap sugarában
a maghasadástól,
naptükre teleholdnak
bűbáj kacajától.
Riadt lelkem sebére
vigasztalást borít
két rebbenő szempillád
és élni bátorít.

2016. 11.17.

Csujjogató

Szekér Lacinak ajánlom

Passzív házba passzív lakót,
aki aktív sohase vót.
Sose kérges a tenyere,
mégse fogy el a kenyere.

Egy levegőn vígan elél,
spontán légcserétől alél.
Kolbászt eszik – átmegy rajta:
jaj, de gazdaságos fajta.

2016.11.16.

Hogyha megunnátok

Hogyha megunnátok, mondjatok le rólam –
legyek kivert koldus országúti porban,
vállamon botommal, rajta rongyos kendő,
benne himbálózik majd' hatvan esztendő.

Hogyha megunnátok, mondjatok le rólam –
hegyét töröm sírva, s eldobom a tollam,
számba követ teszek szavaim útjába,
verseim beejtem könnyeim kútjába.

Hogyha megunnátok, mondjatok le rólam –
feledjétek el, hogy lantos dalnok voltam,
szerény énekemet többé ne halljátok,
puszták magányában emlékezem rátok.

2016.11.16.

Vizes virtus

Katinka drága:
hosszú a táv ma,
nedves a víz is –
ez ám a krízis!

Kész a kelepce:
mély a medence,
messze a túl vég –
én belefúlnék...

Katinka kedves –
két keze repdes,
lábai rúgják,
ússza az útját.

Habzik a felszín,
akár a tejszín.
Siklik a teste:
pikkely a dressze.

Katinka kérem –
fényes az érem,
csillog a szempár,
mosolyért nem kár.

Ünnepi zárszó,
kúszik a zászló,
magyaros virtus –
árad a Himnusz.

2016.11.15.

Marcinak, névnapjára

Marcikám, a torta szép:
érzem édes illatát,
de mást is mondanék:
boldogok a nagypapák!

Kis unokák teszik ezt,
ahogy Te, csillagszemeddel –
egy művész se festi meg,
akár varázsecsettel!

Késő őszi ünnepen
Rád szeretve gondolok:
szép mosolyod add nekem,
s éljenek a Mártonok!

2016.11.12.

Tünedezés 1

Nekem már ne írj, ne is válaszolj:
nem kell, hogy betűimre ráhajolj.
Ne keresd unt igazam a borban,
de ne bánd meg, hogy diákod voltam.
Én őrzöm híven a régi hálát –
Te csak feledd arcom szép imázsát...

2016.11.12.

Tünedezés 2

Nekem már ne írj, és ne válaszolj:
nem kell, hogy verseim fölé hajolj.
Ne láss emlékeket borodban,
s ne valld be, hogy diákod voltam.
Én megőrzöm azt a régi hálát –
Te csak feledd arcom szép imázsát...

2016.11.12.

Tünedezés

Kozma Hubának

Nem kell írnod, nem kell válaszolnod,
nem kell verseim fölé hajolnod.
Ne lesd meg emlékemet a borban,
ne valld be, hogy jó diákod voltam.
Én megőrzöm azt a régi hálát –
Te csak feledd arcom szép imázsát...

2016.11.12.

Lélektangó

Juhász Gyulára emlékezve

Röpképtelen gubbad a lelkem –
szárnyát szegte kardos rémület:
csak vacog magába tekerten,
kalitja éjsötét, mély üreg.

Mintha menekülne e testből,
ki a tükör szerint én vagyok –
talán megijedt a szereptől,
amit világra jöttömmel kapott?

Nem áll a vártán, nem kormányoz,
elmém hajója partra vetve:
homokba süppedt, egy karátos
vasdarab, amit rozsda enne.

Szürke virágok illattalan
hajolnak földig – nem köszönnek:
lúdbőrzik már a föld alattam,
s felettem keselyűk köröznek.

A kedvesem csókja íztelen,
szép szavai nem érnek el hozzám,
tollam hegyén a vers rímtelen,
s nyűtt szívem töri el a bordám.

Sejttelen lelkembe mart a rák,
s egyre falja képzetes testét –
ó jaj, Belzebub foga rág.
A nappalok végzetes esték:

a hangulat nem hullámzik már –
megfagyott tükrén korcsolyázik
a halál – táncába ráncigál:
siklunk szűrt fényből telt homályig...

2016.11.11.

Sátánia

Dinnyére sör:
Brexit-re Trump?
Mégsem tök –
makk lett a tromf?

Mit zsíroztak
le a kenők:
menesztették
a libsi nőt,

s jött az ellen,
a már leírt,
rőt hajzatú,
aki beint?

Nem trükközés
ez: kövér blöff?
Tétemelés –
legyen még több

a baj, kétely,
vak félelem?
Torz elmékben
düh, sérelem?

Netán készül
a nagy USA,
hogy a népek
új Krisztusa

legyen – élők,
akik holtak
lesznek, majd mind
meghajolnak,

ha ítélni fog
végidőkben,
amit maga
okoz közben

a Föld hátán:
éhínséget,
olajhiányt.
Majd rút mérgek

ölnek, s népek
vesztét hozza,
mert kell neki
minden morzsa,

minden folyó,
és óceán,
a dús erdők,
kék ég netán.

És az Elnök
bukik egyszer
a terv szerint,
s méla keggyel

odalökik
éheseknek,
s a nép ítél:
bosszút tesznek

azon, aki
csak bűnbak lett,
csapdába esett
naiv balek.

Akkor megint
jön az USA
száz esztendős
titkos ura,

pénz mágusa,
bosszú népe
rálehelni
a sártekére

kénes tűzzel
régi vágyát:
ezeréves
királyságát.

2016.11.09.

Szélfútta porszem

Erős voltam én és bátor:
tejet loptam az anyámtól.
Pereltem, ha nem szerettek,
bevéreztem száz keresztet.

Erős voltam én és bátor:
kaszát kértem a haláltól.
Magam ástam sírt a télnek,
vászna lettem fürge szélnek.

Gyenge voltam én és féltem:
Isten előtt álltam térden,
apám szaván meghajoltam,
éjjel holdfénybe karoltam.

Gyenge voltam én és féltem:
magyarul csak szívben éltem,
ha megloptak, megtoldottam –
szélfútta kis porszem voltam.

2016.11.08.

Akkor, mikor....

Mikor gyászzene hömpölyög az égből,
s templomi harangok törnek darabokra,
mikor tornyok dőlnek madarak röptétől,
s lángra kap ismét Mózes csipkebokra,

mikor reng a föld, hullámzik a bőre,
s mint részeg, tántorog mind a bűnös város,
mikor a tűz és víz zúdulnak karöltve,
s rothad az éden: kertje bűzös, sáros,

mikor a holtak sírgödröt temetnek,
s az élők fekszenek gyertyás ravatalon,
mikor tűzbe buknak ezeréves szentek,
s bűnöst tömjénez hites imamalom,

mikor az anyák gyermekhúst árulnak,
s fiú gyaláz meg tiszta lelkű anyát,
mikor mennykapuk örökre zárulnak,
s Krisztus tagad meg Szentlelket, s hű Atyát,

mikor kifordul a Föld magmás gyomra,
s a Hold mindörökre sarló marad,
mikor a vén Tejút fröccsen csillagokra,
s feketelyukra antianyag tapad,

akkor megérted a Mindenség rendjét,
s a teremtett Világ kódolt törvényeit,
akkor meghallod majd a Végtelenség csendjét,
s érzed a Káosz rejtett örvényeit....

2016.11.06.

Porrszívózás

Van egy nap, mi rendre
lelkembe tipor:
mikorra felgyűlik
az egy heti por.

Mint modern kori férj,
én is osztozom
az asszonyi terhen,
hisz közeli rokon.

Belátom, ha poros
a padló, szőnyeg,
fel kell szippantani
az apró szörnyet,

s a pók szőtte kesze-
kusza hálót is -
köztudott: lakásban
sosem vágyott dísz.

Száll a szapora por
bútorok alá,
ajtóra, ablakra,
s mi mindenhová?

A sarkokban pókok –
apró takácsok –
hálóznak szorgosan:
szövik a rácsot.

Tévelygő szúnyognak,
szállongó légynek –
a poros vadászat
póknak is végzet.

Utálatos gégecső –
tekergő kígyó
buktat, görbül, fordul,
mert neki így jó.

És a másik lián –
a voltos kábel:
ahogy én azt szidom,
az maga Bábel:

arasznyi hosszal,
de adós marad,
s nem érem el vele
a falsarkokat.

Máskor ajtó alá
kúszik szakadni –
ugrik a feszültség,
hát nekem annyi...

Kezemben lóg a gép,
csak zúg és lehel –
tűröm egy darabig,
juszt sem érdekel.

De végül a porral
én is eltelek –
tüdőm élő porzsák:
töltik a szelek.

Nem is kell gép nekem –
a gégecsövet
orromra kötözöm,
és végre jöhet

a kényelmes munka:
zsebre tett kézzel
szippantom fel a port,
s nyers szenvedéllyel.

2016.11.06.

Télelő

Kertemben járt a tél ma éjszaka –
hajnalban csapott meg a jég szaga:
derengő, még szürke, álmos fényben
a dértől csillogó avart néztem.
Fáim már csontváz-meztelen állnak:
színes pikkelyeik a földre szálltak,
s mégse fáznak – hibernált ágaik
őrzik a fák tavaszi álmait.

Kutyám kuckójába gömbölyödött
lompos farkával az orra fölött.
Tálban a víz hártya alá szorult,
mikor a tél széllova ráborult.
Hortenziám, a dúskeblű dáma
bájai csüngnek – micsoda dráma!
Minap még kövéren kacérkodott:
virághalma várta a célfotót.

Éreztem, hogy a ház is didereg:
vacogtak felettem a cserepek -
deres pikkelyek megfagyott halon:
csillogtak a télies hajnalon.
Zsebembe dugtam fázós két kezem
és erőt vettem e zord kényszeren:
halkan duruzsolt a vén gázkazán,
s jóllakottan aludt a fáskamrám.

2016.11.05.

Véres hajnal

Keletről jött az áradat.
Tettük csupán egy pár adat:
holtak, vérzők, űzött hadak,
s rémült tömeg, mely itt maradt.

Acélhordák duruzsoltak:
felszántottak napot, holdat,
tüzes halálmagot szórtak –
ó, de kegyetlenek voltak!

Szűz Szabadság meddő álmát
habzó szájú bikák hágták.
Tobzódott az ős kajánság:
egész ország volt a nászágy.

Hajnal hasadt, könnykút fakadt,
lánctalp alatt kőút szakadt.
Földre hulltak őszült hajak,
füstbe szálltak őrült szavak.

Gyűlt a harag. Tiport lelkek
grál kelyhei tűzzel teltek:
véres szörnnyel harcra keltek –
Isten előtt megfeleltek!

2016.11.04.

Invázió
A szocializmus kísértete

Zöld poloskák lepik el a házat –
honnan jönnek, nincs rá magyarázat:
inváziós lesz tán ez a század?
Kikerülnek minden ajtózárat -
nem sietnek: hogyha kell, hát várnak.
Az ember csak tehetetlen lázad,
hiába a kitartó vadászat.

Találgatom, e mögött mi állhat –
kádárista lehet ez az állat?
Akkor rakták tele a hazámat,
amikor a vádak csúcsra jártak:
szétszórták a füles poloskákat.
Kádár Apró Dögei-vé váltak –
most elunták: napvilágra másznak!

2016.11.03.

...esen

Hámoljunk hímesen,
szeressünk színesen,
csókoljunk ízesen,
vétkezzünk szívesen,
halljunk meg hívesen.

2016.10.28.

*

Egy sír előtt

Mozdulatlan álltam ott a sír előtt,
emlék-szemekbe néztem réveteg:
hogy lehetne még csak egyszer látnom őt,
s remegve fogni azt a két kezet?

Mécsvilág - mint lepke szárnya - billegett,
fehér virágok selyme nyugtatott.
Őszi búval úsztak fenn a fellegek,
s lenn a mélyben sok néma, vak halott.

Méla szellő játszódott a lombokon,
rozsdabarna gyűrt avarba tépett.
Lépkedett a szürke földes hantokon:
körbejárta birtokát a Végzet.

Egy, csak egy, ki várta ritka jöttömet -
éji börtönén sima kőlapok -,
összetörte mellkasát a földtömeg,
s két szemén a fény többé nem ragyog.

Pihenj Anyám, pihenj – siratni nincs erőm,
hisz tudod: férfibánat titka mar.
Lélekharang kísér bús-csilingelőn
majd engem is - meglátod -, itt hamar.

2016.11.02 .

Élj köröttem

Élj köröttem láthatatlan,
mint a kötés házfalakban,
mint a mértan száz alakban,
mint az Isten holt anyagban,
mint az Ige szólt szavakban.

Élj köröttem észrevétlen,
mint az idő hipertérben,
mint az erő bíbor vérben,
mint a tavasz múló télben,
mint a panasz zúgó szélben.

Élj köröttem halhatatlan,
mint a vízcsepp mély tavakban,
mint a dallam gyors patakban,
mint az ösztön lőtt vadakban,
mint a Kozmosz földdarabban,
mint a lélek gyászdalokban.

2016.10.28.

Óra vagyok

Óra vagyok, ketyegek –
halott időt temetek.
Két mutatóm feszület,
rajtuk pihen a szünet.
Tik-tak löki szívemet,
kukkos kakukk kinevet.
Rosszul járok: sietek –
rövid életű leszek...
Ha megállok, meglehet:
a kozmosz is megremeg.

2016.10.27.

A létra

Mi tagadás, kicsi vagyok –
gyümölcsfáim pedig nagyok.
Van egy létrám, égig érő,
minden ágat végig ér ő.
Felmászok rá, füttyentgetek –
aki furcsáll, az a beteg.

Ősszel, mikor hull a levél,
még az ereszig is felér.
Tiszták lesznek a csatornák,
úgy az esőt vígan hordják.
Lajtorjámat összecsukom,
tavaszig jó helyen tudom.

2016. 10. 25.

Örök magyar alkotmány

Négy-öt magyar soha ne hajoljon össze,
keresztet ne vessen harangkondulásra.
Ne tűzzön kokárdát, ne hulljon a könnye,
ha Himnuszt kottázna szíve dobbanása.

Ne mormoljon imát holmi szűz anyához,
templom tömjénfüstje ne fürössze lelkét.
Ne idézzen Istent, ha árva, magányos –
tartsa oda arcát, ha bűntelen vernék.

Feledje Trianont, lusta ezer évét,
Kárpátok bérceit ne érintse lába.
Csíksomlyó nyergében ne igézze kék ég,
ne űzze az álma bűvös Hargitára.

Kék Duna szalagja másnak hömpölyögjön,
szőke Tisza vize nyeljen gyilkos mérget.
Rónák délibábja rémítse, ha följön,
éltető kalászát rágják szét a férgek.

Szállja meg a démon az asszonyi méhet,
apa ne lehessen árva fiúgyermek.
Ne érjen öregkort, lepje meg a végzet –
önmagának ásson dúlt kertjében vermet.

Ha mégis megmarad? Legyen örök szolga!
Harapja le nyelvét, szavát mind feledje.
Ne álmodjon jövőt: sújtsa meddő sorsa –
vessen rá árnyékot Krisztusa keresztje!

2016.10.20.

Mert

Mert magyart akartak verni újra:
kéjjel ütni leszármazottakon –
a bosszú népének lelki útja
örökkön körbeforgó sorsmalom.

Mert szólt a Böszme jókor, jó helyen,
s fülekbe bújt a mérgező beszéd –
csak dühítsen, s a düh sodró legyen:
rohamra bírja alvók tömegét.

Mert a képgyár mindig manipulál –
legyen cél a Tőzsdepalota.
A bérelt csürhét oszlatni muszáj,
hát álljon fel a rend őre oda.

Mert övék itt a tér mindörökre,
mi csak verésért mehetünk oda
és az ávós nemzedék röhögve
nézi – itthon már nem lesz helyünk soha.

Mert vannak szent, gyászos ünnepeink,
s jó, ha néha sokan együtt vagyunk.
Miránk már az Isten úgy se tekint,
hát legyen egymáshoz szelíd szavunk!

Mert szólt a Büszke rosszkor, rossz helyen,
s szűk zónába szorult a bárgyú nép,
ahol szemkilövő golyó terem –
s szakad a szív, akár ha ágyú tép.

Mert a pesti utcán vér folyt megint –
közös bűnötök, a paktum gyilkolt!
Egy génekbe oltott téboly szerint
kezetek korbács, szemetek nyíl volt.

Mert nem évül el: ne bántsd a magyart!
Vérző homlokkal feltámad újra.
Igát tűr, de mindig kardot csavart
sújtó kézből, s szakadt orv íjak húrja.

Mert a zászlót vinni kell halálig,
s Himnuszt zokogni milliónyian!
Ha földbe tapossák mind egy szálig –
kisarjad, bárhány hódítója van!

2006. október 23.

Ötször hat sor ötvenhatról

Tóth Ilonkák és Mansfeld Péterek:
ne higgyétek, hogy nem forr már a dal –
a hóhérok mocskos bűnüket
bérbe adták, s a bérlő vak, süket.
Valaki most is szomjas – vért akar,
szikével a Nagy Szívben ténfereg.

Rácz Sándorok és Pongrácz Gergelyek:
a munkástanácsok operettet
játszanak, a Corvinban hazudnak
a filmek – céda lett mind, s csak untat.
Ki életben maradt, most is retteg:
emléketekre félve hajt fejet.

Gimes Miklósok, Maléter Pálok:
koporsótoknak hitvány őrzői
átsurrantak a záruló kapun.
Védte őket az áruló paktum:
szentté lettek a kor bűnözői,
s rejtegették fekete talárok.

Lyukas zászlók, Molotov-koktélok...
Megtört gerincű jó pesti srácok:
mivé lett a nép, mivé a nemzet?
Régi, véres őszből mit üzentek
mákonyos mába, hol senki-bárók
rendjét szövik félelem-fortélyok?

Gyurcsány Ferencek, Orbán Viktorok:
mi az ezüstpénz felvállalt ára?
A Júdás-lelkek meghasonlanak!
De az új titkok is beomlanak,
s a nemzet zsúfolt szégyenfalára
neveket írnak szorgos piktorok.

2016. október 23.

Nép és szabadság

Ne féljetek, a nép mindig szabad,
mint kalitkán belül a madarak,
mint cellában ima közben a rab,
mint kivégzés előtt az akarat.

Megszűnt egy újság – csak egy híranyag,
és mégis fasizmust kiáltanak
a folyton félők, kik úgy váltanak
eszmét, pártot, mint irányt a halak.

Métely-mesterek, a pontos szavak
megrontói, a tiszta gondolat
vadászai, lélekre parazsat
dobók, kútmérgezők, ha szomj fakad.

Kaméleon-had, imágó-csapat:
hogy lesi már a rejtett utakat
fejszével visszajutni fű alatt
az ősi tölgyhöz – mert még megmarad...

2016.10.13.

Voks

Egy népszavazásra
Ne menj el szavazni, maradj inkább otthon,
ha a fülbesúgók szavára hallgatsz,
ha a lelkedért vívott háborús fronton
foglyok végtelen menetében ballagsz.

Nincs már itt nép, s te sem vagy hű fia többé:
büszke egyedként sóvárgod az édent.
Ravasz varázslók tették számodra köddé,
s erénnyé mázolták benned a szégyent.

Ne nézd az elporladt ősök ódon tettét,
már rég egy lenne nélkülük a világ.
Csak üres fogalmak – hiába szerették –
Isten, Haza, Család: unt maradiság!

Szavazz mégis, s harsogd világgá igened –
ölelj kebledre hétmilliárd lelket.
Ne bánd, ha majd magadnak leszel idegen,
s egy ős-sóvárgás őrületbe kerget.

Menj el szavazni, s tedd meddővé a voksod:
gúnyold ki a kérdést, hogyha jólesik,
de ha visszaüt, hát ne okold a sorsot –
aki kockát vet, az időnként veszít.

Várj! Talán mégse menj – van, ki könnyen téved:
ha nem vigyázol, még megbotlik a tollad,
míg igaz éned a közös múltba réved –
s rajtad úszik el a liberális holnap.

2016.09.29.

Őszelő

Ez a csend rég ismerősöm,
itt zúg bennem minden őszön.
Ahogy megtörik a napfény,
az a távoli aranyfém-
csillogás - mert fordul a Föld
ferde tengelyén (útra dőlt
pörgettyű Kozmosz asztalán) -
tereli mágneses karám
űri szél fútta legelőn.
Ilyenkor apad az erőm,
és mint a maghasadt atom,
szertezuhan akaratom,
kihunynak apró céljaim,
s egyszer csak mellig ér a kín...

2016.08.30.

Rímkereső

Megkértem a rozsomákot,
gyűjtsön nekem rozsot, mákot.
*
Azt mondta a hőscincér,
sose lesz ő nős pincér.
*
Dániában szegény Hamlet
a halálnak szerény hamm lett.
*
Szentelt mező az a papír,
amelyiken haza pap ír.
*
Varázslat a shaolin pia,
mint a riói olimpia.
*
Énekével a pacsirta
a szűz eget telesírta.
*
A körte nem alma, nem birs,
azzal, ki hatalmas, nem bírsz.
*
Az élet időnként kopár só –
a diófa élő koporsó.
*
Jámbor növény a csalán –
vigyázz rá, mert megcsal ám!
*
A Nap festő, menny a vászna –
Van Gogh-ra hiába vársz ma.

2016.08.09.

Együtt
Feleségemnek

Már mióta egymás árnyékában élünk –
ha szomjazunk, hát egymástól inni kérünk,
ha Napra vágyunk, az égről felhőt tépünk:
a másik szépüljön, hisz ő a mi szépünk.

Már nem is számoljuk: mennyi volt az évünk,
csak arra vigyázunk, ha kell, összeérjünk...
Ha olykor hallgatunk, akkor is beszélünk,
s a másikért mindig, mindig nagyon félünk.

Összefolyt már régen, közös a mi vérünk -
akik örökölték: a holtunkig védünk -,
s továbbadjuk folyton, ami a mi részünk.
Az ő veszedelmük úgyis a mi vészünk.

Hogyha tán vétkezünk, az már közös vétkünk,
s ha hibázunk olykor, akkor együtt vétünk.
Lassan fogy a lépcső...rajta párban lépünk –
együtt hunyunk ki, ha lemerül a létünk.

2016. augusztus 13.

Rácsok

Földön futó aszfaltcsíkok –
vágott sebek rácsa:
búzaföldek, szőnyegrétek
fulladnak fohászba.

Rácsnak fut a fürge nyúl is,
útszegélynek békák.
Lassan már a szél sem száguld:
eljátssza a bénát.

Égre karcolt álfelhőkben
nem béget a bárány,
a pacsirta vidám dala
megbotlik az ábrán.

Gépmadarak kóricálnak,
mohón csendet esznek,
csiga módra csíkot húznak,
csíkból rácsok lesznek.

Rács a földön, rács az égen –
börtön nő harácson,
ákom-bákom ünneppé lesz
a szabad karácsony.

2016.07.31.

Festünk

Lábuk nőtt a bútoroknak,
repülnek tarka szőnyegek.
Táncol az asztal, forognak
a székek: házi körmenet.
Mállott múlt folyik falakról,
pókhálót ejt a mennyezet,
megfakultak nyers szavaktól
a színek. Hajszálereket
repesztett az idő-lián
a szobák bőrén. Vidám
rámolás szombat délután –
jön a festő, tíz év után.
Vödröket hoz, pemzlit, létrát,
minden megunt foltot szétrág,
színeket lehel, friss szagot.
Ámulnak majd az ablakok
és új fényeket terelnek –
véget vetnek enyészetnek,
a múlás fojtó dohának,
s hamuvá porlik a bánat...

2016.07.30.

Töredezés

Nyissatok ki minden ajtót –
nyomomban a bitang hajtók:
rám vadásznak, engem űznek,
vízbe löknek, vetnek tűznek.

Rejtsenek el imáitok,
takarjon el ősi titok.
Bújtasson el homlokotok,
ott rejtőzök, ott zokogok...

Lelkem árnya tilt a jótól:
méreg lett az édes óbor,
kígyómarás tüzes csókból –
atom villan teliholdról.

Szilánkos most minden tükör,
árulás lett az esküből.
Csillagjegyek töredeznek –
idő és tér ölre mennek...

2016.07.30.

Útálom az egész XX. századot

(Beatrice)

Olvasom a Gulág-ot –
gyűlölöm a világot!
*
Félve gondolok Recskre,
mint bús őszre a fecske.
*
Akinek sorsa bágyadt,
idézzen Hortobágyot!
*
Bűn csorog le valakin,
s bűzlik: feltárva Katyn...
*
Cári vértől pirosló
pincefal – sok tilos szó...
*
Szamuely vonatán
Kunfi, Lukács: sok Nathán...
*
Rákosi, a vipera:
húsdaráló ipara...
*
Testvéri holodomor:
emberhús, pokolgyomor...
*
Lánctalpason izmusok –
szépség fölött szörny szuszog...

2016.07.24.

A terem

Emlékeztek: volt egy terem
a második emeleten –
fel a lépcsőn, onnan jobbra
kanyarodtunk, s hosszan sorra
jöttek: ajtó, szekrény, s megint –
valamilyen sorrend szerint.
A folyosó ablakából
búcsúztunk a világtól
egy-egy napra. Majd évekre
csuktunk ajtót a lélekre,
s ifjú szívünk szent vágyait
falta négy fal – szürke árnyaik
vetültek a jövőt festő
álmainkra, mint jégeső.

Közben jöttek derűs órák,
vidám percek, s az a fogság
pad alá bújt, tábla mögött
várt sorára, ott nyöszögött.
Mi nevettünk – csak magunkért,
nekünk járó életjussért,
hogy a világ készüljön ránk,
mert ég bennünk a gyújtóláng:
mi is része vagyunk a nagy
egésznek mind. Vár a kaland,
munka, család, búval mázolt
öröm. Akkor milyen más volt
az a négy fal, az a terem:
érzem, most is forog velem...

2016.07.23.

E.P.

Petri-csészében zöld epe –
E.P. halála ünnep-e?
Vaj' ki szabadult meg kitől?
A gyűlölet lám meg kit öl?
Ím, irigy sah-lány: hálni kár
vele – csak az dukál, mi jár..
Ramaty nyelven fogért fogat –
gondozni a ramatyodat?
Téged is hanyag szült holttá –
hű miért nem lettél hozzá?

2016.07.17.

Vadászat

Vadászni voltam, gyűjtögettem –
életösztönöm még töretlen.
Ősasszonyomnak imponáltam,
amikor vadul lesben álltam...

Egy nyúlánk fecnin állt a lista –
nőm jelsora bevált karista:
miféle húst kell lőnöm aznap,
s járjak utána némi gaznak.

Az őserdőt, mint a tenyerem
ismerem: ott terem kenyerem,
ott lelem szomjoltó vizemet,
s megannyi csemege hízeleg.

A sűrűben járni izgalom,
tárók, polcok mélyét vizslatom.
Ami kell, messziről kilövöm –
vadászni jó, gyűjteni öröm.

Ha megtelik acélkosaram,
vadásztársak közt lelem magam:
kis bőrszütyőkben kotorásznak –
áldozni a legfőbb vadásznak...

2016.07.15.

A rigó és a sün

Nárcisznak gyógyulásra

A sünpár lent a kert végében lakott:
sűrű bozótba rejtették a fészket,
ahogy a tavasz elűzte a fagyot.
Néha egész a házig mentek, s néztek:
milyen hát az ember és az otthona,
s nem lesz-e a kert hozzájuk mostoha.

Készültek is már: kicsinyeket vártak,
hiszen az élet folyton újra épül:
csibéje lesz az énekes madárnak,
és szülő lesz a diófa is végül.
Ahogy stafétabotot a gyors futók,
úgy kap életet minden földi utód.

Hetek teltek, felburjánzott a tavasz:
zöldült a kert, kirügyeztek a fák.
Volt mit enniük, erre nem volt panasz,
hát megszülettek a kis sün-mazsolák.
Az apa elbúcsúzott – magány hívta,
az anya vigyázott magzatjaira.

Esténként vonult a kedves süncsalád –
a kicsik lassan bejárták a kertet:
mindig máshol költötték a vacsorát.
Mit ettek? Amit a kert földje rejtett:
bogarat, hangyát, földmélyi kukacot –
néha zöld növényt – ami csak adatott.

Jött a május, érett a cseresznye már,
az anya egyre sóvárogva leste –
még a sünnek is joga van, nem de bár
egy kis gyümölcsre nyárelőn este.
Mint örülne két tüskegyereke,
hogyha hátukra cseresznye peregne...

Történt egyszer, hogy sünmama meglátta:
rigó röpköd a gyümölcsfa lombja közt.
Kioldalgott a vackából: hej, hátha
segít a madár, s pár bogyót odalök.
Két lábra állt, s könyörögve nézte őt,
fekete tollú cseresznye-csipkedőt.

Figyelte a rigó alant a kis sünt –
megértette egyből: bogyóért eseng.
Az anyaság számára egyből kitűnt:
fészkében két pihés fióka feszeng.
Nem győzi etetni sárga csőrüket –
a követeléstől szinte már süket.

Megesett madárszíve a tüskésen –
eszeveszetten csőrmunkába kezdett,
és ott az ágon egy helyben ültében
szép, érett bogyókat vert le, nem egyet.
Hullott a cseresznye, akár égi manna,
s mintha hullása soha sem apadna.

Napokig járt a sünmama a fészek
és a cseresznyefa között szorgosan,
tüskéin a gyümölcsök alig fértek.
Ő csak hordta haza folyton, gondosan.
Kicsinyei dúsan ettek és nőttek –
úgy néztek ki, mint cseresznyebefőttek...

Hálás is a sünmama a rigónak:
ha énekelni hallja, röffen rája.
Ha lel, néhány férget ő is kiforgat
a földből, s a tollast vendégül látja.
Azóta barát a sün és a rigó,
a cseresznye meg oly finom – halihó...

2016.07.13.

Pótdekoltázs

Én már rég nem figyelek oda -
nem zavar ilyen remek csoda.
Csak azt lesem: miként működik
a varázslat, ahogy üldözik
fitársaimat a hormonok
bentről és a kinti fondorok.

Hogy így kell-e ennek lennie?
Van-e kinek, s mit tennie?
Ekképpen zakatol a világ:
színes, illatos a virág,
s a madarak is hódítanak –
bár itt a hímek lódítanak.
Ösztrogén és a tesztoszteron:
egyik a vonat, a másik a peron...

2016.07.13.

Dekoltázs

Ablak a mennyországra? Talán.
Így érzi magyar, lett, katalán,
mikor megfogja az a vagány
kirakat. Szépasszony, avagy lány –
csak a frissesség különbözik:
jönnek a Zsókák, Erzsik, Bözsik,
s tolják maguk előtt védjegyük –
az örök hódítás jár velük.
Emelik kosaruk, hogy szúrjon
szemet. Pihentetik a pulton,
hogy a vevő megzavarodjon –
oldalas helyett mellet mondjon,
s halmokon mélázzon percekig,
igézve totyogjon ketrecig,
s ha zuhanna már a völgybe le,
hűvösen közli a hölgy vele:
„egy kiló húsz deka – még egyéb?" ,
és mintha rejtené szép begyét...

A férfi orrában karika –
zsinóron vezeti Marika.
Gőzagyú hímjére rákacsint,
s az feledi hitvány álmait:
ugrik a szóra, a kútba is –
nem baj az, ha poklok útja visz,
csak a földi menny íze űzi.
Már szinte hangosan betűzi:
„Triumph –alakja diadala!"
A férfivirtus viadala –
megőszül, míg végül rádöbben:
elszállt az élet, s a vágy közben...

2016.07.12.

A tenger rokona

Sósak a könnyeim,
sós az izzadságom –
tenger-utód vagyok
valamilyen ágon.
Ha nyári délután
rám tör méla álom –
egy ős hal úszik át
óceáni hálón.

Hullámok ringanak
bennem parttól partig –
kősziklát oldanak,
míg az állva alszik.
Sirályok cikáznak
az uszonyos partik
felett, ahol a Nap
pikkelyeken botlik.

Tenger morajlása:
lelkem vergődése,
dagály után apály:
szívem lüktetése.
Mélységeimben csend:
néma halál éje,
hajók temetője:
idők meredélye.

2016.07.11.

Gúzsland

Gúzslandon kelendő áru a madzag,
kenderkötél, selyemzsinór és vaslánc.
A harakirivel rokon a hastánc,
s fülsüketítő a csattanó maszlag.

Mindent szabad, amit épp nem tiltanak –
a lista gazdag és folyton változik.
Ott a presszókávé, ami álmosít,
s a macskajajos az igaz, tiszta nap.

Gúzslandon ebet kötnek a karóhoz,
és csak a bolond nem kötözni való –
Houdini csupán szimpla földi csaló,
s az igazság csak hasonlít a valóhoz.

A törvény: kötelem, a jog: egy csomó
Gordiusz – hinni is csak kötve szabad.
Hátrakötött sarokkal, nyögve szalad
a vádlott: úgy aggastyán, mint csecsszopó.

Mindenki köteles fonóba járni,
kötbért fizet, aki nem kötözködik...
A lókötőt ott helyben röghöz kötik,
ha élő fába kötne – oly baráti.

Bekötött szemmel olvasnak újságot,
kamatra kötnek le hitvány összeget:
a tőke, ha mossák, gyorsan összemegy,
s babakötvény szüli az ifjúságot.

Kötött földbe vetik el a gabonát,
a házasságok csak nyáron köttetnek.
Helyt adnak minden újító ötletnek –
kezet ráznak a köztéri kalodák.

Gúzslandon még a hóhér is köteles
átsegíteni azt a túlsó partra,
aki a kendert sehogy sem akarja –
végül a növényhez mégis köze lesz.

2016.07.10.

Oszlik

Jelenetek egy házasságból

Hiába mondod: nem te voltál –
már megint megtiportál.
Nem is úgy volt, csak képzelődök:
nem, nem te vagy a főnök...

Férfi voltam, s most csak nyomokban:
a szerepem romokban.
Te is csak képzeled, hogy nő vagy –
mögötted ott a főhad:

valami mélyen fölzavarta –
mert volt, ki úgy akarta –
kettőnk ősi, isteni rendjét:
oszlik az egyik szentség...

Házasság – őszinte esküvel,
hites hittel kezdtük el,
ahogy elődök ezer éve:
szívért szívet cserébe..

Aztán egyszer csak pelenkáztam,
anya lettem a házban,
s neked a kor parancsba adta:
torz kényszert végy magadra.

Állás, karrier? Szenvedj érte –
most komolyan: megérte?
Rommá torzult lásd a szent viszony,
ellenszenvet zeng iszony

és sírunk az ágyban csendesen –
nem halljuk én sem, s te sem.
Heverünk egyre csak parlagon –
nincs terünk a pamlagon...

Már rég nem vagyok a királyod –
szemedben ott a hályog,
s hogy te lennél a Júliám:
egy idegen úrilány?

Érzed, a testünk is más már –
nem ugyanaz a láz-vár.
Észrevétlen hormont cseréltünk,
mikor egymáshoz értünk?

Tán így leszünk egyre genderek –
véletlen a két gyerek?
Ők már eleve úgy születtek,
hogy nemtelenek lettek?

2016.06.30.

Vakond

Álmos voltam, rosseb látta:
dombot nőtt a kertem háta.
Puha volt a talpam alatt –
úgy éreztem, majd beszakad.

Nem volt az más, vakond-halom:
vakond családnak oltalom.
Lent a mélyben csőpalota,
a túrás a kapu oda.

Leültem a vulkán mellé,
hátha tiszteletét tenné
vakond papa, a hős bányász –
napi meló: tíz földhányás -,

könyökölne kráterében -
fényes ásó a kezében -,
s rám kérdezne, ha meglátna:
„hogy ityeg a fityeg, bátya?"

Jaj, de bírnám: viszonoznám –
odahívnám közel hozzám,
s megfricskáznám vakond nevét:
„nyissa ki kend mindkét szemét!"

2016.06.26.

Halálvonat

Mi is szavaztunk ötvenhatban:
hexiteltünk volna bátran –
piros tintával iksz alakban
írtuk: nincs hitünk a pártban.

Micsoda unió volt az is:
gyilokkal terelték egybe,
s csak az ömlő vér nem volt hamis,
ahogy folyt a félelembe.

A lelkünket akarták azok,
ahogy most teszik emezek.
Fortélyosan kannibál gazok –
Sátán rendjében nemesek.

Utca volt a szavazófülke
és özönlött folyvást a nép:
véleményét urnákba gyűrte –
meglódult, ahogy sánta lép.

Nem engedték – kegyetlen választ
adtak: „holtan is maradtok...",
s évekig bűzlött a halálszag:
bitóval adták a mattot.

Most nem jár kötél a bátraknak –
sajnálják, de kívül tágasabb!
Majd néhány országot átraknak,
s a halálvonat tovább halad...

2016.06.25.

A BREXIT-re

Csináljatok egy másik uniót –
a szovjet megbukott: túl sok volt a vér!
Mondtam Leninnek, Sztálinnak: rejtsék
el, de kérkedtek – a hulla volt a bér.

Falra kent cári család, gulágok,
málenkij robot? Hej, vörösök, elég
volt. Hordjátok szét a véres vagyont
és tűnjetek el, míg bőrötök nem ég!

Jöjjenek a képzett uniósok:
tereljék egy akolba Európát.
Rájuk küldjük a vérmes iszlámot,
s egymásba olvadnak az idióták.

Mutassatok fel üveggyöngyöket –
utazhatnak, vedelhetik a kólát,
nyomjatok a markukba kreált pénzt,
s mondjátok: nyeremény az adósság!

Mikor már mind felejtette a múltját,
s helyet cserélt többször a jobb és a bal,
amikor rájuk szakadt ezer törvény,
s az akarat sem tudja már mit akar,

rúgjatok ki egy lábat alóluk –
én leszek a bíró, hát nem sípolok -,
s lássátok: összeomlik a sápadt
Isten – és hulltában is csak fintorog!

2016.06.24.

Szúnyogpártoló

Ember, ne bántsd a szúnyogot,
hisz ő is állat,
s ahogy muzsikálgat,
ha meglát nyári estén a teraszon,
jelzi: szeret téged, kuncsorog
érted, s ez szívbéli haszon.
Nem kérdi: milyen a vércsoportod,
szívesen vételez belőled –
vedd úgy, hogy az csak előleg,
amit magadból adsz, s akkor lesz boldog
igazán, ha véradó helyeket
nyitsz neki mocsaras tópartokon,
ahol kedvére hízhat minden szúnyog rokon –
kövérre, nagyra, míg bele nem gebed.

Szívasd halálra őket,
a nőivarúakat főleg,
mert a petézők a telhetetlenek –
a szívásban verhetetlenek.

Ne üsd agyon a szúnyogot, mert az olyan
brutális – hozzád méltatlan, de komolyan:
rácsapsz a homlokodra, szétkened,
s viszontláthatod saját véredet...
Méreggel se fújd le: órákig agonizál
az ágy alatt, az asztal lábainál,
s oly szívszorító a halálmuzsikája,
ahogy a vonóját a húrjain huzigálja
és közben úgy marja belsejét a kémia,
hogy nem érdekli többé, ha blaszfémia...
Ahelyett, hogy véred hagytad volna venni,
neked kell a múlásának tanúja lenni –
ő elpusztul, s te nem tudsz pihenni!

2016.06.24.

Egy focilabda vallomása

Lyon-ban gurultam kilencven percig –
szédültem, pörögtem, csavarodtam.
Huszonkét dühös, de elszánt és hercig
legény üldözött, háborodottan.

Egy nagy füves legelőn engem akart
megannyi láb és fele annyi fej.
Időnként egy pásztorféle megzavart,
ha sípolt – a fiúkra hatni kell!

A himnuszokat elég jól ismerem,
de volt egy Istenes – az volt a szebb:
ahogy meghallottam, hát ott hirtelen
gurulhatnékom az adósa lett.

Ha olyan lábak közelébe értem,
kedvem támadt segíteni rajtuk:
mert akarták - rezgő hálóba tértem,
s akkor az égig ért fel a hangjuk:

sok százezer szívből valami átok
szakadt fel piros-fehér-zöld színben.
Minden focinak hasonlót kívánok –
és az ottaniakat irigylem!

2016.06.23.

A pusztai kőkereszt

Nagyapám a hittel egyidős volt:
tejjel szopta, s véle egynapon holt.
Apám veréstől készült folytatásra,
s hitetlenül tekint a nagyvilágba.

Belém az eszmét tortaként tömik –
cukrászlegények karddal feltörik,
s számba nyomják: „edd az édeset" –
és a gyomrom egyre émelyeg...

Valamikor – de nem most – elfeledett régen,
mikor még csak madár repült fenn az égen,
s lent alatta lovak tiportak a porban -
bőség volt papsajtban és illatos kaporban -,
érintetlen állott a végtelen puszta,
s azt a magyar lélek akkor még nem unta.

Kiskunok vidékén, Alföld közepében,
homokfelhő kószál forró nyári szélben,
még a délibáb is úgy bebábozódott,
égen hullámozni alig talál módot.
Fonnyadt tőgyű marhák homokrózsát esznek,
viperák a kíntól kétszer is vedlenek.

Kókadt levelei egyre ernyedeznek –
tengeri táblában álló zöld seregnek.
A rica tányérja hőgutába égett,
tökindák futkosnak némi árnyék végett.
Merre a szem ellát, bősz ballangók futnak –
egyik forró dombról a másikra jutnak.

Legeltetni küldték torzsra a kis árvát
két fejős tehénnel – a vidéket járják.
El-elbóbiskol szalmakalapjában,
de hiszen reggeltől egész estig nyár van!
Két jámbor barátja kolompját lóbálva
kukoricás szélét elérni próbálja.

Öt éves. Anyja még ősszel szenderült el -
tizenegy szülésben a teste merült el
gyermekágyi lázban, tanyás vajúdásban,
mint Jézus-hit régen áruló Júdásban,
a magyar örökség sötét Világosnál,
pesti srácok szíve sok senki ávósnál.

Most éppen a dombra kaptatnak föl hárman,
ami ott domborul a kies határban,
porlepte országút széle harap rája,
mint a tűző napfény gulyás kalapjára.
A túlsó oldala lankás, eresztékes,
bokája zsombékos, körül fűtől ékes.

Feljebb már integet az árpa kalásza –
beérik lassacskán a Nappal űzött násza.
Szélére hever le, s beletúr a gyermek:
ő a kis pásztora minden árpaszemnek –
szántotta a földjét – apja parancsára,
vonszolta az ekét két gírhes kancája.

Dombra föl, síkra le – nyúzták a föld bőrét –
hajnaltól estig egy ilyen nap öröklét.
Csípte bögöly, szúnyog, szemét könnye marta,
hamvas gyermekarcát szürke por takarta.
Ó, hogy fájt a lelke, de sajgott a szíve –
itt hagyta jó anyja, az egyetlen híve.

Hat lány a tanyában, bátyja iskolában –
családfenntartó lett szinte kiskorában.
Apja buzgó hívő, Szent Antal barátja,
munkakerülését több hold földje bánja.
Kisbirtokos múltját a kor elfeledte,
de a tartás maradt: soha nem temette.

Itt a domb, s a tetőn száz éves kőkereszt.
Hegyi kövek tartják – a szikla nem ereszt!
Messziről hirdeti: a hit minden fölött
álló Isten-vágyás – rózsa paréj között.
Krisztus kínzott teste rávetül a tájra –
megfájdul a lelke rögtön, aki látja.

„Nem Szegfű, nem Riska – oda föl nem megyünk!
Van itt elég gazdag, édes ízű gyepünk.
Nem tapodjuk össze a kalászos árpát,
nem csapunk a dombon szöcskeűző lármát!
Őt sem háborítjuk – kőszíve nyugalma
téres, lomha pusztán a béke uralma!"

Nem megy ő, ha nem kell – régen nem szíveli:
lelke áhítattal igazán nincs teli.
Inkább fenyegető az ódon feszület
számára. Igen langyos a hevület,
ha ránéz – valami rossz emlék, árny-ómen
szállja meg, s fojtogatja mindahány ámen.

Legutóbb, pár hete – szép május elsején,
munkás József napján volt apjuk oly serény,
hogy mind a nyolcuknak dombra kellett hágni,
Krisztus lába előtt gyermekbűnt megbánni
Úr angyala imát mormolva féltérden,
már vagy harmadjára csak azon a héten.

Keresztvetés után megalázó módon,
a száz éve málló, esőn ázó, ódon
szobor lábfejét meg kellett csókolni.
Ellene vergődni? – nem volt okos szólni:
bajusza alól a nagyhatalmú apjuk
szíjas szava csattan, s bánja a kobakjuk!

S mit ad Isten – másnap, a vén út porában
megszürkült, egytermes pusztaiskolában,
gyermek-orgonasíp középső sorában
vigyorgók –akiktől mindig is korábban
kelt – csúfolni kezdték a kőcsókok miatt:
mi szégyen volt akkor folyton hallgatni azt...

S aztán később lábra kelt egy mende-monda –
mintha apjuk lenne a puszta bolondja -,
valaki eszéből kipattant egy önérzet-bántó,
félárva kisfiú szívét mélyen szántó
vád, s a szelek szárnyán szétterült a pusztán:
pogány rítust követ bogaras apjuk tán!

Súgták vénasszonyok piaci napokon –
mindegy volt: idegen, vagy éppen, hogy rokon.
Tárgyalták ivóban vásáros férfiak:
„Biztos megrontották, biztos rossz vér miatt.
S az a sok árva mind – éhezteti őket:
csak a Szent Antalnak, csak a Krisztus-kőnek..."

Hajnali órában, mikor még a puszta
csikorgó homoki álmait alussza,
sonkát csúsztat inge alá a félbolond,
s mezítláb, kalapban oson: irány a domb!
Az út felől kaptat, ahol cserjés oldal
takarja alakját, s nem látszik a sódar.

Megáll a feszület előtt, térdre rogy le,
mintha ő is kővé válna, s tán sehogy se
lenne mozdítható többé – meredt szemmel
imákat mormol szinte szerelemmel.
Ámenek, keresztek özöneit gyártja,
s leteszi a sonkát a kis támsziklákra...

Valaki meglesi – s amint ereszkedik
le a dombról, máris merészkedik
áldozati húsért Krisztus elé jutni,
s aztán kárörömmel más irányba futni.
Szent Antal vigasza kísér egy áldozót,
mint forgás öröme az első bálozót.

„Megette a nagy szent az ajándék sonkát? -
kérdezte a padtárs – micsoda bolondság!"
Ráégett a bélyeg, rá a homlokára,
lelke grádicsának mindegyik fokára,
rá az életére, gyermek-álmaira –
fáj most minden kereszt, a hit, fáj az ima!

Elfogyott a puszta, felnőtt a legényke –
ritkán néz fel híven a végtelen égre.
Nem vet keresztet sem pléh-Krisztusok láttán,
s templomban is ritkán hűl az ing a hátán.
Hogyha délben harang szól ki a toronyból,
magyar szíve inkább Hunyadit dorombol...

2016.06.18.

Békegalamb

Háborul a világ, atomfelhők gyűlnek –
Sztálin orgonázik vérrel tömött fülnek,
lopakodó halál antiradart hadar:
minden mindent zavar, minden törvény badar...

Gránátalma robban, kicsattan a maszlag,
amin a Föld hintáz: selyemszál a madzag.
Csillag sóhajt űrport, elborul a Nap is,
csonttá fagy az áram, felforr a patakvíz.

Hadurak, hadurak Nagy Sándor nyomában,
ti göcsök, rákfoltok égig érő fában:
milyen hóbort uszít fajotok szívére,
örök dobbanásban magatok is vére –
Káint űztök megint Ábeles testvérre?

Van-e még a Földnek vágyni való kincse –
miért üvölt igent éhes szátok nincsre?
Dzsingisz Kán, Szulejmán , ezer Napóleon:
hányszor égjen még le a marsi Pantheon?

Fehér galamb röppen – tolla hull a Földre,
csőrében véres ág – elrejtené, szökne.
Ostoba íjász, te: ne lődd le, ne lődd le!
Elpusztul a világ örökre, örökre...

2016.06.17.

Lappok

Lappföldön hóújságot lappozgatnak.
Az asszonyok lappos mellűek,
de ők viselik a kalappot.
A házak alappja jégből van –
a lapp emberek alapposak!

2016.06.16.

Árnyékporszívó

Figyeljetek csak a magyar géniuszra,
mert időnként tangenst borít a cosinusra,
s Eukleidész után két Bolyait meneszt –
más járható utat választ: nem azt és nem emezt...

Unatkozik, tehát nekilát, s feltalál:
életre kel bizony Lázár, s a tetszhalál!
Máskor csak kipattan úgy az agyi szikra
belőle, s lángot vet Mózes csipkebokra.

Ez a toll is, mellyel krónikáját írom,
gondolatként átment Mister László Bírón.
A kockavetést is a nagy Caesar kezdte,
de már Rubik Ernő volt, aki befejezte.

Most is, most is különc: nagyot, újat akar,
amivel a világ nyugalmába zavar,
amire azt mondják: megint a marslakó,
pedig a léte már régóta torz, s fakó.

Mit szeretne, mit is akar összeütni,
a harminchat fokos agyával kisütni?
Hát egy ügyes gépet, ami eltakarít
minden olyan árnyat,
amit azon tárgyak
vetnek, melyeket a fény vakon is vakít!

Árnyékporszívó lesz a becsületes neve –
még nincs meg, de már is hiányzik eleve!
Nem lesz a világon semminek árnyéka:
Naptól elzárt utca, sötétség játéka,
lélek sem szomorú, s veszedelem szele –
székbe is árny nélkül pottyan „az" majd bele...

Persze, a napórán nem múlik az idő,
nem lesz annyi sürgős, kimódolt hajcihő.
Tán még a Föld, s Hold sem árnyékolja egymást:
hold-, s napfogyatkozás? Nézd komám – s ne lásd...

Aztán ott az igaz nagy nemzeti haszon –
nem kell a magyarnak többé csúszni hason:
mert hiába vet rá árnyékot a gólem –
előveszi gépét, s hol volt árnyék, hol nem...

2016.06.16.

Sejtelem

A kutya megérzi a rákot:
kiszagolja, mint a heroint.
Heroin és rák jó barátok –
meg-megidézik a halloween-t.

Vajon tartja-e titkát az eb:
„megfázhattál gazdám, csak ennyi",
s ha előbb az orvos látja meg,
enged-e még jövőt remélni?

Rémület, s megnyugvás – de meddig
játszódik a test a lélekkel,
s a gnóm sejtek meddig engedik,
hogy halkan ketyegjen a vekker?

Gyere kutyám, játsszál most velem –
hagyjuk a kórok orvosait!
Hozd csak vissza a botot nekem,
s közben szorítsd az orrlyukaid...

2016.06.14.

Borongós

Az utolsó pohár vörösbort
az ördög itatja velem.
Az isten se tudja, hogy miért:
de elfogadom, s nyelem.

Az igazmondás bájitala,
búsuláshoz elixír –
a fene se gondolta volna,
hogy az ember ennyit bír...

Ha négy-öt magyar összehajol,
abból biztosan baj lesz!
Persze az mégsem földrengető,
amit a macskajaj tesz.

Mije van a fának – levele!
Mondotta volt jó apám,
s csak csodálkoztunk mi fiai
a páratlan huzatán.

Anyánk miatt, vagy a hazáért,
vagy mert kutya a világ?
Ebből a nagy mókuskerékből
időnként ő is kiszállt.

Perelte anyánk, de hasztalan:
oly bőven mégse igyon!
Mint ki süket – leballagott
a fa pincegrádicson.

Homoki bora volt mindig is.
Mint egy rendes iparos
betartotta a regulát, de
csak néha volt italos.

Este a disznókat figyelte –
könyökölt a palánkon,
s munkált benne valami keserv
fel-fellobbanó lángon.

Ki hitte, mennyi a magyar bú,
s hogy átszáll a fiúra?
Csuda vigye a végzetet,
mert merre visz, ki tudja?

2016.06.13.

Kerti mondolat

Pipitér, pipitér
áruld el, hogy ki mit ér:
rózsafejed mit ítél?

Galagonya, galagonya
kinek vagy te a rokonya?
Bokrod, mint a tűzrokolya.

Kék a kökény, kék a kökény –
merre lehet Cserebökény,
hol terem a cifra lögény?

Málna, málna,
ha leginkább komálna,
együtt mennénk a bálba.

Szamóca, szamóca,
kiskertek vadóca,
izzik a kanóca.

Ribizli, ribizli,
nem szeret a grizzly,
ne próbáld cikizni.

Egres, egres,
a nyarad meglesz,
nagyanyó eltesz.

Szeder, szeder,
tele már a veder,
s te magadból szedel?

Cseresznye, cseresznye,
lombodba eressz be,
nézzél a szemembe.

Egy meggy megy,
szembe megy a másik meggy...
én az üveg, te a cigány,
jaj de meleg a kacagány.

Sárgabarack, őszibarack,
még egy hétig érni maradsz,
maradj nyugton, most mit vacaksz?

Alma, körte, naspolya,
nyelvek, ínyek ráspolya,
talán mégse zápolya..

Kiskert, nagykert,
húzd föl a vekkert,
várjad a reggelt.

2016.06.12.

Meglásd

Meglásd,
megöljük egymást!

Te úgy ölsz meg engem, mint hajnalt a napfény,
mint Holdat a felhő, a fagyot iszapszén,
amint imát sírás, hűséget megszokás,
ahogy tó nyugalmát éjjeli kődobás.

Meglásd,
megöljük egymást!

Én úgy öllek meg, hogy majd magadra hagylak,
mint buzgó híveket a kihűlő paplak,
amint űri tájat a csillag melege,
ahogy a haldoklót emlékek serege.

Meglásd,
megöljük egymást!

Lassan, de biztosan, ahogy idő morzsol
csillagrendszereket táguló kozmoszból,
miként memóriát agyból az Alzheimer,
ahogy földi múltját egyszer majd az ember...

2016.06.12.

Csillagfoci

Ha távolról nézzük a Földet –
gömbölyű és rúgni való!
Hogy kitől származik az ötlet,
nem sejti azt rajta lakó.
Gigászi focimeccs készül:
atlaszok, titánok meccse,
az egész Tejút beleszédül,
csillag ki nem hagyná egy se.
Az Isten lesz a sípos bíró,
két ördög két Sátán-küldönc:
aki fent szalad, az pro primo,
s pro secundo, ki lent üldöz.
Kíváncsi angyalok felhőkön
ülnek, s rágnak ostya-körmöt,
festett zászlók glóriás főkön,
s Mihály ark' hajrákat dörmög.
Tejút Bajnokság – égi buli,
bedilizett a morc kozmosz:
kell néha egy kis csihi-puhi
a dögunalmas kronoszhoz.
Göncölszekér az utaztató,
ha távoli drukker jönne,
s Vénusz a pikáns szállásadó –
ő biztosan nem megy tönkre.
Kisbolygók csillagport árulnak,
bájitalt küld egy fekete lyuk.
A pupillák egyre tágulnak...
Síp szól, s egy titán belerúg
a Földbe – rögös pályán pattog,
megrázkódnak a földlakók!
Félrevernek ezer harangot –
csak páran élik túl a gólt...

2016.06.11.

Fehér bivaly

Ha nem kell a dalom senkinek,
hát odaadom mindenkinek!
Amit fülekbe dudorásznék,
mint lakodalmas nótát násznép,

amit tereken hegedülnék,
zsúfolt piacon muzsikálnék –
ahol másokkal elvegyülnék,
miközben magamért kiállnék.

Az én dalom mind közt a legszebb,
abban egy árva szív énekel,
a legárvább szív, mert vesztett:
bősége senkit sem érdekel.

Gyöngysor szavaim porba hullnak,
homokba süllyed igaz igém.
A sóhajtásom vízbe fullad,
s lefejeznek a Duna jegén.

Kincseim szórom – hadd hordják szét,
mint Koppány testét, de százfelé.
Tessék a sámlim – házi szószék-,
s kelyhem is adom: kár bor belé.

Elnyeli hangom irigy zsivaj,
babérkoszorúm tapodják csak –
én, az utolsó fehér bivaly
nekivágok az éjszakának.

2016.06.11.

Biztatás ocsúdásra

Nagy az én lelkem – zsírosra hízott,
mint tömött liba piheg a vackán.
Karcsú volt, míg Tebenned bízott,
aztán megromlott senkik hatalmán...

Meddig hazudunk hamis balladát?
A forradalmak pezsgőbe hullnak:
a népítélet véren ballag át,
s a hóhér végül pohárba fullad.

Mindig ugyanaz a színház játszik,
s a darab se más, csak a díszlet új.
Az igazgató vígan parolázik,
s újszülött nézőt csábít huncutul.

Nincs már több idő, ne játsszuk tovább
a dózsagyörgyös ötvenhatokat!
A modern ember egyre ostobább:
nem kéri jussát, inkább fosztogat!

Görnyedt háttal jön a túlvilágra –
csak hasznát hagyja a dőzsölt másnak.
A kibelezett „bal" tulipánja –
gőzölt agyának sója a másnap.

Valaki nézzen végre tükörbe –
az ember arcát meg kell menteni!
Torz törvényekben az eskü görbe –
jog az igazat sosem engedi!

Vannak még röpke percek ocsúdni –
aztán daráló harap a húsba!
Visszafelé lő parittya, csúzli:
ne húzzunk többé lapot a húszra...

2016.06.11.

Sörözés

Fürdik a vesém:
iszom a sört.
Hazug a mesém,
veszem a kört.

S ahogy dől a sör,
a mese nő –
csak duzzad a kör,
s a vesekő...

2016.06.10.

Csendélet a konyhában

A konyhában apró neszek űzik egymást,
párbajuk foszlányai kifolynak az ajtó alatt.
Kicsiny koccanások, csörrenések:
némely üveghang, más porcelánok szopránja
és csak egy-egy tenor, netán basszus felelget.

Mi lehet ez?
Valami vendégjószág kóricál a spájzban,
s lök óvatlanul befőttesüveghez konzervdobozt?
Volt már egér a lakásban –
három napba telt kitessékelni a kis cincogit.

Nem, nem – az edények játéka ez.
Végre maguk közt lehetnek, s beszélgetnek.
Frissen fürösztve a család kedvencei –
nem régen még a mosogatógépben gőzölögtek -,
tányérok, bögrék, poharak a fő trécselők.
Bejelentkezik a leveses fazék – bableves volt az ebéd -,
de a férj, a vastagfenekű lábas hamar leinti:
a nyomaték kedvéért megzörrenti méretes fedőjét is.

És persze a palacsintasütő, meg kedvese a wok –
a serpenyők bölcsei – külön párbeszédet folytatnak, egymáson...
A borospoharak jókedvűen koccannak még egyet, emlékezve
a nemes nedűre, mely élénk színt kölcsönzött nekik.
A fiókban helyezkednek a kanalak, villák, kések –
a kenyérvágó fogat reszelne, ha a késélező a közelébe csúszna.
Száradna már a szivacs – igen elázott -, s a konyharuha
irigykedve lebben egyet a papír törlőkendő tekercs felé.
A hűtők monoton morajlanak: őrzik a hibernált jövőt.
A tűzhely pattog időnként – kihűlő teste vacog az éjben...

2016.06.10.

Kereszt-rejtvény

Jézus halála ős keresztrejtvény,
csupán négy betűje ismert: I.N.R.I.
Különös bibliai körülmény:
új próféták mertek róla írni.

Fekete mezőkkel tűzdelt tábla,
keresztszemes minta hit palástján.
Folyton változó megszentelt ábra:
hieroglifa sorsdöntő kártyán.

Vízszintes harminchárom: ennyit élt –
ékezet nélküli a sziklasír...
Megölni Isten fiát, mert ígért?
Egyetlen szava is örök manír.

Függőleges kétezer: most is él -
ékes bizonyíték halál ellen.
Buzgó megfejtő: hited mondd mit ér?
Vigyázz mit írsz: csak radír ne kelljen!

2016.06.09.

Verebes

Láttál-e már hím verebet
csőrét fenegetni,
szürke tollát borzolgatva
magát kedveltetni?

Ugra-bugra táncot járva
ereszen illegni,
bűvölt tojót igézgetve
bókokkal illetni?

Kettőt fen a cserépszélen,
tottyan hozzá hármat,
nekilendül bizakodva
a szemközti fának.

Ágon lesi, agyon nézi,
szép kedvese várja –
izgalmában kecses farkát
ötven hertzen rázza.

Mellé libben, billen kettőt:
oly nagyon akarja –
de a többit titok fedi,
falevél takarja...

2016.06.08.

Elmélkedés

Aki egyszer már megjárta a Semmit,
annak a Minden káoszos forgatag.
Átérezni a „lenni, vagy nem lenni"-t:
a világ csontváza omló-roskatag,

a földpálya poros elkerülő út,
s a Hold egy angyal koponyája annak –
feledés gödrébe menekülő múlt,
siketek fülében fészke szavaknak.

Elme az elmét soha meg nem érti,
pedig az anyag önmagára tükröz.
Magát az Istent is hiába kérdi:
még az Úr sem ért efféle trükkhöz.

Hatalmas mozi a koponyám belül,
homlokom mögött hófehér a vászon –
a lelkem néha kíváncsian beül,
hogy az emlékei közt kotorásszon.

Ki a gépész és a film mitől pörög,
hol őrződnek az átkódolt tekercsek?
Hova lesz a sok kép, ami hömpölyög
és a hangözön, mi olyankor serceg?

Mitől lesz zavart, vadul háborodott,
mikor a lélek magától menekül,
az élet szaga oly áporodott,
s miért marad a világon egyedül?

Aztán, ha tisztul, vajon mi mossa át,
miféle résen süt be újra a Nap?
Hogy rendez a káoszból harmóniát
és bont le egy egész kínai falat?

Titkok titka vagyok önmagamnak:
magamon belül, s mégis csak idegen.
Valami világon túli anyag hat,
mikor húrokon játszik az idegem.

2016.06.07.

Cseresznyerigó

Rám fütyült a rigó,
mintha a haverja lennék:
„figyelj csak, halihó..." –
pedig éppen ő a vendég.

Ott habzsol a komisz,
ahol fekete a bogyó –
„az éneked hamis
komám, te tollas raboló!"

Hogy győzi a kettőt:
tömi a begyét és dumál?
Ily duplalövetűt
ki látott – kétcsőrű madár?

2016.06.06.

A magányos Isten

Hazaértem, kezem a kilincsen –
s akkor megszólalt bennem az Isten.
Olyan élő volt és olyan tiszta:
jelenlétét a lelkemre bízta.
Nyugodtan beszélt, tán apám hangján –
mikor biztatott: „Csak küzdj, kis hangyám!"

Ó, hát én értem teremtőm szavát,
mint mesélő hitét a balladák,
lábat az út, ha rajta ballag át.

Már régóta csiszoltam rest elmém –
mennyire bántana, de restellném,
ha leereszkedne hozzám az Úr
és én csak bambán néznék válaszul -,
érteni szavát az időn túlról,
a „minden egy"-ből, amidőn úgy szól:

„Eljöttem ítélni élőt és holtat,
tudd: nem volt tegnap és nem lesz holnap –
nekilököm a rosszat a jónak!"

Küzdök én Uram és bízva bízok:
nevetve gyengülök, sírva birok.
Oly komisz ez a nagybeteg világ
és mégis oly szép. Ne keress hibát,
hisz a te műved, s benne az ember:
szegett lélekkel, vergődő testtel.

Fogadd szívedbe gyarló gyermeked,
hisz én vagyok a játszótárs neked –
nélkülem magány árvulna veled...

2016.06.06.

Angyalok ha fürdenek

Az eső friss szaga:
angyalillat maga.
Mikor bálba készülnek az angyalok,
mindegyik tükör előtt andalog,
s glóriát és szárnyat igazít –
hogy megtalálja mind közt az igazit -,
habfelhő fürdeti, napsugár ámítja,
angyalhaját langyszellő szárítja.

Ó, de a menny is öreg – avul:
lyukas fent is, lyukas alul.
Fent a kacaj szökken belőle,
lent beleiszunk az esőbe.

2016.06.05.

Menekülő élet

Temetőkút könnytől bővizű,
fájdalomtól fényesek a cseppek.
Bánatvirágoznak fakeresztek,
s ott az emlék mindig kő ízű.

Csatatéren véres pipacsok,
halálhörgés a hajnali harmat.
Kíváncsi szél holtat kitakargat,
s csontból harap kövült szivacsot.

Nemzedékek egymásra vetülnek,
naptárban reked a szürke ünnep –
régi hanton új hant kerekül.

Elunt szavak koktéllá vegyülnek –
márványpárnák holt álmoktól gyűrtek:
az élet magától menekül...

2016.06.05.

Űzetés hiába

Valami csábít, valaki lökne:
„indulj, élj innen távol, csak itt ne!"
Valami kábít, valaki döfne:
„ne lássam többet a fiaid se!"

Roppant áradat hömpölyög szerte:
ember cunamit lökött egy rengés.
Az árny a maga árnyát követte,
s üldözőt szült a méla merengés.

Én nem megyek el, hiába űztök,
engem nem enged soha ez a föld –
több ezer éve szüntelen küzdök:
örök szerelem-kötél ez a flört.

Haszonlesői élőnek, holtnak –
velem nem birtok: én vagyok itthon!
Itt befellegzett a kufár boltnak:
velem van Ő, hogy ponyvát borítson.

Csak nekem dobog a Pilis köve,
én tudom, hol van ott királyi sír.
Én látom: szív a Duna ívköre,
s áll a tanúhegy, amíg állni bír.

Nem tudhatja más nyelvem titkait:
a kétszer kettő énbennem józan.
Csak engem őriz féltve tiszta hit,
s dicsér meg néha: „gyermekem, jól van...".

Itt legédesebb a töppedt szőlő,
s lágyabb a kenyér, mint a sóhaj.
Nyűtt húrokkal sír együtt a regölő,
s gyógyít a múlt földmélyi sóval.

Innen nyugatra nem röppen turul –
csak eddig hozza a fény-kerecsent.
Sehol úgy akác mézre nem dúsul,
s itt a legsűrűbb pusztán a csend.

E földben nyugszik ezernyi Zrínyi,
virágot táplál búvó vérfolyó,
itt lehet mélyen a szívből sírni,
s drágagyönggyé lesz a puskagolyó.

Van-e más népnek lyuk a zászlaján,
királyi éken elferdült kereszt?
Növeszt-e hajat máshol árvalány,
s lakja-e fecske a nádas ereszt?

E földből nőttem, ő táplált végig –
jóra tanított és jót érdemel,
mert innen látni tisztán az égig,
ha az irgalom majdan felemel.

Űzött vándorok és bősz űzetők:
az én kezemben áll jól a kasza!
Ne fújjatok – mert éget – tűzre hőt -
menjen békével hordátok haza:
nektek ez gyarmat, de nekem: Haza!

2016.06.05.

Ördögrózsák

Ördögrózsák feslenek,
mállik a Hold az égen,
megigéznek szellemek –
káprázat csak az éden.

Hagymaszirmok rejtenek,
csillag fénye a létem.
Zúgó szél, ha eltemet,
hangyasajt az ebédem.

Harangzúgás énekem –
szertegördül a felhőn,
idő botlik véneken,
hogyha a Vénusz feljön.

Adj szívemnek menhelyet,
ne találjon a holnap,
majd ha szól – az Úr helyett
feltámasztom a holtat.

2016.06.04.

Hallottaim

Ó, az én bús hallottaim
bűvös számokba bújtak,
mint dallamokban kotta, rím –
úgy őrzik ott a múltat.

Ha meglátom síri számuk,
hívnám a túlvilágot –
tán sorsomat bízni rájuk,
hisz köztük van, ki látott

igaznak engem egy percre –
vad, korhely ideákban -,
mikor játszott a szerencse
bennem: bukott diákban.

2016.06.04.

A Haza balladája

Marcikám, ha majdan betűimet fejted,
s édesanyád nyelvét addig nem felejted,
nem emészti idő versem hordozóját –
fehér papíromon élnek még a strófák -,
húzódj be malaszttal békés félhomályba
és eredj nagyapád sorai nyomába!

Nem voltam én soha bölcsek köve őre,
nem ittam áldomást korán medvebőrre:
megfontolt szándékkal néztem a világot –
megtiszteltem azt, ki nálam többet látott.
Mégis, most figyelj rám: nagy titkokat mondok,
mint az ágra röppent madárnak a lombok.

Volt hol okosodnod: jártál iskolába –
kitűzted zászlódat tudás várfokára,
széjjelnéztél onnan, csillagokig láttál:
káprázott a szemed esti holdvilágnál –
mi dús a mindenség atomtól az űrig,
s a mindenek egymást hogyan, merre űzik?

Űzetés az útja földön az embernek –
nem érti meg, amíg játszadozó gyermek
és csak anyja ölén ringatja a sorsa:
gyönggyel rakott, kincses álmoknak adósa.
Messziről kerülik mordult ordas hordák –
halasztják a vágyat átharapni torkát.

Tudod, volt egy ország – világok virága,
földi éden. Csősze: királyok királya.
Napsütötte rónák, kenyér ízű tájak –
simogatták földjét mennybéli bűbájok.
Ezüst színű folyók rúnát róttak rája,
Szűz Mária kötényt terített alája.

Jeges szelek felől hegyek karéjozták,
déli langyos szellők széltében futkosták.
Lankáin bársony bor nektárja mézelgett,
s az ivók ajkáról lágy dallam szédelgett.
Szűz lelkű templomok istent csalogattak,
békés nyájak mellől hű kutyák ugattak.

Irigyelték körül, irigyelték távol
egyik óceánig másik óceántól:
királyok, vezérek, népek űzetői,
kiknek vágya dúlni, kiknek bűne ősi:
tiporni, rabolni, kéjjel öldökölni,
mindent kútba dobni, mindent tűzbe lökni.

Hegyekről zúdult le tatár fergetegben,
lángoló nyilakkal tüzes tegezekben.
Oszmán had hömpölygött, meg sem állt a szívig –
nemzedékek sorát lökdöste a sírig.
Osztrák, német, orosz mellkasát taposta,
hordta drága kincsét szerte portya posta.

Ahány ellen, annyi hőst termett a vérző
ősfa nyesett ága: némán sírba térő
népe csak feltámadt mindig újra, s újra –
kipattant gerince lett az íja húrja.
Roppant öklét vágta évszázados gúzsra,
s vérszívóit sorra ízzé-porrá zúzta.

Gyűltek aztán kapzsi, űzött ősi törzsek –
ők is megkívánták a vén tölgyi törzset.
Ármányt szőttek, ami a világra borult,
s rágyújtottak vadul két őrült háborút.
Vérzivatar tombolt, megingott a Föld is,
lenyúzták húsáról mindkétszer a bőrt is!

Szelídek országát körbevágta olló,
máját dögkeselyű tépte, szemét holló
vájta. Szabad szívét igába kötötték –
ragacsos mancsokba szorult a kötőfék.
Még egy felhorgadás, még egy vad öklelés –
aztán csend és halál: a kígyó köre kész...

Marcikám! Ez volt rég őseid országa –
magyaroknak földje, mosolyok orcája.
Keresd meg a sírját, terítsd rá imámat:
meglásd, hálás lelke feléd is kiárad.
S ha azt súgja: indulj, vidd a szíved haza –
tudd: ő volt mind közt a legédesebb Haza!

2016.06.03.

Mindent vissza?
Trianon 96

Mindent vissza? Ó nem, csak ami megillet,
amin még nem hamis a pecsét, a bélyeg,
amibe még nem mart pusztulást a halál,
s ha békén hagynátok, maga visszatalál.

Maradjon tiétek a hegy – nem gurul el,
a folyót se kérjük – az meg nem dugul el:
minket is őriznek a roppant gerincek,
s nálunk is öntöznek messzi fürge vizek.

Mi a földi javak nélkül is beérjük –
azt, ami a szívé, csupán csak azt kérjük:
amitől nemesül a megtiport lélek,
s magyar lehet ismét a dúlt magyar élet.

Vissza, visszakérjük: tépett szavainkat –
néven nevezhessük gaz gyilkosainkat,
a tolvajt, ki lopta kalász-nyarainkat,
s aki bocsánatra is csak fejet ingat.

Vissza, visszakérjük: holdas dalainkat
mind, ami vigasztal, kisgyermeket ringat,
büszke nyerítését táltos lovainknak,
turulmadár röptét, ahogy szállni biztat.

Vissza, visszakérjük: négybe vágott múltunk,
mindent, mit nem küldött papoktól tanultunk –
értelmét, amiért ezer évig hulltunk,
s kéjetekre egymás szívére uszultunk.

Mindent vissza? Ó nem, csak ami megillet,
mi a jog mérlegén megáll és nem billeg.
Végre fogadjátok el: magyarok vagyunk,
s mindent, mit loptatok – végleg rátok hagyunk!

Békéscsaba, 2016. június 4.

A véres tej balladája

Erdő szélén kunyhó, ótvar fala szürke –
messziről kerüli róka, farkas, ürge:
pókhálós az ajtó, egy hunyorgó ablak
lesi a világot – harmóniát zaklat.
Vajákos némberé - szurokszínű macska
vigyázza a rendet nála – lócán vacka.

Kerüli azt pásztor, téli kóbor vándor –
mint a tűz a víztől, kehes sarlatántól,
úgy tart az anyótól mind a tanyavilág:
nem illatoz ott más, csak a banyavirág!
Mondják, hogy sünt áztat bolondgomba borban,
s paprikást főz vele lyuggatott lavórban...

Messze, túl az úton, kukoricatáblán,
délibáb rajzolta ákom-bákom ábrán,
él egy másik asszony, s vele árva lánya.
Piros cserép, fehér falak – a tanyája.
Udvaron kútágas, az itatóvályú
itt-ott ereszt, de mély, hosszú – akáclábú.

Az istállónak csak egy jámbor lakója
van: a horpadt tehén – már régen nincs borja.
Reggel a leányka karózza a rétre –
hogy legyen némi tej minden nap estére.
Ki-kinéz az asszony legelő barmára,
tűző napsütéstől még igen sajnálja.

Csak este lett megint – zümmög ezer szúnyog.
Megduzzadt tőggyel a tehén némán kullog –
csörömpöl a lánca, rángatja a pányvát,
meg-megijesztgetve a terelő árvát.
Jászolhoz megköti – jő is az anyja már:
kezében fejőszék, hóna alatt sajtár.

Lövell a fehér tej, habja felverődik,
mélyül a hangja is, ahogy telítődik
a sajtár – lesz elég: jut a macskatálba -
nem kell éhen menni éji macskabálba.
Bögrét merít, s adja lebzselő lányának.
Túró lesz a tejből: napokig rájárnak.

Megvirradt – kél a Nap, s forog minden újra.
Szorgos édesanya: kamrába visz útja –
fehér vászonkendőt emel, hogy megnézze:
mennyi tejföl gyűlt fel alvadó tejére?
Döbbenet, halk sikoly, csak hápog a szája:
véres tejjel teli az esti sajtárja...

Valaki szemmel vert, valakit átkoznak!
Vagy az ő fejére, vagy lányára bajt hoznak!
Betegség, gyors halál, jégverte tengeri?
Villám csap a házba, ég alá kergeti?
Záporoznak egyre félelem-forgácsok –
ki adhat, hol adnak megmentő tanácsot?

Észbe kap egy régi, istentelen próba –
nem csinált olyat tán senki sem azóta...
Szeme villámot szór, felköti kendőjét –
hirtelen beborul az addig derült ég,
csendesül a rét is: tücskök hegedűje,
azonmód jól lakik a tehén bendője.

Sajtárját felkapja, kirohan a kúthoz,
bedugja a vályút – maga elé sugdos...
Kergült véres tejét beönti víz gyanánt,
mint kit vízitündér rejtőző titka bánt.
Szétömlik a vályú hosszán alvadt tej, s vér –
egymásra gondol most szerte minden testvér...

Hol a balta?! Szegen lóg a fáskamrában –
nyelét kapja, s rohan vissza hamarjában.
Végighúzza ujját fénylő íves élén...
Belevág a tejbe! Előbb a legszélén,
s aztán végig, sűrű, erős csapásokkal
sújt le a masszára ok nélkül, vagy okkal?

Háborodott fejjel, tátott szájjal űzi
az átkot – az Isten látja őt, de tűri...
Átsuhan egy árnyék hosszan, majd keresztben –
megmarad a porban: Krisztus a kereszten...
Villám csap a gémbe – felrántja a vedret,
kiömlő víz vájja magának a medret.

S akkor felsikolt, mint megidézett szellem –
görnyedt hátú némber – a boszorkány-jellem
ott a kútnál. Haját tépve csak esdekel:
a baltát, a verőt, azt messze vesse el!
Fölnéz a félőrült habzó szájjal rája:
ahányszor lecsapott a tejre baltája,
annyi a seb – vérzik minden porcikája...

2016.05.31.

Rigóság
Marcinak

Rigónak lenni jó dolog –
csak fáról fára kódorog,
füttyög a nagyvilágba
és leszólja azt, ki látja.

Befészkel kúpcserép mögé,
s úgy véli, minden épp övé –
bosszantja, hergeli főmet:
uralja egész tetőmet!

Kéményre röppen peckesen –
lármázni készül lelkesen:
sárga csőrét légbe szúrja,
s kékebb lesz az ég azúrja.

Messze zeng paródiája –
hangmesterek jó diákja:
hallás után kész a kotta,
s persze ő, ki megalkotta.

Kigúnyol gerlét, verebet,
játszó, sikongó gyereket,
s egyszer ő volt itt a mentő:
szirénázott, mint a mennykő...

Hogyha füvet nyírok néha –
mókás egy tollas portéka –,
mögöttem leszáll a torzsra:
pattog, mint megszáradt morzsa –
bogárnak annyi a sorsa...

2016.05.31.

Tűnődés

Felednek már engemet:
hagymaszirmok rejtenek,
kagyló öble eltemet.

Felhők hátán szökkenek,
Hold ölébe röppenek –
csillagkaput zörgetek.

2016.05.31.

Áldásom rátok

Ha meghalok én szép halott leszek:
megsimogatni támad kedvetek,
csókot adni márvány homlokomra,
mielőtt még porba omladozna.

Elnézitek majd fagyott arcomat:
miként bocsájt meg fogyott harcokat,
okos szavaktól derűs ajkaim –
mint imák fölé feszült baldachin.

Megérzitek még szívem dallamát,
amint a túlvilágra ballag át
és dúdol még egy ősi balladát...

Ha meghalok én jó halott leszek:
mindenkitől tisztes búcsút veszek.
Nem kell drága virágot vennetek –
én ingyen is megáldlak bennetek!

2016.05.29.

Gyermeknap

Hol egy madár – úgy is elkapom:
korán keltem, ez az én napom!
Mit nekem folyó, böhöm hegyek:
én az unokáimhoz megyek!

Május van, utolsó vasárnap:
üzent a nyár – jön, már csak pár nap
és ingyen lesz aztán a meleg:
kvártélyoz a celsius-sereg.

Gyermeknap? De hisz mindegyik az:
a Föld bajára folyton-vigasz.
Madárdal és gyermekkacagás:
bánatot gyérítő két vadász...

Szemükben a romlatlan Éden:
Isten-áldás ostya-ebéden.
Mosolyuk napfény aranypora –
a fény elfogy, a mosoly soha!

Indulok – a szívemben ajándék:
hetvenhét mese, százegy játék.
Alig várom, hogy köztük legyek –
én az unokáimhoz megyek!

2016.05.29.

Lonc

Most meg a bujkáló lonc
lett a szívemen kolonc –
ez a néma kis különc...

Hűségem csak a rózsák
tépték eddig, karózták
folyton – temperás rőzsék...

Vonz: érzem a csáberőt,
mint régen a bál előtt,
mikor a helyzet érett...

Sárga-fehér virággal
üldöz, illata rá vall –
homlokom mögött ég el...

2016.05.28.

Metamorfózis

Higgyétek, lássátok - nem vagyok a régi:
arcom tán ismerős, de lelkem az égi.

Mikor ételt viszek éhezőn a számhoz,
egy angyal mond ámen-t a hálaimámhoz.

Ha szemembe néztek – csillagokba láttok:
idegennek hisztek egy örök hű barátot.

Halljátok szavamat – régen elhangzott már:
csak egy vándor echo, éneklő barokk tár.

Fognátok kezemet – üres lesz a markom,
nyomomban loholtok: eltűnök a sarkon.

Mikor szeretnétek, kitör a háború:
vért izzad fejemen a töviskoszorú.

2016.05.27.

Tejút

Sárika cuppog, szája szivattyú –
lüktet az emlő, csurran a faggyú.

Két szeme anyján – bűvöli egyre,
halk szuszogása ritmus a tejre.

Szoptat a boldog: angyalisággal –
teste az éden mirha virággal.

Nézi gyümölcsét, mézzel itatja -
szent anyaságát mind neki adja.

2016. 05. 27.

Tiborzó ének

Mostanában hosszabbak az órák –
szünet sincsen, hej pedig hiányzik!
Fejbe rúgott minket a valóság:
diákélet? – de régen hiánycikk!

Társaim a ködbe tűnő múltból:
álljatok meg, révedezzetek!
Kortyoljatok emlék-őrző kútról,
szívetekre ajtót fessetek!

Dobja hátra szennyesét a lélek –
holdvilágnál hófehérre ázzon.
Simogassa lágyra gésa ének,
angyalokkal csillagfényt teázzon.

Csizmák sarkát üsse fel a varga:
hét mérföldön mégse kopjon el!
Ősz hajatok feledés takarja,
szép szavatok sose fogyjon el.

Készüljetek megmérettetésre –
szűz papírra hull a dolgozat.
Puskázhattok: úgy se veszik észre –
száraz torkot sírás fojtogat...

Érzitek: az idő mily kegyetlen -
életünk csak űzött csörtetés.
Számlánk végül mégse rendezetlen:
vár miránk egy végső csöngetés.

2016.05.25.

A rab Aráb

Áll a
bál ma:
isztambuli
iszlám buli.

Hull a
hulla
síri ára
Szíriára.

Bamba
bomba
Afganisztán –
agg fa is tán...

Boldog
bulldog
kurdok földje:
szurdok zöldje.

Sah-
sakk:
fogja Iránt,
foglya iránt.

Galand
kaland
Izráelben –
bízz rá – elvben...

2016.05.24.

Új szigeti veszedelem

Nagy idők eljönnek kérve, vagy kéretlen:
nincsen e világban semmi csak véletlen.
Minden okán forog: az is, mi értetlen –
ami régen ép volt sem marad sértetlen.

Mostan Szigetvárnál nagy az ájtatosság:
dzsámit, türbét ásat lelkes száz hatóság.
Mintha lenne még le nem rótt adósság:
újra mérik, újra a múltaknak hosszát.

Szultán halott szíve élőket dobogtat,
szigeti hős védők sarjait zokogtat.
Dúlt magyar hit török zászlókat lobogtat –
Európa házán új oszmán kopogtat.

Zrínyi Nagy Szulejmánt két nappal túlélte:
szultánért, kegyúrért – de kár a bú érte!
Hősöknek emléke immár a szú étke,
bár háromszáz védő várát vadul védte.

Térdre magyar, térdre: Európa kéri,
ki kegyét ránk mindig szűk marokkal méri –
mit neki Hunyadi, harangszó – a déli:
hullásunkat érte jöttünk óta nézi.

Bukásunk: bukása – titkos álmok vágya –
álmodója bujkál homályból homályba.
Vérzik. Sebét csábult török gyerek vágta –
szép magyar gyermeket valaki bezárta...

2016.05.24.

Pusztafarkas

Csendesült a puszta nyári léha násza:
enyhet fúj a szellő holdas éjszakára.
Merül már a nap is – narancsszínnel ámít,
fölé kúszó felhő arany ködben ázik.
Csendpaplan takaró borul rá a tájra –
körbezár a béke néma kalitkája.

A semmi közepén most minden a cserény.
Kívül hallgat a nyáj, bent neszez a serény
bojtár: éhe zaját emészti a szárnyék.
Zubogó bográcsra dől a fáradt árnyék:
sűrűtarhonyának hagymás gőze táncol,
mint pusztai kocsma közepén a vándor.

Forró volt a nappal, pörgesült a szikfű –
átkozódott folyvást, hisz hiába hithű:
a birkák száradó torzsára haraptak.
Oldaluk horpadoz, a tőgyek apadnak,
s ha egy tejesbárány megszédült a naptól:
karba vette, s vitte szerető haragból.

Szomján csak éhe nőtt – várta már az estét:
vad lelkét röptetni, s ellátni a testét.
Vizet pusztakútból merített még reggel,
tarhonyát, fej hagymát asszonnyal tét'ett el,
szárított ürühúst vászonzsákja őriz.
Tarhón, kenyéren él, és lám: néha főz is.

Jóleső nyugalom ereszkedett rája:
mardosó éhségét másnapig bezárta.
Kulacsa itatta – kissé állott vízzel,
de megfért az benne a tarhonyás ízzel.
Aztán, ahogy szokta: dohányfüstre váltott –
pipát szutykolt, s végre nagyokat szipákolt.

Élt még a zsarátnok lent a tűzgödörben –
homokkal fojtotta piros szemét körben.
Kívül az ég alatt gyapjas racka nyája
felszúrta a holdat száz csavart szarvára.
Loncsos komondora elhevert a porba -
farka rejtekébe fúródott az orra.

Nagyszőrű subáját faltól falig tette,
miközben magában egyre emlegette
asszonyát, s a gyermek tiszta tekintetét
látta a homályban - mormolt teringettét.
Lámpa füstös lángját két ujja megette,
s rádőlt a subára – gondját elfeledte...
Velőt rázó hangra ébredt: a komondor
sírt, szűkölt, vonyított, mintha a pokoltól
félne – tán a sátán simogatja éppen,
s ördögszalonnával traktálja az éjben?
Vagy szerelmi bánat érte és nagydobra
veri: felkiáltja egyenest a holdra?

De halld: a birkák is felriadtak szintúgy –
kolompjával a kos iramodva indult,
s már is messze dübög. Körmök hangja pattog –
túlvilági kórus kongat gyász-harangot.
Sírnak a bárányok – hova, merre futnak:
Isten színe elé esedezve jutnak?

Felugrik a juhász, ősi ösztön tépi –
magasan a kérdés, de ő is: föléri!
Kampós pásztorbotját vasmarkába kapja –
ott marad a szűre, ott marad kalapja.
Csak úgy bőgatyában, csak úgy csizma nélkül:
kirúgja a cserényt – éjszakába szédül.

Telihold az égen – mintha mindent látna:
Naptól lopott fénye a pusztát bejárja
széltében-hosszában, s akár égi fáklya –
rávetül csóvája egy gyanús irányra.
Megfut a komondor – feltolult a mersze,
porfelleg nyomában, már ott ugat messze.

Terül a nyáj körben – szélrózsa mintája –
bégetnek szerteszét a kínok kínjára.
Erre egy anyajuh bárányáért reszket,
amarra két jerke ijedten ténfereg.
Még a kos is feszül, veri a kolompot –
sose voltak ilyen szélütött bolondok...

Áll a juhász némán, riadalma foglya –
mindjárt széthull legott apró darabokra.
Szeme nyilát lövi kutyája nyomába,
sebesen röppen az homályból homályba.
S ott, ahol a pusztát megfogja az erdő,
valami félelmest a pillája meglő...

Szétfolyik a hajnal, mire a nyáj begyűl –
körös-körül virrad: ébred a táj, derül...
Cserény előtt fekszik – liheg a komondor,
szürkébb lett a szőre harmatos homoktól.
Nagyokat zihálva állát botra ejti
a nyájőrző – titkát dúlt homloka rejti.

Nyomok után eredt, s lelt is, ahogy várta,
amint a pirkadat rászólt a homályra:
itt futott a kutya – száz közt felismerné,
hóban is keresné, hóban meg is lelné.
S amott, amit látott – felugrott a szíve
a torkába, s minden vérét oda vitte:

két nyom egymás mellett – egyik, mint a másik,
de ami közbül van, ott olyan minta látszik,
amilyen tán nincs is: csak egy mélyebb gödör,
amit nagyobb teher körben széjjebb pödör.
Uramisten segíts! Ott két láb, s itt csak egy...
nézi, újra nézi, miközben visszamegy.

Háromlábú farkas – suttogja a szélbe –
ilyen állat nincs is, akkor se, ha élne!
S mégis van, de még hogy: rabolt is a nyájból –
elragadt egy bárányt megriadt anyjától.
Bizony egy hiányzik! S belerúg az ebbe,
mintha hű kutyája a farkas húga lenne.

Mondják, mondogatják a szélfútta pusztán
ténfergő pásztorok – ha halkan, ha kurtán –
évek előtt történt: a pusztabíró nyája
fogyva fogyott egyre – gyérült a hodálya.
Meglesték egy éjjel: ordas járt a húsra –
lőtték volna szíven, csalták volna gúzsba...

Végül a vasmarkú, szikraevő mester
tűzből csapdát rántott – vasak közt óbester.
Vérrel kenegették, májjal kecsegtették,
zöld ág alá dugták, rekettyésbe tették.
Megvárták, míg az éj nem lesz teliholdas –
legyen gyanútlan az éhes deli ordas.

Egy viharos éjen, mardosó gyomorral
osont préda lesre szimatoló orral.
Dörgött és villámlott – nem figyelt, s a csapda
egyik hátsó lábát mohón átharapta.
Kétségbeesetten vánszorogni kezdett,
de a hideg vasat húzni, vonni kellett.

Amint hánykolódott, vasfogak a húsát
egyre csak mardosták, ide-oda nyúzták.
Saját vérszagára felbömbölt az állat –
érezte: örökre áldozattá válhat.
Elérte türelme legvégső határát:
kínok kínja között lerágta a lábát!

*

Évre év telt, s néha misztikus éjeken
farkasüvöltés kelt pusztai széleken,
erdők avarjában. Olykor a pásztorok
szíve nagyot dobbant, s kiszáradt száz torok.
...mikor az élet csak hálni járt őbelé,
három lábon tévedt egy puskacső elé...

2016.05.22.

A Sátán szomja

Ó, a Sátán, hogyha mámorozna kedve,
rákíván földmélyi éjfekete nedvre:
nyakló nélkül inná a kőbe szűrt nektárt –
vedelne duhaján száz, s ezer köbhektárt.

Küldi ördögeit a négy égtáj felé –
az apokalipszis kéjvágya száll belé.
Felkantároz hát négy tüzes ében lovat,
s lerúgatja velük az egész Tejutat.

Négy égtáj, négy nagy kút – ontják a Föld vérét:
növesztik, hizlalják kövérek kövérét.
S ahogy szívja magát, egyre nő a szomja:
már ezer pofával tapad a csapokra.

Csak fúrni és fúrni, Föld húsába szúrni,
éji tivornyákon egyre csak vadulni –
elűzni az embert, kivágni a fákat,
eret vágni, eret: teljenek a kádak!

Ha Isten képmása bárhol ellenálljon:
háborút rá, űzni, soha meg ne álljon!
Kolerát és pestist permetezni rája:
pusztuljon a nép és rebellis királya!

Árvul a Föld, árvul – korhely dühöng rajta:
vérét már kiitta, húsát is fölfalta.
Mámora nem szűnik: gyomra egyre korog.
Pusztul a Föld, pusztul, de kering, de forog.

Forró magja fröccsen: rákíván a Sátán –
izzó patakokban csorog le a száján,
s ahogy egyre issza –
öklendezné vissza,
de már késő: éget a bólé gyomrot, patát, szarvat!
Roppant űri szelek porfelhőt zavarnak...

2016.05.21.

Nyúlánkságok

Amikor a nyári nap alkonyul,
kicsi nyuszi füle lekonyul,
a legény keze éppen odanyúl
(a leány szeme félszeg "behunyul"),
az élet akkor szépnek bizonyul...

2016.05.17.

Májusi mondókák

Cseresznyefa faggyal hált –
minden titkot angyal lát:
szégyenében elpirult,
összes magja földre hullt.
*
Bodzabokor magánya –
szemérmes a virága.
Férjhez menne a nyárra:
szerelmes az akácba...
*
Bazsarózsa bujaság,
ránézett az uraság.
Bánatában a cseléd
mind levágta a fejét.
*
Ezüstszürke nyárfalomb,
sűrűjében hárfa zsong.
Ökörnyála messze száll:
viszi a szél, meg sem áll.
*
Árok partja pipacsul,
pipacs násza ripacsul.
Rákékül a szarkaláb –
búzatábla sarka: csáb.
*
Ecetfának sarja száz –
pengét fen rá a kaszás.
Messze fut a gyökere:
megszökik a gyereke.

2016.05.17.

Szélmalom

Székkutasnál túl a síneken
egy árva szélmalom sötétlik,
mint Gulliver szelíd gombája:
tömzsi törzse földbe köt, s szétnyit,
kis lapos kalap termett rája –
egy nyárban megdermedt idegen.

Lapátjait a lovag lenyeste –
Don Quijote küzdött meg vele:
szép Dulcineáját védte itt,
mikor szélvihar kelt ellene.
Már hiába bánta vétkeit:
a forgással a bajt kereste.

Moccanatlan áll és réveteg.
Olykor új búzáról álmodik,
ha zöldellnek körül a táblák.
Puszta létezéssel vádol itt:
új ekék vágnak új barázdát,
s őrlésért hiába kéreget.

Mi lesz, ha felsikolt a kényszer:
a Föld nem ad fekete epét,
s éhkoppon maradnak a gépek?
Ki eteti az Isten emberét –
bukásra ítélten is szépet -,
ha üresen porzik a fészer?

Ha lesz mag - fekete kenyérre,
mert maga kaparja a szántót:
faágból farigcsál majd ekét.
Hamuvá égetik a lángok
a reményt – pernye lesz az ebéd.
Száradó föld szomjazik vérre...

2016.05.16.

Az én Pünkösdöm

Mit nekem Szentlélek,
mit nekem papok,
ha perceket kapok,
hogy mesében éljek?

Mert az én Pünkösdöm
a legpirosabb:
a szívem alatt
derül – belső földön.

Pünkösdi király lettem,
és nem egy évig,
de életvégig
süt a Nap felettem.

Csöppnyi unokámat
vettem karomra –
angyalság szobra:
hozták égi szárnyak.

Nézem önfeledten:
keresem magam
tenyérnyi arcban,
s ahogy szeme rebben.

Ringatom, becézem –
s el ő varázsol
csak úgy magától
szinte észrevétlen.

S ahogy mosoly fut át
szája sarkain,
fáradt harcaim
ízei oly suták.

Élj, remélj, növekedj,
ahogy én fogyok –
csak a mosolyod
viszem el
szívemmel,
ha értem jön a kegy...

2016.05.16.

Örökös mea culpa

Engem a bűneim megelőztek –
vádolt ősök követték el őket,
s rám testálták örökül – vezekelj!
És még azt is: ne kérdezz, ne felelj!

Krisztus életét adta értem is –
már az bűn, hogy születtem, s éltem is?
Vagy ölnöm kell és tagadni a vért
kétezer éve fogyó igazért?

Valaki szerint nem lehet verset
írni többé „az" után – keservet,
„olyat", nem bír el a poétika –
és kollektív bűn az amnézia!

Nézd az újszülöttet: ártatlanul
nyöszög, de már akaratlan tanul:
mire felnő, tudjon mea culpát,
ha őséről cikkezne az újság.

Nem voltam ott, a vádló sem élt még,
s mégis tartozom: családi vétség.
Kamatos kamattal hízik egyre –
örökváltó sújt a hiszekegyre...

Meddig még, hogy szaggatják a lelket:
rossz kérdésre jót, s jól ki felelhet?
Mikor születhet csak önmagáért
egy nemzedék, s a méltó halálért?

2016.05.15.

Képzelt színpadi vers

Néha
méla
perceimben –
rejtőzködő berkeimben –
egy szép szavú magyar színészt megidézek
bent magamban, aki régen megigézett,
ha verset mondott ünnepi esten
egy faluházban, vagy függöny előtt Pesten –
de úgy, hogy soha ne feledjem!

Úgy zenélt a baritonja,
mint a brácsa,
mint a szaxofon –
hang kovácsa
felhangolt fokon –
férfihangok bor-ikonja...

S ahogy magyar fohászba
rejtette Isten szent nevét –
mint parasztkenyér kovásza –
úgy terjedt varázsa szerteszét.

Figyeltem befelé magamba,
mint a réveteg, néma bamba,
ahogy lágy hullámokon
áradt torkából a vers,
a véres, lüktető szóra nyers
ige, a testes gondolat...
S aztán egyszer – szóra szó felelt -
beteljesülni láttam sorsomat:
tollat ragadtam, írni kezdtem.
Csukott szemmel jegyzeteltem,
s áhítattal kegyre leltem:
rám hajolt a múzsa, mint a pára tó felett.

A verset mondó belülről diktált,
s én csak írtam – telt a lap...
Majd meghajolni láttam,
taps viharzott a házban.
S ahogy véget ért az előadói nap –
egy egésszé álltak össze zilált
soraim –
a színész idebenn, a vers odakinn!

2016.05.14.

Magyar akác

Láttam dús akácfa ligetet,
ahogy a bűbájjal hiteget:
fagyott hózápor képzelt képét,
tündérfák között szépek szépét.

Térben is szerte görbe törzsek,
s az ágakon mégis pompa, rend.
Fehér uralja most a zöldet,
s a virágharangok hangja: csend.

Magyar tájon szűz menyasszonyok –
súgjátok meg, hogy mi lesz velünk?
Sok magyar fájdalmat láttatok:
kik támadnak megint ellenünk?

Favágók üzentek új törvényt:
idegenek vagytok e tájon!
Tüzes torkú sárkány fújt örvényt –
és sunyin bíztat, hogy ne fájjon!

Minket már régóta tiltanak
magunktól, s terelnek homályba,
miránk már nem virrad pirkadat –
és most rátok ásít a kályha...

Csak döntik a tőkét zihálva:
eltörölnék végképp a múltat!
Magyar nép, s akáca kivágva –
nem illünk bele a világba –
szívek és virágok: avultak.

2016.05.13.

Európa, vigyázz!

Valakik csalitba csalták,
bűzölgő mocsárba lökték.
Hátába csapták a baltát,
szép szívét mozsárba törték.

Századok hajóin jöttek:
patkányok közé lapultak.
Ellepték titkon a földet,
ellopták csendben a múltat.

Aranyat csaltak a vámon,
kamattal fejték a tőkét.
Átléptek minden határon –
királyok legjavát ölték.

Összezilálták a nyelvet,
értelmét savakkal marták.
Meggyalázták a szerelmet.
Kikezdték Isten hatalmát.

Pusztul a Földön az élet:
latroké a földi kincsek.
Az ember halálba réved –
halomba gyűjti a nincs-et.

Európa, vigyázz! A véred
eresztik ünnepi tálba!
Kőszívük hiába kéred –
szemükben te vagy a szálka!

Belép a hóhér a pástra,
tőkére hajlik a szent ág.
Suhan a bitangok bárdja,
hangja a szférákon zeng át.

2016.05.11. Vátesz

Vér és lélek

Amikor a lélek cserben hagy egy testet –
akár ha Óbuda hagyná oda Pestet –
holdtalanok lesznek a csillagos estek.

Amikor a tudat befordul a sarkon –
akár ha egy ütés csattanna a tarkón –
lánctalpas bulldózer tarol át a parkon.

Ha a szinuszcsomó origóban áll meg –
akár a hollóraj templomoltárt száll meg –
véres puskagolyó minden egyes tál meggy.

Mikor az agy mélyén elpattan a kék ér –
akár a sebész, ha kétélű szikét kér –
pezsgős poharakba csorog le a szép vér.

2016.05.11.

Test és lélek

A test csupán egy gyenge jármű:
szívvel hajtott karosszéria,
istenkézzel deformált sármű,
édenkert-tipró hisztéria.

A nagy utazó, akit cipel:
a nyughatatlan, búvó lélek.
Alfától csalfa hit visz el
az Omegáig: búgó véreb.

Az út a testnek: poros csapás,
amit az elődök tapostak.
Mint életút, csak gonosz csalás –
délibábos árnyék a holnap!

Az utas csillagokba vágyik –
nyüstöli a rozsdás szekeret:
a szív a lélek fogja, vásik
egyre: bolyong, tévelyeg.

Összeláncolt rab és börtönőr:
körbejárnak sivár udvaron.
Őrzője rabot, s rab őrt gyötör -
nyitott szemmel Illés fut vakon...

2016.05.11.

Tamariska

Hej te, hej buta Mariska!
Virágzik a tamariska –
nem látod?

Ráhajlik a gyalogútra,
ne rohanj a falukútra:
megbánod!

Mert a kútnál vár a legény -
ma még gazdag, holnap szegény –
elbűvöl.

Eltörik a vizes korsód,
szegezheted a koporsód
belülről.

Lát az urad te, rejtőzz el,
mint a tölgymakk deres ősszel
avarban.

Hogyha megfog, felsikoltasz:
azt sem tudod, hogy ki volt az
zavarban.

Amíg lehet, fordulj vissza –
tamariska a kulissza –
jó, ha futsz!

Várd az urad vetett ággyal,
megtalál majd érett vággyal –
jóra jutsz!

2016.05.11.

Futórózsa

Utolértem a futórózsám –
régóta loholtam nyomában.
Bársony-szirmosan hunyorog rám:
azt hiszi, ő ébredt korábban.
Meglesni őt keltem én előbb:
vajon meddig jut egy délelőtt?

Nem régen még szerte indázó
karokkal keresett fogódzót.
Kócos bokra – széllel hintázó –
zöld táncot járt: rózsaborongót.
Mellette érett, pompás rokon
bimbózott tömött ágakon.

Megsajnáltam: zöld bice-bócám,
rózsakertben is rút kiskacsa...
Esélyt kell adni! Én ne tudnám –
egész életem „tudni-csata".
Mankót a sántának, s már rohan –
végül majd célhoz ér, bárhol van.

Falécet, fűrészt, huzalszeget
kerestem: vágtam, kalapáltam –
és elkészült a lugasremek.
Az árva, anyátlan-apátlan
rózsabokrom tövéhez tettem,
hogy most már azon eredezzen.

S láss csodát: a rózsa rátalált –
belé kapaszkodott és kúszott
egyre feljebb – szűnt az árvaság...
Akár az elengedett túszok:
megrészegülten futni kezdett,
a szomszédjával is kikezdett!

Emelkedett és friss vigalmán
búbos bimbókat gyümölcsözött –
nagyot tévednék, ha vitatnám:
egy is a mástól különbözött.
A lugasra gazdagon terült:
pór vázra virágvagyon került.

2016.05.10.

Repce

Mint egy öblös bödönből szétterült méz –
méhek rajának édeni kelepce –
ahogy az ember a tájon körbenéz:
sárga óceán – virágzik a repce.

Kékeszöld szártenger, kénsárga szirmok –
szántóföldek friss öröme világít.
Hivalkodva kürtöli szét a titkot:
olajra váltja a fényt a virág itt.

Méhkirálynő fullánkos jobbágyait
részeg orgiában illat delejez –
zümmögve szívják a nektárt, vágyaik
bájitalát: bódító kéjterep ez.

Habzsolják, zsákba gyűjtik az aranyport
és hordják a kasba: lépbe valót.
Élt-e kincsvadász, ki ennyit barangolt
kis haszonért, és nem járt érte a csók?

Jönnek majd gépek – forgó sarabolók,
s tárókba pörgetik az érett magot:
a hajdani lámpakanócra valót,
olajat ütni, mit szükség meghagyott.

Az olajból nem szappan csúszik, s lámpafény
sem gyúl – azt a kort a feledés temette.
A rohanás századának tánca kény:
a múltat megtiporta és felette.

Repceméz, repceolaj és –pogácsa:
ízes szavai egy rég letűnt kornak.
Hallgattassék meg az ember fohásza –
csak lassan: ne riadjon el a holnap!

2016.05.06.

Családfa

Ki vagyok én - egy terebélyes tölgyfa
vénülő ága a lombkorona szint
sűrűjében? Alig látom: odakint
süt-e a nap, vagy esik az eső ma?

Anyám és apám ágára nőttem én,
s ők is csak egy kései elágazás
sarjai. Anyámén térdel már a gyász,
s apám is a túlvilágra vőlegény!

Elporladt ősök bukott századokból
inognak egyre a kusza lomb alatt.
Csonttá kérgesült a törzs, ahogy haladt
a vén idő, s megannyi ártalomtól.

De jó az Isten – nőttek gyenge ágak
belőlem is: lányaim hajladoznak
a szélben, kedvét lelni szajha kornak
gyengülő karjaimnak vetve hátat.

Sebaj. A fának nőni kell: letörik
rendre egy-egy korhadt része. Levél
se nő minden ágán és félrebeszél
néha szelleme is. De benne őrzik

a családi kódot a szálas rostok:
trezoros sejtekben kucorog a gén.
Kizöldell, ha rajta fut, csorog a fény –
hűs nedvek járják át a száraz kontyot.

Lányomnak lánya – sarjamnak sarja nő:
új, üde hajtásban csorog a vérem.
Velem is történik a csoda! Nézem
a hálót, mit az időpók karja sző.

2016.05.06.

Belvita

Nem hiszel Istenben és e hited mellett
tűzön-vízen át is keményen kitartasz?
Várjunk csak – te hiszel! Hogyha hitre tellett,
a vallásos ember mi elven siralmas
fennkölt tenmagadnak? Logikai bukfenc,
mint az inga: saját origódon túllengsz!

Te is kíváncsi vagy, ahogy minden ember:
miként lett a világ, mi tartja meg? Benne
mit kezdjünk a kozmoszt fűtő szerelemmel,
s vonzalom nélkül e csodával mi lenne?
Hogy születtél volna meg, és gondolatod
mi hordaná ki, hogy mondjon cáfolatot?

Ateizmus? Legyen, ha megáll magában,
s a logika mentén létjogot igazol –
legyen hűvös ésszel érvelő: dogmátlan,
ami minden vallást könnyedén kigazol,
s bizonyítsa: porból lett ő maga is,
kit a körforgás majd a holt anyagba visz.

Hitet hittel csapni agyon, s vádolni meg,
hogy alapja nincsen – szintúgy alaptalan.
Ennek, vagy amannak lenni nem holmi kegy –
tudni: az idő szent méhéből mart arany!
Nincs két világ: Isten, s Sátán birodalma –
a világmindenség egy és oszthatatlan alma...

Elfáradt az elme, miközben önmagát
kutatta korokon át és szeletelte,
s ugratott egymásnak részeket. Föltalált
ezer módot, ami rá nézve kelepce:
Káin, s Ábel egyben – folyton magára sújt,
ki olykor pajzánul a mással ágyba bújt.

Szabadítsuk végre fel egymást mielőbb –
maradjon el Isten, s az Ősbumm-tükörkép!
Ne legyen állítás másiknál hihetőbb.
Csodálkozzunk talán – létezni különcség
a táguló, hideg, poros végtelenben –
mielőtt nyomunk vész meddő küzdelemben!

2016.05.03.

Csenge 26

Tündér-lélekkel áldott meg az Isten –
kérleld őt, hogy gyakran, s hosszan tekintsen
vissza rád!

Utadon óvjon, s ahol tud, segítsen –
adja neked azt, ami másnak nincsen:
irgalmát!

Lásson szemed túl talmi földi kincsen,
lépteid elé virágszirmot hintsen
a tavasz.

Legyen neked a nyár, s az ősz is ingyen,
zord tél szigorára kezed legyintsen,
ha havaz.

Kövesd az álmaid fent a hegygerincen,
vagy tengeren, ha el kell menned innen –
visz a szív.

De tudd, hogy olykor semmi lesz a minden –
s akkor egy fészek – alsó ági szinten –
visszahív...

2016. május 12.

Anya és Apa

Zsófi 30

Tréfát űz velünk a megfoghatatlan gyors Idő:
félresöpri a szabályt – mindig felfelé kerekít.
Egy neves naptári fordulóból már másnap kinő
az új csírája, s az ember csak számlálja éveit.

Iramodnak az évek az élet gyorsvasútján.
Az ablakon túl cikázik, s már múlttá válik a jelen –
peregnek az áramvonalas oszlopok. S a sors vak kútján
mi egyre csak szomjazunk: apad a forrás odalenn.

De az élet dacol – az öregedés ádáz haragosztója:
a ráncvető génekkel is képes szembeszállni,
csak hogy fogja a pillanatot – önmaga paradoxona.
Néha átírja a menetrendet: próbáljunk nem beszállni!

Azért vágyunk gyermekekre, mert lágyítják a vén Idő szívét,
s eltérítik a menetirányt, mint görbült tér a fotont.
A gyermekmosoly óvó pajzs, mely könnyedén kivéd,
ha buktatnának a hétköznapok – elhárít néhány nagy pofont.

Aki harminc május orgonaillatát szívta magába,
rutinos utazó. E korban még legyint az úticélra:
az utazás maga a cél. S mikor tavaszi szél túr a hajába,
homlokán megbotlik a napfény, a földöntúli égi létra.

Kapaszkodj rá és emelkedj – nézz le ránk, ha felhőkön suhansz.
Szíved alatt a gyermeked – tápláld szűz lelkét reménnyel.
Meglásd, megáll a múlás, s engedi: légy kissé suhanc.
Majd észrevétlen magzatod is felnő – mert mégis az Idő vezényel.

Szeged, 2016. május 1. Apa és Anya

A virágpásztor

Az ő nyája sosem fut legelőkre,
nem kíséri, s vigyázza hű puli.
Szürke szamár sem csenget előtte –
ez összevetés rangon aluli.

Nem indul útnak az esztenáról,
hegyek lankáin sem lesi farkas.
Téli szállása sincs gerendából,
s rá az erdő-szellem nem tilalmas.

Csak éppen itt varázsol a kertben,
s látom, ha kinézek az ablakon.
Az Isten sem teremtene szebben:

egy Szemirámisz-kert alatt lakom.
Szép kedvesem tekintete rebben –
virágpásztor ő, földi angyalom.

2016.04.30.

Életre, halálra

Nekem már nincs anyám,
s neki sincs gondja rám.
Persze – emlékezet!
És ha nem létezett?

Ha én csak úgy lettem,
mint napfény felettem,
mint a fecske nyáron,
hegytetőn a várrom?

Ha volt, most miért nincs?
Kérlelem őt: érints
meg engem, homlokom
simogasd! Üss pofon,

csak érezhesselek:
mint légszomj friss szelet,
fuldokló a partot,
éleket a sarkok...

Mikor még nem voltam
melletted, s álmodban,
nem fájhatott neked,
hogy én nem létezek!

Hiába mondanám:
nekem fáj, jó Anyám,
hogy helyet cseréltünk –
együtt alig éltünk...

2016.04.28.

Hat fekete bivaly –
rossz lelkiismeret,
földöntúli, sötét,
könnytelen menet -
vontat méla búval
egy varázsszekeret.
Kötelek feszülnek,
szarvak ringatóznak,
széllel kergetőznek
felhői a pornak.
Hasadt bivalypaták
hangyákat tipornak.
Most kel a Nap – virrad.
Hosszúak az árnyak,
messzire vetülnek
ólmos fecskeszárnyak –
frakkos vendégei
izzó magyar nyárnak.
Jézusarcú búza-
szem kalászba érett:
szőke búzatenger
lengi a vidéket,
s ahogy a Nap felkel,
úgy tikkaszt, úgy éget.
*
Péter-Pál kaszát fen,
búzatő megszakad.
Ezer év Tiborca –
csak a lelke szabad –
kérgesült kezekkel
a mag népe arat.
Suhan a kaszaív,
búzaszárak dőlnek:
szabályos rendekben
borítják a földet,
magrejtő kalászok
csokorba verődnek.

Marokszedő lányok,
fejkendős asszonyok
sarlóval a kézben
követik a nyomot –
kévét kötnek, s gyűlnek
keresztek, asztagok.
*
Kalászból pergetni
milliónyi szemet?
Kinek, ami jutott -
sokféleképp lehet:
cséppel, nyugodt lóval,
ki szérűn lépeget,
s tüzesgéppel hajtott
cséplőmasinával –
lépést tartva korral,
technikai árral –
megtoldva a hitből
felnövő imával.
*
Hat bivaly a porban:
cséplőgépet húznak.
Messziről messzire
hosszán keskeny útnak,
estig tartó kínján
csontnak, élő húsnak.
Mezítlábon baktat
a hajtó a vezér
ökör mellett, ostor-
szíj, ha füléhez ér,
ránt egyet a jármon.
Az ember csap, s beszél.
Sehol egy felhő,
messze a szárnyék –
rövidül és kúszik
alájuk az árnyék.
Mintha a levegő
forró tűzzé válnék.
S ahogy egy domb mögül
az út kikanyarul,
hat bivaly orrába
vízpára iramul –
szomorúfűzek közt
zsombék és víz alul.
Csá! – ordít a hajtó,
ostorszíj hasogat.
Rángatja a jármot,
őrült bivalyokat –
de az útról letér
az ördögi fogat.
S rezgő orrcimpákkal,
felvetett hat fejjel
rohan a zsombéknak.
Szentségel az ember,
száguld a vontatmány –
a víz mindent elnyel...
Vízi bivaly módra
hűsöl a hat állat –
nyakig elmerülve
isznak, dagonyáznak.
Üvölthet a hajtó,
a cséplőgép ázhat.
Áthajlott már a Nap
fényíve az égen.
Az árny újra nyúlik.
Szerte a vidéken
morzsol a vén idő –
a sohase tétlen.
A hat bivaly elszánt:
recseg a sok járom.
Nem látott még ember
hetedhét határon
ilyen ősi erőt
harminc tüzes nyáron.
Feszülnek az izmok,
szemek kigúvadnak.
Talajt fog a lába
fekete bús hadnak
és megmoccan a gép!
Mint a Nap, haladnak.
*
Ásít a napkorong,
némák az asztagok.
Tücskök ciripelnek,
egy gólya andalog.
Bogarak röppennek –
zümmögő angyalok.
Megáll a gyászmenet,
az út itt megszakad –
a gép megérkezett.
Napokra itt marad
pergetni életet
a magyar ég alatt.

2016. 04. 28.

Bivalyok

Hat fekete bivaly –
rossz lelkiismeret,
földöntúli, sötét,
könnytelen menet -
vontat méla búval
egy varázsszekeret.

Kötelek feszülnek,
szarvak ringatóznak,
széllel kergetőznek
felhői a pornak.
Hasadt bivalypaták
hangyákat tipornak.

Most kel a Nap – virrad.
Hosszúak az árnyak,
messzire vetülnek
ólmos fecskeszárnyak –
frakkos vendégei
izzó magyar nyárnak.

Jézusarcú búza-
szem kalászba érett:
szőke búzatenger
lengi a vidéket,
s ahogy a Nap felkel,
úgy tikkaszt, úgy éget.

*

Péter-Pál kaszát fen,
búzatő megszakad.
Ezer év Tiborca –
csak a lelke szabad –
kérgesült kezekkel
a mag népe arat.

Suhan a kaszaív,
búzaszárak dőlnek:
szabályos rendekben
borítják a földet,
magrejtő kalászok
csokorba verődnek.

Marokszedő lányok,
fejkendős asszonyok
sarlóval a kézben
követik a nyomot –
kévét kötnek, s gyűlnek
keresztek, asztagok.

*

Kalászból pergetni
milliónyi szemet?
Kinek, ami jutott -
sokféleképp lehet:
cséppel, nyugodt lóval,
ki szérűn lépeget,

s tüzesgéppel hajtott
cséplőmasinával –
lépést tartva korral,
technikai árral –
megtoldva a hitből
felnövő imával.

*

Hat bivaly a porban:
cséplőgépet húznak.
Messziről messzire
hosszán keskeny útnak,
estig tartó kínján
csontnak, élő húsnak.

Mezítlábon baktat
a hajtó a vezér
ökör mellett, ostor-
szíj, ha füléhez ér,
ránt egyet a jármon.
Az ember csap, s beszél.

Sehol egy felhő,
messze a szárnyék –
rövidül és kúszik
alájuk az árnyék.
Mintha a levegő
forró tűzzé válnék.

S ahogy egy domb mögül
az út kikanyarul,
hat bivaly orrába
vízpára iramul –
szomorúfűzek közt
zsombék és víz alul.

Csá! – ordít a hajtó,
ostorszíj hasogat.
Rángatja a jármot,
őrült bivalyokat –
de az útról letér
az ördögi fogat.

S rezgő orrcimpákkal,
felvetett hat fejjel
rohan a zsombéknak.
Szentségel az ember,
száguld a vontatmány –
a víz mindent elnyel...

Vízi bivaly módra
hűsöl a hat állat –
nyakig elmerülve
isznak, dagonyáznak.
Üvölthet a hajtó,
a cséplőgép ázhat.

Áthajlott már a Nap
fényíve az égen.
Az árny újra nyúlik.
Szerte a vidéken
morzsol a vén idő –
a sohase tétlen.

A hat bivaly elszánt:
recseg három járom.
Nem látott még ember
hetedhét határon
ilyen ősi erőt
harminc tüzes nyáron.

Feszülnek az izmok,
szemek kigúvadnak.
Talajt fog a lába
fekete bús hadnak
és megmoccan a gép!
Mint a Nap, haladnak.

*
Ásít a napkorong,
némák az asztagok.
Tücskök ciripelnek,
egy gólya andalog.
Bogarak röppennek –
zümmögő angyalok.

Megáll a gyászmenet,
az út itt megszakad –
a gép megérkezett.
Napokra itt marad
pergetni életet
a magyar ég alatt.

2016. 04. 28.

Mészvesztő

Kocsi mésszel - ha megázik,
de hosszú az út hazáig!
Sityereg, sutyorog a mész,
füstölög, gőzölög az ész.

Meszes vándor ül a bakon,
ostorozik a lovakon.
Hunyorog, nyihereg a ló,
buzorog, megered a szó.

Fut a szekér, kotyog a lőcs –
iramodik, megfog a görcs.
Csámborog, csömpörög a zaj,
somforog, sündörög a baj.

Szakad az ég, ver a zápor –
pépül a kő, kőre ráforr.
Imbolyog, kanyarog az út,
nyöszörög, nyiszorog a rúd.

Hol van a csűr, hol egy pajta?
Gyí, te Fakó, Rigó rajta!
Kidagad, megszakad az ér,
kifakul, elpirul a vér.

Csak a patak, csak a meder!
Szomjas a mész, egyre vedel.
Hömpölyög, habzsolog az ár,
hajladozik benne a halál.

Belerobban, belegázol:
„Ázzál ronggyá, ha már ázol -
fortyogjál, zubogjál te kő!"
Serceg a csont, a hús lefő:
péppé foszlik a két lova,
vándor is úgy: szét és tova...

Szörcsög, lefetyel a Sátán –
mésztej csobolyog a száján...

2016.04.25.

Sinka sirató
Egy hazug filmre

Régi-új papjai a gyilkolásnak –
megöltétek a fekete bojtárt!
Karjaitok remegve gödröt ásnak,
hol magyar géniusz valaha járt.

Agyonverettétek a barbárokkal:
Móricz kezébe adtatok botot?
Visszaéltek a nagy magyar átokkal,
s aztán nem értitek a sorsotok.

E földből fáklyák lobbannak magasba,
s ezer éve űzitek a lángot:
fekete füstöt okádtok a kasba,
és sírtok, ha szúrnak a fullánkok.

Kérdem: ki adott nektek pallosjogot
és miért egy jámbor népbe vágtok?
Jézus kezében már volt ostorotok,
s mégis folyton Pilátusra vártok?

Harmatos mezők, délibábos rónák
ringatták lelkét a magyar szóra.
Laboda és tors voltak a patrónák,
ha verseit birkák közé szórta.

Háromszor öltétek meg Sinka Istvánt,
háromszor feszült föl a keresztre,
csak mert nem szeretett Brüll-t és alispánt,
s rászámolt a vörös szörnyetegre.

Egy film, egy rendező, egy gyanútlan stáb –
s már forog az irodalom-koktél.
Csak ne őt vertétek volna legalább!
Vigyen el titeket a forgószél...

2016.04.23.

Plagiza

Mikor az utcán átmegy a kedvetlen,
azt hiszi, bújával ő az egyetlen.

Ha galambok verebekhez ülnek,
a másság kényszerével szembesülnek.

Szürke szamár szeme villan a ködben –
fel-feldobott kő néha tovaröppen.

Ha titkos féreg foga rág az almán,
Éva vágya túlnő Isten hatalmán.

Karóval indulni a másvilágra –
hetykén ráinteni a nászvirágra.

Dinnyehéjat bámulni a vén Dunán –
száz évre nyúló búsongó délután.

Aki hol volt, hol nem volt a világon –
kis teste vacog egy arasznyi ágon.

Ha nem szeretnél párnák közt halni meg,
köpd ki a mérget, mielőtt hatni kezd!

Vonz a holt költők örök társasága –
férkőzz be mindnek egy-egy zárt sorába...

2016.04.22.

Egy sztrájk elé
Ha tanítanék

az ékes magyar nyelv lenne
csupán minden eszközöm –
amin a vendég üdvözöl
és ha elmegy, elköszön.

Hisz rég tudott: az egyszeregy
a nyelvünk titka, kódja,
hogy magyarul összeadni
a számtan ritka módja.

Ha tanítanék
elmondanám, hogy magyarnak
lenni áldott irgalom,
s Himnuszt sírva bent magamban
fájdalmunkat ringatom

Mert nem termőbb a föld sehol:
vértől dús a szent kalász,
s belőle sült friss kenyérnél
ízesebbet nem találsz.

Ha tanítanék
megmutatnám ősi titkok
hegyekbe bújt rejtekét –
kezdetektől mint vigyázta
nemzedékről nemzedék.

Kövekbe rótt imáinkat,
útjaink térképeit.
Királyaink égi vágyát
és az ellen vétkeit.

Ha tanítanék
könyörögnék a szívekhez:
őrizzék a pentatont –
gesztenyefák alatt a sírt,
s csillagokban fent a hont.

Kufároknak ne higgyenek:
ne vigyen, ki nem hozott!
Hazug szavaktól óvjanak
iskolát és templomot.

2016.04.20.

Relatív

Most minden a halálra emlékeztet –
csak a vég, amit nem tudok feledni.
Rég nem érdekel semmiféle kezdet:
a mindenen túl közelít a semmi.

Hajnali fényben az alkonyat dereng,
nyíló virágban a rothadás szaga.
Gyermekkacajban az aggastyán feszeng,
s a tinták színe fekete ballada.

Táguló világban szétesik a szív.
Ölés, vagy ölelés – mindegy: relatív.
Pusztuló csillagok fénye rég halott,

s a részeg evezős mégis benne hisz.
Haszontalan a vágy, végtelenbe visz –
kettős spirál: már meghaltam, s még vagyok...

2016.04.18.

Zöld madár

Kezdem érteni Kosztolányit:
öregszem, s a halálra gondolok.
Valami titkos kód irányít –
akiket nem, azok a boldogok.

Egyre vonz egy távoli csillag –
oda gyűlnek a Földről a lelkek.
Míg a testnek hazudni bírnak –
aztán a mellkasok kilehelnek.

Idegen jövevény a lélek –
bolyong, végül testet ölt magára,
s a holt anyag emberré éled.

Úgy zokog bennem a Föld magánya!
Foszlik a porhüvelyem – félek:
rábízom magam egy zöld madárra....

2016.04.18.

A kód

Újember! Új nyűgöd, s bakód –
mert hiszel, mert tűröd – a kód.

Mielőtt zárod az ajtód –
mint befőtt – várat a zaj-kód.

Italod, ételed, s narkód –
vitatod? Nem lehet: a kód

fogva tart, szorítja tarkód.
Jobbra tarts! Ordítja a kód.

Balra nézz! Int feléd: „Markód"
lesz, ha félsz – rúg beléd a kód.

Ha éhes vagy, s kell a bankód,
rejtélyes tabella – bank kód

süt neked kenyeret: markod
nyisd, nyelved öltsd, s etet a kód.

Utaznál, s félig a tankod?
Kutaknál kérdik: „Na, van kód?"

Mobilod kikapcs'. A „zacskód"
teli...hold – ribanc a franc kód!

Hazaérsz – rajtad a mackód.
Halva élsz: hallgat a vackod,
s nem remélsz. Nyakald palackod,
hogy ha félsz – magad vagy a kód!

2016.04.15.

Anyámhoz készülök

Bocsáss meg, hogy oly soká kerültem sírodat!
Vágott virágot nem tettem föléd hajolva
csontőrző, rezzenetlen márványtakaródra.
Vérző szívem se vittem oda, hogy dalolna
nem szűnő hiányodról tépdesett kínokat.

Négy hosszú éve, hogy magamra hagytál, Anyám
e világtalan világban farkasok között.
Azóta szép lelked az angyalokhoz szökött,
s hárfa húrjait pengeted hófelhők fölött –
ó, csak hallanám a lágy rezgések dallamán,

miként ítélsz meg engem – megriadt fiad?
Készültem hozzád halottak feketebársony
napján – köd nyelte el utamat. A szent karácsony
súgott: lépjek túl az elmém alkotta rácson,
magam börtönén – de csak hízott a vádirat....

Most ismét készülök: átélni örök békéd
a temetői csendben. Leülök majd szembe
kőbe rótt neveddel és percekig merengve
idézem meg arcod: tört tükröt, s verembe
süllyedt tested, mely engem érlelt és sötétség

melegéből lökött zúzmarás fényözönbe.
Úgy érzem magam, mint gyökerét vesztett hársfa,
mint kéménytelen, befűthetetlen kályha,
vagy a virágtalan, útszélre tévedt mályva,
ki nem tudta: egyszer árva lesz mindörökre.

Ott nálad reménnyé nemesül árvaságom.
A fák között rebbenő madaraknak vetem
a lelkem: emeljék túl a felhőhegyeken
angyal-tehozzád. S enyém lesz erő, kegyelem.
Fehér, fürtös virágok nyílnak hársfaágon,

hússzínű mályvaszirmok pörögnek az útra.
Testem melegét fűtik szívekre a kályhák,
tarka lepkék terelnek haza minden árvát...
Fejed alatt puha lesz megkövesült párnád –
hófelhős eget fest tekintetem azúrra.

2016.04.14.

Boltozás

Jaj, de jó,
Jaj, de jó!
Mit mondott a rádió:
gumicsontot rágni jó...
A kormány amit előbb bezárt,
most kinyittatna minden bazárt.

Jaj, de jó,
jaj, de jó!
Mit mondott a rádió:
mozgólépcsőn járni jó...
A kormány dedós népe lázát
lehúzta – tárulnak a plázák.

Jaj, de jó,
jaj, de jó!
Mit mondott a rádió:
ellenzékké válni jó...
Még ilyen ajándék malőrt –
a kormány saját kardjába dőlt.

Jaj, de jó,
jaj, de jó!
Mit nem mond a rádió:
fejre áll a ráció...
Megy a nép, ha pártra párt uszít,
de majd lesz-e, aki árusít?

2016.04.12.

Röpke pörke

Jár a
postás, vad kutyák ugatnak
rája.

Gyáva
hordáknak vérre szomjas a
vágya.

Epék
zöld mocskát köpnék a számra
eképp,

be se
forrna soha tépett lelkem
sebe.

Visz-e
előbb, ha az űzött ember
szíve

rúgna
dühödten vissza a maró
gúnyra?

Bátor
türelem, s visszahőköl a
tábor –

jut a
vádolt árva sírjára zöld
tuja...

2016. 04. 12.

Titokfa

Faiskolában,
kis srác korában
láttam meg vézna
törzsét. Árnyéka
egy öreg tölgynek –
nagy, sötét körlet –
lopta, elfödte
folyton előle
a napsugarat.
Végül így marad:
sápadt, csenevész,
ki majd belevész
az árnyas éjbe,
ha épp feléje
nem nézek akkor,
csak úgy magamtól.
Tán megéreztem
szívből, kéretlen:
összetartozunk.
Halk bánatdalunk
méla dallamot
üzent és kapott.

Szélső ágyássor
jutott ásáskor
neki. Ha voltak
is, elvonultak
rég fivérei:
már ott érleli
a napfény telten
buja, zöld kertben
valahol őket,
s a kertész. Ő meg
itt maradt – árva,
fonnyadt kis fácska.

Nem csak megszántam,
hanem elszántan
akartam: jöjjön
velem – ott börtön,
nálam szabadság
várja. Ha adják,
viszem magammal,
s az új hajnal
már nálam virrad
rá. Kiben bízhat,
ha nem épp bennem,
ki vele szemben
álltam? „Árnyalak,
én kiváltalak!"

Kertem díszhelyén
virul – hisz enyém
lett. Körbevittem
kis szürke kincsem,
hogy bemutassam
fáimnak lassan,
szelíden: szokják
az aprócska fát.
Elültettem őt –
évekkel előbb,
mint hogy most írom
fehér papíron
korai múltját.
És a tanulság?
Szeretet, hála
a termés nála.

Megnő a fácskám,
s majd ő vigyáz rám:
gyógyít, erősít...
Fák közt legősibb –
ringó titokfa:
Gingko biloba.

2016.04.11.

Átöltözik a liliomfám

Szerelemkelyhekkel dús magnóliám
naphosszat kelleti magát a kertben.
Látványa túltesz minden harmónián:
királynőt játszik bujaságtól telten.

Aranyeső, tulipán versenyeznek
vele, s benevezett a babarózsa.
Gazdái apró nektár-perselyeknek:
a gyümölcsfák a kert végében aggódva

szemlélődnek – végül ki lesz a kertész
szerelme? Csábít a cseresznye szűzi
bája, kamasz-szemérmesen körbenéz
a körtefácska, és szinte elűzni

kész minden riválisát a szilvafa.
Lent a fűben sárga pitypang korongok
liliput-erdeje mint ha tiltana
szerényen nyílni százszorszép-bozontot.

A kertész szíve százfelé szakadhat –
ha a bűbáj virágháremet fakaszt.
Téli hólepel titkokat takargat,
s felfedni őket megkéri a tavaszt.

Magnóliám – kacéran érett asszony –
egy hajnalon a kelő Nap szemének
vetkőzni kezdett, hogy királyra hasson,
s jelét adja fennkölt szerelmének:

szirmait egyenként, mint keszkenőket
hullatni támadt kedve a Nap elé.
Tán úgy akarta, hogy az szedje őket,
s lobbanjon arany szerelmet – csak felé.

A szirmok – akár bársonyos kagylóhéjak –
sorra szakadtak az ágakról alá
pázsitos földtakaróra, s elaléltak.
A bokrot mintha titkos kéz bontaná...

S ahogy gyűltek a holt szirmok a földön –
hitvesi pamlagon fehér takaró –
úgy zöldültek át az ágak rögtön:
pattantak hajtások, mint szájból a szó.

Menyasszony ruhából csak szoknya maradt –
az is oldott. A szirmok rozsdállani
kezdtek. A zöld szövetű kosztüm alatt
tovatűntek lassan tüzes álmai

az arany Napkirály szerelmesének.
Megnyugodott hát és most szövi tovább
köznapi öltözetét – így is szépet.
Rejtőzik a zöldben, s nem tartja magát

többre már klorofillos társainál.
A kertész csak ámul: tündéri csoda,
ami történt: nesztelen nappali bál
végén átöltözött a liliomfa.

2016.04.07.

Emlékpatkolás

Mindig hajnalban, a Nappal jöttek:
pusztákról indultak éjfél után.
Betyárok módjára bezörögtek
az ablakon. Apám várta őket –
üzentek előtte nap délután.
Isten áldja a korán kelőket.

Gyermeki álmomból felriadtam:
apám már a bakancsait húzta.
Nyakán az ütőér majd' kicsattant.
Tudtam: ez egy egész napi munka
lesz – ha a csikósok nem hívatlan
jönnek, estét vonnak a falunkra.

Kipattant a szemem, az ablakhoz
siettem - már kiláttam a párkány
fölött – lesni, mit a pillanat hoz.
Hevesen vert a szívem – akárhány
alkalom: a gyermekész kalandoz:
hisz a táltossal jöhet a sárkány....

Lovakat láttam, díszes fogatot,
előtte két igás pejt, nyergelve
feketét és kötélen futtatott
két derest. A bakon kék-fekete
gatyás-mellényes hajtó fújt nagyot.
Aranylott a kelő Nap felette.

Társa volt, ki zörgetett – kalapja
nyakba csúszott, áll alatt kötötten.
Arcéleit puszta-szél faragta
homokkal írt boszorkánykörökben.
Csizmaszárán szürke por, alatta
tisztelettel süppedt a föld, s föveny.

Nem értettem még, mit szemem látott –
csak éreztem: nagy varázs az élet.
Akkor kezdtem falni a világot,
s minden falat növelte az éhet:
gyermekkorban a mese megéled,
s a gyerekek igazi királyok.

*

Nyikorogva nyílt a műhelyajtó –
besurrant a napfény és megbotlott
az üllő szarván. A mélyen hajló
pókháló megremegett – a kotlott
pók lezuhant fonalán, s földpadló
hupáin tölgypad alá imbolygott.

Vasnak, szénnek, hűlt salaknak nehéz
szagával csapta arcul a legényt
az ébredő műhely – aki benéz
ilyenkor, játszadozó fürge fényt
lát: szerszámokat csiklandó merész
villogást, s benne a napi reményt.

Férfias kézfogás volt: pusztai
nyers erő és vas edzette marok
paroláztak. Az Alföld kunjai
néztek össze és köszöntek nagyot.
Lassan apadnak a múlt kútjai,
pedig köröznek fent rút karvalyok...

„A húzó lovak lazult patkón járnak,
s egyik patája hasadt a kápán.
Ménesgazda két deres lovának
faragni kéne a nyolc patáján.
A fekete hátas jobb elsőre sánta:
szögbe lépett, s elevenje bánja."

Két vén eperfa a műhely előtt:
egyik fekete, a másik fehér.
Csemeték száz évvel ezelőtt
ha voltak. Lombjuk taréjig felér.
Nyáron árnyat adnak, gyümölcsvelőt,
s légyűző az ágas eperlevél.

A fák törzsén fényes vaskarika.
Lovon kötőfék, rajta kuncsomó –
ha ugrana a kényes vad paripa,
ne lehessen belőle búcsúzó.
Fa tövében kétlábú dőlt bak és
patkolószék: szeg, fogó, patakés.

Patát a bakra fel csűdfogással,
s már pattognak is a régi szegek.
A lazult patkót egy gyors dobással
a mester elveti, s az hentereg.
Patát nyes körbe szélein, alul –
s a ráspolytól formára alakul.

Két nagy ló, nyolc patkó...tüzet csihol
a kovács: maroknyi faforgácsra
fáradt olajat locsol a tegnapiból –
fúrásból maradt. Szikrától táncra
kap a láng, feléled hamvaiból –
indul a vas és a tűz románca.

Nincs már bőrfújtató: szú és gomba
emésztette, hát szemétdombra
köpte ki bőrtüdejét. Helyette
ventillátor harap a szelekbe,
s fújja napfényesre a szén fekete
szemét: vasat hevít a melege.

A fényspektrum végigfut a vason:
pirostól narancson át fehérig.
A mester homlokán izzadság oson –
pokolban a vasvirág beérik:
laposfogóval üllőre rántja –
megszólal a helység kalapácsa.

Ritmusa kél a vas duhajának –
hányja magáról a csillagokat,
hajnali utcán ős zaja árad –
kalapács-zuhogás kínt lapogat.
Görbül a szálvas, ível a patkó –
s kint már adja a lábat a pej ló.

Ló lovat követ, ahogy fodrásznál
asszonyok ülnek a búra alatt.
A Nap már a templom tornyára száll.
Lassú, ahogy a munkával haladt –
morog széles tenyerű Fejenagy,
s ropogtat hozzá fájó derekat.

*

Szétterült már a déli harangszó –
a mesterné kontya alatt gőzök.
A poros úton fut egy ballangó...
Kész a négy ló, az akarat győzött.
Míg a kovács forró levest szürcsöl,
s sűrűtarhonyát konyhatűzről,

a legények dús szénát markolnak
kocsiderékból lovat etetni.
A lószügy rándul egy-egy bögölytől.
Na de már a két csikós se böjtöl:
kezükben szalonna, fehér vekni –
lovas és ló együtt abrakolnak.
Delelnek, ami nyáron oly édes:
a csikósok kocsi árnyékában
csendben – egyikük sem túl beszédes.
Ágyat vetettek fűben, szénásan.
Szemükre csúszott a betyárkalap,
rezeg a bajszuk az orruk alatt.

A mester kézfejjel törli zsíros száját,
felhajtja frissen spriccelt szódáját,
s befekszik a függönyös szobába
légycsapóval – ez régi szokása.
Bakancsos lába lelóg az ágyról –
álmodik valamit a világról.

*

A két deres nyolc patája készen –
bár az egyik ló nehéz természet:
a patanyesést nem állta kézen –
pokolra kívánta az egészet!
Prüszkölt, nyerített és ágaskodott –
hát pofát szorító pipát kapott...

Már hajlott a Nap íve az égen,
az eperfa-árnyék hosszúra nyúlt.
Csak a hátas maradt még, az ében-
fekete: egy szeg patahúsba szúrt
az úton. Egész nap emelgette
fájdalmát, hátha a szeg kiesne.

Hiába volt fáradt, beteg: büszke
fejét magasba csapta, füleit
hegyezte. A ló szeme is tükre
szándékának: ösztönből születik
benne is a félelem és harag –
hát rúgkapál féktelen és harap.

Pipát az orra, kenderkötelet
a csűdre, átalvetve a marján,
s mielőtt leülne, hamarján
meghúzni, felrántva sérült lábát.
Ha lólélekben nem is szül hálát,
mikor hozzá így ember közeleg...

Végül megadja magát, s csak akkor
rezzen, mikor a fogó a szegét
kapja. Felnyerít a fájdalomtól,
de állja gazdája tekintetét.
Kint a szeg – sebét kell körbe nyesni:
ezért kár lett volna ölre menni.

*

A napkorong a föld szélén csúszik
az űrbe le. A szürkület kúszik.
Víztől susog a kohó parázsa,
s egyre csak fényesül a parázna
Hold. Becsukja műhelyét a kovács –
dagad szemében az álomkovász.

A lovak már a Tejúton futnak,
új patkóik csillagokat rúgnak:
a Fiastyúknál porzik az égbolt.
Felhőt a szél a Göncöl elé tolt.
Égi bakon ülnek a legények –
éjfél lesz már, mire hazaérnek.

2016.04.04.

Városi séta

Tört anyóka sámlin –
hervadozó jázmin.
Arra nézek, rám int:
„Kék ibolya, jácint –
tessék csak egy szálat,
s tovaszáll a bánat!"

Vén cigány a téren,
fél szeme a béren.
Rózsafa vonóján
zokog a holt nótám.
Minden pénzt megérne –
sóhajt adok érte...

Kapu alatt koldus –
paplant rá a Hold húz –
esdeklő szemében
koporsófa: ében.
Két szürke tenyere...
Lesz-e ma kenyere?

Árkádok árnyéka
hitbuzgók szárnyéka:
bibliás Jehova
tanúja: sehova
nem visz az ájtatod...
Megtartod? Átadod?

Cigányszoknya surran
a sarkon. Vadultan
sötét szemek szúrnak.
„Jósolnék az úrnak!"
S már boncolná sorsom
a kozmikus korzón.

Erkélyen nőtt kutya –
szagtól szagig útja –
húz egy sápadt arcú
asszonyt – kedve karcsú.
Lépcsőház, hagymaszag –
részeg férj, lagymatag.

Kocsmabűz, decibel –
korsó sör decivel...
Fokozott maligán,
mint régen: taligán.
Borral búsul a szív –
inni kell, hogy ha hív.

Bájolgó utcalány –
kinek kell: kész talány.
Tűsarok, kék köröm:
csomagolt kéjöröm.
Csípője mézre bújt –
árulja a lebújt...

Kit a törvény fedez,
s gumibot lengedez
pisztolytokja előtt –
kétszer szól, mielőtt
önvédőként lőne –
terpeszt a rend őre.

Utcazaj, unt tömeg –
házfalak, útkövek.
Mi tartja össze mind
rejtett erő szerint?
S felzúg egy égi hang:
templomi nagy harang...

2016.04.02.

A király bolondja

Ó, kegyes nap köszöntött ím rám –
csillant fel az udvari bolond
máskor fénytelen tekintete.
„Éljen április elseje!
Enyém a trón: úri porond.
Lecserélem csörgősipkám

fényes-kényes koronára.
Komoly képpel uralkodom –
a király lesz első szolgám:
csetlik-botlik a sok dolgán!
Egy kissé felfuvalkodom
pünkösdi király módjára.

Törvényt teszek, s megszavazom.
Emelem a fizetésem,
hosszú beszédeket tartok...
'Dőreség, amit akartok' –
vígasztalom ellenzékem:
'amit ti, én nem akarom!'

Építek játszótereket:
lesz ott hinta, homokozó,
s persze okos beléptető.
Új váramon cseréptető.
Népem bőven adakozó –
jámbor, hittanos gyerekek.

Reformokat hozok – ezret!
Ráírom a tűzifára,
vízfolyásra, gyertyafüstre:
többet ér a nép ezüstje –
vigadjon mind, aki vár: a
kincstárra szállnak a terhek."

„Bolond lukból bolond szél fúj!"-
homlokot ráncol a király.
„A jóból is megárt a sok!
Ha még tovább így jártatod
a szád és eszed, rút viszály
csírázik köztünk – s ha kél, dúl!"

„Még egy ilyen humortalan
uralkodót ki látott?
S járatlan a naptárban is –
csak a mézes kaptárban hisz.
Megbánt egy ilyen barátot?
Kérdés fúrja az oldalam –
felteszem, s kérlek higgadj le!
Mondd: ki a bolond – én, vagy te?"

2016.04.01.

Ima, ha nem lelem hazámat

Magyarok! Átkozott időben élők!
Emlékezzünk meg magunkról –
találkozzunk egy eszme-tisztáson!

Magyarok! Munkálkodók és henyélők!
Nem létezünk, mert magunktól
halált hoztunk szenny-böszme listákon:

üres anyakönyvek letagadott halmán,
ügyes népirtók fogadott hatalmán!
Ide jutottunk. Számoljuk meg magunk:
hány koporsó kong még? Lesz-e hozzá erdőnk?
Vagy kopár só ront szét, és rólunk bosszú-per dönt,
majd, ha rozsdás kályhánk kialudt, s megfagyunk?

Magyarok! Szólítsuk meg egymás szívét –
e beteggé tett élő harangunkat
a világért is csak mindig újra dobogót!

Magyarok! Keselyűk viszik a hírt szét:
feláldoztatunk! Végső haragunkat
váltsuk imára – s öltsünk magunkra lobogót...

2013.03.23.