Történelmünk központi titkai (IV. füzet)

2014 február 21, péntek

Történelmünk központi titkai (IV. füzet)

Szerző: Grandpierre K Endre

Szólj hozzá!

16.) KÖZÉPKORI KRÓNIKÁINK EGY TOVÁBBI REJTELMES MOZZANATA

Régi történetünk páratlan értékeket rejtő kincsestárai középkori krónikáink.
Közkézen forgó, mégis titkos kincstárak, amelyek mindeddig észrevétlenül maradt titkokat rejtenek. Századok hosszú során át húzódó, leplezett, soha be nem vallott érdekek krónikáink szövegére is hatva, s a nemzet sorsára döntően kiható bizonyos események szövegbeszámolóinak háttértényezőit elfedve, megmásítva, több helyütt megnehezítik, vagy éppen megakadályozzák a leírt történés valóságos tartalmának a felfogását. Ahol valami kissé ködös vagy nem egészen érthető, ott efféle leárnyalt eseményt kell sejtenünk. Szemléltető példaként hadd álljanak itt az alábbi szövegrészletek.

Kézai a következőket fűzi a régi nemzetgyűlésekről igazolatlanul távolmaradók szigorú megbüntetéséhez: „Aki pedig a fölhívásnak nem tett eleget, s nem tudta megokolni, hogy miért, azt a szkíta törvény értelmében fölkoncolták, vagy törvényen kívül helyezték, vagy egyetemleges szolgaságra vetették" (Kézai 1283 k./1984, 121.).

Ugyanő Atilla hun nagykirály turulos zászlóiról, címeréről beszámolva, a következő megjegyzéssel él: „Ezt a címert a hunok egészen Géza fejedelem idejéig, amíg közösen kormányozták magukat, mindig magukkal hordták a hadban." (Kézai 1283 k./1984, 125.).

A Képes Krónika az alábbi megjegyzést fűzi a tisztségviselők leváltásának ősi szokáshagyo mányához: „Ez a jogszokás a hunoknál, vagyis a magyaroknál egészen Toxun fia Geycha fejedelem idejéig fennmaradt." (Képes Krónika 1360 k./1986, 18.).
Ugyanez a krónika a következőket fűzi Atilla király címeréhez: „Attila király címere, amit a pajzsán szokott viselni, egy turulféle madár volt, koronával a fején. Ezt a jelvényt viselték a magyarok a közös seregben mindig, míg magukat a közösség által irányították, egészen Toxun fia Geycha fejedelem idejéig." (Képes Krónika 1360 k./1986, 22-23.).
Ugyancsak a Képes Krónika a következő megjegyzést teszi a magyarok diadalmas X. századi külháborúihoz: „A magyar közösség állítólag ilyen és ehhez hasonló tetteket vitt véghez kapitányaival vagy vezéreivel Toxun vezér idejéig." (Képes Krónika 1360 k./1986, 75.).

A Chronica Hungarorum a tisztségviselők leváltásának törvényéhez: „Ez a törvényes szokás a hunok vagyis magyarok között egészen Geyche (Géza) vezérnek, Taksony fiának az idejéig megtartatott." (Chronica Hungarorum 1473/1973, 10.).

Thuróczy a gyűlésről elmaradók megbüntetéséről: „Ezt a szokást a hunok vagyis a magyarok egészen Árpád-fia Taksony vezér fiának, Géza vezérnek az idejéig sértetlenül, megtartották (...)" (Thuróczy 1486/1978, 41.). Ugyanő Atilla címeréről: „Hadijelvényként mind a pajzsára, mind a zászlójára koronás sólyommadárféle (Turul) volt festve. Ezt a hadijelvényt viselték a hunok, vagyis a magyarok egészen Taksony vezér fiának, Géza vezérnek az idejéig." (Thuróczy 1486/1978, 50.).

Miről tanúskodnak kimondatlanul is ezek a szemelvények? Miért szakadtak meg mindezek a törvények, szokáshagyományok Géza nagykirály korában? Nem világos-e vajon, hogy valamiféle folytonosság szakadt meg? Törvények, jogszokások, hagyományok folytonossága.

Idézeteink azt tanúsítják, hogy valamiféle nagy törés húzódik itt a nemzet életében.
Titkos törés, amelyről nem esik szó, s amelyről historikusaink sem adnak számot, amelyet fölfalt az a nagy igazság-elnyelő történelmi Moloch, amely történelmünk valós háttértényezőinek eltakarításával történelmi tisztánlátásunkat, és ezáltal nemzeti öntudatunkat pusztítja. Itt húzódik az a roppant törésvonal, amely akár a mélytengeri Mariana-árok (ez Földünk legmélyebb törésvonala), mintegy kettészeli, s két ellentétes részre tagolja egész történetünket. És ezt a félelmetes szakadékot úgy elárasztották hazugságköddel, iszappal, hogy még létezéséről sincs tudomása kijátszott nemzetünknek. Foglaljuk röviden össze, miről, miféle tragikus változásokról számolnak be a fenti idézetek.

1. Érvényét vesztette a tisztségviselők leváltásának minden egyes vezetőre, a legfelsőbbekre is kiterjedő törvénye. Eltöröltetett a népfelségjog egyik legfontosabb tényezője, amely azt fejezte ki, hogy a nemzet vezetői a nemzeti közösség hatalma alá tartoznak. Ennek folyományaként megszűnt a vezetők, köztisztviselők ellenőrzésének lehetősége.
2. Hatalmi nyomásra törvényen kívülivé tétettek a szabad magyar közösség ősi nemzetgyűlései.
3. Megszakadtak a X. század első két harmadának támadó, győzelmes külháborúi.
4. A magyar központi királyi hatalom, annak seregei nem hordozták többé Atilla turulos címerét sem a zászlókon, sem a pajzsokon.
5. Végzetes törés következett be: a legfelsőbb hatalom szembefordult a néppel, amely saját hazájában jogfosztottá és kiszolgáltatottá vált.
6. Rejtélyes történelmi körülmények között ismeretlen erők megdöntötték az ősi magyar népfelségjogot.
7. Ez pedig egyértelmű azzal, hogy a magyar nép fölött ellenséges, ismeretlen erő lett úrrá.

17.) ISTEN SZAVA A MAGYAR NÉP SZAVA

Középkori krónikáink lépten-nyomon utalnak arra, hogy a régi magyar nép az ősvallás virágzásának korában, de még kezdeti elnyomott állapotában, a judeokereszténységre kényszerítés első évtizedeiben is, a legszorosabb kapcsolatban állt Istennel.
Mi több, a régi magyarság mintegy Isten népeként lép elénk középkori krónikáink lapjairól, s már-már azonosulni látszik istenével. Ezt fejezi ki az a több
helyütt jószerint már formulaként ismétlődő állítás, miszerint a magyar nép szava Isten szava. A magyar nép szavában ezek szerint tehát magának Istennek az igéje, igazsága, akarata nyilatkozik meg.

Pillanatig se lehet vitás, hogy itt nem a judeo-kereszténység istenére, nem Jehovára utalnak kútforrásaink, hanem az ősvallás istenére, arra az istenre, akinek tisztelete még az aranykori mágikus időkre nyúlik vissza.

Akárhogyan is van, be kell látnunk, páratlan vakmerőség kell ahhoz, hogy egy nép Isten népének vallja magát, és az legyen legbensőbb meggyőződése, hogy amit elhatároz, amit akar, amit kimond, az Isten szava, Isten döntése és azonos az Isten akaratával. Ha félrevetjük a magyarságtól merőben idegen nemzeti fellengzősség eshetőségét, számolnunk kell azzal, hogy történeti okokra, történeti előzményekre kell épülnie ennek a sajátos közhitnek. A legkülönösebb pedig az egészben az, hogy nem a magyar ősvallás papjai, igehirdetői állítják ezt, a magyar ősvallás virágzása korának képviselői, hanem az új hit tudós képviselői, meggyőződéses képviselői, a középkori krónikások, jobbára a királyi kancellária jegyzői, vezetői, akik nemcsupán papi mivoltuk által, de előkelő állásuk révén is kötelezettek a magyar ősvallás, a régi magyar élet és a régi magyarság elítélésére.

Mi több, középkori krónikáink a magyarságot Isten népének vallották. Közhit volt: Isten szól a magyar nép, a magyar nemzet által. Mai szemmel nézvén bízvást mondhatjuk ezt szédületesnek, fantasztikusnak. Tévedés ne essék! Isten ments attól, hogy a magyart Isten választott népének nevezzük! Távol legyen! Nem, erről szó sem volt soha!
Régi szerzőink tanúsága szerint a magyar csupán egyszerűen és közönségesen - Isten népe volt. Mégis, hogyan azonosíthatták Isten szavát a magyar nép szavával? Világosan kell látnunk, vagy el kell hárítanunk magunktól, mint alaptalant, ezt a hiedelmet. Ha pedig lehetséges ez, valós tények alapján valamiképpen alá kell támasztanunk, meg kell indokolnunk.

Ősidők nyomvonalait kutatva, a magyar hagyományokban némiképpen hasonló és ezzel összefüggő őshiedelmekbe ütközünk. Réges-régi időkben, miként erről „a történetírás atyja”, Hérodotosz és más kútforrások beszámolnak, a szkíta őskirályok az égből nyerték a földművelés megkezdéséhez szükséges és hatalmi eszközeiket. A hérodotoszi és hazai őshagyományok szerint tehát már ekkor szoros kapcsolat ban álltak a természetfölötti, égi erőkkel. A szkíta királyok az ősidőben általános napistenhit értelmében a Napisten földi képmásai voltak, és a Napisten nevében uralkodtak. Miként az égen a Nap (Napisten), úgy a földön képmása, a szkíta Napkirály. Miként az égen, úgy a földön. S miként az ég egyeduralkodója a Nap, úgy a földön a négy égtáj ura a szkíta király. A négy égtáj Urának ez az őshiedelme egészen a hun világbirodalom bukásáig, Atilla nagykirály haláláig fennmaradt.

Ezekre az őshiedelmekre épült a régi magyarság „Isten népe”-hite, innen ered bensőségesen meghitt kapcsolata Istennel, s a Nap (Napisten) áldó, jótevő, „füvet zöldítő, mezőt virágoztató” mivoltából fakadt az a népi közhit, amely a bosszúálló, népeket sújtó új istenséggel szemben a jótevő Isten képzetét jelentette, aki népének, a magyarnak szerető segítője, védelmezője, jóságos atyja, őshazájának visszafoglalására induló, tehát történelmileg igazolt és igazságos célokat szolgáló hadainak is vezérlője és oltalmazója, miként ezt istenfogalmaink (Atyaisten, Jóisten, Öregisten stb.) is tükrözik.

Mindehhez döntően hozzájárult még a magyar közszabadság, a magyar népfelségjog csorbítatlan érvényesülése, az az ősi magyar társadalmi szervezet, amely a magyarság egészét egyetlen egységbe fogta össze, s nem ismervén elnyomást, a hadiügyek kényszerkörülményeitől eltekintve, megvalósította a teljes személyi szabadságot. Az igazságosság és szabadság követelményeinek, az isteni és emberi törvényeknek a megvalósulása emelhette csak a ma gyarságot az „Isten népe” és az „Isten szava” erkölcsi magaslatára.

Összefoglalva:
Ez a közhiedelem csak olyan népnél verhetett gyökeret:
– amely ezt a hitét őshagyományaira építette
– amelynek szemében szent és megszeghetetlen törvény az igazság, csak olyan népnél, amely betartotta az isteni és emberi törvényeket
– amelyet áthatott az igazság érvényesítésének tudata, és amely történelmileg is igazságos célokat szolgált, például sohasem tört más népek felségterületeinek elfoglalására, elbitorlására, erőszakos és jogtalan területfoglalásra, más népek elnyomására, erőszakos beolvasztására
– amely az ókor legendáshírű népének, az igazságos szkíta népnek az utódjaként élt tovább
– amelynek belső szabadsága korlátlanul érvényesült, amelynek tagjai szabadok voltak s a maguk uraiként önmagukat kormányozták
– amely még történelmi tudatában őrzi a paradicsomi, illetve a Paradicsom előtti ősvilág emlékét
– amely a napistenhitet vallotta, az emberiségnek ezt az egyetemes őshitét, amelyet mélységesen áthatott az erkölcsi világrend törvényének szükségessége
– amely hajdankori roppant ősi lélekszáma és jószerint határtalan területi kiterjedése folytán nem ismerte uralmának területi korlátait
– amelynek királyai a közhit szerint a Nap Fiaiként, Az Ég Urának képmásaiként viselték koronájukat, és miként az áldó égi erő, a Nap, nem az égalatti világ elnyomorítására, hanem boldogítására tört, akként földi képmásai, a szkíta királyok sem népeik elnyomására, hanem felemelésére törekedtek
– amely azonosulni tudott istenével, akivel még az emlékezet előtti időkben összeforrt.

Mindez pedig félreérthetetlenül „azt jelentette, hogy a magyar nép szava - Isten lelkének, szellemének, gondolatiságának a megnyilatkozása. De jelentette azt is, hogy a magyar nép az Isten képviselője és a mindenható isten földi megtestesülése. És jelentette azt is, hogy a magyar nép szava - az igazság szava - az isteni igazságosság szava, mert a magyar nép igazságos, és döntését csak az igazság érdekében, az igazság érvényesítése érdekében hozza. És jelentette azt is, hogy a magyar nép szabadsága Istentől való és senkinek nincs alárendelve és senki és semmi által nem korlátozható.” (Grandpierre K. 1990, 78-79.).

Középkori krónikáink tanúsága szerint isteni erők pártfogó támogatása hatja át a magyar ősidők egész történetét. Már Nimród fia, Hunor maga is égi, isteni parancsra indul a vízözönt követő időkben seregével vissza Pannóniába. A világmindenség jelképeként a Csodaszarvas vezeti be az őstesvérpárt, Magort és Hunort a Maotiszba, majd a keleti Szkítiába, s ott elsokasodva, Hunor szervezi meg, ugyancsak égi, isteni elrendelésre a honvisszavételre induló sereget. Atillát, miként erről az egykorú Priszkosz beszámol, az Isten Kardja segíti hadakozásaiban. Álmosnak már a fogantatásában is isteni erők játszanak közre. Isteni megbízatásra szervezi meg az őshaza függetlenségét visszaszerző seregét és isteni erők közreműködésével, valósággal isteni irányítással vezérli vissza a sereget. A kárpáti őshazát valósággal az Isten adja vissza a magyaroknak.
A Képes Krónika szerint: „Mert az Isten úgy akarta, hogy mihamarább menjenek le Hungariába.” (Képes Krónika 1360 k./1986, 42.). Thuróczy hozzáteszi: „Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát (...)” (Thuróczy 1486/1978, 83.).

Az ég istene valósággal kényszeríti a magyarokat őshonuk visszavételére. Csáti Demeter Pannónia megvételéről szóló éneke szerint „Istentil is kiszirettetének” (A régi magyar költészet remekei 1526/1903, 8.). Árpád őshitű (pogány) hadait maga az Isten segíti győzelemre a judeo-keresztény bizánci-bolgár hadak ellenében.

18.) ÉJSZAKAI KIKIÁLTÓK AZ ÁRULÓ KIRÁLY TÁBORÁBAN

Hiteles történeti kútfőinkből félreérthetetlenül kitetszik, hogy: a régi magyar nemzetgyűlés Isten akaratának, szavának megnyilvánulása. Hírvivők Isten szavára utalva szólítják a nemzetgyűlésen való részvételre és fegyverfogásra a felnőtt férfiakat.
„Mielőtt tehát a magyarok megkeresztelkedtek és kereszténnyé váltak - tudósít Kézai -, a hírnökök a táborokban ezekkel a szavakkal hívták egybe a magyarok hadseregét: az Isten és a magyar nép szava, ezen és ezen a napon, ezen és ezen a helyen mindenki köteles pontosan fegyverben megjelenni, hogy meghallgassa a közgyűlés tanácskozását és határozatát.” (Kézai 1283 k./1984, 121.).

A Képes Krónika szerint: „Mielőtt ugyanis a magyarok felvették a keresztséget, a várakban a hírnök hangja kiabálva ekképpen gyűjtötte hadba a hunokat: Isten és az egész közösség hangja, hogy mindenki a megjelölt helyen fegyveresen, vagy ahogy van, köteles pontosan megjelenni, hogy meghallgassa a közösség parancsát, illetve tanácsát." (Képes Krónika 1360 k./1986, 18.).

Mindez többé-kevésbé még az ellentétesre fordult viszonyok közt is érvényesült.
Később azonban, az ország kereszténységre térítésének álcázott titkos katonai megszállását követően, döbbenetes változás következett be ebben a vonatkozásban is.

Ha eddig Isten szavának a hírvivői teljes szabadságban és biztonságban hirdethették országszerte az Isten szavát, ezentúl már csupán merőben másként, csupán titokban, az uralomra került hatalom ellenében tehették ezt. Ha addig fényes nappal hirdethették országszerte az isteni szót, a tragikus fordulatot követően már csak éjten-éjen, titokban tehették meg ezt, élet-halál kockázatot vállalva. Mégis, ellenséges körülmények között is föl-föl hangzott még a közösség hírvivői révén az Isten szava.

Középkori kútforrásaink olyan, számunkra regényesnek tűnő jelenetekről adnak számot, melyekben megragadóan vetül elénk a nemzet elemi szabadságvágya és a régi magyar vitézség. Adjuk hát vissza a szót krónikáinknak. Az adott történelmi helyzet fölöttébb drámai, a bekövetkezett fordulat megdöbbentőnek mondható. A szabad magyarság fölébe ellenséges idegen hatalom telepedett anélkül, hogy bárminő látható jele lett volna háborúnak, háborús cselekménynek. A nemzet önvédelmi erői kívül rekedtek a hatalmon és üldözötté váltak. Az ország fölötti katonai hatalmat ellenséges erők ragadták a kezükbe, Orseolo Péter király korában elviselhetetlenné vált a magyarság elnyomása.
A nemzet megmozdult az áruló király ellenében. „Éjszaka sebes lovakon három kikiáltót küldtek (a magyarok) Péter táborába, hogy kihirdessék Isten, valamint Endre és Levente parancsát és szavát (...)" (Képes Krónika 1360 k./1986, 109.).

Tán kissé szokatlan, de félbe kell szakítanunk idézetünket, hogy mintegy elébe vágjunk a krónikási szövegben előforduló célzatos torzításoknak. A folytatásban ugyanis kiáltóan tarthatatlan és durván magyarellenes állítások következnek, amelyek erőszakot tesznek a valóságon. Az alábbi szakasz a magyarokat az esztelen öldöklés megszállottaiként próbálja bemutatni, hasonlóan leggonoszabb rágalmazóihoz, akiknek legfőbb törekvése: a lehető legsötétebb színben feltüntetni a szabadságjogaik védelmében felkelő szabadságharcosokat, a megátalkodott rágalmazók hírverését követve, azokét, akik nemzetközi bűnbandák titkos szövetkezése útján úrrá lettek a magyarság fölött, elrabolva nemzeti szabadságát.

Krónikáinkat mégsem szabad ezért sommásan elítélnünk, mivel olyan óriási erejű volt a magyarellenes hatalmi erők nyomása - az uralmat kezébe kaparintó hatalmi csoport egy testként összefogott a judeo-kereszténység veszett magyargyűlölettel áthatott írástudóival, mert ez alól a nyomás alól akkoriban egyetlen tollforgató, egyetlen krónikás sem vonhatta ki magát.

Ezek előrebocsátása után folytassuk idézetünket. Isten szavának hirdetői a krónikás szöveg szerint, arra szólítják fel a tábor népét - „(...) a püspököket öljék meg a papsággal együtt, kasza bolják le a tizedszedőket, vegyék fel újból a pogány hagyományt, töröljék el teljesen az adót, és vesszen Péter emléke teutonjaival meg latinjaival együtt mindörökre és még azon túl is." (Képes Krónika 1360 k./1986, 109.).

Csupán egy-két rövid megjegyzést a szöveghez, amelynek célja a gyűlöletkeltés.
E hamis beállítás szerint a magyarokat nem érdekli hazájuk sorsa, nem érdekli szabadságuk lábbal tiprása, sem az Orseoló Péter által megvalósított hihetetlenül becstelen rémuralom, semmi egyéb nem él tudatukban, csupán a püspökök és papok lemészárlása, Isten szava nevében erre szólítanák fel a táborbelieket. Könnyű belátni, mennyire rosszhiszemű beállítás ez. Jellemzésül ezekre a célzatos valótlanságokra még valamit: katonai táborban még mióta világ a világ, nem volt dézsmaszedés, akarva sem tudnák hát leütni a táborba zárt katonák a dézsmaszedőket.

Kétség se férhet hozzá, hogy az akkori magyarok csöppet sem szerették az országot elözönlő idegen papokat, akiknek zöme csak törve, vagy egyáltalán nem beszélt magyarul. Undorodtak tőlük, megvetették, s tán gyűlölték is őket. De hogy ezért gyilokra kapjanak ellenük?! Aki ezt állítja, még hírből sem ismeri a magyart, s hozzátehetjük: nem ismeri a történelmet sem. Jellegzetesen felszínes, valóságtól elszakadt klerikális okoskodás ez, amely nem vet számot az elemi erők törvényszerű működésével.

Mert mi volt ekkor a nép baja? Tagadhatatlanul gyötörte őket - mint legelésző lábasjószágot a bögöly - a számukra érthetetlen nyelven, latinul mormoló szoknyás férfisereg, aki szuronyok hegyén ült be egyházi hivatalába, s hatalmi gőgjében megkövetelte az elkínzott emberek rendszeres megjelenését a templomi összejöveteleken - ezt egyébként súlyos fenyítéseket kilátásba helyező rendeletek kényszere biztosította. Megvolt hát minden oka a népnek, hogy - enyhén szólva - ne szeresse őket. Ámde ez csupán kísérőzenéje volt mindannak, ami ekkor végbement.

Mi volt a nép főbaja? Mi sajgatta vérig, csontig a magyart? A fölötte arcátlanul tomboló idegenuralom! Régi közszabadságának alattomos eszközökkel való elorzása, életének elviselhetetlen megrontása és megromlása. Orseolo-Urseulus (Német) Péternek, az Árpádok trónjára orveszközökkel feltolakodott gyűlölt idegen királynak és zsoldosainak gátlástalan tobzódása.

Nem egynéhány papi embernek az ellazsnakolása, netán világból kiakolbólítása volt a hatalmas erővel feltámadó, az ország egész népességét magával ragadó mozgalom kicsinyességbe törpülő célja. A haza megmentésére, a nemzet szabadságának visszaszerzésére, a régi szabad élet visszaállítására ragadtak fegyvert eleink!

Az ország szabadságát akarták visszaállítani. Régi szabadságukat visszaszerezni, s azáltal természetesen mindent, ami hozzátartozott, s amihez emberi és isteni törvények szerint elidegeníthetetlen joguk volt. Nem egynéhány, kitudja honnan idevetődött csuhás ellen ragadtak fegyvert. S hogy valóban ez történt, azt minden kétséget kizáróan az észokokon felül a fejlemények, a megrendítő következmények is igazolják.

19.) A VÉRSZERZŐDÉSEK REJTELMEI

A magyar ősjog, közjog törvénye jut érvényre a vérszerződés kérdésében is. Több itt a bonyodalom, a tisztázatlanság, semmint hinnők. Gondosabb vizsgálatra kiderül, hogy még maga Anonymus sem ad erről megnyugtatóan tiszta képet.

Beszámolója szerint a vérszerződés megkötésére akkor kerül sor, amikor a hét vezér „közakarattal” elhatározza a Kárpát-medencei őshaza visszafoglalását és Álmos fővezérré választását: „A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahová a szerencséd visz, oda követünk téged.” Majd a fent említett férfiak mindegyike

Álmos vezérért - pogány szokás szerint - saját vérét egy edénybe csorgatta, s esküjét ezzel szentesítette.” (Anonymus 1200 k./1975, 83.). Esküjüket öt pontban foglalja össze.

Először: „ameddig csak az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából lesz a vezérük.”

Másodszor: „ami jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen abban.”

Harmadszor: „azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.”

Negyedszer: „hogyha valaki utódaik közül hűtelen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettek.”

Ötödször: „hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa.” (Anonymus 1200 k./1975, 83.). Mindez tökéletesen helytálló és hitelesnek elfogadható. A hét magyar törzs vérrel megpecsételt szerződéskötése a nagy vállalkozás indításakor feltétlenül szükséges volt.

Az Erdélyben őshonos szkítamagyarság, a székelység jelentős történelmi dokumentuma, az alapos indokok nélkül hamisítványnak minősített Csíki Székely Krónika a székely ágak és nemek között - feltehetően a hétvezéri vérszerződés mintájára – kötött vérszerződésről számol be: „És eléadván a’ Hatkő vér kövekre metszett Törvényeket ’s Budvárában a’ Rabanbánok módja szerint áldozatot tévén, minekutána a’ köveken lévő törvényeket megolvasta volna, azokból ezeket szabá a’ maga Nemzetére: Hogy a’ Pannon földen a’ főhatalom senkire ne szállyon, hanem csak a’ ki az ő Törsökéből fiu ágon származott.

A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.

A’ ki előljárójához hitit megszegi, a’ fő Rabanbán áldozattya alkalmatosságával fejét, jószágát veszesse.

A’ ki a’ fő Rabanbán méltósága ellen dolgoznék, számkivetésbe küldessék.

A’ ki a’ fő Rabanbán áldozattyára nem menne, derékba keresztül szurattassék.

Mellyeket megolvasván, magára szabván, és a’ Rabanbán kellyhéje felibe tévén mindnyájon mintegy vérrel könyvező szemekkel sírának örömekben és jól ivának réája.” (Csíki Székely Krónika 1533/2000, 16-17.).

Miért ne érezték volna szükségét a székelyek, hogy a bekövetkezett nagy átalakulásokra tekintettel, a hét vezér szövetségkötésének mintájára és „a köveken levő törvények” alapján ők is vérszerződéssel és esküvel erősítsék meg kötelékeiket? A hamisítás vádjával ez a fontos kiegészítés kitöröltetett a magyarság köztudatából.

Magáról az anonymusi vérszerződésről, mint afféle bélyeges „pogánykori” eseményről is alig-alig esett szó: hadd merüljön ez is feledésbe a magyar őstörténet valamennyi elemével egyetemben. De van még egy harmadik „vérszerződés” is, amely egy teljes évezreden át felfedezetlenül maradtan nyugszik a nemzeti emlékezet homályában.

Névtelen Jegyzőnké ezúttal is az érdem, hogy ezt a már akkor is agyonhallgatott, s már akkor is erős tilalmak alatt álló tényt, ha sorvadt s alig érthető formában is, de lejegyezte.

Az Erdély felszabadításáért folyó árpádi hadműveletek, s a megszálló bolgár-görög hadak helytartói tisztét magyar létére elvállaló Gyalú (Gelou=Gyula) megöletése, szedett-vedett söpredékhadának szétverése után került sor az agyonhallgatott nagy eseményre.

„A helyen, melyet Esküllőnek (Esculleu, Escüleü) mondanak, esküvel erősítették meg hű ségüket. S attól a naptól kezdve hívták azt a helyet Esküllőnek azért, mert ott esküdtek.”(Anonymus 1200 k./1975, 103.). Mindössze ennyit ír Anonymus erről. Tánmert vasbékókként kötik őt is a rápántolt konok tilalmak. Nem mondja meg, mire kötöttekesküt, azt sem, mi volt az eskütétel formája és mik voltak a pontjai. Még azt iszavarosan mondja el, valójában kikkel kötöttek esküvel megerősített egyezséget a magyar vezérek. Erről csupán annyit mond az előző mondatban: „a föld lakosai”. Mégisbiztonsággal következtethetünk rá egy elejtett szavából, miszerint a megnevezetlenekesküvel erősítették meg „hűségüket”. Hűségüket kihez? Nyilvánvaló: a magyarsághoz,a magyar világhoz. Márpedig hűtlen csak ahhoz lehet az ember, akihez tartozik. Világoshát, hogy itt csak nemzeti tudatukban az idegenuralom évtizedei során némileg megingottmagyarokról esik szó.

Még az a tény is tanúskodik az itt történtek rendkívüli fontosságáról, hogy erre a harmadik vérszerződésre Erdély ősi székvárosának, a központi helyen fekvő Kolozsvárnak közvetlen közelében fekvő Esküllőn került sor, mintegy kifejezésre juttatván azt a körülményt, hogy itt Délkelet-Magyarország őslakos magyar népeivel történt meg a szövetségkötés. Óriási jelentőségű, s önmagát igazoló esemény ez. Annak bizonysága, hogy az Álmossal és Árpáddal visszatérő magyarok vérszerződést kötöttek a hazai magyarsággal. Bármilyen fontosságú legyen is a hét törzs, a hét vezér és a székely ágak és nemek vérszerződéssel megpecsételt szövetségkötése, a legalapvetőbb mégiscsak a magyarság két szárnyának, a kinti területekről megtérő magyaroknak és az ősfolytonosságban itt élő magyarságnak a szövetségkötése. Enélkül az Esküllőnél kötött szerződés nélkül hiányos maradott volna a honvisszavétel nagyszerű fegyverténye. És erről a rendkívül sokatmondó tényről nincs a nemzetnek tudomása! Ez a sarkalatos tény, a harmadik vérszerződés, a harmadik és alapvető nagy szövetségkötés elnyelődött, kitöröltetett a nemzettudatból. De olyan tökéletesen, hogy az égvilágon senki sem tud róla.

Felvetődik a kérdés, miért? Talán véletlenül? Látnunk kell: óriási érdekek fűződtek a magyarság két nagy része közötti, esküvel megalapozott vérszerződés elhallgatásához.

A nemzet fölötti uralmat Géza nagykirály korában orveszközökkel megragadó erőknek elemi érdeke volt a magyarság ősi eredetének, dicsőséges történelmi múltjának, Kárpát- medencei őshonosságának és magas műveltségi szintjének tagadása, mindannak eltörlése és meghazudtolása, ami gátolhatta a magyarság idegenuralom alá tiprását, kiforgatását egyéniségéből, nemzeti büszkeségéből, ősi életformájából, gondolkodásából, hitéből, szabadságából, ősei örökségéből. A magyarságot az emberi műveltség legalacsonyabb fokán álló kóbor, gyülevész ázsiai népsöpredéknek állították be, mint ami mélyen a nyugati műveltség színvonala alatt áll. Tagadniok kellett hát, hogy Álmos magyarjai „csak” visszatértek, s ősi hazájukba, az emberi műveltség egyik gócpontjába tértek vissza. Ennek tagadása sarkalatos kérdés, létkérdés volt számukra. Az esküllői szövetségkötés tényének, a kinti és hazai magyarság szövetségkötésének ismerete

halomra döntötte volna a nemzeti szellem megzavarására, megbénítására kiagyalt hazugsághadjárat minden erőfeszítését. Esküllőt, a harmadik vérszerződés megtörténtét mindenáron törölni kellett a nemzet emlékezetéből.

20.) A HÉT GYÁSZMAGYAR FÖLÖTTÉBB KÜLÖNÖS TÖRTÉNETE

Középkori krónikánkból Géza nagykirály 973-ban történt uralomra lépéséig valójában egyetlen olyan eseményről sem tudunk, amely az akkori nemzeti erkölcs szemszögéből kifogásolható lett volna, kivéve a hét gyászmagyar esetét.

A szászföldi Eisenachnál egy kisebb magyar katonai egység kelepcébe került és megsemmisült. A győztes szász fejedelem a magyarok lemészárlása során hét magyar katonát életben hagyott és őket megcsonkítva, fülüket levágva, elrettentő célzattal hazaküldte Magyarországba. A hét megcsonkított szerencsétlen katona további sorsa fölöttébb sokat árul el a régi magyar közösséget átható jogrendről, erkölcsi törvényekről.

„A hét fületlen magyarra pedig, amiért élve visszatértek és nem a halált választották társaikkal együtt, mondják, a közösség állítólag ilyen ítéletet hozott: mindenüket, amijük csak volt, elveszítették, ingatlanukat és ingóságaikat egya ránt, feleségüktől és gyermekeiktől elválasztva gyalogszerrel, saru nélkül, nincstelenül küldték el őket.

Arra kényszerültek, hogy életük végéig mindig együtt járjanak kéregetve sátorról sátorra. E szégyen miatt Lázároknak (leprásoknak) nevezték ezt a hetet.” (Képes Krónika 1360 k./1986, 53.).

A régi magyar jogrend hallatlan szigorúságát, erkölcsi tisztaságát jelzi e hét gyászmagyar (gyászvitéz) sorsa, akárcsak fentebbi példánkban a nemzetgyűlésből indokolatlanul távolmaradókkal szemben hozott közösségi ítélet. Bűnük „mindössze” annyi volt, hogy nem osztoztak társaikkal a halálban, és még megcsonkításuk árán is elfogadták ellenségeiktől az életet. Emlékeztessünk Anonymus szavaira: „Semmijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk.” (Anonymus 1200 k./1975, 80.).

Ma sokan felháborítónak, vérlázítónak tartanák ezt az ítéletet. Hajlamosak volnánk rá talán, hogy ezeket a katonákat átélt szörnyű megpróbáltatásaikért, gyötrelmeikért hősökként, vértanúkként fogadjuk, s elhalmozzuk minden lehető jóval, nemhogy megbüntessük őket. Életfogytig tartó büntetéssel sújtani őket csupán azért, mert nem akartak meghalni, elkobozni minden ingó és ingatlan vagyonukat, kitaszítani őket végképp a közösségből, megfosztani őket szeretteiktől, családjuktól és még gyermekeiktől is – ez embertelenség, képtelenség, a mai felfogás szerint.

Kétségkívül nagyot változott azóta erkölcsi felfogásunk is. Sokszor már nem is nagyon értjük őseink gondolkodását. De világos kell legyen mindnyájunk előtt, hogy erkölcs és társadalom, erkölcs és népfelségjog elválaszthatatlanul összefügg, a társadalmi jogrendszert ez szabja meg. Önmaga fölött rendelkező, önmaga törvényeit meghatározó népközösség önvédő jogrendszerét emelkedett erkölcsűvé nemesíti, de egyben szigorúvá is teszi az egyenjogú társadalom összhangja. Ezt látjuk a régi Görögország, kivált Spárta erkölcseiben. Meghasonlott, ellenérdekű rétegekre hasadozott társadalomban viszont elkerülhetetlenül hamis eszmeiség, szabadelvűség, erkölcsi lazaság uralkodik el, ami utat nyit a bűnözésnek, elszaporítja a kártevőket, és megrontja a társadalmat.

Napjaink tapasztalatai tanúsítják: a jogrendszer, s kiváltképp a büntetőjogi rendelkezések alkalmazásának „demokratizálódása”, az erkölcsi törvények fellazulása társadalmi bomlástermék és társadalmi bomlásjelenség. A társadalom nem élhet tartósan együtt sem politikai, sem gazdasági, sem szellemi károkozóival, s ha nem lép fel keményen ezekkel szemben, ha tűri rendbontó tevékenységüket, úgy óhatatlanul maga pusztul el.

Forgathatjuk bárhogyan a magyar ősidőkre vonatkozó kútforrásokat, bújhatjuk az adatokat, az úgynevezett „kereszténységre térítés” előtt jobbára nyomát se találjuk orzóknak, latroknak, kígyófurakodású harácsolóknak, szemforgató szenteskedőknek. A régi magyar közösségben nincs táptalajuk. A szabad közösséget nemzeti összetartás, vitézi életszemlélet, erkölcsi tisztaság és hivatástudat jellemzi. A közösség, a haza szolgálatára összpontosuló hivatástudat az egész nemzetet áthatja. Éppen ezért az erkölcsi követelmények is nagyok, a fegyveres védelmezőktől feltétlen helytállást, példaadást, halálmegvető bátorságot, s ha kell, önfeláldozást követelnek. Ebben a vonatkozásban nem tűrhetnek semmi lazaságot, nem tehetnek semmilyen engedményt. A mindhalálig való összetartozás törvénye megszeghetetlen követelménye volt ennek a közösségnek, amelynek a szégyenszemre, az ellenség által elrettentésül megcsonkítottan visszaküldött hét fületlen magyart el kellett ítélnie: ezért történt, hogy kiközösítették őket életük fogytáig, örökre, csupán, mert nem vállalták társaikkal együtt a halált.

Nem elhanyagolható körülmény, hogy nem holmiféle elidegenedett felső hatóság, még csak nem is bírói szék hozta ezt az ítéletet, hanem - miként ez a krónika szövegéből félreérthetetlenül kitetszik - hanem maga a magyar nép, az önmaga létének alapjait, erkölcsi alapkövetelményeit védő és fenntartó közösség, amelynél semmi sem hozhatott volna helytállóbb, érvényesebb ítéletet.

Olyan erkölcsi magaslatot jelez a régi magyar közösségnek a hét gyászmagyarról szóló döntése, hogy arra fölpillantva - Kölcsey szavával élve - valóban szédeleghetünk.

21.) RÖVID ÁTTEKINTÉS ARRÓL, HOGY MILYEN

1. Közszabadság, függetlenség, azóta soha meg sem közelített személyi és állampolgári szabadság.

2. Népfelségjog szabad és teljes érvényesülése. A közösség maga dönt minden őt érintő ügyben.

3. A közhatalom legfőbb szerve a nemzetgyűlés. A vezetőket a közösség választja s váltja le a mindenkori közakarat szerint.

4. Hatalmi helyzet: Magyarország Európa vezető katonai nagyhatalma.

5. Gazdasági helyzet: virágzik a földművelés, ipar, kereskedelem, az ország mindenben önellátó.

6. Katonai helyzet: az ország ellenséges hadsereg számára érinthetetlen és megkö - zelíthetetlen. „Dáriust, Círust és Sándort nem számítva, a világon egyetlenegy nemzet sem merte lábát az ő földjükre tenni.” (Anonymus 1200 k./1975, 80.).

7. A közbiztonság az országban teljes és háborítatlan.

8. A magyarságot saját Istene vezérli és óvja, a Magyarok Istene.

9. A magyar társadalom egységes, tagjai közjogilag teljesen egyenlők.

10. A magyar nép szava - Isten szava.

11. Az ősök tisztelete és az ősi hagyományok kultusza általános.

12. A közműveltség, írásbeliség meghaladja az európai mértéket.

13. Vallási türelem minden más hittel szemben.

14. Közjólét.

15. Lassú, de fokozatos népességgyarapodás.

22.) A HAZAI SZOLGASÁG EREDETÉNEK REJTÉLYE

Sort kell kerítenünk a magyarság másik elsumákolt nagy tragédiájának ismertetésére. Mert őstörténetünk talán leginkább összekuszált, hét lepellel leplezett, s mindmáig tisztázatlan kérdése az, honnan ered az alsóbb rétegek társadalmi, jogi alávetettsége. Hogyan és kikből alakult ki a magyar szolgaság, mikor, mi módon és miért? Honnan eredt nálunk a szolgaság? Mi a ma gyar tömegek szolgaságra vetésének, szolgaságának titka?

Bajosan tisztázható bonyolult kérdés. Az teszi különösen bonyolulttá, hogy történeti adatok és hagyományaink szerint Géza nagykirály kora (972-997) előtt minden magyar szabad és nemes volt. Miként keletkezhetett hát a szolgák rendje? Miként jöhetett létre a tömeges szolgaság?

Hivatalosaink számára három megokolási lehetőség kínálkozott:

A. A hadkötelezettséget megtagadó magyarokat vetették szolgaságba, belőlük került ki az alávetettek, szolgák meglehetősen népes rendje. Mindmáig ez az általában elfogadott, uralkodó álláspont.

B. A magyarok a magukkal hozott, vagy az itt talált idegen népeket vetették szolgaságra.

C. A harmadik álláspont hallgatólagos és közvetett, bizonyos egyházi köröknek abból a felfogásából indul ki (l. Árpád-kori legendák és intelmek), hogy a magyarság alantas, műveletlen nép lévén, eleve nem lehetett másra alkalmas, mint szolgaságra.

Vegyük szemügyre kissé ezeket a vélekedéseket. Tény, hogy a 896. évi honvisszavételt követő háromnegyed évszázad magyarsága a maga egészében nem szolga, hanem szabad volt, s a közszabadság legmagasabb pillérein állt, éles ellentétben a C. pont rágalmaival.

Továbbá: a szolgaság a zsarnokság tartozéka. Szolgatömegek csak ott fordulhatnak elő, ahol zsarnokság van. A magyarság pedig középkori krónikáink egybehangzó tanúsága és a történelmi tények bizonysága szerint a népfelség törvényének megfelelően önirányító szabad közösségekben élt.

Még a szkítabarátsággal nem gyanúsítható római historikus, Ammianus Marcellinus is kénytelen kimondani: „A szolgaságot nem ismerik, mivel valamennyien nemes vérből származnak; elöljárókul mind a mai napig olyanokat választanak, a kik hosszú hadi tapasztalat által tűnnek ki.” (Marcellinus i.sz. 39?/1917, II. 198.). Vegyük a második pontot, az állítólag itt élt népek szolgaságra vetését.

A szabadsághoz ősidőktől hozzánőtt magyar nép tisztelte mások szabadságát és egyetlen más népet sem nyomott el, mentes maradt attól a gyűlöletes népfojtogató politikai jelenségtől, amely más népek erőszakos beolvasztására tör, s amelynek századunkban ő maga vált védtelen áldozatává. Döntő bizonysága ennek, hogy a hazánkba települt különböző népek, így pl. a közel hét évszázada Erdélybe települt szászok, s a különféle német néprészek mindmáig megőriz hették nyelvüket, mi több, mindmáig zárt közösségekben élhettek. Ugyanez vonatkozik az év századokkal később betelepült valach-ruminokra, rácokra, tótokra, akik mind hazánk védő szárnyai alatt sokasodtak el.

„(...) bizonyságunk is van arra - írja László Gyula -, hogy a hódítók (miféle hódítók? Árpád magyarjai nem hódítók voltak, hanem őshazájuk megmentői - G.K.E.) által szolgasorba vetettek nem szlávok, hanem színmagyarok voltak. A XI., XII., XIII. Századi szolganeveink döntő többsége ugyanis magyar név, természetesen nem számítva a keresztény neveket. Ebből a tényből is egyértelműen következik, hogy a hódító Árpád hadai itt nagytömegű magyarságot találtak.” (László 1973, 69.).

Nyomósabb bizonyság az a tény, hogy hazánk területe a honvisszavétel korában az Avar Birodalom után betelepült bolgárszláv megszálló csapatoktól és a magyar Felvidékre beszivárgott jelentéktelen szláv katonai csoportoktól eltekintve – színmagyar volt. Miként lehetett volna hát szolgaságra vetni a nemlétezőt?

Még egy példát a felhozottakra. A Gellért-mondában Gellért püspök egy majorságban éjfélkor egy kézimalmával gabonát őrlő szolgáló énekét hallja, s noha nem tud magyarul, és az énekszöveget, mint tudjuk, különben sem könnyű kivenni, Gellért nyomban tudja, hogy a szolgáló magyarul énekel. Miből állapítja meg ezt a kétely legkisebb árnyéka nélkül? Egyetlen módon: tudja, hogy hazánkban mindenki magyar, aki mezőgazdasági munkát végez (l. Grandpierre K. 1989). De lássuk, miként vélekednek krónikásaink a szolgaság eredetének kérdésében. Kézai a fentebb már taglalt, a nemzetgyűlésen való indokolatlan meg-nem jelenést sújtó drákói büntetéshez fűzi a szolgaság keletkezését.

„Aki pedig a fölhívásnak nem tett eleget, s nem tudta megokolni, hogy miért, azt a szkíta törvény értelmében fölkoncolták, vagy törvényen kívül helyezték, vagy egyetemleges szolgaságra vetették. Így hát az ilyen vétkek és kihágások választották el egyik magyart a másiktól; különben, minthogy valamennyi magyar egy apától és egy anyától származik, hogyan nevezhetnénk az egyiket nemesnek, a másikat meg nemtelennek, ha az utóbbit nem azért tartanánk annak, mert efféle bűntettek bizonyultak rá?” (Kézai 1283 k./1984, 121.).

A Képes Krónika hasonlóképpen indokol: „Vétkek és efféle kihágások tettek különbséget az egyik és a másik hun között. Hiszen egy apa és anya nemzette az összes hunokat; hogyan is mondhatnánk máskülönben az egyiket nemesnek, a másikat nemtelennek, ha ilyen bűnesetek miatt egyeseket el nem ítélnek.” (Képes Krónika 1360 k./1986, 18.).

Vagyis: a magyar jogrend szerint csak a bűnt elkövető magyar lehetett szolga. A nyugati jogrend szerint viszont a nép eleve szolga szerepbe kényszerült. Így amikor a magyarság nagy tömegeit szolgasorba taszította a nyugat jogrend fegyveres érvényesítése Géza alatt, nem volt elég, hogy a közszabadságból lefokozva szolgasorba kerültek s jogfosztottakká váltak, de még bűnöseknek is számítottak! Jaj a legyőzötteknek! A jogfosztást követi az erkölcsi jogfosztás.

Érdekes módon középkori krónikáinkban még a gondolata sem merül fel annak, hogy a szolgarendűek esetleg nem magyarok, még az sem, hogy netán lehetnek köztük idegen nemzetiségűek is. Ez pedig már önmagában is bizonyíték, mivel azt tanúsítja, hogy a kérdés ilyetén feltevése a XI-XIII. évszázadban képtelenség a szolgatömegek színmagyar

volta miatt. Tartható-e vajon az a magyarázat, hogy a hadiszolgálatot megtagadókból keletkeztek a magyar szolgarendűek? Vizsgáljuk meg valamennyi állítást.

1. Az első indok: a hadiszolgálat megtagadása. De vajon megtagadható volt-e a hadiszolgálat? Napjaink gyakorlatából tudjuk, hogy ez nem tréfadolog, de főbenjáró vétek, amiért hadi időben még ma is golyó jár. Honvisszavívó őseink pedig élethivatásnak tekintették a hadakozást. Tudjuk, már azt is kétfelé szelték, aki távolmaradt a népgyűléstől. Miért kegyelmeztek volna annak, aki legfőbb, legszentebb kötelességének teljesítését megtagadta: bizony ezekre aligha lettvolna elégséges a szolgává lefokozás.

2. Mivel világos, hogy itt nem egyesekről, nem szórványos esetekről volt szó, hanem tömegekről, ilyen tömeges hadikötelezettség-megtagadásnak nyomának kell lennie, már pedig erre korai történetünk nem csak adatot nem szolgáltat, de még alkalmat sem nyújt.

3. Továbbá, ha a hadkötelezettség megtagadása miatt szolgává lefokozottak hatalmas tömegét egybevetjük a szabadok, kiváltságosok szűk rétegével, tüstént kitűnik az elképzelés valószerűtlensége: a többségnek kellett volna megtagadnia a hadiszolgálatot; ez esetben pedig kétségkívül a többség akarata érvényesül, vagyis azokat fokozzák le, akik a hadiszolgálat mellett kardoskodnak.

4. Ugyanez áll még fokozottabban arra, hogy az alávetettek idegen hadifoglyok utódai, ez a réteg a népességnek elenyésző részét tehette ki.

5. Sokat mondó, hogy ez az elmélet élesen szembeállítja a magyarság vezető rétegét a magyar nép óriási többségével, mintegy azt állítván, hogy csak a felső réteghez tartozók magyarok, az óriási többség alapjában véve: kötelességmegtagadó és idegen.

6. Valójában történeti bizonyítékok sora tanúsítja, hogy parasztságunk óriási többsége, jószerivel teljes egésze már az Árpád-kor elején színmagyar volt. Idegen elemekből, jövevényekből lehetetlen lett volna a rendelkezésre álló rövid időszak alatt fejlett mezőgazdasági kultúra és magas szintű paraszti réteg kialakítása. De konkrét bizonyítékaink vannak rá, hogy parasztságunk már ekkor magyarul beszélt és féltőn óvta-őrizte a magyarság ősi hagyományait. Mi több, éppen fordítva: a vezető rétegeknél mutatható ki a nagyfokú elidegenedés, idegenekkel való keveredés. A Kézai által közölt okfejtésnek tehát ellentmondanak a tények.

7. Fentebb utaltunk rá: sehol semmi nyoma a hadkötelezettség tömegméretű megtagadásának, ez különben is súlyos, messzeható, máig megmutatkozó következményekkel járt volna. Ismerünk azonban egy olyan történeti eseményt, amely

tökéletes magyarázatot nyújt a kérdésre: mi az oka hát annak, hogy a magyar nép döntő tömegei, túlnyomó része ősi szabadságát elvesztve a jogfosztottság állapotába, szolgaságba került? Géza nagykirály és Szt. István korának évtizedekig tartó véres szabadságháborúi adják meg erre a mindenre kiterjedő magyarázatot.

23.) A MAGYAR ŐSALKOTMÁNY MEGDÖNTÉSE

A kor történetének beható vizsgálata döbbenetes képet fest a magyarság tragédiájáról, meghasonlásáról: a központi államhatalom képviselői, uralkodói szolgasorba taszították, rabszolgává alacsonyították a magyarságot ugyanakkor, amikor minden jövevényt, minden „sehonnai bitang embert” felpártoltak. Vagyis uralkodóink kevés kivétellel - idegen hatalmak képviselőiként cselekedtek és rendelkeztek, pontosan úgy, mint egy megszálló hatalom képviselői, akiknek célja a birtokolt, általuk uralt nép minél teljesebb elnyomása, tönkretétele és nemzetiségének beolvasztása.

Géza trónra lépését követően, miként ezt rejtjelesen középkori krónikáink is jelezték, valami féle törés következett be, megdőlt a magyar ősi jogrend, az ősalkotmány, megszakadtak az őshagyományok, megfordult a magyar történelem iránya és egy olyan korszak kezdődött, amelyet mélységes-mély vakhomály borít. Olyan történelmi korszak, amelynek sötét rejtelmei fedve vannak előttünk (l. Grandpierre K. 1993). Olyan korszak, amelyet történetírásunk, a középkori krónikákat is beleértve, a valósággal merőben ellentétesen ábrázol, s holmi sikeres előrelépésként mutat be. Olyan korszak, amely a magyar nép ezer éve tartó kataklizmáinak kiindulópontja.

Géza nagykirály uralkodásának korát a történelmi valóság megmásításával a kereszténységre áttérés, vagy kereszténységre térítés, vagy kereszténységre kényszerítés korának nevezik. Mindezek megtévesztő elnevezések. Géza és Szt. István korának nem a vallási jelleg a meghatározója, hanem egy olyan cselekmény, aminek ez csupán az álarca. Merőben hamis beállítás az, hogy ebben a korban a vallási küzdelem állt az események központjában és holmiféle vallásháború dúlt az ősvallás és az új vallás között.

A kereszténységre térítés ürügyén az ország titkos katonai megszállását hajtották végre, és ennek révén a magyar jogrend és alkotmány eltörlését, a magyarság idegenuralom alá vetését. A kereszténység terjesztése, léte-nemléte másodlagos volt, noha el kell ismerni, az események valóságos mivoltának elleplezésében nehéz lett volna a magyarság félrevezetésére, becsapására alkalmasabb szellemi fedőréteget kitalálni.

Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a középkori kereszténység a világhódítás bűvöletében élt, és mint a római rabszolga-rendszer győzelmes eszmevilágát újjáéleszteni szándékozó Német-római Birodalom politikai háttéreszmerendszere szakadt rá a magyarságra, s évszázadokon át kifejlesztett titkos erőivel sikerült véghezvinnie azt, amit nyílt katonai esz közökkel elérnie háromnegyed évszázadon át lehetetlennek bizonyult. Ennek segítségével sike rült a legyőzhetetlen magyar katonai hatalom megbuktatása, mi több a hatalmas Magyarország fölötti titkos idegenuralom megvalósítása.

Gyászra fordult a magyarság sorsa. Itt és ekkor következett be az az állapot, hogy a magyar üldözötté vált saját hazájában. Itt hasadt szét a magyar őstársadalom egymással szembenálló ellentétes rétegekre, kiváltságosokra és alávetettekre, nemesekre és nemtelenekre, kivételezettekre és szolgaságra vetettekre, urakra és parasztokra. Itt történtnmeg a magyarság zömének, túlnyomó tömegeinek kirekesztése a hatalomból, közügyekből, tudásból, magyar szellemiségből, mindenből. Itt kezdődött meg a Magyar nemzet évezredes vér-patakoztatása. Itt kezdődött meg az ősi magyar szellem üldözése, a magyar őshagyományok könyörtelen irtása, tűzre vetése, a magyar történetírás szembefordulása a történelmi igazsággal, a magyar nemzeti érdekekkel.

Krónikáink egybehangzó tanúsága és érveink alapján végérévényesen bebizonyosodott, hogy a magyar társadalom vezetésének szembefordulása a magyar néppel már Géza trónralépésekor megtörtént. Kimutattuk, hogy 955-ben nagy kincsek révén a német-római és a pápai titkosdiplomácia 12 magyar főurat bírt rá árulásra, a quedlingburgi titkos szerződés aláírására, és ez alapozta meg ezt a Géza alatt bekövetkezett fordulatot (Grandpierre K. 1993/2008, 249-268.). És bár ennek a mélyreható fordulatnak minden nyomát igyekeztek elrejteni, mégis találhatóak közvetett bizonyítékok e kétségbevonhatatlan tény további alátámasztására.

További alátámasztásul lássuk a korai magyar törvénykezés dokumentumainak egy - nehány hiteles részletét.

1.Szent István (1000 - 1038) rendeletei:

Vitéz András rozsnyói kanonok, Gömör és Kishont vármegyék táblabírája 1816-ban a Szilassy család levéltárában őrzött értékes oklevelet fordított le. Jelzete: Vatican 1000-ben IX. Cal oct. Die festo Iac. Ap.

„I. István király titkos tanácsbelijeivel aláírott és törvénnyé lett rendelet, amely értelme szerint Domonkos, esztergomi érseknek, a magyar keresztény egyházak leendő keresztülvitel, és egyúttal általa Szilveszter pápával, leendő közlésül és kiadatott: Mely szerint Szilveszter pápa tanácsolása folytán határoztatott, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az egyházi magyar keresztény papság által is használt régi magyar betűk és vésetek, jobbról-balrai pogány írás megszüntetődjék, és helyébe latin betűk használtassanak.

Itt rendeltetik, hogy a papság azok használatára jutalmazás mellett betaníttassék, és a pogány írásról, valamint tanításától papi állása vesztése és 20 arany penzának büntetése fizetése mellett eltiltassék. Továbbá, hogy az egyházakban található pogány betűkveli felírások és imakönyvek megsemmisíttessenek és latinnal felcseréltessenek, valamint pedig azok, akik régi pogány iratokat, vagy véseteket beadnak 1-től 10 dénárig kapjanak jutalmat. A beadott iratok és vésetek pedig tűz és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra emlékezés, visszavágyódás megszüntetődjék.” (A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve XII-XIV. 1972, 135.).

Vannak, akik vitatják e dokumentum hitelességét, néhány részlet megkérdő - jelezésével. Meg ítélésünk szerint azonban nem férhet kétség a rendelet lényegéhez, a magyar ősvallás elpusz tításának elrendeléséhez. A quedlinburgi szerződés (Grandpierre K. 1993/2008), a magyar jogrendszer Géza alatti megszüntetése (lásd fentebb) olyan történelmi irányváltást jeleznek, amelyek alól sem Szent István, sem utódai (lásd alább) nem vonhatták ki magukat.

2.I. Endre (1046 - 1060) parancsolatja vagy rendelései:

„Amelyik magyar vagy jövevény Magyarországon a pogány szkíta vallást elhagyva nem tér vissza a kereszténység igaz hitére, és az István király által rendelt szent törvényt be nem tartja, fejével és jószágával lakoljon. A pogány vagy szkíta szertartások hamis isteneikkel eltörültessenek, bálványaik leromboltassanak.” (Első Endre parancsolatja és rendelései, Corpus Juris Hungarici 1822, 44.).

3.Szent László (1077 - 1095) törvénye a pogány hagyományok üldözendőségéről:

„A ki pogány módra kutak mellett áldoz, avagy fának, és forrásnak és kőnek ajándokot ajánl, akárki legyen, egy ökörrel bűnhödjék érte.” (Corpus Juris Hungarici 1822, 13.).

4.Könyves Kálmán király (1095 - 1116) a varázslók ellen:

„A varázslókat, akiket a főesperes és az ispán kiküldöttei találnak, ezek ítéljék meg.” (Beér, Csizmadia 1966, 83.).

5.Az első esztergomi zsinat határozata 1100. körül:

„Hogy senki se tartson meg semmit a pogány szokásokból; aki pedig ezt teszi, ha az öregebbek közül való, negyven napig szigoruan vezekeljen, ha pedig a fiatalabbak közül, hét napon át (vezekeljen) verésekkel.” (Bolla, Rottler (szerk.) 1980, 62.).

6.Táncsics Mihály vallomása:

„Mikor itt Europában már a keresztény hitre tértek, első királyuk István tulságos hitbuzgalmában pogány irataikat tüzzel vassal megsemmisité. Ez a magyar nemzetre akkor még nem is sejtett nagy csapás vala (…)” (Táncsics 1874, 6.).

Egyébként, félreértések elkerülése végett Szent István királyról, akiről annyi ellentétes balvélekedés terjeng, el kell mondanunk, valóban szent királya, védelmezője és igaz vértanúja volt nemzetének. Való igaz, hogy mindaz, ami az ő uralkodása alatt folytatódott a magyarság Géza alatt kezdődött megrontása, de nem az ő személyes akaratából, hanem annak ellenére történt, a neve mögé rejtőző titkos kormányzótanács intézkedésére, amely őt magát is rabként őriztette. Igaztalanok tehát az ellene szóló vádak. Rendelkezéseit is ekként kell tekintenünk (l. Grandpierre K. 1993/2008).

24.) ŐSNEMZETGYŰLÉSEINK TRAGÉDIÁJA

A magyarnak álcázott, kegyetlen elnyomó intézkedésekre elemi erővel tört ki a magyarság ellenállása. A központi hatalmat úgy kezdték rázni a nemzeti szabadságmozgalmak, akárha földrengés tombolna alattuk. Ég-föld összeszakad, de le kell rázni a gyűlöletes uralmat! Országosan és tartományról-tartományra összefutott, sorakozott a nép. Egymás után dübörögtek, újráztak fel az ősi mintára szervezett nemzetgyűlések.

Vakon, futva-futott az áruló király, Péter. Visszahozta a nép égig torlódó, lebírhatatlan erejű szabadság-mozgalma a külföldre menekült Árpád-fiak uralmát. Egymás után három Árpád királyt ültetett vissza a trónra. Három ősnemzetgyűlés háromszor adta vissza a hatalmat a magyaroknak.

Elemi erőterek mozdultak meg az ősi alkotmány, az ősi jogrend helyreállítására. A törvénylátó, törvényülő napokat is felújította a nép. Váltakozó színhelyeken, Csanádon, Székesfehérvárott és másutt tízezres tömegek részvételével ősi mintára ismét nemzetgyűléseket tartottak. Forrongott az egész ország. Úgy látszott, visszatér a régi szabadság, a régi rend, a régi boldog idő. Talán már csak egy erőskezű független király szükségeltetett volna a nép kivívta eredmények megszilárdításához. Ámde a király rab volt és a Székesfehérvárott tartott 1060. évi nemzetgyűlést a királyság zsoldosai vérbefojtották.

Úgy tetszett, az ős nemzetgyűléseket örökre eltiporták. Ám ennyi áldozat nem enyészhetett el nyomtalanul.

A dráma folytatódott.

Királyok buktak le vad hirtelenséggel, korai halállal a trónról, gyilok, tőr, méreg által, mígcsak három évszázad után az Árpád-ház utolsó királya, „utolsó aranyágacskája” is letört. Ám az új hatalmi rendszer fennmaradt. Fennmaradt és magyar maradt, mert a nép szabadságharc-sorozata megmentette a nemzetet. Az ős nemzetgyűlések emlékét sem lehetett már végképp eltemetni. Sorvadt, változott formában bár, de megújultak a szabad ég alatt változó színtereken tartott nemesi nemzetgyűlések. Így például Rákosmezején, amiről Kisfaludy Károly (1788-1830) gyönyörű verse, a Rákosi szántó a török alatt állít örök emléket. Egyetlen versszakát idézzük:

„Mondják, itten vitéz urak
Összegyűltek, tanakodtak;
S ha csatára trombitáltak,
Mint a sasok víni szálltak."
(Kisfaludy 1828/1900, 39.)

Remélhetőleg egyszer a parlamenti beszédház díszketrecéből kiszabadulva, visz - szatérhet még, ősi mintára, az igaz nemzetgyűlések sora. De az adott korhoz visszatérve a következőkről kell még beszámolnunk.

25.) A KORAI IDEGENURALOM RÉMTETTEI

Krónikáink és az Árpád-kori legendák a legirgalmatlanabb terror elrettentő példáit örökítették meg.

A magyar szabadság visszaállításáért fegyvert ragadó vezér, Koppány testét (a keresztényi szeretet és megbocsátás jegyében?) négyfelé hasítják, és véres testdarabjait az ország négy sarkában álló négy ősi magyar védvár ormára tűzve ott hagyják dögmadarak étkéül, hogy a megfélemedett népnek a várfalakhoz induló búcsúfolyamai vezérének borzalmasan feldarabolt testrészeit szemlélve a maga sorsát lássa, felfogva, mivé lett szabadsága visszahozásának reménye.

Koppány véres testdarabjai ilyen módon szellemileg beborítják az egész Magyarországot. Ámde a hatalom álcás bitorlóinak még ez sem elég. Hartvik püspök a hatalom egy másik iszonyatos népelrettentő cselekményéről számol be. Bulgáriából hatvan idegen nemzetiségű személy hatol be arannyal, kincsekkel megrakottan az országba. Hartvik szerint a „szolgák” - feltehetően az ott élő magyar törzs önkéntes határőrző katonái

- feltartóztatják őket. Ennek során valamiféle összetűzés keletkezik, s a „szolgák”, „kiknek lelke hajlik a bűnre, akár a viasz” a jövevények közül állítólag egyeseket levágnak, kincseiket elszedik (elkobozzák).

A határsértők ezek után érthetetlenül, akadálytalanul feljutnak az ország központjába, és a királynak elmesélik - saját beállításukban -, hogy mi történt velük. A király (helytállóbb, ha a királyi hatalom valamelyik képviselőjére gondolunk) irtózatos megtorlást rendel el, és az eseményben részes valamennyi határőrzőt kötél általi halálra ítéli, de olyan tömegben, hogy, miként Hartvik püspök írja, „az ország minden táján az utak mentén kettesével felakasztva elvesztették (őket) (...) hogy - az indokolás szerint - a többiekben félelmet gerjesszen.” (Érszegi (szerk.) 2004, 39.).

Hány magyart akasztottak fel itt? Hány magyar volt szükséges ahhoz, hogy az ország minden táján az utak mentén párosával függjenek a felakasztott emberek? Hány embert sújthatott ez a szörnyű intézkedés? Hozzávetőlegesen - ha az ország nagyságát figyelembe vesszük - több száz, vagy éppen több ezer embert, annyit, hogy annyian semmiképpen sem vehettek részt az állítólagos összetűzésben. Úgy történhetett, hogy boldog-boldogtalant összefogdostak, vagy - ami valószínűbb - az egész határmenti törzs minden tagját el kellett hurcolniok és akasztófára vonniok. Ebben a félelmetes.

rémhistóriákat felülmúló magyarellenes terrorcselekményben a központi hadszervezet jóformán egészének részt kellett vennie. Országos magyarirtás volt ez, népelrettentés, népmegfélemlítés.

A rémtörténet részletei merőben homályosak: Sejteni sem lehet, kik voltak ezek a határsértők, kereskedők, üzérek, csempészek, banditák, s kié volt a magukkal hozott kincs? Honnan szerezték? Miként jutottak hozzá? Esetleg kitől rabolták? És mi volt a céljuk vele, hogy mintegy suttyomban át akartak jönni vele egy számukra idegen országba? Miért hozták ide az állítólag rengeteg arany ékszert, üzletelés vagy kémszervezés, megvesztegetés céljából, és kinek akarták eljuttatni, kezére játszani?

Érthetetlen, hogy a határőrzők, amennyiben érezték, bűnt követtek el, miért nem zavarták ki az országból a betolakodókat, s miért nem akadályozták meg, hogy az ország belsejébe, a királyhoz eljussanak. A határ, minden országhatár, természetes védővonal, amely védőszerepet tölt be, éppen oly módon, ahogy a bőr védi a test felületét; bőrfelület híján a test menthetetlenül elpusztul. Ország sem lehet meg védőhatár nélkül. A „szolgák”, az önkéntes törzsi határőrzők minden bizonnyal az ősi hagyományok szellemében védelmezték az ország sértetlenségét. Ezért kellett tömegesen halállal lakolniuk. Az eljárás kimondott célja az országos reménytelenség és kétségbeesés felkeltése mellett, minden akadály elhárítása a jövevények, idegenek korlátlan beözönlése elől.

A vétlen magyarok tömeges kivégzését elrendelő és végrehajtó kormányzat bizonyította ezáltal szélsőséges magyarellenességét. Vérbetiport, megfélemlített, akasztott emberek világa ez. Halálos ellenségei kezében a magyarság sorsa. Olyan világ ez, amilyenről Petőfi utolsó jajkiáltása szól az 1848-49-i szabadságharc mély örvényeiből:

„S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történt?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?”
(Petőfi 1849/2008, 310.)

26.) A MAGYAR NÉP ELNYOMÁSA, MEGRABLÁSA - ISTEN ELLENI BŰNTÉNY

A nép, a nemzet a történelem terméke, a történelmi fejlődés évmilliói során, természetes úton alakult ki, ezért isteni alkotásnak tekinthető. Kiváltképp áll ez a világ egyik legősibb népére, a szkíta-magyarságra, amelynek őshagyományai páratlan bőségben őrzik az emberiség jórészt emléktelenné tett őskorának, Aranykorának emlékeit.

Hamvas Béla (1943-1995) a következőket írja ezzel kapcsolatban: „A nép nem az egyszeres isteni jelenlét, ami az emberi Én, nem a kétszeres, ami a barátság, nem a tízszeres, ami az apa és a fiú viszonya, nem a százszoros, ami az egy országban lakók viszonya. (...) A nép Isten tízezerszeres jelenléte, vagyis az emberiség tízezerszeres jelenléte, vagyis az emberiség tízezerszeres jelenléte istenben. Mert azzal, hogy a népben élek, az isteni létben nemcsak magam jelentem és képviselem magam, hanem jelent engem és képvisel engem minden lény, aki velem együtt a népben él, és én képviselem és jelentem mindazokat, akik velem együtt a népben élnek. Ez az első: a nép a szakrális, éspedig a tízezerszeresen szakrális közösség. (...) Az archaikus korban azonban tudták, hogy az ember szellemi Énjében élő Isten a sok arculat közül csak egy, a másik arculat az, hogy Isten a közösségben él.” (Hamvas 1995, 349-350.). Ha igaza van Hamvas Bélának, úgy itt, nálunk, tízezerszeresen megtiporták, meggyalázták Istent.

27.) A MAGYAR ŐS-SZELLEM MENEKÜLÉSE

Péter király uralma alatt mélypontra süllyedt a nemzet. Ha egy korai Herder sötétlátóan az akkori állapotokat szemügyre veszi, kimondhatta volna, hogy a magyar nemzetre már csak rá kell vonni a halotti gyászlepleket és világnyi nagy betűkkel ráírni: fuit! fuit! fuit!

Meghalt. Kiszenvedett. De a tetszhalott Néptitán még élt, még vergődött. Iszonyú életerejét az ősidőkből hozta. A vasigával lebéklyózott nemzet újra meg újra feltámadt.

S koronáját eldobva, bukva, futva-futott az áruló király. Vele futottak a megszálló hadak. Mert a nép, a nép egyemberként állt a magyar szabadság zászlai alá. Ez mentette meg a magyart, semmi más, a magyar nép évszázadokon át tartó, elemi erejű szent szabadságháborúja, egyemberként való halálmegvető összefogása.

A teljes visszafordulás azonban mégis lehetetlennek bizonyult. I. Endre király, akit a nép emelt a trónra, rejtélyes körülmények folytán a nép ellen fordult és visszarakta kezére-lábára a láncokat. Ugyanez következett be a helyébe ültetett I. Béla esetében.

Menekülésre kényszerültek az ősi szent igék, nem tudván, hova bújjanak a sátáni karmok elől, földbe, vízbe, mennybe, lélek mélyébe rejtekezzenek? Menekülni kezdtek a csodálatos népénekek, menekülni az ősvilág fájáról leágazott mesék, varázsigék, táltosok igazságai, s menekülni jeges országba, fagyos földre, föld alá a regősök, lehelek, kobzosok, és velük menekült a régi magyar élet minden felcsillagzó nyoma, menekült a hősök emléke is a parasztok istállóiba, menekült maga a magyar ősnyelv is, a titkok nyelve, menekült a magyar ősműveltség teljes világa, oda, ahova már nem érhetett el a hagyományirtás ördöge, a parasztok szájhagyományaiba, népköltészeti remekeibe, tündérhit-regéibe, mikben a szabad magyar őskor világa egybefonódik az Aranykor emlékezetével.

Ott évelte át föld alatt sarjadozó növényzetként az évszázadokat, hogy onnan idők jobbultán felszínre törjön, és újólag kivirágozhasson.

28.) A TÖRTÉNTEK TÖMÉNY EGYBEFOGLALÁSA

A magyarok ősidőkbe visszanyúló páratlan történetének emlékeit, az ősi magyar hagyománykincset, szokáshagyományok átfogó rendszerét, a világraszóló magyar hősöket - Nimród, Hunor és Magor, Góg és Magóg, Kattar, Bendegúz, Atilla, Béla, Keve, Kadosa, Csaba, Éllak, Dengizik, Baján, Emese, Álmos, Árpád, Szt. István, Szt. Imre, Aba Sámuel, Levente, Bua, Buhna, Visko, Vata, Rasdi, Gyula és még számtalan magyar hős emlékét -, a magyarságnak a világon a maga nemében egyedülálló, tízezer éveket átívelő visszatérési mondáinak - Csodaszarvas-, Hadak útja, Maotiszi mondakör - emlékezetét, a magyar őstudomány, ősírás, őskódexek ereklye-emlékeit, az ősmagyar napistenhit és hiedelemvilág minden nyomát, a magyarság hajdani nagyságának minden emlékét - homályba döntötték, kiirtották, kitörölték a nemzet és az emberiség tudatából.

A magyar hősök helyébe idegen hősöket állítottak,
a magyarok hőstettei helyett idegen ál-hőstetteket,
a Magyarok Istene helyett idegen istent,
a magyarok ősvallása helyébe idegen vallást,
a magyar nép ősi volta helyett idegen nép hazudott ősiségét,
a magyarok ősi magas kultúrája helyébe értéktelen szellemi kacatot,
a magyar hagyományok helyébe idegen hagyományt,
a magyar történelem helyébe idegen nép történetét,
a magyar mondavilág helyébe idegen mondákat, legendákat,
a magyar írás helyébe idegen írást,
a magyar nyelv helyébe idegen nyelvet,
a magyar viselet helyébe idegen viseletet,
a magyar védművek, védvárak helyébe az idegen vallás bálványgépezeteit, magyar vezetők helyébe idegen vezetőket, magyar énekesrendek helyébe idegen énekeseket, a magyar haza szeretete helyébe lelki zavarodottságot, kifosztottságot, közönyt, idegen hazák, népek magasztalását,
a magyar személyi és közszabadság helyébe idegen szolgaságot,
a magyar alkotmány helyébe lélek és sorstipró idegen alkotmányt,
a szabad véleménynyilvánítás helyébe durva szellemi terrort, lélekfojtogató, gyilkos tilalmakat, szellemi eltipratást, a létfontosságú magyar összetartozás helyébe széthullást, zavarodottságot, az évezredek kialakította magyar önérzet helyébe mesterségesen keltett hamis bűntudatot, szolgai alázatot, önalávetést,a nemzeti önvédelem helyébe nemzeti önfeladást, hivatástudat helyébe céltalanságot, olcsó és hamis túlvilág-vigaszt,pehelyként foszló, céltalan életet.

Unos-untalan azt hirdették, a hatalmi hírverés minden eszközével: Engedjétek kirablani és megölni magatokat! Bocsássatok meg ellenségeiteknek. Imádjátok azt, aki megront, tönkretesz és testi-lelki hurkot von a nyakatokra, de legalábbis ne lázongjatok ellene! Ne merészeljétek agyatokat gondolkodásra használni, szátokat kinyitni! Szolgáljátok zokszó nélkül igábadöntőiteket, ily módon érdemlitek ki a mese-túlvilág üdvösségét.

Mondjatok le mindenről, minden javatokról, életetekről, jövőtökről is, készségesen! Mondjatok le arról, hogy visszavágjatok, törődjetek bele az örök szolgaságba önként és dalolva, csókoljátok meg a rátoksújtó kezet és a belétekrúgó lábat, ésakkor minden jó lesz, örökkön örökké, ámen, ámen.

De mégse! A magyar nemzet nem törődhet bele nemzeti szabadságának semmilyen kor látozásába! a történelmi Magyarországnak fel kell támadnia! A magyar nép szavának ismét isten szavának kell lennie!

Folytatás következik: Történelmünk központi titkai (V. füzet) →

IRODALOMJEGYZÉK
A Nibelung-ének: ó-német hősköltemény. 2004. Ford.: Szász Károly. Gödöllő.
A régi magyar költészet remekei: a legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig. 1903. Szerk.: Endrei Zalán. Budapest.
Ammianus Marcellinus i.sz. 39?/1917. Reánk maradt történeti könyvei. II. Budapest.
Anonymi (P. Magistri) MCMXXXVII. Gesta Hungarorum. In Scriptores Rerum Hungaricarum. Budapestini.
Anonymus 1200 k./1975. Gesta Hungarorum. Ford.: Pais Dezső. Budapest. (Hasonmás kiadás)
Beér János és Csizmadia Andor 1966. Történelmünk a jogalkotás tükrében. Budapest.
Bíborbanszületett Konstantin 952/1950. A birodalom kormányzása. Budapest.
Bod Péter 1766. Magyar Athenas avagy az Erdélyben és Magyar-országban élt tudos embereknek, nevezetesebben a’ kik valami, világ eleibe botsátott irások által esméretesekké lettek, ’s jo emlékezeteket fen-hagyták
Boncz Ferenc 1876. A magyar közigazgatási törvénytudomány kézikönyve I-III. Budapest. Chronica Hungarorum 1473/1973. Budapest. (Hasonmás kiadás
Csíki Székely Krónika 1533/2000. Szerk.: Bencsik András. Budapest.
Érszegi Géza (szerk.) 2004. Árpád-kori legendák és intelmek. Budapest.
Grandpierre K. Endre 1989. Lajos Király három halála és négy temetése. Történelmi oknyomozás. Budapest.
Grandpierre K. Endre 1990. Aranykincsek hulltak a Hargitára. A magyarok eredete a Tárih-i-Üngürüsz tükrében. Budapest.
Grandpierre K. Endre 1991. Királygyilkosságok. Hogyan haltak meg a magyar királyok? Budapest.
Grandpierre K. Endre 1993. Miként menthető meg a magyar nemzet. Budapest.
Grandpierre K. Endre 1993/2008. A magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása. Budapest.
Hajnik Imre, Dr. 1896. Egyetemes Európai Jogtörténet a középkor kezdetétől a francia Forradalomig. Középkor. Budapest.
Hamvas Béla 1995. Scientia Sacra. Az őskori emberiség szellemi hagyománya. II. kötet. Budapest
Képes Krónika 1360 k./1986. Ford.: Bellus Ibolya. Budapest.
Kézai Simon 1283 k./1984. A magyarok viselt dolgai. A magyar középkor Irodalma. Budapest.
Kisfaludy Károly 1900. Kisfaludy Károly Összes Művei. Budapest.
Korbuly Imre, Dr. 1877. Magyarország közjoga, illetőleg a Magyar Államjog rendszere. Budapest.
Montesquieu 1734/1975. A rómaiak nagysága és hanyatlása. Ford.: Szávai János. Budapest.
Petőfi Sándor 2008. Klasszikus Magyar Líra - Petőfi Sándor II. Budapest.
Szemelvények az 1526 előtti magyar történelem forrásaiból I. 1980. Szerk.: Bolla Ilona és Rottler Ferenc. Budapest
Táncsics Mihály 1874. Nyiltlevél Müller Miksa tanárhoz. „Legrégibb nyelv a magyar” czimű munkám bevezetéseül. Budapest.
Thuróczy János 1486/1978. A Magyarok Krónikája. Budapest. (Hasonmás kiadás) Werbőczy István 1514/1897. Hármaskönyve. Magyar Törvénytár. Budapest.