„Dio helyesen jegyzi meg, hogy a császárok kora óta nehezebbé vált a történetírók dolga, mivel minden titokban folyt; (...) megtudni csak azt lehetett, amit a zsarnok őrültsége és arcátlansága nyilvánosságra juttatni engedett, vagy amit maguk a történetírók kikövetkeztettek.” (Montesquieu 1734/1975, 126.)

BEVEZETŐ

A magyar történelem központi kérdései megoldást követelnek. Az igazság létérdekünk, mert csakis az igazságra építhetünk tartós várat. Ha másutt sehol, akkor itt kell feltárnunk a való igazságot magunkról, történelmünkről. Soha nem hallott igéket kényszerülünk kimondani: az elhantolt igazság igéit, az immár évezrede föld alá döngölt igazság szavait.

Lelakatolt egek alatt élünk, lepántolt egek alatt, rozsdalakatokkal aggatták ránk a hideg bádog-ég pántjait, kegyetlen hazugsághalmazatok alatt vergődik nemzetünk, senki sem nyúlhat hozzájuk, mivel az utóbbi félévszázad-évszázad-évezred során irgalmatlan szegecselők ránk szegecselték. Már ott tartunk, régóta ott tartunk, hogy rettegjük kimondani az igazságot, szívünkből föltörne forró sugárzásként a hetedik égig, ámde a hallgatás szolgasága lefojtja: gigantikus erőket fagyaszt meg bennünk, s tehetetlen kushadásba bénít, s földre hasaltan, önnön láncai által korlátok közé szorított bilincses ebként lesünk a vigasztalan létre. Senki sem nyúlhat ezekhez az otromba, iszonyú lakatokhoz.
Csak éjten-éjen csillagok parázsesőjében hallani: repedeznek már, szakadoznak-rothadoznak már a tört ég rozsdás pántjai, s titáni erővel belülről kezdenek hasadozni már az ezeréves kripták.

Gyötrelmes kín, eszméletsújtó, kedv- s lélekölő átok: nem tudni, kik vagyunk, kik voltunk, hogy éltünk, hol éltünk, miféle törvények szerint éltünk, milyen erkölcsi-társadalmi körülmények adtak célt és értelmet életünknek, kik voltak őseink, miféle igazságok szabták meg életüket, s miként állták meg helyüket régmúlt idők ádáz viharaiban, és mit hagytak ránk örökül?

De még a nemtudásnál is fojtogatóbb, gyötrelmesebb mindezt rosszul tudni, tévesen tudni, hamisan tudni.

És sajnos ez utóbbi áll miránk. Féligazságok, téveszmék, végzetes tévtanok hálójában vergődünk, hamis eszmék ködtengerében fuldoklunk. Eszmélete-vesztett embernél mérhetetlenül súlyosabb az emlékezete-vesztett nemzet helyzete, hiszen az előbbit ép emlékezetű emberek veszik körül, s támaszul szolgálhatnak nagy bajában, míg az emlékezete-vesztett vagy akárcsak emlékezete-torzult nemzet jogosan élhet a gyanúval, hogy azok veszik körül, akik vesztére törnek, s netán a maguk érdekei szerint vezetik végzete felé.

Ó jaj, ha a rápántolt hazugságok dermesztő uralma alól egyszer feltámadna a magyar nemzet! Jaj, ha egyszer már végre a maga igaz színének, ezer arcának valóságában láthatnánk őseinket! Ha lemérhetnők magunkat küzdelmesen is gyönyörű hajdanidőnk tükrében, ősapáink és ősanyáink sorsában, s az életük által alkotott történelemre támaszkodva sorsunkat kibontakoztathatnánk! Jöjjön el végre-valahára! El kell jönnie a történelmünket fojtogató köd felszámolásának!

1.) JOG ÉS TÖRTÉNELEM

A magyar ősnemzetgyűlések szellemében, az ősi magyar hagyományok felelevenítése céljából új, szabad nemzetgyűlésre van szükségünk. Ősi magyar közjogunkról szólván fölöttébb illendő a méltatlanul támadott Werbőczy Istvánnak (1458-1541), a középkor nagy törvény-összefoglalójának, a hírneves Tripartium, a Hármaskönyv megalkotójának emlékét idéznünk, azzal a tisztelettel, amely a magyar hagyományok minden őrzőjének kijár. Gondolkodó ember számára nem lehet kétséges, a mindenkori jogrend elválaszthatatlan a történelemtől, jogrendünk, törvénykezésünk történelmünkön alapszik, a történelemből nő ki, és visszavilágít a történelemre. Mert történelem és jog egybefonódik elválaszthatatlanul.

Mi magunk jól tudjuk, azokkal szemben, akik törpe távlatok közé szeretnék szorítani a magyar történelmet, és őstörténetünket egyszerűen törölni a nemzet emlékezetéből, hogy mai világunkat nemzeti szempontból egy hatalmas időtartamú korszak előzte meg, méghozzá a nemzeti virágzás és szabadság korszaka. Perdöntő, létfontosságú tanulságokra juthatnánk, ha kezünkbe vehetnők ennek a korszaknak a jogalkotását, törvényrendszereit egybefoglaló őskódexeket. De sajnos, egy sem maradt ránk; bizonyosan voltak, de tűzrevettettek éppúgy, mint egyéb őstörténeti kódexeink, kincseink, ereklyéink, s így aztán hasztalanul forgathatjuk töviről-hegyire a Corpus Jurist, a Magyar Törvénytár vaskos köteteit. A bennük megőrződött szokáshagyományoktól és egy-két történeti szemelvénytől eltekintve, amilyenekre főleg Werbőczy Tripartiumában, Hármaskönyvében bukkanhatunk, az ősi jogrendnek nyoma is alig akad, legfeljebb itt-ott halavány sejtelmekben, utánérzésekben derenghet elénk az ezer éve eltörölt jogkorszak emléke.

Be kell látnunk, bármily sajnálatos ez: ősi jogrendszerünk történelmünk háttérvonulatai mögött, történelmünk mélyen felszín alá temetett rétegei mögött rejtőzik, s ha bárki által valamilyen módon még egyáltalán megközelíthető, úgy ez kizárólag őstörténetünk és őstörténeti hagyományaink feltárásának útján történhet meg. Csak őstörténetünk világának szellemi felszabadításával, újjáalkotásával éledhet újjá poraiból támadt főnixként ősi jogtörténetünk mélyrehantolt világa is.

Megkísérelhető-e ez a siker reményében? Tegyünk rá próbát! Vágjunk neki a feladatnak! Vegyük sorra a nyomokat. Tegyük meg, ami megtehető, terjedelmi korlátaink keretében.

2.) A MAGYAR ŐSÁLLAM TARTÓPILLÉREI

Kezdjük ott, létezett-e magyar ősállam? Mert, mi tagadás, alig tudunk valamit a magyar ősállamról. Valójában mégcsak azt se nagyon tudjuk, egyáltalán volt-e, létezett-e?
Ősállamiságunk fogalma, tudata áldozatául esett annak a szívós, immár ezredéve folyó szellemi hadjáratnak, amelyet hivatalos és egyházi körök folytatnak népünk őstörténete, ősműveltsége ellen. Még azt is tagadásba vették, hogy volt-e államiságunk. Széltében azt hirdetik, a XI. század előtt magyar állam, államszervezet egyszerűen nem létezett.

Kérdés, egyáltalán felhozható-e még a magyar ősállam a feledés homályából? Feltalálható, feltárható-e még bármilyen bizonyítéka a magyar ősállamiságnak? Itt csupán vázlatosan, főbb vonásaiban utalhatunk a magyar ősállamnak a magyarság ősi egységes jogrendje szerinti felépítésére a következők szerint:

A. Nemzetgyűlés, a legfelsőbb hatalom szerve
B. Az uralkodó és tanácsadói (Kende (Köndü) és Gyula (Gylas, Dsila)), és tanácsadó testülete (királyi tanács, fejedelmek tanácsa)
C. Fővezér, vezér (kapitány v. kapudán) és tanácsadó-ellenőrző testülete
D. Főbírák, országbírák
E. Népi, nemzetségi és törzsi nemzetgyűlések
F. Ősi területi intézmények, vármegyei szervezetek, testületek az őshonos magyar népek, néprészek területi elhelyezkedéséhez igazodva.
G. Községi tanácsok, falunagyok (folnagyok, falu vénjeinek tanácsa)

Egybefoglalva:

A régi magyarok legfőbb közigazgatási, hatalmi, népképviseleti szerve a nemzetgyűlés.
A nemzetgyűlésen minden ereje teljében levő, fegyverforgató magyar köteles megjelenni, és munkájában legjobb tudása szerint részt venni.

3.) ŐSI SZKÍTA TÖRVÉNY: KÖZÜGYEKBEN KÖTELEZŐ A RÉSZVÉTEL

Országos közügyekben törvényileg kötelező volt minden felnőtt, fegyverfogható magyar részvétele. Nemcsak jog volt ez, hanem kötelesség. Kézai Simon Gesta Hungarorumában (1283) találjuk erre vonatkozólag az egyik legbiztosabb nyomot. Kézai a Lex Scythicát, a szkíta törvényt hozza fel bizonyságul, s arról számol be, hogy súlyos büntetéssel kellett lakolnia annak, aki felhívás ellenére nem jelent meg a nemzet gyülekezetén. „Aki pedig a fölhívásnak nem tett eleget, s nem tudta megokolni, hogy miért, azt a szkíta törvény értelmében fölkoncolták, vagy törvényen kívül helyezték, vagy egyetemleges szolgaságra vetették.” (Kézai 1283 k./1984, 121.).

Más krónikás forrásokból tudjuk, hogy a távolmaradót, ha alapos okkal ki nem mentette magát, kettőbe vágták. Megdöbbentő, ugye? Kettéhasították, csupán azért, mert nem jelent meg az összehívott gyűlésen. Hozzuk az esetet közelebb a mához.
Tegyük föl, mert megeshet, egy derék közember a maga legjobb képességei szerint előakarván mozdítani az ország szekerét, közügyeink intézését, kormányzatunk működését, kapja magát, s személyesen is tapasztalni akarván, mi zajlik az országgyűlésen, meg akarván hallgatni, mi folyik ott, be akar menni a Parlament beszédházzá törpült épületébe azzal az elhatározott szándékkal, hogy ő is résztvesz annak munkájában.
Benyit a Parlamentbe, azaz odaáll. Be nem juthat, mivel őrök állják el útját, szépen eltanácsolják, ha pedig erősködik, alighanem elmeszakértői vizsgálatnak vetik alá.

Természetesen nagyot változtak az idők, bonyolultabbá váltak a dolgok, s ami akkor természetes vagy éppen kötelező volt, ma már keresztülvihetetlen. De a tény: tény marad. A fordulat óriási, a közemberek közügyekből való kirekesztése szélsőségesnek, teljesnek, végletesnek mondható. Némileg enyhíthetnének ezen a hírközlő szervek, a médiák. De ebbe most ne bocsátkozzunk bele.

Térjünk vissza a megrökönyödést kiváltható, drákói szigorúságú szkíta törvényhez.
Mai fejjel nem is könnyű felfognunk ennek megokolását. Halálbüntetéssel, s annak is szokatlanul kegyetlen formájával sújtani azt, aki csupán annyit vétett, hogy nem jelent meg a felszólításra? Nem szélsőségesen eltúlzott, barbár megtorlás ez? Hiszen, tudtunkkal, nincs szó háborúról, háborús mozgósításról, a szövegből legalábbis nem kivehető ez. Minek akkor az irgalmatlan büntetés?

A mögöttes szándék azonban világosan kivehető. Összefügg ez a szkíta élet- és világszemlélettel, amelynek a közösség, a haza szolgálata állt a központjában. A közgyűlésre felszólító határozat elmulasztását akként tekintették, hogy a távolmaradó kivonja magát a közszolgálatból, ez viszont halálos bűnnek minősült, a közszolgálat iránti érdektelenség megnyilatkozásának, mi több, megtagadásának, már-már árulásnak.
A népet alkotó közösség szolgálata a szkítamagyarok életének és gondolkodásának homlokterében állt, s ennek elmulasztása, elhanyagolása főbenjáró véteknek minősült.
Ez magyarázza, hogy minden hadrafogható magyar számára kötelező volt a nemzetgyűlésen való részvétel.

4.) MÉG EGYSZER A SZKÍTA TÖRVÉNYRŐL

Kézai mint jelentéktelen, vagy közismertsége folytán érdektelen, magától értetődő valamit említi a szkíta törvényt, egyetlen szóval sem emelvén ki azt szövegének szövetéből. Gyakran éppen az ilyen mellékesnek látszó, jószerint észrevétlen, lényegtelen részletek világítanak a történelem mögöttes mélyeibe. Ez itt például a legnagyobb természetességgel bizonyítatlanul bizonyítja, hogy a régi magyaroknál a szkíta törvény érvényesült. Közvetett, akaratlan, rejtett bizonyítékként, megfellebbezhetetlenül tárja elénk, hogy a magyarok igenis szkíták, akik szkíta törvények szerint éltek.

Továbbhaladva ezen a nyomon, megállapítható az is a szkítaság vonatkozásában, központi területi elhelyezkedésük tényét is figyelembe véve (Atilla birodalmának központja stb.), hogy a magyarok a királyi szkíták, erkölcseikből ítélve pedig az ókori világ legigazságosabbnak mondott igazságos szkítáinak maradékai, s őshonosak a szkíta hazában.

Noha csak egy helyütt említi Kézai ezt, bizonyosra vehető középkori krónikánk egészéből, hogy a szkíta törvény az egész régi magyar életet áthatja, s nyomát lelhetjük ott is, ahol nem esik róla említés. Fülünkbe kell zendüljenek Anonymus szavai: „A szcítiaiak, amint mondottuk, jó régi népek.” (Anoymus 1200 k./1975, 79.).

Priszkosz, a bizánci historikus, aki a 448-as évben megfordult a Hun Birodalom központjában és Atillával személyesen is beszélt, munkájának fennmaradt töredékeiben az akkor itt élt szkíta népről számolt be, és Atillát is következetesen szkítának, szkíta uralkodónak nevezi.

Kézai szkíta törvényről szóló megjegyzése és a történelem számtalan adata tanúsítja: itt volt az ősi Szkítia. S itt maradtak fenn a világon egyedül a maguk eredeti igaz arculatának megőrzésével a szkíták maradékai, a magyarok.

5.) NEMZETGYŰLÉS DÖNTÖTT AZ ORSZÁG MINDEN KÉRDÉSÉBEN

Az ősnemzetgyűlés, és egyáltalán a nemzetgyűlés nem tévesztendő össze - ami gyakran megtörténik - az országgyűléssel, s kiváltképp nem a mai parlamenti rendszerrel, a parlamenttel. Az ősi nemzetgyűlés a szó igaz értelmében, valóban a nemzet gyűlése volt, a nemzet igaz és teljes felelősségű képviselete, amelyet nem az újabb-kori módon hatalmi tényezők, fölülről szer vezett pártok irányítottak a maguk párt-, azaz részérdekei szerint. Ez ugyanis a legtágabb lehetőségeit biztosítja a visszaéléseknek, a nép akarata kijátszásának, sőt visszájára fordításának, pl. oly módon is, hogy a „ki-tudja-milyen” érdekeket, törekvéseket képviselő párt-érdekcsoportok fölülről, a maguk berkeiből és a maguk külön érdekeinek szolgálatára jelölnek ki olyan személyeket, akiknek kilétéről, hogy ki fia borja, magának a népnek jobbára sejtelme sincs. Horribile dictu, szörnyű kimondani, még az is elfordul, mint minálunk pl. a legutóbbi ún. „országgyűlési választásokon”, hogy olyan személyek kerültek jelölésre, akik még saját igazi nevüket, családi nevüket - és vele valódi kilétüket és törekvéseiket, viselt dolgaikat is - eltitkolták, úgy, hogy a nép valójában általa ismeretlen, nemritkán lefedett arcú személyekre szavazott mintegy bekötött szemmel, holmiféle álarcosbálon, ezerféleképpen elbódítva és félrevezetve.
A magyar ősnemzetgyűléseken ezzel szemben nem holmi körmönfont mesterkedéssel kiválasztott, kijelölt, ismeretlen célokat szolgáló ismeretlen személyek gyűltek össze (részint az ekként megszerezhető kiváltságok, előjogok megszerzése céljából), hanem magát az országot fenntartó és az országot minden ellenséggel szemben megvédő magyarok, méghozzá a maguk teljességében.

Éppen ezért az ősnemzetgyűlések - s a többé-kevésbé nyomaikban járó későbbi évszázadok magyar országgyűlései is - nem épületekben tartattak, nagyobb lévén számuk, semhogy bármely terembe beférhettek volna, hanem a szabad ég alatt, váltakozó színtereken, a mindenkori közszükségletek szerint. Tény és való: a nemzetet maga a nemzet képviselte a maga teljes jogú tagjainak a teljessége által. Maga a nemzet jött össze itt, hogy döntsön a saját sorsáról, a népközösség minden dolgáról, és ha szükséges - ítéljen is. Nemzetgyűlés döntött az ország minden közérdeket érintő ügyében:

– a trónutódlás kérdésében - a Vérszerződés idevágó rendelkezéseinek figyelembevételével
– a királyi tanács és a fővezér a nemzetgyűlés ellenőrzése alatt áll
– a vezér, a főbírák, országbírák felelősséggel tartoznak a nemzetgyűlésnek
– minden vezető, tisztségviselő a nemzetgyűléstől nyeri megbízatását
– a nemzetgyűlés - miként erről Kézai tudósít (Kézai 1283 k./1984, 121.) - a legfőbb bíró ítéletét is megsemmisítheti, ha azt hibásnak találja.

A fővezér - illetve a vezérek tanácsa -, akinek személye háborús időkben mintegy a nemzet önvédelmének megtestesülése, a hadiállapot tartama alatt élet és halál ura, ámde ez nem eshet a közszabadság, a nemzetérdek és az igazság rovására.

A Vérszerződés rendelkezése szerint: „Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa.” (Anonymus 1200 k./1975, 83.).

A nemzet szabad, egyenjogú tagjai a magyar néprészek, törzsek, nemzetségek és népek, köztük a hunok, avarok, székelyek, pannonok, palócok, csángók, jászok meg a többiek. Mindegyikük külön-külön él a maga történelmileg kialakult területén, a többiektől csaknem független testként, külön önhatalmú szervezetekkel és testületekkel, külön-külön népi, törzsi-nemzetségi tanácsokkal, és ezeken belül még minden népi település, közösség (község) is külön tanácsokkal bír: faluvének tanácsa, a folnagyok (falunagyok) vezetésével.
– A nemzetgyűléseken adataink szerint a folnagyok (falunagyok) révén az ország e legkisebb közösségei, a községek is képviseltették magukat.
– A közügyek, államügyek intézésében, az állam vezetésében, kormányzatában minden egyes magyar személyesen és tevőlegesen részt vett.

Fentiekhez kiegészítésül még hozzá kell tennünk: a vármegye, a vármegyei szervezet hivatalosaink szerint Szent István király uralkodását követően alakult ki, akkor, amikor bomlása megkezdődött; akkor, amikor az addig minden ellenséges erő által megközelíthetetlen magyar ősvárakba a belső árulás kiteljesedése folytán nyugati katonaságot helyeztek, s ahol csak lehetett, a várak helyébe kegyhelyeket, zarándokhelyeket, monostorokat építettek. Vagyis akkor, amikor megkezdődött a hajdani avar körgyűrűkre, védősáncokra alapozódott ősi magyar vármegyei rendszer felbomlasztása, felszámolásának több évszázados, Mária Teréziáig húzódó folyamata.

6.) VEZETŐK LEVÁLTHATÓSÁGÁNAK TÖRVÉNYE

A Lex Scythicának fontos alkotóeleme és a népuralom biztosításának nélkülözhetetlen előfeltétele, elemi követelménye a tisztségviselők ellenőrzése, s alkalmatlanságuk bebizonyosodása vagy hibás, vétkes intézkedések, a hatalommal való visszaélés vagy az államérdek megsértése esetén késedelem nélküli eltávolítása, leváltása. Eredendő felfogás, ősfelfogás szerint a tisztség, bármilyen legyen is az, nem kiváltság, nem holmiféle szolgálat fejében nyert örökös előjog, jutalom, érdem, hanem egyes-egyedül és kizárólag a köz érdekében kifejtett szolgálat; s így a közösségnek elemi és elidegeníthetetlen joga, hogy a tisztségviselőket visszahívja, amikor a jelek azt tanúsítják, hogy a tisztségben ülő hibákat, bűnöket vét, vagy akárcsak elkényelmesedik, s nem látja el hivatalát azzal az odaadással, ahogy azt tőle jogosan elvárni lehet.

Ennek az ősi szokásjognak, öntörvényű eljárásnak a kiiktatása a népuralom megcsúfolása s - ha demokráciát mondanak - a demokrácia szégyene. Mindez nem is mehet végbe másként, mint a kötelező és nélkülözhetetlen ellenőrzés előzetes kiiktatásával, amely jobbára korlátlan lehetőségeket nyit a hatalommal való visszaélésre. Nemrég az egyik párt vezető politikusa kijelentette, hogy csupán a feudalizmusban volt szokásban a tisztségviselők leváltása, képviselők visszahívása. Valóban igaz-e ez?

Feleljünk történeti adatokkal. Tanúskodjanak helyettünk történetírásunk leghitelesebb képviselői, a középkori krónikák! Előre kell bocsátanunk: több krónikának egyazonos tárgyról szóló megnyilatkozását idézzük, így hát egyezések, azonosságok előfordulhatnak, elkerülhetetlenek. Ez azonban ne tévesszen meg senkit. Bűnesetek tárgyalásánál is elkerülhetetlenek a tanúvallomásokban előforduló ismétlések. Ráadásul a mi középkori krónikáink adataikat, anyagaikat egymástól veszik át és előfordul, hogy egymást csaknem szószerint idézik. Ez azonban nem szellemi szegénységüket, sem anyagismeretük, tájékozottságuk szűk voltát jelzi, hanem éppen fordítva: mélységesen átérzett történetírói felelősségüket. Hitelességük jele. Azért veszik át hiteles elődeik anyagának bizonyos részeit, mivel ezek rendkívüli fontosságának tudatában, a részletek hű megőrzésére törekedve akarják átadni azt az utókornak. Ne tévesszen meg ez hát senkit. Amit módosítanak, annak is oka van, az is nyomokat ad. Fogadjuk szavaikat tanúvallomásokként.

Igaz-e hát, hogy a feudalizmusban és csak a feudalizmusban volt szokásos tisztségviselők, képviselők visszahívása?

Kézai Simon Gesta Hungaroruma (1283): a hunmagyarok visszatéréséhez (többek között) a következőket fűzi: „Választottak maguk közül egy főbírót is, név szerint a Turda nembeli Kádárt, hogy az egész hadsereg fölött bíráskodjék; simítsa el a viszálykodók perpatvarait, s büntesse a gonosztevőket, a rablókat és útonállókat. Mégpedig oly módon, hogyha ez a főbíró túlontúl szigorú ítéletet hozna, a közösség azt érvényteleníthesse, a heytelenül eljáró kapitányt (= vezér, fővezér) vagy bírót leválthassa, amikor akarja.” (Kézai 1283 k./1984, 121.).

Képes Krónika (1358-1360): „Bírót is választottak maguk közül, egy kadar nevűt a turda nemzetségből, hogy lecsendesítse a viszálykodók pereit, megbüntesse a tolvajokat, rablókat és gonosztevőket; ám olyan feltétellel, hogy ha a bíró méltánytalan ítéletet hozna, a közösség azt megsemmisíthesse és a hibázó bírót meg a kapitányokat akkor hívhassa vissza, amikor akarja.” (Képes Krónika 1360 k./1986, 16-18.).

Chronica Hungarorum (1473): „Mindamellett egy bírót is állítottak maguk közül, névszerint kádárt a torda nemzetségből, hogy a viszálykodók pörösködését elcsendesítse, és a tolvajokat, útonállókat és gonosztevőket megbüntesse, de azzal (a feltétellel), hogyha ez a bíró nem jogszokás szerinti ítéletet hoz, a közösség érvénytelenítheti, a tévedő bírót és kapitányokat pedig leteheti, amikor akarja.” (Chronica Hungarorum 1473/1973, 10.).

Végül pedig hallgassuk meg Thuróczy János Magyar Króniká-ját (1486): „Ezenkívül egy Kádár nevű bírát is választottak maguk közül, egy bölcs férfiút, aki alkalmasnak látszott, hogy a békétlenkedők viszálykodását lecsendesítse, és megfenyítse a tolvajokat és útonállókat. Mindamellett határozatban mondták ki, hogy ha ez a bíró nem a szokásjognak megfelelő ítéletet hoz, az ilyen ítéletet a közösség érvénytelenítheti, a tévedő bírót megfenyítheti, és a kapitányokat leteheti, amikor akarja.” (Thuróczy 1486/1978, 40-41.).

Borzasztó történelmi tudatlanságot árul el tehát azt állítani, hogy a képviselők, tisztségviselők leváltása kizárólag a feudalizmusban volt érvényben, még ha eltekintünk is ennek az állításnak a politikai háttér-okaitól. Mi több, éppen a feudalizmusban érvénytelenítődött ez az ősi népszokás, valójában: népszokás szentesítette ősi népjogi törvény.

Természetesen nem a fenti állítás megcáfolása kedvéért, hanem azért sorakoztattuk fel középkori krónikásaink tanúskodását, hogy kiemeljük: ősállamiságunk, ősjogunk egy sarkalatos törvényéről, a Lex Scythicáról van szó. Ennek kiiktatása a népképviseleti elv nyílt megtagadása, s egyben a nép sorsát intéző képviselők ellenőrzésének, az ellenőrzés elemi követelményének megtagadása: tehetnek a tisztségben ülők akármit, visszaélhetnek a ki tudja milyen módon megszerzett hatalommal - felelősségre nem vonhatók, bársonyszékeikből ki nem mozdíthatók.

Gondoljuk csak meg: mi a biztosíték rá, hogy a vezető, bárki is legyen az, bármilyen tisztségben, képviselőségben üljön, nem téved, s nem tévedhet? Tán a pápai csalhatatlanság tana ez, átvíve minden ismeretlen gyökerű, múltú és szándékú, „istentudja -hogyan” hatalomra került politikusra? És mi történik, ha netán áruló kerül közébük, ha áruló támad köztük? Nem lehet leleplezni, nem lehet leváltani, még ha belepusztul is az ország? Belepusztuljon a nép?

Összefoglalva:
A hűtlen vagy hibás tisztségviselők leváltásának őstörvénye, a szkítamagyar köz - szabadság egyik fontos követelménye előírja:
– Minden tisztség, a legkisebbtől a legnagyobbig kizárólag a közösség akaratából, választás, méghozzá közvetlen választás útján kerülhet betöltésre.
– Minden tisztségviselő, tiszttartó, a legnagyobbtól a legkisebbig, a fővezértől, sőt az uralkodótól, a fő- vagy országbíróktól a törzsi, nemzetségi tisztségviselőkig bármikor letehető, ha a közakarat ezt úgy kívánja, vagy ha intézkedéseivel szemben kifogások merülnek fel, illetve, ha magatartásukkal szemben kételyek, viselt dolgaikban tévedések, hibák, részrehajlások mutatkoznak.
– Az őstörvény ugyan szó szerint nem tartalmazza, de lényegéből következik - valamint abból a tényből, hogy minden tisztségviselő közakarat, közválasztás útján kerül tisztségébe, s így megválasztásakor a megtévesztés, alakoskodás, hamis látszat megjátszása, a közösség megtévesztése kizárt -, hogy csak olyan személy kerülhet bármiféle tisztségbe, akinek addigi élete, előélete, a nemzet közösségének tett szolgálata eleve tanúsítja, hogy méltó a közösség szolgálatára.

7.) TISZTSÉGVISELŐKKEL SZEMBENI ELEMI KÖVETELMÉNYEK

– Másoknál jobbaknak, erényesebbeknek kell lenniök, példát kell mutatniok szolgálatban és tisztességben: a tisztség tisztességből fakad, és tisztességet követel.
– Olyan személyeknek kell lenniök, akik addigi életük során hitet tettek a közösség, a nép iránti odaadásukról és hűségükről.
– Nyilvánvaló ugyanis, hogy nem a közösségnek, nem a népnek, nem a nemzetnek kell a vezetőket szolgálnia, hanem a vezetőknek a népet: aki ezt az elvet nem vallja, vagy megszegi, ne lehessen vezető többé, ne kerülhessen, és ne maradhasson semmilyen tisztségben.
– Tisztségére méltó vezetőnek mindenkor a közösség felé kell fordulnia, s az ő érdekeit kell érvényre juttatnia.
– Azt a vezetőt, aki a közösség megtévesztésére, kijátszására, véleményének, akaratának, érdekeinek elfojtására törekszik, nem csupán leváltani kell, de pellengérre állítani és felelősségre vonni.

8.) EZÜSTEDÉNYEKBŐL LAKOMÁZÓ PARTASZTOK - HETEDHÉT ORSZÁGRA SZÓLÓ LAKODALOM ATILLA PALOTÁJÁBAN

Meglehet rendhagyó - vagy csak rendhagyónak tetsző - módon a magyarok 896. évi visszajövetelének egy - túlzás nélkül mondhatjuk - csodálatos eseményére térünk ki a magyar parasztság egykori társadalmi helyzetének a jellemzése céljából.

A honvisszavétel hadműveletei még be sem fejeződtek, mikor meglehetősen szokatlan eseményre került sor: Árpád, miként Anonymus erről beszámol, bevonult Attila hun nagykirálynak az ország szívében fekvő palotájába. (Anonymus 1200 k./1975, 120-121.).

Közel félezer év telt el Atilla halála óta, és a történelem vad viharai verte ország hajdani fővárosa és Atilla palotája is romokban állt. Árpád és vitézei megrendült lélekkel jártak a roppant kőfalak, márványcsarnokok, félig ép vagy törött, kidűlt oszlopok között, elámulva Atilla királyi palotája fogadó- vagy dísztermének elképesztő méretein.

Honnan tudjuk mindezt? Az alábbiakból minden gondolkodó fő számára tüstént kiderül. Árpád - átmeneti jelleggel ugyan - berendezkedett a palotában és itt fogadta vendégeit. Az adott körülmények között természetesen nem lehetett szó semmiféle, még átmeneti, részleges helyreállításról sem.

Kőpalota ez, igen, márványpalota, nem deszkahodály! A Nibelung énekben ez áll:

„Nagy tágas palotában lakott a dús Etel,
Költséggel és munkával magasra vitte fel,
Megrakta sok toronynyal, a terme számtalan,
Közepe tág ürében nagy vigadója van.
Töméntelen vendégre számitva épitett:
Fogadni benne sokszor egész egy nemzetet,
Tizenkét dús királyt is, ki járta udvarát,
Meg a ki benne nyüzsgött, termérdek jó barát."
(A Nibelung-ének 2004, 259.)

Itt gyűlt össze Magyarország valamennyi vitéze - ahogy Névtelen Jegyzőnk írja.
Hogyan? Magyarország valamennyi vitéze? Hogy értsük ezt? Nem Árpád hadainak összes vitézei, hanem Magyarországéi? Elő kell vennünk Anonymus tudósítását (Anonymus 1200 k./1975, 120.). Az Atilla városába történt bevonulás leírásánál különös fordulat figyelhető meg: „Másnap pedig Árpád vezér (Secundo autem die dux Arpad) meg minden főembere (et omnes sui primates) Magyarország valamennyi vitézével együtt (cum omibus militiibus Hungarie) bevonult Attila király városába.” (intrauerunt in ciuitatem Atthile regis) A monda első része, ha jól megfigyeltük, félreérthetetlenül Árpád vitézeiről, főembereiről szól, a második mondatrész viszont már az eddigi csoportmegjelöléstől eltérően, területi meghatározást ad, s már Magyarország összes vitézeiről szól, nemcsak azokról, akik Árpáddal jöttek be. Az eltérés még inkább kiütközik, ha taglaljuk a mondottakat:

A. Bevonult Árpád
B. meg minden főembere Ezek után értelemszerűen az következne:
C. és valamennyi vitéze.
De Anonymus itt már tágabb, és a területre, Magyarországra utaló meghatározással él. S ez természetesen nem véletlen. A honvisszavívókhoz, mint részben már tudjuk, időközben csatlakoztak az itthoniak, nemcsupán a székelyek, hanem a többiek is, Magyarország valamennyi vitéze. Anonymus, ha nem ekként fogalmaz, hibát vét, s mintegy kirekeszti őket.

Következésképp, vitézek két világosan megkülönböztetett csoportja vonul be Árpád vezetésével Atilla király városába:

1. Árpád és vitézei, főemberei
2. Magyarország valamennyi vitéze.

Lássuk hát, mi is történt:

Adjuk át a szót Anonymusnak. Figyeljünk - szerintünk rendkívül különös és rejtélyes - tudósításának minden egyes szavára! „Másnap pedig Árpád vezér meg minden főembere Magyarország valamennyi vitézével együtt bevonult Attila király városába.
Ott látták a királyi palotákat - egyeseket földig romban, másokat nem - és fölötte csodálták mindazt a kőépületet. Kimondhatatlanul felvidultak, mivel érdemesek lettek arra, hogy elfoglalják - s méghozzá háború nélkül - Attila király városát, kinek az ivadékából származott Árpád vezér. Ott lakomáztak mindennap nagy vígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezérnek meg a nemeseknek arany-, a közrendűeknek meg parasztoknak ezüstedényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát az isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi jött vendéggel egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá, és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Attila király városában. Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei valamennyien a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak.” (Anonymus 1200 k./1975, 120-121.).

Mi kell több? Kell még több? Ennél is több arról, hogy milyen megbecsülésben állt a parasztság a régi magyarok szemében? Mert úgy igaz: ekkoriban a magyar társadalomban még nem voltak különféle, egymással szembenálló rendek, urak és szolgák, nemesek és nemtelenek, kiváltságosak és alávetettek: a társadalom még nem töredezett szét, egységes volt.

Ott ülnek hát a magyar parasztok Atilla nagykirály palotájában Árpáddal és „Magyarország valamennyi vitézével” együtt a 896. évi honvisszavétel nagy ünnepén.
Zendülnek a fúvós és húros hangszerek, ujjongva rikongnak a sípok, ősi zeneszerszámok fülmámorító zenebonája közepette pengetik a regősök kobzaikat, ott ülnek a frissen ácsolt hosszú asztaloknál párducbőr kacagányos, darutollkalpagos magyar vitézek, főemberek között Árpád asztalánál Magyarország parasztjai, díszruhás étekfogók sürögnek körülöttük, s ők ezüst edényekből, ezüst evőeszközökkel falatozzák a párolgó, ízes ételeket.

Ősjogon ülnek itt. Ők az ország gazdái, magyar parasztok. Ők virágoztatják föl, ők adnak alapot mindenhez tiszta életükkel, kemény munkájukkal, igaz emberségükkel.
Így zárjuk őket szemünkbe!

9.) HONNAN ERED PARASZT ÉS PÓR SZAVUNK?

Nyelvtörténetünk tanúsága szerint korról korra változhat, módosulhat a szavak jelentése is. Az utóbbi évszázadokban kétségkívül erős jelentésmódosulások következtek be földművest jelentő paraszt szavunkban is. Érdemes hát futó pillantást vetnünk rá, honnan is ered ez a szó és valójában mi is az ősjelentése?

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint szláv jövevényszó, amely - a bevált nyelvelidegenítési módszer szerint - „a magyarba egy közelebbről meg nem határozható szláv nyelvből (...) került át." (1976, III. 102.). Hát nem óriási? Nekünk magyaroknak, az emberi földművelés elindítóinak kellett átvennünk ezt az ősi szavunkat valamely „közelebbről meg nem határozható" szláv nyelvből. A lényeg itt ez a „meg nem határozható": tudják, hogy a szlávból ered, de azt már nem tudják, honnan, melyik szlávból. Vagyis tudják, azaz nem tudják. (Ekként ezzel a bravúrosan „tudományos" módszerrel sikerült kisütni ősnyelvünk ősszavainak mintegy 90 százalékáról, hogy jövevényszó, idegenből vettük át.)

Mi több, paraszt szavunk ikerszaváról a pór-ról meg azt sütötték ki, hogy eleink azt meg, a változatosság kedvéért, a régi bajor szókincs pour szavából csipkedték le maguknak, már csak azért is, nehogy valamiképp kiderüljön, hogy ez a különböző változatokban elterjedt világszó véletlenül éppen a magyarból eredt. A tőszónak, a par-nak, pór-nak jelentése arról tanúskodik, hogy nincs összefüggésben a közönséges por-ral, amely nem a földműveléssel kapcsolatos fogalom.

Legnagyobb titkaink egyike éppen ez a szó: paraszt. Hányszor odavágták már sértő szándékkal a szemünkbe: paraszt. Annyira, hogy már parasztjaink is röstellni kezdték.
Pedig ez a szó legcsodálatosabb elnevezéseink közé tartozik. Paraszt szavunk tőszavának p-r mássalhangzói a dörzsöléses tűzgyújtás hangjaival egyeznek. Hatalmas szóbokrai vannak ennek a magyarban. Távol legyen, hogy mindet felsoroljuk, mert ez a lista túlontúl terjedelmes lenne. Csak párat a jelzés kedvéért: pir, piros, pirkadat, pironkodás, virradat, vér, verés, verdesés, parázs, parázna, párzás, forró, forog, pörög, pör, pöröl, meg így tovább, szinte végtelenül. És alighanem idetartozik parlag szavunk is, amely föltehetően még a földművelés feltaláláshoz kötődik, ahhoz az ősi földműveléshez, amely égetéssel alakította ki az első, földművelésre alkalmas tájakat.

Ókori szerzők akként nyilatkoznak, hogy a valóban tisztességes élet mindenekfölött azoknak az osztályrésze, akik életüket a teremtés művének továbbvitelére, földművelésre fordítják, azaz a növényi és állati élet felvirágoztatására, újrateremtésére.
Tegyük még mindehhez hozzá, hogy a magyar parasztság legnemzetibb rétegünk, őshagyományaink leghívebb őrzője, miként az a való élet tényeiből és Anonymus Gesta Hungarorumából is kitetszik. Mindehhez még a következőket kell hozzáfűznünk: Úri magasból lenézett, ezerszer primitívnek, durvának, kezdetlegesnek lefestett parasztságunk, ahogy történelmünkben visszafelé haladunk, különös átalakuláson megy át.
Mintha csodák sora történne vele, nem elbarbárosodik, hanem épp ellenkezőleg, felemelkedik és csinosodik, műveltebbé és öntudatosabbá válik, a legnemesebb értelemben vett közemberré, olyan emberré, akinek a maga személyi, családi világán túl az egész közösség, a nemzet minden ügye ott feszül szellemi láthatárán. Évszázadok során rápántolódott béklyói leszakadnak, mintegy lemállanak, s alávetettségének állapotából kilépve szabaddá válik, és a köznemességbe fölemelkedve, előttünk áll a maga igaz mivoltában a régi magyar ember, államiságunk, nemzeti alkotmányunk fenntartója és védelmezője, fajtájának leghívebb és leghitelesebb képviselője, olyanként, amilyen a magyar ősalkotmány és a nemzeti ősvallás virágzásának korában volt.

A régi magyarságnak ez az alaprétege, amely mindenkor egységes, zárt népi tömbökbe tömörült, jobbágyi jogfosztottsága, hatalomból való kitaszítottsága évszázadaiban alávetett néprétegként a felső rétegektől nagymértékben elszigetelten élt, s ennek következtében érintetlenül maradva a felső rétegekben zajló keveredéstől, megőrizhette eredeti szkíta jellegével együtt idegen szellemi hatásoktól való mentességét is. De ami még ennél is fontosabb: üldöztetéseken, jogfosztáson, kiszorítottságon át - vagy tán éppen ezért -, leghívebb őrzője maradt továbbra is a nemzeti hagyományoknak. Olyannyira, hogy még az Aranykorba visszanyúló őshagyományok (pl. tündérhitregék) is fellelhetők azokban a parasztság által megóvott, nemzedékről nemzedékre továbbadott hagyománykincsekben, amelyek a közép- és felsőrétegek tudatából csaknem maradéktalanul kivesztek.

10.) A KÜLDETÉS ÉS HIVATÁS TÖRVÉNYE

Gyakran és szükségszerűen felvetődik a kérdés: miért él az ember a földön? Lejáratták, gyökértelennek és oktalanul üresnek minősítették ezt a gyötrelmes és olykor-olykor minden lélekben felzajduló kérdést azok, akik nem tudták, s nem akarták tudni rá a feleletet.

A régi magyarok, élettörvényeik tanúsága szerint, tudták a választ, megadták a választ tetteikkel, egész életvitelükkel. Az ember létének csak az adhat értelmet, ha élethivatása van. S mi más lehet ez a hivatás, mint a szép, a jó, a nemes, s annak az igaz úton járó közösségnek, a hazának a szolgálata, amelytől nyelvét, értelmét, életét kapta.
Kivált, ha olyan népnek a fia, mint a magyar, amelynek sorsa egybeforrt az igazsággal és szabadsággal, amelynek szava Isten szava, s amelytől elragadták elveszít hetetlen hazáját.

Hivatás nélkül az ember élete még a legjobb esetben is céltalan üresjárat, jobbára pedig, a futó örömöktől eltekintve sajgó riadalom, vagy éppenséggel salakbafulladás, haszontalan tengődés. Ennek az elemi kérdésnek a megválaszolása nélkül az emberi sors olyan, akár az elküldetlen levél, süvítő szél két deszkaváz között, szürkéllő por az ablakrések közén, kitépett papírfoszlány.

Ősi szkíta világfelfogás szerint nőnek, férfinak hivatása van a földön. A nő hivatása élettanilag is adott az anyaságban, az élet újrateremtését szolgáló szerelemben, a család és otthon felvirágoztatásában, s a gyermekek nevelésében. A férfi hivatása pedig népének, nemzetének szolgálata, nemzete épségének, szabadságának megőrzése, előmenetelének elősegítése, ezen belül pedig a feltétlen honvédelem, ami alól egyetlen férfi sem vonhatja ki magát: ez veleszületett hivatása, amelynek betöltése értelmes célt ad és felemeli a lelket, elmulasztásának következménye viszont leépülés, szégyenletes tengődés. Márpedig, ahogy a nagy olasz költő, Dante Alighieri vallja: „nem születtetek tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre.” Szkíta felfogás szerint a férfi hivatása mindaddig tart, amíg javakorabeli élete, amíg bírja a ráháruló fáradalmakat. Mihelyt élemedett koruk folytán már nem képesek a haza szolgálatára, már életüknek se nagyon találják az értelmét.

A haza szolgálata! A haza szolgálata csodálatos erőt ad, lelket sugároztató örömöt!
Mondják, hogy aki csak kap, és mindig csak kapni és kapni akar, és sohasem adni, visszaadni, amit kapott, ha lehet, fölösen is - az ilyen ember kolduslelkű és kolduséletű, s borzasztó szegénységben szenved akkor is, ha fölveti a pénz. Nem ismeri a viszontszolgálat, az adni, boldogítani, örömöt kelteni lélekfelemelő örömét. Az édesanyákat, a szülő édesanyákat és a szeretőket kell megkérdezni efelől. Aki pedig egy igazsághoz hozzánőtt nemzet, vagyis olyan közösség tagja, amilyen a magyar, s egy olyan nyelv, olyan múlt örököse, amilyen a miénk, annak életét semmi sem fényesítheti jobban, mint a hazaszeretet, a nemzet szolgálata: a legszentebb hivatástudat, ami értelmet ad a létnek, s ami nélkül szétomlik, amit építenénk. Hivatásnélküli élet a mi eleink számára elképzelhetetlen volt. Meddő, élni sem érdemes tengődésnek ítélték e nélkül az életet. Ez az oka annak a ma már különös jelenségnek, hogy amikor Hunor beteljesítette hivatását, „élete nem lett hozzá hű”. S nem véletlen, hogy pontosan ugyanez ismétlődött Álmos és Árpád esetében is (l. Grandpierre K. 1990).

Ebbe az eszmekörbe tartozik Priszkosz rétor személyes élmények alapján írt megkapó tudósítása az Atilla sátrában zajló ünnepélyről, melynek során beszámol az ott fellépő regősök, énekesek által előadott hősénekeknek az Atilla vendégeire tett hatásáról:
„Alkonyatkor fáklyákat gyújtottak, s két barbár jött be Attilával szemközt. Ezek maguk költötte dalokat énekeltek Attila győzelmeiről és hadi dicsőségéről.

A vendégek rájuk néztek. Némelyek gyönyörködtek a költeményekben, mások lelkét fölvillanyozta az elmúlt háborúk emléke, mások pedig, akiknek testét koruk már elgyengítette s így hevük már csillapulni volt kénytelen, könnyekre fakadtak.” (Kézai 1283 k./1999, 121-122.).

Ezek az élemedett hun vitézek nem az idő múlását, nem ifjúságuk elmúltát siratják hadiemlékeik felelevenedése során, gyászukban az ütközik ki, könnyet az csal szemükbe, hogy előrehaladott koruk miatt már nem vehetnek cselekvően részt a dicsőséget hozó küzdelmekben.

11.) ŐSJOGOK

Meglehet, törvénykönyvekben hiába keresnénk, de bárki mérget vehet rá, hogy a régi magyarok bírtak ezekkel a jogokkal, mivel a szabad élet elválaszthatatlan hozzátartozói.
1. Népfelségjog
2. A közszabadság joga
3. A közügyekben való részvétel joga
4. Az igazság megismerésének, birtoklásának és kimondásának joga
5. A nemzethez, nemzetközösséghez tartozás joga
6. A nemzeti önazonosság joga
7. A nemzeti közösség élete, helyzete megismerésének joga
8. A nemzeti múlt megismerésének joga
9. Az ismeretekben való előhaladás joga
10. A társadalmi, jogi, személyi egyenlőség és önvédelem joga
Ezek közül csak a leglényegesebbekre térünk ki.

12.) NEMZETI KÖZSZABADSÁG A RÉGI MAGYARORSZÁGON

Középkori krónikáinkban több ízben is előfordulnak olyan megjelölések, amik ezideig elkerülték a kutatás figyelmét. Krónikáink őstörténetünk ismertetése során gyakran utalnak a széles közösség, a köznép, a parasztság szerepére. Ha jól odafigyelünk, az az érzésünk támadhat, mintha az események hátteréből egy jobbára mellőzött történelemformáló erő lépne elő.

Már Névtelen Jegyzőnknél is szembetűnő, hogy noha nemleges értelemben, meglehetősen sokszor hivatkozik a népet alkotó parasztságra. Már művének bevezetőjében kitér erre, sűrűn idézett fölöttébb talányos mondatában: „Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna.” (Anonymus 1200 k./1975, 78-79.).

Számunkra ez a szakasz azt a rendkívül izgalmas mozzanatot tanúsítja, hogy Anonymus korának paraszti hagyományaiból megismerhetők voltak a magyar előidők eseményei és a magyarság őstörténete. Ennek a felismerésnek, illetve ténynek, valamint Névtelen Jegyzőnk hasonló egyéb megnyilatkozásainak roppant hordereje van nemcsak Magyarország akkori parasztságának, de a magyarság eredetének, őstörténetének a megítélésében is. Anonymus ezek révén akaratlanul is elárulja, hogy Magyarország akkori parasztsága színmagyar volt, hiszen Anonymus semmilyen korlátozást nem alkalmaz a „parasztok” megjelöléshez, ez pedig annyit jelent, hogy az egész ország parasztsága magyar volt, s behatóan ismerte, és már akkor is őrizte a magyarság őshagyományait.

Lényegében ugyanez ütközik ki a Botond-monda elbeszélése (Képes Krónika 1360 k./1986, 74-75.) és több más részlet kapcsán a többi középkori krónikával egyezően. A Képes Krónika például annak indokolására, hogy csak a hét vezér jött be Árpáddal, a következőket mondja: „Egyes-egyedül azt hozzák fel okul, amit a köznép mond.” („vulgus dicit”) (Anonymus k. 1200/1975, 52.).

A Chronica Hungarorum is arról, ír, hogy „(...) a köznép (vulgus) hét magyarról beszél.” (Chronica Hungarorum 1473/1973, 25.). Az idevágó adalékokat egybevetve, meglehetősen tág kép bontakozik ki a köznép - a parasztság - hagyományőrző szerepéről:
a köznép (a parasztság) Hetumogerről - hét vezérről - beszél
a köznép a magyarok szkíta eredetéről beszél
a köznép Ménrótról (Nimródról) beszél
a köznép Hunorról és Magorról beszél
a köznép a Csodaszarvasról beszél
a köznép a Fehérló-mondáról beszél
a köznép Lélről és Bulcsúról beszél
a köznép a buzogányos Botondról beszél.

Mindez nemcsak azt bizonyítja - egyéb történeti adatok sorával egyezően -, hogy a Kárpát-medence parasztsága színmagyar s egyben őshonos volt (az a historikus, aki lehetségesnek tartja egy ország parasztságának pár évtized során lebonyolítható cseréjét, bízvást visszakérheti az iskolapénzt), de tanúsítja azt is, hogy hazánkban a X. században, a kereszténységre kényszerítés előtt - a koradatok gyökerei ugyanis oda nyúlnak vissza - olyan kiteljesedett népuralom („demokrácia”) virágzott, amelynek nem volt párja az akkori Európában.

Közösségi népuralom volt ez, olyan társadalom, amelynek valóságos mivoltát fel sem tudta fogni a környező világ. Egyszerűen nem értették ezt a számukra különös, magyar jelenséget. És itt utalnunk kell „az első magyar király” - „az első magyar fejedelem” körül napjainkig gyűrűző zavarokra. Hivatalosaink még ma is arról cikkeznek, hogy Szent István volt az első magyar király. Még Névtelen Jegyzőnk is arról ír, hogy „A szittya nemzetet bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá.” - jóllehet ő itt feltehetően idegen uralkodókra gondol (Anonymus 1200 k./1975, 79.).

„A türkök (= a magyarok) hét törzsből állottak - írja Bíborbanszületett Konstantin -, de sem saját, sem idegen fejedelem fölöttük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük (...)” (Bíborbanszületett 952/1950, 171.). Pár sorral alább a Bíborbanszületett császár következetlenül mégis arról szól, hogy egyszerre több fejedelmük is volt. Sőt már arról is ír, hogy „van fejedelme minden törzsnek” (Bíborbanszületett 952/1950, 179.).

Mások úgyszintén hasonlóan nyilatkoznak: „nem volt uralkodójuk” - „király, fejedelem nélkül éltek”. Ellen-historikusaink váltig törik a fejüket, mihez kezdjenek például Levédivel, hova dugják, nem is szólva Gordiaszról, Muagerről, Álmosról meg a szkíta őskirályokról. Megoldhatatlannak érzett talányuk ez: uralkodó nélkül hogy lehet élni? Ki érti ezt? Ha pedig van uralkodó, hogy uralkodhat a közösség? Bajos fölfogni az ősi közszabadságot, azt a kiteljesült népuralmat, amelyben a régi magyarok éltek, kivált, hogy fejedelmeikről, királyaikról is felmerültek határozott, letagadhatatlan adatok.
Hogyan egyeztethető össze ez a kettő: uralom és közszabadság, király és néphatalom?
Az ember már-már kész volna elhinni, hogy uralomnélküliségben éltek, ha nem cáfolnának rá erre a legkülönfélébb adatok.

Olyan társadalom volt ez, amelyben a népfelségjog uralkodott.

13.) A NÉPFELSÉGJOG AVAGY A NEMZETI KÖZHATALOM TÖRVÉNYE

A népfelségjog a magyar nép legősibb joga, szabadságának legszentebb záloga, legfőbb kiteljesedése. Szabad nép csak úgy létezhet, csak úgy boldogulhat, ha maga intézi életbevágó ügyeit, ha maga kormányozza önmagát, ha álcázott ellenséges, idegenérdekű elemek nem épülnek be felső irányításába, ha önmaga képének, valóságának önmaga a korlátlan ura, ha önmaga dönt létének, sorsának minden kérdésében. A népfelségjog nem más, mint a nép korlátlanul érvényesülő szabadsága és hatalma önmaga fölött, annak kifejeződése, hogy létének kibontakozását nem gátolja semmiféle rátelepült ártalmas erő.

Nyugat népei a római rabszolgarendszer világából emelkedtek a feudalizmus, a jobbágyrendszer félrabszolgaságába. A magyarság viszont épp ellenkezőleg, a szabadságból süllyedt a feudális szolgaság, félrabszolgaság állapotába. Ennek szem elől vesztésével lehetetlen megérteni a magyar nép X-XIII. századi kétségbeesett szabadságküzdelmeit éppúgy, mint a magyarság további sorsának alakulását.

A régi magyar királyokat a népakarat emelte a trónra, és a magyar nép egészének cselekvő közreműködésével, képviseletében, érdekében és ellenőrzése mellett uralkodtak.
Álmost, Árpádot, mint tudjuk, pajzsra emelve választották meg, s közvetlen utódaikat Gézáig bezáróan a nemzeti közakarat emelte a trónra.

Olyan ősidőkből eredő, elemi törvényszerűsége ez az emberi közösségek létének, hogy az emberiség már nem is emlékszik rá, s eredetének felfejtésében az Aranykorig, az első emberi közösségek keletkezéséig kellene visszamennünk. Lényege borzasztó egyszerű, olyan elv, amely a természetben általánosan érvényesül s az önazonosságban, egyneműségben foglalható össze, abban az elemi, élettani szükségszerűségben, hogy minden test, minden élő szervezet működése szükségszerűen öntörvényű és önszabályozó.
Épsége, egészsége csak addig teljesülhet ki, míg önszabályozó, önigazgatási rendszerébe idegen, önigazgatási rendszerét megzavaró, korlátozó tényezők nem hatolnak be, mert ebben az esetben a szervezet, a test senyvedni, fonnyadni kezd, működése zavart és akadozó, s ha a külső, illetve nem azonos tényezők túlsúlyra jutnak, bekövetkezhet a széthullás, a halál.

Jobbára ezért betegek a mai társadalmak. Márpedig fentiek alapján kétségtelen tényként megállapítható: a legsúlyosabb közösségellenes bűncselekmények közé tartoznak a népfelségjog kiforgatására irányuló mesterkedések. Ezért minden lehetőt el kell követni, hogy az efféle kísérletek meghiúsuljanak, ha pedig már megvalósultak, eltörlődjenek.

14.) A NÉPKÉPVISELET ÉRVÉNYESÍTÉSE A TÁRSADALOM ÖNIRÁNYÍTÁSÁBAN

Mint minden népnek, nemzetnek, emberi közösségnek, a magyar nemzetnek is ősjoga, hogy maga intézze közügyeit, és maga képviselje önmagát létének valamennyi szintjén, s hogy maga kormányozza önmagát. Természetes és elidegeníthetetlen joga ez valamennyi népnek. Éppen ezért minden kormányzatnak legszentebb, legalapvetőbb kötelessége biztosítani a nép valódi mivoltának megfelelő, s azt híven, a maga képében kifejező képviseletet. Biztosítania kell, hogy képviselőin, képviselőtestületein keresztül a hamisítatlan népakarat jusson érvényre, s hogy a nép politikai, gazdasági, szellemi irányításában, sorsának meghatározásában, jelenének és jövőjének alakításában, azaz a nép sorsának intézésében ne vehessenek részt valódi kilétüket leplező, kártevő, idegenérdekű elemek; hiszen ez ugyanaz, csak hasonlíthatatlanul nagyobb társadalmi méretekben, mint mikor az emberi testbe, agyba kerülnek-hatolnak be testidegen élőlények, mikrobák, vegyi anyagok, megfertőzve az agyat, megzavarva, megmételyezve vagy megbénítva szabályos működését, ílymódon megfosztva a szervezetet a kellő önuralom, önismeret, és ami a legfőbb, az önvédelem lehetőségétől, kiszolgáltatva az élő szervezetet minden elképzelhető veszedelemnek.

Az efféle elfajulás a népfelségjog megsértéséből, kijátszásából következik. Éppen ezért súlyos mulasztás terheli azt a kormányzatot, amely előidézi vagy akárcsak megtűri a néptől elszakadt, a néptől idegen, álságos képviseletet, a valóságos képviselet helyett az ellenképviseletet. Vonatkozik ez természetesen, sőt mindenekfölött a parlamenti képviselőkre is. A képviselő - a szó igazi értelmében - a nép képének viselője. Mi vajon hogy állunk ebben? Ön kiket képvisel tulajdonképpen, képviselő úr?

15.) AZ IGAZSÁG BIRTOKLÁSÁNAK ŐSJOGA

Őseredetű, elidegeníthetetlen joga minden emberi lénynek, minden emberi közösségnek, népnek, nemzetnek, országnak az igazsághoz való jog. Az igazság nem-ismerése vakká teszi a nemzeteket és kiszolgáltatja őket a legsötétebb erők mesterkedéseinek.
Az igazság, a teljes igazság megismerésének jogához elszakíthatatlanul hozzátartozik az igazság, a teljes igazság kimondásának, védelmének és érvényesítésének joga. Az igazság öntörvényű, a valósággal azonos elemi erő, nem pedig, miként ellenségei állítják, viszonylagos és esetleges vélekedés mindenkor az adott személytől függően, aki kinyilvánítja. Az igazság törvény, és éppen olyan logikailag levezethető bizonyosság, akárcsak a matematika, fizika meg a többi tudományok megcáfolhatatlan tétele. Annál is több: az igazság, az isteni és emberi törvények foglalata. Az istenek akarata, lényegének kifejeződése. Aki az igazsággal, az igazság érvényesítésével, az igazság kimondásával szembeszegülve tilalmakat rak az igazság elébe, és azt bármi módon, bármilyen ürüggyel, bármilyen kérdésben korlátozni, elfojtani merészeli, az magával az Istennel, az isteni szándékkal, akarattal szegül szembe, elárulván ezáltal embertársait és a maga valódi kilétét.

Nincs, és nem lehet olyan érv, olyan sérelem, olyan tilalom, amely jogossá tehetné bármilyen kérdésben az igazság, a teljes igazság kimondásának korlátozását. A szólásés véleményszabadság legdurvább megsértése ez. Az igazság elfojtása egyedül és kizárólag bűnös erőcsoportoknak állhat érdekében. Akik az igazságot korlátozzák, fekete zsákba akarják gyömöszölni az emberiséget. Az igazság kimondásában korlátozott ember - szellemileg rabbá tett ember, vakká tett ember. Vakká tett emberek, vakká tett népek, vakvilág. Kiszolgáltatott emberek, kiszolgáltatott népek. Bűnök, bűnös mesterkedések leleplezéséhez is nélkülözhetetlen az igazság feltárása és kimondása.

Minden ember, minden nemzet jogává és szent kötelességévé kell tenni az igazság megismerésének, érvényesítésének és kimondásának jogát. Az emberi közösségeknek, népeknek, nemzeteknek jogában áll mindenkor tudni, mi történik vele, miként gazdálkodnak sorsával, érdekeivel, jólétével, anyagi és szellemi javaival, jövőjével azok, akikre rábízta ügyeinek intézését. Jogában áll lépésről-lépésre pontos számadást kérnie helyzetének mindenféle alakulásairól, változásairól, így pl. társadalmi rétegeinek a társadalmi termelés különféle szintjein való elhelyezkedéséről, etnikai csoportjai népesedési viszonyszámainak alakulásairól és a különféle társadalmi-etnikai rétegek tevékenységének díjazásáról, egyszóval minden közösséget érintő kérdésről. Számonkérési, elszámoltatási jogától a nemzetet csak a jogtalanság, a csalárdság, az erőszak foszthatja meg.

 16.) KÖZÉPKORI KRÓNIKÁINK EGY TOVÁBBI REJTELMES MOZZANATA →