Táltos volt-e a Teknyőkaparó?

Makó és a környező községek gazdag gyűjtőterületet jelentettek a számomra. Elsősorban Apátfalva, Csanádpalota, Földeák, Kiszombor, Klárafalva, Maroslele, Ferencszállás és Nagyér adatközlői tolmácsolták a jövendőmondó szavait. Különben a Teknyőkaparó megnevezést a Tiszán túli községekben nem találtam. Ott az öreg Teknyős névvel illették azt a személyt, akit Makón ismertem meg. A Teknyőkaparó történetei ugyanis a szegedi nagytájon mindenütt ismeretesek.

Ugyanakkor nem hagyhatom figyelmen kívül Voigt Vilmos véleményét: Az 1981-ben bemutatott Teknyőkaparó című TV-dokumentumfilmem kapcsán a következőket írta: „Polner gyűjtésének vannak előzményei, ő mégis úgy gondolja, hogy ez az alak Csongrád megyei sajátosság. Egy korábbi közlés, alighanem a legszebb ilyen folklór elbeszélés a nagy magyar mesemondó, Fedics Mihály szövege: A jósló öreg".

H. Kovács Mihály adatközlői szerint azonban a Teknyőkaparó Makó szülötte volt.

„Makó környékén élt ëgy érdekös embör, akit már gyerökkorában tátosgyeröknek tartottak. Löhet ugyan, hogy az ország más részén is élt a magyari népek emlékezetében ez a különös embör, de eszmélködésöm óta úgy tudom: városunk szülötte, városunk lakója volt ő. Különösen a Szentlőrinc nevű városrészben élők, mög a Makó-Újváros lakói hivatkoztak rá, ha valami baj zúdult rájuk. »Mögmondta mán régön a Teknyőkaparó, oszt csakugyan úgy is lött.« (Alekszi József.)"

A nagyéri Czifra István (1976) vallomása arról tájékoztatott, hogy valóban makói illetőségű ember volt a jós. Aki hol részesként, hol pedig gazdaként dolgozott a makói határban. Szombatonként, amikor befejezték a munkát, ő is hazament a városba.

„Nagyapám mesélte, hogy vót itten a makói pusztákon, mert ott vót néki tanyája, vót itt ëgy teknyőkaparó embör. Úgy hítták, hogy Teknyőkaparó. Hogy miért nevezték Teknyőkaparónak... nem tudom én. Talán, hogy teknyőcsinálással foglalkozott? Ez kéröm szépen, ëgy olyan táltosembör vót vagy mit tudom én, boszorkány löhetött-ë? Oszt ű dógozott ott a nagyapám öregapjánál és a nagyapám apjánál mint részös. Elgyütt a szombat délután, na kéröm, szombat délig dolgoztunk, bemögyünk a városba. Hítták a Teknyőkaparót is, hogy mönjön. Azt mondta, ű nem mögy. Jó, röndbe van, hát ha nem mögy, nem mögy. Elindultak a kocsival. Ëgyször csak gyün ëgy nagy forgószél. Az ëgyik embörnek elkapta a kalapját, el is vitte. Úgy elvitte az a forgószél, hogy nem is tudtak utána mönni. Na majd hazaérnek Makóra. Bemönnek. Hát kéröm, mit látnak? A Teknyőkaparó mán ott ül, és mellette vót annak az illetőnek a kalapja, amit a forgószél elvitt. És ű mán nyugodtan ötte a túrúslepényt. Kéröm, hogy igaz vót-ë, nem vót-ë? Én az öregapámtul vagyis a nagyapámtul hallottam. Hogy mi ebbe az igaz, azt nem tudom."

A táltosok helyváltoztató képessége ismeretes. A Teknyőkaparó eltűnése forgószélben több emlékezésben is jelentős motívum, csodás elem. Táltosságának más jegyei is fölfedezhetők a történeteiben. Hol Berlinből hozott kalácsot, hol pedig a pesti piacról hagymát, hol meg Szegeden a polgármesternél ebédelt. A Teknyőkaparó nem ismert lehetetlent. Ez a képessége emelte az egyszerű emberek fölé, akik csak egyetlen dolgot tehettek, megrökönyödve mesélték a róla szóló történeteket.

A táltosok és a garabonciások természetfölötti képességei közé tartozott még jövendölő és gyógyító tehetségük. Nem szólva arról a titokzatos fekete könyvről, amely a garabonciások birtokában volt, ám a népi képzelet szerint az is a táltosok „csodakönyve" volt.

A szegvári Berezvai Ferenc (1983) mesélte: „Én úgy hallottam, hogy Törökszentmiklóson vót ëgy ilyen bűbájos embör. Osztán ottan vótak ezök valamilyen tanfolyamon." A „tanfolyamról" egy-egy könyvvel tértek haza. Abból olvasták ki a vihart is.

Az apátfalvi Sóki Andrásnétól (1980) tudtam meg: „Hát a Teknyőkaparórul azt hallottam, hogy az itt Mátó P. János bácsiéknál lakott, tartózkodott. Oszt kint csépëltek, arattak a tanyán. Oszt nagy vihar gyütt. Oszt aszonta, hogy eszibe jutott, jaj, nekëm Istenëm, aszongya, otthagytam a könyvet az ablakba. A gyerëkëk biztosan fëlvëtték. Avval hazagyütt. Hát tényleg a gyerëkëknél vót a könyv. Aszonta, ha ezt a könyvet űneki eszibe nem jut, hogy ott van, Pátfalvának még a fundamentumábul së maradt vóna, olyan vihar lëtt vóna."

A makói Mágori Sándor (1979) is tudott a könyvről: „Lëvágták a búzát, és az öreg, a Teknyőkaparó lëtötte valahová a kabátját. A gyerök odaosont, és belenézött a könyvébe, oszt abba pillanatba odavót Franciaországba. És az öreg akkó mán tudta, hogy baj van. Hogy hogy intézte el, hogy visszahozza a gyerököt, azt nem tudom. De azt mögmondta neki, ha még ëgyször hozzányúlsz, mögdöglesz, kölyök. Most is alig tudtalak visszahozni."

A táltosság különleges jegyeit emlegette Makón Németh Miklósné (1979) is: „Az tátus vót, ide hallgasson, az tátus vót. Tátus vót tényleg a Teknyőkaparó. Hát mondom, télön is, hallja, nem vót ám annak lábbeli a lábán sosë. Azt vitték. Tátus vót."

A szegedi nagytájon élők vélekedésében gyakran összemosódott a keleti táltosról és az európai garabonciásról öröklődött hiedelem. Mindez párosult még a régi boszorkányhit elemeivel is, mely szerint a forgószélben boszorkányok táncolnak, akik meg is rontják az embereket.

A táltosok viaskodása a táltoshiedelmek legismertebb formája. A táltosok vihart támasztanak, és mindegyik a maga vidékére, falujába akarja vinni a felhőt, az áldásos esőt; a jégesőt, az égi háborút viszont el akarják hárítani.

Klárafalván vettem hangszalagra Horváth Józsefné (1974) vallomását. Ő rokonaitól hallott történetet mesélt: „Ez a mi rokonságunkban történt még Kiszomboron. Kimëntek. A temetőnél vót nekik földjük, és kimëntek oda szénát gyűjteni a feleségivel. Gyűjtik a szénát, már ëgy kis kazalt összegyűjtöttek, amikor [az ember] arra Szeged felé fordul, és azt mondja a feleséginek, nézd, ott gyün ëgy nagy fekete felhő. De hamar, gyorsan, eredj föl a kazalnak a tetejire, hogyha gyün ëgy nagy fekete bika, të fogjad a vasvëllát, oszt azok mikor veszekszenek, birkóznak, të üssed; de állandóan mindig a vörös bikát üssed!

Az asszony ütötte is, de [bika]fölkapott az asszonyhon, úgyhogy az asszony szoknyájának a szélit lëszakította. Na mikor vége van a bikaviadalnak, akkor azt mondja [férfi] a feleséginek, jaj, de elfáradtam! Üljék [kend] lë! Lëült, és az asszonynak az ölibe beletëtte az embër fejit. Akkor látja a felesége, hogy a szoknyájának a rojtja az embërnek a foga közt maradt. Azt mondja, jaj, hát të voltál az a nagy bika, aki elkapta a szoknyám alját és lëszakította. Aszongya, én. Akkor aszongya a felesége, na de mënjünk, mert rögtön itt lësz a másik vihar. Amikor kiértek a temető sarkáhon, az embërt fölkapta a vihar, elvitte. Soha többé nem tért vissza. Mondták abba az időbe, hogy lëhet, hogy a Teknyőkaparó vót. De ez a mi rokonságunkba történt mëg."

A táltos-hiedelemkör állatalakban való viaskodásának a képzete mindenhol föllelhető az országban. Diószegi Vilmos tanulmányából tudjuk: „szomszédos népeink körében ez a képzetkör ismeretlen. A délszláv néphitben a krstnik, stuha, kudlak szintén viaskodik ugyan, azonban tüzetes vizsgálódásaink azt mutatták, hogy a magyar hiedelemcsoport nem származtatható a délszlávból: a táltosviaskodás tehát magyar sajátosság. Ezzel szemben a sámánhitű népek körében általánosan ismert az állatalakban való viaskodás képzete."

Az is a viaskodás eredménye, hogy a táltos összetört, fáradt, beteg, sőt néha halálos kimerültségű is a viaskodás után.

Diószegi Vilmos arra is figyelmeztetett tanulmányában, hogy a sámán, a táltos révülésekor a testet elhagyó lélek sajátos életet él. „A pogány magyarság is ismerte a kettős lélek fogalmát, s a magyar néphit szerint is önálló útra indulhat az ember életlelke – amíg gazdája alszik – valamilyen állatalakban."

Az adatközlők egy részének képzelete szerint az Úr Jézus volt a Teknyőkaparó. Az apátfalvi Kovács Istvánné (1975) szerint: „Hallottam azt is, hogy amit a Teknyőkaparó jósolt, az kiteljesedett minden. Hát ahogy mondták. Oszt aszonták, hogy biztos az Úr Jézus vót, mikó a fődön járt."

Akadtak akik a Teknyőkaparó nevét is tudni vélték: János bácsi, Jani bácsi, Pista bácsi, Pétör bácsi.

Foglalkozását tekintve teknyővájó, esetleg cigány lehetett. Bálint Sándor először pákászféle embernek tartotta, majd később így fogalmazta meg véleményét: „Nyilván ez a Teknyőkaparó, foglalkozásánál fogva, megfordult itt több környező faluban. A másik feltűnő jelenség az, hogy a teknyőfaragás bizony szerény foglalkozás volt. Nem lehetett belőle meggazdagodni, de a Teknyőkaparónak tökéletesen elég volt az, amit így keresett. Mintha Krisztusnak a tanítását követte volna, hogy ne törődjetek a holnappal. A mára valót megszerezte, és ráért meditálni, gondolkodni, törni a fejét, hogy miképpen alakul a világnak a sora."

Alakjáról sokféleképpen vélekedtek a makóiak, de azok is, akik a Tisza mentén – Mindszenten, Szegváron, Csongrádon – beszéltek róla.

A szegedi homokon azonban – Mórahalom, Öttömös, Üllés tanyavilágában – nem találtam nyomát a Teknyőkaparónak. Amikor a jövendőmondóról kérdeztem őket, mindenhol csak táltosról kezdtek beszélni, ha egyáltalán tudtak valamit.

A Teknyőkaparó jövendölései

A makói árvíz

Miket jósolt ez az ember? Jó előre megmondta az árvizet, a technikai fejlődést, a háborúkat; jósolt a világvégéről, és beszélt az erkölcsi és társadalmi változásokról.

H. Kovács Mihály szerint: „Hosszú életű ember lehetett. Ezt úgy értem, hogy olyanokat jósolt, ami több ember által emlegetett más-más korban történt. Az emlékezők pedig azt az idők folyamán a Teknyőkaparó személyéhez fűzték."

A Teknyőkaparó jóslatai között állandóan szerepelt az árvízi katasztrófa. Joggal. Makó ugyanis csaknem minden évben a vizek foglya volt. Már az 1800-as évek elején a folyó szabályozására gondoltak. 1816. február 19–28. között szakértőkből álló bizottság hajózta be a Marost. Jelen volt báró Vay Miklós királyi biztos is. A makói fapiac és Zombor közötti szakasz csavaros kanyarulatait különösen veszélyesnek ítélték. 1821-ben aztán minden idők legnagyobb árvize zúdult Makóra. A víz pusztításáról Gilitze István parasztköltő számolt be. A Teknyőkaparó ilyeneket jövendölt:

Majd möglátják, mögin gyün hamarosan az árvíz. Embört, állatot, fát pusztít. (Józó Lajos.)

Mikor az árvíz bekövetkezett, a tutajokat egészen a Liget utca végin húzódó töltésig behozta az áradás, amely majdnem „átlöttyent" a töltésen. Az egész város vonult ásóval, kapával, talicskával a töltést erősíteni. Amikor az árvíz elvonult, a kubikgödrök is kiszáradtak az árterületen, ott büdösödtek. Bűzlöttek, nem kellett az a terület senkinek se. (Majsai Dániel.)

Olyan nagy árvíz gyün ránk, hogy a Száraz utcán Barna halász harcsát halász. (Bakó István.)

A Száraz utca alighanem a mostani Aradi utca lehetett, mert az igen magasan haladt Apátfalva felé. Az öregek szerint Barna nevű halász lakott azon a tájon. A jósolt árvíz bekövetkezett; a tutajokat ugyanis egészen a Liget utca végén húzódó töltésig behozta az áradás.

A vízimalom is, mög a szélmalom is kimén a használatbul, gyün helyötte a gőzmalom, oszt aztat nem pusztítja el a víz. (Varga Imre.)

Nemcsak a víz, hanem a viharok is jelentős károkat okoztak Makón.

Megmondta a Teknyőkaparó, hogy a vihar legváratlanabbul és legveszedelmesebben a Gizella-kitérő és Klárafalva közti területen keletkezik és pusztít. (Csipei Sándor.)

Az adatközlő még megjegyezte: „Evvel kapcsolatban a fiatalok már a jövendőmondó nélkül nyilatkoznak: a természet csodája, valami van ott a föld mélyében."

A technika fejlődése

A technika fejlődése, a gépek megjelenése és elterjedése, idegenkedés tőlük, viszolygás nagy félelmet keltett az emberekben. Sokan egyáltalán nem értették az új történelmi eseményeket, de a technikai vívmányokat sem. Ezeket a bekövetkező tragédiák előjelének tartották.

Ezt az ellentmondást is érintette interjújában Bálint Sándor: „A mi korunkban, sőt napjainkban is rendkívül időszerű probléma, hogy a technikai civilizáció amilyen áldás, olyan átok is egyben. Mert mi történik akkor, hogyha ez a technikai civilizáció kajánul fölmondja a szolgálatot. Sajnos, elintézték ezeket a vélekedéseket azzal, hogy babonák, hogy az emberek sötét elmaradottságban élnek. Ők azonban valahogy ösztönösen érezték, hogy ezek a modern találmányok, amelyek az emberiségnek az évezredes életét, életformáját többé-kevésbé meghatározták, ez nem vezethet jóra.

Persze a parasztság folyton gondol a világvégére, jósolja a világvégét. Nem tudja megérteni, földolgozni magában a nagy társadalmi, technikai, tudományos változásoknak a jelentőségét. Információzavarban van. Nem tudja földolgozni azt a rendkívüli sok benyomást, amit például a televízió nyújt manapság neki. Mint valami mákonyt szívja magába, de ugyanakkor kihúzza az emberi biztonságot a talpa alól. Valami ilyet érzek ebben a Teknyőkaparóban.

A változások hirdetője a Teknyőkaparó volt. Megmondta, hogy eljön az az idő, amikor minden házon kőkémény lesz, meg vaskapu és két-három ablak. Bekövetkezik az is, hogy az udvarokban kút lesz, de majd a vízért fizetni kell [!], és kőből készülnek a kerítések is. Beszélt az új csodákról; a lőcsetlen kocsiról (autó, kerékpár), a vasmadárról (repülőgép), a vonatról, a telefonról, a televízióról.

Anyám nagyon tudta ezt. Aszonta a Teknyőkaparó, majd akkó lösz vége a világnak, mikó mindön házon kűkémény lösz, mindön háznál kőkút, mer azelőtt csak fakutak vótak, deszkábul vótak a kutak. Azt is mondta, hogy elsőbb gyün a lőcsetlen kocsi, aztán gyün a repülő, gyün a bicikli. (Fekete Szilveszterné, 1974.)

Mindön házon három-négy kémény lösz. Aztán mög lőcsetlen kocsik szaladgálnak. (Furák György.)

Azt is mëgjósolta, hogy nagyon rengeteg lőcsetlen kocsik lësznek. Aztán nem ëgy kémény ül a háztetőn, hanem kettő, három. Ez is mëgvan, mer ugyë némelyik új épületën van három kémény is. (Bárdos Istvánné, 1968.)

Arrul is hallottam, hogy azt mondta a Teknyőkaparó, hogy akkor közeleg a világnak a katasztrófája, amikor a házakon két kémény lësz. Mëg két-három ablak lësz ëgy házon. Ez mán azt jelenti, hogy mán akkó nem sok van hátra. (Karakas Sándor, 1979.)

Azt jósolta, hogy mindön háztetőn kőkémény lösz, minden udvaron kő kút, mer akkor még csak az utcán vót ëgy-ëgy kút, és onnan itattak. Elgyün az az idő, hogy mindön háznál kőkerítés lösz, mer azelőtt liciomkerítésök vótak. (Mócsa Mihály, 1979.)

Azt is mondta, hogy hát sütnek, főznek, de a kémény nem füstöl. De ugyë ez is mëgvan mán, mer ez a gázsparhettal sütnek, főznek, oszt nem füstöl a kémény. (Szigeti Mihályné, 1973.)

Több mindönt hallottam, hogy mögjövendölte, milyen világ lösz. Majd járnak a kocsik, oszt nem lösz előtte ló. Ez má mind bekövetközött. (Mihály József, 1976.)

Az öreg Teknyős azt mondta, hogy majd lösznek olyan kocsik, hogy nem húzza ló, oszt szalad. Az autó. Na és akkó ez is bevált. Lösznek vasmadarak, aki mén a levegőbe. Oszt lösznek vasparipák is. Az a bicikli. (Kunszabó János, 1979.)

„Csak hallásbul tudom. Nagyapáinktú hallottam, és a kortársaimtul, mer abba az időbe így utcai padok vótak, és nyolcan-tizen összemëntek a szomszédok. Olyan hatvan-hetven éves öregek, és beszélgettek. Azok emlëgették sokszor, ki az a nagyon okos embër, az a Teknyőkaparó. Aszonták, hogy az ëgy országjáró embër, azé tud olyan sokat. Például mikor itten a mi falunkba, az úgynevezett Nagyközbe (most Kálmány Lajos utca) akkor fúrták ott azt a szivattyús ártézi kutat. Ami falun nagy újság vót, mer azelőtt ilyen nem vót, csak gémeskutak. Mondták, hogy mëglássátok, begyün az az idő, hogy fizetni këll majd az ivóvízért. Hát most má mëgértük azt, hogy valóba fizetünk a vízért, ami nem vóna baj, csak sokszor még pénzé se kapunk vizet."

Idő-meghatározó értéke van annak az emlékezésnek is, amelyet H. Kovács Mihály így vetett papírra: „Az 1910-es esztendőben, mint 6-7 éves gyermek láttam az első repülést Makón, a Maros-parti csordajáráson. Akkor hetekig beszélték: Mögmondta a Teknyőkaparó jó előre, hogy a repülő embör röptiben fogja a madarat. Azt is mögjósolta, hogy sínen szuszog a ló nélküli, lőcs nélküli vaskocsi, oszt gyorsabban mögy, mint a lovas kocsi, oszt csirkét, rucát, libát gázol, oszt vérbe taposva otthagyja az úton. (Asztalos P. Kálmán, 1979.)

Hasonló történeteket mondott el a csanádpalotai Asztalos P. Kálmán (1905–1989) a község falukutatója. Ő így tolmácsolta a Teknyőkaparó jövendöléseit: A hadgyakorlat idején repült először repülőgép, majd Zeppelin a község felett, és akkor előhozakodtak a Teknyőkaparó jóslataival. Nagy Sándor bácsi mesélgette: édesapja már régen mondogatta a jövendőmondó szavait, hogy amikor ezek a vasmadarak repülnek, lepiszkítanak egyik-másik falura is, oszt a házak romba dőlnek.

Az 1910-es években élő palotai öregek a vonatot ördögmasinának nevezték. Kezdetben még a férfiak sem mertek fölülni rá. Amikor az Arad-Csanád-Egyesült Vasút 1884-ben Csanádpalota felől Mezőhegyesig elkészült, Brengarten Henrik községi jegyző megkövetelte a községi elöljáróságtól (bíró, gazda, esküdtek, csendbiztos), hogy üljenek föl a vonatra, és mutassanak példát az utazásra. Voltak olyan esküdtek, akik inkább lemondtak tisztségükről, de nem ültek föl az ördögmasinára. Akik pedig elszánták magukat, élelemmel megrakodva léptek föl a vonatra, mert sose lehet tudni, hogy a masiniszta netán világgá szalajtja a szörnyeteget, és ki tudja, mikor kerülnek haza?!"

Azt is mondta a Teknyőkaparó, hogy a kocsik az országúton úgy közleködnek, hogy ëgymást tapossák. (Zsupka János, 1979.)

Az öreg Teknyős megjósolta, hogy majd valamikor a kései utódaink majd meglátják a vasmadarakat repülni, és azok meg is tojnak, és akkor robban, összedűlnek a házak. (Lázár György, 1979.)

A Teknyőkaparó az én apámnak mondta, hogy össze lësz úgy fűzve az egész ország dróttal, hogy na! (Fazekas Illésné, 1978.)

Már gyerekkorunkba megmondta a Teknyőkaparó, hogy elgyün az az idő, mikor az unokáink unokái ellátnak a világ minden részire, és oda is tudnak beszélni. (Barta István, 1979.)

Az előre látott, mög tudott. Mesélt arrul is, hogy olyan okos lösz az emböriség, hogy olyan gépezetöt gyártanak, amivel már önmagát meglátja, aki beszél. Hát ez a tévé, csak űk nem tudták, hogy az tévé fog lönni. És ugyë bekövetközött. (Almási Imréné, 1981.)

A háború

Az igazi félelmet a háború jövendölése jelentette. A Teknyőkaparó jóslatainak zöme a háborúról szólt. A világot romlásba döntő háborúról. Az Antikrisztus eljövetelét jósolta és a népek elkorcsosulását. Megjósolta az első világháborút is. Amikor 1913-ban üstökös jelent meg az égen, már sokan igazat adtak a Teknyőkaparónak. A lelkek ösztönösen beleborzongtak a világ végét sejtető háborúk emlegetésébe. Ugyanakkor arra is rádöbbentek, hogy a világ csak akkor menthető meg, ha a szeretet uralkodik, és nem a gyűlölet.

Mögjósolta a Teknyőkaparó, hogy az is a nagy vérös háborút jelönti, mikor a király autón robog körösztül Makón az országába. (Majsai Dániel.)

Károly román király, a háború hírére átautózott a Szegedi utcán a hazájába. Az utca két oldalán embersorok csodálták az átrobogó gépkocsit, s a benne ülő királyt.

Mögmondta aztat mán régön a Teknyőkaparó: akkó gyün ránk az igazi nagy, vérös háború, amikó majd Makón ëgy utcába fölépül a harmadik templom is. Oszt ebbe majd az Úristen orgonál, a részög pallér prédikál, a vén vak szamár ministrál. (Kelemen Sándor.)

Azonta a Teknyőkaparó, hogy a Vásárhelyi utcán három templom lösz egymás után. Tík még, fiaim, mögéritök majd, az oroszok begyünnek, oszt az orosz cár a középső templomhoz köti a lovát. (Apjok István, 1975.)

Makón, amikor három templom lösz ëgy sorba, abba az évbe fog kiütni a világháború. (Börcsök János, 1979.)2

Úgy is lett. Szent László napján fölavatták az Újvárosi katolikus templomot. Azon a nyáron, júniusban ki is ütött a világháború.

A Teknyőkaparó háborús jóslataiban jellegzetes az a szakrális hagyomány, amely erősen kapcsolódott a középkorban elevenen élő apokaliptikus szemlélethez, a Jelenések könyvének rejtélyes mondandójához. Érezték, tudták és várták a világ végét, hiszen elégtételt, a néphit igazolását jelentette azok szemében, akik az igazságosztó Jézus Krisztus eljövetelét várták. A szegények nevében mondott jóslatokban benne volt mindaz a fájdalom, keserűség, amely évszázadokon keresztül elviselhetetlenül nehezedett a kitaszítottakra.

A háború jövendölése, a keletről sereglő fekete sereg emlegetése mind a tragédia beteljesedését jelezte.

A félelmetes fekete sereg keresztül megy az egész világon, nem állhat elébe senki sem. De hát ki lesz az? – kérdezgették adatközlőim. A nagy háború emlegetése azonban csak a múlt század hatvanas éveitől kapott megfelelő hangsúlyt, pedig akik a Teknyőkaparó szavait tolmácsolták, már a harmincas években is meglett korú emberek voltak.

A Teknyőkaparó mögjósolta, hogy kelet felül gyün ëgy fekete sereg, ami elsöpri a népet. De jobb világ lösz arra, aki a fekete sereg után mögmarad. (Varga Józsefné, 1975.)

Majd oszt akkó kelet felül gyün a fekete sereg. Az fog mögmaradni, vagyis annyi nép, aki ëgy szérűn elfér. A fekete sereg föllegeli a többit. (Juhász István, 1979.)

Jósolta, hogy kelet felül gyün ëgy fekete sereg, és azok hoznak ëgy óriási gombolyagot, és eldobják körbe. Akik belül maradnak, azok maradnak életbe, a többi mind elvesz. (Csuhaj Mihályné, 1979.)

Mögmondta, hogy a tizennégyes háború sëmmi, a másik háború sëmmi, a harmadik háború lësz a valami. Lësz olyan háború, hogy a szürke ló a szügyivel taszítja a vért a Rákos mezejin. Annyi nép marad mëg, hogy ëgy fa alatt elfér. De mikor a napkeleti bölcsek gyünnek, avval nem bír sënki. (Fejes József, 1975.)

Möglássátok, keletrül elindul egy sereg, oszt egészen nyugatig mén. „Hát ezt mán mink is mögértük. Az oroszok gyüttek, oszt nyugatig möntek." (Tóth István, 1988.)

Aszonta, Kína, India nézik, hogy az európai tigrisek hogyan marcangolják egymást, és majd aztán gyünnek, mikó lëgyengülnek. Azt is mondta, hogy úgy mögritkul a nép, hogy úgy marad mint az aratásnál, mikor kaszál az embör, oszt néha elmarad ëgy szál búza. (Horváth Ferenc, 1980.)

Ezek a jóslatok, jövendölések csak magánhasználatra „készültek"; senkire sem tartozott, hogy mit mondott az elkövetkező háborúról a Teknyőkaparó. Magam is meggyőződtem arról, hogy az adatközlők milyen nehezen kezdtek bele a visszaemlékezésbe. Mielőtt beszélni kezdtek, körülnéztek, vajon hallja-e őket valaki. A nagyéri Csonka Jánosné (1976) szavait is megőrizte a magnetofon: „Hát én azt is hallottam, esküszöm, hogy eljön majd az az idő... De ebbül nem lösz tán valami, hogy engöm valahova vagy valamerre hívjanak, mert annál betegebb vagyok én!"

„Tiltott árunak" számított a Teknyőkaparó minden szava. Sok adatközlőmet gyűjtés közben arról kellett meggyőznöm, hogy nem kívánom szavait kiszolgáltatni másoknak. A Dócon élő Kunszabó János szavait később Makón is parancsba adták nekem, 1979-ben.

„Zárja el addig [a magnetofont], ide figyeljön! Na most, ha maga ezt hangra fölvöszi, értse mög, akkor elmondják, hogy Kunszabó János mit mondott az öreg Teknyősrül!"

Az egykori politikai rendőrségtől való félelem nagyon is érthető volt; tragédiák egész sora követte az ötvenes évek első felében az „intézkedéseket". A nyolcvanas évek elején viszont változott a helyzet: a televízió előtt őszintén vallottak.

A pusztulás mértékéről is jövendölt a Teknyőkaparó, sőt az utolsó csata színhelyét is megmondta. Ezek a jóslatok már közeli-távoli jövőt érintették. A földeáki Mészáros József (1979) sokaknak tolmácsolta a Teknyőkaparó szavát: Aki kint lösz a mezőn, és otthon hagyta a saruját, az në mönjön haza érte, mer elpusztul ő is. Tehát a sűrűn lakott helyek pusztulnak először, csak azok maradnak mög, akik kint vannak a mezőn.

Az utolsó csata színhelyét Derekëgyháza határába tötte. Derekëgyháza határába van Ördöngös. Ott van ëgy hármashalom. Annak a tetejin van ëgy feszület. Odatérdel a két győztes, ott fognak imádkozni, annál a feszületnél. És ott még ëgy harc lösz, de hogy melyik győz, azt a Teknyőkaparó së tudta mögmondani. (Almási Imréné, 1980.)

Majd lësz ëgy háború, a tizenhárom kútnál, legelőkútnál. Az pedig Debrecenben van. Majd mikó a ló a szügyivel taszította vért, akkó lësz vége a háborúnak. (Fejes József, 1975.)

Valamikó lösz ëgy hatalmas csata, ahol a Maros-torkolat van. A fehér ló a szügyivel nyomja a vért. Hogy aztán az hun van pontosan, én së tudom. Hogy abba az időbe hun vót a Maros-torkolat, mikor a Teknyőkaparó ezt mondta, nem tudom. (Csikós Pál, 1979.)

Ahol a Maros a Tiszába folyik, ott lösz a legnagyobb vérontás. Olyanok lösznek a népek, mint az állatok. (Kószó Andrásné, 1979.)

Jósolta, hogy gyünnek a vörösök, utána a sárgák. A szürke ló a szügyivel taszítja a vért a Vérmezőn. Annyi magyar marad meg, hogy ëgy diófa alatt elfér. (Tóth Mátyásné, 1975.)

Azt mondta a Teknyőkaparó, hogy olyan idő is következik, amikó bebújunk a fődbe, mint a bogarak. (Sopsits Kálmánné, 1980.)

A jövendölései között ma is emlegetik Makón:

Szeged, Makó, Vásárhely;

Lösztök ti még pusztahely!

Asztalos P. Kálmán 1981-ben mondta el, hogy falujukban mit beszélnetek a régi öregek: „Hát elgyütt az a világ, amikor a mi tanyánk sincs már meg, sem az a három új tanya sem, amit akkor építettek. 374 tanya volt Csanádpalota határában, most csak 28 van. Annak a fele is romtanya. A többiben meg azért lakik ott az öreg, mert nem enged abbul, ő ott akar meghalni, mivel ott élte le az életét."

Csak annyi ember marad meg, hogy ëgy körtefa alá odamenekszenek. Csak annyi ember marad meg. Majd lësz olyan év, hogy mennek, és ha tanálkozik valaki valakivel, megölelik ëgymást, hogy hát mégis élőlénnyel tanálkoztam. (Kovács Istvánné, 1975.)

Csak annyi ember marad a földön, hogy ëgy körtefa alatt a pap elfér misézni. (Nyári Imréné, 1979.)

Hát én is csak úgy hallombul mondom, el fog veszni a nép, főként a férfi nemzedék. Akkor ha ëgy nő mögtanál ëgy forgácsdarabot, akkor mögcsókolja. Arrul emléközik, hogy azt férfi csinálta, faragta valamikó. (Patai Pál, 1979.)

Azt jósolta, hogy nem fegyverrel fognak háborúzni, hanem skatulyából szórják lë az átkot a népre, és sebösek lösznek. Még a hetedízigleni ivadék is el fogja örökölni az átkot. Sokáig majd azt gondoljuk, hogy az Isten csinálta ezt velünk, pedig nem az Isten, hanem a tudomány. (Simon Jánosné, 1972.)

Aki aztán mögmarad, akkora területöt szánthat, amekkorát csak akar, mert alig lösz nép a földön. (Bálint Gyuláné, 1979.)

A világvége

A háború pusztítása és a világvége közeledte egyazon kérdést feszeget hogyan alakul a világ, az emberiség sorsa. Ezekben a jövendölésekben a táltoshagyományok, a bibliai képzetek és az egyéb jóslatok jól megkülönböztethető motívumrendszere fëdëzhető föl. A világvége biblikus motívumaiban a bekövetkező katasztrófa változatai lelhetők föl. A félelemmel teljes jövendölésekben sokan megérezték a prófétai figyelmeztetést. Mítoszt és legendát teremtett szavaival a Teknyőkaparó, amikor a világ végéről jövendölt. A világvége közeledtét nemcsak az emberek, hanem a természet is „megérzi", és a maga sajátos módján jelzi a tragédiát.

Mikor az utolsó évek lësznek, a fák csak kizöldellnek. Errül tudjuk mëg, hogy nyár lësz. Mëg azt is mondta, hogy begyünnek olyan népek, akik istennek vallják magukat. (Varga Istvánné, 1981.)

A Teknyőkaparó azt jósolta, hogy közeledünk ahhon, amikó a nyár mëg a tél ëgyforma lësz. Annyi lësz csak, hogy a fák kiződülnek, de az idő ëgyforma lësz. (Nagy András, 1980.)

Akkor tudjuk mëg, hogy mikor van ősz, mikor lëhullt a levél. Akkor tudjuk mëg, mikor lësz tavasz, mikor kiderül. (Ludányi Venturné, 1979.)

A világ végéről aszonta, hogy hét évvel előtte nem lösz eső, nem születnek. Nagy lösz a mód, nagy lösz a rang. (Varga Józsefné, 1975.)

A Teknyőkaparó újságolta, hogy milyen rendszer lësz, aztán milyen jó lësz az az embëriségnek. Majd elgyün az a világ, hogy majd nem születik, de halni hal. Mëg azt is hallottam, hogy nem terem sëmmi së, csak gaz. (Balogh Ferenc, 1979.)

Akkor lösz vége a világnak, mikor së nem születik, së nem hal. És jósolta azt is, hogy nem köll a gyerök. A családszaporulat mëgszűnik. (Mészáros József, 1979.)

„Az öreg Teknyős olyan vót, mint az Úr Jézus. Mindënt tudott a világrul. Osztán annak, amit mondott történetet, az mind beteljesëdëtt." (Pataki Jolán, 1979.)

Akkor lösz vége a világnak, ha majd a fehér ló a szügyivel taszítja a vért a Sümek-hídjánál. Ezt mondta a Teknyőkaparó. (Kurusa Józsefné, 1979.)

A nagyapámtú hallottam, hogy ű még a nagyapjátul hallotta, hogy ez a rendbeli nép nem éli mög a kétezer évet. Ezret él, de kettőt nem. A saját keze által gyártott fegyvertű fog elpusztulni. Pusztult már tűztül, víztül, de utóbb a saját keze által gyártott fegyvertül pusztul el. (Koza Jánosné, 1976.)

Hát azt mondta, hogy elgyün a világvége. Azt mondják, hogy nincs Isten, mög nincs világvége. Van. És akkor fog ítélni Isten. Bladen-tó vagy Bladen-sarok, ott lösz majd egy oltár fölállítva. Ott fog ëgy pap misézni, és akkor fog a nép Istenhöz térni. Az a kevés nép, ami mögmaradt. (Hódi Györgyné, 1974.)

Beszélte azt is, hogyha bekövetközik a világvége, akkó három napig sötétség lösz. Akkó nem gyullad ki së villany, së lámpa, semmi së, hanem mík gyertya hétször mög van szentölve, hét évbe, csak csupán az ég. Akkor lösznek nagy veszödelmek, villámcsapás, égiháború. Így vesz majd el a világ. Hát ezt a Teknyőkaparó mondta. Sënki a fődön nem marad mög, hanem majd az Úr Jézus elgyün, az aztán majd mögítéli a rosszakat a jóktul. A rosszak mind elvesznek, a jók mög örökké fognak élni. (Terhes Illésné, 1972.)

Azt mondta, hogy annyi lösz a hús, hogy mán ráunnak önni a húst. Majd a világ végözete felé. Hát mán most arra vagyunk. (Magyari Jánosné, 1981.)

Hát azt is jósolta, hogy mindën utcasarkon kocsma lësz, mindën utcasarkon bót lesz, mindën utcasarkon kupleráj lësz. Még ezt is mëgjósolta. (Konrád Mihályné, 1975.)

Akkó mög mikó mindön sarkon kocsma lösz, mindönütt csak isznak mög ösznek, akkó nemsoká vége lösz a világnak. (Takács Jánosné, 1963.)

Az utolsó időkbe, nem biztos ez azér, csak én mondtam, hogy már most, de úgy hallottam, hogy azt mondta a Teknyőkaparó, hogy az utolsó időkbe mindég mënnek, hogy gyűlésëzzenek, hogy gyűlést tartanak. Oszt ez is mëgvan. Így tartották a régi öregëk. (Bárdos Andrásné, 1973.)