SAJKÁSOK PUSZTULÁSA

A sajkás kerületekhez tartozik a már emlegetett Csurogon és Zsablyán kívül Sajkásgyörgye (Gyurgyevo). Sajkáslak (Lok), Dunagárdony (Gardinovce), Sajkásszentiván (Sajkas), Tiszakálmánfalva (Budisava), Tündéres (Vilovo), Mozsor (Mosorin) és a "főváros" a "főfalu", Titel. Ezek a falvak már a török Dunáig hatolása ideje óta kiváltságos községek voltak. A naszádos (sajkás) szervezet egyidejű a törököknek határainkon való megjelenésével. A hódoltság megszűnése után a sajkás katonák Pozsony és Komárom környékéről ismét leúsztatták hivatásukat, a határ vízi védelmét a tizennyolcadik század végéig működő Titel környéki sajkás kerületre. De, bár a magyar naszádosok közé a török kiűzése után a szerbek jutottak többségbe, a kiváltság, a fürge naszádosok büszkesége nem enyészett el teljesen.

A naszádosság a szorosan vett gyalogságnál jóval régibb, az ősi magyar hadi szervezetnek sokkal több emlékét őrizte meg. A naszádos intézmény, akármilyen népből is toborozták legénységét, végig megőrizte magyar jellegét.

A sajkák vezetése különleges ismereteket követelt, csak tanult katonákat és képzett hajósokat igényelt, tűrt meg. A vajdákat mindig a legénységből választották. A közlegény, ha kitüntette magát, tizedessé s rendesen nemessé lett. A legjobb tizedesekből váltak aztán a vajdák.

Ezeket a kincstár nem hópénzes, hanem évi pénzes (jargaló) katonáknak fogadta fel. Ezek számos kiváltságban részesültek.

Nos, ez az öröklött belső öntudat a legutóbbi időkig megőrződött Titel környékén. Ezzel számolnia kellett volna a magyar katonai hatóságnak, de magának Titónak is, amikor a bosszúállásban teljesen szabadjára engedte a sajkás indulatokat.

Gyurgyevo - a ruszinokat is

A magyar katonai hatóságok utólagos figyelme elsikkadt a Sajkásgyörgyére is átcsapó razzia eredményei fölött. Akadtak-e itt partizánok 1942-ben, ma már nehéz lenne megállapítanunk; hogy pártfogóik lehettek volna, azt biztosra vehetjük. Ezért is büntetés járt? Meglehet. Az 1946-os újvidéki látlelet 244 szerb és ruszin áldozatot tart nyilván. Minthogy a négy és fél ezernyi lakosságnak csaknem fele kisorosz, vagyis ukrán.

A háromszázat alig meghaladó magyarság nagy része a néphangulatban füstölgő bosszúvágyat érzékelve az elvonuló magyar hatóságokat követve elhagyta Gyurgyevót.

Megbosszulni való magyarok híján a szerbek a ruszin lakosság ellen élték ki megtorló indulataikat. Mert a ruszinok a razzia idején, kapcsolatuk nem lévén a partizánokkal, alig szenvedtek emberveszteséget.

A magyar hatalom képviselőivel szemben kezdettől lojálisan viselkedtek, amit a hatalom kedvező magatartással viszonzott. A kevés maradék magyarok irtásán kívül a ruszinok minden rétegével oly kegyetlenül jártak el, mintha magyarok lennének. Kivégezték Marvojlovics iskolaigazgatót, mert tudott magyarul s támogatta osztályaiban, hogy a ruszin gyerekek az utcai nyelvismereten túl az iskolában is tanuljanak magyar nyelvet. Kegyetlenül megkínozták a görög katolikus papot, Böszörményi Michaelt: elevenen megpatkolták, s úgy, patkolt mezítláb hajtották Újvidékre, hogy további kegyetlen kínzások után kivégezzék.

Több száz ruszin esett áldozatul ily módon 1944-ben a partizánok fegyvereitől az 1942-es razzia következtében.

De a felbőszült bosszúállás azokra is kiterjedt, akik a magyarokkal a legkisebb rokonszenvet is tanúsították, vagy a Londonban székelő szerb királyi kormányt várták vissza.

Meg kellett halnia annak a kosztadással foglalkozó idős asszonynak, Babe Katának, Kati néninek, akinek egy szerb siheder 1943-ban olyan parancsot adott "felsőbb utasításra", hogy a nála koszt-kvártélyon lakó két fiatal tanítót mérgezze meg. Hagyott is nála bizonyos por alakú mérgeket. Ez a két tanító a szerb tagozaton emberséges oktatási módszerrel jelentős népszerűségre tett szert, még a szerb szülők körében is.

 Babe Kata elfogadta a mérget, de nem tette kosztosai ételébe. Talán mert kedvelte őket, talán mert félt a felelősségre vonástól. Vagy egyszerűen nem akart gyilkos lenni.

Ez a suhanc, immár tevékeny partizán, saját kezűleg lőtte agyon az engedetlen szerb öregasszonyt.

Sajkáslak

A razzia elkerülhette volna Lokot, de akkor 41 végén átjöttek a Dunán néhányan partizánok, s lelőttek három határőrt. Szerb húsvét napján végezték ki a magyar katonák a partizánokkal állítólag rokonszenvező szerbeket. A plébános könyörögve magyarázta a parókián megszállt főhadnagynak, hogy a további halálra szánt foglyok bizonyosan ártatlanok. A községházán a kivégzésre előkészített újabb csoportot éppen felsorakoztatták a géppuska elé, amikor megérkezett Gertner János plébános, és leállította az "ítélet" végrehajtását. A főhadnagyot megnyugtatta, hogy a fehér karszalagos magyar nemzetőrök örömmel fogadták az öldöklés végét.

Így is 53 szerbnek kellett jórészt ártatlanul lakolnia az átruccanó partizánok "hőstettéért".

Ez a község az, ahol a bevonuló partizáncsapatok megtorlása nem érte el a "razzia" áldozatainak számát. "Mindössze" huszonnyolc bizonyosan ártatlan magyart végeztek ki, minthogy azok, akik a honvédek eligazításával részt vettek a 42-es öldöklésben, mind elmenekültek.

Az aránylag kevés számú elfogottal itt sem bántak kesztyűs kézzel. Aki dühítően nem akarta bevallani a legkisebb bűnét sem, vagy valamelyest megtagadni magyarságát, azt szájba lőtték, vagy zsineggel megfojtva ablakkilincsre akasztották, mielőtt kiszállították volna őket a dögtemetőbe.

A kivégzésre szánt sajkáslakiak nagy részét - mintegy viszonozva a katolikus plébános emberségét - az orosz pravoszláv pópa mentette meg. De külön hálával az ikonosztázért. Történt ugyanis, hogy 1941-ben a honvédek "képszakértői" a pravoszláv templom ikonjait megirigyelvén leszerelték, s a katolikus templom szépítése, gazdagítása végett átvitték a plébániára, s átadták Quintus Fábián káplánnak. Ő leltár szerint átvette az egyházgazdagító katonáktól, majd amikor az ajándékozó zászlóalj továbbvonult, az egész ikonosztázt visszavitte az ortodox templomba.

A magyarok többségének s a katolikus templomnak aztán már nem esett bántódása.

A meggyilkolt "kevesekről" azonban mégsem feledkezhetünk meg. Ezek:

1. Pásztor Péter, erdész
2. Csorba Antal, cséplőgép-tulajdonos
3. Komát István, rendőr
4. Milánovics Sándor, kocsmáros
5. Milánovics Károly, Sándor fia
6. Krizsán János, földműves
7. Krizsán András, János apja, földműves
8. Varga Ferenc, földműves
9. Tokos István, boltos
10. Tokos István, a boltos fia
11. Zórád György, cséplőgép-tulajdonos
12. Kiss Sándor, rendőr
13. Kormos Mihály, halász
14. Varga II. Ferenc, földműves
15. Nagy István
16. Paska János
17. Kasza István
18. Hegedűs Ferenc, gazdálkodó
19. Halász József
20. Bagi János, rendőr
21. Tóth Antal, őt elsőként lőtték le az utcán
22. Sava Radosavljevics és
23. Kalapáti János, leventeoktatók, az elsők közt agyonlőve
24. Dujmovics Antal, rendőr
25. Dujmovics Pál, 12 éves kisfiú
26. Ternovác Mihály
27. Bozsó János
28. Csuka Antal

Dunagárdonyból (Gardinovce) és Sajkásszentivánból (Sajkas)

nincsenek adataink a magyarok 1944-es pusztulásáról, amelyet nyilván el kellett szenvednie a százat alig meghaladó gárdonyi és a hasonlóan csekély lélekszámú szentiváni magyarságnak. A maguk védtelenségében az előbbi helyen hét, az utóbbiban tizennyolc magyart talált az 1981-es népszámlálás: A véres megtorlás már csak azért sem maradhatott el, mert az újvidéki 1946-os nyilvántartókönyv a magyar razzia áldozataiként 38, illetve 17 szerb halottat tart számon.

Tiszakálmánfalván (Budiszaván)

a partizánok rendszeresen robbantgatták a vonatot. Emiatt a vasúti sínek környéki szerb tanyákból összeszedték a razziázó magyar alakulatok a parasztokat, s már a községházán falhoz állítva az első csoportot, vagy húsz ember kivégzéséhez készülődtek. A tanyasi magyarok, akik szomszédaikkal eddig békességben éltek, összesereglettek a vészhírre, s körbefogva a kivégzendőket, mintegy jótállva azok ártatlanságáért, megakadályozták a rossz felé irányuló megtorlást. A karhatalom elállt a kivégzésektől.

A 44 őszén bevonuló partizánokat nem értesítették a magyar parasztok két és fél év előtti becsületéről. Október 26-án összefogdostak közülük vagy harmincat, ezek többé, nem tértek haza, állítólag Zsablyára vitték őket, a kíméletlen vesztőhelyre.

Tündéresen (Vilován)

nem akadt, ki megvédje a razziába szorult szerbeket. A jugoszláv nyilvántartás szerint hatvanhárman estek áldozatul.

A visszatérő partizánok bosszúja nem maradhatott el, s nagyrészt a Szerémségből nemrég átjött magyar telepeseket érte. Maradékaikat 45 januárjában a jareki táborba akarták hajtani. Alig elkészült házaikat védeni próbálták, sokan ott haltak házuk küszöbén. Összesen vagy nyolcvanhatan.

Titel kétezernyi magyarsága harmadára fogyatkozott pusztán anyanyelve miatt. A razzia által kivégzett ötvenkét partizángyanús, partizántámogató helyébe ötvenkét titeli magyar férfi fizetett életével tiszta ártatlanul.

Mozsor - a rossz pap Káin-áldozata

Mosorint zegzúgos földrajzi fekvése alkalmassá tette az élénk partizántevékenység kibontakozására. A magyar határőrség 1941 nyara után naponta szembekerült és számolt jelenlétükkel, olykor veszteségeket okozó tűzharc formájában is. A több hétre terjedő katonai-csendőri razzia a tiszai árterület tanyavilágát többször átfésülte gyanúsítottak és partizántámogatók után vadászva. Forrásként használt újvidéki jugoszláv kiadványunk szerint százhetvenkilenc mosorini személyt találtak bűnösnek.

A partizánok a félezres lélekszámú magyarságon vettek elégtételt az elszenvedett szerb veszteségekért. 1944. november másodikán válogatott kínzások után (körömletépés, hereszétverés, hasfelmetszés) hatvankilenc magyar férfit lőttek, vertek agyon.

Egy részüket a dögkutakba suvasztották, nagy részük tetemét a Tiszára bízták. A hasfelmetszéseket még a holttesteken is folytatták, hogy a vízben felpuffadva ne kerüljenek felszínre időnap előtt.

Az életben maradottakat két család kivételével a jareki táborba hajtották azzal a fenyegetéssel: ha bármikor visszatérnek házukba, halál fiai lesznek. Csupán Jakubeczék s a Szekeres juhász család maradhatott otthon, őket huszonegyüket írták össze magyarként a faluban, 81-ben.

Külön említést érdemel a katolikus plébános nagyon szomorú története.

Köves István plébános alapos okát tudhatta, az elvonuló honvédséggel együtt elmenekült.

A hivatását megbecstelenítő pap a közeli évek során nem tudott ellenállni a nagyon evilági kísértéseknek. Rovásán a vagyoni kapzsiságot tartották számon a népek. Saját hívei is.

Gazdag szerb és zsidó családokat jelentett fel a csendőröknek, államellenes tevékenységgel vádolva őket. A bevádolt családok egyes tagjait kivégezték, másokat elhurcoltak. Értékeiket - ékszereiket, pénzüket - Köves kaparintotta meg.

A szerbek nagyon számon tartották a pap bűncselekedeteit, s testi megtorlásán túl a kincsekre is fenték fogukat. Hetek alatt kinyomozták, ismervén ottani kapcsolatait, hogy Köves István Jánoshalmára menekült. A háború, a szovjet hadsereg mozgása akkor még spiritualizálta a határokat. Nem volt nehéz egy fegyveres mosorini partizánküldöttséget meneszteni a trianoni határon túli menedékhelyre. Nem sokat törődtek küldetésük jogszerűségével, a plébánost vele rejtőzködő bábaasszony házvezetőnőjével s annak édesanyjával együtt visszahurcolták Mozsorba. Mindhármukat kínvallatásnak vetették alá, az elorzott ékszerek helyét firtatva. Előbb a bábaasszony, majd a plébános is bevallotta, hogy az összegyűjtött, összeharácsolt ékszereket az oltár alatt helyezték biztonságba.

Az immár megszentségtelenített templomot a szerbek földig rombolták, s ráadásul az ártatlan, de fölöslegesnek minősített katolikus temetőt is felszántották.

Köves plébánost - Szent Lőrinchez hasonlóan - rostélyon elevenen megsütötték, de minden szentté válás igénye és lehetősége nélkül.

Vele egy időben férfimód meggyötörve megfojtották a bábaasszonyt, s valamivel kevesebb kínzásra érdemesítve, édesanyját is.

A mozsori áldozatok száma így hetvenkettőre nőtt.