MIÉRT IS ÍRTAM MEG HÁT KÖNYVEMET?

http://www.lepo-zoltan.hu/miert.html

Művészként három évtizeddel ezelőtt csupán egy művészeti koncepciót szerettem volna összeállítani, és ezen témával csupán két hónapot foglalkozni. Amikor azonban az összefüggések rendszere jobban világos lett előttem, csak három évtized után voltam képes a kutatást felfüggeszteni.

Ugyanis rá kellett döbbennem, hogy úgy a globális, mint a Magyarországon felvetődő problémák kapcsán kívánatos az eurázsiai szellemtörténet alternatív koncepciójának megalkotása, mivel az eddig érvényesnek tekintett közelítésmódok nem képesek olyan mértékű változást indukálni, amelyet a jelen helyzet egyértelműen megkívánna.

Kelet-Ázsia és a magyarság egykori kapcsolatának fontosságát ugyanakkor szintén nem lehet úgy a szőnyeg alá söpörni, ahogy azt egy nem elég szilárd alapokon nyugvó történelemszemlélet még mindig megteszi. A 21. sz. elején ugyanis kívánatosnak tűnik a történelem megfelelő tanulságainak új szempontok szerinti kiértékelése, hiszen az 1986-ban Münchenben tartott történelmi hamisítványokkal foglalkozó konferencia bizonyította, hogy a nyugati civilizáció kialakulásáról mindmáig világszerte vallott koncepció több mint erősen vitatható. Ugyanakkor a világ rohamosan változik, hiszen Kína GNP-je meghaladta Németországét, és míg a világelső az USA, a második Japán és a harmadik Kína. A globális egyensúly tehát hamarosan Kelet-Ázsia felé billenhet. Az ezzel kapcsolatos okok feltárását ugyanakkor mintha mindmáig még túlontúl másodlagosnak tekintenék, következésképp nagyon kevés forrás képes olyan mélyre ásni ebben a tekintetben, ahogy az egyértelműen kívánatos lenne.

Félő ugyanis, hogy az általában elfogadottnak tekintett politikai-gazdasági közelítésmódok erre nem képesek kimerítő választ adni.

Ezzel a követelménnyel a lehető legszorosabb összefüggésben áll azon tény, ahogy a Li Po-szo írónév létrejött. Egy japán barátom ugyanis megpróbálta a Lépő Zoltán nevet kínai képjelekkel leírni.

Ezen névválasztásnak tehát komoly okai vannak.

Észak-Kínában ugyanis olyan 4000 éves europid múmiákat találtak, amelyeket a kínai tudomány proto-szkítának nevez, ugyanakkor azon képjelnek, amely a legősibb, közel 4000 éves kínai dinasztia nevét jelzi, a kínai Du Ya-xiong professzor szerint csak a modern kiejtése "Sha", mivel az eredeti kiejtése a "Hun" jelentéssel bíró "Shun" volt. Mivel a Hun Birodalom alapját etnikailag a szkíta adta, és mivel a koraközépkori európai források zöme a magyarokat szkítának nevezi, következésképp ennek sokkal nagyobb súlya van, mint ahogy az első pillanatban tűnik. A magyarság szerepe ugyanis éppen szkíta ősrétegéből következően sokkal nagyobb lehet a nyugati civilizáció megújításában a 21. sz.-ban, mint ahogy arra következtetni enged a jelen világszerte érvényesnek tekintett, jóllehet nem eléggé megalapozott történelemszemlélet. Ugyanis a nyugati civilizáció kívánatos megújítása elkerülhetetlennek tűnik, a magyarság pedig ennek érdekében tudna alapszerepet kifejteni, hiszen ősiségének valódi fontosságát e tekintetben nem lehet letagadni, amit viszont újra szükségesnek tűnik felfedezni. A politikusok ugyanis nem mindig mondanak igazat, és egyre szélesebb körökben tudott, hogy a finn-ugor teória egy politikai célzattal létrehozott olyan tudományosnak álcázott tákolmány, amely inkább az egykori valóság elfedésére mint feltárására szolgál. A magyarság ugyanakkor nem ok nélkül tekinthető a szkíták mai utódjainak. Az archeológia leletei szerint ugyanis úgy tűnik, hogy a szkíták szerepe úgy a keleti mint nyugati civilizáció megalapításában annál sokkal nagyobb volt, mint ahogy azt eddig egy sekélyes történelemszemlélet következtében feltételezték.

Következésképp nem ok nélkül érezhetem úgy a 4000 éves észak-kínai szkíta múmiák létének, valamint a magyarság szkíta származásának, illetve a nyugati civilizáció valódi eredetének ismeretében, hogy magyarként jogom van az efféle írói név használatára.

Hiszen a nyugati civilizáció felemelkedésében és a kínai civilizáció megalapozásában is ugyanazon etnikum játszott elhanyagolhatónak egyáltalán nem nevezhető szerepet. Különösképp annak fényében meggondolandó mindez, hogy elkerülhetetlen a nyugati civilizáció értékrendjének megreformálása, amely folyamatban pedig a szkíta-gyökerű magyarság potenciális szerepe egyáltalán nem tekinthető elhanyagolhatónak. Különösképp jogosnak tűnik egy ilyen szerep lehetőségének fontossága, amikor egyre valószínűbb a szkítaság eddig nem elég széles körben ismert szerepe azon Kelet-Ázsia értékrendjének megteremtésében is, amely maholnap a világ sorsát határozhatja meg. Egy ilyen jellegű szkíta-identitás felvállalása tehát időszerűnek tűnik különösképp annak fényében, hogy egyre elkerülhetetlenebb a nyugati és a globális civilizáció értékrendjének alapvető megreformálása.

Ehhez pedig szükséges a kívánatos impulzusok indukálása.

Ugyanis a mindezidáig barbárnak nevezett népvándorlás valójában egykor igen magasan fejlett közép-ázsiai területről indult, következésképp időszerű a szükséges konzekvenciák levonása. Kelet-Ázsia ugyanis nem csupán hamarosan meghatározhatja glóbusunk sorsát, de azt lényegében ugyanazon értékrend további finomításával teszi, amely a mindezidáig "barbár"-nak ismert Közép-Ázsiában jött létre, és amelynek jóvoltából maga a nyugati civilizáció is létrejöhetett. A nyugati civilizáció jelen válságából történő kilábalásra ugyanakkor nem mutatkozik jobb lehetőség, mint meghaladnia azon még világszerte vallott történelemszemléletet, amelynek nincs sok köze az egykori folyamatokhoz. A történelemnek viszont szellemi vetületei vannak, amelyek tanulságaival történő következetes szembesülés meglehetősen időszerű. Civilizációnk ugyanis mély válságban van. Ez lehetőséget kell hogy adjon arra, hogy e válságot indukáló módszereinket a kívánatos mértékben átalakíthassuk. Ha ezt nem tesszük, akkor félő, hogy nem leszünk képesek gyermekeink megfelelő minőségű jövőjét biztosítani.

A jelen történelemszemléletből következő módszereink erre ugyanis nem alkalmasak.

És bár jóllehet elsődlegesen művésznek tartom magamat, de mivel a művészet és a moralitás a lehető legszorosabban tartozik össze, elkerülhetetlen tehát a történelem morális vonatkozásaival történő lehető legőszintébb szembesülés. 1978-ben az Iparművészeti Egyetem ipari formatervező tanszékén diplomázva 1979-ben Japánba költöztem. Rengeteg nyugati forrás szól azon "kultúr-sokk"-ról amely a Japánban érkező átlag-nyugatit éri. Engem is ért valami hasonló. Csak míg az addig saját felsőbbrendűségének érzéséről meggyőződött nyugatit azért éri az effajta hatás, mivel az előző hite megrendül az ott tapasztaltakkal szembesülve, hasonlóképp az enyém is megrendült. Ennek ugyanakkor merőben más jellege volt, mint az átlagos nyugatit érő sokkhatás. Konzultálva ugyanis a világszerte bemutatott és nagy sikert aratott "Selyemút" c. japán dokumentumsorozatot létrehozó vezető japán történészekkel, jómagam is egyfajta "kultúr-sokk" áldozata lettem. Megértettem ugyanis az ezzel kapcsolatos nyugati és pl. japán álláspont közti alapvető különbségeket, amelyet újdonságkért ért, és amelynek lényegét a fentiekben foglaltam össze.

Az ily módon engem ért "kultúr-sokk" tehát gondolkozásmódomat alapvető módon változtatta meg.

Meggyőződésemmé vált ugyanis, hogy időszerű Nyugaton is annak felismerése, hogy a nyugati civilizáció értékrendje azért képtelen a globális kihívások megfelelő kezelésére, mivel elsődlegesen saját eredetét nem megfelelő mélységben ismeri. Alapvető problémái vannak tehát, mivel ennek következtében elidegenedett a kozmikus természet azon mélyrétegeitől is, amely meghatározza úgy az ember gondolkozásmódját és jellemét, mint az ezen gondolkozásmód és jellem által kialakított kultúráját és civilizációját. Ennek következtében tehát művészete is elidegenedett, következésképp szükséges úgy a művészet mint a kultúra problémáinak olyan új típusú megközelítése, amely egyúttal képes a civilizációnk alapkérdéseinek kívánatos újragondolására is. Ennek eredményeképpen először csak egy művészet-elméleti tanulmányt akartam írni, amikor azonban egyre mélyebbre hatoltam a problémák gyökerébe, könyv lett belőle. Ennek megírását tehát a történelem, művészet-, szellem-, vallás-történet, nyelvészet, népművészet, ökológia területén végzett három évtizedes kutatás előzte meg.

Civilizációnk jelen iránya tehát fenntarthatatlan. A kiút megtalálása viszont úgy tűnik, hogy csupán a keleti és nyugati értékrend megfelelő mértékű szintézise útján lehetséges, amelynek eredménye lehet egy új értékrend megteremtése.

Ezen új értékrend megteremtése azonban lehetetlennek tűnik a történelem tanulságainak megfelelő mélységű kiértékelése nélkül. Azon elidegenedett értékrend ugyanis, amelynek következtében jelen körülményeink kialakultak, a 19. sz.-ban létrejött azon történelemszemlélet eredménye, amely elsődlegesen dokumentumokon alapul, és nem az archeológia leletein. Ezen dokumentumokról pedig 1986-ban kiderült, hogy zömük hamis.

Ezen túlmenően azonban amennyiben prof. Carr szerint a történelem olyan értékrend utáni kutatás, amely kiállta az évezredek próbáját, akkor időszerűnek tűnik az évezredek üzenetét a felmerülő új szempontok szerint megfogalmazni.

Ekkor pedig a szkíta-gyökerű magyarság szerepe megkerülhetetlen.

Kodály és Bartók megállapítása ugyanis - miszerint a magyar népzene évezredeket hidal át -, érvényes a magyar népművészet egyéb területeire is. Ennek jelentősége pedig különösképp azon tény fényében gondolandó újra, miszerint a németek jóllehet az indogermán-teória megalapításának pionírjai voltak, most viszont áttételesen pionírjai a lebontás-folyamatának is. Hiszen az 1986-ban Münchenben tartott történelmi hamisításokkal foglalkozó konferencia ezt jóllehet áttételesen, ugyanakkor vitán felül bizonyítani képes.

Időszerűnek tűnik tehát a problémák új szempontok szerinti kiértékelése.

A történelem tanulságainak új típusú megközelítése viszont lehetőséget ad nem csupán a globális kultúra és művészet fontosságának újrafogalmazására, hanem módszereinek olyan új típusú átformálására is, amely viszont lehetőséget ad a jelen korkihívásoknak megfelelő új módszerek kidolgozására. Ugyanis Kodály és Bartók útmutatása nyomán tovább haladva az is egyértelművé tehető, hogy nem csupán a magyar népzene képes az évezredek áthidalására, hanem a népművészet vizuális vonatkozásai is legalább ekkora jelentőséggel bírnak. Az alapos elemző-munka ugyanakkor azt is feltárni képes, hogy a magyar népművészet vizuális jelrendszere az előző évezredek szellemi szubsztanciát tükrözik.

A magyar népművészetben kikristályosodó szellemiség lényege ugyanakkor egyáltalán nem mond ellent pl. a keresztény tanoknak, hiszen bennük tulajdonképpen ugyanazon szellemi kvintesszenciák sűrűsödésével szembesülhetünk, amelyeket a kereszténység is megkíván. Mindazonáltal lényeges különbségek is akadnak. Míg ugyanis a kereszténység kívánatosnak tartja bizonyos szellemi minőségek megvalósítását, addig az a legtöbb esetben - legalábbis az egykori közép-ázsiai és jelen kelet-ázsiai hagyományos szellemi technikák hatékonyságához viszonyítva - általában megmarad a szándék szintjén. Persze a szándék igen fontos, és a jó szándék értéke igen nagy. A szándék viszont csupán szándék, és a szándék önmagában még nem képes eredmény létrehozására. A megfelelő eredmény létrehozására ugyanis egyfajta folyamatra is szükség van. Eredményes folyamatra. Eredményes folyamat, viszont technikákat feltételez. Eredményes technikákat. Ez a szellemi folyamatok esetében sincs másképp. Szembesülnünk szükséges tehát azzal az egyáltalán nem elhanyagolható ténnyel, hogy a mindmáig érvényesnek tekintett nyugati értékrend saját legmélyebb szellemi hagyományának szintjén nem képes megvalósítani azon eszményképeket, amelynek realizációját fontosnak tekinti. Ezzel kapcsolatban egyáltalán nem mellékes felidézni, amit a kínai keresztény misszionárius fiaként született író Lin Yu-tang ekképp fogalmazhatott meg még közel egy évszázaddal ezelőtt is a "Mi, kínaiak" c. könyvében, miszerint "Kínában sokkal több krisztusi jellemmel találkozhatunk, mint Nyugaton két ezer éven át tartó imádkozás, gyónás és zsolozsmázás után".

Ha viszont ez igaz, akkor úgy tűnik, hogy annak is elérkezett az ideje, hogy a magyarság egykori szerepét is új módszerek szerint kell megítélni. Túlontúl sok jel mutat ugyanis annak irányába, hogy a magyarság sem az utóbbi ezer évben tanulta meg a kultúrát, hanem annak valószínűsége sokkal nagyobb, hogy valójában ekkor kényszerült arra, hogy valójában elfelejtse azt. Legalábbis abban az értelemben, ahogy pl. a hagyományos Kelet-Ázsia követelményrendszere szerint értik a kultúra fogalmát. Mivel tehát az egykor még igen fejlett közép-ázsiai szellemi szubsztanciák Kelet-Ázsiában kaptak lehetőséget a maradéktalan továbbfejlődésre, az u.n. kelet-ázsiai "gazdasági csodák" valódi lényegét illetően is szükséges lenne azt a Nyugatnak is új módon felfognia. Úgy kezelnie tehát, hogy tulajdonképpen nem egyébről van szó ebben az esetben, mint ugyanazon szellemi szubsztanciák Kelet-Ázsiában történt továbbfejlődéséről, amelyek valójában azon Közép-Ázsiában jöttek létre, amelyet szellemi-morális értelemben a szkíták dominanciája határozott meg. Azon szkíták dominanciája, amelynek jóvoltából a mindezidáig még nem egészen jogosan a "barbár" jelzővel illetett népvándorlás tulajdonképpen megszülhette magát a nyugati civilizációt is.

Különös jelentőséggel bírhat mindez a nyugati szellemi-morális válság, illetve a magyarság jelen válságának idején.

A nyugati közelítésmód által a jelen kelet-ázsiai folyamatokra megteremtett "csoda" kifejezés sem egyéb, mint egyfajta menekülés attól, hogy a jelenség végső okaival is őszintén szembesülhessünk. "Csoda" ugyanis nem létezik, csak tudása és nem-tudása valami rendkívül fontos dolognak. Úgy tűnik ugyanis, mintha nem tudnánk, hogy a gazdaság is emberi képződmény, és rá is vonatkoznak azon organikus törvényszerűségek, amelyek meghatározzák az Emberi Létezés Egészét. Amikor tehát az u.n. "ázsiai gazdasági csoda" jelenségével szembesülünk, megfeledkezünk arról, hogy a jelenség egyáltalán nem "csoda", hanem a természeti valóság mélyrétegeiben működő hatóerők törvényszerűségeinek azon ismerete, amely a NEM-TUDÁS szemében csak "csoda"-ként jelentkezik. Következésképp időszerűnek tűnik az azzal történő szembesülés, hogy tehát az effajta "csoda" valójában egyáltalán nem csoda, hanem inkább egyfajta TUDÁS, amely viszont tanulható.

Igaz, hogy az ezen típusú tudás inkább jobb-féltekei, mint bal-féltekei. Vagyis valójában MÁS mint amit a Nyugat tudásként definiál.

Vagyis az ezen keleti típusú TUDÁS jelenségében kikristályosodó üzenet szellemi tartalma nem mellékes, nem csupán a nyugati civilizáció megújítása szempontjából, hanem egy új típusú globális értékrend megteremtése szempontjából sem. A folyamatot azonban a nyugati civilizáción belül valahol el muszáj kezdeni, és azt egy olyan helyen kellene elkezdeni, ahol a helyzet erre megérett. Úgy a történelem legmélyebb rétegeinek morális vonatkozásait, valamint a magyar történelem legújabb szakaszainak szellemi-morális vetületeit szemlélve viszont úgy tűnik, hogy erre nincs jobb lehetőség annál, mint amit a magyarság felajánlani képes. Mivel nem csupán a magyar népzene keleti párhuzamai adottak, hanem az ősi rokonság a népi építészet, díszítőművészet, ruházat nem elhanyagolható részének elemeire is egyértelműen érvényes. Ugyanakkor a magyar népművészet formavilága mögött megbújó keleti TUDÁS visszfénye még ma, egy olyan évezred multán is oly megkérdőjelezhetetlenül egyértelmű, amely évezredben mindent megtettek azért, hogy annak lényege tökéletesen elfelejtődjék. A ma is kimutatható egyértelmű párhuzamokban ugyanis az egykori TUDÁS JELRENSZERÉNEK máig tartó megkérdőjelezhetetlen túlélésével szembesülhetünk, hiszen lényegében ugyanazon szellemi szubsztanciák túléléséről van szó, amelyek jóvoltából Kelet-Ázsia ma a világ legdinamikusabban fejlődő régiója lehet.

Időszerű tehát azzal szembesülnünk, hogy Kelet-Ázsia jelen dinamizmusának végső okai is végeredményben az azon típusú önnevelés módszereinek magas fokára vezethető vissza, amelyet a magyarság szkíta ősei még az évezredekkel ezelőtti Közép-Ázsiában fejlesztettek ki. Szembesülnünk kell ennek kapcsán ugyanakkor azzal is, hogy a "kultúra" eredeti és ősi értelme valami egészen más lehetett, mint amit a világ jelentős része ma róla tart. A szó etimológiailag ugyanis szoros kapcsolatban áll a "kultusz" és "kultiváció" szavakkal, hiszen nagy valószínűséggel eredetileg a "kultúra" egy olyan egyértelmű tevékenységre vonatkozott, mint amelyet a földműves magától érthető természetességgel úgy végez ma is, mint ahogy teszi azt évezredek óta. Hiszen veteményét úgy műveli ápolja, őrzi, vigyázza, tisztítja és gyomlálja, ahogy nekünk is kellene saját szellemünk veteményét művelni, ápolni, őrizni, tisztítani és gyomlálni, és ahogy azt nagy valószínűséggel tették a nagy őscivilizációk tagjai. A jelenünk nagyfokú relativizmusa viszont túlontúl engedékenynek tűnik a gondolkozásmódunkban egyértelműen elburjánzó, ugyanakkor hasznosnak egyáltalán nem nevezhető gyomokkal szemben. Az effajta relativizmus ugyanis nem hagy elég lehetőséget szellemünk dzsungelszerű elvadulásának megakadályozására ellentétben azon ősi hagyományok évezredek által szentesített módszereivel, amelyek lényege tulajdonképpen az effajta elburjánzás megakadályozása volt. Amennyiben viszont következetes összehasonlításra vagyunk képesek azzal kapcsolatosan, hogy az ősi nagy kultúrák túléléseként elkönyvelhető kelet-ázsiai kultúrkör lényege is tulajdonképpen ez, akkor még valamit szükségesnek tűnik tisztáznunk.

Ugyanis a kodályi megállapítás mentén szembesülhetünk a magyar népművészet jelrendszerének azon egyértelmű bizonyítékaival, miszerint a magyar néphagyomány lényegét illetően is lényegében hasonlóval szembesülünk, hiszen ezen hagyomány lényegét tekintve is az efféle búrjánzás megakadályozásáról van szó.

Vagyis ezen hagyomány lényegében ugyanazon szubsztanciákon épült, amelyen a jelen Kelet-Ázsia szellemisége is.

Tehát a népművészet teljességének Kodály és Bartók szellemében történő további feltárása igencsak aktuálisnak tűnik nem csak a magyar, de az egyetemes kultúra megújításának folyamatában is. Segít ugyanis annak megértésében, hogy Kelet-Ázsia jelen fenomenális fejlődése ugyanazon szellemi szubsztanciáknak köszönhető, amelyeket a magyar népművészet is őriz. Vagyis úgy a kelet-ázsiai mint a magyar népi hagyományok nem elhanyagolható részének jelképrendszere azon potenciális lehetőségekre utal, amelyeket minden ember magában rejt, valamint azon módszerekre, amelyek ennek kibontására egyértelmű lehetőséget adnak. Nem ok nélkül jelenthetjük ki tehát, hogy a magyar népi hagyományok legmélyebb rétegeit rejtő jelrendszer és a kelet-ázsiai hagyományokban ugyanazon szkíta gyökerekre visszavezethető, ősrégi szellemi kincset kifejező formanyelvvel szembesülhetünk, amelynek alapszerepe volt a nyugati civilizáció létrejöttének folyamatában is abban az időben, amikor ezen jelrendszer egykor még azon u. n. hun-szkíta típusú "magas művészet" lényegét alkotta, amikor az e típusú művészet által képviselt szubsztanciáknak alapszerepe lehetett a nyugati civilizáció megteremtésének folyamatában.

Vagyis az előző évezredek örökségeként kellett "földalattivá" lennie, és a magyarság legszélesebb, legelnyomottabb alsó rétegei lelkületében védelme alatt túlélnie.

Tehát épp a nyugati civilizáció kívánatos megújításának érdekében lenne szükség ezen Közép-Ázsiában egykor még maradéktalanul virágzó értékrend szubsztanciájának felszabadítására. Különösképp a kelet-ázsiai hagyományok eredményességének egyértelmű ismeretében kellene tehát újfent "kultuszt" teremtenünk azon elvárásokat illetően, amelyeket a Létezés Teljessége megkíván, és szembesülnünk azon ténnyel, hogy ugyanezen módszereket egykor mi is birtokoltuk. Ezt egyértelműen bizonyítani képesek azon belső-ázsiai kultúrkör archeológiai leletei, amelyek ugyanazon szellemiséget képviselik, amelyből Kelet-Ázsia értékrendje is létrejött, és amelynek formanyelve tehát a magyar parasztság féltő gondoskodásának eredményeként mindmáig túlélhetett a magyar népművészet vizuális jelképrendszerében.

Kína pl. nem csekély mértékben éppen a buddhizmus következtében kialakult gondolkozásmód eredményeképp lehet olyan hatékony hatalom, mint amivé fejlődött az utóbbi két évezred alatt. Ugyanis amit a buddhizmus elnevezésen ismerhetünk, annak ezoterikus elemei nem csupán túlélhettek a magyar népművészetben, hanem olyan szellemi technikák egykori meglétét egyértelműen bizonyítani képesek, amelyek fontossága ma is egyértelmű. Ugyanis módszerei olyan komoly gyakorlati kicsapódással járnak, amelynek kultúra- és civilizáció-fenntartó fontosságával nem csupán előbb-utóbb szükséges maradéktalanul szembesülnünk, mivel ha ezt nem tesszük, annak súlyos következményei lehetnek. Emberként ugyanis az egykori dinoszauruszok sorsára jutva kihalhatunk. Amennyiben pedig következetesen átgondoljuk a Dalai Láma évtizedekkel ezelőtti kijelentését, miszerint "A buddhizmus nem vallás, hanem tudomány: A Mentális Működés Tudománya", akkor kezd az is egyértelművé válni, hogy itt lényegében nem vallásról, hanem valami egészen másról van szó. Kelet-Ázsia robbanásszerű fejlődésének valódi okait is jobban megérthetjük, amennyiben meggondoljuk, hogy lényegében itt azon világkép belső dinamikájának gyakorlatba való átültetéséről van szó, amelyhez a nyugati tudomány a kvantumfizika formájában jutott el. Ennek jóvoltából ugyanis azt is tudhatjuk, hogy amit eddig kézzelfogható valóságnak hittünk, az tulajdonképpen nem egyéb, mint a valóság Relatív, mintegy 10%-os része, amelyet viszont meghatároz az Abszolút 90%-a. Az anyagi világ - amelyet a nyugati tudat valóságnak hisz - csupán a durvaenergiák 10%-os tartományát jelenti, amelyet viszont a finomenergiák 90%-os Abszolút régiója határoz meg. Ugyanakkor azzal is elkerülhetetlenül fontos szembesülnünk, hogy ez az a tartalom, amely meghatározza a LÉT TELJESSÉGÉT, és tulajdonképpen azon szubsztanciáról van szó, amelyet a kereszténység az Isten, vagy TEREMTŐ néven nevez. Mivel nem véletlenül vethetik fel sokan, hogy az ezzel kapcsolatos nyugati módszerek nem rendelkeznek olyan hatékonysággal, mint ahogy az egyértelműen kívánatos lenne civilizációnk negatív tendenciáinak kívánatos irányba történő fordítása szempontjából, következésképp egyre elkerülhetetlenebb módon tűnik szükségesnek az ezzel kapcsolatos keleti módszerek hatékonyságának felismerése.

E világképből következő valóságfelfogásnak ugyanakkor nem csupán nagyfokú gyakorlati és szellemi haszna, hanem figyelemreméltó történelmi előzményei is vannak.