"ISTEN OSTORA"

RABINDRANATH TAGORE, India Nobel-díjas költője mondta: "Kétezer év előtt a magyarok ősei egy földön laktak az én őseimmel s ezek az emlékek mély lelki rokonságot teremtettek kettőjük között. Tudom, hogy a magyarok ősei Árpád vezérletével jöttek ki Ázsiából, hogy Atilla volt az önök őseinek, a hunoknak nagy fejedelme. Az én nemzetem mintegy négyszáz évig élt fehér-hun, tehát magyar uralom alatt, s így kétségtelen, hogy közöttünk történelmi kapcsolat van."

A magyar naptárak január hetedikére ATILLA névnapot jeleznek. Illő tehát, hogy - évszázados mulasztást pótolva - a hozzá legközelebb eső vasárnapot ATILLA NAP- ként tiszteljük, megünnepeljük és megvizsgáljuk, hogy ki volt ATILLA, a hunok nagy fejedelme, a császár, akit királyok szolgáltak.

Ki volt az a Nagy Atilla, akit a nyugati kereszténynek nevezett irodalom csak gyalázkodva emleget és a magyar iskolai történelemkönyvek is csak pár szóval emlékeztek meg róla, a több nyelvet beszélő, író és olvasó HUN-MAGYAR fejedelemről, de az írni, olvasni nem tudó frank királyról, Nagy Károlyról oldalakon át ömledeznek.

Tudjuk, hogy évezredünk első három századában - keresztény hitre való térítés örve alatt - írott emlékeinket elégették, és így őseinknek I. István királyunk előtti kereszténységéről - mert ők nem római, hanem keleti, bizánci keresztények voltak - alig tudunk valamit. De ma már a romok és a temetők beszélnek. Pusztaszeren már kiástak olyan templom és hozzátartozó épületek romjait, amelyek háromszáz évvel idősebbek, mint az úgynevezett "Honfoglalás" - hon-újjászervezés és a körtvélyesi (ma Pusztaszer) alkotmányozó országgyűlés.

Mostanában több történész állítja, hogy Árpád papkirály, sőt, Atilla, az Isten Ostora is keresztények voltak.

Az "ÁRPÁD NAPOT" immár tíz év óta megünnepeljük nemzeti ünnepként. Illő tehát, hogy a hun-magyarok nagy királyának napján nemzeti ünnepünknek tekintsük és megünnepeljük, mint ATILLA- napot.

Frederick H. Martens THE ROMANCE OF EVOLUTION című történelmi művében ATILLÁRÓL elég tömören értekezik, de amit mond, az nagyon érdekes és igen tanulságos.

Martens azzal kezdi, hogy két lovas beszélgetve haladt a Duna mentén. Az egyik volt a római Oreatea, míg a másik: egy, a Keleti-tenger partjáról való barbár (szakállas) Edeko, Atilla egyik vazallusa.

"Amint kitűnt, a két lovag Atilla esküvőjére igyekezett. - Miért igyekezel Te az esküvőre? - kérdezte Oreatea.

- Mert nem merek távolmaradni, mint ahogy - azt hiszem - a burgundi hercegnő, Ildikó a burgundi király leánya sem mondhatott nemet, amikor Atilla feleségül kérte - felelte Edeko.

- Miféle misztérikus ember ez az Atilla? Keletről jött, és az én népem úgy tartja, hogy a hunok a varázslóknak és boszorkányoknak gyermekei, akik szintén keleten születtek. Azt is mondják, hogy Atilla az Isten ostora.

- De Ildikó a burgundi királylány keresztény, akivel Atilla meg fog esküdni. Nemde?

- Igen, de ez Atillát nem zavarja. Atillának nincs vallása. No de valamilyen vallásának mégis csak kell lenni, ha Isten ostorának hívja magát és ragaszkodik hozzá, hogy ő birtokolja Hadúr karját.
- Formaságok őt nem zavarják, hiszen az ő első minisztere egy keresztény görög: Onegesius.
- Hát, furcsa ember. Ahelyett, hogy megdöntené Rómát és Konstantinápolyt, inkább a fövenyes partokat keresi.
- Úgy látszik, azért szereti, mert emlékezteti őt keleti hazájának sztyeppéire.

Két nappal később a két lovas Atillánál volt."

Ezután Martens leírja Atilla udvartartását, ismerteti fiait. Főleg a hunok hadfelszereléseit, fegyvereit, álarcos sisakjait, az "Isten ostora" harcosainak fejvédőit, amelyek különböző állatfejekhez hasonlítottak. Némelyik egészen ijesztő volt. Ezek miatt vélték a nyugati "művelt...?" népek varázslók és boszorkányok fiainak.

Minket inkább az érdekel, amit Martens: Ildikó szerepéről ír, aki miután megismerkedett a mellé rendelt rabszolganővel, kötőtűt kért a lánytól, mert mint mondta, szeretne kötögetni.

Amikor Ildikó a jó nagy kötőtűt megkapta, megjelent a szobában egy törpe szolga és egy írást adott át a rabszolganőnek. Mire a rabszolganő visszakérte Ildikótól a kötőtűt, mondván, hogy hegyesebbet ad helyette. Erre Ildikó kérte, hogy mutassa meg neki az írást, mire a lány azt válaszolta, hogy úgyse értené meg. De az van benne, hogy a házasság megkötése után Atilla Honoriát, Valentin császár leányát veszi feleségül, őket pedig mindkettőjüket elégetteti. A lány Ildikó nyakába borulva sírt és remegett.

"Élesítsd meg a tűt és add vissza nekem!" - mondta Ildikó, így készülve fel a nászéjszakára. Megrémülve, de elszántan az életben maradásra, nem tudva azt, hogy egy jól kiszámított cselszövésnek lett az eszköze, végrehajtója.

Majd, mint a mennydörgés hasított bele a hajnalban a kiáltás: "Meghalt a király!"

"Ildikó megölte" - mondotta Edekó Orestesnek. "Orrvérzés ölte meg" - tanítják a történelemkönyvek.

"Kábítószert kevertek a borába és a mélyen alvó király orrán keresztül kötőtűvel felszúrtak az agyába, azonnali halált okozván - mondják a történészek.

Ki volt az a ravasz merénylet kitervelője? Csak sejteni lehet. Bizonyára az, vagy azok, akiknek érdeke volt a nagy király halála.

De térjünk most vissza a két lovas beszélgetésére:

Amikor azt mondják, hogy Atillának mégis van valamilyen vallása, akkor igazat mondanak. Atilla keresztény volt, de nem római, és így Róma pogánynak tartotta őt is, mint minden keleti keresztényt.

Ezért nem hódította meg Bizáncot, hanem csak adót szedett tőle.

Rómát pedig azért kímélte meg, mert amikor Róma kapujához ért, Leó pápa elébe ment és kérte, hogy kímélje meg Rómát, hivatkozva régi barátságukra. Mert Atilla ifjú korában éveket töltött Rómában, mint csere-lovag mialatt Aetius, a későbbi római hadvezér Atilla apjának udvarában nevelkedett Az csak jámbor mese, hogy amikor Atilla a pápa kezében meglátta a keresztet, úgy megijedt, hogy hadait visszafordította.

Bezzeg a germán vandálok vezére Alarik, majd Genseric nem voltak ilyen kegyesek, hanem irgalmatlanul kifosztották Rómát. Nekik hiába volt a pápa érvelése, hogy Róma szent város.

Atilla nagylelkűségének bizonyítékát talán Gárdonyi Géza írja le a legszebben A LÁTHATATLAN EMBER című történelmi regényében. Amikor Atilla nyugati hadjáratában Róma ellen vonult - írja Gárdonyi -, Troa város püspöke a város tanácsnokainak kíséretében elébe ment és megkérdezte tőle, hogy ki ő, hogy feljogosítva érzi magát arra, hogy országokat hajtson igájába? Atilla latinul felelt: "Ego sum flagellum Dei," (Én az Isten ostora vagyok.)

"No ha így van, ha téged Isten küldött, mi nem tehetünk ellened semmit. Jer, végezd el rajtunk is a munkádat."

És megfogta Atilla lovának kantárszárát és vezette be a városba. Atillát meghatotta az agg főpap gesztusa és meghagyta alvezérének, hogy senkinek se essen bántódása a városban.

"Te szent ember vagy és szerencse van azokkal, akikkel te élsz. Néhány napig a vendégem kell, hogy legyél". mondta az Isten ostora az öreg püspöknek. Ilyen volt a nagy király, s császár. Kegyes, ha lehetett, de szigorú, ha kellett. Atilla szerepe az európai történelemben sokkal nagyobb volt, mint ahogy a velünk szemben ellenséges nyugati történészek beállítják. ő volt az első, aki "páneurópát" tervezett "konnacionalista" alapon az összekovácsolást meg is kezdte, de korai halála és tragédiája meggátolta a keresztül-vitelben. Az ő uralma alatt még lett volna lehetősége és értelme az EURÓPAI UNIÓNAK", mert akkor még az Atlanti-óceántól az Uralig- mint azt a HAMMOND HISTORICAL ATLASZ és Isaak Asimow GUIDE TO THE BIBLE című nagy művében bizonyítja - mindenütt NOÉ unokái, NIMRÓD fiai, Gómer és Javan, Góg és Magóg leszármazottai éltek, akikben még élt a mítosszá magasztosult tudat, hogy Atilla Nimród és Noé egyenes leszármazottja amiről a Thuróczy Krónika közöl egy családfát, amelyben Noétól a harmadik leszármazott: Kush, a negyedik Nimród az ötödik Hunor, a kilencedik Keve, a tizenkettedik Rattar, a tizenhetedik Csanád, a tizenkilencedik Bezter, a huszonharmadik Kölcse, a huszonnegyedik Levente a huszonötödik Lél, a huszonkilencedik Bulcsu, a harminckettedik Kadicsa a harminchatodik Turda, harminchetedik Bendekush és a harmincnyolcadik ATILLA, majd a nagy honszerző "ÁRPÁD". De az atlantiszi származású baszkoknál még ma is él ez a tudat, mert amint Dr. Fehér Mátyás Jenő - A VALTHARIUS MANU FORTIS CÍMŰ HŐSKÖLTEMÉNY AVAR VONTAKOZÁSAI című értekezésében írja: "Magam is éltem a baszkok földjén nyolc közösség lelkészeként... és sok régi házban és kastélyban találkoztam Atilla képeivel". Majd megjegyzi, hogy: "A baszkok között élő hun hatásokról Böhle Kornél és Körösi Albin is megemlékeznek útleírásaikban."

Az Atilla udvarába igyekvő két lovas csodálkozott azon, hogy Atilla, ahelyett, hogy megdöntené Rómát és Bizáncot, inkább az Atlanti Óceán "fövenyes partjait keresi." Atilla bizonyára tisztában volt származásával és ismerte a családfáját, talán jobban is mint Kézai mester és Thuróczy János. És ha csak mítosz lenne is a Noétól való személyes származás, a népi származás akkor is fennáll, mert a mítoszok mögött mindig van valami történelmi valóság, melyet ugyancsak Martens ír le könyvének 213. oldalán, lényegében a következőképpen: "A vízözön, mely a babyloni szent könyvekben, továbbá minden korai Bibliában, az Ótestamentumban, Platón írásában, a maya Popul-Vuhban és az egyiptomi legendákban meg van írva, Atlantiszra és tragédiájára vonatkozik és az atlantiszi Noé volt az az ember, aki szembe mert szállni a dühöngő Óceán hullámaival embereinek az élén, hogy megmentse és áthozza az ő fajtájának civilizációját. ők voltak, akikről a régi népek szent legendái azt mondják, hogy: "Az emberek, akik a tengerről jöttek, hogy visszaadják az emberiségnek az elvesztett édent, az elvesztett Paradicsom-Kertet - írja Frederick R. Martens.

Az, hogy a bibliai Noé név személyre vonatkozik-e, vagy egy népet takar, szintén nem lényeges, mert a Thuróczy által közölt "Családfán" visszafelé Árpádon, Bendegúzon, Kadosán, Hunoron, és Nimródon keresztül eljutunk Noé-ig, aki lehetett Ziusudra szuméri hóri-szittya király, akinek idejében Mezopotámiát lemosta egy, a Perzsa-öböl felől felnyomult tengerár. De éppen úgy lehetett az atlantiszi nagy katasztrófa hőse is, kinek nevét az ótestamentum írói bizonyára tudták, de amint azt a többi kölcsönvett történelmi alakokkal tették, őt is más név mögé rejtették. Amint az általuk legrégibbnek ismert MADA nép nevének visszafelé olvasásával képezték ÁDÁM nevét, ugyanúgy NOÉ nevét képezhették az atlantiszi gorgók, vagy a görögök EON szavából, mely réges-régi időt jelent, hiszen az esemény valóban réges-rég történt.

Az atlantiszi gorgoneseket a görögök mitologizálták pikkelyes testű szörnyeknek, ugyanúgy, mint a szumérok a Berossos által említett félig ember, félig haltestű jótevőiket, akik szintén a tengerről jöttek és a népet mindenre megtanították. Ezek a valóságban hajólakó emberek voltak, kiknek vezetőjéből, HOANNES-ből a bibliai író Jónást csinált.

A Gorgók és Hoánnesék mítosza között feltűnő a hasonlóság. A Martens- féle felfogást támogatják a Közép-Afrikában létező földrajzi és törzsi nevek, melyek mindenütt előfordulnak, ahol Kush és Nimród leszármazottai éltek és élnek. Így mai hazánkban is.

Nimród elődeinek, a Kushitáknak atlantiszi származását bizonyítja Ábrahám Ortelius 1570-ben készített világtérképe: I. Donelly: ATLANTIS & ANTILIA; James Bramwell: LOST ATLANTIS című művei; Andreas Bianco: Islands of Antilia; továbbá Bory de St. Vicente (1801) térképe, stb.

Összegezve mindezek adatait, kiegészítve a legújabb óceán-fenék kutatások eredményeivel, a következőket kell tudomásul vennünk: amikor a Platón által Atlantisznak nevezett szárazföld (öt nagy sziget) létezett, akkor a mai Szahara helyén a TRITONIDE- beltenger habjait borzolta a szél.

Amint Atlantisz elsüllyedt, úgy emelkedett TRITÓN feneke, átadva úgy a saját, mint a beömlő folyók vizét az Atlanti óceánnak. A Triton és folyói medrét pedig betemette a Szahara homokja - amit legújabban a COLUMBIA űrrepülő radarfelvételei igazolnak - a partok menti ősrégi építmények homok alatti romjaival együtt, melyeknek létezését a sebtében elvégzett próbaásatások igazolták.

Atlantisz lassan süllyedt el, tehát a lakosság elvándorlására volt elég idő. Kultúráikat, eszközeiket átmenthették Afrikába és Dél-Európába, másrészt pedig Amerikába.

George Rawlinson professzor (ORIGIN of NATIONS, 210. old.) szerint "Nimród Etiópiából Dél-Arábián keresztül, a Perzsa-öböl felől jutott el Shineárba."

Noé idejében viszont Etiópia még Nyugat-Afrika déli csücskén volt, Kushmin állammal. Az Atlanti Óceán déli része Ortelius térképén 1570-ben OCEANUS AETHIOPICIS-nak van feltüntetve. Az ETIÓPIA nevet úgy látszik, a Kushiták vitték át magukkal Kelet-Afrikába, ahová - mint Sir Basil Davidson THE LOST CITIS OF AFRICA című könyvében írja - kész kultúrával és fejlett írástudománnyal érkeztek.

Amikor a mítoszok, vagy a Biblia írói az ősidőkből legendás alakokat, hősöket emlegetnek, a nevek nem feltétlenül vonatkoznak személyekre, hanem sokszor a nevek mögé rejtett népre, és az időperiódusokban is nagyon nagy eltérések, évezredek lehetségesek. Noé népével, a Nimródi néppel kapcsolatban nem szükséges menekülésre, hanem inkább elvándorlásra kell következtetünk, ami történhetett több szakaszban is. Ugyanez történhetett a Kárpát-medencei és pannóniai települések lakosaival, ahol már tízezer évvel ezelőtt laktak és a kedvező hírekre mindig volt úgy egyéni, mint nagycsaládi bevándorlás, mint például a hunok, besenyők és az Árpádi magyari népnek a "honfoglalása". Amikor a hunok betelepülését HUNOR elhatározta, - a Tarihi Üngürüsz szerint - azt mondta alvezéreinek: "El kell foglalnunk Pannóniát, ahonnan kedvező híreket kaptunk."

Kitől kapta Hunor a kedvező híreket? Magor népétől, a Kárpát-medencében már régen ott élő magyar testvérektől.

Álmos és fia Árpád is a hun vezértől, Egödtől kapott biztatásra indították el a "Honfoglalást", mert a testvér Avar-Hun- Pannon népek helyzete a frank és germán zaklatások miatt meggyengült.

A "HONFOGLALÁS" kifejezés azonban csak egy történelmi eseményt rögzít, amelyre jobban ráillene a "HONSZERVEZÉS" szó, mert nem kellett elfoglalni azt a hazát, amelyet már évezredek óta magyarok laktak, és ahova hívták a testvérek a testvéreket. Ezt bizonyítja László Gyula professzor azon megállapítása, hogy az Árpádi szervezés nem bontotta meg a pannon- Avar- Hun településrendet, hanem a férőhelyek felhasználásával szépen egymás mellé települtek. Még a régi községek neveit sem kellett megváltoztatni, mert azok éppen olyan magyar falunevek voltak, mint a "honfoglalók" által magukkal hozott turáni és elő-ázsiai, szuméri helységnevek. Krónikáink tanulmányozásához mindezeket figyelembe kell vennünk, mert az Anonymus GESTA HUNGARORUMA is, amely 1242- után készült és (mint dr Karsay Géza írja) még 1270 táján is javítottak rajta, valójában nem más, mint a középkori retorika szabályai szerint kibővített és kiszínezett lovagi honfoglalás és kalandozástörténet, túlnyomó részben a "tatárjárás" analógiájára.

A krónikák a történelmi eseményeket néha megszépítik, néha elcsúnyítják, ami még nem volna nagy baj, hiszen azoknak legtöbbje célirányos irat. A baj akkor kezdődik, ha az író hamis adatokat iktat bele. Mint például a "HUNGARUS" névvel és Szvatopluk szerepével. Figyelmen kívül hagyva, hogy Osorius, negyedik századi történetíró azt írta, hogy: "Pannónia európai ország, melyet nemrégen a Hunok foglaltak el, amit saját nyelvükön HUNGÁRIÁNAK neveznek:' (Közli Dr. Baráth Tibor)

Avagy például, hogy Szvatopluk sohasem járt Árpád előtt Szolnoknál, hanem a "Honfoglalás" előtti egyik hadjárat alkalmával Passau mellett vitte a "sót és kenyeret" Árpádnak kegyelméért esdekelve, mert mint hőtlen felvidékit, Árpád meg akarta büntetni. Szvatopluk nem volt szláv és sohasem volt birodalma Magyarországon - írja Ft. Szelényi Imre, A PANNON NÉP EREDETE ÉS NEVE, továbbá Rudnay Egyed ATILLA TRILÓGIA című értekezéseikben.

Ismert történelmi tény, hogy a tótok, ami nevükön szlovákok, az AL-Dunától vándoroltak a törökök elől a magyar felvidékre. Ezzel egyezően mondta Dr. Püspöki Nagy Péter történész clevelandi előadásában, 1982-ben, hogy;

"Szvatopluk országa a Duna alsó folyásánál és a Szerémségben terült el Belgrád (Fehérvár) fővárossal, ahonnan a tótok a törökök nyomására vonultak a felvidékre". Ezért nevezte Hunfalvy Pál, múlt századi történész ANONYMUST "szószátyár papnak".

Értekezésem elején azt írtam, hogy Atilla idejében még lett volna értelme a páneurópai uniónak. Azóta nagyot változott Európa népesedési helyzete, mi pedig úgy megfogyatkoztunk és legyengültünk, hogy akár az Európai Unió, akár a Duna-konföderáció, nemzetünk halálát jelentené.

Elárasztaná a még megmaradt országunkat is az oláh, a szláv és germán invázió, mert az országhatárok csak közigazgatási - amolyan provinciális - határokká egyszerűsödnének és a szabad költözködés és közös állampolgárság jogán, megindulnának a szomszédaink honfoglalásra.

Nékünk magyaroknak és a Kárpát-medencén belül élő társnépeinknek csak a KÁRPÁT MEDENCEI KONFÖDERÁCIÓ, - az 1914-es határokkal - biztosítaná a békés és boldog együttélést és gazdasági fejlődést. A nyelvi kérdést pedig csak egy olyan közös közigazgatási nyelvvel lehetne megoldani, amelyik egyik népcsoport anyanyelvét sem sérti.

1986 október

1981 . június-július hó

ŐSTÖRTÉNETÜNK ÉS A BIBLIA

Boldogult fiatal koromban, egyik Isten-tiszteleten, öreg Nagytiszteletű Úr - aki már alig látott, olvasni pedig egyáltalán nem látott, hanem emlékezetből mondta fel az Igét - Jónás próféta könyvéből vett részletekkel vezette be szentbeszédét.

Elmondta, hogy az Úr elküldte Jónást Ninivébe, hogy megdorgálja a nagy várost, de a tengeri úton nagy vihar támadt, úgyannyira, hogy a hajósok minden terhüket a tengerbe dobálták, hogy könnyítsenek a hajón. De a vihar

tovább dühöngött. Jónás pedig nyugodtan aludt a hajó mélyén. Erre felkeltették, hogy fohászkodjon az ő Istenéhez, hátha arra eláll a vihar. De közben sorsot is vetettek, hogy megtudják: kinek a bűnei miatt van a nagy ítéletidő. És a húzás Jónásra esett.

A hajósok elkezdtek tanakodni, hogy mit tegyenek Jónással, mert megtudták tőle, hogy "az Úr színe elől fut", és nem Ninivébe, hanem Tarsosba tart, tehát nem fogadott szót az Úrnak.

Erre Jónás maga kérte, hogy dobják őt a tengerbe, mert őmiatta van a vihar.

Be is dobták, de az Úr egy cethalat rendelt, amely elnyelte Jónást és három nap múlva kihányta a partra, az Úr pedig megismételte utasítását, hogy menjen Ninivébe.

És így tovább: a jó öreg tiszteletes kicirkalmazta, felsallangozta az egész Jónási regét, azt se felejtve el, hogy Jónás esete a cethallal tulajdonképpen előképe volt Jézusnak, aki a sírban volt "halva" három napig. Majd beszédét befejezve kimondta a szentenciát, hogy boldogok, akik" hallgatják, befogadják és megtartják az Isten Igéjét.

Engem sokáig izgatott a dolog, hogy miért Isten igéje a jónási zagyvalék, mígnem teológiai, őstörténelmi és régészeti tanulmányaim vezettek rá az igazságra.

Sir Leonard Wooley "The Sumerians" című könyvében hivatkozik Berossosra, az i.e. negyedik században élt történészre, aki azt írta, hogy félig ember és félig haltestű lények jöttek egy bizonyos Hoannes (Oannes) vezetésével a tengerről, a Perzsa-öbölből és megtelepedtek a partvidéki sumér városokban, tanítva az írás művészetét, a mezőgazdálkodást és a fémművességet.

Berossos egyik mondatában kijelenti, hogy: "Minden dolog, amely jobbá teszi az életet, Hoannes hagyatéka az ember részére és attól az időtől fogva semmi jelentős alkotás nem történt."

Önkéntelenül elénk tárul a kérdés: vajon mikor lehetett az az idő, vagy korszak, amelytől kezdve nem történt jelentős alkotás?

Berossos azt állítja, hogy "a kezdetkor történetét Hoannesnek a babyloni templomi levéltárban őrzött szent irataiból merítette". De nem tér ki arra, hogy azok mikori keletűek. Éppen ezért arra kell gondolnunk, hogy azok az általa ismert történelem előttiek. A mai történelemtudománynak már hat-nyolcezer évre visszamenőleg vannak adatai. Berossos valószínűleg ennél többet is ismert, hiszen azt a civilizációt akkor még nem rombolták le a háborúk és nem temette el a homok.

Tehát a hoannesi misszió akár valódi történet, akár csak legenda, legalább nyolc-tízezer éves, de lehet sokkal több is.

Az is kérdés, hogy Hoannes a nevét jelenti-e ennek a nagy tanítónak, vagy pedig a szerepét? A kérdés egyáltalán nem indokolatlan, mert például a Názáreti Jézusnak sem volt Krisztus a neve, hanem csak a "megváltói szerepe", mégis többször emlegetik Krisztus néven, mint saját nevét.

A másik kérdés pedig az, hogy: mi közünk nekünk magyaroknak mindehhez?

A feleletet azon kell kezdenünk, hogy Sir Henry C. Rawlinson, az archeológia úttörője szerint a suméri kultúra alkotói ős-szkíták, szittyák voltak és a legrégibb ékírások szittya nyelven íródtak.

Ez mind rendben van, mondja "Okoskodó János" barátunk, de ez már a régmúlté és talán csak legenda, mítosz.

Azonban a történészek szerint a legendákat, mítoszokat a kutatásnál nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert mindegyiknek van valami történelmi háttere.

Ma már felderített tény, hogy a közép-amerikai "Maya kultúra" és nyelv szoros összefüggésben van a sumérival

A maya nyelv szerint "ho-anna" vízilakót jelent. Hoannes ennek az elgörögösített alakja.

A legendabeli "félig haltest" és a tenger felől jövés minden bizonnyal azt jelenti, hogy Hoannes népe lakható hajókon érkezett és az ottaniak csak úgy nevezték őket, hogy "vízi-lakók", vagy "hajólakók". Ezt a kérdést nyelvészeinknek kellene megvizsgálni, mégpedig sumér és akkád alapon.

Berossosnak kortársai voltak a babyloni zsidók. Talán még ismerte is Esdrást, aki i.e. 395-ben hagyta el Babylont az Ótestamentumhoz összegyűjtött anyaggal, amelyből aztán az írástudók megírták a zsidók szent könyvét, felismerhetetlenné téve az adatokat és a neveket.

Így került bele az Ótestamentumba Hoannes, mint Jónás, de már nem mint a nép tanítója, hanem kárhoztatója, aki negyven napon belüli elpusztulással fenyegeti Ninivét, "mely nagy városa vala az Istennek".

Jónás Könyvének ez utóbbi kitétele nagyon érdekes. Miért akarta Isten elpusztítani Ninivét, ha az az ő városa volt? Nem lehet ez másképp, minthogy Jónás könyvének írója az Isten szájába adja az ő óhaját: "EI kell pusztítani Ninivét!" Hogy miért, az is érhető. Ott voltak Hoannes szent iratai, melyek leleplező fényt vetettek volna az Esdrásék által már megszerkesztett mitológia eredetére, mely később- sajnálatosan- a krisztiánizmus Ótestamentuma lett.

Amikor a bejósolt, vagyis óhajtott negyven nap alatt nem pusztult el a város, Jónás halált kért magára az Istentől, kivonult a városból "és hajlékot csinála magának". De az Isten nem vette el az életét, hanem egy tököt rendele és felnőve az Jónás fölé, hogy árnyékot tartson feje fölött és megoltalmazza őt a hévség bántásától. És Jónás nagy örömmel örvendezék a tök miatt."

De úgy látszik, Isten csak meg akarta tréfálni, vagy inteni Jónást, mert egy férget is odarendelt, mely "megszúrá a tököt és az elszárada".

Emiatt aztán Jónás összeveszett az Istennel, de Isten megdorgálta őt, mondván: "Te most szánod a tököt, amelyért nem dolgoztál... én pedig ne szánjam Ninivét, melyben több van tizenkétszer tizenkétezer embernél..."

Ezzel hirtelen véget ér az ótestamentumi Jónás története, aki csak azért lett próféta, mert az Istennel el akart pusztíttatni egy nagy várost, melyet a mi Nimród ősapánk épített.

Ha Hoannes szemita, méghozzá zsidó lett volna, akkor Esdrásék megírták volna róla Jónás néven is, hogy milyen nagy tanítója volt a népnek. A cethal gyomrában lefolyt kalandot Hoannesék vízi útjából és legendabeli "haltestéből" kerekítették ki az írástudók, hogy Jónással is történjen valami csoda.

Hoannes története sok mindenre felhívja a kutató figyelmét. Mindjárt elejében az a kérdés, hogy melyik oldalról jött a Perzsa-öbölbe Hoannes: keletről, vagy nyugatról?

Prof. George Rawlinson - az oxfordi egyetem őstörténeti tanszékének tanára - az "Origin of Nations" című könyvében azt írja, hogy Nimród Etiópiából, Dél-Arábián keresztül, a Perzsa-öböl felől jutott el Shineárba és Babylonba, vagyis Nyugat felől jött.

Nimród azonban hadvezér és honszervező volt, mint kései leszármazottja: Árpád. Tehát nehezen lehetne azonosítható az inkább kultúrmissziót teljesítő Hoannessel.

Marad így a másik verzió, hogy Hoannes kelet felől jött a Perzsa öbölbe, állítólag csak hat társával. Az ótestamentumi írók sem beszélnek Jónással kapcsolatban népről, sőt még azt is elhallgatják, hogy társai is voltak, nehogy rá lehessen ismerni.

De honnan jött Hoannes, ha esetleg kelet felől jött? Bizonyára onnan, ahol a legközelebbi ősi magas kultúra nyomai, emlékei vannak. Ez esetben Burmából, ahol a piramisok és naptemplomok romjai semmivel se kisebb kultúra tanúi, mint amilyen az egyiptomi volt. Innen az út már csak a Csendes-óceán szigetvilága helyén valaha létezett és elsüllyedt Muror kontinensre vezet vissza, ahol a romok és piramis-maradványok egy, a mi történelmi ismereteinket megelőző kor magas kultúrájának emlékeit őrzik.

Noé "dédapánknak", Nimród apánknak és népének útja sokkal bonyolultabb volt, mert feltehetőleg ők is "az emberiség szülőföldjéről", Murorból származtak és vándoroltak el - hol tengeri, hol szárazföldi járműveken - és Dél-Európán át - a Kárpát-medencébe, de sokkal nagyobb megszakításokkal és sokkal nagyobb időtávlatban. Ezt bizonyítja az is, hogy Magor és Hunor magyar népe, amikor a Kápát-medencét megszállta, ott már velük azonos nyelvet beszélő népeket talált, mégpedig a pannonokat és fotókat.

Sokan ezt még fantáziának tartják, de erről tanúskodnak a mauritániai, a kartágói és a dél-európai rovásírásos leletek és etnikai nyomok.

Legmegrázóbban pedig a "Csodaszarvas"-monda tanúskodik erről: Magor, majd Hunor népének "honfoglalásával" az egyesülésük az őslakos mayákkal, kiknek "titokzatos követe" behívta őket.

Atlantisz létezésével is eddig csak plátói meseként foglalkoztak némely tudósok és tudatlanok. De a miami Óceánográfiai Intézet kutatói évek óta vizsgálják az Atlanti-óceán bermudai részének fenekén nyugvó romokat, vastag falakat, és a kutatásokat vezető Manson professzor meg van győződve arról, hogy Atlantiszt, illetve az azt alkotó öt nagy szigetnek egyikét találta meg.

Tom Henry kapitány pedig a Bimini-sziget környékén talált a tenger fenekén épületromokat és piramis-maradványokat.

Újabb szovjet kutatók jelentik, hogy Gibraltártól nyugatra, kb. 740 kilométerre (= 400 tengeri mérföld; 1 mérföld = 1852 m), tehát Platón szerinti "Herakles Kapuja" előtt, fényképeztek a tenger fenekén építményromokat és lépcsőket - írja az Earth and Universe című szovjet közlöny.

Atlantisz tehát nem platóni mese, hanem történelmi valóság. Frederich H. Martens, Evolution and the Romance of the Ages című 1924-ben írt és William Heim által 1936-ban újra kiadott könyvében Atlantisz egykori létezése mellett foglal állást. Adatai alapján végigkísérhetjük az atlantiszi nép másik ágának útját Észak-Afrikán és Dél-Európán át a Kárpát-medencéig: a hunok, illetve Atilla uralmáig.

A történészek - köztük Rawlinson - és a Biblia Babylonból átvett adatai szerint Nimród Noé dédunokája volt, de az is lehet, hogy ükunokája, vagy jóval későbbi leszármazottja. Ezt látszik támogatni az előbb említett Martens könyve is.

Martens könyvének 213. oldalán azt írja, hogy a tektonikus nyugtalanságok, vagyis földrengések és meteorológiai jelenségek Atlantisz népét és királyaikat arra indították, hogy a legendás Édenkertből kivándoroljanak.

És megindult a népáradat Afrika felé és Afrikán át a Szahara helyén lévő nagy Triton tavon és az akkor még tűrhetőbb klímájú Közép-Afrikán át, melynek vezetője, hőse volt a Biblia által is említett Noé, Nimród ősapja, akit a sumériek Ziusudra néven az Isten Fiaként tiszteltek.

A népáradat másik ága pedig Észak-Afrika és Dél-Európa felé vette útját, akik már legalább tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt eljutottak a Kárpát-medencébe, mindenütt otthagyva nyelvemlékeiket, úgy Dél-Európában és Észak-Afrikában, mint Közép-Afrikában.

George Rawlinson megemlíti, hogy nagybátyja, Sir Henry C. Rawlinson a mezopotámiai kushita nyelvet az abesszíniai gally és a dél-arábiai mahra nyelv alapján fejtette meg. A gally népet - akik nem négerek, hanem fehérek - Ettore Viterbo olasz nyelvész kámita-fajúaknak nevezi, és megjegyzi, hogy nyelvük szóanyagában és nyelvtanilag sokkal közelebb áll a magyarhoz, mint például a török. Közép-Afrikában az Atlanti-óceántól, Dél- Arábián át az Indiai-óceánig még ma is mindenütt megvannak csaknem változatlanul a Noé és Nimród népe által az őslakóknak átadott kultúrszavak, hegyek, folyók, törzsek és használati eszközeik nevei.

Frederick Martens említett könyvében a következő megállapításra jut: "A vízözön, mely a babyloni szent könyvekben, továbbá minden korai bibliában, az ótestamentumban, Platón írásában, a maya Popul-Vuh-ban és az egyiptomi legendákban meg van írva: Atlantisz tragédiájára vonatkozik és az atlantiszi Noé volt az az ember, aki szembe mert szállni a dühöngő óceán hullámaival embereinek élén, hogy megmentse és áthozza az ő fajtájának civilizációját. Ők voltak azok akikről a régi népek szent legendái azt mondták, hogy:... az emberek, akik a tengerről jöttek, hogy visszaadják az emberiségnek az elveszett Édent, az elveszett Paradicsom-kertet."

Ennél szebb eposzt egy idegen nem is írhatna Nimród Népéről, Hunor és Magoron keresztül a mi őseinkről, akik eljutottak Mezopotámiába, és mint a Biblia írja Nimródról: "...hatalmas vadász (vagyis kedvelt) vala az Úr előtt és az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Shineár földén. E földről ment aztán Asszíriába és építé Ninivét, Rekhoboth városát és Kaláht. És Reszent Ninive és Kaláh között: ez az a nagy város..."

Ezzel a bibliai leírás itt megszakad. Vajon miért? Miről volt nevezetes ez a nagy város, hogy a szent író nem tartotta célszerűnek részletezni? Bizonyára nem illett bele az ótestamentumi mítoszba.

Az atlantiszi "vízözönnek" Frederick Martens nem tulajdonít kizárólagosságot, csak azt, hogy a földünkön, több helyen is előfordult vízözönök egyikének, mégpedig az atlantiszinak volt a hőse az, akit a Biblia Noénak nevez és bárkáját az Ararát hegyére helyezi.

Az araráti bárkaroncsról, amely ma is ott van befagyva, csak annyi bizonyos, hogy az az Ótestamentum írásának idejében, tehát a Kr. e. ötödik negyedik században már ott volt, de semmi sem bizonyítja azt, hogy az Noé tulajdona lett volna, már csak minimális nagysága miatt sem, amiben egy hazai magyar kisgazda állatállományán kívül aligha lehetett volna elhelyezni a világ állatállományából "mindenhol egy párat", amint a Bibliában írva van. Képzeljünk el egy pár mamutot és elefántot, vagy óriáskígyót és oroszlánokat és az azoknak megfelelő élelmet.

Az Atlantiszból való kivándorlást illetően - a platóni és egyiptomi leírások ismeretében - nem szükséges egy pánikszerű menekülésre, hanem inkább tervszerű elvándorlásra gondolni, amit az akkor még enyhébb középafrikai klíma és a Szahara helyén létezett Triton-beltenger lehetővé tett. Az elvándorlásra megvolt az ok, de pánikra nem, mert Atlantisz lassan, évszázadok alatt süllyedt el. Kr. e. háromezer évvel Sent fáraó még expedíciót is küldött ki, hogy az ottmaradtakat felkeresse, de már nem találtak senkit, mert mindent ellepett a tenger, amint a Schlieman által megtalált papiruszon írva van.

Néhány évvel ezelőtt Werner Keller írt egy vaskos könyvet, melynek az a címe, hogy "A Bibliának igaza van".

Hát sok mindenben igaza van, de azoknak az igazságoknak legnagyobb része a mi kushita, szkíta őseink hitvilágából- az ótestamentumi írók által Egyiptomban, Kánaánban és Babylonban - kisajátított magyar igazság, úgy elrejtve, megmásítva és összekuszálva, hogy alapos történelmi ismeretek nélkül nem lehet őket felismerni.

Ám ha kihámoztuk az igazainkat, akkor azokat- mint a Názáreti Jézus mondotta - a háztetőkről is hirdessük, mert a Zend Példabeszédek szerint:

"AZ IGAZSÁG FELMAGASZTALJA A NEMZETET ".

MIT ÉR A TUDOMÁNY?

A II. NAGY SZITTYA TÖRTÉNELMI VILÁGKONGRESSZUSON ELHANGZOTT ELŐADÁS.

Erre a második Nagy Szittya Kongresszusra készülve, nem kis fejtörést okozott nekem, hogy miről beszéljek, hogy ne bocsátkozzam ismétlésbe. Habár ma is érvényes a közmondás, hogy: "Az ismétlés a tudás anyja". Tudásból azonban már igen sokat kaptunk a kitűnő előadásokból. Tudósokban és tudásban tehát nincs hiány. De a tudással is úgy vagyunk, mint a hittel: "Megholt önmagában, ha cselekedetei nincsenek" - mondja Jakab apostol. Vagyis tudásunk, hitünk semmit sem ér, ha nem tudjuk azt a köz javára hasznosítani.

Nekünk, az Óhaza határain kívül élő magyaroknak a civilizáció minden vívmánya rendelkezésünkre áll, de lelkiekben hiányt szenvedünk. A dollárt hajszoló magyar hiába megy el vasárnaponként a krisztián templomba, ahol Isten igéjeként magyarázzák neki Mózes könyveit, Józsue népgyilkosságait, Dávid holocaustját, Jehova "háborús bűnét" aki a gibeoni menekülőkre köveket dobált az égből, hogy mind meghaljanak (Jos. 10:11). Lelkiekben nem gazdagabban ül le vasárnapi ebédjéhez és - mint Flórián Tibor mondja asztalánál kénytelen vitázni gyermekeivel, hogy kik is vagyunk és mi végett vagyunk a világon, mert magyarság ismeretünket nem tudják összeegyeztetni a nemzetközi krisztiánizmus ótestamentumista tanításával.

Nagy Géza A történelmi korszak kezdete című tanulmányában a Századok 1899. évi VIII. füzetében a szumír kultúra elindulását egy hajózásban járatos népnek Babilónia déli részén a tenger felől történt partraszállásával magyarázza, amit a káldeai hagyományok említenek...

"...az emberi civilizációnak összes változata egy közös fonásra vezethető vissza... Valamennyi - a kínait is beleszámítva - a sumér kultúrának a továbbfejlesztése... Ezt pedig egy dél-tengeri, hajózásban járatos népnek a kultúrája előzte meg, melynek talán a közép-amerikai és dél-amerikai kultúrák létrejövetelében is volt része..."

A múlt századi jeles történész méltán hivatkozik a káldeai hagyományokra, mert azoknak történelmi alapja van. A babiloni és ninivei cseréptáblák üzenetei, melyeket prof. Dr. Noah Krámer, Sir Henry C. Rawlinson, Edward Hincks, Sir Austen Layard, Hormuzd Reassam, Jules Opper és sokan mások kimerítően megmagyaráznak, mind az mondják, hogy a sumér kultúra két irányból jött fejlődés eredménye: egy délről és egy északról jött kultúr hatás összetalálkozása.

De ugyanez vonatkozik az egyiptomi kultúrára is.

Felmerülhet itt a kérdés, hogy ha két irányból jöttek, miért nem ütötték egymást, hiszen két kultúra kétféle nyelvet is tételez fel és a nyelvészek szerint minden nép a maga nyelvén lett naggyá; ehelyett szépen összeolvadtak. Pedig az északi népek civilizációja a klimatikus viszonyok miatt más volt, mint a délieké. Ám mint Sir Rawlinson írja, egy volt a nyelvi gyökér, még a nyelvjárásokban és tájnyelvekben is, és ez úgy Rawlinson, mint Hincks, úgy Krámer mint Oppert és úgy Ferenczy Gyula, mint Lenormant szerint a szkíta nyelv volt, amelyet az ókori népek Eurázsiában mindenütt beszéltek.

Erre céloznak a Biblia írói is, amikor a Genezis első könyve 11. rész első versében azt írják, hogy: "Mind az egész Földnek. pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala."

Az "egész Föld" alatt ők még csak azokat a területeket értették, amelyeket ők személyesen, vagy írásból és hallomásból ismertek.

De erre céloz a nagy angol nyelvtudós Sir John Bowring is, amikor a magyar nyelv keletkezését abba az ősidőbe teszi, amelyre János evangéliuma úgy hivatkozik, hogy "Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige".

Mindazokat az ismereteket a Babilonban élő zsidó intelligencia a Kr. e. ötödik, negyedik és harmadik században gyűjtötte össze az akkor még fennálló babiloni és ninivei könyvtárakban és működő iskolákban.

Kr. e. 395-ben Esdrás és társai hozták át Babylonból, amelyből 150 körül kezdték megírni a TORAH nevű "törvényt", melyet 72 írástudó 72 nap alatt írt meg, de mai alakját csak Kr. u.. 90-ben nyerte el Mózes 5. Könyve neve alatt és ez lett a krisztiánizmus alapja.

Mindez nekünk két okból érdekes. Egyik az, hogy ezer évvel ezelőtt, krisztián jelmezben népünkre kényszerítve, nemzeti sorsunkra végzetes befolyást gyakorolt.

A másik pedig azért, - mint Robert Charroux francia történész Le Libre Des Secrets Trahis (Feltárt Titkok Könyve) című könyve 138. oldalán írja - mert a Biblia bár egy zsidó mitológia, de nem a zsidók történelme, hanem azoké a népeké, amelyekkel a zsidók érintkezésben voltak, vagy hallottak róluk. De kik voltak ezek a népek?

Ha az ember nem vakhittel, hanem figyelemmel olvassa a Bibliát, könnyen rájön, hogy Mózes Első könyve a 11. fejezet 26. verséig a vízözönnel és a bábeli nyelvzavarral: tiszta magyar történelem. Ábrahám, a zsidó nép bibliai őse még csak jóval azután született.

A hittiták, kitták, az óriásoknak nevezett hóriták, akiktől a zsidók elfoglalták Kánaánt, mind szkíták voltak, akiknek a Biblia írói területenként más-más nevet adtak, összekeverve a személyi, népi és földrajzi neveket a felismerhetetlenségig. Történelemismerők előtt, bibliakritikusok és papok előtt ma már tudott dolog, hogy a Mózes Első Könyve nem teremtéstörténet, hanem az írói előtt akkor ismert leghatalmasabb szkíta népnek a történelme, amelynek egyik ága a mada nemzet, amelynek nevét visszafelé olvasva alkották az Ádám nevet, majd Noé nevét a görög Eon szóból hasonlóképpen.

A Kánaánt elfoglaló zsidóknak legtöbb vitájuk a Góg, Gómer és Magóg név mögé rejtett néppel volt. Részletekkel most nem foglalkozhatunk, csak annyiban, hogy a Bibliában leírták ezeknek a népeknek az elhelyezkedési területét, amelyet a Biblia-szakértők térképre is vetítettek, ami ma már minden Bibliának melléklete, csak a hívő nem tudja felfogni, hogy mit jelent az neki, és főleg nekünk, magyaroknak.

Egy kis történelemismerettel és a térképet átvizsgálva láthatjuk, hogy egész Ázsiát, Európát és Afrikát Noé leszármazottai uralták, ami nem jelenti azt, hogy ott nem éltek más népek is, hanem csak azt, hogy az a nép, amely ott kultúrát alkotott és civilizációt épített, az a mi szittyának nevezett szkíta népünk volt.

Berossos, a suméri káldeus mágus paptörténész Kr. e. 400 évvel azt írta, hogy a civilizációt Mezopotámiából HOANNES hozta hat másik társával, akik - a monda szerint - félig halak, félig emberek voltak, akik a tengerről jöttek... és hogy adatait a ninivei és babiloni templomi levéltárban őrzött szent iratokból vette. Hoana mayául vízilakót jelent, tehát Hoannesék lakható hajókon érkeztek a tengerről, keletről, India, Burma felől. De hogy mikor, ahhoz Berossos sem ad semmiféle támpontot. Bizonyára évezredekkel előbb. De nemcsak Hoannesék jöttek Mezopotámiába dél felől, hanem egy másik csoport is, amelyet a Biblia írói a vízözön leírásában rejtette el.

Friedrich Martens The Romance of Evolution című műve első kötete 213. oldalán írja, hogy a több vízözön-legenda közül az, amelyik a Bibliában Noéhoz van kapcsolva, az Atlantisz elsüllyedése volt és nagyon érdekes, amikor a következőket írja:

"A vízözön, mely a babyloni szent könyvekben, továbbá minden korai bibliában, az ótestamentumban, Platón írásában, a maya Popul-Vuhban és az egyiptomi legendákban is meg van írva, Atlantisz tragédiájára vonatkozik és az atlantiszi Noé volt az az ember, aki szembe mert szállni a dühöngő óceán hullámaival embereinek élén, hogy megmentse és áthozza az ő fajtájának civilizációját. Ők voltak, akikről a régi népek szent legendái azt mondták, hogy: "Az emberek, akik a tengerről jöttek, hogy visszaadják az emberiségnek az elveszett Édent, az elveszett Paradicsomkertet" - írja Frederick H. Martens.

Az, hogy a bibliai Noé név helyes személyre vonatkozik, vagy egy népet takar, szinte nem lényeges, mert a Thuróczy által közöl "Családfán" visszafelé, Árpádon, Bendegúzon, Kadosán, Hunoron, Kushon, Nimródon keresztül eljutunk Noéig, aki lehetett Ziusudra suméri hóry-szittya király, akinek idejében Mezopotámiát lemosta egy a Perzsa-öböl felől felnyomult tengerár. De éppen úgy lehetett az atlantiszi nagy katasztrófa hőse is, kinek nevét az ótestamentum írói bizonyára tudták, de - amint azt a többi kölcsönvett történelmi alakokkal tették - őt is más név mögé rejtették. Amint az általuk legrégibbnek ismert MADA nép nevének visszafelé olvasásával képezték Ádám nevét, ugyanígy NOÉ nevét képezhették az atlantiszi Gorgók, vagy a görögök ÉON szavából, mely réges-régi időt jelent, hiszen az esemény valóban réges-rég történt. Az atlantiszi gorgoneseket a görögök mitologizálták pikkelyes testű szörnyeknek, ugyanúgy, mint a sumérfaiak a Berossos által említett félig ember, félig haltestű jótevőiket, akik szintén a tengerről jöttek és a népet mindenre megtanították. Ezek a valóságban hajólakó emberek voltak, kiknek vezetőjéből HOANNES-ból a bibliai író Jónást csinált.

A Gorgók és Hoánneszék mítosza között feltűnő a hasonlóság.

A Martens-féle felfogást támogatják a Közép-Afrikában létező földrajzi és törzsi nevek, melyek mindenütt előfordulnak, ahol Kush és Nimród leszármazottai éltek és élnek. Így mai hazánkban is.

Nimród elődeinek, a kusitáknak atlantiszi származását bizonyítja Ábrahám Ortelius 1570-ben készített világtérképe. I. Donelly: At Atlantis the Antediluvian World, Lewis Spence: Atlantis & Antilla; James Bramwell: Lost Atlantis című művei; Andreas Bionco: Islands of Antilla; és továbbá Bory de St. Vicente térképe (1801), stb.

Összegezve mindezek adatait, kiegészítve a legújabb óceánfenék kutatások eredményeivel, a következőket kell tudomásul vennünk:

Amikor a Platón által Atlantisznak nevezett szárazföld (öt nagy sziget) létezett, akkor a mai Szahara helyén a TRITONIDE beltenger habjait borzolta a szél.

Amint Atlantisz süllyedt, úgy emelkedett TRITON feneke, átadva úgy a saját, mint a beleömlő folyók vizét az Atlanti-óceánnak. A Triton és folyói medrét pedig betemette a Szahara homokja, amit legújabban a Columbia űrrepülők radarfelvételei igazolnak, a partok menti ősrégi építmények homok alatti romjaival együtt, melyeknek létezését a sebtében elvégzett próbaásatások igazolták.

Atlantisz lassan süllyedt el, tehát a lakosság elvándorlására volt elég idő. Kultúrájukat, eszközeiket átmenthették Afrikába és Dél-Európába, másrészt pedig Amerikába.

George Rawlinson professzor (Origin of Nations: 210. oldal) szerint "Nimród Etiópiából Dél-Arábián keresztül a Perzsa-öböl felől jutott el Shineárba".

Noé idejében viszont Etiópia még Nyugat-Afrika déli csücskén volt Kushmin állammal. Az Atlanti-óceán déli része Ortelius térképén 1570-ben Oceanus Aethiopicus-nak van feltüntetve. Az Ethiopy nevet úgy látszik a kushiták vitték át magukkal Kelet-Afrikába, ahová - mint Sir Basil Davidson The Lost Cities of Africa című könyvében írja- kész kultúrával és fejlett írástudománnyal érkeztek.

Amikor a mítoszok, vagy a Biblia írói az ősidőktől legendás alakokat, hősöket emlegetnek, a nevek nem feltétlenül vonatkoznak személyekre, hanem sokszor a nevek mögé rejtett népre; és az időperiódusokban is nagyon nagy eltérések, évezredek lehetségesek. Noé népével, a nimródi néppel kapcsolatban nem szükséges menekülésre, hanem inkább elvándorlásra következtetnünk, ami történhetett több szakaszban is, ugyanúgy, mint a Kárpát-medencei és pannóniai települések esetében is, ahol már tízezer évvel ezelőtt is magyarok laktak és a kedvező hírekre mindig volt úgy egyéni, mint nagycsaládi bevándorlás, mint például a hunok, kunok, besenyők, és Árpád ugyancsak magyar népének "honfoglalása": Amikor a hunok betelepülését Hunor elhatározta - A Tarih-i Üngürüsz szerint - azt mondta alvezéreinek: "El kell foglalnunk Pannóniát, ahonnan kedvező híreket kaptunk".

Kitől kapta Hunor a kedvező híreket? Magor népétől, a Kárpát-medencében már régen ott élő magyar testvérektől.

Álmos és fia Árpád is a hun vezértől, Egödtől kapott biztatásra indították el a "honfoglalást", mert a testvér avar-hun- pannon népek helyzete a frank és germán zaklatások miatt meggyengült.

A "honfoglalás" kifejezés azonban csak egy történelmi eseményt rögzít, amelyre jobban ráillene a "honszervezés" szó, mert nem kellett elfoglalni azt a hazát, amelyet már évezredek óta magyarok laktak és ahová hívták a testvérek a testvéreket. Ezt bizonyítja László Gyula professzor megállapítása, hogy az Árpádi szervezés nem bontotta meg a pannon-avarhun településrendet, hanem a férőhelyek felhasználásával szépen egymás mellé települtek. Még a régi községek neveit sem kellett megváltoztatni, mert azok éppen olyan magyar falunevek voltak, mint a "honfoglalók" által magukkal hozott turáni és elő-ázsiai, suméri helységnevek.

Krónikáink tanulmányozásához mindezeket figyelembe kell vennünk, és ha a térképre nézünk, csodálkozva látjuk, hogy Nyugat-Európában is ősmagyar nyomok vannak, amelyek a tengerbe vesznek. De ugyanezt mutatja a bibliai térkép Észak- Afrikára vonatkozóan is.

És itt érdemes megemlíteni, hogy Atilla, a hun-magyarok nagy királya ősi jogon tartott igényt az egységes Európa megszervezéséhez, mert amint a bibliai térképek bizonyítják, Európa őslakói Góg és Magóg fiai, Jáfet unokái voltak. Robert J. Scrutton The Other Atlantis című könyve szerint Európa templomépítői, tehát a kultúra alapjainak lerakói ugyanazok voltak, akiket Scrutton ezzel kapcsolatban nyolcszor említ és egyenesen MAGYAROKNAK nevez.

Ezek az adatok nem ellenkeznek azokkal, akik azt mondják, hogy a magyarok Ázsiából jöttek. Hát jöttek onnan is, mégpedig több hullámban. És Ázsia őskultúrájának építői ugyancsak Magóg fiai voltak, Noé dédunokái ugyanúgy, mint az afrikai kushiták.

Ezek a bibliai nevek, kifejezések ne ejtsenek tévedésbe senkit, mert ezek mögött a mitológizált neve mögött azoknak a népeknek történelmét írták le és rejtették el, amelyeket a Biblia írói 2500 évvel ezelőtt ismertek, vagy akikről tudomásuk volt és úgy tudták, hogy mindezeknek a népeknek "Egy nyelvük és egyféle beszédjük vala" (Móz. I. Könyve, 11. rész, 1. vers). Ábrahám, a zsidók mitológiai őse még csak ezután születik, amint az a 11. rész 26. versében írva van.

Az egy nyelv és egyféle beszéd pedig - különböző nyelvjárásokat - a szkíta, szittya gyűjtőnévén ismert népek nyelve volt, amelyen Hérodotosz, a történelemírás atyja is beszélt, így érthető meg az evangéliumi mondás, hogy ...a Szentlélek szálla az apostolokra, és elkezdtek nyelveken beszélni és elszéledtek a népeket tanítani: a Szentlélek nyelve tehát a szittya nyelv volt, amelyen András apostol is tanított Pannóniában, Tamás pedig Ázsiában, mások pedig Szkítiában és Afrikában.

Ezek után jogos a kérdés, hogy hol volt hát a magyari népek őshazája? Van aki azt mondja, hogy Európában. A másik arra esküszik, hogy Ázsiában vagy Afrikában.

Sir Leonard Wooley 1938-ban Budapesten tartott konferenciáján, Pogrányi Nagy Félix professzorral együtt megállapították, hogy a szumér nyelv két különböző nyelvtani elemet foglal magában: egy nyugatit és egy keletit. "Sir Henry C. Rawlinson - a modern régészet atyja - pedig azt mondja, hogy a suméri őskultúra nyelve a szkíta nyelv volt. (Robert Silverberg: The Rock of Darius. 153. oldal) Ez a véleménye megegyezik a Genesis 11. rész 2. versével is, miszerint" ...kelet felől elindultak és Sineár földjén egy síkságot találtak és ott letelepedtek és tornyot építettek maguknak..." (Bábel tornyát). De nem ők voltak az egyedüliek, akik Mezopotámiában megtelepedtek, mert Berossos káld történész (Kr. e. 400 körül) szerint egy másik csoport Hoannes vezetésével, lakható hajókon dél felől a "tengerről jöttek" és tanították a népet mindenféle tudományra.

Frederick H. Martens (The Romance of Evolution, Chapter XXIX) Hoanneséket atlantiszi eredető, Kelet-Afrikából jött kushita népnek mondja. Bazil Davidson: The Lost Cities of Africa című könyvében Egyiptom kultúrát alkotó népét kushitának mondja, akik kész írásbeliséggel és kultúrával érkeztek a Nílus mentére, de hogy honnan jöttek, arról csak annyit mond, hogy kultúrájuk sok vonatkozásban hasonló volt a karthágóihoz.

A kushiták vallásos jelvényei között a legfőbb volt a Nap, mint az Isten képmása. Margare Murray: The Splendour that was Egypt címe könyvében megjegyzi, hogy a legrégibb egyiptomi hajóábrázolásokon zöld, dombos vidékeket ábrázoló emblémák voltak. Rajzát hármas halomként közli is, de jelentőségét nem tudja megmagyarázni. Megjegyzi, hogy a figura csak az első időkben fordul elő. Később elhagyták.

Andrássy Kurta János: Ókori eredetű magyar emlékek című értekezésében említi, hogy: "Khorezm tagmájában is a hármas halom a fő motívum. Fettich Nándor pedig egy hun diadémon talált Hármashalmot.

A magyar nemzeti címer egyik fő motívuma szintén a hármas halom, amit szemellenzős történészeink a helyi jelentőségű Tátra-Fátra-Mátra vonatkozással magyaráznak.

Adataink szerint azonban a hármas halom egy messzebbre néző hazafias jelvény volt. És hogy ez a messzebb hol volt, azt Cserép József professzor és James Churchward régész-történész mondják meg nekünk, hogy az a Csendes-óceánban 11.542 évvel ezelőtt elsüllyedt Murornak, a "...Halmok országának" jelvénye volt. Az "...őshaza" jelvénye.

Nem kell tehát az őstörténészeknek vitatkozni arról, hogy hol volt az őshaza: Keleten, vagy Nyugaton? Mert az a két földrajzi fogalom összetalálkozásánál ma már csak szigetei által képviselt Muror volt.

Az ázsiai őshaza éppen olyan nagy jelentőségű átmeneti őshaza volt, mint az európai, vagy az egyiptomi és mindezeken túl az Atlanti-óceánban szintén elsüllyedt Atlantiszi. De bölcsőnket Murorban ringatta Anata.

Az ősvallás Isten-képzete, az Anyaisten kultusza is Murorból származik, ahol a Kland- tekercsek és a Naacal-tabletek szerint az Anyaistent az uralkodó papnő képviselte ugyanúgy, mint Sába országában a királynő, mindenütt ősanyaként tisztelve, aki Murorban és a mayáknál Anata, a szittyáknál pedig Anahita, akit a magyari népek sohasem felejtettek el. Azért tudta a krisztián térítés Anahita Boldogasszony helyébe elfogadtatni a Názáreti Jézus édesanyját, Máriát a magyar néppel. És a Sin-kiang-i ujgur testvéreinknél sem halványította el a manicheizmus Anahita Boldogasszony emlékét.

Sajnos, a rendelkezésre álló rövid idő alatt csak érinthettem az adatokat, melyekkel hozzá akartam járulni magyarságtudatunk fokozásához, hogy ne felejtsük el, hogy Isten minket magyaroknak teremtett és nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is megmaradni annak, ahogy lehet.

Itt, távol az óhazától magyarnak maradni csak a magyar őstörténelmi alapú nemzeti vallásban lehetséges, mert más módot a befogadó országok alkotmányai nem ismernek el. Az Egyesült Nemzetek Szervezete alapokmánya vallási különállási jogokat elismer, mint alapvető emberi jogokat, de nemzeti kisebbségvédő statutuma nincs. Ceausescu ezért meri az erdélyi őslakos magyarokat tűzzel-vassal lehetetlenné tenni, habár ő még a vallási önállóságot sem tőri meg, hanem igyekszik nemzeti kisebbségeit az ortodox román egyházba terelni, sőt kényszeríteni. Mert aki ortodox román vallású, az már román. És ezzel már felkészül arra is, hogy ha megvalósul valami európai unió, és az országhatárok csak közigazgatási határokként szerepelnek, akkor a román nép nemzeti egysége vallási egységben biztosítva lesz.

A mai magyar vezetőkben ilyen politikai előrelátás nincsen, mert náluk a cél nem a nemzeti egység, hanem a szocialista nemzetköziség.

És mi lehet a célja a mai Magyarország határain kívül élő hatmilliós magyarságnak? Az, amit Mindszenty József is lelkünkre kötött, mondván: "Maradjatok meg az idegenben is magyarnak!" De hogyan?

Vallásfelekezeteink - akár római, akár protestánsok - mind a beolvadáson munkálkodnak. Ezt igazolja a Katolikus Magyarok Vasárnapja egyik számában 1973-ban megjelent közlemény, miszerint 102 amerikai magyar egyházi szervezetből 52 szűnt meg és bár 13 új létesült, a veszteség így is 39, és megjegyzi, hogy protestáns magyar egyházainknál is egyharmad a veszteség. Az azóta eltelt tizenöt év alatt bizonyára még rosszabb lett a helyzet. Szomorúan mutat rá erre Ft. Dr. Brachna Gábor ev. főesperes az 1981-es Bethlen Naptárban mondván, hogy: "A bezárt templomajtó és vasárnapi templomlátogatók gyér sora, megroggyant vállú öregekkel valahogy a temetők korhadó sírfáira emlékeztetnek", mert szép kis magyar templomainkból mindenkit elsodor emberi sorsunk... adataim szerint konfirmandus osztályomhoz harminc gyerekre lehetett számítani, de csak hatot találtam a gyülekezetben. A többiek szüleikkel együtt elköltöztek más egyházakhoz. (De nem magyar egyházakhoz!)... De meg fogják állni helyüket abban az életben, amelyre - végeredményben - neveltük őket:'

Szomorú beszámoló ez és egyben önvád is... végeredményben erre neveltük őket és a többi felekezetek gyülekezeteinél is ezt látjuk. Kérdéseinkre nehéz válaszolni, mert... értelmük sem jutott még el egy teljes nyugvópontra" - mondja a főesperes úr.

Márpedig nyugvópontra kell jutnunk, ami nem lehet más, mint a magyar őstörténeti alapú nemzeti vallás, mert az idegen néptengerben az unokák anyanyelvükkel együtt elveszítik magyarságérzetüket is. De ha, vallásuk alapja, ótestamentuma nem a zsidó mitológia, hanem a magyar őstörténet magyar prófétákkal, magyar hősökkel, magyar mesealakokkal, - akkor, mint Zajti Ferenc Magyar évezredek című ótestementumában mondja, fennmaradása biztosítva lesz újabb évezredekre.

Ezért kell a magyar vallás. Más lehetőséget a befogadó országok alkotmányai nem ismernek el. És leszármazóink idegen nyelven is, vallásukban megmaradnak magyarnak és még jó polgárai is lesznek a befogadó hazának, de nem feledve pártolni és segíteni a kárpát-medencei óhazát sem.

Hogy milyen legyen a magyar vallás, annak tárgyalására itt nincs idő. Az a fontos, hogy alapjaiban is magyar legyen. Ne legyen szektája a krisztiánizmusnak, vagy bármi másnak. Minél egyszerűbb, annál jobb. Az istentiszteletek legyenek ünnepélyesek, mert azoknak rendjét évezredek csiszolták, finomították.

Illyés Gyula, a tévesen ateistának tartott nagy író, elismerve a magyar vallás szükségességét, Magyar beszéd című értekezésében az mondja: "...jóakaratúnak bizonyult atyáink eleven emlékét, példáikat és az emberi szellem halhatatlan örökségeit tartsuk magunk elé és nyújtsuk magasra örökségünk szép darabjait, s aztán ne szégyelljük, végezzünk valami szertartást, már csak gyermekeink földi üdvösségéért is. Ez a mi örökölt vallásunk".

És itt a fiatalságon van a hangsúly. Amelyik szülő a zsidó mitológiai alapú nemzetközi vallást taníttatja gyermekeinek, az elveszíti azt a magyarság részére, mert a zsidó prófétákat bármelyik, "judeo-Christian" - templomban megkapja. De ha magyarul, vagy bármilyen nyelven magyar őstörténelmi alapú vallást tanul, akkor a magyar jövőt nem kell félteni.

"MAGYAR VALLÁS KELL"

Többen és többször kérdezték már, hogy a magyar vallás mit tart a Húsvétról, a Megváltásról és az Szentlélekről.

Az Evangéliumokban is meg van írva, hogy a Húsvét egy zsidó nemzeti ünnep és a Názáreti Jézus pere csak annyiban van kapcsolatban vele, hogy az 1952 évvel ezelőtti Húsvétot megelőző napon feszítették keresztre az élő Isten legnagyobb fiát. Rev. Charles Gore oxfordi püspök szerint Jézus és tanítványai utolsónak nevezett vacsorája nincs összefüggésben a zsidók "pászka-bárány" evésével.

A krisztián- vallás "megváltói" tana az ótestamentumi "első ember" bűnbeesésén, mint eredendő (öröklődő) bűnön, illetve az attól való megszabadításon, megváltáson alapszik, miszerint "Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette a halálra váltságul ".

Mi azonban nem ismerjük el, hogy az ember bűnnel születik, tehát nincs szükség megváltásra. Tehát a "megváltás tana" csak misztifikáció. Isten, mint jó Atya, ilyen címen nem adhatja kedves fiát a halálra.

A halálra hurcolás azonban megtörtént, de egészen más okokból és más értelemmel, amint azt történelmi dokumentumok igazolják, melyeknek ismeretében az események hőse, a Názáreti Jézus kilép az evangéliumi misztifikáció ködéből és előttünk áll a népe felszabadításáért a szellem fegyverével, Isten igéjével küzdő szittya- magyari szabadsághős.

Kecskeméthy László református lelkész az ősmagyarok vallása és kultúrája című tanulmányában azt írja, hogy:

"Jézus szerepét elferdítettük és az Isten törvényeivel ellenkező irányba haladó embernek hamis reményt nyújtottunk a keresztfával és elfelejtettük, hogy ő voltaképpen országalapító volt".

A "hamis reménységnek" az a lényege, hogy Jézus az ő vérével váltotta meg a világot az "eredeti bűntől".

Professzor Monton Enslin azonban már nyíltan megmondta az igazságot, hogy: "Jézus jelentősége nem a halálában, hanem az ő életében és tanításában van és hogy a történelmi Jézus nem azonos a hitbeli Krisztussal:" Mert Krisztus csak mítosz, de Jézus egy Ember.

Sem az Ótestamentum, sem az Újtestamentum nem történelmet ír, hanem mítoszt. De ha a mítosz fátylát félrehúzva mögéje nézünk, akkor meglátjuk a történelmi valóságot, hogy a Názáreti Jézus nem vallásalapító, hanem szabadságharcos volt.

Ezt ma már mind több és több teológus is bevallja. Kénytelen bevallani, mert a hívek ma már kutatva tanulják a történelmet és összehasonlításokat végeznek és látják a kegyes misztifikáció és a történelmi valóság közötti óriási ellentmondást.

Rev. Burgess Carr, a Calgary-i anglikán egyházkerület főlelkésze, a szószékről hirdeti, hogy: "Amikor Jézus köztünk járt, úgy volt ismeretes, mint egy szabadságharcos és őt politikai okokból gyilkolták meg. Ez az Evangéliumokból is teljesen világos" - idézi Rev. Carr a Toronto Star vallási rovatvezetője.

A történelmi adatok igazolják, hogy akkor még Samaria és Galilea lakossága Nimród apánk népe volt, akiket Sir Rawlinson, Sayce, Donnelly és sok más történész ős-szkíta népnek nevez, melyet a tatárjárás elsöpört és részben északabbra szorított, a Kaukázuson is túlra, ahol - aki elért addig egyesült az ott élő megyeri törzsbeli testvéreivel, a jászokkal.

A minden vasárnap Jézus vérét ivó és testét evő zsidó szekták ezzel a történelmi ténnyel szemben csökönyösen ragaszkodnak a niceai misztifikációhoz, hogy a mindennapok embere, és különösen Jézus magyar testvérei részére elérhetetlenné tegyék a korszakot formáló Názáreti Mestert.

Más oldalon ugyanez a tendencia nyilvánul meg és Jézusnak még a létezését is tagadják, vagy egyszerűen az asztronauták közé sorolják.

De szerencsére vannak bizonyító adataink, történelmi dokumentumok, egykorú diplomáciai levelek, melyek a Názáretit mint szabadsághőst dicsérik, vagy mint az egykorú zsidó szent könyv, a Talmud teszi, gyalázzák. (TALMUD, Jochanan-ben Zakkaj rabbi: Felelet az égi szónak. Page 30.)

A Talmud az istentelen Nimród fia fiának nevezi, és még az emlékét is ki akarja irtani. (P. Lederer rabbi: Hebraeische Abkürzungen, 1984)

Egészen más hangnemben ír Lentulus, római proconsul a szenátushoz írt levelében és maga Poncius Pilástus a császárhoz írt jelentésében. Jóakaróink és báránybőrbe bújt barátaink szívesen suttogják, hogy azok a dokumentumok talán nem is léteznek. De igenis léteznek a Vatikánban. Gregory of Tours frank püspök A. D. 595-ben befejezett The History of the Franks című műve 82. és 83. oldalán írja, hogy Pilátus beszámolt Tibérius császárnak Jézus peréről.

Isaak Asimov "Guide to the Bible" című könyvében hivatkozik "apokrif' vagyis nem kanonizált írásokra, melyek szerint Pilátus tájékoztatta a szenátust, illetve a császárt Jézus mozgalmáról és peréről.

Tertullián apologéta, aki egy római századosnak volt a fia, és a Kr. u. második századfordulón sokat írt, szintén említi Pilátus levelét.

Egy másik modern történetíró, Paul L. Mayer "Pontius Pilate" című könyvében - apologetikus írásokra hivatkozva - szintén megemlíti, hogy Pilátus "beszámolt" a császárnak a történtekről.

Mindez arra vall, hogy Pilátusnak a személyi szimpátián túl, politikai célja volt Jézus felszabadító mozgalmával.

Már többször említettem, hogy a Názáreti Jézus és népe, a galileusok, szamaritánusok és benjaminiták nem voltak zsidók és a zsidók akkor még csak Júdeában laktak. Az azon kívül eső területeken mindenütt a hettita, hóri, szittya testvéreink küzdöttek részben a római megszállás, részben a rómaiakkal együttműködő és a polgári közigazgatást ellátó farizeusi bürokrácia zsarolásai és a 2 drachma prozelita adót behajtó vámszedők ellen (ezen adót Jézuson és Péteren is behajtották). (Máté 17:25-27).

Jézus jól látta, hogy mindkét járom alól egyszerre nem tudja népét, "az Isten fiait" felszabadítani, hanem először - amint 1800 évvel később Széchenyi akarta - kulturálisan, a vallás erejével akart megszabadulni az idegen vallástól, a prozelitizálódás béklyóitól.

Ez a szándéka találkozott Pilátus titkos tervével, miszerint el akarta különíteni Samariát és Galileát Judeától.

Természetesen, a zsidók, a főpapok ha nem is tudták bizonyítani, de átláttak Pilátus szándékán, aminek egy főtanácson kifejezést is adtak, mondván: "Mit tegyünk? Mert ez az ember sok csodát művel. Ha ekképpen hagyjuk őt, mindenki hinni fog őbenne; és eljönnek majd a rómaiak és elveszik tőlünk mind e helyet, mind e népet, mert ez kész meghalni is, hogy az Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjtse.:'

Ettől fogva Jézus nem járt nyilvánosan a zsidók között, hanem "elméne onnan vidékre, egy Efraim nevű városba, és ott találkozott az ő tanítványaival." (János Ev. 12 rész)

Pilátus pedig a főpapok magatartásáról és tanácskozásáról is tudott. Ismerte szándékukat és mint Tibérius császárhoz írt levelében írja, figyelmeztette Jézust, hogy élete veszélyben van.

Jézus azonban nem hallgatott rá, aminek én két okát sejtem. Az egyik az ő fanatikus hite az ő igazában és népében, a másik pedig a pártos-római háború, amely akkor a rómaiak részére elég rosszul állt. Tehát fennállt a lehetősége annak, hogy egy római vereség esetén a pártos szittyák elfoglalják Palesztinát, és a prozeilitizált galileus, samaritánus és benjemiruta szittyák mindkét járom alól felszabadulnak és Jézusnak szabad keze lesz a régi magyar vallás visszaállítására az ő reformjai szerint. Ezt a számítását azonban a pártos-római békekötés keresztülhúzta.

Hogy Jézus mozgalmának milyen nagy sikere volt a goyok között, azt az is mutatja, hogy tanításának harmadik évében annyira megérett a helyzet, hogy elfogatásával a Sanhedrin még Húsvét utánig sem várhatott. Pilátus is azt írja, hogy Jézus mozgalma olyan nagy fejtörést okozott a farizeusoknak, hogy még a kormányzást is elhanyagolták. Ez érthető is, hiszen hódoltsági területük egysége és a prozelita adóból eredő busás jövedelmük forgott veszélyben. Azonkívül kémeiktől és Júdástól már tudomást szereztek arról, hogy Jézus külföldre, vagy legalábbis az ő hatáskörükön kívül eső területekre akar távozni, amint azt az evangélisták is megírják. "Az emberfia jóllehet elmegy." "Nem sokáig leszek veletek:" stb.

Pilátus menedéket is ajánlott fel Jézusnak a Pretóriumban, de ő nem fogadta el, mert akkor nem lett volna mozgási lehetősége. Inkább választotta az elutazást. Talán éppen a pártosokhoz, minthogy "feltámadása" után arra is vette útját és Pál apostol Damascusban találkozott vele.

Azonban elkövette azt a hibát, még egyszer felment Jeruzsálembe az övéivel beszélni, pedig tudta, hogy már el van árulva.. De nem hitte, hogy a zsidók őmiatta még a húsvéti előkészületeket is megszakítják.

Bevonulása Jeruzsálembe valóságos diadalmenet volt. Lábai elé pálmaleveleket, virágokat szórtak az ő szittya testvérei, akik a szabadítót látták benne. "Áldott a Király, ki jő az Úrnak nevében... Dicsőség a magasságos Istennek"! - kiáltotta a tömeg (Lukács 19:38).

A kereszténynek nevezett krisztiánizmus ezt az epizódot úgy tünteti fel, mintha Jézus maga is meg akart volna halni, "hogy beteljesedjék az írás." Ez azonban csak misztifikáció. Ha meg akart volna halni, akkor lett volna rá éppen elég alkalma az ellene elkövetett merényletek és elfogatási kísérletek alkalmával. Egyszer el is fogták és mint Lukács írja: "... vivék őt annak a hegynek a szélére, amelyen az ő városuk épült, hogy onnan letaszítsák. Ő azonban közöttük átmenve eltávozék." Vagyis elmenekült. Tehát nem akart meghalni.

A virágvasárnapi események megrémítették a farizeusokat és az egész Sanhedrint. Megtették tehát az előkészületeket az elfogására. Júdás tájékoztatta őket, hogy hol tartózkodik éjjel, mert nappal nem akartak feltűnést kelteni.

Végül szerdán éjjel, az Olajfák hegyén, a templom tisztjei által vezetett őrség (Lukács 22:52), fegyverekkel és fustélyokkal a főpapok és vének megbízásából (Máté 26:47), Jézust elfogta. Júdás csókkal mutatta meg, hogy melyik Jézus. Megkötözve őt, diadallal vitték a főpap házához, ahol azonnal megkezdték a vallatását, mert a péntek esti sábeszig végezni akartak vele. A vallatás részletei eléggé ismeretesek az Evangéliumokból. Jézust lázítás vádjával halálra ítélték, de a néptől való félelmükben nem merték maguk kivégezni. Ezért kitalálták, hogy királlyá akarja magát választani és Pilátus elé vitték, hogy ő végeztesse ki, mint a császár ellenségét. Pilátus azonban már mindent tudott, de az ő helyzete sem volt könnyű, amikor a háború már a harmadik szomszédban dúlt, őrsége pedig - amint maga írja - gyenge volt.

"Három hatalmas politikai párt állott akkor egymással szemben - írja Pilátus: a farizeusok, a sadduceusok és a herodiánusok, de abban mind megegyeztek, hogy Jézust éppen úgy gyűlölték, mint a római uralmat... Én pedig a körülmények miatt kénytelen voltam velük vitázni."

"Jézust a főpap elé cipelték, és halálra ítélték. Ekkor a főpap, Caiaphas, megjátszva a felelősség megosztását, a fogoly Jézust hozzám küldte, hogy ítéletét megerősítsem és ítélete végrehajtását biztosítsam. Én azt feleltem, hogy mivel Jézus galileai, ügye Heródes hatáskörébe tartozik és elrendeltem, hogy hozzá vigyék. De a ravasz fejedelem, hangoztatva alázatát a császár helytartója iránt, az ember sorsát az én kezembe helyezte, visszaküldve őt hozzám "... A lázongó tömeg pedig egyre nőtt, mintha egész Júdea a városba tódult volna, követelve Jézus halálát" - írja Pilátus. (Bizonyos okokból meg kell jegyeznem, hogy ez a Heródes (Antipas) a gyermekgyilkos Nagy Heródes fia volt, vagyis nem zsidó, hanem idumeai edomita, anákok nemzetségéből. - M.F.)

"Feleségem... lábaimhoz borulva sírva kért, hogy ne bántsam azt a szent embert. Az éjjel álmában látta őt, amint a vízen járt, a szelek szárnyán repült, beszélt a viharhoz és a tenger halaihoz, és minden szót fogadott neki... A Nap pedig elsötétült. Óh Pilátus, ha nem hallgatsz a feleséged szavára, rettegj a szenátus átkától és a császár rosszallásától."

Pilátusnak ez a mentegetődzése két fontos dologra világít rá; A Lukács írása szerinti Evangélium 8. részében szó van arról, hogy Jézus lecsendesítette egyetlen szavával a viharos tengert. János Evangéliuma 6. része szerint pedig a vízen járt és nem süllyedt el.

A bibliakritikusok szerint ezeket a csodákat csak a vak hit veheti megtörténtnek, de természettudományi ismeretekkel rendelkező ember tudja, hogy mindez nem megtörtént eset, hanem csak egy mítosz, melynek történelmi háttere az, hogy Pilátus felesége, Claudia álmodta. De belekerült az evangéliumokba, mert Claudia összeköttetésben volt a tanítványokkal, de Péterrel és Jézussal feltétlenül.

A másik dolog az, hogy Pilátus és Jézus ügyében nem is kettő, hanem három tűz között volt:

- Első: a farizeusok vádja Jézus ellen és zsarolása őellene.
- A másik: az ő politikai terveinek jóváhagyása a szenátus és a császár által, melyet a farizeusok meg akartak hiúsítani.
- A harmadik az ő szimpátiája és feleségének rajongása Jézus iránt. "Amint Jézust visszahozták Heródestől, a márvány lépcsők nyögtek az odacsődített tömeg súlyától ." - írja Pilátus és ekként folytatja:

" Én kíséretemmel bementem a törvényterembe és szigorú hangom kérdeztem az összegyűlt népet, hogy mit kívánnak?"
- "A Názáreti halálát!" - volt a felelet. - "De milyen bűnért?"
- "Káromlást szólt. A templom lerombolását jövendölte és Isten Fiának hívja magát, aki a Messiás, a zsidók királya:" - felelék ők..
- "A római törvény nem bünteti halállal az ilyen kihágásokat:' mondtam én.
- "Feszítsd meg őt!" - üvöltötte a könyörtelen csőcselék.
- "Csak egy ember látszott nyugodtnak ebben a szorongatott helyzetben: a Názáreti. Miután többször megkíséreltem őt védeni a vádak ellen, élete megmentésére egy mentő ötletem támadt: "azt ajánlottam, hogy mivel az ő szokásaik szerint ezen a nagy ünnepen szabadon bocsátanak egy foglyot, hát bocsássák most szabadon Jézust. ők azonban kitartóan követelték a halálát."

"Én hivatkoztam az ő következetlenségükre, és az ő törvényeik szerinti ellenvetésekkel próbáltam őket meggyőzni, de ők csak ordították: "Feszítsd meg őt! Feszítsd meg őt!" "Erre megkorbácsoltattam Jézust, gondolva, hogy ez majd kielégíti őket. De ez még inkább fokozta szenvedélyüket." (Tekintve Pilátus és Jézus barátságát, a korbácsolás megtörténtét sokan kétségbe vonják. Ezt Claudia sem engedte volna meg. - M.F.)

"Ekkor mosdótálat hozatva és a zajongó tömeg előtt kezet mosva jeleztem, hogy az én véleményem szerint a Názáreti Jézus semmi olyat nem tett, amiért halált érdemelne. A tömeg vérszomja azonban nem csökkent, mintha ennek a pokoli országnak összes fantomjai Jeruzsálembe gyűltek volna össze. Kavargó hullámokban hömpölyögtek a Pretorium előtt, vérszomjasan üvöltve, visítva, amilyeneket még a pannóniai zendüléseknél se tapasztaltunk" - írja Pilátus.

Ennek a tömegnek a magatartásához, annak megértéséhez nem szabad elfelejtenünk, hogy - bár az evangéliumok csak az iskarióti Júdás megvesztegetéséről írnak - Pilátus levele szerint a főpapok korteseket, lázítókat is lefizettek, hogy a "nép" követelje Jézus halálát.

"Közben alkonyodott, mint egy téli szürkület, mint amikor a nagy Július cézár meghalt. Az ördög cimborái pedig kivégzésre vonszolták az ártatlan Názáretit. Századosom katonáival tartott rendet, miközben Jeruzsálem kihányta magából lakóit a Gemonicába vezető úton keresztül. Majd lármás zaj hallatszott a Golgota felől. Sötét felhőlepel ülte meg a várost és mialatt e megdöbbentő esemény lejátszódott, szörnyű földrengés rázta meg Alsó-Egyiptomot, mely halálra rémítette a babonás zsidókat:' (A földrengéstől a templom fala is megrepedt. Máté 27:51).

"Az est beálltával, köpenyembe burkolózva elindultam a Golgota felé. Az áldozatot már végrehajtották és a csőcselék maradványa izgatottan, komoran vonult hazafelé. Aminek tanúi voltak, megrémítette őket. Még a zsidó katonák is furcsa szavakat mormoltak, amiket én nem értettem."

Pilátus még azt is megemlíti levelében, hogy amikor hazaért, ott várta őt Arimathiai József, aki elkérte tőle Jézus testét, amit ő engedélyezett és hogy bántódása ne legyen, mellé rendelte Manliust néhány katonával.

Majd az írja, hogy: "Néhány nap múlva a sírt üresen találták és a Názáreti hívei azt beszélték, hogy Jézus feltámadt a halálból. Ez még nagyobb izgalmat keltett, mint a keresztre feszítés. Mindenesetre bizonyos nyomozást végeztem az ügyben:"

"József (Arimathiai) Jézust a saját sírboltjába helyezte le, de hogy gondolt-e a feltámadásra, vagy másikat akart ásni, nem tudom:'

"Az eltemetés utáni napon feljött egy pap a Pretóriumba és azt mondta, hogy ők nagyon aggódnak, mert Jézus tetemét hívei el akarják rabolni és azt a látszatot akarják kelteni, hogy feltámadt a halálból. Én Malkushoz, a zsidó őrség kapitányához utasítottam őt, hogy tőle kérjen zsidó katonákat, így, ha valami történik, csak saját magukat okolhatják, nem a rómaiakat." Így Isam hadnagy vezetésével zsidó őrséget helyeztek el a sír őrzésére. Érdemes megjegyezni, hogy ez szombat este történt, a csillag feljövetele után, amikor Jézusnak már huszonnégy órája kellett a sírban lenni. Az őrség azonban elaludt, amit Isam be is ismert, hogy néhánynak megengedte, hogy aludjon. De ő is aludt, amit úgy magyarázott meg, hogy valami misztikus jelenségek őt elkábították és egy megmagyarázhatatlan erő őt a földre nyomta és ettől kezdve nem tudja, hogy mi történt. Kihallgatásakor Pilátusnak azt mondta, hogy ez tarthatott egy óra hosszat is, de nem mert a sírhoz menni, mert félt és az őrségváltás is jött, s így nekik be kellett vonulni. Bevallottra azt is, hogy a hívek ellopták Jézust. "Ilyeneket azonban ő nem látott és azt sem tudja, hogy az esemény alatt tűnt-e el a test, vagy már azelőtt."

Mindezek más magyarázatokkal ugyan, de megegyeznek az evangéliumokból valószínűsíthető eseményekkel.

Bibliakritikusoknál felmerült az a gyanú is, hogy Arimathiai József nem is vitte Jézus testét a sírba, hanem a lakására, ahol élesztgető gyógykezelés alá vetették, ami sikerrel is járt, mert Jézus magához tért.

Történelmi feljegyzések alapján mindinkább kialakul az a vélemény, hogy Jézus nem halhatott meg a keresztfán a kb. két-három óra hosszai fennfüggés alatt, hiszen hat óra körül még beszélt a két latorral, akiket vele együtt feszítettek fel. Történelmi Feljegyzésekből, például Hérodotosztól is tudjuk, az egyik katona lándzsájával Jézus oldalába szúrt." - mondják a mindenáron halált kívánók. De Jézus már két napja nem evett, tehát a gyomra üres volt, amit a seben kifolyt véres gyomornedv bizonyít. A háborús sérülésekből pedig tudjuk, hogy az ilyen sebesülés a könnyebbek közé tartozik, ugyanúgy, mint a kezek és lábak átszegezése, amely még csonttörést sem okozott.

Jézus tehát a keresztfán elájult, vagy meghalt. Ájulásából feléledt, vagy halálából feltámadt. Legyen kinek-kinek az ő hite szerint.

Mi senkit sem akarunk megsérteni az ő hitében, sőt megtéríteni sem az ő tévelygéséből. A húsvéti ünnepek hangulatát sem akarjuk lerontani. Azok az események, amelyek a zsidó pászka ünnep idején a Názáreti Jézussal történtek, nekünk ünnepet jelentenek a Húsvéttól függetlenül.

A "Nagypéntek", amikor az ármány győzött az igazság felett: a szomorúság ünnepe.

Míg az azt követő "Vasárnap" az élet diadalának ünnepe. Ünnep, mert Isten nem engedte meg, hogy földbe temessék az ő legnagyobb fiát, a világ világosságát, aki új erkölcsi alapokra fektette az ősi vallást, új korszakot nyitott az emberiség történetében, és büszke örömmel vesszük tudomásul a bibliakritika és történettudomány megállapítását, hogy ő a mi fajtánk szabadságának prófétája volt, Nimród véréből.

A Szentlélekről pedig Pál apostollal együtt valljuk, hogy "Bennünk is Istennek Lelke van." és mivel Istené: Szent Lélek.

Mármost felmerülhet a kérdés, hogy mi magyar vallásúak "keresztények" vagyunk? A felelet: igen. Mi vagyunk az igazi keresztények, amint a Názáreti Jézus és Keresztelő János is az volt és őelőttük is a szittya népek, kikről Hérodotosz és Welykovsky is megírták, hogy magukat Isten fiainak, országukat pedig Isten országának tartották. Mások lehetnek krisztiánok, ami nem azonos a kereszténység fogalmával. De az isteni hatalom jelképe, az egyenlőszárú kereszt és az Istent szimbolizáló Napjelvény a mi őseink és rokon népeink szent jelvényei voltak évezredek óta. És mi Mark Rwinnal együtt valljuk, hogy "ha Jézus most megjelenne, egy biztos: nem lenne krisztián." Nem cserélné fel az ősi szittya keresztet a Golgota keresztjével.

Meg kell itt jegyeznem, hogy az evangéliumok Jézust többször "názáretinek" mondják, amit názáretbelinek, vagy názáreti lakosnak értelmezni tévedés, mert Názáret nevű helység akkor még nem létezett. A "nazarite és nazirite" szó azt jelentette, hogy "Isten Szolgája," "Istennek szentelte magát:'

Paul Lencman (A KERESZTÉNYSÉG EREDETE, 198. oldal) szerint NIMRÓD is NAZIREUS, a Napistent tisztelő "FŐMÁGUS", vagyis király volt.

A zsidók szent könyve a TALMUD pedig a más JESSZE nevűek között JESSUST az istentelen NIMRUD fia fiának, vagyis leszármazottjának mondja. -Tehát a "Názáreti" jelzőt így kell értelmezni.

A SMITH'S BIBLE DICTIONARY 585. oldal Sámsonnal kapcsolatban magyarázza a Nazarite szó jelentését a Bírák Könyve 13. rész 5. szerint "természetfeletti" hatalommal rendelkezőnek, ami a mágus Jézusra is ráillik.

1984 November- December