Rákóczi fejedelem
kétszázötven év távlatából (1953)

Kétszázötven esztendővel ezelőtt, 1703-ban kezdődött el a magyar nemzet leghosszabb fegyveres szabadságharca és bontotta ki lobogóit a "Szabadságért" Rákóczi Ferenc. Bár a fegyverek zaja a majtényi síkon 1711-ben elült s a véres történeti események idők múltával az emberek emlékezetében megfakultak, az egymásután következő nemzedékek lelkében mégis mind a mai napig különös zengése maradt e névnek: "Rákóczi Ferenc". Bizonyítja ez, hogy a lefolyt küzdelem értelme és eszmei tartalma ittmaradt közöttünk és sugalmazásaival, biztatásaival alkotóereje lett a nemzet mindenkori életének.

Az írók és költők, a politikusok és a zenevilág emberei, akik e nagy magyar vezér egész újabbkori történetünket bevilágító alakjához közeledtek, elsősorban maguk is az ö eszmei örökségét kutatták, azt próbálták fogalmi hálózatukkal megragadni. Ügy tettek, miként Farkas József református püspök magáról vallotta: "Én csöndben hozzásimulok az élőhöz, a világ végezetéig halhatatlan Eszményképünkhöz ... ővele magával beszélgetem meg: mit tartsak róla, küzdelmeiről, álmairól, csalódásairól, sikereiről, hihetetlen szenvedésekkel áldott életének sok keserves búsulásáról." Rákóczi eszmévé finomulása a 18. század végén már bekövetkezett s a hős azontúl, miként Csaba vezér is, a kárpáti népek legendás alakjává változott, aki a múltat összeköti a jelennel s irányítást ad a jövőre, aki tehát maga az élő nemzeti folytonosság. Ezért valahányszor a magyar sors kereke nagyot fordult, azaz megváltozott a jelen és más jövőt sóvárgott a nemzet, Rákóczi rendkívül gazdag vonásokat felmutató portréján mindannyiszor más és más vonásokat láttak kidomborodni, — más lett a kor Rákóczi-szemlélete.

Járjuk hát végig e történelmi óriás színes galériáját és vessük fel a kérdést, melyik a mi Rákóczink, a számkivetettek vezérlő csillaga és melyik az "igazi" Rákóczi?

Az állami függetlenség hőse

A Habsburg-monarchiába illesztett Magyarországnak a kiegyezés idejétől (1867) az összeomlásig (1918) az a legjellemzőbb vonása, hogy nem volt az állami függetlenség teljes birtokában. Annak lényeges részeit az idegennek megmaradt uralkodó gyakorolta, aki az ország érdekei fölé idegen érdekeket helyezett a külügy, a hadügy, a gazdasági élet és nem utolsó sorban a szellemi élet terén. A magyarság ezidőben leghőbb sóvárgással az állami élet teljének megszerzésén csüggött és e függetlenség teljes megszerzését tartotta legfontosabb feladatának. Ebben a jelenben és ebben a jövő elképzelésben, amit az akkori korszellem, a szabadelvű irányzat csak erősített, érthető, hogy Rákóczi nagy szabadságharcának bonyolult szövedékéből leginkább azok a mozzanatok ragadták meg figyelmét, amelyek a nemzet jelen és jövő törekvéseivel legszorosobban összefüggtek. Ezért a kiegyezés korabeli magyarság lelki szemei előtt Rákóczi küzdelmének értelme és lényege úgy tűnt fel, mint elsősorban a politikai függetlenség visszaszerzéséért folytatott megalkuvás nélküli küzdelem és a fejedelem maga ennek a küzdelemnek hőseként jelent meg. Ez a szemlétet hosszú ideig kizárólagosan uralkodott a magyar szívekben s magának követelte az egész Rákóczit.

A fejedelem érzés- és gondolatvilágában a függetlenségre való törekvés kétségtelenül egyike a legszembeszökőbb vonásoknak. Harci zászlóira, pénzeire a "Szabadság" szót íratta és arról beszéltetett az általa kiadott első magyar hetilapban és azt mondták az általa sugalmazott francia nyelvű egykorú írások. Megrendítő Vallomásaiban a fejedelem maga is azt írta: "Nem vezérelt bosszúvágy, nem a korona avagy a fejedelemségre törekvő nagyravágyás, sem uralkodói ösztön, hanem egyedül a szabadság szeretete és a vágy, felszabadítani hazámat az idegen járom alól. Célja minden tettemnek egyedül ama hiú dicsőség volt, eleget tenni hazám iránti kötelességemnek." E mély zengésű igéket a szabadságról és hazáról a kiegyezés korabeli nemzedék sokszor és sokat idézte és könnyű megérteni azok többszörös visszhangját a korabeli magyar lelkekben. Ezekben az igékben valóban minden eleme bennevolt az újabb és újabb stilisztikai formákban kifejezett magyar függetlenségi vágynak.

Hogy az állami függetlenséget kifejező Rákóczi-portré oly mélyen bevésődött a magyar köztudatba, nem utolsó sorban egy híres-neves magyar történetíró, Thaly Kálmán munkásságának tulajdonítható, aki egész életét a fejedelem glóriájának megszövésére szentelte és fáradhatatlan buzgalommal kutatta fel az idevágó levéltári okmányokat. E mélyen járó Rákóczi-kultuszra utalva írta az 1935-ös Rákóczi-ünnepek alkalmával Ravasz László püspök, hogy Rákóczi volt az, "akiben az egyszerű embertől a legmagasabbig azonnal világossá vált a magyarnak az az ősi és örök igénye, hogy önmagáé legyen, hogy maga rendelkezzék maga felett. A nemzeti öncélúság és az emberi méltóság nagy szenvedélyét, amelynek Rákóczi rabjául esett, ő zendítette meg a legtisztábban és a legerőteljesebben. Az utolsó pillanatban az életvágynak, a nemzeti méltóságnak, az önnállóságnak ösztöne őbenne teljesült meg."

A kiegyezési korszak végén történt egy kísérlet arra, hogy ezt a Rákóczi-képet összetörjék a magyar szívekben s a történeti hős lealázásával előkészítsék az utat egy Habsburg-szempontú kép, a "lázadó Rákóczi" kialakítására. Erre a munkára Szekfű Gyula vállalkozott, aki akkor a bécsi Udvari és Állami Lelvéltár szolgálatában állott és utóbb a budapesti kommunista kormány moszkvai követe lett. A kísérletet azonban a magyar közvélemény felháborodással utasította vissza, a munkát tudománytalannak tartotta, Szekfűt pedig nemzetgyalázónak bélyegezte. Így az állami függetlenség Rákóczi-portréja épségben hagyományozódott át a trianoni Magyarországra is és élénken élt a két háború között. A rendszer egyik ismert ideológusa, Kornis Gyula professzor állapította meg 1935-ben, hogy "Rákóczi személyisége és a nemzeti szabadság ügye a magyarság történelmi tudatában két század óta egyet jelent. Rákóczi egész szellemi és erkölcsi mivoltának, lelkialkata valamennyi lényeges tulajdonságának egy közös kútfeje van: hivatástudata. Lelke mélyén meg van győződve történeti küldetéséről : érzi, hogy az ő életének különös missziója van a magyar nemzet sorsának irányításában. E küldetés tartalma politikai eszmény: az 1526-ban elvesztett független államiság visszaszerzése a nemzet számára."

A teljes nemzeti gondolat szimbóluma

Az első világháború és a velejáró országcsonkítás után, amikor a függetlenség váratlanul ölünkbe hullott, amikor tehát a jelen és jövő problémái megváltoztak, a múltból örökölt Rákóczi-kép mellé a szellemtörténeti kutatások nyomán egy újabb portré lépett: Rákóczi-szemléletünk kibővült, kiegyensúlyozódott és elmélyült, hogy "egész igazságunk, egész hazánk szabadságának soha el nem homályosuló szimbólumává" legyen. Ezen a képen Rákóczi a szellemi és anyagi élet minden terén függetlenül kibontakozó magyarság vezéreként, mint a "korszerű magyar szintézis" hőse jelent meg, aki nemcsak az elérendő nemzeti célt tűzi ki, hanem saját példájával elöljárva, az ahhoz elvezető utat is megmutatja. A cél, amit Rákóczi kijelölt, — magyarázta most Ravasz László, — a magyarság ön-értékűségét hangsúlyozza, azt, hogy saját magunkért vagyunk e világon. "A magyarság olyan életminőség, amely az életnek célja és értelme. Ez a Rákóczi-fogalom első tényezője." Magyarnak lenni tehát nem kiváltság, se nem büntetés, hanem "sors és lét", amit vállalnunk kell.

Az út pedig, amelyen járnunk kell, hogy eljussunk az öncélú magyarság érdekeinek sikeres ápolásához, Rákóczi megfogalmazásában "hirdeti a nagy magyar egységet": politikai, társadalmi és vallási téren egyaránt. Hóman Bálint kultuszminiszter és történetíró fogalmazásában Rákóczi ezt a következőleg példázza: "A 17. században nagy küzdelem idejét élte a nemzet. Amellett, hogy idegen hatalom, a török ékelődött az országba, két nagy irányzat küzdött egymással. Mindegyik élén jó hazafiak, de éles politikai ellentétben álló férfiak állottak. Az egyik oldalon Esterházy Miklós és Pázmány Péter, a másik oldalon Bethlen Gábor és I. Rákóczi György... Ennek a korszaknak elmúltával egy nyugalmasabb kor következett, amelyet a közhatalom a magyar jogok elkobzására kívánt felhasználni. Es ekkor a nemzet egységes táborba egyesült ezekkel a hatalmi törekvésekkel szemben és ennek a tábornak élére az a férfiú állott, aki anyai ágon a Zrínyiektől származott, Zrínyi Pétertől, aki testvérével, a költő Zrínyi Miklóssal együtt Pázmány Péter gyámfia, apai ágon pedig Rákóczi György unokája volt. Őmaga személyében egyesítette a két magyar tábor hagyományait és személyében képviselte a nemzeti egység gondolatát" (Rákóczi, a politikai egység megszemélyesítője). "Rákóczi Ferenc — folytatta Hóman Bálint jeles beszédét, — a nagybirtokos, akinek szabadságharca a szegények, a zempléni, beregi és ungi jobbágyok felkelésével kezdődött, mint parasztvezér jött az országba és rövidesen mellette állott az egész magyar társadalom fel a legmagasabb rétegekig" (Rákóczi a társadalmi egység megszemélyesítője). "Rákóczi Ferenc, a nagy katolikus, aki az ellenreformáció idején a protestantizmussal szembenálló jezsuita rendnek volt nagy tisztelője, tömörítette, egyesítette nemcsak a katolikus magyarságot, hanem a protestáns magyarság vezető rétegét és nagy tömegét is" (Rákóczi a felekezeti béke megszemélyesítője).

Ezzel a két éles vonással, — az öncélú és teljes nemzeti kibontakozás szükségességének megfogalmazásával és a hozzávezető út kijelölésével, — teljessé vált az újabb Rákóczi-kép. S a fejedelem a csonka ország magyarjai előtt is nagy magasságba emelkedett és méltán írhatták róla ekkor is, hogy "az újabb magyar történet nála dicsőbb alakot nem mutat fel."

A dunavölgyi népek elhivatott vezére

Amíg a csonka ország történetfilozófusai Rákócziban a nemzeti öncélúság halhatatlan képviselőjét pillantották meg, az elszakított részek és a külföld magyarsága ugyanakkor más újabb vonásokra lett figyelmes. Az ő jelenük több néppel való együttélés benyomásai alapján formálódott ki és jövőképzetüket a magyar vezetés utáni sóvárgás töltötte ki. Ezért Rákóczi tetteit olvasva, cselekedeteinek értelmét keresve, az ő szemük a fejedelem századokból visszanéző arcán az ezekkel rokon vonásokon akadt meg, amiket egybefonva, szemük előtt egy harmadik Rákóczikép alakult ki. E képen a fejedelem mint sok nép szervezője és elhivatott vezére jelent meg.

Ez a kép is a fejedelem szimbólumain és igéin épül fel. Hiszen ő vésette a szabadságharc kardjaira a sokatmondó hét betűt: F-R-I-N-G-I-A! Ezzel is hirdette: Franciscus Rákóczi In Nomine Gentium Lncipit Arma, "Rákóczi Ferenc népek érdekében ragadott fegyvert." A gondolatot Vallomásaiban írt szavai is aláhúzzák : "Az isteni gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hívó szózat legyek. Es a szózatot meghallotta az ország minden népe": a magyar, a tót, a rutén, az oláh, stb. Mindezen népek szabadságáért, mindezen népekkel egyetértve harcolt a magyar hős, a vezető nemzet fia. S vezéri tisztét oly becsülettel viselte, hogy érte családi boldogságát és jószágának mérhetetlen tömegét is feláldozta és inkább számkivetésbe ment, semhogy cserben hagyta volna híveit és a közös ügyet. Erre a kettősségre, — sok nép szervezésére és sok nép vezetésére, — utalt a megszállt Kassán elhangzott egyik beszéd, amelyben a szónok kidomborította, hogy "Rákóczi, a nagy úr, a szegény elnyomott rutén, tót és magyar népnek volt vezetője... a népért és emberi szabadságért fogott fegyvert... típusa volt annak a fogalomnak, amit a magyar úgy fejez ki, hogy úr ... egy pillanatig sem habozott, amikor arról volt szó, hogy egymillió holdnyi birtokát feláldozza és ezzel adta példáját annak, hogy mi a vezér." Rákóczival, ezzel az "úrral" a magyarság megmutatta, hogy amikor a Duna-medencében a vezetés az ő kezében volt, mindenkor az ország egyetemes érdekei szerint, a népekkel egyetértésben tudott cselekedni, a magyar uralom tehát nem támaszkodott a nyers erő alkalmazására.

Az egyetemes európai szempont szükségszerű kiegészítője e Rákócziképnek. Mert a fejedelem szabadságharcának jelentősége nem korlátozódott csupán azokra a népekre, amelyek szabadságáért közvetlenül harcolt. Hanem azzal, hogy az európai egyensúlynak oly fontos középeurópai pillérét megvédelmezte és ezt a hivatást csábító ígéretekért, a lengyel koronáért sem hagyta el, minden európai nemzetnek nagy szolgálatot tett. Ez Rákóczi küzdelmének európai értelme, amit a magyarság külföldi posztjain állók pillantottak meg és rajzoltak fel a Rákóczi-portréra. "Rákóczi a dunavölgyi népek gondviselő vezére volt — írtam magam is Párisban, 1935-ben, — aki országokat áttekintő képességével európai érdekű harcossá lett és mint ilyen kora legnemesebb alakjai közé emelkedett."

A szent ember mintaképe

A trianoni korszakban még egy harmadik — sorrendben immár negyedik — kép is csatlakozott a díszes Rákóczi-galériához, jeléül annak, hogy oly spirituális, romantikus kor volt ez, amelyben az emberek egyúttal "az örök értékek, anyagtalan eszmék és abszolút valóságok után szomjaztak." Ennek a kornak magábanéző, lelki embere ismerte fel Rákócziban az Ég felé forduló arcot, s rajzolta meg róla a szent ember portréját. Ez a kép is az egész Rákóczira tart igényt s ugyanannyira háttérbe szorítja a hős többi vonását, mint az előbbi portrék a szent emberét.

E kép vonalait is eredetileg a fejedelem maga húzta meg s hitelesítette kolostori életével. Vallomásaiban találjuk e gyönyörű lelkirajzot: "Mindennél jobban indított az, hogy Isten akaratát teljesítsem: mert Te látod Uram, hogy sem fejedelemségre nem vágyakoztam, sem a háborút, a bosszúállást nem kívántam, sem a veszélyektől nem irtóztam. Közömbös volt az személyemre, hogy mely úton járok, csak azon járjak, melyet Uram Istenem Te tűztél ki nékem."

Ezeket az Isten akaratát fürkésző gondolatokat Szörtsey József így kommentálta: "Ezek Rákóczi szavai; mélyről búgnak föl, akár Jézus Krisztus Hegyi-beszéde és magasan szárnyalnak fel a csillagos egeken túl a Mindenható Istenig. Ezek a szavak túlemelik Rákóczit minden földiségen, túl a nemzeti szabadsághős esendő nimbuszán..." Ez a földiségen túlemelt Rákóczi Szent Ágoston, Assziszi Szent Ferenc és Pascal társaságába jut s elmondhatni róla: "Elindulásától megérkezéséig, édesanyja első csókjától szíve utolsó dobbanásáig Isten hordozta kézenfogva." Herczeg Ferenc is azt fejtegette "Pro Libertate" c. regényében, hogy "Rákóczi nagysága nem is politikai vagy katonai sikereiben, hanem páratlan jellemerejében van." Zolnai professzor észre is vetette, hogy ezen a negyedik Rákóczi képen a nagyságos fejedelem "mint alázatos, testi és lelki remete jelenik meg, Istennel beszélgető, magányos, mély vallási kultúrának átélője és kifejezője, udvari eszmekörben kötelességeiről elmélkedő bölcs monarcha." Szerinte Rákóczi "a magyar katolicizmus egyik legérdekesebb egyénisége, a magyar szellemi élet múltjában Európát magába vevő és Európának magából adó gondolkodók egyike", aki "ha nem a józan racionalizmus és a felvilágosodás hatalmasodó korában él, hanem a középkor színes üvegablakainak átsugárzott világában: talán égi korona övezi fejét és szellemült lénye csodákat fakaszt a lelkekben... Szemünk láttára nő fel az egymásután jövő századok során az örökkévalóságba s bizony egyike ama nagyjainknak, akikre nem volt méltó a világ."

A száműzöttek vezér csillaga

Magunkról, száműzöttekről és külföldön élő magyarokról szólva, a mi múltunk, jelenünk és jövőnk olyan élesen elkülönülő korszakot jelent, aminőt a bemutatott nemzedékek egyike sem élt át. A múltból nekünk magyarságtudatunkon és hivatásérzésünkön kívül semmi másunk nem hagyományozódott át a jelenre. Nekünk nincs állami függetlenségünk és szabadságunk, mégcsak csonka hazánk sincs, sőt megszakadtak kapcsolataink fajtánk élő törzsével és hazai oltárainkat is meggyalázták. Ami után mi ebből a bánatos jelenből sóvárgunk, ahogy mi a jövőt elképzeljük, arról nekünk csak a magyar történet szelleme muzsikál szívünkben. Hát ennyi sebből vérezve, ennyi vágyat hordva lelkünkben, vajon melyik képet választhatnánk ki magunknak a magyar Pantheon színes Rákóczi-galériájából? — Én azt hiszem, mi csak egyet tehetünk: sírva öleljük keblünkre mind a négy képet, mert mind a négy a "miénk", reánk mind a négy egyforma varázzsal hat, mi valamennyit egyformán "szeretjük". S talán így érzelmileg éppen mi állunk legközelebb e nagy-magyar, színekben gazdag lényéhez.

Eltűnődve a fejedelem portréján, mégis úgy érezzük, hogy nekünk, akik századok múlva újra éljük az ő keserves sorsának utolsó fordulóját, egy-két vonással gazdagítanunk kell arcát. Nekünk lényeges mozzanat, amire eddig szükségszerűen kevés hangsúly esett, hogy a fejedelem a nemzeti gondolat mellett, amiért megelőzőleg fegyverrel harcolt, a számkivetésben is szívósan kitartott, — mindhalálig. Nem adta fel elveit semmiféle előnyért és vagyonért, hanem hősiesen tűrt és szenvedett a nemzet jogaiért. Ezen a hűségen kívül számkivetettségében is jellemzője maradt vezéri tulajdonsága és személyes varázsa, mely megóvta emigrációját az eszmei széttöredezéstől. És végül még egy vonás: a fejedelem számkivetettségében az otthon elbukott nemzet nagy szószólója lett. Nemcsak személyes érintkezései során szerzett annak lelkes híveket és barátokat, — az egykorú francia memoire-irodalom bőven tanúskodik erről, — hanem maga is írt és sugalmazására az akkor virágzó hollandiai nyomdákban könyvek jelentek meg nemzete sorsáról. Mindez nem volt hiábavaló munka, mert a későbbi idők meghozták erőfeszítései gyümölcsét, bár ő maga annak már nem lehetett osztályos része.

Ez a nemzeti gondolathoz hű, ahhoz a számkivetésben is ragaszkodó, kardja helyett immár tollát forgató, de mindhalálig "vezérlő" fejedelem minden idők magyar nemzeti emigrációjának legmegkapóbb, örökké élő alakja, — a Rákóczi-galéria utolsó képe.

Az "igazi" Rákóczi

Miután végigjártuk a magyar történet Rákóczi-képtárát, bizonyára felmerül a gondolat: melyik hát az igazi Rákóczi? — Mind valamennyi kép "hű" és "igaz"! Ez nem lephet meg bennünket és könnyen megértjük, miért. Aki valaha járt a velencei Campanella híres tornyában és onnan szétnézett, láthatta, hogy ahány világtáj felé fordította tekintetét, annyiféle kép tárult eléje, — bár mindig ugyanazt a várost látta. Így vagyunk az öt Rákóczi-portréval is: bármilyen szempontból nézzük a hőst, mindig egy egész emberi életet kitöltő tevékenység, egy kerek és új látvány tárul elénk. Azt azonban nem mondhatjuk, hogy csak az egyik, vagy csak a másik Rákóczi-kép a hiteles, s a többi már nem az. Mert legyen az értékmérőnk akár a politikai függetlenség eszméje, akár a teljes nemzeti gondolat, akár a dunavölgyi-európai szempont, vagy a szent emberé, a száműzötté, mindegyik az igazi Rákóczi-léleknek csak egy darabját tükrözi. A "nagy Rákóczi" ez öt kivételes emberábrázolás együttese: ez a hiteles történelmi hős, az újabb magyar múlt legnemesebb vezető egyénisége.

Hogy a magyar szabadságharc vezére ilyen kivételes erkölcsi nagysággá emelkedett előttünk, a késő utókor előtt, annak Rákóczi személyes varázsán kívül magyarázatát adhatja az is, hogy kibontakozását roppant nagy történeti erők segítették elő, melyek félelmetesen állandók a magyar történelem folyásában egészen napjainkig. És Rákóczi ezekkel az erőkkel szemben tanúsított állásfoglalását annyira a magyarság lelkéből vett szarvakkal és tettekkel fejezte ki, hogy értékskáláján nemcsak nemzeti múltunkat mérhetjük fel, hanem az minden korszakban iránytű gyanánt szolgálhat, amíg csak él magyar a Kárpátok ölén.

•