A PETŐFI BRIGÁD

Katonai alakulat harcokban edzett dicsőségét megtépázni még évtizedek múlva is lehetetlen, amíg a részt vevő "hősök" vagy emléket őriző utódaik élnek.
A Petőfi brigádot a jugoszláv népfelszabadítás hősies magyar hozzájárulásának tekintette a Tito-uralom idején a propagandával élesztett kommunista közvélemény.
A brigád megalakulása körül ellentmondásos külső és belső indulatok feszültek a bácskai magyar lelkekben, az állandó életveszély környezetében.
Tekintsünk vissza azokra a hosszú évekre, amikor a jugoszláv népfelszabadításért lelkesedő magyarok felajánlkozását az egész magyar nép hozzájárulásának illett minősíteni Tito államrendszeréhez.
A Petőfi Sándor zászlóalj megalakítását 1943 augusztusában rendelte el a Horvátországi Népfelszabadító Hadsereg és a Partizánosztagok II. Hadtestének Parancsnoksága Szlavóniában, mintegy nyolcvan csatlakozott magyar partizán részvételével. Ebben s a következő évben a Dráva menti osztagok kötelékében harcolt az egyre gyarapodó zászlóalj, melynek egyik fő feladatává tették, hogy népgyűléseken mozgósítsa a vidék magyarságát.
Aki a háborús évek delelőjén érintkezést tarthatott Budapest baloldali érzelmű népességével, tudhatja, emlékezhetik rá, milyen sikk volt rokonszenvezni a jugó partizánokkal az ifjúság, különösen a katonai vagy éppen munkaszolgálatos behívásra váró fiatalok körében. Nagyon divatos volt arra gondolni, hogy a Dráván átcsónakázva hasznosabb megoldás csatlakozni a partizánokhoz, mint a szovjet hadsereg ellenében senyvedni a keleti harctereken.
Jó néhányan akadtak, akik az elterjedt fontolgatást valóra váltva, csakugyan beszálltak abba a csónakba.
De akadtak tartózkodó bátrak, akik Budapestről kötszereket, gyógyszereket, sőt lőszereket juttattak vagy próbáltak eljuttatni a Dráván túli partizánokhoz.
A Petőfi Sándorról elnevezett zászlóalj 1944 novemberében Pécs-Siklós-Moslavina körzetébe kerülvén a XVI. vajdasági hadosztály kötelékébe jutott.
"A Jugoszláv Kommunista Párt vajdasági vezetősége októberben, tehát Bácska »felszabadításakor« kiadta a jelszót: mindent a frontért, mindenki a frontra! E jelszóval a Párt a magyar nemzetiségűeket is toborozni kezdte a Jugoszláv Népfelszabadító Hadseregbe. E cél érdekében a bácstopolyai pártszervezet két küldöttet menesztett Újvidékre Kosta Nadj tábornokhoz, a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg és a partizánegységek vajdasági törzskarának főparancsnokához. A topolyai küldöttek arra kérték Nadj tábornokot, engedélyezze a vajdasági magyar brigád megalakítását. Javasolták, a szlavóniai magyar zászlóalj példájára nevezzék el Petőfi Sándorról a brigádot is.
A magyar nemzetiségű brigád megalakítását a főparancsnokság 1944. november 23-án kelt paranccsal rendelte el."
Nem tudhatni, a két topolyai pártember beszámolt-e arról, hogy a hozzájuk vonult partizánok már háromszázhatvan magyart megkínoztak és kivégeztek azon a címen, hogy 1941-ben mintegy hetven topolyai szerb vesztette életét tűzharcban.
Ha el is mondták, hogy a vérbosszút már ötszörösen végrehajtották, fenyegetésképpen talán azért javasolták a megmaradt magyaroknak a partizánná válást, hogy egérutat nyissanak számukra az élet felé.
Eszerint kell értékelnünk a lelkes visszaemlékezés szavait:
"Bácstopolyai pártaktivisták önkéntes toborzóakciója futótűzként terjedt el egész Bácskában. Százszámra jelentkeztek az önkéntesek fegyver alá Topolyáról, Moravicáról, Csantavérről és Adáról. De jöttek Moholról, Feketicsről, Zentáról, Kishegyesről, Bajsáról, Pacsérról, Bajmokról és egyebünnen is. Azt, hogy milyen nagy volt a lelkesedés, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy alig néhány nap alatt kilencszáz önkéntes jelentkezett. Volt rá példa, hogy az apa fiával vagy lányával együtt iratkozott fel. Egyes családokból két-három testvér állt fegyverbe, a topolyai Óvári család hat férfitagja iratkozott fel az önkéntesség listájára."
Nem lehet célunk cáfolni semmiféle lelkességet, de a sorra került falvak esetében jól megértettük, ahogy a szenvedő férfinép is nyomban felfogta, mi között választhatnak: brigád - vagy halál.
A helyet Topolyán, ahonnan a négyes sorokban tömörülő brigád Zombor felé elindult, ma emléktábla jelzi, de a százakat rejtő tömegsírt az egykori tavacska mocsarában, amely fölé mára teniszpályát salakosítottak, semmiféle tábla nem örökíti meg.
A bácskai magyar "önkéntesek" és a szlavóniai magyar partizánok december 26-án Felsőszentmártonban találkoztak.
1944. december 31-én sorakoztak fel először, mint az újonnan alakított XV. Vajdasági Petőfi Sándor brigád harcosai. Ezerkétszázan voltak, egy részüknek még nem jutott fegyver.
Akadtak jó néhányan, akik az ígéretes hadi vállalkozásból már menet közben kiábrándultak, talán nemcsak saját, hanem otthonmaradottaik életét is féltve, és megszöktek a vonuló csapatból.
Ezek nem keltették kedvező hírét a brigádnak, szökés, bujkálás közben hazatértökben a bánásmódról s a brigád jövőjéről panaszkodtak.
A "lógósok" terjesztette rémhírekre válaszolva így ír az újvidéki Szabad Vajdaság 1944. január 18-án:
"Több száz magyar topolyai férfi és nő önként belépett a Petőfi brigádba, hogy fegyverrel a kézben harcoljon a fasizmus ellen. Ezek a magyar alakulatok valahol a Dunántúlon harcolnak. Felelőtlen elemek azt híresztelik, hogy a brigád nagy része megsemmisült. A topolyai Egységes Népfront szervezete azért küldte ki Sinkovics Dezsőt, hogy a Petőfi brigád topolyai tagjait keresse fel, s az itthon maradtak megnyugtatására hozzon tőlük leveleket. Sinkovics egy közös levelet hozott tőlük valamennyiök aláírásával. A levélből:
...nemcsak a fasizmust akarjuk megverni, hanem egy új demokratikus államformát akarunk, és méltók akarunk lenni brigádunk nevéhez és Tito marsallhoz, a népek szabadságának legtökéletesebb harcosához... Azok a gyáva és rémhírterjesztő puhányok... akik szökésükkel és brigádunk jó hírnevének bemocskolásával is a fasisztákat támogatják... reszkessenek. A leszámolásnál mi is ott leszünk, és jaj lesz az árulóknak. Lemossuk ezt a szennyet is a magyar névről árulóink vérével."
Az árulókkal való leszámolás azonban másként alakult, mint a levél - nyilván a komisszár fogalmazta - ígérete tervezte. A szökevényeket hetek alatt összefogdosták, és Varga István vezetésével visszavitték őket az akkor már Bolmány környékén harcoló és már veszteségeket szenvedő alakulathoz.
A jól felfegyverzett visszavonuló német balkáni hadsereg Dunántúlra, Budapest irányába feltörekvő részével a baranyai Bolmányban ütközött meg az akkor már harmadfélezerre duzzadt brigád. Harcaikat legendába szőtték a túlélők. Méltatásuk nem a mi tisztünk.
Kosta Nadj tábornok szerint a brigád veszteséglistáján mindössze ötven halott és százkilencven sebesült szerepel.
Ez nem sok a későbbi híresztelésekhez képest, hogy ti. a magyar brigádot a német SS-alakulatokkal mészároltatták volna le a szerb tábornokok.
Más források szerint az egy hétig tartó márciusi harcokban a Petőfi brigád kilenctizede megsemmisült. Akik túlélték a vágóhidat, azokat más partizánegységekbe osztották be.
Ha így történt, ha nem, a megmaradott petőfistákat csakugyan más csapatok kötelékébe osztották szét.
A balkáni német hadsereg 1944 végén, 1945 elején először a Dunán próbált áttörni, hogy Bácskán keresztül közelítse meg a magyar fővárost. E kísérlet kudarca után rohamozták meg Eszéktől nyugatra a Drávát, s át is keltek ideig-óráig a folyó bal partjára.
A topolyai vészhírek okán azonban érdemes emlékezni az 1945. eleji dunai átkelés kísérleteire.
Levélírónk Szabadkán nagy szerencsével egy szerb katonai munkásalakulat írnokává szegődött. "Pontos dátumra nem emlékszem, Palánkán állomásoztunk a Duna-parton, századaink akácerdőt irtottak, mert szén hiányában a vasúti mozdonyokat fával fűtötték. Parasztházaknál voltunk elszállásolva.
Egy éjszaka nagy mozgásra lettünk figyelmesek. A vasútállomásról hosszú menetoszlopban, négyes sorokban lerongyolódott emberek vonultak, némelyikük lába rongyokba csavarva. Magyarul beszéltek. Kérdésünkre, kik vagytok, azt felelték, a Petőfi brigád részei Topolyáról. Hogy hová mentek, azt felelték, a frontra! Én megbotránkozva kérdeztem az egyiket: de hát hogyhogy? fegyvertelenül a harctérre? Azt válaszolta, mert valószínűleg a komisszár is azzal biztatta őket: van a németnek, el kell venni tőle!
A frontvonal azokban a napokban a túlparton Ilok és Sarengrád között húzódott. A németek erős tüzérséggel be voltak ásva a szerb állásokkal szemben, előttünk a terep el volt aknásítva. A Petőfi brigád arra kellett, hogy az aknamezőt közömbösítse. Éjjel hajtották neki őket az aknazárnak. Hallatszottak a szórványos robbanások. Reggel nyolc óra körül egy küldönc nekem hozta az utasítást, hogy a munkásszázadok azonnal vonuljanak be az erdőről, és menjenek a Dunára áthordani a sebesülteket. Csak a bajtársaktól tudom, milyen szörnyű állapotban voltak az élve maradottak. Hányan hagyták ott életüket, arról nem készült statisztika..."

VEZÉRFONALUNK - HALÁLLISTÁVAL

Említettük már, hogy széles körű gyűjtőmunkánk mellett kitűzött feladatunk elérésében két bátor római katolikus pap vizsgálódásai kínálták írásunk számára a legértékesebb vezérfonalat.
Szűcs Márton, nyugalmazott bácsszöllősi esperesplébános és Kovács József, nyugalmazott martonosi plébános életük utolsó esztendeit arra szánták, hogy a bácskai domushistóriák bejegyzett adatai és a bátrabb hívek emlékezései alapján összegyűjtsék az 1944 őszén ártatlanul kivégzett bácskai magyarok adatait.
Hagyatékuknak a Halottak hallgatása - requiem címet adták, s a címbe belefoglalták saját fizikai félelmüket is, midőn összefoglalásuk nyilvánosságra hozatalát csak haláluk utánra engedélyezték.
Az adatgyűjtés, a jugoszláv államvédelmi szervek s a máig érdekelt hatóságok életveszélyes tilalmai miatt, a legnagyobb titkolózás mellett folyt.
További nehézséget jelentett, hogy a legtöbb bácskai községben a megfélemlített magyarok csak nagyon hiányos, hézagos nyilvántartást vezettek (Csurog, Újvidék, Zsablya, Szenttamás, Zombor, Szabadka). Ezeknek a helységeknek adatait a reánk maradt kimutatás "kb" = körülbelül jelzése kíséri.
A másik csoportba azok a helységek kerültek, ahol a helybéli emlékezők pár tíznyi pontossággal meg tudták állapítani az áldozatok számát. Ezek az "mp" = megközelítőleg pontos jelzést viselik. Azok a többnyire kisebb falvak, ahol név és szám szerint emlékezni tudtak halottaikra, a "p" (pontos) jelölést kapták:
Jelzéseink a két áldozatos életű katolikus lelkésztől származnak, valamint az összeállítás is, amelyet az ő szerkesztésükben adunk a szerb községelnevezések sorrendjében.
A kimutatás az 1941 és 1944 körül elesett és kivégzett szerbekről, kommunistákról és zsidókról a jugoszláv szervek által összesített adatokat közli.
Az 1944-ben kivégzett magyarok adatai a két plébános gyűjtésének eredményét mutatják.
A kimutatás nyolc oszlopban tárja fel az adatokat, a vizsgálódások eredményeit. A helységneveken túl; a 2-6. oszlop adataiban bizonyos szubjektivitás csaknem mindenütt feltételezhető.
Az összesítő kimutatás oszlopai:
1. a helység neve, 2. az 1941-es, a honvédek bevonulásakor elesett szerb ellenállók száma, 3. az internálás közben elpusztultak száma 1941 és 1944 között, 4. az újvidéki kémelhárítóban kiszenvedettek száma, 5. a razziák folyamán kivégzettek száma, 6. az összes áldozat száma 1941-től 1944-ig, 7. a megtorlásnál lemészárolt ártatlan magyarok száma, 8. a gyűjtött adatok pontosságának minősítése.
A hetedik oszlopban sok a kérdőjel. Ezek mögött a kérdőjelek mögött sok esetben felderítetlen s bevallatlan áldozatok gyásza rejtőzik a föld alatt.
Külön gyűjtésünk eredményeként szövegünkben több ilyen kérdőjelet saját adatainkkal feloldottunk.

A helységnevek listája Bácskán kívüli magyarlakta községeket is felsorol.

Összesített kimutatás az 1941 és 1944 között Bácskában eltűnt szerbekről és zsidókról:

A honvédség bevonulásakor elesett

876 ember

Deportálás közben meghalt

219 ember

Az újvidéki kémelhárítóban kiszenvedett

404 ember

Az 1942-i razziában kivégeztek

3130 embert

Összesen életüket vesztették

4629 ember

Gyűjtőtáborba vittek

7865 embert

Kényszermunkára vittek

2116 embert

Kényszermozgósítottak

1677 embert

Összesen meghurcoltak

11658 embert

Forrásmunka: Zlocini okupatora u Vojvodini, I. kötet, Novi Sad, 1946. 

Kötelességszerűen közöljük az 1946-ban hevenyében készült jugoszláv veszteség-összesítést. Számadatai nem állják ki minden ponton a rendelkezésre álló magyar hivatalos adatokkal az összehasonlítást.

Az 1944. őszi magyar veszteségek, mint láttuk, 34 491 áldozattal összegezhetők. Ha a megvizsgálatlan, megkérdezetlen, kérdőjelekkel bizonytalanná tett negyven község valószínű kivégzett ezreit hozzáadjuk halállistánkhoz, számuk bizonyára meghaladja a negyvenezret.

Az 1944 végén kivégzett római katolikus papok és szerzetesek:

 1. Berger Antal, Tavankút
2. Dupp Bálint, Csurog
3. Göncöl Pál, Sirig
4. Köves István, Mosorin
5. Novotny József, Plevna
6. Petrányi Ferenc, Becse
7. Plank Ferenc, Szivác
8. Szabó Dénes, Tótfalu
9. Takács Ferenc, Péterréve
10. Varga Lajos, Mohol
11. Virág István, Horgos
12. Werner Mihály, Martonos

Ferences szerzetesek: 

1. Keresztes Krizosztom,
2. Kovács Kristóf Újvidéki rendház és
3. Fleisz Ferenc, szabadkai rendház