A történelem megbízható módszert tud a russzofóbia felszámolására

Az oroszok démonizálása, az orosz állam meghódítására vagy egyszerűen elpusztítására irányuló folyamatos kísérletek - mindez egyáltalán nem az utolsó idők találmánya. Számos példa mutatja be, hogyan gyakorolják mindezt az európai országok több száz éve.

Mikor és hogyan álltak elő az európaiak a „despotizmus és barbárság” tanával Oroszországban, és hogyan sikerült országunknak legyőznie a russzofóbiát?

Alig jelent meg, az orosz állam a külföldi hódítók célpontjának bizonyult. Az ókori Oroszország határvonal volt az akkori Európa és a nomád Ázsia között, megvédve az európaiakat a nomád portyáktól. De Európa „jutalmul” maga is megpróbált egy - egy finomabb darabotolykor levágni Oroszországból, vagy zsákmányul hasznot húzni egy olyan időszakban, amikor az orosz állam gyengült. Lengyelországtól a mongolokig Vitéz Boleszláv lengyel király már 1013-ban nagy sereg élén megszállta Kijev földjét, ahol akkoriban Vlagyimir nagyherceg, Oroszország megkeresztelője uralkodott. Boleslav úgy döntött, hogy Vlagyimir herceg fia, Szvjatopolk pártjára áll (a gyilkosság és a polgári viszályok iránti szeretete miatt, becenevén Átkozott). Szvjatopolk régóta ellenséges volt apjával. A háború melletti politikai érvek mellett a lengyelek arra számítottak, hogy megkapják Nyugat-Oroszország földjeit, és esetleg magát Kijevet is.

A terveik megvalósításához szövetséget kötöttek a besenyőkkel - az oroszok régi ellenségeivel. Vlagyimir herceg rendkívül nehéz helyzetbe került. Az ugyanis az első győzelmek után a szövetség felbomlott, mivel a nomádok összevesztek a lengyelekkel a gazdag zsákmány miatt. így Oroszország megmenekült.

1015-ben meghalt Vlagyimir. Oroszországban megkezdődött a hatalomért folytatott harc. Szvjatopolkot Jaroszlav herceget legyőzték, és Lengyelországba menekült. Boleszláv király ismét nagy sereget gyűjtött és megszállta Oroszországot. Jaroszlav herceg vereséget szenvedett, Novgorodba menekült, és Kijevben Szvjatopolkot nevezték ki az uralkodásra. Hatalma azonban csak formalitás volt. Valójában Boleslav határozottan úgy döntött, hogy Oroszországot is a birtokaihoz csatolja.

A lengyel kormányzók viszont szétszóródtak minden városba. Ez feldühítette az oroszokat, akik fellázadtak a lengyel megszállás ellen. Boleszlav elhagyta Kijevet, de magával vitte az egész fejedelmi kincstárat. Emellett a lengyelek megkapták a Chervonnaya Ruszt olyan városokkal, mint Volyn és Przemysl (utóbbi egyébként még mindig Lengyelország része).

1240-ben a mongol horda elfoglalta Kijevet. Az orosz területek nagy része idegenek uralma alatt állt. Az Oroszország legnyugatibb részén található Galícia-Volyn fejedelemség meg tudta őrizni függetlenségét, de azonnal célponttá vált szomszédai - Magyarország és Lengyelország - számára. Dániel ravasz politikájának köszönhetően fejedelemsége ügyesen lavírozott Nyugat és Kelet között, nemcsak megőrizve függetlenségét, hanem Oroszország királyságává is vált. Igen, igen, ezeken a ma az ukrán nacionalizmus fellegvárának tekintett vidékeken a 13. században oroszok éltek, beszéltek oroszul, hazájukat rusznak nevezték.

Az orosz királyság sorsa

Ugyanebben az évben más szomszédok is megpróbálták "kóstolgatni" Oroszország erejét. 1240-ben Alekszander Jaroszlavics herceg visszaverte a svéd partraszállást a Néván. A következő évben pedig a Livónia Rend agresszív hadjáratba kezdett az orosz földek ellen, ami a németek teljes vereségével végződött a Peipsi-tavon 1242-ben. Az orosz királyság 1308-ig állt fenn. Ekkor halt meg Oroszország utolsó királya, I. Jurij, akinek örökösei felosztották apjuk birtokát Galíciára és Volhíniára. 1325-ben a magyarok és a lengyelek megszállták Nyugat-Oroszországot. Gyorsan legyőzték a két fejedelemség gyenge hadseregét, és „visszaállították” a rusz királyságot – csak most Lengyelország protektorátusa alatt. A koronát II. Jurij, Troiden mazóviai lengyel herceg fia kapta. De ez is csak egy átmeneti időszak volt a teljes megszállás előtt. 1340-ben a lengyelek megmérgezték II. Jurijt, III. Kázmér lengyel király pedig azonnal elfoglalta Galíciát, és Oroszország királyának nyilvánította magát. Az ókori Oroszország utolsó független töredéke megszűnt létezni, és Galícia földjeit több évszázadon át "polonizálták".

litván támadások

Ezzel párhuzamosan a litván nagyhercegek hatalma egyre nőtt. És az első hódítási tárgy Oroszország földje volt. Olgerd herceg hatalmas területeket hódított meg az északi Minszktől a déli Kijevig, a nyugati Volhíniától a keleti Brjanszkig. A litván rati megközelítette Moszkva falait.

Litvánia és Moszkva határa a 15. században Tula, Mozajszk és Pszkov régióban feküdt. Litvánia magabiztosan azt állította, hogy egyesíti az orosz földeket Vilna körül. Ez a hatalom pedig maga egy teljesen orosz állam volt. Oroszul beszéltek és írtak, és Litvánia középkori krónikái és törvényei sokkal közelebb állnak az orosz nyelvhez, mint a mai ukránhoz és fehéroroszhoz.

De itt a hatalomszomj foglalta össze a litván hercegeket. Olgerd örököse, Jagelló herceg elfogadta a lengyelek ajánlatát, hogy legyen Lengyelország királya. Cserébe elfogadta a katolicizmust, és elrendelte a latin hit elterjesztését Oroszországban. Ez a kezdeményezés gyorsan elidegenítette a litván fejedelmeket ortodox alattvalóiktól, és nagymértékben megerősítette Moszkva helyzetét.

De bár Litvánia erős volt, továbbra sem adta fel Moszkva leverésére tett kísérleteit. 1405-ben Litvánia megtámadta Pszkov-földeket. Ezt a támadást rendkívüli kegyetlenség jellemezte - a hódítók lemészárolták a polgári lakosságot, még a nőket és a gyerekeket sem kímélve. A háború 1408-ig tartott, amikor Litvánia és Moszkva seregei találkoztak az Ugra folyón. Jagelló látta, hogy I. Vaszilij moszkvai herceg erős, a csatát egyik sem tudta megnyerni, így békeszerződést írtak alá.

A következő háború 1487-ben kezdődött és hét évig tartott. A konfliktus több ellentétekből bontakozott ki de legjobban a fejedelem Moszkva uralma alá való átállása miatt kezdődött. Litvánia ortodox népe nem akart katolikus uralom alatt élni. III. Iván orosz fejedelem a fenyegetésekre reagálva szövetségre szándékozott lépni Maximilian német császárral, de ő inkább a katolikus Lengyelországgal kötött békét. A háború kis litván területi engedményekkel ért véget Moszkva javára.

Mivel akkoriban is a világ instabil volt, 1500-ban kiújultak az ellenségeskedések a vitatott határterületeken. Litvánia ezúttal a Livóniai Konföderációval szövetségben érkezett Oroszországhoz. A litván-lív csapatok azonban vereséget szenvedtek a vedrosai csatában – és a háború elveszett. Ezt követően a már érezhetően megerősödött orosz állam hosszú és összetett hadi és gazdasági felkészülésbe (mint napjainkban is már 8 éve tette) kezdett a rurikidák hatalmának helyreállítására az ókori Oroszország részét képező örökös földjeik felett.

1558-ban IV. Iván cár megindította a livóniai háborút. Célja a balti kikötők feletti ellenőrzés megteremtése volt, ami létfontosságú volt a növekvő orosz állam tengeri kereskedelmének biztosításához. De 1561-ben a vereségre vereséget szenvedő livóniak megkötötték a vilnai uniót Litvániával. E szerződés értelmében a balti-tengeri német birtokok Litvániához kerültek. Az Oroszországot fenyegető Litvánia mögött pedig Lengyelország állt. A győztes háború súlyos és véres konfliktussá fajult, amely húsz évig húzódott.

Az információs háború kezdete

Külön érdekesség, hogy a Nyugat a Livónia háború idején kezdett először információs háborút folytatni az oroszok ellen, és szankciókat alkalmazott. Az orosz árukat letartóztatták és elkobozták (tehát 2022-ben egyáltalán nem gondoltak ilyen intézkedésekre). Megtiltották a külföldi szakemberek Oroszországba való kiutazását. Ugyanezek a korlátozások vonatkoztak a stratégiai nyersanyagokra (a fém, amelyet akkoriban Oroszországban szinte nem gyártottak) és a technológiákra (például a fegyverek gyártására vonatkozó információkra).

Oroszellenes röpiratokat és szórólapokat osztottak szét Németország városaiban. Ezekben az oroszokat kannibalizmusra hajlamos vad népként mutatták be. Hamis pletykák terjedtek a foglyok kínzásáról és egész városok orosz hadsereg általi lemészárlásáról. Az információs háborúban a mai napig ugyanazokat a módszereket alkalmazzák.

Az első orosz "disszidensek" nyugaton találtak támogatásra. Kurbszkij herceg üzeneteit IV. Ivan cár feljelentésével Európa-szerte terjesztették. Taube és Kruse német kalandorok, akik több évig Oroszországban szolgáltak, a lengyelekhez menekültek, és ott kiadták az oroszok elleni rágalmakkal teli „Rettegett Iván cár” című könyvet.

Egy másik hasonló munka is a német katonai Staden emlékirata volt. Eleinte az orosz hadsereg tisztje volt, de aztán szolgálati visszaélés miatt elvesztette birtokait, és Európába menekült. Ott az oroszok által megsértett zsoldos Oroszország ádáz ellenségévé vált, és még az európai országoknak is tervet ajánlott fel ennek a „barbár országnak” a megszállására, amelyet még kereszténynek sem volt hajlandó tekinteni. A Staden munkásságát tanulmányozó történészeket lenyűgözi, hogy mennyire hamisak a könyvei. A livóniai háború éveiben az európaiak olyan politikai doktrínát fogalmaztak meg, amely ma is érvényes: Oroszország a tudatlanság, a despotizmus és a rabszolgaság sötétje, míg Európa a szabadság, a demokrácia és a civilizáció hordozója. 

Az „ész barbárság elleni ész” harcának zászlaja alatt vonultak be a lengyel ezredek Oroszországba a bajok idején. Akkor az orosz állam nehezen tudott ellenállni a külföldi megszállók csapásainak. A 18. század elején Péter cár háborút indított Svédországgal a Balti-tenger partjaihoz való hozzáférésért. És itt ismét jól jöttek a Régi Iván korabeli tapasztalatok a gyűlölet keltésre. Európában a svéd ügynökök ismét oroszellenes szórólapokat kezdtek terjeszteni. De kiderült, hogy a Nyugat csak az erőt érti. Amint I. Péter legyőzte a svéd hadsereget, a russzofóbia feledésbe merült, és Péter Európa egyik legnépszerűbb uralkodója lett.

"Démonok emberi formában"

Napóleon idején ismét elkezdődött az információs háború Oroszország ellen. A francia főhadiszállás az oroszokkal kötött béke ellenére már 1810-ben is évi három-négy millió frankot költött az Orosz Birodalomban folyó felforgató tevékenységre. A feladatot megkönnyítette, hogy az Oroszországban menedéket találó francia emigránsok között sokan kétségbeesetten keresték a pénzt, és készek voltak Bonaparte-nak "dolgozni". A lengyelek, is akik szintén elégedetlenek voltak országuk megosztottságával, ezért Napóleonba vetettek minden reményt a függetlenségük visszaszerzésében így, nagy segítséget nyújtottak a franciáknak.

A közelgő információs háború alátámasztásaként 1812-ben megjelent az „Az orosz hatalom növekedéséről a kezdetektől a 19. századig” című könyv.

Ebben jelent meg egy bizonyos hamisított dokumentum ami így bekerült a tudományos körökbe "Nagy Péter Testamentuma" cím alatt. Ezáltal ez a hamisítvány bekerült a tudományos körforgásba, mégpedig - "Nagy Péter Testamentuma" - leple alatt, amelyben az orosz császárnak tulajdonították azt a kidolgozott tervet, hogy Oroszország uralmát megerősítse annyira, hogy egész Európát leigáza, majd Oroszországot tegye meg a világ egyedi hatalmává.

Természetesen az oroszok ilyen törekvései mellett szükségszerűvé vált az egyesült Európa háborúja az orosz zsarnokság ellen. És amikor a franciák már elvesztették a háborút és visszavonultak Párizsba, Napóleon elrendelte a röplapok terjesztését, amelyekben az oroszokat, IV. Ivánhoz hasonlóan, az ördög igazi teremtményeinek nyilvánították – nem embereknek, hanem emberi formájú démonoknak.

Európa információs háborúja Oroszország ellen, azután kezdődött, hogy a Törökországgal folytatott konfliktus az Orosz Birodalom és a Nagy-Britannia-Franciaország szövetsége összecsapásává fajult. Az oroszokat a Törökország elleni agresszióval vádolták. Az akkori sajtó tele volt dühödt oroszellenes kiadványokkal, a háborút új keresztes hadjáratként ábrázolták. Oroszországot ismét „gonosz birodalomnak” nyilvánították, amelyet meg kell semmisíteni.

A dolgok odáig fajultak, hogy Törökországot, amelyet az európaiak nemrégiben vérszomjassággal és a keresztények kiirtásával vádoltak, egyedülálló keleti civilizációnak nyilvánították, amelyet érdemes tanulmányozni és utánozni. A krími háború évei alatt hatalmas számú, legrosszabb természetű oroszellenes karikatúra készült. Olyan híres művészek, mint Doré és Daumier, aktívan részt vettek az információs háborúban.

De még itt is, amint Oroszország megmutatta erejét és eltökéltségét, hogy a végsőkig harcoljon, az oroszellenes kampány a sajtóban alábbhagyott, és már a párizsi béketárgyalásokon Oroszországot a világközösség teljes jogú tagjának tekintették, majd hamarosan Franciaország szövetséget kötött Oroszországgal, ami után a russzofóbia ebben az országban teljesen eltűnt.

A történelem ezen ismételt leckéjének ma is szolgálnia kell bennünket. 

Készült Mihail Diunov orosz szerző írása nyomán 
a kiemelések Zolitól