Amikor az pásztorkodó olájból bíró lesz...
Most azonban nem erről esik szó, hanem arról, hogy míg más falvakba rendre béköltöztek vándorló oláhok is, kik a császári hivatalt viselők támogatásával egyre több és több helyet szorítottak maguknak a magyarok kárára, addig Kunpatakába csak egyetlen oláh család vetődött el, az is ott lelt maradást fent az erdők alján, ahol a juhok legelője volt. Békében élt a magyarok mellett, nyár idején pásztorkodott nekik, ősz érkeztével fát döntött, s napszámba járt, amikor szükség volt rá. Na de mit hoz az idő: az első nagy háború után egyszerre csak idegen országban lelték magukat a kunpatakiak.
Úgy tudták ezt meg, hogy az 1919. esztendőnek legelején, úgy két héttel karácsony után, csikorgó hidegben egy szakaszra való idegen katona jött cammogva fölfelé a hóban a marosvölgyi országút irányából, s mikor odaértek, kiderült, hogy oláhok voltak a hegyeken túlról. Összecsődítették a falu népét a templom előtti térségre, és egy tisztformájú beszélni kezdett hozzájok. Azonban hiába beszélt, nem értette senki. Kivéve azt a Mitru nevezetű oláhembert, aki a birkalegelő mentén lakott. Ez aztán odaordított valamit hátulról, mire a tisztformájú abbahagyta a beszédet, s odaintette magához ezt a Mitrut. Váltottak néhány szót a maguk nyelvén, majd Mitru az összecsődített emberek felé fordult, akik rosszkedvuen topogtak ott a hóban.
- Aszongya a főhadnagy úr, hogy mostantól kezdve itt Nagy-Románia van! - szólt hozzájok nagy hangon -, én leszek itt mától kezdve a bíró, és ti csináltok, amit én mondok!
Az emberek összenéztek, csóválni kezdték a fejüket, s volt olyan is, aki megfordult a sarkán, s indult haza. Az oláhok főhadnagya nagyot ordított erre, amit Mitru így fordított át magyarra:
- Míg o beszél, tik maradtok!
- Akkor mondd meg őkelmének, hogy igyekezzék a szóval - felelt vissza valaki a tömegből -, mert hideg van ám! Mitru hűségesen átfordította a kívánságot a maga nyelvére és az oláhok tisztje bólintott reá. A többi aztán megvolt percek alatt. A katonák számára lefoglalták az iskolát és csirkét, malacot, libát, frissen sült kenyeret követeltek maguknak. Mitru pedig parancsot kapott, hogy költözzék be nyomban a községházába; s ügyelje a törvényt. Csirkét, libát, malacot nem kellett az iskolaházhoz vigyék a magyarok, s a frissen sült kenyeret. Jöttek maguk a katonák érte házról
házra, s vittek mindent, ami megtetszett nekik. Három napig dőzsöltek ott a falu nyakán, s mielőtt tovább mentek volna, újra összecsődítették a népet a templom elé, s a nagy haragos tiszt Mitru száján keresztül ezt mondta nekik:
- Amint tudjátok, ezentúl itt Nagy-Románia lesz. S Nagy-Romániában az a rend, hogy minden falu közepén román templom kell legyen. Ad a tiszt úr néktek egy egész esztendőt, s mikor visszatér ide, román pópát hoz magával. Addigra kész legyen a templom! - Ezzel elment katonáival együtt.
Senki se vette komolyan, amit mondott, hiszen Mitru meg a családja mit is kezdenének egy templommal? Ha papot hoznak ide neki, elimádkozhatnak együtt a községházában is.
Telt az idő. Mitru mellé fölküldtek az új urak valami írnokfélét is, majd egy csendőr őrmestert hat csendőr katonával. Azok számára is házat kellett üríteni a községháza mellett és ebből az okból ifjabb Trombitás Péter át kellett költözzék a templomtérre nyíló nagykapus házból a pajta megetti hátsó házba, ahol az öregek éltek. Az emberek pedig tűnődni kezdtek, hogy meddig is maradnak ezek az idegenek a falu nyakán, s mikor térnek már vissza oda, ahonnan jöttek.
Erre azonban nem került sor. Egy esztendő és négy hónap teltével egyszerre csak megmozdult a falu alatt a dűlőút, s jött fölfelé négy szekérre való ember. Egyenruhások, hivatalos személyek, s közöttük egy fekete gúnyás, nagy szakállú pópa. Az egyenruhások egyike az a tiszt volt, aki annak idején meghirdette volt Nagy-Romániát. A falu piacára gyűjtötték össze újra a népet, melynek egyik végiben a magyar templom állott, másik végiben pedig a községháza meg a csendőrség.
- Bíró, hol van a román templom? - kérdezte a tiszt az elősiető Mitrut. Az megvonta a vállát.
- Nincs.
- Mi az, hogy nincs? - üvöltött az oláhok tisztje -, megmondtam, hogy legyen!
Ez itt micsoda? - bökött ujjával a magyarok temploma felé.
- A magyar templom - felelte Mitru.
- Magyarországon magyar templom volt, Romániában román templom lesz! - haragoskodott a tiszt. - Építsenek maguknak a magyarok máshol templomot, ha templom kell nekik!
Aztán összedugták a fejüket a pópa meg az oláh uraságok, s végül is azt mondták Mitrunak:
- Adunk a magyaroknak egy egész hónapot a költözködésre, hadd lássák, hogy jó emberek vagyunk. Mához egy hónapra újra itt leszünk és átvesszük akkor a templomot, meg a papnak járó házat hivatalosan! Ez elég idő ahhoz, hogy építhessenek maguknak valamit.
Ezzel aztán elmentek nagy morogva. A magára maradt nép odahúzódott a templom elé.
- Mit csinálunk, tiszteletes úr? - kérdezték a papjukat.
- Panaszra megyek a püspök úrhoz meg a főgondnok úrhoz - felelte a fiatal lelkész bizakodóan -, ne féljenek, azok majd eligazítják ezt hivatalos úton.
Útra is kelt másnap. Legyalogolt a Maros völgyébe, ott vonatra ült s béutazott Kolozsvárra, panaszt tenni. Három nap után visszatért, s azt mondta az embereknek, hogy a püspöki iroda Bukarestbe küldte a panaszt, egyenest az oláh király elé.
- Ne féljenek semmit - biztatta a népét -, a törvény törvény még Oláhországban is.
Lehetséges, hogy igaza volt ebben a fiatal papnak, azonban úgy tűnt, hogy Bukarestben másképpen olvasták a törvényt, mint Kolozsvárott, mert valami három héten keresztül nem jött semmi hír Kolozsvárról, s a negyedik hét derekán mindössze egy rövid hivatalos írás, ami oláh nyelven szólt, és az volt benne, hogy a magyarok kérelmét elutasította a bukaresti kormány és pénteken reggelre üres legyen a templom is meg a paplak is, mert jön a bizottság az átvételre. Vasárnap pedig nagy ünnepség lesz az új román templomban és gondoskodjon a bíró háromnapi szállásról: péntektől hétfő reggelig, tizenkét hivatalos személy, három pópa és egy szakasz katona számára, kik vigyáznak majd arra, hogy zavar ne legyen az ünnepség során.
A hivatalos írást Gelencsér Dani legényfia hozta föl a heti postával tova lentről, csütörtökön, kora délután. Mitruhoz, a bíróhoz címezték volt, az írnok kellett elolvassa neki, utána aztán mentek vele a paphoz, s útközben fölszedték a presbitérium tagjait is, hogy ott legyenek, és saját fülükkel hallják a törvény szavát. A pap háza előtt gyülekeztek össze azon a szép, szelíd csütörtök délután. Az
írnok felolvasta az írást a maga nyelvén, Mitru pedig elmagyarázta a tartalmát magyarul.
- Ma pedig csütörtök van - tette hozzá a végén -, holnap délelőtt pedig itt lesz a bizottság a templom átvételére. Maguk tehát igyekezzenek a költözködéssel, hogy baj ne legyen. Azzal intett az írnoknak és visszatért vele a községházára. Az írást pedig ott hagyta a pap kezében. Álltak a magyarok, egymást bámulva a pap háza előtt.
- Mi lesz most? - kérdezte az egyik öreg presbiter.
- Katonák ellenében nem sokat tehetünk - mondotta valaki, aztán egyenként elszéledt mindenki a maga gondjával. A fiatal pap pedig ott állt egy helyben s nézte maga előtt a földet.
- Tiszteletes úr - szólalt meg mögötte egy rekedtes hang -, a földet hiába nézzük. Nem no ki abból segítség... A falu egyik vénembere állt ott, horgas botjára támaszkodva, szemre húzott likas szalmakalappal.
- Tiszteletes úrnak tudnia kellene, honnan jöhet csupán segítség. A fiatal pap tehetetlenül rázta meg a fejét.
- A püspök úrhoz hasztalan fordultam - felelte esetten -, főgondnok urunknak is meggyűlt a baja a rományokkal...
- S az Úristennel mi történt? - szakította félbe rosszallással a vénember. A kérdés úgy ütötte mellbe a lelkészt, hogy szinte megtántorodott belé.
Elvörösödött tőle az ábrázata.
- Hászen imádkozom - motyogta -, éjjel-nappal imádkozom...!
- Ideje lenne szót váltani a táltos emberrel odafönt - fogta suttogásra az öreg a szót.
A megdöbbenéstől kimeredt a fiatal pap szeme, s úgy bámult föl a hegyre, mint aki kísértetet lát.
- A vén csudatevőtől kérjek segítséget...? - motyogta megriadtan. - Én, az Isten szolgája?
- Magyarok Urát szolgálja őkelme is - puhította papját az öreg -, hosszú ideje már, úgy tudom. Fölkereshetné őt a tiszteletes úr a község nevében..., kárunkra nem lenne...
- De hol lelem meg? - motyogta esetten az Isten megriadt szolgája - annyi sok a búvóhely ezekben a hegyekben...
- Azzal maga cseppet se törődjék - vigasztalta az öreg -, nagyapámtól hallám, hogy aki tiszta szívvel, s igaz szándékkal keresi, az megleli hamar.
Akárcsak annak idején, jó hetven éve annak, nagyapám korában, amikor az osztrák császár pribékei honvédeket fogtak a Maros vize mentén, s lám két nap se telt bele, s úgy megduzzasztá Isten a patakok vizét, hogy megáradt ám tőle a Maros, s odavesztek mind egy szálig a császár katonái, de honvédlegénynek egynek se lett baja... Ejszen hallott már erről a tiszteletes úr is. Ha én volnék maga, szép csöndesen neki indulnék a hegynek s a többit rábíznám az Úristenre...
Hanyatlott már a nap azon a csütörtök délutánon, amikor néhányan, kik a kertek fölött dolgozták a földet, meglátták a papjukat fölfelé bandukolni a szilvás mezsgyéjén. Nem is állt meg, míg föl nem ért az erdőig. Ott aztán megfordult s visszanézett a falura.
- Ejszen búcsúzik a papunk - szólt oda Cserepes Máté a feleséginek, ahogy a szemközti oldalba kertjüket ásták fuszulyka alá -, ezt se látjuk többé...
Mire befejezte a szót, már el is tűnt a pap odafönt az erdő fái közt. Amit azonban senki se látott, s amiről maga a pap is csak hosszú idő múltával mert említést tenni attól való féltében, hogy hazugnak vagy bolondnak mondják a paptársai, az így történt:
Alig haladt néhány száz lépést fölfele a bükkösben, amikor egyszerre csak elébe lépett valahonnan egy fekete kalapos, harisnyás legényke.
- Engem kövessen csak a tiszteletes úr, s egyébbel ne törődjék - mondotta, s már indult is előre, be a sűrűségbe. Bozóton keresztül, sziklák tövében vezette a papot a gyerek jó hosszú időn át, anélkül hogy egyetlen szót is szólt volna. Kezdett a nap lenyugodni odafönt a gerincen, s a fák között megsűrűsödött az árnyék. Egyszer aztán csak megállt a legényke egy málnabozót kellős közepében s fölmutatott egy sötét sziklaüregre a bozót tetején.
- Maga csak üljön le odafönt a gödör szájában, s egyébbel ne törődjék. Talál ott egy jókora fatönköt, jól esik az ülés azon. Alig fogyott ki szájából a szó, s már ott se volt. A pap felkapaszkodott a sziklaüreghez, meglelte a fatönköt, s le is ült az egyik végire. Jólesett az ülés, mert bizony megfáradt erősen a hegyjárásban. A nap már a sziklagerinc mögül söpörte arany söprűjével a fák koronáját, s azt is csak kicsi ideig. Az érkező este lenyelte a fényt s elhomályosodott gyorsan az erdő. Ült a pap a fatönkön, s már azon tűnődött, hogy mi lesz, ha ott kell töltse az éjszakát egymagában, medvék s egyéb vadállatok szomszédságában,amikor egyszerre csak ág reccsent mögötte. Ahogy odafordította a fejét nagy sebesen, egy emberi alakot látott kilépni a félhomályból. Széles karimájú fekete kalapot viselt a fején, arcát hosszú fehér szakáll borította, gúnyájától szénégető ember is lehetett volna. Odajött, s leült a fatönk másik végire.
- Hát elgyüttél, ugye? - szólalt meg, s a hangja mély volt, mintha pince mélyéből hangzott volna. - Jól tetted bizony. Ideje, hogy rábízzuk az Úrra, amit ember már nem képes végezni.
- Hetek óta imádkozom - sóhajtott a fiatal pap -, mindhiába...
- Hiába, he? - mordult föl a különös vénember rosszallólag. - Honnan tudod azt, hogy hiába?
A pap tehetetlen mozdulattal emelte meg a két kezét.
- Nem tehetünk semmit - motyogta esetten -, elveszik a templomunkat. . .
- Még nem vették el - figyelmeztette az öreg.
- Holnap esik sora... - sóhajtott a pap -, azt mondták a rományok... - S te papnak nevezed magad? - dörrent rá a nagykalapos - Isten szolgájának? Azt mondták a rományok - utánozta a pap szavait -, az Úr törvényét megkérdezted-é? Melyik törvényt hiszed: az Úristenét vagy a rományokét?
He? Az Úristenét hirdetem a népnek - dadogta a pap, akár a megszeppent gyerek-, de a rományokét fegyver támasztja alá... - Szerencsétlen megtévedt emberfia te - mordult rá haragosan a különös vénember -, ki Isten papjának nevezed magad, de annyit se tudsz Istenről, mint egy csipogó madárfióka!
Hiszel-e az Úrban, vagy csak szajkózod a nevét?
- Hát hogyne hinnék! - rándult meg a papban az önérzet - az Úr szolgája vagyok!
- Hiszed-é, hogy az Úr mindenütt jelenvaló; mindenek fölött uralkodó, akinek minden lehetséges?
- Hiszem, hát! . ..
- S hiszed-é - dördült a vénember szava a hegyek és erdők csöndjében, mint a távoli mennydörgés -, hiszed-é, hogy az Úr szereti és védelmezi azokat, akik Őbenne bíznak? Hogy az Úr megvédelmezi az igazat a gonoszak fegyvereitől, s megőrzi az Ő népét, és az Ő népének templomát minden időben, és minden ellenséggel szemben? Hiszed-é mindezt?
- Akarom hinni... - hebegte a fiatal pap, s kicsordult a könnye -, úgy akarom hinni...
- Hát akkor hidd, s ne csak akard hinni - szelídült le a hang -, papnak mondod magad, tudnod kell hát az igaz valóságot. Hogy az Úr az egyetlen hatalom és az egyetlen erő. S akik Őbenne bíznak, erős szívvel és erős lélekkel, azokat nem hagyja cserben az Úr soha. Ha csak annyi hited van, mint a mustármag - folytatta lassan, minden szót megnyomva -, hegyeket mozdítasz vele! Eredj vissza ahonnan jöttél, és ne csak szavaiddal, de lelkeddel, szíveddel és minden erőddel hidd és tudd az igazat. S nem a te gondod többé, hogy miképpen segít meg benneteket az Úr. Neked csak annyit kell tudnod, hogy megsegít.
- Napkelte után gyűjtsd össze a népet a templomotok elé és imádkozz velők. Nem könyörögve, mint a koldusok teszik, kik alamizsnát kérnek. Hanem mint aki tudja, hogy járandósága van az Úrtól, s az Úr nem hagy el, mindegy hogy mi történik körülötted. Hálával és bizalommal imádkozz, mint akit már megváltott az Úr és légy szemtanúja az Úr bölcs szeretetének! Zúgtak szavai az éjszaka csöndjében, s a pap lehajtott fejjel itta magába a szavak értelmét.
- Lám, emelkedik a hold - mondotta végül is a csodálatos vénember -, a gyerek elvezet a szálas aljáig, onnan megleled az utat magad is. Eredj. Vidd magaddal a mustármag erejét, s ismerd meg végre az Urat!
A hold valóban emelkedni kezdett a sziklák mögül. A sötétből zajtalanul lépett elő a harisnyás legényke, s megérintette a pap karját.
- Jöjjön...
Lábra kelt, s félszegen fordult a fatönk másik vége felé, ahol a különös öreget tudta.
- Köszönöm - habogta -, fizesse meg az Úristen... Elakadt benne a szó. A hold sápadt fénye megvilágította a barlang száját, de a fatönk másik végén nem ült senki. Döbbenve nézett körül, mint aki álomból ébred. A különös vénember nem volt sehol. Hátulról valaki megérintette a karját. A gyerek volt.
- Gyüjjön már, igyekeznünk kell...
Igaza is volt ebben, mert alig értek alá a bükkösig, valahol a sziklák megett morajlani kezdett az ég. Szél zúgatta meg a fenyőket odafönt, haragos szél. Fekete fellegeket hajtott maga előtt, s mire kiértek a legelő szélire, már elsötétült mögöttük a hold. Mennydörgés rázta a hegyet, s villámok fénye hasogatta a sötétséget.7
- Gyere le velem, meghálhatsz éjszakára - javasolta a pap -, vihar készül.
- Maga csak igyekezzék födél alá - felelte a gyerek -, nekem az Úristen gondomat viseli.
Azzal már ott se volt. Fent a bükkösön hallani lehetett már a közeledő záport. Ázottan érkezett haza aznap éjjel a pap. Zápor verte a falut, zápor verte a hegyeket egész éjszaka. Napkeltével azonban kitisztult az ég. Reggelinél ült még a pap, amikor lélekszakadva rontott be hozzá a harangozó.
- Tiszteletes úr! Gyünnek az oláhok! A legelő tetejiből kiabálják a csordapásztorok, hogy gyünnek fölfele a völgyön! Sokan vannak! Mit tegyünk, tiszteletes úr? Verjük félre a harangot?
- Dicsérjük az Urat - felelte a fiatal pap akkora méltósággal, hogy a harangozónak torkában akadt a szó -, gyűjtse csak össze a népet a templom elé. Mindenki legyen ott. Az Úr a mi védelmünk. Menjen már, na!
Fél óra se telt bele, s a falu népe együtt volt a templom előtt. Ragyogva tűzött alá a tavaszi nap a frissen mosott világra. A pap magára öltötte a palástot s kilépett a templom ajtajába.
- Énekeljünk, emberek - mondta tiszta, messze csengő hangon -, az Úr minékünk őriző pásztorunk...!
Fölzengett a nép ajkán az ősi zsoltár. Elébb csak halkan, szinte félve, majd egyre erősebben, míg végül betöltötte az egész völgykatlant. Szemközt a templommal az oláhok őrmestere kiállt csendőreivel az őrs elé. Mitru, a bíró, meg az írnoka előbújtak a községházáról, odaálltak a csendőrök mellé, s onnan nézték nevetve, gúnyolódva a magyarok igyekezetét.
Aztán egyszerre csak abban a szent pillanatban, amikor a zsoltár utolsó verse is elhangzott, morajlás támadt a beálló csöndben, különös, félelmetes morajlás. A völgy felől jött, egyre erősödött, s egyszerre csak elkiáltotta magát valaki:
- Oda nézzetek!
A fejek a völgy felé fordultak. S bár jó kilométernyi távolságra volt, látni lehetett tisztán, ahogy a gerinc fái mindkét oldalon megindultak lefelé, mintha csak csúsztatón lettek volna, sziklák mozdultak és szörnyűséges zúgással aláomlott kétoldalt a hegy, s betemette a völgyet.
A pap ott a templom előtt összetette a kezeit és fölnézett a csillogó kék égre.
- Imádkozzunk...
Így történt azon az emlékezetes napon. A Kunpatakhoz vezető szűk völgyet hegycsuszamlás temette be. Valami harminc ember veszett oda. Egy félszakasznyi csendőrkatona Hévízről, két oláh pap, az új főszolgabíró, s még néhány hivatalos személy.
Tudós szakértők szerint a sok hólé, az esős tavasz készítette elő a hegycsuszamlást, s az éjszakai felhőszakadás mindössze csak elindította. Mélyvizű tóvá nőtt a patak vize a falu alatt, míg új medret vájt magának a Maroshoz, s két esztendőbe került, míg szekérnek való út épülhetett újra az új patakmeder mentén. De addigra már Mitru is elköltözött onnan a családjával és nem jött helyébe más oláh. Így aztán nem volt már szükség oláh templomra sem.
Ha az események sodra, amit ma már történelemnek nevez a világ, több időt engedélyezett volna számomra, minden bizonnyal találtam volna még több ezekhez hasonló, történelemre alapozó "regét" Erdély hegyei között. Az előző oldalakon felsorolt csodák mellett azonban összegyűjtettem még egyidejűleg sok olyan apró eseménynek a történetét, ami nem járt sem égszakadással, sem földindulással, s maradandó nyomot nem hagyott földünk felszínén, mindössze az emberek lelkében. S a lélekbe plántált nyom sajnos csak addig él, amíg a szájról szájra szálló emlékezés el nem fakul az idők záporában, s köddé foszlik valahol a pásztortüzek füstjében.
Ott volt például a vargyasi vénember, akit Látóembernek meg Táltos embernek neveztek volt a környéken, amikor nagyritkán szót ejtettek róla idegen előtt. Halk szóval és nagy tisztelettel emlegették ilyenkor, egyik-másik csodálatos tettére emlékezve. Mint amikor például a Szabó Jánosék háza tüzet fogott, míg ők maguk a szénát hozták le a hegyből, s bizony odaégett volna mindenük, ha egyszerre csak a vizes vödrökkel összeszaladó szomszédok szeme láttára meg nem jelenik a vénember ott a ház megetti nagy vackorfánál, s el nem oltja a lángokat kezének egyetlen mozdulatával.
- Tűnj el, tűz! - Bújj el, tűz!
- Isten szava messzi űz! - hallották ketten is a sopánkodó szomszédasszonyok közül az öregember szavát s szemükkel látták, ahogy fölemelte nagy csontos kezét, s rádorgált a lángokra, mintha csak huncutkodó gyermekekre szólott volna. S abban a szempillantásban - erre már esküdtek mindazok, akik odacsődültek -, mintha csak egy gyertya lángját fújta volna el valaki: a tűz kialudt, üszke is alig maradt, korma is kevés, s mikor Szabó János, a felesége, s két süldőfia megjöttek a szénával, el se hitték, hogy tüzet fogott a házuk.
Na meg aztán két évre rá ki mentette ki Targoncás Bálinték kicsi fiát, Sanyikát a megáradt patakból, amikor a hosszú esőzések után átszakadt odafönt a fűrésztelep gátja, s omlott alá a sok haragos víz, vitte a hidakat, pajtákat, s minden egyebet, ami útjába került? Sanyikát ott kapta volt el a szérű megett, ahogy a megriadt borjakkal vesződött, melyek mindenáron át akartak gázolni a patakon a fenti legelőre, ahol anyjukat tudták. Egyszerre érhette a sok víz Sanyikát is, meg a borjakat, mert amikor apja meghallván a különös zúgást, kinézett a csűrből: ott hengeredtek egymás hegyin-hátán a gyerek is, meg a borjak is. Vitte valamennyiüket a megdühödött sárga víz, verte őket a szikláknak. Elordította magát Targoncás Bálint, s rohanni kezdett eszét vesztve az ár felé, de akkor már a szomszédokat is előhozta a zúgás, s látták ők is, ahogy a sok víz sodorta magával a gyermeket, meg a borjakat, egyenest lefele, neki a nagy zúgónak, ahol a sok éles sziklakő porrá szaggatta volna mindegyiküket... hacsak... Itt aztán megoszlott a szemtanúk beszéde aszerint, hogy ki honnan látta azt, ami történt.
A bal parton lévők Targoncás Bálinttal együtt esküdtek, hogy a megáradt patak kellős közepén, ahol az a nagy hegyes kőszikla meredezik elő a vízből a zúgó felett, egyszerre csak ott állt a vénember, karimás fekete kalapjával a fején, elkapta nadrágszíjánál fogva a gyereket, lendített egyet rajta, s áthajította a Sántáék kertjét szegélyező fűzfabokrok közé. Mikor apja odaszaladt, Sánta Esvánnyal a sarkában, ott lelt a fiára a bokorban, vérző orral, térdig érő vízben. Akik azonban a túlsó oldalról nézték a domb felől, azok viszont esküdtek, hogy az öregember nem a sziklán állt, hanem csak úgy lebegett a megáradt víz fölött, mintha nem is őmaga lett volna, csupán a kísértete. Olyan ködszerű valami volt, ami ott lebegett a nagy fekete kalap alatt-mondták-, s hozzá se nyúlt az árban küszködő gyerekhez. Magától emelkedett az ki az árvízből, valamiféle varázslat által, s mire jól odanéztek, már se az öreget, se a gyereket nem látták sehol, csupán a szerencsétlen borjakat, ahogy alázuhantak a nagy zúgón, s véresre roncsolódtak odalent. Maga a gyerek csak annyit tudott, hogy elkapta a víz, megtöltötte orrát, fülét, nekicsapta egy kőnek, egy másiknak, harmadiknak, s aztán egyszerre csak ott tért magához az ágyon.
Csíkban, Udvarhelyen, Háromszék falvaiban, tova fent a gyergyói hegyekben, meg Marosfőn, Ratosnyán, Beresztelkén, Nyárádtőn, mindenfelé, ahol csak időm volt leülni pásztorok, szénégetők tüze mellé, kérdezgetve ezt-azt, de főként csak hallgatva a tűz pattogását, alvó juhok neszét, s a hajlott vállú emberek lassú beszédét a tűz körül, a csillagporos éjszaka alatt. Idegen előtt nem szívesen beszéltek az ilyesmiről, mert megesett többször, hogy kinevették őket babonás meséikért a nem odavalók, kiknek tündérlátó, s csodát kereső szemét elrontotta már a város világa. De a csodák emléke azért ott volt valahol mélyen a lelkükbe rejtve, a csodákat termő szép ősi hittel együtt.
Aztán eljött az idő, amikor rettentő próbára tette hitüket újra a történelem. De én akkor már nem voltam ott, hogy akár szemtanúja, akár csak íródeákja legyek az új magyar csodának. A bujdosókkal mentem bujdosónak, messze idegen földre, mint ahogy hontalanná vált magyarok már annyiszor tették évszázadokon át, valahányszor szabadságot vesztettek, kik szabadság védelmében emeltek fegyvert zsarnok ellen.
Mindazt, ami ezután következik ebben a könyvben, másoktól hallottam. Úgy gyűjtöttem össze darabonként, alázatos áhítattal, s úgy tettem össze az egybeillő részeket, mint aki ereklyét ment, s fegyvert kovácsol ugyanegy időben. Mert az ősi hagyaték ereklyéje ma fegyver is, mely jövendőt biztosít a nemzetnek, ha magára talál általa, és él a hatalmával. 1944 októberében történt, Láposon.