ÁRPÁD KIREKESZTÉSE AZ ÁRPÁD-HÁZBÓL

 Az őstudásra épült hagyomány,
ha méltatlan utódokra száll,
ködös mesévé szürkül
és szürkehályogként lepi be
az utódok tekintetét.
Világunkat betölti a hazugság.
Holmi óriási boszorkánykondérhoz
hasonló, amelyben sátáni erők
kavargatják hazugságaikat.
Ha az igazság fényszikrája kipattan,
a hazugságtömeg hamvába hal.
Hazugságdögvészben élünk
és mégis az igazságra esküszünk.
Az igazságot, csakis az igazságot,
a teljes igazságot
mondjuk ki munkáinkban még akkor is,
ha sebeket tépne fel,
mert az igazság feltárása
és érvényesítése
az ember legfőbb reménye.

A NAGY HALLGATÁS ÁRNYÉKÁBAN

Be kell látnunk végre: nemzeti történelmünk alapkérdéseinek megismerése ma talán jószerint mindennél fontosabb. Meglehet, ez nemzetünk talpra állásának egyik előfeltétele, biztosítéka. Végzetes bajaink egyik csomópontja ugyanis az, hogy népünk óriási tömegei nem ismerik a magyar történelem igazságait. A nemzetellenes mételytanok évszázados uralma valósággal kioltotta a nemzeti önbecsüléssel együtt a nemzeti összetartás tudatát. Márpedig nagyértékben a nemzeti önismeret megléte vagy hiánya határozza meg a nemzet boldogulását, vagy hanyatlását és elbukását. Történelmi tudat nélküli nép - nemzeti öntudat nélküli nép. Emlékezzünk a mondásra: ,,Akit az Isten nagyon meg akar verni, annak előbb az eszét (az önmagáról való tudatát) veszi el." A magyar történelem utóbbi ezredévének félelmetes kataklizmasorozata mintha ennek a tételnek a tanúsítványa volna.

Egyedül a történelmi önmegismerés, önmagunk sorsának, múltjának, létalapjainak megismerése adhat a magyarságnak erőt az előtte álló feladatok megoldására. E nélkül nincs, és nem lehetséges igazi nemzeti kibontakozás és előbbre jutás. Ezer éven át zajló szabadságharcaink, önvédelmi erőfeszítéseink kudarca ennek hiányát tanúsítja. Ha a magyar nép egésze megismeri a magyar történelem és őstörténelem ámultató eseményeit és a magyar sors, a magyar fennmaradás alapkövetelményeit, úgy ez a sokat szenvedett nép elindul végre a felemelkedés útján.

Ennek megvalósításából egyetlen magyar sem maradhat ki. Tegyük meg hát mindnyájan, amit tehetünk, a nemzeti önmegismerés vonatkozásában is!

Fordítsuk meg a magyar történelem eddigi kedvezőtlen menetét! Minden jóakaratú, hazáját szerető magyar léleknek elodázhatatlan feladata ez.

Munkáinkban gyötrelmes kérdéseit vetjük fel a magyar történelemnek. Ezúttal is meghökkentő tények feltárására, kimondására kényszerülünk, mivel a mételyező hamis tanok immár történelmünk gyökeréig hatoltak, és hatalmi nyomással beépültek ismereteink közé, behatoltak köztudatunkba, s vak dogmákká kövültek. Az alapismeretek eltemetődtek.

Ezúttal az Árpádokról szeretnénk rövid, igaz áttekintést adni. Mert Árpád-házi királyainkat is elborította a feledés. Peregnek a hónapok, évek, de nem hallunk róluk, akárha soha nem is léteztek volna. Nem hallunk róluk, és a többiekről sem. Sírba döntötték az emlékezést és elföldelték szép csendben. Béke poraira! Nincs, amire emlékezzen a nemzet, nincs nevezetes esemény, amire emlékezni kellene, nincsenek évfordulók. Tilalmi listára, indexre kerültek az Árpádok, s velük az egész magyar történelem, hallgatnak róluk a hírlapok, kitagadta őket az elektronikus sajtó, lapít és hallgat az Akadémia is, mintha valamiért titkolnivaló lenne az Árpád-kor egészében.

És a Nagy Hallgatás leple mögött szép csendben folyik az Árpád-üldözés, Árpád-rágalmazás, az Árpád-ház hiteltelenítése és lejáratása, bemocskolása éppen úgy, ahogy legszentebb ereklyéink, nemzeti hagyományaink, Árpádsávos címerünk, mi több, Szent Koronánk nemtelen rágalmakkal való kikezdése is, egy bizonyos globalista csoport tagjai részéről. Ennek a csoportnak egyik lapja kérkedőn azt állította, hogy ők foggal és körömmel ragaszkodnak hagyományaikhoz, míg a mi hagyományunk a hagyománytagadás hagyománya.

Ezzel szemben úgy véljük: ha van még egyáltalán magyar önvédelem, úgy gondoskodnunk kell róla, hogy megrendíthetetlen, megszeghetetlen hagyományunkká, elemi hagyomány-törvényünkké váljék történelmi hagyományaink maradéktalan megőrzése és minden rontó erővel szembeni megvédelmezése.

Mert úgy igaz: nem található nép a földön, amely tartósan, békén elviselné történelmi hagyományai szüntelen gyalázását.

ELSŐ RÉSZ
AZ ÁRPÁDOK ÜLDÖZÉSE

1.) ÁRPÁD-KIRÁLYAINK FÉNYESSÉGÉRŐL, DICSŐSÉGÉRŐL

 Ha van királyi ház a kerek nagyvilágban, amelyre népe, országa áldással, mélységes hálával tekinthet, úgy a magyar Árpád királyi ház az. Aligha akad még olyan királyi család, aki annyit tett volna nemzetéért, mint az Árpádok. Éppen ezért tiszteletünk, szeretetünk mélységes-mélyen bele van ivódva a magyar néplélekbe, jóllehet az utóbbi évszázadok pusztításai valósággal kiirtották az Árpádok emlékezetét népünk tudatából.
Ámde a hozzájuk való ragaszkodás mégis eleven hatóerőként él népünk mélytudatában. Meggyőződésünk alapján valljuk mindezt. Ennek elfogadása természeten nem kötelező.
A legszentebb igazság elfogadása sem kötelező. Olyan korban élünk, amely a legkétségbevonhatatlanabb tények, igazságok megkérdőjelezésétől sem riad vissza. Alattomban folyik az Árpádok megrágalmazása is, oly módon, ahogy a termeszek kikezdik a fa törzsét. Mindent kikezdenek, ami magyar, az Árpád-háztól a Szent Koronáig és a felségjelvényekig.
Részint, mert büntetlenül tehetik, főleg azonban, mert a titkos hódítás alapkövetelménye a nemzeti önbecsülés aláásása. Ehhez pedig rágalmakon át, a nemzeti önbecsülés ledorongolásán át vezet az út. Tacitus örök értékű mondása szerint: az gyűlölik, akinek ártottak. Kiegészíthetjük: azt gyűlölik, akinek ártanak, és akit felfalni, bekebelezni akarnak.

Népünk feddhetetlen szent királyaiként tiszteli az Árpádokat. Köztudott, hogy akadnak köztük a zsidókereszténység által is elismert szentek, szentté avatott királyok, mint Szent István, Szent László. De népünk ebből a szempontból nem tesz különbséget köztük, és szentként tiszteli valamennyit, magát az Árpád-házat is a maga teljes egészében. Népünknek erre minden oka, joga megvan. Valójában nekik köszönheti nemzeti létét, nemzeti megmaradását, hiszen nem kevesebbszer, mint három ízben az Árpádok vezetésével vívta vissza nemzeti szabadságát, önállóságát. Kilenc évtized híján
fél ezredévig országoltak az Árpádok hazánkban. S bízvást mondhatjuk, felmérhetetlen, amit nekik köszönhetünk. Pár szóban vegyük számba ezt:

– Ők az új, több, mint ezerszáz éves korszak elindítói, alapjainak lerakói és fenntartói.
– Nekik köszönhetjük hazánk több, mint ezerszáz éve történt visszavívását a betolakodott területrablóktól, akik hat vazallus helytartóságra darabolták fel hazánkat.
– Vagyis nekik köszönhetjük a magyarság ezerszáz év előtti újjászületését, új életre támadását, hazánk és nemzetünk felszabadításának és újraegyesítésének múlhatatlan dicsőségét.
– Árpád-királyaink vezetésével folyt négy évszázadon át a magyar nép titáni küzdelme a léte, függetlensége, felségterületei ellen törő titkos és nyílt, külső és belső erőkkel szemben, és nemegyszer csodával határos módon helytállva óvták meg és vívták vissza nemzetünk szabadságát.
– Míg éltek s országoltak, orgyilkos támadások kereszttüzében álltak, és közülük alig egy-kettő ha akadt, aki elkerülhette a korai erőszakos halált, de egyetlen egy sem, aki alantasnak, silánynak bizonyult és megtántorult volna nemzete iránti hűségében.
– Titkos, ellenséges erők kétszer döntötték meg uralmukat, de emberfeletti viadal során a magyarság össznépi, nemzeti felkelése kétszer emelte vissza őket a magyar trónra.
– Ez a királyi ház születésétől végórájáig védőpajzsa volt a magyarnak. Akadt közöttük, aki mintegy megbénítva, láncokkal kötözötten, megvakítottan, orv-erők foglyaként, reménytelenül, fogcsikorgatva, de a ránehezedő hatalmi nyomással szembeszegülve élte végig országlása keserves napjait, és inkább a halált vállalta, semmint, hogy tétlenül nézze a népe megsemmisítésére szőtt pokoli terveket.
– Nem engedtek ellenséges nyomásnak. Nem bírtak velük, csak merény, gyilkos kar, tőr, métely, méreg győzhette le őket. Túlnyomó többségükben virágos ágként szálltak a sírba. Vészterhes, baljós századokon át mégsem akadt egy sem közülük, egyetlen egy sem, ki hűtlenné vált volna nemzetéhez.
– Akadt viszont soraikban oroszlánként küzdő nagykirály, hogy közülük csak olyanokat említsünk, mint Szent István, Szent László, Harmadik Béla, Imre király, Negyedik Béla.

Ilyenek voltak ők, Árpád-házból származó szent királyaink. S amíg e nemzet él, hála és szeretet koszorúzza emléküket. Szentek. Mert szent igazán az, aki szent célokért, az emberiségért és saját igaz, nemes közösségéért él.
A tizennegyedik századba fordult az idő, amikor letört az utolsó „arany ágacska".
Ekkor, 1301-ben ifjan, méreg által roskadt a sírba III. Endre, az utolsó Árpád-házi király, s vele az Árpád-ház, a nemzet e legszentebb, legdicsőbb aranyága. III. Endre meggyilkolásával - jóllehet ezt a döbbenetes tényt hivatalosaink ugyancsak eltussolták - harmadszor dőlt meg az Árpád-ház uralma. Ezúttal végérvényesen.

2.) AZ ÁRPÁD-ÜLDÖZÉS KEZDETEI

Mondai hagyományaink szerint Árpád királyaink isteni-félisteni eredetűek (l. Álmosmonda).
Halomra ölték őket. Egyik Árpád-király a másik után vérzett el az ellenük folyó titkos háborúban. (l. Grandpierre K. 1991) De az Árpád-üldözés és rágalmazás, amely már életükben megkezdődött, holtuk után is változatlan erővel folytatódott. Valójában ezer éve folyik, és alattomos rágalmak formájában tart még napjainkban is. Mi az oka vajon ennek a rejtélyesnek látszó jelenségnek? Valóban hibásak, bűnösek voltak, bűnös életet éltek?

Már a fentebbiekből kitűnhetett: a nemzet hű királyai voltak, érdemeik felmérhetetlenek.

– Ők foglalták vissza az Avar Birodalom megsemmisülése után hazánkat a hódítóktól.
– Ők mentették meg a magyarságot a terjeszkedő idegenuralom nemzetpusztító szolgaságától.
– Ők űzték el a ránk települő szláv hódítókat, akik hatfelé darabolták szét az országot.
– Ők egyesítették újra a hazát és a nemzetet.
– Ők tartották fenn négy évszázad vérviharai közepette a nemzetet.

Elmúlhatatlan hálával tartozik Árpád-királyainknak a nemzet. Ámde miben részesülnek ehelyett? Feledés falja fel emléküket, s a feledés mögött setteng a rágalom. Nem velünk született hálátlanság okozza ezt: mesterségesen, fölülről borítják rájuk a feledést azok, akik a nemzetünk fölötti eszmélet eszközeit, a néptájékoztatást, a tudományokat, a nevelési intézményeket, a szórakoztató ipart, a nyomtatott és elektronikus sajtót saját félretájékoztatási eszközeikké téve kirekesztésükről harsognak, kirekesztve a közélet és a köztudat irányításából mindent, ami magyar.

Hála illetné Árpádjainkat. Ámde nemzeti nagy tudatfosztatásunkban jószerint már azt sem tudjuk, hogy léteztek, voltak. Tisztelet illetné őket, mindazért, amit népünkért tettek. Hódolatot érdemelnek. Ha nem hódolatot, legalább tiszteletet. Ha nem tiszteletet, legalább igazságot. Ámde mind e helyett csak gyalázás az osztályrészük.
Nemzeti érdemeik vannak? Ez csupán arra érdemesít, hogy beléjük marjon a rágalom.
Érdem és elismerés? Hol vagyunk ettől? Néhai jó Faludi Ferencünk (1704-1779) még azt írta a sorsokat forgató Fortunáról: „Érdemre nem tekint, / szemtelen, vak" (Faludi 17??/1985, 85.). Ami napjainkban nálunk végbemegy, az már nem a jámbor „Fortuna", hanem annál sötétebb erő műve.

3.) AZ ÁRPÁD-HÁZ KEMÉNYEBB KIKEZDÉSE

Mi zajlott le hazánkban István király alatt, még korántsem látjuk tisztán. Egy bizonyos: halála után olyan vihar kerekedett, ami alapjaiban rázta meg hazánkat és az Árpád-házat. Évtizedeken át tartó vad vihar volt ez, amely később valamelyest elcsitult ugyan, de tovább dúlt az Árpádok alatt, és valójában sosem szűnt meg. Alig hunyta le a szemét Szent István, a vérszerződés rendelkezéseinek megszegésével máris magyargyűlölő idegen ült a magyar trónra, Orseolo Péter, népies köznevén Német Péter, aki valójában a hazánkat bekebelezni akaró Német-római Birodalom megbízott titkos képviselője volt, és árulás útján, bitorlóként került a magyar trónra. Mindezt természetesen leplezni kellett. Péternek ahhoz, hogy a magyar koronát, a magyar felségjelvényeket magára ölthesse, magyar mezben kellett színre lépnie. Mivel pedig jövevény és német volta nyilvánvaló volt - a magyar nyelvet éppúgy nem értette, akár a hazánkba özönlő idegen hittérítők, lovagok, kalandorok -, a trónbitorlás ügyintézőinek ki kellett eszelnie valamit, hogy Péter királlyá tevését valamiképpen igazolja. Azt eszelték ki az István halálát követő zavaros időkben, hogy Péter szegről-végről magának Szent Istvánnak a rokona egy külországba került, megnevezetlen - sosem létezett - nőtestvére lévén.

Péter rémuralmát az álcázáson kívül a felső rétegekben az utóbbi fél évszázadban - Géza nagykirály trónra lépésétől (972) Szent István haláláig (1038) - lezajlott változások tették lehetővé. A nyugati határok védővonal szerepe megszűnt, a határok - divatos mai szóval - „légiesültek", az országba csak az nem jött be, aki nem akart. A betóduló, magyar pénzen jól fizetett idegenek valósággal elárasztották a szabad prédává vált és annak tekintett országot, amely minden kártevő, romboló elem számára az „ígéret földjévé" vált.
Magától értetődik, hogy e sisere had tagjai nem azért jöttek, hogy megfogják a kapa, vagy a kalapács nyelét. Ehelyett a beígért kiváltságokra, kincsekre, gazdagságra, hatalomra éheztek. Mivel pedig tárt karokkal fogadták őket és akadály nem állt útjukban - a nemzet egészséges önvédelmét, immunreakcióját kiiktatták -, nagy számban ők foglalták el a vezető helyeket, kiszorítva a magyarok jelentős részét a hatalmi tisztségekből. Az idegenözön idegenuralomhoz vezetett: ez természetes és elkerülhetetlen következménye. A nemzet fölé telepedett új hatalmasok a magyarságot megbizatásunknak megfelelően alávetett népnek tekintették, lenézték, vagy faji elfogultságuk, gőgjük tudatában éppenséggel gyűlölték.

A felső hatalmi réteg ilyen módon kettéhasadt, idegenérdekű pribék módra a magyargyűlölő új király mellé állt és annak hatalmi bázisát képezte. Vegyük hozzá mindehhez a nemzet életének minden fő területén végbement gyökeres változásokat, amelyek során a nemzet meghasonlott, szembefordult önmagával, ősi hitével, szokásaival, hagyományaival, történelmével, önnön dicsőségével, társadalmi és jogrendszerével és önirányítását, önmaga közösségi irányítását, szabadságát a ránehezedő kényszer nyomására feladta, oly mértékben kényszerítették erre. A nemzet zömét, alapját képező ősi, szabad magyar parasztságot a nyugati - hűbériségnek, feudalizmusnak nevezett - félrabszolgaság jármába szorították.

Mindebből az is kitetszik, hogy az Árpádok megítélése sem volt egyöntetű. Az idegenérdekű új urak gyűlölettel néztek az Árpádokra, mint olyan uralkodókra, akik ellenükben a nemzetet, a nemzeti érdekeket képviselték. Mikor pedig a magyarság két egymást követő, az egész országot talpra izzító szabadságháború révén megdöntötte az áruló király hatalmát és helyreállította az Árpád-házat, az öröm hullámai mögött, féligmeddig suttyomban, alattomban mocorogni kezdett az Árpádok elleni rágalom is. De mielőtt ezekre kitérnénk, vegyük szemügyre az Árpád-ház elleni aknamunka legkiáltóbb
elképesztő tényeit.

4.) ÁRPÁD ÉS KÖZVETLEN UTÓDAINAK KIREKESZTÉSE AZ ÁRPÁD-HÁZBÓL

Hihetetlennek, egyszerűen képtelenségnek tűnik a címben foglalt állítás. Pedig valóság, tagadhatatlan valóság, olyan valóság, amellyel történelmünk lapjait forgatva mindenki találkozik, méghozzá oly módon, hogy meg sem ütközik rajta: Árpádot, az Árpád-ház megteremtőjét, a névadót - kirekesztették az Árpád-házból! Mi több, nemcsak őt magát, de közvetlen leszármazottait is. Árpád-házi királyaink között ugyanis sem maga Árpád, sem fia, Zsolt, sem unokája, Taksony, de még dédunokája, Géza nagykirály sem szerepel. Mindnyájan ki vannak rekesztve. Olyan eljárás ez, mintha kirekesztenék a földszintet a sokemeletes házból, a Napot a Naprendszerből.

Hivatalosan huszonhárom Árpád-házi királyról tudunk. Árpád és közvetlen utódai azonban, mindmáig tisztázatlan okok miatt, nincsenek köztük. Árpád-királyaink a hivatalos vonal szerint Szent Istvánnal kezdődnek. Ez a tény tagadhatatlan. Minden történelmi munkában ez áll. Micsoda méltánytalanság ez a honvisszavívó Árpáddal szemben! Ő maga és három közvetlen utóda kihagyatott, mintegy kitöröltetett az Árpádházból, az ő házából, amit ő maga alapított, ugyanakkor az Árpád-házi királyok között szerepel a nemzetidegen trónbitorló, az áruló Péter, aki példátlan gaztettei folytán pillanatig sem volna megtűrhető az Árpádok között.

Miként történhetett meg ez? És megokolható-e bármivel ez a szégyenletes eljárás, Árpád és fiainak kihagyása, mellőzése, kirekesztése a saját családfájából? Megokolhatóe mással, mint azzal, ami egyébként kincstári historikusaink jószerint minden megnyilvánulásában tapasztalható: a magyargyűlölettel, a magyarellenességgel? Ennek alapjai a zsidókereszténységre kényszerítésben, a Német-római Birodalom és a pápaság titkosdiplomáciájának törekvéseiben gyökereznek (Grandpierre K. 1993/2008).

Árpád kirekesztése az Árpád-házból egy újabb döbbenetes tény annak alátámasztására, hogy Acsády Ignác tudta mit mond, mikor arról szólt, hogy történelmünket engesztelhetetlen ellenségeink írják. Kövessük nyomon, ha futólag is, miként eshetett meg ez a bűvészeket megszégyenítő zsonglőri mesterkedés Árpád kirekesztésére, és miért? Lássuk azonban ezt megelőzően, miként torzította el ez a rafinált csúsztatás a magyar királyok rendjét.

A négy első Árpád kirekesztése eltorzítja királyaink rendjéről alkotott képünket és vele történelemszemléltünket is. Lássuk hát mindenekelőtt, hogy állunk ezzel a kérdéssel.

5.) ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYAINK EDDIGI VALÓTLAN HIVATALOS RENDJE

1. Szent István 997-1038
2. Orseolo Péter (Petrus Urseulus) 1038-1041, 1041-1046
3. Aba Sámuel 1041-1044
4. I. Endre 1047-1060
5. I. Béla 1063-1063
6. Salamon (nagy megszakításokkal) 1063-1074
7. I. Géza 1074-1095
8. Szent László 1077-1095
9. Könyves Kálmán 1095-1116
10. II. István 1116-1131
11. II. Béla 1131-1141
12. II. Géza 1141-1161
13. III. István 1161-1173
14. II. László 1162
15. IV. István 1163
16. III. Béla 1173-1196
17. Imre 1196-1204
18. III. László 1205
19. II. Endre 1205-1235
20. IV. Béla 1235-1270
21. V. István 1270-1272
22. IV. László 1272-1290
23. III. Endre 1290-1301

Lássuk ezzel szemben Árpád-házi királyaink történelmileg hiteles rendjét. Tudomásul kell ugyanis vennünk, hogy nem huszonhárom (Orseolo Péter szükségszerű kihagyásával mindössze huszonkét) Árpád-házi királyunk volt, hanem huszonhat. Ez pedig tetemes különbség.

6.) ÁRPÁD-HÁZI KIRÁLYAINK VALÓSÁGOS TÖRTÉNELMI RENDJE

1. Árpád 896-907
2. Zsolt (Zulta) 907-947
3. Taksony 947-972
4. Géza 972-997
5. Szent István 997-1038
6. Egy nem Árpád-házi király (Péter) 1038-1041, 1044-1046
7. Aba Sámuel 1041-1044
8. I. Endre 1047-1060
9. I. Béla 1060-1063
10. Salamon (nagy megszakításokkal) 1063-1074
11. I. Géza 1074-1077
12. Szent László 1077-1095
13. Könyves Kálmán 1095-1116
14. II. István 1116-1131
15. II. Béla 1131-1161
16. II. Géza 1141-1161
17. III. István 1161-1173
18. II. László 1162
19. IV. István 1163
20. III. Béla 1173-1196
21. Imre 1196-1204
22. III. László 1205
23. IV. Béla 1235-1270
24. V. István 1270-1272
25. IV. László 1272-1290
26. III. Endre 1290-1301

(Miként látható, Orseolo Pétert idegen, nem Árpád-házi mivoltára tekintettel - mint oda nem illőt - ki kellett hagynunk Árpád-házi királyaink közül.)

Árpád-királyaink valós rendjének közel egy évezred utáni kiigazítása, és Árpád nagykirálynak királyaink élére állítása, úgy véljük, kései, de méltó elégtétel.

Meglehet, hogy a történelmi valóság követelményei szerint végrehajtott változások némelyek szemében nem látszanak jelentősnek, holott valójában óriási horderejűek volnának még akkor is, ha egyetlen király hagyatott volna ki a magyar királyok rendjéből.
Láttuk azonban, négy nagykirályt és velük egy évszázadot rekesztettek ki a magyar királyság fennállásának időtartamából. Ezt pedig a magyarság tisztánlátása érdekében haladéktalanul vissza kellett állítani.

7.) KÉT ÁLLÍTÓLAGOS „EGYETLEN KIÚT"

A négy első Árpád-családbeli alattomosan körmönfont kiszorítása királyaink közül csupán egyike a régi magyarság lejáratására irányuló nemzetellenes mesterkedéseknek.
Továbbvizsgálódva ebben az irányban, világossá válik, hogy a kendőzések, torzítások, csúsztatások korai történelmünknek csaknem teljes egészére kiterjedő hálózata húzódik itt, s jószerint nincs régi történelmünknek egyetlen eleme sem, ami érintetlen maradt volna a hamisítók kezétől.

Nincs itt terünk rá, s tárgyunkat meg is haladja mindannak a pontos, tüzetes feltárása, amit e válságos, végzetes kor történetéből elfedtek a szemünk elől, célzatos ferdítésekkel a fonákjára, az ellenkezőjére fordítottak, és megkérdőjelezhetetlen dogmaként préselték rá a magyar köztudatra, nehogy föleszméljen a nép és ráébredjen, mi történt vele, mit tettek vele, hogy ne tudja, hol roppantották el a gerincét, és mi az oka rettentő évezredes hanyatlásának, felségterülete és népessége félelmetes fogyásának, hajdani szabadsága elvesztésének és szolgaságba nyomorításának. Áruló írástudók hada és szentnek hazudott, zsidó-keresztény vallási mezbe burkolt kőkemény dogmák ezeréves szellemi hóhérlánca tiltja és akadályozza, hogy népünk megtudja, mi történt a magyarsággal a tizedik század hetvenes évtizedeitől a tizenegyedik század negyedik évtizedéig, Géza nagykirály trónra lépésétől Szent István haláláig. Ezt a magyarságra végzetes időszakot mérhetetlen hazugságtömeg borítja.
Fussunk át ezek közül egynéhányat, ha érintőlegesen, felsorolásszerűen is. Vegyük a két fentebbi állítást.

– Hivatalos nézetek szerint a magyarság egyetlen kiútja, egyetlen menekvése a tizedik században a zsidókereszténységre való áttérés volt, az, amire fegyveres erőszakkal kényszerítették.
– Nem mondják ki, de fenti tényből elkerülhetetlenül következik, mivel a kettő - kényszerítés és egyetlen kiút - egybeesett, hogy a kényszerítés üdvös volt, Magyarországot tehát a fegyveres kényszerítés mentette meg, mi több: a kényszerítés volt a hatalmas, legyőzhetetlen Magyarország megmentésének egyetlen útja.
– Vagyis Magyarország megmentésének egyetlen módja az volt, hogy legyőzzék, megtiporják.
– Mivel pedig a független X. századi Magyarország Európa vezető katonai nagyhatalma volt, amelynek katonailag nem volt méltó ellenlábasa, annyira nem, hogy katonailag még együttesen is tehetetlenek voltak vele szemben, nyílt fegyveres támadással nem lehetett legyőzni és nemzeti ősvallásának elhagyására kényszeríteni, csak a titkos fegyveres kényszerítés jöhet szóba, azt pedig csak kívülről titkon behozott ellenséges erő hajthatta végre, mégpedig Magyarország titkos fegyveres megszállása útján. Fenti elmélet vallói tehát akaratlanul is azt állítják, hogy a független Magyarország titkos eszközökkel való letiprása, titkos-ellenséges-fegyveres megszállása üdvös és áldásos volt.
– Mivel pedig titkos katonai megszállás és a megszállás tartósítása kizárólag katonai eszközökkel nem érhető el, nyilvánvaló, hogy Magyarország legyőzetése csak titkos eszközök bevetésével, eszméletének megzavarásával, önvédelmi képességének kiiktatásával, megtévesztéssel mehetett végbe.
– Ikertársa ennek az épületes dogmának az az elmélet, hogy Magyarországot csak az Európához csatlakozás, és Európa gazdasági, politikai stb. rendjéhez való idomulás mentette és menthette meg.
– Vagyis e felfogás szerint, csak az menthette meg, ha feladja saját belső állami felépítményét, társadalmi, gazdasági szervezetét, közigazgatását, ősvallását, népének közszabadságra épülő politikai rendszerét, melynek alapján - miként erről régi irataink, krónikáink tanúskodnak - Géza nagykirály koráig „a magyar közösség önmagát igazgatta", és szabad népének óriási tömegeit szolgaságra vetve, önnön nemzeti mivoltát, eleinek hitét megtagadva átveszi a jobbágyságnak nevezett nyugati félrabszolgaság népnyomorító rendszerét. Vagyis Magyarországot az mentette meg, hogy minden nemzeti értékét és önmagát is megtagadva alávetette magát álcázott hódítóinak.

Gondolkodjunk. Kövessük a logika és a történelem tényeit. Mert látni kell, miként tobzódik itt a hazugság minden pokoli válfaja a mellébeszéléstől a történelemhamisításig. Mert a hazugság a bűn édestestvére, ikertestvére, amellyel összenőtt. De még ennél is több: a hazugság a bűn éltető és fenntartó eleme, hétlépcsős menedéke, szélárnyék, ahol a bűn meghúzódhat az igazságszolgáltatás elől. Legveszedelmesebb formája a hazugságnak a történelemhamisítás, amely vakká teszi a népeket, sötét tévtanainak fedőrétegeivel láthatatlanná teszi a népek, országok és az emberiség ellen elkövetett bűnöket. Ezek a bűn-megalapozó bűnök ruházzák fel az erkölcsi világrendet felforgató legrettenetesebb bűnöket is az igazság, vagy éppen az igazságtétel látszatával.

Könnyű belátni, hogy ezeknek a jobbára szent dogmákként az emberek agyába vert hazugságoknak a fenntartásához óriási érdekek fűződnek.

8.) TÉNYRÖGZÍTÉS

Röviden néhány jellegzetes tényt kell lerögzítenünk az ebben a korszakban lezajlott magyar tragédia érzékeltetésére:

1. A magyarság, mint már említettük, Géza országlását (972-997) megelőzően Európa vezető katonai nagyhatalma volt. Országunk az Inn folyótól, amely Passaut Innsbruck-kal köti össze (Török 1973, 19.), a Szármata-pusztákig, a Fekete- és Adriai-tengerig, az Al-Dunáig terjedt, és minden ellenséges haderő számára biztos vereséget jelentett határaink megsértése.
2. Géza uralkodásától a Szent István megkoronázását követő első évtizedekig Magyarország nem állt háborúban egyetlen európai hatalommal sem, még csak kisebb jelentőségű összecsapások sem történtek.
3. A megközelíthetetlen Magyarország Géza trónra lépését követően - minden háború nélkül - mégis a nyugati hadak átjáró házává vált, s egyben ellenséges nyugati katonai egységek szálláshelyévé, annyira, hogy - miként erről hiteles kútforrások is beszámolnak - Magyarországon, magyar felségterületen „teutonok és hungarusok", azaz germánok és magyarok háborúja folyt. Köztudott, hogy Koppány vezér magyar seregét magyar földön a még gyermek Szent Istvánt is magával hurcoló germán hadak verték le.
4. Miként kerültek nyugati hadak az országba, miként vihették magukkal a még gyermekkorú magyar királyt (akinek életkorát egyébként céljaik érdekében meghamisították), s miként válhatott a legyőzetlen és katonailag legyőzhetetlen Magyarország idegen hadak háborús tartózkodási helyévé, felvonulási terepévé (és hazánk földje egy évezredre idegen hadak prédatájává, idegen martalócok, jövevények zsákmányává) - mindez hét réteggel lefedett titok (l. Grandpierre K. 1993/2008).
5. Tagadhatatlan, hogy mindez a lelkiismereti szabadság megtiprásával, az új vallásra kényszerítéssel egyidejűleg ment végbe, s az sem vonható kétségbe, hogy titkos hódítás, hét lepellel fedett uralomváltás történt.
6. A titkos új hatalomnak pedig elemi érdeke volt a nemzeti tudatfosztás, a nemzeti szabadság talaján virágzó nemzeti büszkeség és fékezhetetlennek tartott magyar egyéniség megtörése.
7. Az új, álcázott hatalomnak létérdeke volt akként beállítani a magyarság létében bekövetkezett tragikus változásokat, hogy általa született minden szép, minden jó és igaz, mindaz, ami előtte volt, nyomorúságos, bűnös és elvetendő. Az új hatalommal és kényszerhittel, jobbágyi szolgaságba döntéssel kezdődött az új tanok szerint a magyarok új, szép, boldog élete.
8. Meg kellett hát tagadni és besározni, hitelteleníteni mindent, ami előtte volt. Elvetendővé, megbélyegzendővé vált a magyar ősvallással, ősműveltséggel egyetemben az egész magyar ősmúlt és őstörténelem. Így került sor - többek között - az Árpádok kirekesztésére, napjainkig folyó alattomos, célzatos rágalmazására, lejáratására.
9. Semmi sem maradhatott meg, amit nem kezdett ki a rágalmazók éles foga.

9.) BIZONYÍTATLANNAL A BIZONYOS, HITELTELENNEL A HITELES ELLEN:

ÉVEZREDES HADJÁRAT KÖZÉPKORI KRÓNIKÁINK ELLEN

Tények özöne tanúsítja, nem az erkölcsi felemelkedés útján haladunk. A történelemhamisítás félelmetes elburjánzása hovatovább már az emberiség emlékezetének, eszméletének alapjait kezdi ki. Áruló írástudók dandárjai, mi több, ma már világot behálózó hírverő szervezetek - terjeszkedésben érdekelt területrabló országok propagandagépezetei - állnak a történelemhamisítás szolgálatában.

Mi, magyarok, ellenérdekeltek vagyunk a történelemhamisításban. Középkori krónikáink számára az efféle mesterkedés megvetendő és idegen volt. Egyetlen, de bizonyító értékű tényt hozunk fel hitelességük tanúsítására: valamennyien szinte beteges elővigyázattal követik elődjeik tudósításait, szívesebben vállalva még az utánzás látszatát is, semhogy a valóságtól eltérjenek. Tévedni természetesen tévednek, ez előfordul, tévedni emberi dolog, de még egyetlen krónikánk egyetlen állításáról sem bizonyította be soha senki, hogy hamis és szándékosan célzatos. Továbbá: mindaz, amit előadnak, a történeti anyaghoz tapad, és az oksági viszonyokat tükrözi, így hát nemcsak történetileg, de logikailag is ellenőrizhető. Nem téveszthető szem elől az sem, hogy ők a királyi kancelláriák jegyzői, történeti műveik a királyi ház számára készülnek, s a történelmi valóságot kell megörökíteniük, tolmácsolniuk, így hát akarva sem írhatnának a maguk elgondolásai, szeszélyei szerint. Hitelességüket évszázadok igazolják.

Mindez azonban nem számít. Odajutottunk, hogy ami hiteles, azt hiteltelennek minősítik, ami tagadhatatlan tény, azt valótlannak, ami megbízható, azt elvetendőnek, s hitelesnek azt, ami fölöttébb kétes és megbízhatatlan. Ha egy szerző a magyarságra kedvező tényeket hoz fel - hiteltelennek minősítik. Ha idegen elemek garázdálkodásait, kártevését említi fel - hiteltelen. Ha itt-ott netán idegenek kiválóságát, erényeit emeli ki, tüstént kiáltanak: aranyat szól. Leghitelesebb történelmi kútforrásaink - a Tárih-i Üngürüsz, Anonymus, Kézai Simon, a Képes Krónika, a Chronica Hungarorum - ekként kerültek ebek harmincadjára. Nincs olyan területe történelmünknek, nincs olyan magyar szentség, nincs olyan magyar vértanú, hős, akinek lejáratását meg ne kísérelték volna. Ez alól maga Szent István sem kivétel. Legsikeresebbnek vélik tévhiedelmek terjesztésével lejáratni őt.

10.) KI VOLT AZ ELSŐ MAGYAR KIRÁLY?

Nem könnyű kérdés, mert a tüzetes válaszért az ősidőkbe kellene visszamennünk, Atilla nagykirályig, sőt rajta is messze túl, Magóg királyig, Nimródig, Magor és Hunor atyjáig. Üssük csak fel a középkori krónikáinkat, bennük mindez föltalálható. Visszamehetünk a vízözönig, és még azon is túl. De vegyük itt szűkebbre a kört. Maradjunk meg Árpádnál és Istvánnál. Megállhat-e tárgyilagos vizsgálat alatt egy pillanatig is, hogy Szent István volt az ekkori első király? Hogyan kaphatott lábra ez az állítás? Eredetileg csupán arról volt szó, hogy ő az első keresztény magyar király. Hát István atyja, Géza nagykirály, akinek országlása alatt a magyar nép zsidókereszténységre kényszerítése hatalmas erővel megindult? Géza kivétetett a magyar királyok közül. Ránk maradt nevezetes mondása, amellyel a maga személyét illetően, elhárította a kényszerítőket:
„Elég gazdag vagyok én ahhoz, hogy egyszerre két istennek is szolgáljak." Így hát Istvánra hárult az első keresztény király cím.

A nagy csalás azáltal kezdett kibokrosodni, amikor - hipsz-hopsz, illa berek - ügyesen elnyelődött István címe elől a „keresztény", és megmaradt az „első király". Gáncsot kapott ezáltal a hamis legendagyártók, rágalmazók örömére a magyarság is: olyan néppé fokoztatott le, amelynek a zsidókereszténységre való áttérítésig még királya se volt.
Királya se volt, állama se volt, országa se volt - semmije se volt. (Azután lett mindene, hogy gúzsba kötötték, rátelepedtek és kirabolták.)

11.) VILÁG CSODÁJA

Tévedés ne essék, fenti címmel nem Petőfi soraira utalunk („Isten csodája, hogy még áll hazánk" (Petőfi 1846/2001, 355.), hanem a tizedik századnak arra a - fentiek szerinti, ésszel fel nem fogható - csodálatos jelenségére, hogy miként létezhetett (volna) ekkor Európa közepén egy olyan ország, amelynek még állami szervezete se volt, ami azt jelenti, hogy nem volt sem kormányzata, sem közigazgatása, sem termelői, sem egyéb szervezete. Ráadásul egy olyan országról állítják ezt, amely Európa legnagyobb hatalma volt, katonailag nem volt ellenfele, és hadseregcsoportjai úgy hatoltak Európa országaiba, mint kés a vajba.

12.) ORSZÁGALAPÍTÓ VOLT-E SZENT ISTVÁN KIRÁLY?

Aki valamit is hallott harangozni államiságról, állami szervezetről és tudja, hogy azt se nem eszik, se nem isszák, az fejcsóválva elmondhatja: hát ez csakugyan a világ csodája. Az államnélküli ország kegyes feltalálói, jobb pillanataikban alighanem maguk is sejteni kezdték, hogy túlzásba estek, mert sanda kiigazításként rebesgetni kezdték Istvánról - új, kéretlen címmel ruházva fel a szent királyt -, hogy országalapító.

Elragadván ezt a címet Árpádtól, akit több joggal illethetne meg ez a cím. Több joggal, de még őt sem teljes joggal.

Mert Magyarország már akkor, Álmos bejövetelekor is állt, ha hódítók által megszállottan és feldaraboltan is - egyszerűen azért, mert ősidők óta áll.

13.) VEZÉREK ÉS FEJEDELMEK VOLTAK-E X. SZÁZADI KIRÁLYAINK?

Való igaz, már középkori krónikáink is ekként nevezik tizedik századi királyainkat.
Talán mert a honfelszabadító seregeket Álmos irányításával idevezérlő Árpádra - amíg a honvisszavétel küzdelmeinek az élén állt - valóban illett a vezéri megjelölés, ámde csak addig, amíg át nem vette Álmostól a királyságot. Könnyen lehet, hogy az Árpád-üldözés egyik megnyilvánulásaként tagadják meg Árpádéktól a királyi címet. Árpádnak ezt a korábbi kitüntető vezéri címét vitték át aztán, részint - engedjük meg a jóhiszemű feltételezést - gondatlanságból, részint kicsinyítő szándékkal, tizedik századi nagykirályainkra. Mert kapóra jött ez a minden régit és magyart lejáratni akaró korai klerikalizmusnak, amely mindennek a leócsárlására, befeketítésére törekedett, ami a kereszténységre kényszerítés előtti időkben történt. Nyilvánvaló, hogy a vezéri rang nem ér fel a királyéval, akinek akár több különféle vezére is lehet. És ami számunkra még ennél is fontosabb: a vezéri cím csalhatatlanul jelzi, a vezér nem visel koronát, valójában csak hadvezérnek tekinthető, nem sérti hát a Szent Istvánra varrt „első magyar király" címkéjét. Így aztán a vezérség furcsa örökségként átszállt Árpád utódaira, s róluk némelyek magát a kort is vezérek korának nevezték. Nyilvánvaló pedig, hogy tizedik századi királyainkra, Zsoltra (Zulta), Taksonyra és Gézára már sehogy sem illett ez a tisztség, rájuk már semmiképpen sem illett ez az elnevezés, hiszen ők már semmilyen értelemben sem vezérek voltak, hanem uralkodók, királyok, méghozzá nem is akármilyen királyok, de nagykirályok, akik egy hatalmas, szuverén birodalmat, Európa leghatalmasabb és legműveltebb királyságát irányították.

A „vezér" megjelölés hibás voltát még közülük is érezték némelyek, így hát rájuk a változatosság kedvéért a „fejedelem" fogalmát is alkalmazták. Ennél feljebb már nem engedték őket. A fejedelem ugyan már uralkodót jelent, de nem koronás királyt. (Máig is hivatalosainkba rögzött felfogás szerint ugyanis koronánkat kívülről kaptuk, Szilveszter pápa kegye tüntette ki vele Szent Istvánt, mivel szerintük „primitív lovas-nomád" népként nem volt koronánk és nem ismertük a koronát - amelynek valójában még a fogalma is a magyaroktól ered.) A fejedelem az Értelmező Szótár szerint „(...) kisebb területen bizonyos királyi külsőségek v. jogok nélkül, esetleg vmely uralkodóval szembeni függőségi viszonyban (álló) uralkodó személy." (A magyar nyelv értelmező szótára II. 1979, 575.). A torzítás, a zsidókereszténység érdekében történő nemzetellenes kisebbítő szándék tehát nyilvánvaló.

Közismert, hogy a hunoknak királyaik voltak. A hun főkirályok címe „tan-hu" (Szász 1994, 26.). Jordanes Atillát a „királyok királya"-ként említi (Jordanes i.sz. 550/1904, 97.). Árpád üzenetében Atilla király utódjának vallja magát: „Az én ősapámé, a nagy hatalmú Attila királyé volt a Duna-Tisza közén elterülő föld egészen a bolgárok határáig (...)" (Anonymus 1200 k./1975, 92.). S ha Atilla király volt, Árpádnak is királynak kellett lennie. Ezt igazolja egy korabeli dokumentum is.

882-ben, tehát abban az időben, amikor a magyarság már nem csak bizánci, hanem frank-német szövetségben is harcolt, s éppen előző évben már a kabarokkal együtt vettek részt egy Bécs környéki hadjáratban - Metód püspök a feljegyzések szerint a magyarok királyával találkozott. A Metód-legenda legújabb, pontos fordítása, melyet oly sok külföldi történész igyekezett már a múlt században minden módon frank, német, majd szláv uralkodókra magyarázni, a szlavista filológia modern megállapítása szerint világosan egy magyar királyról (kral) beszél. Az esemény akkor történt, mikor Cirill püspök bátyja, Metód, Konstantinápolyba utazott. Útközben esett meg vele ez a találkozás. „Midőn pedig a magyar (ugor) király a dunai részekre érkezett, látni akarta (őt: Metódot). Már láttuk, hogy Álmos fejedelemsége legkésőbb 860 körül már létezhetett, sőt, trónörökös fia, Árpád is, 862-ben már túl volt a harmincadik életévén, semmi feltűnőt nem látunk abban, hogy a magyaroknak 882-ben lehetett királya. Hiszen ez még az arab megfigyelők lehető legkésőbbi, 870 körülre datált észrevételeivel is egyezik. De abban sem találunk különösebben feltűnőt, hogy - akár a „szent fejedelem": Álmos, vagy fia, Árpád volt ez a királynak nevezett magyar főember - a keresztény püspöknek nem esett bántódása"... (Metod-legenda, XVI. 1-4, Király Péter fordítása. Ld. Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában. 1977, 113-114.). Ha pedig 882-ben a magyaroknak volt királyuk, alaptalanná válik Árpádéktól megtagadni a királyságot.

Ily módon és ilyen célzattal jött létre hát klerikális historikusaink révén az a fura és ferde helyzet, hogy a tizedik századi független, nagyhatalmú királyainkat csupán vezérekként vagy fejedelmekként tartja számon történetírásunk, míg a már megkisebbedett hazában, félfüggőségben vagy éppenséggel bábkirályokként tengődő uralkodóink esetében, mintegy magasabbrendűségük jelzéseként király voltukat emeli ki.

14.) KI VOLT SZENT ISTVÁN KIRÁLY?

A magyar tragédia okainak kutatói közül némelyek őt gondolják minden bajunk okozójának, mivel ők maguk sem látják eléggé világosan, mi is ment végbe az ő országlása alatt. Előre kell bocsátanunk ezért: Szent István nem az, akinek jobbról és balról vélik. Kora és alakja a legsűrűbb titkokkal fedett, s így érthető, ha alakja, országlása még ma is a legellentétesebb vélekedések kereszttüzében áll. Rövid pár szóban, érdemben szólni róla lehetetlen. Pártatlan, mindentől független, elmélyült kutatások alapján készült kötetek világíthatnák meg alakját, sorsos küzdelmeit, lehántva róla a hamis ajnározás ködét és a megalapozatlan támadásokat. Mindennek feltárására itt nincs terünk, nem is feladatunk. Csupán annyit jegyzünk meg: nem ismerjük kellően
őt, s ha megismerjük igazi mivoltát és tetteit - lelkünk legmélyéig megrendülünk. Egyetlen királyunk, akinek évente megüljük ünnepét. Hiteles arca a koronázó palástról süt felénk. Felséges arc. Meggyötört arc, teli szinte felmérhetetlen akarattal és szenvedéssel. Nézzétek ezt az arcot! Nincs benne hiúság, s a gőgnek még árnyéka sem, csak szenvedés. Ez a kistermetű, vézna és gyönge ember legnagyobb hőseink és vértanúink egyike, ha ugyan nem éppen a legnagyobb. Pár futó szóban meg kell említenünk itt a szemszögünkből legfontosabbakat. Hivatását sosem feledte el. Megmaradt királyként, a legmostohább körülmények között is igaznak és magyarnak.

Királynak és magyarnak nincs szentebb hivatása, mint népének és országának védelme, bármi is törjön rá, bármilyen kényszer morzsolja, fenyegesse is őt. Hivatott vezetőként népét kell szolgálnia, ha kell, életével is, életét sem kímélve, szembeszegülve bármi rátörő, őt gúzsba kötő ellennel, hatalommal. Mivel ezért avatta őt urává a nép.

Szent István ilyen király volt. Szembenézett a sorssal. S mikor belátta, ő maga már, körülményei folytán képtelenné vált nemzete védelmére, lemondott méltóságáról és életének legszebb, legnemesebb hajtását, Szent Imre herceget jelölte ki maga helyett királlyá. Már elkészült a királyi palást az új király vállainak a befödésére, már javában folytak a koronázási ünnepély előkészületei, már szétküldettek a királyi futárok a koronázási ünnep meghívóival, már csak hat nap, írd és mondd, mindössze hat nap volt hátra a koronázás megtartásáig, addig, hogy a Szent Korona az új király szent homlokát érinthesse. És ekkor vágtatva, lóhalálában egy ifjú tetemét hozta egy kis csoport, egy felmetélt testű ifjú, a koronázásra kijelölt új király, Szent Imre tetemét. Vadkan végzett vele, jelentették, vadkan, akár később a kursaneci erdőben a bécsi futár jelenlétében egy másik nagy magyar hőssel, Gróf Zrínyi Miklóssal, a „vadkan".

Szent István a csapásba belebetegedett. Valósággal belerokkant, összeroppant. Hónapok teltek el így, halálos gyászban, reménytelenségben. Végre összeszedte magát a nagy király, a gyönge kicsi ember csudálatos akarattal. Ráocsúdott, hogy mit kell tennie.
Beintette magához bizalmas hívét, az áruló szakállas Budát. Megeskette őt a titoktartásra és megparancsolta, vágtasson a nyitrai várba, és királyi parancsára hozza elébe az ott ártatlanul raboskodó Vazult, akit királyi felségjogával élve, királyi pecséttel ellátott rendeletével ezennel utódjává és a magyarok királyává nyilvánít.

Buda, a szakállas Buda, alattomban Kysla-Gizellához, a királynéhoz osont. Kysla gyorsfutárt küldött a nyitrai börtönbe, s a láncravert Vazult a királyné parancsára megvakították.
A szándékosan későn érkező Buda csak ezek után jött meg a király rendeletével, majd a vérző, borzalmasan megcsonkított Vazult a király elé vezette. A Képes Krónika így emlékeznek meg erről: „Meghallván ezt Keisla (Gizella) királyné, tanácskozott Budával, ezzel a gonosz emberrel, és nagy sietve elküldte Sebus nevű követét, ennek a Budának a fiát a börtönbe, amelyben Vazult őrizték. Sebus tehát megelőzte a király követét, kiszúrta Vazul szemét, fülkagylóiba ólmot öntött - és Bohemiába menekült.
Ezután megérkezett a király követe, látta a megvakított Vazult, és így, sebesülten a királyhoz vezette." (Képes Krónika 1360 k./1986, 92.). A király elborzadt a véres látványtól, és keservesen sírni kezdett. Nem tudni, meddig tartott kétségbeesettségbe dermedése. Végre összeszedte magát a nagy király, a gyönge, kicsi ember csudálatos akarattal és elszántsággal... De mielőtt tovább mennénk, foglaljuk össze a történetek lényegét:

A. Történetünket megelőzően Koppány vezér nyúlt a koronáért. Koppány seregét a „teutonok és hungarusok" közti összecsapás során leverték, őt magát felnégyelték.
B. Szent Imre herceg volt István után a korona következő várományosa. Őt megkoronázása előtt hat nappal megölték.
C. Utána Vazul királyi herceg következett. Vazult, mihelyt kitudódott, hogy Szent István királyi utódjául jelölte ki, vandálul megcsonkították, úgy, hogy sérüléseibe belehalt.

A tények beszéde világos: mindenki meghal, aki a korona várományosává lép elő. Miért?

15.) KIK LAPULNAK LÁTHATATLANUL A GYILKOSSÁGOK MÖGÖTT? →