AZ AFRIKAI KUSOK

Eredetük és szálláshelyeik

A kusokat az emberi nem egyik legkorábban kialakult népes ágának tekintik. Legfeltűnőbb testi tulajdonságuk az, hogy bőrük fekete - pontosabban szólva: mahagóni színű (238m 96) - de arcuk ennek ellenére szabályos európai arc. Leszármazóik ma főleg Etiópiában és Indiában élnek, egyebütt már elkeveredtek más fajokkal, nevezetesen az úr népekkel (árjákkal) és elvesztették eredeti vonásaikat.)

A kus emberfajta kialakulását a Bengáli-öböl környékére helyezik. A faj onnan vándorolt szét keletre és nyugatra, mindkét irányban nagy távolságra hagyva el a szülőhaza területét. Akik keletre mentek, Szumatra, Jáva és Borneó szigeteit érintve, kijutottak a Csendes-óceánra, megszállták annak szigeteit és első ékeik talán Közép-Amerikába is eljutottak. A nyugat felé tartók egyik ága előbb az Indus-folyó völgyét szállta meg, azután Ázsiában az Oxus (ma: Amur mentét a Kaspi- tóig, valamint az Eufrátesz és Tigris dél-mezopotámiai szakaszát, mindenütt a régibb árja (árja-I) emberfajta képviselőivel, az úr népekkel jőve érintkezésbe. A nyugat felé haladók másik ága Afrikába irányult, benépesítette Etiópiát, majd az Est- Bora (ma: Astaboras) és a Kék-Nílus völgyén át behatolt az Asszuánig terjedő egész folyóvölgybe s azt is kitöltötte emberanyagával. Ezek is az úr népek telepeibe ütköztek. A kusok nyugat felé vándorolt részei tulajdonképpen tehát a Régi Kelet nagyobb részét ellepték és korai beérkezésük következtében ott több helyen ők alkották az őslakosságot. Szétvándorlásuk ugyanis az emberiség első ismert nagy népvándorlása volt, amit azonban a történettudomány módszereivel csak akkor észlelhetünk, amikor a szétterülés már megtörtént és elkezdődött köztük és az árják között a gazdaságilag értékesebb területek birtokáért folyó évezredes küzdelem.

Az Indus-völgyi, ázsiai és afrikai kusok azonos fajbeliségét és együvé tartozását az ókori történet- és földrajzírók jól tudták és annak megfelelően valamennyiüket ugyanazzal a névvel nevezték, "Etiópoknak" mondva őket. Ez a név állítólag görög eredetű és jelentése "égett arcú" (burnt face, 222m 2.). A görög írók szokását követve, a Kus nevet a modern tudósok is gyakran az Etióp szóval adják, akkor is, ha a forrásban (pl. a Bibliában) kus néven szerepel (238m 91). Az ókori szövegekben arról is történik említés, hogy a kusok afrikai részlegét nyugatinak, az indiai-ázsiai részt pedig keletinek tekintették és a vonatkozó kifejezéseket - ,Esti' és ,Káldi' - népnévként is használták. Minden kusok rokonságát a modern tudósok is tartják, de annak jelzésére az "Indafrikai" műszót használják.

A Nílus-völgyi kusok telepei - a továbbiakban kizárólag ezekről beszélünk - a Thébától délre mintegy 160 km-re lévő Asszuánnál kezdődtek és a Kék-Nílus és Fehér-Nílus egyesülése táján, Kartumnál végződtek (ld. az 1. sz. térképet) . Ehhez a kb. 1700 km hosszú völgyszakaszhoz tartozott még az Est- Bora és a Kék-Nílus által körülzárt Mérő-sziget felső része, nagyjából a Setét (ma is ilyen neve) folyó vonaláig. Ez az Asszuántól Khartumig terjedő völgy és a Mérő-sziget a történeti "Kusföld".

Kusföldön a népesség elhelyezkedése a táj földrajzi felépítésének megfelelően négy csoportban történt. A Nílus 1. és 2. kőtorlasza közé eső völgyszakaszban aránylag kevesen laktak, mert ez a terület nem kedvező az emberi megélhetésre. Itt a föld terméketlen, köves és sziklás, azonfelül a sivatagok oly közel érnek a folyó mindkét partjához, hogy víz csak egy 5- 20 km-es sávon található. A lakosság zöme itt az asszuáni körzetben zsúfolódott össze, ahol a völgy jobban kiöblösödik. Ez a város volt a vidék vallási és közigazgatási központja, itt székelt a feketék istenasszonya is, akit a nép ősanyjaként tisztelt és aki egyúttal a táj névadója. Az Asszuán név ugyanis hieroglif jeleinek pontos olvasata szerint 'Asszony Hona'. A kus lakosság második csoportja a Nílus völgyének ama részében lakott, amely a 2. és 4. kőtorlasz közé esik, ahol a föld termékeny s a gazdaságilag értékesíthető sáv már majdnem 60 km széles. Ezt a középső Nílus-szakaszt Núbiának nevezték és egyik nevezetessége az, hogy hozzátartoztak a keleti sivatagban lévő roppant termékeny aranymezők. Főhelye 'Napata' volt (Napi Ta, azaz Napföld), más néven 'Nap-Otthon'. Az igen terjedelmes 4. kőtorlasztól délre, a Nílus következő nagy kanyarulatában helyezkedett el a Kusföld harmadik embercsoportja; ők alkották a 'Magária' nevű tartományt. Ennek kormányzati és közigazgatási központja az azonos nevű város volt, más nevén 'Magyar-Otthon', görögre ferdítve Mero. A kunföldi lakosság negyedik csoportja a Magári-sziget felett kezdődött és a Vörös-tenger mentében északra nyúló hegyes-dombos pusztákon lakott, az úgynevezett Kossala ('Kos-Helye') nevű tartományban. Történeti ismereteink megindulásakor, Kr, e. 3200 táján, a Kusföld említett négy területéről, amelyek meglepő módon mind magyar nevet viseltek, még nem hallunk; akkoriban csupán az Egyiptomhoz legközelebb eső asszuáni völgyszakasz állt az érdeklődés középpontjában.

Kisebb kus csoportok a Kusföldön kívül is éltek, nevezetesen az Asszuántól északra eső nílusi völgyszakaszban, ami már egyiptomi birtok volt. Valahol itt lehetett az a körzet is, amelynek hieroglifáit (192m 250 sk) így olvassuk: 'Maradt Setét Hon'. Egy további kun körzet létezett a Nílus deltájában, ez volt a 'Kos-Hon', amely azonos a Bibliában szereplő Goshen területtel (the province of Cushan in Egypt, the same as the land of Goshen, 191m 304). Éltek még kus töredékek a Színai- félsziget oázisaiban és bizonyára másutt is, de ezekről a területekről kiszorították őket az Egyiptomban hont foglaló magyarok.

Sokféle népnevük

A kusokat az egyiptomi magyarok sokféle néven nevezték. Az egyik legtöbbet használt, talán éppen a legelső név, amellyel őket illették, a SATET vagy SETÉT név volt, - az angol szakemberek megállapítása szerint. Ezt a nevet rövidített alakban, egyszerűen Setinek vagy Setnek is olvassák, feleslegesnek vélve a nevet író második T-hang kiejtését. A Setet szóról ugyanezek a tudósok azt is megállapították, hogy jelentése "sötétség" (darkness, 192m 243, 247; 22m 161; 24m 181; 57m 64). Mivel eszerint a nem-magyar tudósok már elolvasták a név hieroglifáit és a szó értelmét is megállapították, nekünk könnyű kideríteni, hogy a Satetnek és Setetnek olvasott és sötétséget jelentő egyiptomi szó azonos a magyar nyelv 'Setét, Sötét' szavával és hogy ez a megjelölés a kusok arcszínére vonatkozott, akiket más nyelven is "égett arcú" embereknek neveztek.

Hogy az angolok jól olvasták a vonatkozó hieroglifákat és a Setét szó valóban a bőr színére vonatkozott, írott kútfőkkel is tudjuk igazolni. Az első kőtorlasz vidékén, amint mondottuk, a kusok nagyon tiszteltek egy fekete arcú istenanyát, akitől magukat származtatták. Nevének hieroglif jeleit (Okmánytár 1) a közismert kulccsal (25m, 199m) így betűzzük: a nyíl SET; a két félkör T és T; az asszony NU; együtt SE(T)-Te-Te NU, mai magyar grafikával 'Setét Nő'. Észre kell azonban vennünk, hogy a hieroglif szövegben a nyíl a bőr-fogalmat érzékeltető értelemhatározón megy keresztül, amiből félreérthetetlen, hogy ami sötét színű, az a bőr. Eszerint az egész kifejezés így hangzik (zárójelbe téve a fogalomhatározót): Setét (bőrű) nő. (2) Az asszuáni kus istenasszony nevét más hieroglifákkal is írták (Okmánytár 2), de azok ábécés átírása is ugyanaz: SeTUA-T ~NU, 'Setét nő'. A név kétféle írásmódja szemlélteti, hogy a körülbelül ötszáz közhasználatú írásjel közül az írnok meglehetős szabadsággal választhatta ki az egy-egy szó lejegyzéséhez véleménye szerint legalkalmasabb vagy legtetszetősebb írásjeleket. Ugyanannak a szónak vagy névnek tehát többféle grafikai alakja lehetett, nem úgy mint a ma használt harminc-egynéhány írásjel esetében, amikor egy-egy szót csak egyféle grafikával írhatunk.

Az ősi egyiptomi és a mai Setét szó egyezése nem a véletlen műve. Bizonyság erre nemcsak a nevet kísérő két másik magyar szó, hanem az a körülmény is, hogy a kusok megjelölésére a Setét rokonszavát, a Fekete szót is használták. A rendelkezésünkre álló példák közül ezúttal csak egyet idézünk, I. Ramás király uralkodói címét. Ez a király trónralépését (Kr. e, kb. 1304) megelőzőleg az akkor már meghódított Núbia kormányzója volt s trónnevei közt utóbb is viselte a 'feketék ura' címet. Vonatkozó dupla kartusát (Okmánytár 4) így olvassuk: RA-MÁ-SA SZUDAN URA; RA-MÉNE PEKH-T.ék URA: 'Ramás Szudán ura, Ramén (a) Feketék ura'. A kartusban előforduló írásjeleket megelőző kötetünkben már megmagyaráztuk, kivéve a most felbukkanó leopárdfejet, a fekete emberek szimbolikus állatát. De ez is jól ismert és nyilvántartott jel: a PEKH, PEKHTY hangcsoport hordozója. Az írásjelek közt szereplő két T itt a többes számot jelzi, olvasása, tehát 'T.ék'. A szókezdő régi P viszont lágyulás után (P/F) hangzik ma F-nek, ezért mondunk Pekete helyett Feketét. A név és cím tehát ezúttal is pontosan, szabályosan és hibátlanul olvasható magyarul. Ramás király kartusát a nem-magyar tudósok is olvassák, de a név jelentését nem tudják megállapítani. A 'Feketék ura' címet ők Pekh-T-eT-Ra alakban adják, vagyis ott akadnak el, ahol többes számot kellene alkalmazni (T+TT.ék) és ahol a magyar hangtörténet egyik alapvető jelenségét (P/F) is ismerni kellene. Eredményük azonban így is hasznos, mert segíti meggyőzni az olvasót a magyar átírás hiteles voltáról.

Az egyiptomi magyarok a kusokat testszínükön kívül különleges állataikról is elnevezték. Ezek között az állatok között első helyen szerepelt az ő hosszúlábú, fekete színű juhuk, melynek hímje - a kos - lapos szarvat viselt. E hím állatról a fekete embereket "Kos (embereknek)" nevezték, nyilván birkapásztor, juhász értelemben, de a szót régiesen, egy hanggal mélyebben, KUSnak ejtették ki. A magánhangzó egy fokkal mélyebb kiejtése a régi magyar nyelv egy további jellegzetessége, ami egyes tájszólásainkban ma is megfigyelhető, ahol pl. a Ló kiejtése Lú, a Tinóé Tinu. A kos vagy kus állatnevet ember vagy nép értelemben használva, természetesen hozzá kellett tenni vagy gondolni a megfelelő fogalomhatározót (őr, juhász, nép), de amit a név gyakorisága miatt nem tartottak szükségesnek minden egyes esetben kiírni és ismételni. A feketék újabb neve tehát egyszerűen Kus lett, személyazonosságukat jelző népi szimbólumuk pedig a kos. A nem-magyar szerzők ezt a nevet rendszerint a Kush, Cush, Chus, Cassi, Cossi és egyéb rokon grafikai formákban szerepeltetik, de jelentését nem tudják (238m 17) és azt sem veszik észre, hogy a népnév és az állatnév egy és ugyanaz.

Könyvünk címlapján és fennebb a leghíresebb kos-szimbólumot szerepeltetjük, amelyet III. Aménatya (Kr. e. 1412-1380) rendeletére készítettek és eredetileg a Kunföld legnagyobb templomában, a Sulb városban lévő Amén- templomban állítottak fel és a Napistennek szenteltek. A kos a Napisten kerek szimbólumát és az Úr jelentésű kobrakígyót viseli fején, első lábai között pedig III. Aménatya királyt őrzi. Ezt az egykorú szemlélőnek oly sokat mondó emlékművet ma a berlini múzeumban őrzik. A kus nevet nemcsak kos-szobrokkal írták, hanem kos-képekkel is. Amikor pl. a fejedelmet ábrázolták, kilétét úgy érzékeltették, hogy egy emberalakot rajzoltak, de azt emberfej helyett kosfejjel látták el. Félreértés elkerülése végett és nehogy a szemlélő esetleg azt vélje, hogy valami közönséges juhásszal áll szemben, az emberalak kezébe még egy kosfejben végződő sétapálcát, "jogart" is adtak. Ezt a jogart fából szokták faragni és 'fakos' volt a neve. Így a jogarnak képen való szerepeltetésével ki-ki világosan megérthette a szavak összecsengése alapján, hogy akit lát, az a 'főkos' azaz a fejedelem, vagy legalább is egy igen előkelő valaki (ld. képét 192m 50 és 58 ) . (3)

A kun népnevet az egyiptomi írnokok nemcsak művészi ábrázolással azaz tiszta kép-írással érzékeltették, hanem rendes jelrendszerükkel is. A legegyszerűbben úgy, hogy egy kést rajzoltak és utána tették a többes szám k jelét, a három szaggatott vonalkából álló kis merőlegest (Okmánytár 3). A kés-jel megfelelt a név írásának, mert - ezt is az angol tudósok derítették ki - a kést egyiptomiul is Késnek hívták és annak rajza a QES, QECH hangcsoportot jelezte (25m 85 no 13 és 87 no 46.; 199m T-19). Így a kés-jel, többes számban QUES-eK a 'Kusok' nevet jelentette. írhatták a nevet egészen betűsen is (Okmánytár s), egy kosár ábrázolásával (K), alája rajzolva egy vizes sajtárt (S) én hozzátéve a megfelelő fogalomhatározót, jelen esetben a területet jelző 'szék' (ország) jelét, s ez a kombináció a Kusföldet jelentette. Okmánytárunk 6, sz. alatt közölt példában még pontosabb betűzést látunk, ott az írnok a két mássalhangzó (K-S) közé még a kiejtéshez szükséges magánhangzót is beszúrta.

Volt az afrikai kusoknak egy másik különleges állatuk is, amit az egyiptomi írnokok alkalmasnak tartottak arra, hogy arról is elnevezzék a szomszédságukban élő sötét arcú pásztornépet. Ezt a különleges állatot felálló hegyes füllel, erős felsőtesttel és merőlegesen álló, villában végződő farkkal ábrázolták (Okmánytár 7). A szakemberek nem ismerték fel e már kihalt négylábú állatot, csak annyit tudnak róla, hogy egyiptomi nyelven SETHES-nek hívták és valamiféle disznó lehetett (perhaps a kind of pig, 199m E-20). A feltételezés helyesnek bizonyult, hiszen Sethes~ isten-királlyal kapcsolatban több ízben történik említés "fekete disznóról" (black pig, 57m 65; 192m 248) és a núbiai kus fejedelmet is "főkanásznak" címezték, ami éppenséggel sertések pásztorát jelenti. Ennyi útmutatás után a magyarul tudó embernek megint egyszerű a dolga, mert megállapíthatja, hogy a Sethés egyiptomi szó teljesen azonos a magyar nyelv jelenleg Sertés alakban írt szavával. A vonatkozó írásjelek átírása valóban Se-T-éS, ami után következik a helyes olvasást biztosító segédjel, a sertés rajza. Az egyiptomiul "Setes"-nek írt szót azonban nekünk, akik az etimologikus helyesírást követjük, természetesen Sertésnek kell átírnunk, az R-hang jelölésével, nem pedig a hieroglifák helyesírási szabálya szerint, amely fonetikus volt, vagyis a kiejtést követte, tehát az úgynevezett torlódó és a kiejtésben alig hallható mássalhangzókat nem jelölte. Ugyanezt a Sertés szót más hieroglifákkal is írták (Okmánytár 8) azok fonetikus átírása is S-E-TOS, utána az értelemhatározóval, egy mai fogalmaink szerinti sertéssel. Etimologikus átírásunkban természetesen ezúttal is Sertést kell írnunk. Ebből az elemzésből az egyiptomi szavak helyes átírási módján felül azt is megtanuljuk, hogy a kusok főfoglalkozása juhok és sertések legeltetése lehetett, tehát főleg mint juhászok és kanászok foglalatoskodtak. Azt felesleges ismételnünk, hogy itt újabb súlyos bizonyítékok kerültek elő az egyiptomi és magyar nyelv azonos voltára.

A kusok népi szimbólumaként szoktak emlegetni egy másik fekete színű állatot is, amely a kutya-családba tartozik, Ezt az állatot az egyiptológusok hol kutyának, hol sakálnak, hol meg farkasnak nézik és nevét (Okmánytár 9, 11, 12) Anubisnak, Sahnak illetve Up-Wawatnak olvassák, de e nevek jelentését nem ismerik. Csak annyit tudtak kideríteni, hogy Anubist a régi görög írók is kutyának nézték, de hozzátették, hogy ősapát is jelent, amikor is KUON a neve. Kujon leszármazói mind hasonlítottak egymáshoz, mondja tovább a görög hagyomány, de mégis különböző típust testesítettek meg, mert más és más anyától származtak (192m 264 sk). Ez a görögök által feljegyzett hagyomány nyilván a kusok keveredésére utal, de egyúttal hozzásegít bennünket a szóbanforgó állatok írásjeleinek helyes elolvasásához. Ha ugyanis a kutya soknejű, azaz kicsapongó ősapát (kujont) jelent, akkor világos, hogy az Okmánytár 9. sz. alatt szereplő írásjeleket A-Né-Pu-Se, 'A nép őse' értelemben kell olvasnunk, nem pedig az érthetetlen Anubisnak; a 11. sz. alatt szereplő jeleket pedig aS-A BA, 'Ősapa'; a 12. ez. alattiakat AB-UT-T-oK, 'Apátok' értelmében. Okmánytárunk 10. sz. betétje is 'A nép ősét' írja, amelyhez az írnok az olvasás helyességét biztosítandó ezúttal még egy 'ősúr' fogalomhatározószót is hozzácsatolt. Mindezek ismeretében világos az is, hogy amikor a fekete embereket Etiópiában "kutyafiaknak" (fils de chien, 52m, 16 sk) mondták, ezt nem szükségszerűen csúfolkodásból tették, hanem így utaltak azokra az égett arcú kunokra, akik a kutya szimbólumú ágból származtak. Továbbmenőleg, akkor is ilyen ősi értelmet kell a háttérben keresnünk, amikor az európai középkor nyugati krónikásai a szintén sötétes arcú Attila királyról halálos komolysággal állítják, hogy "kutyától" származott. A nyugati krónikások azonban már nem voltak elég műveltek ahhoz, hogy követni tudják a keletiek észjárását, azért szó szerint képzelve el a dolgot, Attilát egy igazi kutyától származtatták és félig állatnak félig embernek hitték, egyszóval szörnyetegnek. Sok minden világossá lesz az új magyar őstörténet reflektorfényénél, amit azelőtt sehogy sem értettünk.

Az afrikai kusok egy bizonyos csoportjával kapcsolatban sokszor szerepel a MASAI név, amit Gardiner professzor Medjay, Budge professzor pedig Matchai alakban közöl. Mindkét tudós jól körülírja a szó értelmét, de egyikük sem tudja megmondani, hogy ez is magyar s a városlakó emberrel szemben a vidékit jelenti: a Mezei, Megyei illetve Mucsai embert, e ma is használt szavaink pontos megfelelőjét.

Gardiner professzor a Megyei (Medjay) szónak szenteli Egyiptomról készített földrajzi szótárában a leghosszabb cikket (200m, csillagos 73- 89), ahol minden adatot bemutat, amit a kérdés megvilágítására össze tudott gyűjteni. Szerinte a Medjay szó a VI. dinasztia idejében bukkant fel s alatta akkor a 2. kőtorlasz vidékéről Egyiptomba vándorolt kusokat értették. Budge szerint a szó (Mezei) eredetileg területfogalom volt, s aztán vele jelölték meg azokat az embereket is, akik Núbián túlról származtak. Ezek a Mezei nevű bevándorlók Egyiptomban is vidéken éltek, rendszerint a sivatag széle felé eső sovány legelőkön (sohasem a Nílus partján lévő termőföldeken) és mint csőszök, mezei rendőrök és pásztorok, kisebb közigazgatási feladatokat végeztek. Kusföldön lakó csoportjaik politikai jelentőségre akkor tettek szert, amikor Egyiptom már kettészakadt és a thébai királyságnak mindjobban gyarmati erőforrásaira kellett támaszkodnia. A thébai király trónnevei közt ekkor jelent meg rövid időre a "Matchau népek és Punt ura" cím (192m 6).

Amit az egyiptológusok a Mezei kusokról körülményes vizsgálattal megállapítottak, azt mi az általuk közölt feliratok szövegéből a magyar nyelv segítségével közvetlenül és sokkal értelmesebben megtudjuk. Okmánytárunk 13. sz. alatt szereplő szöveg betűzése és olvasása ugyanis ez M.E-Ze-JI UT-AS-oK, 'Mezei utasok', tehát akik a mezőkön teljesítenek valamilyen szolgálatot; a 14. szövegé: M.E-Ze-A-E U-I-SET SZ-aB-AJoSZ-oK, 'Mezők vízét szabályozók' (így is: 'Mezők vizét szabályozzák'), vagyis akik az öntözőcsatornák karbantartását végzik; és a 15. sz. szövegé: UR SZí-Ne, Me-Z-E-JI U-T-aS-oK, AJ-U-SZ-aK.ok K-U-JA-SA, Úr színe (vagyis alkalmazott), 'Mezei utasok, a jószágok gulyása'. E szövegek szerint a Mezeiek valóban mezőkről származtak, Egyiptomban is mezőkön foglalatoskodtak, vízellenőrök, csőszök és pásztorok voltak. A mezei kusokkal kapcsolatban helyesen állapították meg a kutatók, hogy a nevükben szereplő Mező szó eredetileg földrajzi fogalom, tehát bizonyos fajta földet jelent. Következőleg az egyiptomi írnokok nem tévedtek, amikor ugyanezt a szót nemcsak a délen élő, illetőleg délről jövő bevándorlókra alkalmazták, hanem azokra is, akik a Nílus deltájától nyugatra, a líbiai mezőkön éltek, illetve ezekről a mezőkről szivárogtak be Egyiptomba. Nevüket itt némi eltéréssel, az észak-egyiptomi szokásnak megfelelően, Me-Se-US, 'Mezős' alakban írták (Okmánytár 16), amit az egyiptológusok angolosan Me-Shw-Esh grafikával tolmácsolnak. Ennek a névnek hieroglifikus lejegyzését is sokfelé látjuk (200m I csillagos lapok 74, 114, 116, és 119-121 ) és a vonatkozó anyagból kiemeltük az Okmánytár 18. sz. alatt bemutatott részletet. Ez a magyar nyelvű szöveg a líbiai mezősökről azt mondja: Te-He-Ne-KET U-I-Da-SZAK, 'Teheneket vigyázzák'. Amikor a líbiai mezőkről eredő emberek. sikeresen bejutottak Egyiptom városaiba és ott egy kis jólétre is szert tettek - Gardiner prof. jól megfigyelte - igyekeztek Mezős nevüket minél hamarabb levetni és a jobban hangzó "Úr" névvel felcserélni ( 200 I csillagos 120 ).

A kusok Napatában székelő fejedelmét 'Nagyúrnak' címezték. Emberalakban ábrázolták, sertés-maszkkal (ld. fent és Okm. 20). A Nagyúr úr-székén (trónján) ül, baljában Núbia jogarát tartja, a szokásos fokost, jelezve, hogy ő a Főkos, a pásztorok királya, jobbjában pedig az egyiptomi eredetű élet-szimbólumot, mert országában ő az élet ura, Isten mása. Előtte látjuk a neki ajándékba vagy adóba hozott ételeket. Vele szemben egy udvari ember jön, aki magas tálcán rituálisan sült kacsát hoz. Ez a Kos-úrnak szánt rituálisan sült hús nyilván fontos lehetett, különben nem állna a kép középpontjában. Az ábra felső részében öt oszlopba tagolt szöveg látható, alul pedig vonalra helyezett további három sor írás.

A kép felső részében, az oszlopokon kívül, a Nap olyan szimbóluma látható, amely a hieroglifák kulcsa szerint az UTU hangcsoportot jelzi. Az ennek folytatásában lévő három másik figura (a férfi, a csirke és a közönséges tartású kar) az AS-U-NAK részlegét írja, a jelek nem-magyarok által készített jegyzéke szerint. Ha ezeket az elemeket összekapcsoljuk, az UTU-AS-U-NAK, 'Utazónak' szót kapjuk. Ebből már sejthető, hogy a sült kacsa az Isten földi képviselőjének szánt úti eledel, aki hivatása közben éppúgy utazgat országában, miként az Ég ura (Nap) utazik a maga végtelen birodalmában, az égboltozaton. A kép bal oldalán a napkorongot (AR) látjuk szárny (MAAT) folytatásában, amit az előbbi szóval összekapcsolva, talán jókívánságnak kell értelmeznünk: 'Utazónak örömet!'

Áttérve a folyószövegre, az oszlopokba írt üzenetet felülről lefelé haladva olvassuk, abban a sorrendben véve az oszlopokat, amit a figurák iránya megszab. E szabály szerint jelen esetben a kezdés a balról számított harmadik oszloppal történik, azután a negyedik és ötödik oszlop következik, majd a második oszlop és végül az első. A magyarul írt üzenet az oszlopok sorrendjében így hangzik: 3. 'Ezeket süti népe: torta habbal' (ezután az asztalra rakott ételeket kellene olvasnunk, de azt nem tudjuk) . A 4. oszlop: 'Itt Napata kos-ura sokat étkezik, (5) mert állatokat herélt (érth. 'herélt')'. A 2. oszlop: 'Királyokat Napatábam (1 )' Nagyúrnak nevezik.' A kép alatt elhelyezett három vízszintes sor közül kettőt szintén végig tudtunk elemezni. E két sor jobbról balra haladva a következő csodálatos magyar mondatot írja: '(1) Ezt a kacsát sütik Sertésnek Napatában. amikor mindent megyében adóz- (2)-nak tíz mérő búzát (érthet. "mezőgazdasági dolog"), sajtot, túrót, mézet, tojást, sok tyúkot béce-(3)-ét . . .

Összegezve az afrikai kusok neveivel kapcsolatban szerzett ismereteinket; úgy látjuk, hogy ez a nép állattenyésztő volt, eleinte még fémkultúra és városi civilizáció nélkül. Legfontosabb háziállata a juh, sertés és a kutya lehetett, de szárnyasokat (tyúkot, kacsát) is tartott. Ismerte a méhekkel való helyes bánásmódot, a tejet feldolgozta sajttá és túróvá. Élénk lehetett a népben a kivándorlási vágy és ha egyes fiai fölkerültek Egyiptomba, a Régi Kelet Amerikájába, ott boldogan szolgáltak mint kistisztviselők. Sok névvel illették őket magyar mestereik, szinte mindennel, amit velük kapcsolatban érdekesnek, figyelemre méltónak, sajátosnak találtak: testük színéről, különleges juhaikról, sertéseikről, fekete kutyájukról és mezőikről. Mindez felbecsülhetetlenül értékes tudományos eredmény az egyiptológia terén, de bennünket mégis az lep meg a legjobban, hogy vizsgálódásaink során teljesen nem várt módon rengeteg magyar szóra, kifejezésre és mondatra bukkantunk, amelyekből valóságos mezőgazdasági szótárt tudunk összeállítani a Kr. e. III. és II. évezredben forgalomban volt magyar szavakból. Talán felesleges újra felhívni a figyelmet arra, hogy a tárgyalt írott magyar nyelvemlékek nem az Ural hegység vidékéről kerültek elő, hanem a Nílus felső völgyéből és hogy az egyiptomi-magyar közös szavak nagy dörömböléssel követelik a magyar eredet ural- szibériai elméletének módosítását.

Feltűnő, hogy a megvizsgált szövegekben sem az angol szakemberek, sem mi nem találtunk semmiféle útmutatást arra, hogy mi lehetett a kusok saját nyelve. Vagy talán ők is magyarul beszéltek? Erre egyelőre nem tudunk feleletet adni. Folytatjuk tehát vizsgálatainkat, hogy a rejtély nyitjára némileg rájöjjünk.

A magyarok meghódítják a kusokat és keverednek velük

Az egyiptomi magyarok az afrikai kusokkal Kr. e. 3200 táján kerültek először közvetlen érintkezésbe, amikor a Nílus völgyébe behatoltak és ott egy nagy országot alkottak maguknak. A lejátszódó események során a feketék sorozatos vereséget szenvedtek és visszaszorultak az első kőtorlasztól délre eső völgyszakaszokba. Nem tekintették azonban vereségüket véglegesnek, hanem minden egyiptomi uralkodó trónra lépése alkalmával kísérletet tettek arra, hogy legalább a Théba körüli völgyszakaszt visszahódítsák, ahol a magyarok honfoglalása után is jelentős létszámban éltek kisebbségbe szorult fajtestvéreik. Törekvésük talán sikerült is átmenetileg és egyszer-másszor a győztes magyarok madár-szimbóluma mellett, sőt a helyett a kusok fekete kutya szimbóluma is megjelent a királyi jelvények árbocán (69m 96, 101, stb.). A "madarak" és "kutyák" - más szóval magyarok és kusok, vagyis a fehérek és a feketék - vetélkedése a hagyomány szerint századokig elhúzódott és végül is kiegyezéssel fejeződött be. Ennek értelmében a Nílus völgye az első kőtorlasz felett a magyarok uralma alá került, az alatt viszont minden a kusoké lett, akik fejedelme ezután északról leköltözött délre, a negyedik kőtorlasz vidékére.

Ezt az elrendezést nyilván nem úgy kell elképzelnünk, mintha a két fél között már azonnal valami modern országhatárt állítottak volna fel, amelyen innen is, túl is más közigazgatás működött, csendőrökkel, vámőrökkel és határőrökkel. Akkoriban még nem is igen volt közigazgatás, főleg nem a kus vidéken, ahol az emberek az államtalan társadalom korában éltek. Az elrendezésben a magyar főhatóság alá jutott kusok tehát továbbra is zavartalanul élték a maguk helyi világát és tisztelhették saját fekete ősüket, az asszuáni istenanyát. Théba alatt, az Elefánthon-szigeten például még a Kr. e. 5. században is az volt a helyzet, hogy a kusok elkülönített lakónegyedekben éltek (94m, 124 sk). Hasonlóképpen magába zárkózva, többé-kevésbé zavartalanul élte világát a deltabeli Kos-Hon lakossága. Ez az ősi állapot azonban a kibontakozó városi központok hatására másfél-kétezer esztendő leforgása alatt Egyiptom legtöbb részében mégis megváltozott s az egyházi, közigazgatási és katonai intézmények kialakulásával az egyiptomi kus népesség fokozatosan beolvadt az államvezető magyarságba. A beolvadt kusok száma tekintélyes lehetett, mert jó ideig fennmaradt emléke. Az egyiptomiak ugyanis két ősatyától származtatták magukat, Magyartól és Kustól és országukat is két névvel nevezték: Magyar Földjének és Cham (Kos) Földjének. (5)

Azt is tudjuk, hogy az osztozkodásban kosoknak jutott területen a kusok sem egymagukban éltek, mert közöttük maradtak azok a magyar tömbök, amelyek a Ménes- féle honfoglalás idején valamilyen okból hátramaradtak és utóbb sem telepedtek át az új hazába. Ezek a Kusföldön hátramaradt magyarok szintén szabadon, saját szokásaik szerint élhettek. Erre egy ünnepelt egyiptomi utazó a tanúnk, aki a 6. dinasztia idején felderítő körutat tett a Kusföldön és visszatérve beszámolt azokról az országokról, amelyeken áthaladt. Ezek között említ egy M-A-K-AR, 'Magyar' nevű országot is, mely szó írásjeleit ( Okmánytár 17 ) Budge professzor is Makhernek olvassa ( 222m 10 ) .

A Nílus völgyének testvéries megfelezése ellenére is tovább folytak a kisebb-nagyobb csetepaték, úgyhogy Egyiptom a feketék gyakori betörése miatt már a 3. dinasztia idején (Kr. e. kb. 2686-2613) kénytelen volt katonaságot tartani a déli határon. A két fél között a 4. dinasztia idejében ismét komoly háború folyt; Kr. e. 2333-ban pedig, az 5. dinasztia idején, bizonyára a háború befejezésekor, Egyiptom királya felállította a déli kőtorlasznál az első szabályos határkövet. Azt íratta rá, hogy a fekete embereknek e kőnél meg kell állniuk, azon túl nem mehetnek, sem gyalogszerrel a partok mentén, sem hajózva a folyón. Nem szabad nekik juhot, kecskét és szamarat sem áthajtani a határon, kivéve ha az állatokat eladásra szánják (193m, 36 sk).

Egyiptom déli bejáróinak lezárása néhány évszázadra békés viszonyokat teremtett a két ország között. A 12. dinasztia idején azonban (Kr. e. kb. 1990-1780) a súrlódások ismét kiújultak és az erős kezű akkori egyiptomi királyok a helyzetet gyökeresen akarták orvosolni. A sorozatos határsértések miatt a Nílus völgyét megosztó ősi egyezményt érvénytelennek tekintették és a Kusföldet a harmadik kőtorlaszig bekebelezték országukba. Ez a terület aztán ezer esztendeig, Kr. e. 945-ig, Egyiptom felbomlásáig, megszakítás nélkül magyar uralom alatt maradt. Azok az egyiptomi királyok, akik e hódítást végrehajtották, trónneveik közé felvették az 'Ősúr, Sertéshon ura' címet (Okmánytár 19), az egyiptológusok Usertsen-jét.

A 12. dinasztia királyai joggal tartották nagy dolognak, hogy országukat egy ilyen hosszú völgyszakasszal megtoldották és a fekete veszélyt a királyság déli határaitól eltávolították. Feladatukat azonban a katonai győzelemmel nem tekintették befejezettnek, hanem igyekeztek az új területet minél jobban elzárni a maradék Kusföldtől és minél szervesebben hozzákapcsolni Egyiptomhoz. Evégből a hosszú második kőtorlasztól délre mintegy hatvan kilométerre, azon a helyen, ahol a völgy összeszűkül, Szamneh és Kumneh néven két hatalmas téglaerődöt emeltek a folyó bal illetőleg jobb partján, egymással majdnem szemben. E két erődhöz röviddel utóbb a kőtorlasz északi végénél egy Búhon nevű harmadikat is építettek. E várak háromszögében helyezték el aztán az I. sz. egyiptomi hadsereget, amely ezentúl a határvidék rendjére ügyelt (ld, az 1. sz. térképet). Figyelmet fordítottak arra is, hogy a feketék kerülő úton, a sivatagok felől se tudjanak Egyiptomba belopódzni. Ezt a célt mezei rendőrség felállításával érték el, amely a lakható folyóvölgy és a sivatag érintkezési sávjában teljesít szolgálatot. A technikai határzár felállításán kívül III. Sertéshon ura mást is tett. Az első kőtorlaszban egy 34 láb széles és 24 láb mély csatornát vágatott és ezen a módon a hajók számára közvetlen utat teremtett a déli határvárak és birodalma központja között. E közvetlen hajóút feleslegessé tette az áruk korában szükséges kétszeri átrakását és nehéz szárazföldi terepen való szállítását. A csatorna egyúttal előkészítette a Kusföld szabadon maradt részének jövendő meghódítását. A 12. dinasztia királyai végül azzal koronázták meg történelmi művüket, hogy a meghódított területen bevezették az Amén- vallást minden intézményével együtt. Hittérítő papokat küldtek be, templomokat építettek Amén tiszteletére, bevezették az egyiptomi írást és az egész meghódított völgyszakaszt átitatták az egyiptomi magyar kultúrával. A bennszülöttek ezt a magas kultúrát feltűnő igyekezettel sajátították el és a több mint ezer esztendős együttélés alatt eltéphetetlen lelki és szellemi kötelékekkel kapcsolódtak az egyiptomi magyar világhoz.

A Kusföld szabadon maradt déli részének utóbb bekövetkezett meghódítását és egyiptomi gyarmattá tételét egyes kutatók kizárólag gazdasági okokkal magyarázzák. Egyiptomnak nagyon sok fémre (főleg aranyra), építőanyagra (gránitra), tömjénre és fűszerre volt szüksége - mondják - és ezek beszerzése végett távoli országokkal kellett kereskedelmet folytatnia, le egészen a Nagy tavakig, Zambiáig. Ez a kereskedelem a Níluson, az Est- Borán, a Vörös-tengeren, meg egy sereg karavánúton bonyolódott le. Így tulajdonképpen ezeknek az utaknak biztonságossá tétele késztette volna a fáraókat a maradék Kusföld meghódítására. Ilyen anyagi természetű indítékok is bizonyára súlyosan estek a latba a nagy elhatározáskor, de a fő ok talán mégis politikai természetű lehetett. Egy új világhelyzet volt kialakulóban, amely Egyiptom létét és fennmaradását veszélyeztette, tehát jó előre védekezni kellett

Az történt ugyanis, hogy Kr. e. 1700-1550 között a fekete emberek, az ő nagy tartalékukból, az Indus völgyéből, a Régi Kelet több területét ellepték és azokon maguknak vezető szerepet biztosítottak. Kassi vagy Cossi néven elfoglalták a Tigris és Eufrátesz alsó szakaszát (Szumért) és ott ötszáz évig, Kr. e. kb. 1150-ig ők uralkodtak. Egy másik tömegük a Oxus folyó völgyébe leereszkedve, a Kaspi- tóig terjedő vidéket lepte el. Egy harmadik águk pedig elkalandozott a Nílus deltájába s ott okozott zavart. Az indiai és ázsiai kusok e vízözönszerű előnyomulása éppen elég beszédes jel lehetett arra, hogy az egyiptomi magyarok is megértsék, sorsfordulóhoz érkeztek. Talán még azt is számba vehették, hogy a nagy népmozgást a Magas Ázsiában (Haute Asie) lakó türk emberfajta indította el, amely régi lakóhelyét a Gobi- sivatag újabb kiterjedése miatt nagy tömegekben elhagyta és maga előtt űzte a füves területek korábbi népességét. Szerintünk e megbomlott világegyensúly részbeni vagy egészbeni felismerése késztethette az egyiptomi fáraókat arra, hogy sorsuk felől nagyobb távlatokban gondolkodjanak és bizonyos katonai lépéseket tegyenek a várható események megelőzésére. De bármi lehetett is cselekedetük igazi rugója, tény az, hogy a szabadon maradt Kunföld elfoglalásával délen, Kánaán és Szíria birtokbavételével pedig északon is ura lettek az országuk határai előtt fekvő stratégiai terepeknek és így a jövendő küzdelmeket nem az anyaország területén kellett megvívniuk. E határokon túli hódítások, mint a későbbi események igazolták, helyesnek bizonyultak, mert Egyiptom létét ezer esztendővel meghosszabbították és lehetővé tették, hogy az ország népének jelentős része időben elköltözzék más területekre és így a pusztulásból megmeneküljön.

Az új politikai elgondolás megfogalmazása és kivitelezése a 18. dinasztia királyainak az érdeme, akik a történelemben igazi politikai géniuszokként mutatkoztak be. A déli operációt Kr. e. kb. 1525-ben I. Tudómása hajtotta végre, aki a negyedik kőtorlaszig terjesztette ki uralmát. Röviddel utóbb III. Tudómása katonái már az Est- Bora és a Setét folyónál álltak, amivel az egész Kusföld Egyiptom uralma alá került. A háború gyors lefolyású volt és mindenütt a magyarok győzelmével végződött, akik az akkori haditudomány és haditechnika szabályai szerint harcoltak a jórészben még botokkal és kőszerszámokkal felszerelt, fegyelmezetlen kusokkal szemben. Ezek az újabban megszerzett déli területek körülbelül hatszáz évig maradtak közvetlen egyiptomi igazgatás alatt, szintén a Kr. e. 945. esztendeig, amikor a Kusföld Egyiptomtól elszakadt és független országgá lett.

Miként a 12, dinasztia hódító királyai, akként I. Tudómása (az egyiptológusok Tuthmese) is arra törekedett, hogy szerzeményét állandó jellegű intézményekkel kapcsolja birodalma törzsterületéhez. Ez irányú szorgoskodásának legfontosabb rendelkezése a thébai Amén- papok jelentős részének Napatóba (Napotthonba) való áttelepítése volt és az egész meghódított területnek a thébai egyházba való szerves beépítése. A betelepített papok a Kusföld második szakaszán is mindenfelé templomokat építettek és felállították az egyházi élettel kapcsolatos kultúrintézményelvet. Az egész Kusföld legnagyobb templomát III. Aménatya (Amenhotep) király idejében ( Kr. e. 1405-1370 ) a Nílus partján lévő Sulb városban építették fel. A magyar- kus összefonódás jeléül a templomhoz vezető sugárutat oroszlán- és kos-szobrokkal ékesítették, a magyarok illetve kusok népi szimbólumaival (196m 60 sk).

Az egyházi hálózat kiépítésével azonos jelentőségű nagy intézkedés volt a kusföldi kormányzóság felállítása, ugyancsak Napotthon (Napata) székhellyel. E központi kormányszerv élén egy alkirály állt, akit egyiptomi származású tisztviselők támogattak munkájában. Az alkirályi méltóságot rendszerint a thébai király fia, Egyiptom trónjának várományosa töltötte be, aki itt nyert bevezetést az államkormányzásba. Kivételesen azonban bennszülöttet is kineveztek e rendkívül fontos őrhelyre, ha az megelőzőleg mint királyi főtisztviselő hosszú éveken át tanúbizonyságát adta hűségének és rátermettségének. Ilyen kivétel volt az a 'Sötét Vezér' (Waser Satet), akit I. Aménatya jutalmazott meg az alkirályi állással (211m 47 sk). Az alkirály tekintélyének alátámasztására szolgált a helyszínen állomásozó egyiptomi katonaság. Az alkirály további fontos feladata volt a gazdag núbiai aranybányák zavartalan üzemeltetése és az évente termelt hihetetlen mennyiségű aranynak Egyiptomba való biztonságos átszállítása. Így a Kr. e. II. évezred közepén a fáraók Délkelet-Afrikában egy hatalmas gyarmatot alakítottak ki, amelynek minden erőforrását igénybe vehették az ország fennmaradásáért vívott küzdelemben.

A kusföldi gyarmatra Egyiptomból kezdettől fogva sok katona, pap, közigazgatási ember, iparos és kereskedő érkezett. A 22. dinasztia kezdetétől fogva (Kr. e. 950) pedig már tömeges egyiptomi bevándorlás is történt. Ekkor ugyanis a megelőző dinasztia alatt kettészakadt Egyiptom egyesítésére a deltabeli új király kísérletet tett, amiből Észak- és Dél-Egyiptom - Memfisz és Théba - között fegyveres összeütközés keletkezett. A polgárháborúban a thébai pap-király lett a vesztes, aki ezután papjaival, háza népével, közigazgatási embereivel és híveivel együtt felkerekedett és egy kisebb fajta népvándorlás keretében átvonult a déli gyarmatra és ott a Napata nevű tartományban (Núbiában) telepedett le. Ez a magyar beözönlés a napatai néprajzi helyzetet gyökeresen megváltoztatta. Egy másik hasonló nagy méretű egyiptomi bevándorlás Psametik (hieroglifái szerint Pis-mentik, azaz 'Vízmentiek' ura) deltabeli király idejében (Kr. e. kb. 600) játszódott le, amikor a második kőtorlasznál állomásozó 240,000 katona a zsold elmaradása miatt fellázadt, őrhelyét elhagyta és szintén átvonult a gyarmatra. Hiába próbálták őket szeretteikre hivatkozással tervükről lebeszélni, azok folytatták útjukat, mondván, hogy asszonyokat mindenütt találnak. Ezek a bevándorlók a Napatán túl következő, negyedik és hatodik kőtorlasz közé eső völgyszakaszt kapták meg lakóhelyül, ahonnan a kusokat jórészben a Vörös-tenger felé eső Kossala vagy Kassala (Kos Helye) nevű hegyvidékre tolták át és az egész tartományból egy nagy 'Magyar Otthont', más néven 'Magáriát' alkottak.

Népi és kulturális tekintetben ez utóbbi két bevándorlás, a már korábban betelepedett egyházi és közigazgatási személyzettel együtt, a Nílus S-alakú hatalmas dupla kanyarjában mélyreható változásokat idézett elő. Budge professzor megítélése szerint: "Núbia valóságos második Egyiptommá változott és a núbiaiak a lehető legnagyobb mértékben átvették az egyiptomi kultúrát" (193m VI 113). Ugyanezt mondhatjuk el Núbia ikertartományáról, Magáriáról, amely nevével is jelzi népi és kulturális felépítését. Amikor az egyiptomi magyarok népi, gazdasági, társadalmi és kulturális hatása ekként a hajdani Kusföldön tetőpontra jutott és a Nílus kőtorlaszokkal tagolt három szakasza megmagyarosodott, a sors különös alakulása folytán a gyarmat elszakadt az anyaországtól és önálló királyságként folytatta életét ezer esztendeig. Az önállósult hajdani Kusföld azonban ekkor már alig hasonlított a régihez. Intézményekkel összetartott, közigazgatási hálózattal ellátott, jól megszervezett modern ország volt, amelyben a hatalom gyakorlói a kusokkal keveredett magyarok voltak, az úgynevezett "fekete magyarok". E változás jeleként a Kus népnév fokozatosan háttérbe szorult és helyette Núbiáról és Magáriáról, azaz Napotthonról és Magyar-Otthonról beszéltek.

A "fekete" magyarok politikai öntudata

A kus-magyarok vagy fekete magyarok önálló országlása Kr. e. 945-től A.D. 335-ig tartott. Ez utóbbi évben az időközben naggyá lett szomszédjuk, az Axumi Királyság szétdarabolta országuk területét, majd a kis államokat a 6. században keresztény hitre kényszerítette. Ekkor a lakosság áttérni nem akaró része - a nagy többség - az üldözés elől elvándorolt az országból.

A függetlenné lett Kusföldnek három nagy tartománya volt és hét jelentősebb kerülete. Az első tartomány fejedelme a 'Fekete kanász' címet viselte és róla a tartományt a 'Fekete kanász székének' nevezték. Ha e név első írásjelét (Okmánytár 21) nem ideogrammként (azaz nem Feketépek) olvassuk, hanem szótagosan (Pé-nek), a tartomány neve: 'Főkanász széke' (Budge olvasása: Pehqennes). (6) Ez nyilván a bennszülött fejedelem tartománya lehetett, az Est- Bora és a Setét folyóktól északra elterülő hegyvidék, amely az önálló Kusföld életében alig játszott szerepet. A második tartomány a N-A-P-x-oT-(H)ON, 'Napotthon' volt (Okmánytár 22), amely Núbiát, vagyis a második és negyedik kőtorlasz közé eső völgyszakaszt jelentette, a sivatag felé eső aranybányákkal együtt. A névben az x-szel jelölt helyen az EPIT 'épít, épület' fogalomhatározó áll, amit nem olvastunk bele a névbe. Napotthon alatt eredetileg ugyanis csak a Napistennek szentelt várost értették és annak értelemhatározója volt a sok épület jelzése. Utóbb így hívták a tartományt is, de akkor a főváros nevéhez illesztették még a nagyobb területet jelentő 'otthon' értelemhatározót is. Nevezték e tartományt 'Napi Tanak' is, vagyis Napföldnek, Nap-országnak s ebből keletkezett a Napafa és a Núbia név. (7) Napafa elsősorban vallási központ és papi város volt. Amíg ott székelt a menekült thébai pap-király, addig az volt az egész Fekete- Magyarország fővárosa. Ebbeli szerepét a Kr. e. 4. század közepén vesztette el, amikor a vezetés átkerült a katonai jellegű harmadik tartományba, Magáriába és annak fejedelmei szolgáltatták az országos dinasztiát. Magária nevét így olvassuk: MAG-AR-I O-T-(H)ON, 'Magyar Otthon' (Okmánytár 24). Ez a tartomány a negyedik és a hatodik kőtorlasz közé eső termékeny Nílus-szakaszt foglalta magában, az Est- Bora és Kék- Nílus által alkotott sziget egy darabjával együtt. Nagy előnye volt, hogy területén összpontosult az ikerország nehézipara, ott működtek a vasolvasztó kemencék és azon át vezettek a legfontosabb kereskedelmi útvonalak is (8) Ez a Magária lehetett talán az a régi MAKAR- ország, ahol az egyiptomi honfoglaláskor a magyarok egy nagyobb tömege hátramaradt s amelyről a 6. dinasztia idejében hallunk és akik közé jöttek a Psametik király korában dezertáló katonák. Magária tartomány nevét 'Makori Ta' alakban is ismerjük, amely Núbia 'Napi-Ta' (Napföld) nevéhez hasonló módon keletkezett Magyar Föld értelemben.

A núbiai eredetű egyiptomi királyok számát (3 vagy 5) és uralkodásuk sorrendjét nem tudjuk pontosan megállapítani, mert az adatok egymásnak ellentmondanak. De figyelmünket nem is annyira a köztörténet vonja magára, hanem inkább az a tény, hogy Piankhi (Apánk) királyt több kartusa 'Ősmagyarnak' nevezi, betűzve: OS-MA-T-AR, OS-M-A-T-AR és A-MA-D-AR-I UR (193m VI 115 sk; 193m VIII 144, 145). Akit pedig Sabataka néven tartanak nyilván, annak neve az úr részleg hozzáadásával SZa-Ba-Ta-Ka- RA, vagyis 'Szabadok ura' (193m VI 133, 192). Tudomásunk van egy 'Ta- Horka-úr' nevű núbiai eredetű egyiptomi királyról is, aki uralkodása vége felé társuralkodóul maga mellé vette jövendő utódát, 'Amén- Tanítja urat' ( 222m 33 No 5; 193m V I 158 ) . Mi után ez az ifjabb király beletanult mesterségébe és átvette az uralmat (Kr. e. 664-656) 'Tanult Amén' lett belőle.

A núbiai eredetű dinasztia uralma Egyiptom felett mintegy száz évig, Kr. e. 750-föl Kr. e. 663-ig tartott. A vége felé azonban ez az uralom már csak névleges volt, és Kr. e. 671-ben több évre megszakadt, amikor Esarhaddon asszír király meghódította Egyiptomot. Egy nemzeti felkelés ugyan visszaállította a núbiai király egyiptomi uralmát, de Assurbanipál Kr. e. 663-bon újra meghódította az országot és ezzel a Thébát északra elterülő Nílus-völgyben a núbiai uralomnak egyszer s mindenkorra vége lett. Egyiptom ezentúl már szinte megszakítás nélkül mind idegen megszállás alatt állott: az asszírok uralma után perzsa uralom következett, a perzsa uralmat görög uralom váltotta fel, azután pedig római uralom jött. Érdemes megjegyeznünk, hogy a núbiai eredetű egyiptomi királyok állandóan a magyar öntudat emelésén fáradoztak. Nevükhöz fűződik a magyar múlt kutatásának előmozdítása, a régi magyar nevek és szokások felújítása, egy olyan szellemi mozgalom elindítása és pártolása, amit nem egészen találóan "archaizáló" törekvésnek neveznek az irodalomban. Ennél sokkal többről volt ott szó: az egyiptomi magyar állameszme hűséges követéséről.

A fekete magyarok képviselik Afrikában
a magyar kultúrát ezer éven át

Tanult Amén halála után (Kr. e. 656) a Nílus dupla kanyarjában elhelyezkedő Fekete-Magyarország életében új korszak kezdődött. Ezentúl az anyaországgal való rendszeres kapcsolatok fenntartása nem volt lehetséges, másrészt a délkeleti szomszédságban egy új nagyhatalom alakult ki, a Vörös-tengerre támaszkodó Axumi Királyság. Ez a királyság olyasféle szerepet kezdett játszani Núbia- Magáriával szemben, mint korábban Egyiptom és az ikerországot délkelet-afrikai tájékozódásra kényszerítette. A változás azonban egyelőre nem érintette az ország belső rendjét, ott az öröklött ősi kultúra, vallás és írás elemi erővel tartott az egyiptomi magyar életformát. Egyébként Egyiptomból ezután is jön még valami népi megerősítés kisebb-nagyobb menekülő csoportok formájában.

A Napatában és Magyar- Otthonban letelepedett Amén-papok is zavartalanul bűvkörükben tartották híveiket, gondosan ápolva azt a hiedelmet, amely szerint Isten a papok szájával közvetíti a földieknek szó: parancsait. A papok ezen a módon a világi dolgokba is hatékonyan betudtak avatkozni, amint ez a királyválasztások alkalmával jól megfigyelhető. A királyjelölteknek meg kellett jelenniük Magyar- Otthon székhelyén, az Arany Templomban, egy istenszobor előtt, amelynek fejét és karját egy titkos helyről mozgatni lehetett. Amikor aztán a papok királyjelöltje került a szobor elé, a szobor hirtelen megelevenedett és karon fogta a jelöltet. Ezt az "égi" megnyilatkozást az odasereglő papság és katonaság azonnal értelmezte: íme, Isten az illetőt választotta ki földi képviselőjéül (192m 39 sk). Az ilyen beszélő, intő, üzenő és karonfogó szobrokon keresztül a magáriai Amén-papok a nekik nem tetsző elaggott vagy kellemetlenkedő királyt el is tudták távolítani trónjáról. Isten nevében megüzenték neki, hogy már lejárt az ideje és - végezzen önmagával! A királyok babonás félelmükben eleget is tettek az égi intésnek. Idővel azonban akadt egy ARQ-AMEN nevű bizonyára 'Öreg Amén' király - a görögök Ergamenese - aki ellenszegült az isteni intésnek. Nem mérgezte meg magát, hanem katonáival berontott az Arany Templomba és az ott lévő, hatalmukkal visszaélő papokat összekaszabolta. A királyválasztási szertartást ezután módosították.

A régi kulturális beidegzettség jutott kifejezésre abban is, hogy Núbiában és Magáriában ragaszkodtak az egyiptomi írásmódhoz s azt az ország fennmaradása végéig gyakorolták is. A királyok nevét kartusokba írták s az uralkodó címei között mindvégig szerepeltették a "Két Egyiptom ura" és "Őse a Nap" kitételt. A két kartusba írt név egyikében általában az ország területét nevezték meg, a másikban viszont az ország főnépét, mindegyik után odatéve az 'ra' részleget. Az első kartusban gyakran látjuk ezt a címet: 'Úr-homok ura' (lágyítva Honogúr, Hungár; Okmánytár 23), a másodikban pedig ezt: A-MA-Ta-RO-K URA, 'A Magyarok ura' (Okmánytár 25). Amikor a dinasztiát Napotthon (Napata) helyett a Magári-Otthon (Makorita) szolgáltatta, az onnan eredő első király ezt a jellemző címet viselte: 'Örökében úr, Amén, Őslakók ura' (Okmánytár 26), - mindig magyar nyelven.

Az axumi tájékozódás egyik következménye abban mutatkozott meg, hogy az egyiptomi szentírás mellé Kr. e. 230-tói kezdve fokozatosan bevezették a vonalas vagy rovásírást, amit a szakkönyvek "Meroitic script" néven tartanak nyilván. Ebben az írásban a mondatrészek és gyakran a szavak is kettősponttal vannak egymástól elválasztva s az írásjelek száma a rovásban szokásos huszonöt-harminc körül mozog. Sok ilyen írással készített okmányt találtak a régészek, amiből fejlett írásgyakorlatra következtetnek. Ezeket a magyarhoni írásokat még nem fejtették meg; mintájukat Okmánytárunk 27. sz. alatt mutatjuk be.

Abban is az új politikai tájékozódás jutott kifejezésre, hogy a napatai királyok az egyiptomi királycímek mellett Kr. e. kb. 200-tói a valóságos helyzetnek jobban megfelelő új címeket is kezdtek használni. Ezeket is két kartusba írták s bennük egyebek között az ország egyre sivatagosodó földjét juttatták kifejezésre. Okmánytárunkban a 28. sz. alatt közölt öt núbiai magyar királycímet így olvassuk: (1) ''Napatai képurak ura - Napkeleti-nyugati sómezőnek ura,'; (2) 'Napatai úrhonok ura - Napkeleti mezőnek abashán (abesszin? haboshoni?) ura'; (3) 'Napatai magyar acél ura - Napatai mezőnek (érth. 'teheneké a mező, ami védett') ura'; (4.) 'Úrhonok ura - Az összeszáradt sónak ura'; (5) 'Őse Ra, Színük sötét, mint a juhé, - úr'. A 3. helyen olvasott cím szerepel az Okmánytár 30. sz. alatt bemutatott király két kartusában is.

Ismerjük a Magyar- Otthonban székelő egyik-másik király arcképét is. Az egyik képen (Okmánytár 29) a király Dél-Egyiptom kobrákkal ékesített koronáját viseli, nyakában aranyláncon Amén-isten képe látható.
Jobbjában kost ábrázoló jogart tart, baljában az egyiptomi kétország jogarát, az ostort és a botot. Királyi széke (trónja) alatt ül 'A Nép őse' (Anubis), ez a kus származásra emlékeztető fekete kutya, előtte kisgyermekek képében az utódok. A következő képen (Okmánytár 30) a magyar nép MAATAR urát látjuk: kötényén madár szerepel, erősen kiterjesztett szárnnyal (MAAT), amelynek végében a kobra (AR) látható.

A núbiai- magáriai királyképekkel kapcsolatban egy másik figyelemre méltó mozzanat az, hogy az uralkodó (király és királynő) gyakorta kendőt visel a vállán ( Okmánytár 31 ) . Ez a ruhadarab a jobb vállat eltakarta, de a balt a mellel együtt az isteneknek járó tisztelet jeléül szabadon hagyta. Francia és angol kézikönyvek előadása szerint a núbiai és magáriai kendős királyokat a CANDACE cím illette meg, ami a görögök feljegyzése szerint KANDAKÉnek hangozhatott ( 52m I 96; 193m VIII 168; 222m 84 sk, 112), Az angol tudósok nem tudták megállapítani, mi lehet e cím értelme. Ha nem vonjuk kétségbe az ő olvasásuk helyességét, akkor magyar nyelvtudásunk alapján a Kandasz, Kandaké címet a vállon viselt kendővel hozhatjuk kapcsolatba, 'Kendős' alakban hangzósítva. Ez a ruhadarab a meleg égöv alatt védelmet nyújtott a legyek csípése és a Nap heve ellen, de egyúttal rangot is jelentett, hiszen ruhára csak az előkelő és gazdag embereknek tellett (10) A kendős cím eredetének és értelmének tisztázásával egy újabb, fontos szerepben álló magyar szóra bukkantunk. A szó és jelentése ezúttal különösen fontos, mert amikor Európában a Duna-medencében élő régibb magyar törzsekhez Árpád vezér népével és a fekete magyarok sokaságával beérkezett, volt közöttük egy főember, akit a Kende címmel illettek, arab feljegyzésben K-N-D-H. Tudjuk és régebben is tudtuk, hogy ez az európai Kende is király volt, de címének eredeti értelmét nem találtuk meg. A nubia- magáriai viszonyok vizsgálatából most kézenfekvőnek látszik hogy az Árpád-korabeli Kendeh is 'Kendős' király volt. (11)

Áttekintve a függetlenné lett Núbia- Magária pályafutását, bizonyosnak látszik, hogy a fekete magyarok az afrikai világrészen az ősi magyar kultúrát anyaországuk bukása után még jó ezer esztendeig fenntartották. Olyasféle jelenség zajlott le Egyiptom magyar gyarmatán, mint aminő az újabb korban egyes spanyol és francia gyarmatokon is lejátszódott, ahol a hódítók az őslakossággal keveredve, új népeket hoztak létre, de kultúrában az anyaországi hagyományokat folytatták. Amikor az afrikai Fekete Magyarország befejezte pályafutását a nép az ősi földről szétáradt és mint kultúrmisszionáriusok elvitték a civilizáció fáklyáját Sötét-Afrika számos helyére.

Kik örökölték az afrikai magyar kultúrát?

A kutatások eddig elért eredményei szerint Núbia és Magária népessége az A.D. 4-6. század eseményei után nagy csoportokban hagyta el az országot és részben nyugat felé vonult el. Az errefelé távozók, többségben bizonyára núbiaiak, átkeltek a Szudán sivatagos övén - Kordofánon és Darfúron - és a Csád-tó körüli nedvesebb dombvidéken állapodtak meg. Úgy látszik, nemcsak egyszerű törzsek vettek részt ebben a költözésben, hanem a helyi fejedelem maga is errefelé távozott. A Csád-tó körüli népek emlékezetében ugyanis máig él a hagyomány, hogy közéjük egykor kelet felől óriások (úri ősök) érkeztek, akik csodálatos tudással rendelkeztek és őket a magasabb kultúra vívmányaival megismertették (196m 59).

Fekete magyarok Sötét- Afrikába érkezéséről és Csád-tó körüli letelepedéséről a vidék földrajzi nevei is tanúskodnak. Ezekben a nevekben a bevándorlók kettős népi jellege, magyar és kus volta világosan tükröződik. Vannak ugyanis itt olyan helynevek., amelyek az Úri vagy Magyari részleget foglalják magukban és mások, amelyekben a Kus- részleg figyelhető meg. Az előbbi csoportban említhet] ük a Jebel- Úri, Ja-, Úri, Úri, Kang-Úri, Abu- Uruq, Zuar, Mo- Ura, Abu- Matariq, Wadi Magr- úr és Mongro- Oro, Modra neveket, meg bizonyára az Archai (Árkai), Baki, Turda és Abu- Zabad (Szabad) neveket is. A második csoportba tartoznak természetesen a Kussi, Kusri nevek és valószínűleg a Csád-tó neve is, amely a Setét) névre vezethető vissza. A Csád-tótól beljebb is megmaradt a népesség keleti eredetének emléke. Ott a Joruba nép mondja magáról, hogy mai helyére A.D. 600 és 900 között érkezett, valahonnan kelet felől jőve. Ezek a "jó urak" (árják) nemzeti istenüket Shangúnak nevezik és kos alakban ábrázolják ( 196m 46, 61, 113, 141 ) . A felsorolt adatok szerint tehát a fekete magyarok kulturális örökségéből a közép-afrikai négerek bőségesen részesültek.

A kusföldi népesség egy másik részlege, a magáriai tömeg, földrajzi elhelyezkedésének következtében a dél felé vezető, könnyebben járható utat választotta, amerre kereskedelmi kapcsolatai révén is jól ismerte a járást-kelést és amerre egyúttal fajtestvérei segítségét is remélhette. Ezek a dél felé elvonuló magyar néprészek a Nagy tavak közelségében állapodtak meg, magas hegyek között, Kenya és Tanganyika területén. Az Afrika- kutatók errefelé lépten- nyomon a "kus műveltség" nyomait fedezik fel és az általuk bemutatott adatok között több esetben határozottan magyar mozzanatok észlelhetők. Azt halljuk például, hogy a tengerparti szakaszon a költők még a középkorban is Mashairi (Magyari) nótákat szereztek és ezeket utóbb írásba is foglalták, de már swahili nyelven. Megakad a szemünk azon a hatalmas romvároson is, amelyet a régészek 1935-ben fedeztek fel, a Viktória-tótól kelet felé, félúton a tenger irányában, Kenya és Tanganyika határhegyei között. Ezt a romvárost Engaru- Kanak hívták és itt volt az árjakunok vagy fekete magyarok vasipari központja (196m 224-235). Engaru- Ka a nubiai- magáriai sok Hungar- nevet idézi emlékezetünkbe és párhuzamba állítható a dél-mezopotámiai Ki- Engara nevével. Az afrikai Hungária romjait L.S.B. Leaky szemrevételezte először és megállapítása szerint ott körülbelül 6,300 ház maradványai rejtőznek a föld alatt, egy távolabbi völgyben pedig további 500. Ennek alapján Engaru- Ka lakosságát harminc-negyvenezerre becsülte. A várost lakó nép személyazonosságát, virágzásának és pusztulásának idejét és körülményeit még nem tudták megállapítani. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy itt is a "kus örökség" egyik hatalmas darabjával állunk szemben, amely idegen környezetben sokáig megőrizte eredeti vonásait.

Lexikonokban azt olvassuk, hogy Kenya és Tanganyika mai lakossága főként néger származású, nyelve pedig bantu. Hozzáfűzik azonban., hogy a lakosságban van egy jelentős rész, amely fajilag nem néger, beszéde sem bantu, hanem valami más emberfajta, amelynek népi eredete és nyelve rejtélyes. Ezt az elütő, különálló, rejtélyes népességet nílusi- hamita (Nilo- Hamitic) néven tartják nyilván és közéjük sorolják a Masai népet, a Nádi, Kipsigi, Tutsi, Turkana és száznál is több más törzset. Ennek a nílusi-hamita vagy nílusi-árja embercsoportnak eredete és nyelve talán nem is olyan rejtélyes, ha ismerjük a fekete magyarok sorsát. (12)

Az egykori Kusföld - Núbia és Magária - magyarjainak szétáradását vizsgálva, felmerülhet az a kérdés, vajon nem mentek-e egyes törzsek, vagy nagyobb családok keleti irányba is, az Axumi Királyság területére s onnan egy papi vagy fejedelmi csoport és kísérete nem jutott-e el valahogyan a Duna-vidéki Magyarországba? Ebben az európai Magyarországban ugyanis több olyan mozzanatot ismerünk, amelynek párját csakis a Nílus völgyében élt árja- kus keveredésű fekete magyaroknál találjuk meg. Ezek között a mozzanatok között említjük a Kendős királycímet, a Horka nevet, a kos-fejben végződő fokos használatát, a fekete magyarok elnevezést, a jól végzett munka utáni nagy evés-ivást (áldomást) és még egypár más apróságot. Az ilyenfajta adatok annál inkább gondolkodásra késztetnek bennünket, mert nemzeti krónikáink az őshazáról szólva, említést tesznek Núbiáról, szólnak párducról (a fekete kusok egyik népi szimbólumáról), sok-sok aranyról, a Vörös-tenger mentén tett útról, az Akabai- öbölnél lévő Evilath városról és egyéb soha figyelemre nem méltatott mozzanatokról. A fekete magyarok problémája és általában a kus- magyar keveredés a legsürgősebben megvizsgálandó tudományos problémáink egyike.

A Nílus-völgyi magyarok Afrikában szétosztott szellemi örökségéből csak egy-két mozzanatot emeltünk ki, hiszen a kérdésnek ez a része, bár szerves tartozéka a magyar őstörténetnek, annak mégis csak mellékága. De amit bemutattunk, alátámasztja az újabb Afrika-kutatók leglényegesebb megállapítását, amely szerint a kus civilizáció főbenjáróan befolyásolta Közép- és Délkelet-Afrika művelődési és technológiai fejlődését. Ezért "nem túlzás azt állítani, hogy a kontinentális Afrika nagy részének története elválaszthatatlan Kusország történetétől."(13) Ámde az is igaz, amit nem győzünk újra és ismételten hangsúlyozni, hogy az afrikai négereknek átadott első magas kultúra "made in Hungary" volt, a Nílus-völgyi csodálatos magyar haza alkotása. Hogy pedig milyen magasan állt az afrikaiak szemében a nekik kultúrát hozó magyar, azt ragyogóan igazolja, hogy ők az istent sok helyen ma is ezzel a szóval fejezik ki: Makúr (70m II 185). Fekete Afrika a magyaroknak mindezért hálára van kötelezve.

Jegyzet az újabb Afrika-kutatások főbb irányairól

"Mintegy hatvan esztendővel ezelőtt történt, - írja az egyik mai Afrika-kutató, - hogy egy magyar ember, aki belga szolgálatban állt, az erdős Kongó egyik tisztásán ülve, jegyzeteket írogatott. A helyet és időt tekintve ez a magyar, név szerint Torday Emil, szokatlan típusú ember és szokatlan európai volt. Amit ő keresett, nem gumi, nem elefántcsont és nem is rabszolga volt, hanem régi időkre vonatkozó történeti adatok." Basil Davidson szavai ezek, aki könyve (196m) nyitányában így hódol egy előttünk ismeretlen magyar mérnök emlékének. Torday Emil hazánkfia bizonyára ugyanazért kezdett jegyezgetni, mint amiért Tibet vidékén Körösi Csorna Sándor is. Magyar szíve és füle nem hagyta nyugodni, miközben a Kongó vidékén a Kassai nevű folyón, majd a Sank-Uru folyón hajózott fölfelé és elérkezett a Bushongó néphez. Itt éjszakákon át hallgatta a helybeli mondákat és az öregemberek emlékezetében élő történetet. Hová lettek jegyzetei, nem tudjuk, tartalmukról sincs értesülésünk. Csak annyit őrzött meg vele kapcsolatban a krónika, hogy egy adat különösen megütötte fülét. A Bushongó nép királyjegyzékén szereplő kilencvenhatodik uralkodó életében, a királyokat visszafelé menő rendben sorolva, egy délben a Nap megszűnt világítani és rövid időre sötétség borult a földre. Torday Emil ebből az adatból meg tudta állapítani, hogy a kérdéses király 1680-ban uralkodott, mert abban az évben március 13-án Bushongó felett teljes napfogyatkozás volt. Ez lett a Kongó-vidék történetírásában az első hitelesen megállapított dátum, amikor a jelenlegi nép, amelynek emlékezetében az esemény megmaradt, már mai helyén lakott. Tordayt ma az afrikai történettudományok úttörőjének tekintik és nevét aranybetűkkel írták fel az Afrika-kutatók névjegyzékére.

Érdemes honfitársunk leleményes sikere óta az Afrika-tudományok nagy lépéssel haladtak előre, mert a gyarmatok felszabadulásával megélénkült az érdeklődés a helybeli népek múltja iránt. Az elmúlt tíz év során, 1960-1970, sok egyetemen létesítettek Afrika-tanszéket és bővítettek ki régibb Afrika-intézeteket, továbbá új folyóiratokat indítottak és könyvtárnyi munkát tettek közzé. Az afrikai régészet és embertan is sok új megállapítást tett. Ma már bizonyosnak veszik például, hogy ezen a nagy kontinensen az elmúlt félmillió év során négy esős korszak létezett és azok egybeestek Európa négy jégkorszakával. Az esős periódusokban a Nílus áradásai mintegy négy méterrel magasabb vízállást eredményeztek, mint jelenleg és így a termelésre alkalmas tájak az egész kontinensen nagyobbak voltak. Núbiában még a Kr. e. III. évezredben is tehéncsordák legelhettek, de ugyanott a mi korunkban a vizet hordó magányos szamár is alig talál magának ennivalót. A sivatagi gát - a Szahara kialakulása és a föld fokozatos kiszáradása alkotja Afrika igazi drámáját, a hatalmas belső szétvándorlás indító okát, - állapítják meg.

Egy további eredményként egyre jobban terjed az Afrika-kutatók közt az a nézet, amely szerint az ember (homo sapiens) kialakulása Kelet-Afrikában történt volna meg, Kenya és Tanganyika területén. Vallják azonban, hogy ennek az afrikai ősembernek nem maradt történetileg észlelhető leszármazója, vagyis Afrikában minden jelenleg élő nép bevándorló. Az első bevándorló faj a fekete faj volt, amelynek legrégibb nyomait Khartum környékén és Timbuktitól nem messze találták meg s Kr. e. körülbelül 5000-re teszik korukat. Megállapításaik szerint a Kr. e. IV. évezredet megelőző, úgynevezett predinasztikus időkből származó egyiptomi koponyáknak körülbelül egyharmad része tekinthető a fekete bőrű emberfajta testi maradványának. Ezek a sötét bőrű emberek azonban - mondják bizonyos nyomatékkal - nem a néger kategóriába tartoztak, hanem a kus kategóriába. A kusokkal egy időben, vagy szorosan az ő nyomukban érkeztek kelet felől a második emberfajta képviselői, akiket a tudomány régebben Hamita (árja-I) néven tartott nyilván, de akiket újabban népneveiken szerepeltetnek. Ezek a hamiták voltak azok, akik a Nílus völgyét megszállták és akiket a klasszikus írók népi nevükön Mazori, az egyiptomi feljegyzések Mahari és Magari néven emlegetnek s akik leszármazói mi vagyunk, magyarok. Ők szervezték meg nemcsak Egyiptomot, hanem Mezopotámiát, Kánaánt és Szíriát, hanem valószínűleg tőlük eredt az Indus-völgyi kultúra is.

Az újabb Afrika-kutatások bennünket közelebbről érintő nagy eredménye a kusföldi Magária (Mero) város romjainak körülhatárolása. A romok számbavétele 1958-ban történt meg és annak során több mint kétszáz lelőhelyet írtak össze. Ma ez a leggazdagabb, eddig még ki nem aknázott régészeti komplexum egész Afrikában, Ki- Engarával együtt. Már eddig felfedeztek itt egy nagyobb kiterjedésű templomot, egy csomó rovásírásos emléket, rengeteg kos-szobrot és azt is megtudták, hogy Magáriában is nagyméretű bronz- és vasipar működött. További siker: Magyar- Otthontól (Mero) mintegy harminc kilométerre, ma már a sivatag által teljesen elborított területen, egy másik város romjaira is bukkantak, amelynek nevét angolosan Musawarat alakban írják át. Ahogyan a hieroglifált szavakat az idegenek kerékbetörik, e név mássalhangzóinak helyes hangzósítása a magyar kulcs szerint Ma-S-U-AR-TA, 'Magyar Ta', azaz Magyar Föld lenne. A régészek nézete szerint egy ideig innen kormányozták az egész Kusföldet. Ezekkel a régészeti lelőhelyekkel kapcsolatban magyar szempontból sok kérdés merülhet fel, de azokra választ adni nem tudunk.

Az újabb Afrika-kutatásoknak kétségtelen sok sikere mellett van egy árnyoldaluk is. A kutatók a fehér ember minden afrikai teljesítményével szemben bizonyos fokú türelmetlenséget tanúsítanak, igyekeznek azokat lekicsinyelni és érdemtelenné tenni, másrészt viszont hajlamosak minden alkotást afrikai találmánynak minősíteni. Szerintük a fehér emberek nem alkottak semmi nagyot, csak éppen felfújják a dolgokat, "fehér illúziókat" teremtve. Ha a fehérek Afrika szélein meg is alkották az első magas kultúrát, - mondják - az nem az ő fajtabeli kiválóbbságuknak jele, mert hiszen ha a négerek Közép-Afrika helyett történetesen Észak Afrikában vagy a Nílus völgyében laktak volna, ők ugyanolyan jól vagy ugyanolyan rosszul (!) - megépítették volna az első magas kultúrát. Az ilyenfajta polemikus elmefuttatásoknak természetesen semmi közük sincs a történettudományhoz, mert annak nem az a feladata, hogy leírja és tanítsa ami nem történt meg, hanem az, hogy leírja és tanítsa ami valóban megtörtént. Az is meglepő, hogy a kusokat mindig mint tisztára afrikai népet szerepeltetik, akik minden alkotása afrikai gyökerű. (14) Mi eléggé beigazoltuk, hogy a kusok a magyarok tanítványai és sorstársai voltak, akik idők múltán egymással egybefonódtak és fekete magyarokká lettek. Ehhez most hozzátehetjük, hogy nem találtunk az Afrika-kutatók történeti munkáiban semmi olyan helytálló megállapítást, ami arra indított volna, bennünket, hogy ezen alaptételünkön módosítsunk.