A román hadsereg mozgósított

A román hadsereg mozgósított, hogy ha kell, segítségére siethessen az oroszoknak. A gyanús személyeket: magyar papokat, tanítókat, szellemi vezetőket, hajdani birtokos gazdákat őrizetbe vették és többet halálra is vertek közülük, mert nem voltak hajlandók aláírni a vallomást, mely szerint összeesküvést terveztek a román állam ellen.
Ez volt Erdély-szerte a helyzet, s amikor híre jött a két csendőrjárőr eltűnésének, biztosak voltak a románok abban, hogy ez volt a magyar fölkelés első jelensége. Nyomban felküldtek két géppuskás gyalogszázadot a hegyre, hogy csináljon rendet odafönt és tapossa el a lázadás tüzét. A két gyalogszázad külön-külön utakon indult föl, mindegyikök egyegy patak medrét követve, hogy ilyen módon közrefoghassák a lázadókat. Kora hajnalban indultak föl, valami három-négy kilométernyi távolságra egymástól.
Köd ülte a patakok völgyét, sűrű, nehéz köd. Az október végi levegő hűvös volt, fagyra emlékeztetett.
Ahogy telt az idő, hét rádiójelentés futott be a parancsnoksághoz a két századtól. Egyiküktől négy, a másiktól három. Mindegyik jelentés arról adott hírt, hogy baj nélkül és a kitűzött időkereten belül értek el bizonyos, térképen megjelölt pontokat. Az utolsó rádiójelentés délelőtt 10 óra 38 perckor futott be. A helyzet pontos megadása után a rádiós altiszt még megjegyezte, hogy észak felől sűrű fellegeket lát közeledni, melyek máris eltakarják a szemközt lévő hegycsúcsokat. A parancsnokságon kissé elcsodálkoztak ezen, mert odalent a Maros völgyében ragyogó napsütés volt, felhőnek színe se látszott sehol és a hivatalos időjárásjelentén is tiszta időt mondott be, éjszakai faggyal a magasabb fekvésű helyeken. De hamarosan el is feledték a jelentésnek ezt a jelentéktelen részét. Fontos csak az volt, hogy mindkét század a kitűzött időkereten belül haladt célja felé és számítani lehetett arra, hogy a bekerítő mozdulatok elvégzése után még a kora délutáni órákban elindíthatják megsemmisítő támadásukat a román állam ellenségei ellen.
Dél múltával a hadosztályparancsnok is lejött tisztjeivel a rádiószobába, várva a hadművelet elindításának hírét. Álltak ott és vártak. Egy idő múlva székeket hoztak be az altisztek, hogy a magos rangú urak leülhessenek. A szűk kis rádiószoba megtelt dohányfüsttel és a várakozás türelmetlen feszültségével. A rádió azonban hallgatott makacsul. Egy órakor odaszólt a hadosztályparancsnok a rádiós altiszthez:
- Vedd fel a kapcsolatot valamelyikkel... Mircseszku századával! Mircseszku a tábornok veje volt. Az altiszt zavartan fordult hátra.
- Tábornok úr, szigorú parancsom van, hogy ne keressek kapcsolatot a hadművelettel, mert ha kedvezőtlen időpontban hívom valamelyiket, elárulom helyzetüket az ellenségnek
- Hülye - mordult rá a tábornok gorombán -, én adtam azt a parancsot! Most az a parancsom, hogy vedd föl Mircseszkuval a kapcsolatot! A rádiós altiszt elvörösödött ábrázattal hajolt gépei fölé. Hallani lehetett a kapcsoló kattanását, majd az altiszt fojtott hangját:
- Kanmedve! Itt főbarlang. Jelentkezz, kanmedve! - Csönd volt a dohányfüsttel töltött szobában. Mindenki figyelt. De a rádióból nem jött válasz.
-Itt főbarlang! Kanmedve! Jelentkezz, kanmedve! - A rádió hallgatott.
- Próbáld Burseanut - mordult a tábornok -, ezek még alighanem a bekerítő mozdulatnál tartanak s lezárták a rádiójukat.
Az altiszt ujjai matattak a gépen.
- Vadkan! Itt főbarlang! Jelentkezz, vadkan! - Majd újra: - Itt főbarlang! Jelentkezz, vadkan!
Csönd. A tábornok káromkodott.
- Átok üssön a rádiósok belébe! Elaludtak, vagy mi! Katonáknak merik nevezni magukat!
Parancsot adott, hogy minden negyedórában hívják a kintlévő századokat, s azzal eldübörgött nagy mérgesen.
- Ahogy kapcsolatot teremtesz azokkal a lusta disznókkal, küldj jelentést hozzám! - ordította hátra, mielőtt becsapta volna maga megett az ajtót.
Teltek a negyedórák, egyik a másik után. Hiába könyörgött, hiába szitkozódott a "főbarlang' rádiósa, kanmedve, vadkan hallgatott, mint a sír. A nap kezdett aláhajolni Görgény felé s a ragyogó kék őszi égbolton vadludak vonultak dél felé. Bús hangjuk megtöltötte a völgyet.
Öt óra negyvenkor lenyugodott a nap s a rádió még mindig hallgatott. A tábornok repülőfölderítést kért a hadtestparancsnokságtól. Azt a választ kapta, hogy várnia kell reggelig.
Káromkodva csapta le a telefonkagylót.
- Aki szót mer szólni erről a feleségemnek vagy a lányomnak, karóba húzatom! - mondta tisztjeinek. - Nem szabad megijeszteni az asszonyokat!
Minden józanul gondolkozó tiszt tudta, hogy nem volt ok aggodalomra. Elvégre ott volt valahol a két század nehány kilométernyire a hegyek közt, Románia közepén, békeidőben. Mi történhetett? Alighanem hegymászás közben sziklának ütődtek a rádiók, vagy valami ilyesmi történt. Ügyetlen emberek hibája, megesik. De azért az aggodalom valahogy mégiscsak ott volt a levegőben, érezni lehetett. Magyarországon félelmetes nagy dolgok történtek. Az oroszokat kiverték az országból. Isten tudhatja csak, mi lesz ebből...
A rádiósok egész éjszaka próbáltak kapcsolatot teremteni a két századdal. Hiába. Másnap reggel nyolckor a hadtestparancsnokság értesítette a hadosztályt, hogy két földerítő gép útban volt a hegyek felé. Hamarosan sikerült is rádiókapcsolatot teremteni a gépekkel. A repülőtisztek kedvező időjárást, tiszta égboltot jelentettek, szakadozott ködfoltokkal a patakok medrében. Kedvezőbb időt földerítésre elképzelni se lehetett volna A gépek hatszáz méteres magosságban követték a térképükön jelzett hegyvonulatot. Átrepültek fölötte, de nem észleltek semmit. Megfordultak és lejjebb ereszkedve köröztek egy ideig a hadművelet helyszínét jelző piros körön belül. Az egyik gép nehány tovairamodó szarvast jelentett egy tágas
irtáson, a másik vaddisznókat látott egy füves gödörben. Katonáknak, embereknek színét se látták sehol. Mikor fogyni kezdett tartályukban a benzin, visszatértek repülőterükre eredménytelenül.
A hadosztály-parancsnokságon szájtátva bámulták egymást a tisztek. A tábornok se káromkodott többé. Sötét volt és gondterhelt. Mi történhetett? Háromszázegynéhány ember nem tűnhet el csak úgy egyszerűen. A titkot már nem lehetett tovább őrizni. A délutáni lapok nagy betűkkel hozták a hírt, hogy "a föllázadt magyarok ellen küldött két géppuskás század titokzatos módon eltűnt a hegyekben"! A román hadsereg-parancsnokság az egész országra kiterjedő hadkészültséget rendelt el.
Délután négy óra huszonötkor megzördült a hadosztály-parancsnokságon az
ügyeletes tiszt telefonja. Fáradt hang mondta:
"Főbarlang... itt kanmedve..." Az ügyeletes tiszt felugrott székéről és beleordított a kagylóba:
- Kanmedve! Mircseszku! Hol vagytok? Mi történt veletek? - Nem tudom - jött tompán a felelet.
- Mi az, hogy nem tudod?
- Nem tudom. Ködbe kerültünk. Olyan ködbe, hogy kinyújtott kezemet se láttam. Eltévedtünk benne. Ennyi az egész.
- Hol vagytok most?
- Valami kis faluban, egy csendőrőrsön. A hely neve Kopács. Hírét se hallottam. Nincs is a térképünkön.
A hang mogorva volt.
- Várom a további parancsot
Fél perc se telt bele és káromkodva kiabált a tábornok a kagylóba
- Mircseszku! Hol a... vagy? Mi a... történt veletek? Katonák vagytok, vagy apácanövendékek? Hogy az a... Időbe került, míg a sok káromkodás és dadogó mentegetődzés közepett kiderült úgy-ahogy a hihetetlen valóság.
A két század minden baj nélkül ért föl a két, párhuzamosan fölfelé haladó patakvölgy sziklás szakaszáig, és a térkép szerint mindössze valami két kilométerre lehettek azoktól a megjelölt pontoktól, ahol Burseanu százada jobb felé, Mircseszku százada pedig bal felé kellett volna föltérjen egy-egy kis mellékpatakocska vize mentén, hogy aztán a hegyoldal derekán itt is, ott is harcvonalba fejlődve két oldalról indítsanak támadást a gerinc alatti sziklakatlan ellen, ahol állítólag a magyar összeesküvők tanyáztak.
Mircseszku rádiósa jelentkezett be utoljára tíz óra harmincnyolckor. Ő volt az, aki jelentette, hogy északi irányból fellegeket lát közeledni. Öt percre rá már zuhogott is az eső és olyan sötét lett minden, hogy látni is alig lehetett. Mircseszku megállást parancsolt és a katonái behúzódtak a hegyoldal fenyői alá. Körülbelül ugyanabban az időben ugyanazt tette Burseanu is a maga embereivel, a gerincen túl.
Félórával később a zápor elállt, de olyan sűrű köd maradt utána, hogy a fák tetejét se lehetett látni. Mircseszku megpróbált rádió-összeköttetést létesíteni Burseanu századával, de kiderült, hogy a rádió nem működött. Alighanem megtelt esővízzel. Ugyanabban az idořben Burseanu is megpróbálkozott a rádióval, de az övé se működött. A rádiós megcsúszott egy vizes sziklán és elesett. A rádió összetört.
Gunnyasztottak a katonák a csöpögő fák alatt és várták, hogy ritkuljon a köd. Mircseszku és Burseanu is attól féltek, hogy a sűrű ködben nem lelik meg a térképen jelzett pontot, ahol föl kellett térjenek a patakvölgyekből a hegyoldalba. Tehát vártak. Itt is, ott is. A köd azonban nem akart oszlani.
Ellenkezőleg, egyre sűrűsödött. Már nem csak a fák tetejét nem látták benne, de a fölibük hajló ágakat is alig. Sűrű volt a köd, akár az alvadt tej.
Többször megpróbálták életre kelteni a rádióikat, de hiába. Öt órakor már olyan sötét volt, hogy egymást is alig látták a gunnyasztó emberek. Akkor már tudták itt is, ott is, hogy a hadműveletnek befellegzett azon a napon. Reggelig semmit se lehetett már tenni. Mircseszku emlékezett, hogy látott a térképen egy tisztást nehány vadászkunyhóval valamivel fentebb, és zseblámpája fénye mellett meggyőződött arról, hogy emlékezete nem csalt. Talán két kilométerre onnan, ahol elakadtak, a keletre lévő gerinc horpadásában valóban volt egy tisztás a térképen, birkakarámmal és nehány épülettel. Kanyargós ösvény is vezetett oda, csak meg kellett találni a sötétben. Mircseszku tehát előrendelte egyik szakaszvezetőjét, aki hegyjáró ember hírében állt, megmutatta neki a térképet és parancsot adott, hogy keresse meg az odavezető ösvényt. A szakaszvezető jól megnézte a térképet, beleszimatolt a ködbe, a patak felé fordult, hogy irányt vegyen a víz zúgásából, aztán katonásan kimondta:
- Domnu capitan, csak kövess engem, és ne félj semmit. Megtalálom én azt a tisztást bekötött szemmel is! Sze tán a fogarasi hegyekben nőttem föl! Mielőtt hármat cincog a bőregér, ott száradunk valamennyien, tető alatt és tűz mellett!
Neki is indult a fogarasi hegyeknek, nyomában a kapitányával s a kapitány megett a századdal. Ment fölfelé, egyenest, mint kopó az. orra után.
Fenyősűrűségen, málnabozóton törtettek keresztül, sziklákon botorkáltak, s hogy cincogott-e hármat a bőregér vagy nem, azt nem lehetett tudni, azonban a hegymászásnak nem szakadt vége. Olyan sötét volt, hogy látni se lehetett. Ágak csapódtak az arcukba, szedertüskék karmolták a kezeket, kövekbe botladoztak s a sűrű erdőlepte hegyoldal még mindég ott volt előttük. Úgy két óra múlva megállt Mircseszku kapitány, izzadtan, vizesen, fáradtan és nagyot káromkodott.
- Hé te szakaszvezető, hogy a varjak tisztítanák a csontodat, tudod te, mit csinálsz? Hova viszel bennünket?
- Hát már hogyne tudnám, domnule capitan! - jött onnan elölről a felelet. - Még csak egy lépés vagy kettő s kint leszünk a sűrűből! Mircseszku sóhajtott egy nagyot s mentek tovább. Az "egy lépés vagy kettő" fölemésztett újra egy jó órát, de egyszerre csak valóban megnyílt előttük a sűrűség. Gerincre értek. A gerinc élén ösvény vezetett.
- Jobbra-e vagy balra? - kérdezte Mircseszku.
A szakaszvezető újra beleszimatolt a sötétségbe, hallgatódzott is egy keveset, aztán kimondta az ítéletet:
- Hallja-e domnu capitan a patak zúgását odalent? Alig lehet hallani, mert messze odalent van. Ez azt jelenti, hogy fölfelé kell kövessük az ösvényt, erre balra. Mikor már nem halljuk többé a patakot, fent leszünk a pojánon. Fogarasban is így van. A pojánokról nem lehet patakot hallani. Ujra gyalogoltak egy jó hosszú órát. Hátul már erősen káromkodtak az emberek. De végül mégis csak laposodni kezdett a gerinc, a bükkök kinyíltak elöl s ott volt a tisztás. Nagy, tágas tisztás. De nem volt azon se karám, se vadászkunyhó, se semmi. A kapitány elővette a villanylámpáját, nyúlt a térképtáska után, de nem csüngött többé az oldalán. Alighanem leszakította egy ág a kapaszkodás közben. Már káromkodásra se volt ereje. Csak annyit mondott a szakaszvezetőjének:
- Ez nem a jó tisztás, te barom!
- De tisztás! - felelte a szakaszvezető. - Nem lehet hallani a patakot, igaz? Itt is úgy van, mint Fogarasban...
- Maradtál volna ott az anyád keservében - morgott a kapitány, aztán elrendelte, hogy táborozzanak le az emberek szakaszonként, gyújtsanak tüzet, ha tudnak egyenek, ha van mit s feszítsék ki a sátorlapokat. Majd elordította magát:
- Moj, Juáne! - s az odaszaladó legénynek elrendelte, hogy verjen sátrat számára ott helyben, a szélső bükkfa alatt, készítse elő a hálózsákot, s adja oda neki a boroskulacsot, egy darab szalámit, meg egy szelet kenyeret. Tíz perc múlva már elnyúlt a sátorban s horkolt, mintha fizettek volna érte.
Gyönyörű szép reggelre virradtak. Dér sercegett a legelő-tisztás füvén. Mire faltak valamit s felpakolódzott a század, a nap már a fák tetejét aranyozta s az égbolt zöldeskék volt fölöttük és tiszta, mint a sikált padló.
- Vissza a patakhoz! - rendelkezett a kapitány -, a legrövidebb úton. Összeköttetést kell teremtenünk Burseanu századával és meg kell semmisíteni az ellenséget! Katonásan ment minden. Harcra készen indult a század kapitánya mögött, lefelé a tisztáson. Hamarosan hallani lehetett a patakot is, ott volt alattuk.
- Lefelé kell menjünk a víz mentén, hogy odaérjünk, ahol tegnap voltunk - rendelkezett Mircseszku.
Mentek hát lefelé a patak vize mentén. Mircseszku vizsgálta kétoldalt az erdőt, a hegyoldalt, ismerős szikla, patakkanyar, kidőlt fa után kutatva, amiről rájöhetne, hogy hol van. De nem lelt ilyesmit. Ellenkezőleg. A patak völgye egyre ismeretlenebbé vált. Apró kis tisztások itt is, ott is. Előző nap nem láttak ilyesmit.
- Még nem értűnk a hadművelet helyére - vigasztalta hadnagyait Mircseszku. Órák teltek. Delelőre ért a nap.
- Nagy utat tettünk meg az éjszaka - csóválták az emberek a fejüket. - Ki hitte volna. ..
- Patak mentén mindég hosszabb, mint egyenest át a hegyen - okoskodtak a bölcsebbek.
De volt valami egyéb is, ami nem tetszett Mircseszkunak. A patak mentén egyszerre csak út is volt. Keskeny, kátyús út, de út. Az egyik tisztásnál kezdődött, ahol összekötött ágakkal lenehezített, csúcsos szénaboglyák állottak. Végül is megállt. Összehívta a hadnagyait.
- Rossz helyen vagyunk - mondta ki a szót -, eltévedtünk valahol, hogy a...
A század megállt.
- Pihentessék le az embereket tíz percre - mondta a hadnagyoknak. - Van valakinek térképe?
Senkinek se volt. Egyszerre csak az egyik hadnagy lefelé mutatott a völgyön.
- Itt jön egy ember, ez megmondja, hogy hol vagyunk!
Tüszős, baltás ember jött lassú léptekkel fölfelé az úton. Mögötte két tehenecske szekeret húzott. A szekérben kalapos gyerek. Megvárták, míg odaért.
- Hol vagyunk, te? - mordult Mircseszku az emberre.
- Ho-hooo... - állította meg a tüszős ember a teheneket.
- Hogy hol vagy, tiszt úr? Ezt kérdezte tőlem az a másik tiszt úr is alig egy kődobásnyira ide, ki azzal a sok katonával jött. Kopács a mi falunk neve, jó félórára odalent a völgyben... Kopács hát... lám te is sok katonát hoztál, tiszt úr! Tán háború készül megint?
Fél óra múlva valóban meglelték a falut. Kicsi falu volt, apró házakkal, apró udvarokkal. Burseanu katonái megtöltötték színültig. Egykedvűen gunnyasztottak a gyepen s majszolták a maradék kenyerüket. Burseanut ott lelték meg a csendőrőrsön, telefonkagylóval a kezében. Arca veres volt, mint a sült rák.
- Jó hogy jössz, Mircseszku, éppen az apósoddal beszélek - mondta, s odanyújtotta a kagylót az érkezőnek. Tíz percig szidta a tábornok a vejét. Végül is kifogyott belőle a szó. Nagyot sóhajtott.
- Majd beadod a jelentésedet írásban. Most fordulj a sarkadon és gyere haza. Feleséged bolondul meg. Kopács Moldovában van, te buta! Most lelte meg Talharu őrnagy a térképen. Nem oda küldtelek.
- Ma már nem indulhatunk sehova, mert hamarosan este lesz - panaszkodott
Mircseszku -, élelemből is kifogytunk...
- Egyetek bükkmakkot, mint a disznók - csattant föl a vonal másik végén a tábornok -, barmok vagytok, csak szarvatok nem nőtt még! Szégyent hoztatok a hadosztályra! Rajtunk nevet egész Bukarest! Mircseszku letette a kagylót, csóválta a fejét, tűnődött egy keveset, aztán odarendeltette a csendőrökkel a falubírót és ráordított, hogy gondoskodjék szállásról és élelemről a szent haza védelmezőinek, kik életüket kockáztatják, hogy a sok rohadt paraszt békében élhessen.
Így aztán gyújtottak a falu piacán egy nagy tüzet, s megsütöttek rajta egy tinót a katonáknak, az asszonyok meg hoztak málékenyeret meg csípős túrót hozzá. Estére szétosztották a katonákat a házakhoz, szénapajtákba, csűrökbe, ahova csak lehetett. Másnap reggel a csendőrőrmester kirendelt melléjök egy pakurár legényt, aki aztán átvezette őket a vízválasztón, vissza Erdélybe s megmutatta, hogy melyik patak vize mentén haladjanak alá, hogy visszaérjenek oda, ahonnan indultak.
Lefelé menet hamarosan oda is értek, ahol két nappal azelőtt kellett volna legyenek. Mircseszku megállt s odaintette magához Burseanut. - Ha csak egy tucatnyi magyart is lelünk odafönt - mondta - és kötél végén tereljük őket alá, apósom félig se lesz olyan haragos, mintha üres kézzel térünk vissza...
Óra se telt s bekerítették a barlangok katlanját, a Burseanu térképe alapján, előírás szerint. Meglelték a barlangokat is, de emberre nem bukkantak sehol.
Csak nyomokra. Sok ember nyomára. Követték a nyomokat föl a főgerincre, de hamarosan rájok szakadt az este. Csillagok fényénél, valamivel éjfél után érkeztek vissza a faluba, ahol a teherkocsikat hagyták. A tábornok gondoskodott arról, hogy a "titkos küldetés" eredménye katonai titok maradjon, s ne kerüljön a nyilvánosság elé. Így aztán csak úgy suba alatt szivárgott szét a hír faluról falura, hogy lám, két romány századot csúnyán megjáratott valaki odafönt s hajuk szála se görbült azoknak, kik egybegyűltek volt a barlangok gödrében. Hogy ki lehetett az, aki ilyesmire képes, azt mindenki tudta, de senki se mondotta ki.

Mindez 1956 őszén történt, hóhullás előtt. Az első hó november legelején sok bajt hozott szegény magyarokra, mindenütt. A győzedelmes magyar népfölkelést lehengerelte az orosz hadsereg. Amerika nem segített, csak sajnálkozott. Fiatal magyarok ezreit kaszálták le kíméletlenül az orosz géppuskák. Fiatalok tízezreit, köztük tízéves gyermekeket is, vagonba zárva vittek orosz földre, büntetőtáborokba. Százakat végeztek ki odahaza a bosszúra éhes kommunista pribékek.
Erdély nyakába ültetett románok is kihasználták az alkalmat, hogy muszkahűségük bizonyítására minél több magyar "összeesküvőt" kiirtsanak. Csendőrök, rendőrök, katonaság terelték össze a Securitate kínzókamráiba a megbízhatatlanoknak ítélt magyarokat. Sokat már a falvakban lőttek agyon, "szökési kísérlet" vádjával. Másokat félholtra vertek családjaik szeme láttára s úgy vonszoltak be a Securitate börtöneibe, hogy ott végezzenek velők.
Rávetették magukat minden magyarra, akárcsak az éhes farkasok, akit valamilyen román nemzeti érdek jelszava alatt ki kellett gyomlálni a románok Erdélyéből.
Így esett kezükbe Gergely atya is, a ferencesek szórványgondozója. Verték őt már azelőtt is, diákkorában Gyulafehérvárott, 1940 őszén, a bécsi döntés esztendejében. Haragosak voltak a románok akkor is Észak-Erdély visszamagyarosodása miatt s a Dél-Erdélyben maradtukon töltötték bosszújukat. Na meg aztán négy évvel későbben, a "felszabadítás" véres mámorában.
A Kis-Küküllő völgyéből lévén, nem volt újonc Gergely atya a románokkal való együttélés terén s igyekezett elkerülni a bajt, amennyire csak lehetett. A szórványgondozásban azonban, amit fiatal kora és gyalogláshoz szokott izmai miatt bízott reá a Rend, nem volt a hatóságok kedvére való s időnként el-elkapta egy-egy túl buzgó csendőr őrmester itt meg amott a "csavargó ungur szerzetest", pincében tartotta nehány napig krumplihéj levesen, de aztán csak újra eleresztette megint, mert tudvalévő volt, hogy ha Gergely atya nem jelentkezett idejében a kitűzött helyeken, a gyulafehérvári püspöki palota telefonja zörgetni kezdte Bukarestben az illetékes hatóságokat, s az ilyesmit nem kedvelték odafönt, mert a külföldi sajtó szimatolói egy-kettőre nemzetközi botrányt csináltak az ilyesmiből.
Mikor tehát 1956 novemberében megjött Bukarestből a bizalmas parancs, hogy össze kell fogdosni mindazokat a bajt okozó magyarokat, akikről föltehető, hogy titkos összeköttetésben voltak a dicsőséges szovjet haderő ellen föllázadt magyarországi honfitársaikkal, Bukur őrmester Magyarszováton felhasználta a pompás alkalmat és rajtaütött az "összeesküvőkön", akiket a "csavargó szerzetes" titkos gyűlésre hívott egybe a Molnár Andrásék csűrjében, egy szeles, esős vasárnap reggelen, november hatodikán.
Kevés római katolikus élt Magyarszováton, a Mezőség nyugati szegélyén, mindössze hat család. Ezek gyűltek egybe azon a napon Molnár Andráséknál, a széljárta csűrben, hogy Gergely atya kezéből átvegyék az Úristen bocsánatát. Gergely atyával együtt valami tizenheten voltak a csűrben, emberek, asszonyok, gyermekek, amikor rajtok ütöttek a csendőrök. Nem kellett keressék őket. A csűr nyitott kapuján messzire kihallatszott Gergely atya zengő hangja, ahogy a "Hol vagy István király"-t énekelte a többiekkel együtt.
- Állj! - ordított az áhítatba merült kis csoportra Bukur őrmester, nehéz szolgálati pisztolyát lóbálva a kezében. - Senki se mozdul! Mindenki sorba áll itt a kapuban! Mozgás! Hol az engedély gyűlés tartására? Mi? Molnár, te kutya bangyil! Ki engedte meg neked, hogy gyűlést tarts? He?
Szervezkedtek a román állam biztonsága ellen, mi? S te csavargó pap! Mutasd az írást, ami engedélyt ad neked ahhoz, hogy titokban bujkáld a vidéket és uszítsd a népet a román haza ellen? He? Mutasd ar írást!
Gergely atya előkotorta vedlett bőrtárcájából a kopott, szennyes, összehajtogatott írást a román állam pecsétjével, de az őrmester érte se nyúlt.
- Ez csak azt engedi meg neked, hogy templomban papolj! Ez itt nem templom! Gyerünk, mind az egész büdös összeesküvő ungur banda! Majd kiverem belőletek az igazat!
Közrefogták a csendőrök a kis csoportot s Gergely atyával az élükön terelték őket a falu csatakos utcáján a csendőrségre. A reformátusok kis hegyes tornyú temploma előtt ijedten bámulták őket sopánkodó asszonyok s néhány döbbent ember szemére húzott kalappal oldalgott félre az útból, nehogy őt is elkapják a csendőrök.
A csendőrségen aztán beterelték a veszedelmes magyar összeesküvőket a pincébe, s két csendőrkatonát állított az őrmester a pince ajtajába élesre töltött puskával. Elsőnek Molnár Andrást vitték föl kihallgatásra. Tíz perc múlva két csendőr vonszolta vissza a lábánál fogva s úgy lökték be a pince gödrébe, mint a holtat. Véres volt az arca, dagadt. Rá se lehetett ismerni.
- Jaj, jaj, jaj... - zokogtak az asszonyok.
Sorra vittek föl mindenkit, egyenként. Embert, asszonyt, gyermeket. Véresre verve hozták őket vissza. Utolsónak Gergely maradt.
- Na, vankujok felbujtója - mordult rá Bukur őrmester odafent az irodában -, a többiek már bevallottak mindent. Lázítottál a román állam ellen. Forradalmat akartatok csinálni, kutyafejű disznók, mint a többi disznók odaát, túl a határon, he? Írd ezt alá - bökött ujjával egy asztalon heverő papír felé -, aztán a bíróság majd eldönti, hogy felkötnek-e vagy életfogytiglani kényszermunkát kapsz. Ott a toll, írd alá!
Gergely atya csontos nagy keze kinyúlt a papír után, megnézte jól, aztán visszatette az asztalra.
- Én ezt nem írhatom alá - jelentette ki. - Miért nem? - mordult rá az őrmester.
- Mert egy szó se igaz belőle.
Az őrmestert elfutotta a méreg. Nagy szőrös ökle meglendült és arcul ütötte a magos, szikár, kék szemű fiatal papot. Az meg se tántorodott az ütéstől, csak állt ott, mint a szikla. Orrából, szájából megeredt a vér, de csak állt ott.
- Erőszak nem teszi igazzá azt, ami hazugság - mondta szelíd daccal. Még háromszor csapott az arcába az őrmester ökle, míg végül is elfutotta Gergely arcát a harag. Nagyot lépett az íróasztal felé, ahol a hazugság papírja várt aláírásra és lecsapott reá az öklével. Rettenetes ütés volt. Az asztal meghasadt és összeroskadt tőle.
- Bocsáss meg, Atyám, de elfogott az indulat - emelte föl véres arcát Gergely atya a pókhálós mennyezet felé-, büntesd meg szolgádat...! Az Úristen helyett azonban a magyarszováti román csendőrök mérték ki a büntetést.
Négyen estek a fiatal szerzetesnek, asztal lábával, puskatussal, s amikor leterítették végre, akkor rúgták, taposták, míg bele nem fáradtak. Végül is levonszolták őt is lábánál fogva a pincébe.
- Mindenki menjen haza! - ordított alá Bukur őrmester a pince gödrébe. - Csak ez a bitang irredenta pap meg a Molnár maradnak itt. Ti többiek, kifelé! Míg meg nem gondolom magam!
Kotródtak is kifelé az összevert magyarok, csak Molnár András felesége könyörgött, hogy urával maradhasson, de azt meg az egyik csendőr hajánál fogva penderítette ki a pinceajtón s még rúgott is egyet a szerencsétlenbe.
- Fogd be a pofádat, magyar szuka és takarodj! Másnap reggel két csőre töltött csendőrpuska előtt útnak indították Gergely atyát meg Molnár Andrást gyalogszerrel, Kolozsnak. Ott gyűjtötték össze a környék hazaáruló, forradalmat tervező magyarjait, hogy onnan aztán másnap betereljék őket a Securitate kolozsvári börtönébe.
Valami negyven-egynehány magyart gyűjtöttek ott egybe hétfő estére. Egy nagy csűrbe zárták össze őket, szigorú őrizet alatt. Voltak ott székiek, palatkaiak, mócsiak, gyéresiek. Gyéresről még a református papot is elhozták, egy cingár kis emberkét, ki összepofozott orcája ellenére is egyre dohogott.
- Ezt nevezik ezek szocializmusnak? Ilyesmi nincs a szocializmusban! A szocializmusban minden ember egyforma, bármilyen nyelvet is beszél! Mikor fölismerte Gergely atyát földagadt ábrázata megett, odahúzódott melléje.
- Magával is elbántak...
Ültek a piszkos szalmán. Odakint megeredt újra a hideg novemberi eső, dobolt a zsindelytetőn.
- Ez a románok szocializmusa nem tud se Marxról, se Krisztusról - dohogott a gyéresi lelkész.
Dagadt szemhéjai alól rosszallólag nézett reá Gergely atya.
- Marxról nem sokat tudok - morogta halkan -, de Krisztus Urunk nevét ne mocskoljuk be semmiféle szocializmussal...
- Ő volt az első, aki meghirdette a szocializmust - ellenkezett a gyéresi -, az új testámentum minden szava erről tanúskodik!
- Krisztus Urunk a szeretetet hirdette! - csattant föl a ferences haragosan -, az Úristen szeretetét, az egymás iránt való szeretet szükségét, a szeretet erejét. Nem politikai rendszert, ilyent vagy amolyant!
- Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené - idézte makacsul a gyéresi pap a Bibliát. - Osszuk szét a gazdagok vagyonát a szegények között, legyünk mindannyian egymás testvérei, ezt tanította az én Krisztusom!
- A szocializmusnak semmi köze mindezekhez - mordult vissza a ferences. -
A szocializmus erőszakra épülő emberi rendszer, mi ketten pedig egy krisztusi rendszer szolgái vagyunk. Egyik a gyűlölet, másik a szeretet rendszere s a kettő nem fér meg együtt. Ezért kell szenvednünk, akárcsak a katakombák mártírjainak...
A sovány kis gyéresi pap nyelt egyet s a beszéd fonala elakadt. Esett az eső odakint, nyirkos sötétségbe burkolta a csűrbe tömörödött embereket. Olykorolykor megnyílt kissé a nagy deszkakapu s az őrök új foglyokat rugdostak be a többiek közé. A sötétség megsűrűsödött lassacskán.
- Alighanem esteledik - mondta valaki.
- Nekünk bizony beesteledett - felelte sóhajtva a másik.
- Az Úristen velünk van, emberek - emelte föl Gergely atya a szavát -, s ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
- A gonoszak - morogta egy hang a sötétben. - Az olájok - toldotta meg egy másik.
Legtöbbjét a verések okozta fájdalom nem hagyta aludni, s csak nyögtek, forgolódtak a poshadt szagú szalmán. Valamikor az éjszaka derekán elállt az eső. Nyirkos, hideg csönd ereszkedett alá a világra. A csűrben gyötrődők fölfigyeltek. Valahol egy kutya vonyított, elnyújtott, panaszos vonyítással.
Lövés csattant s kettévágta a vonyítást. A csönd még súlyosabb lett.
- Nyavalya rágja le a kezedet, akárki vagy... - nyögte valaki a sötétben.
Mindenki tudta, kinek szól az átok. Még a kutyának se szabad vonyítani románok országában.
Aztán egyszerre csak, az éjszaka közepén, valami megvilágosodott odakint. Ijesztő vörösessárga világosság szűrődött be a csűr deszkái között s valaki odakint elordította magát, románul:
- Tűz! Váj gye minye, tűz! Ég a csendőrség!
Fejvesztett kiabálás támadt. Futó lábak dobogása. A fényesség egyre növekedett. A csűr sötét oldalán megreccsent egy deszka. Másodszor is reccsent. Érezni lehetett a hideg novemberi levegőt, ahogy beáradt a fültépett deszkák helyén.
- Kijön velem? - kérdezte egy érdes hang. - Hova? - szakadt föl valakiből a szó.
- Az Úr szabadságába. Néhány pillanatig csönd volt.
- Ha megszökünk, újra elfognak - mondta tompán egy hang a sötétben. - Hova mehetnénk? Nincs hova...
- Az Úr szabadságába - ismételte a mély, érdes hang másodszor is, a deszkafal fekete nyílásában -, más szabadság nincsen. Ki jön? Gergely atya megmozdult, lábra emelkedett.
- Én - mondta rekedten s megmarkolta a mellette gunnyasztó gyéresi pap sovány vállán a ruhát. - Jöjjön maga is. Az Úr velünk van, bárhova megyünk. S bárhol jobb, mint itt.
- Ez igaz - sóhajtott a fiatal lelkész s támolyogva lábra állt ő is -, ha elfognak újra, hát elfognak. Megölnek így is, úgy is, elébb vagy utóbb... Lépett egyet, de ha a ferences el nem kapja a karját, összeesett volna. - Támaszkodjon reám... - mondta halkan.
Így botorkáltak el egymásba fogódzva a szerte heverő emberek között a csűr faláig, ahol az idegen várt reájok a feltépett deszkánál. Alakja kirajzolódott a deszkák résein beszivárgó tűz fényében. Zömök embernek tűnt. Szűrt viselt a vállán és nagy karimájú kalapot, mint a hegylakók.
- Gyertek - mondta s félre lépett a nyílás elől. Hideg szél csapta meg az arcukat. Odatúl magos lángokkal égett a csendőrőrs. Emberek futkostak, kiabáltak.
- Más senki?
Nem jött válasz bentről.
A két pap meghajolva átbújt a nyíláson. Az idegen visszaigazította mögöttük a felfeszített deszkákat.
- Kövessetek - mondta aztán -, igyekeznünk kell.
- Igyekszünk, amennyire csak lehet - felelte Gergely atya -, de lelkész testvéremet itt erősen meggyötörhették a gonoszak, mert alig áll a lábán. Az idegen közelebb lépett hozzájok. A csűr árnyékában voltak, de azért látni lehetett, hogy időt töltött ember volt, szakállas.
- Mi a neved?
- Nagy János - nyögte a lelkész. - Hol fáj, Nagy János?
- Mindenütt..., de legerősebben a jobb csípőm meg a térdem. Megtaposták csúnyán...
- Hiszel az Úrban, Nagy János?
- Hiszek, hogyne hinnék... hiszen pap vagyok...!
- Akkor tudnod kell azt is - mondta szigorú hangon a szőrös, szakállas, nagykalapos öregember -, tudnod kell azt is, hogy az Úr erőt ad azoknak, akik hozzá fordulnak, s akik szeretik az Urat, azoknak semmi sem lehetetlen. Az Úr szeretetében nincsen fájdalom, se gyöngeség. Egyenesedj föl, Nagy János, és kövess engem!
A kis gyéresi pap kiegyenesedett, elengedte a ferences karját, és szapora léptekkel követte az idegent, át a, tűz világította sáros udvaron a kiskert kapujáig, a kiskerten is át a szilvás felé, s onnan fölfelé a kerítés mentében a dombnak. Nyúlós volt a sötétség odafönt. Gergely atya nagyokat kellett lépjen mögötte, hogy el ne maradjon. A szilvás felett kökénybokros legelőoldalon kapaszkodtak föl, egy bozótos kis erdő széléig. Ott megállt az idegen és szembe fordult velők. Az arcát elnyelte a sötétség, de a hangjában erő volt, és jóság.
- Na ugye - kérdezte mély dörmögéssel -, az Úrral minden lehetséges? S neked ott hátul mi a neved?
- Gergely - felelte a ferences.
- Gergely? - ütődött meg az öregember. - Hallék egy Gergelyről, ki a falvakat járja, biztató szóval. Valami barátféle...
- Ferences vagyok...
- Isten hozott, Ferences Gergely - mondta a különös idegen szinte vidáman -, de most haladjunk ám. Nagy utat kell megtegyünk, mielőtt ránk virrad.
Mentek. Erdei ösvényeken kanyarogva, sövények mentén, bokros vízmosásokon keresztül. Szó nem esett, csak mentek. Elöl a különös öreg, mögötte a két románverte pap. Ahol járt úton kellett átkeljenek, ott óvatosan megvizsgálták az éjszaka homályát. Hajnalodott már, mikor hosszú lapulás után átkelhettek a kolozsvár-szászrégeni országúton is.
- Úgy bujkálok saját hazámban, mint az idegen rabló - jegyezte meg Nagy János keserűen. Ez volt az első szó, ami a kolozsi erdő óta esett közöttük. Az országút feletti kis akácosban megállt ott elöl a nagykalapos öreg, s hátra fordult.
- Idegen rablók markában a hazád, Isten szolgája Nagy János, ez a bujkálásod oka. S még valami: ha valóban az Úr szolgája lettél volna, nem csupán a száddal, de szíveddel-lelkeddel, az Úr megvédelmezett volna minden lépésedben!
Most láthatták csak először a vezetőjüket szemtől szembe, a felhős kora reggel szürke páráiban. Ősz hajú vénember volt, szakállas, bajszos. Csak az orrát és szemét lehetett látni a szőrtől. De a szeme tiszta volt, eleven, kemény nézésű, de barátságos.
- Na megálljunk csak - sértődött meg a dagadtra vert sovány kis ember -, senki se mondhatja azt, hogy rossz pap voltam! Gondoztam a reám bízott népet...
Az öreg félbeszakította.
- Jobb lesz, ha nem ácsorgunk itt, hanem megyünk tovább. Országút közelében ne kísértsük az Urat. Majd még szót váltunk erről, mikor ideje jő. Azzal már vitte is őket tovább, szárán maradt törökbúzaföldön keresztül, föl a Szék felé futó gerincre. Ott a sűrű cserfaerdő szélén újra megállt és hátrafordult.
- Jó vizű kicsi forrást tudok idelent - mondta -, ott majd szusszanhatunk egyet.
Rőt lombú, görcsös cserfák között vezette őket lefelé s hamarosan kicsi tisztásra értek. Tiszta vizű forrás buzogott a sarkában s tábortűz fekete foltjáról látni lehetett, hogy pihenésre való helynek használták azok, akik kerülték az utakat. Néhány fatönk is volt ott a forrás mellé hengerítve. A különös öreg mindjárt le is ült az egyikre s levette fejéről a nagy kalapot.
- Telepedjetek le s igyatok.
Ittak is a markukból. Jó, édes íze volt a víznek. Csönd volt az erdőn, csak a meggyűlt víz csöpögött az ágak hegyéről. Egyszínű, szürke felhők takarták az eget, mintha csak odanőttek volna hozzá.
Az öregember szűre alatt tarisznya csüngött. Kenyeret vett elő belőle s jókora medvenyúzó kést. Megszegte a kenyeret.
- Aki enni, inni adott, annak neve legyen áldott - mondta egyszerűen s odanyújtott egy jókora karéj kenyeret a vézna gyéresi papnak, aki nyomban bele is harapott, mint az éhes kuvasz. A ferences elébb keresztet vetett magára s csak azután nyúlt a kenyérért.
- Az se árt - bólintott az öreg -, fontos csak az, hogy szívből jöjjön a hála s ne csak a nyelv tövéből.
Ették a kenyeret, ittak reá újra a forrás vizéből. Gergely lemosta dagadt arcáról az alvadt vért.
- Különös - mondta, amikor arcmosás után fölnézett az öregre -, ott abban a csűrben úgy fájt minden részem, hogy mozdulni se tudtam fájdalom nélkül.
Most pedig, félnapi járás után, éppen csak sajog még itt-ott. ..
- Elfelejted azt is, Ferences Gergely, hamarosan - bólintott az öreg -, ez a dolgok rendje. Nem szenved a test, ha rendben van a lélek. Hát te, Nagy János, lelkek pásztora, miképpen vagy?
- Bizony fáj az oldalam - sóhajtott a sovány -, alighanem bordámat törték, amikor rugdostak. De a megaláztatás haragja jobban fáj mindennél...
- Azt elhiszem - bólintott újra az öreg -, de mit gondolsz: fájt-e Jézusnak a megaláztatás és a harag, amikor megostorozták a gonoszok? Amikor szöget vertek kezébe, lábába?
A fiatal pap eltűnődött néhány pillanatig, aztán sóhajtott mélyet. - Fájhatott bizony. Neki, aki egyebet se tett, csak jót...
- S te, Gergely, mit mondasz erre? - fordult az öreg a szerzetes felé.
- A lelke vérzett értök - jött a lassú válasz -, mert nem tudták, hogy mit cselekszenek...
Az öreg megnézte jól a szikár, dagadt ábrázatú fiatalembert. - A lelke, he? A teste nem?
- Nem.
- Miért nem?
- Mert Ő az Isten fia volt.
- Aha. S nem vagyunk-é mindannyian Isten gyermekei? - A két pap egymásra nézett, de szó nem jött a szájukra hirtelen s az öreg nem adott időt hosszas tűnődésre. Visszadugta kését s a megmaradt fél kenyeret a tarisznyába, s fölkelt a fatönkről.
- Ideje, hogy tovább menjünk - mondta -, még van egy kis járás...
- Hová megyünk? Székre? - kérdezte Gergely, aki megjárta már azt a vidéket, többször.
- Községbe bémenni éccaka se jó - felelte az öreg. - Ahova mi megyünk, ott meglel bennünket az, akinek szüksége van reánk, de másféle nem.
Többet aztán egy szót se szólt, csak ment elől a hegyi emberek hosszú, biztos lépéseivel, keresztül az erdő szálasán, ki egy kökényes legelő szélére, a kökénybokrok mentén egy vízmosásig, onnan alá egy fűzfás gödörbe.
Azon túl föl megint pókhálós, sáros szántóföldeken keresztül egy másik erdőhöz, s ott be a fák közé újra. Északnak haladtak. Szemben velők lassan derülni kezdett az ég alja, megbomlottak a felhők, kicsillant egy kicsike kék folt, növekedni kezdett s mire ebből az erdőből is kiértek egy másik kökénybokros legelőre, a nyugati ég pereméről rájok tűzött veresen a nyugvó napkorong.
Az öreg megállt egy szusszanásra.
- Jó időnk lesz, de fagyni fog - mondta -, ideje, hogy elérjük a szállást. Alattok a völgy gödréből, csóré kertek kapaszkodtak fölfelé a meredek, agyagsárga hegyoldalon. Odalent füst emelkedett a meghúzódó házak feketére vénült nádfödeléből.
- Szék? - kérdezte Gergely.
- Azt magunk megett hagytuk - felelte az öreg -, az ott alant Szentegyed. Vasas-Szentegyednek mondták volt régebben, mert sok száz esztendővel ezelőtt a Vasak birtoka volt. Ők hozták volt ide az olájokat is munkára. Ezek aztán Szfinte-Zsudet csináltak Szentegyedből. A nemes és nemzetes Vasaknak pedig magját is kiirtották. De gyerünk most, mielőtt besötétedik. Még van egy kis lépni való. Volt is. Kertek felső sövénye mentén megkerülték a temetőt s túl a falun erdőbe jutottak ismét. A nap már lehullt a dombok mögé akkorra. Gyorsan sötétedett. Megcsípősödött a levegő is.
- Mondottam, hogy fagy lesz - morgott ott elöl az öreg. Kátyús, elhagyott szekérúton haladtak egy ideig tölgyfaerdőn át. Aztán egy kis pataknál letértek az útról. Vadcsapás-forma kis ösvényt követtek beljebb, egyre beljebb az erdőbe. A bozót megsűrűsödött körülöttük. Meredek oldalon haladtak lefelé.
Egyszerre csak mintha meghasadt volna előttük a föld: mélységes szakadás szélére értek. Bokrok kapaszkodtak a szakadás agyagos oldalába. Majdnem sötét volt már, de az öreg mégis biztos léptekkel haladt előttük. Kanyargó nyomon, lefelé a szakadékba. Füstszag ütötte meg az orrukat.
Aztán megnyílt előttük a bozót. Forrásos kicsi tisztás terült el a szakadék alján s fák alá bújva apró kis, lombos rőzsével födött, sárból tapasztott kunyhó. Néhány lépésnyire a kunyhótól tűz égett, körülötte ülésre való rönkök. Az egyiken gyerek legényke ült, ködmönben, kalappal s az érkezőket vizsgálta.
- Télidőre kevéssé alkalmas - szólt az öreg, ahogy leértek az aljba s a kunyhó felé igyekeztek-, nem lehet tüzet tenni odabent. De takaródzni való van elég. Ez itt a tanítványom, Ferkó - bökött állával a tűz mellett gunnyasztó legénykére. Az lábra kelt hamar.
- Isten hozta magikot - köszöntötte az érkezőket, tisztességgel.
- Úgy is van, gyerek - felelte az öreg derűsen -, másként nem is lehetne.
Őnélküle nem mennénk semmire. Ez itt Ferences Gergely, az meg Nagy János - mutatta be a vendégeit -, láss hozzá, hogy alvóhelyük legyen. Falni valót is adj. Nagy út van megettünk...
Azon az éjszakán úgy aludt a két pap, csergébe göngyölődve a kunyhó bütüjében, mint anyja ölében a kisgyerek. Mikor fölébredtek, reggel volt már. Éles volt a levegő és tiszta. A kelő nap sugarai még nem értek alá a tisztásra, de már ott ragyogtak fönt a meredek oldal sűrű, rőt cserjéjén. A tisztás füvén dér fehérlett s reccsent halkan a lépés alatt. A két pap lement a forráshoz, megmosdottak a jó hideg vízben s mire visszatértek a kunyhóhoz, az öreg már ott ült a felszított tűznél. Valahol a távolban kondult valami: bong... bong... bong...
- Ferkó döngeti a hírfát odafönt - válaszolta meg az öreg a ki nem mondott kérdést -, három balta-ütés azt jelenti, hogy jöhet, akinek gondja-baja van. Két balta-ütés veszedelem. Egy: valaki meghótt, imádkozni kell. Itt van, ni: málékenyér meg jóféle túró. Lássatok hozzá.
Ültek a tűz mellett, ették a túrót meg az édeskés málékenyeret s hallgatták az odvas fa döngését odafönt valahol: bong... bong... bong... aztán újra meg újra: bong... bong... bong... Míg végül is elveszett a hang, elnyelte az erdő meg a csönd.
- Ha nem bántom meg a kérdéssel - szólalt meg Gergely egy idő múlva -, azt mondta tegnap, hogy tanítványa ez a gyerek. Miféle mesterséget tanít néki?
- Az igaz valóság tudásának a mesterségét - felelte az öreg és keze kinyúlt a vizeskorsóért -, amit én is így tanoltam volt valaki mástól, süvölvény koromban.
- S miféle valóság az? - tette föl a kérdést a sovány kis gyéresi pap, felhúzott szemöldökkel.
Az öreg elébb ivott a korsóból, letette, kezefejével megtörölte bozontos
bajszát s csak akkor felelt a kérdésre.
- Hogy miféle? Hát az egyetlen igaz valóság. Isten valósága. A két pap összenézett egy szempillantásra.
- Nem szándékom megbántani - mondta halkan Gergely, a ferences -, de elmagyarázná kissé, hogy mit ért Isten valósága alatt? Mert hogy... Isten dolga valamennyire az én dolgom is...
- Én is szívesen hallanám - toldotta meg Nagy János -, hiszen teológiát végeztem, de ezt a kifejezést, hogy "Isten valósága" még nem hallottam eddig. Nem gúnyolódom, a világért sem - tette hozzá sietve -, valóban érdekel. Megfigyeltem tegnap... valami különös, megmagyarázhatatlan erőt érzek magából kisugározni... nevét se tudom... és mindez csak érzés... de...
Elvörösödött, elakadt a szava. Aztán lehajtotta a fejét és vállat vont. - Nem tudom, mit mondjak egyebet - motyogta zavartan.
- Nem kell mondanod semmit, Nagy János - felelte az öreg, halk, dörmögő hangon -, megértem én. Arra tanítottak, hogy Isten szolgája légy és mégis elakad a szavad, mintha restelkednél, amikor Isten nevét hallod. Tudod, miért van ez így? Mert csak a szolgaság mesterségét tanították meg neked, az Úristen mesterségét nem. Tudom, tudom - emelte föl a kezét, amikor a pap ajka megmozdult, mintha szólni kívánt volna -, fejedbe kalapáltak minden szót, amit az apostolok leírtak s azt is, amit őelőttük vén zsidók tettek és mondottak. Mindent megtanítottak neked, csak Istent nem. Elhitették veled, hogy Jézus Urunk meg a tanítványai csodákat míveltek, amikor feltámasztották a holtakat, meggyógyították a betegeket és kenyérrel látták el az éhezőket. Meg amikor a zsidó próféták néhai időkben túlélték a katlanok tüzét, oroszlánok barlangját s kettéválasztották a vizeket. Csodákat míveltek! Pedig mindez nem volt csoda, dehogy is volt az. Mindössze az Úr valóságának ismeretéből fakadó cselekedet volt. Isten mestersége. Nem tanította-e Jézus, hogy mindnyájan az Atya Úr gyermekei vagyunk? S hogy amit az Atya Úr mivel, azt mívelhetik a gyermekei is, mert hogy az Atya megtanítja gyermekeit a maga mesterségére? Erről nem esett szó ott az oskolában, ugye? Pedig Isten valóságának ismeretéhez nem kell ám ész. Szív kell csupán, meg lélek. Hogy is mondja az Írás? Ismerjétek meg az igaz valóságot s az igaz valóság szabadokká tészen! Mitől szabadít meg? Hát a tudatlanságból eredő bajoktól meg nyomorúságoktól...
Szellő kúszott alá a napfényben ragyogó erdő-oldalból s magával hozta a reggel illatát. A két rongyos, vert pap maga elé meredve hallgatta a különös vénember beszédét, aki mély lélegzetet vett s úgy folytatta:
- Nahát. Hadd mondjak még valamit néktek most mindjárt, az elején. Nem véletlenségből tévedtem én oda tegnap éccaka a csűr közelibe, ahol a rományok őriztek benneteket. Az Úr küldött oda. No, nem úgy, ahogy a régi zsidó könyvek mondják, hogy az Úr odakurjantott volt Mózesnek vagy Ézsaiásnak hogy "hé! tedd ezt vagy amazt" s utána megbeszélték a dolgot ügyesen, az Úristen meg a vén zsidó. Nem úgy történik ez, ahogy a könyvben van. A könyv azoknak való, akik másképpen nem értenék meg. Mert az Úr nem a hegyek tetején ül s nem is valamelyik bokorban bujkál, mint ahogy a könyv mondja, hanem bennünk él és bennünk dolgozik. Isten a mi életünk, és érzéseinken, gondolatainkon keresztül szól hozzánk.
- Mint most is... itt ültem ennél a kis tűznél, három éjszakával ezelőtt és egyszerre csak tudtam, hogy mennem kell valahova. Megvártam a reggelt s azt mondtam Ferkőnek: "maradj itt, s várd meg, míg visszatérek." Mondtam neki egyebet is, emlékszem. Hogy menjen le a faluba egy bizonyos házhoz s vigyen gyógyulást annak, aki beteg. Mondtam azt is, hogy gondoskodjék ennivalóról, mert nem magamban térek majd vissza. Aztán csak tettem valami falnivalót a tarisznyámba s mentem. Csúnya idő volt, de estére odaértem, ahova mennem kellett.
- Maga gyújtotta föl a csendőrök házát? - kérdezte Nagy János.
- Egy veres hajú csendőrlegény tette azt - felelte az öreg -, Besszarábiából való. Pincébe küldték le borért s kicsúszott markából a mécses. Az Úr csodásan dolgozik - tette hozzá - s lám, így kerültetek tik ide.
- Mért nem mentette ki a többit is? - kérdezte újra a gyéresi lelkész. - Derék magyarok mind. Megérdemelték volna.
Az öreg nagyokat sóhajtott.
- Magyaroknak magyarok - felelte csöndesen -, s alighanem derék emberek. De hogy megérdemelték-e? Hányan mozdultak meg a szavamra,amikor kifeszítettem azt a két deckát? He? Tük ketten. Más senki.Aki nem mer cselekedni, mert fél attól, hogy mi lesz, ha elfogják újra, az olyan ember nem bízik sem az Úristenben, sem önmagában. S az ilyen számára nincs szabadság. Elfogják újra. Még jobban meggyötrik. Meg is ölik talán. A vékony hitű ember számára vékonyan jut hely Isten világában. Ti ketten? Tibennetek ott él a jövendő magja, csak elő kell hámozni a sok helytelen tudás alól, amit reátok rakott az a hamis emberi világ, ami olyan, mint a köd: ma itt van, holnap nincs. De amíg itt van, bétakar mindent, amit Isten teremtett, hogy ne lássatok tisztán.
- Isten teremtette a ködöt is - szólt bele Nagy János -, Ő teremtett mindent, ami van. Rosszat is, jót is... mindent!
- Na látod! - emelte föl ujját az öreg. - Itt van veletek a baj! Mert az igaz, hogy Isten teremtett mindent és egy percre abba nem hagyja a teremtés munkáját.
De csak azt teremt, ami van. Sohasem azt, ami nincs. Rossz pedig nincs, mert az Isten jó s a jó nem teremthet rosszat. Csak jó van. Minden, ami van, Isten gondolata. Ami nem Isten gondolata, az nincs. Tik Isten gondolatai vagytok. A fák is Isten gondolatai. A hegyek. A csillagok. A harmat meg a fűszál. De a gonoszság nem Isten gondolata. A betegség nem Isten gondolata. A beteg ember, a gonosz ember, a bűnt cselekvő ember nem egyéb, mint egy elrontott gondolat. Nem Isten gondolata romlott el, értsük meg, mert Isten gondolata nem romlandó. Bennünk, emberekben romlott meg a látás, amivel Isten gondolatait nézzük. Ha sikerül megtisztítanunk azt a belső pápaszemet, amin keresztül Isten világát nézzük: eltűnik a rossz, a betegség, a gonoszság, a bűn... Eltűnik, mert valójában ott se volt soha. Csak az ember szeme látta, Isten szeme nem.
Hallgatta a két pap ott a hűvös erdei tisztáson a vénember különös beszédét, Gergely maga elé meredve, Nagy János fejét csóválva olykor, de egyikük se szólt. A nap kiült fölöttük a meredek gerincére s arany sugarai fölnyalták gyorsan a fűre tapadt dér fehér kristályait, mint vidám gyermek a cukrot.
Mátyásmadár csárogott a fák közt, karvaly keringett az ég tiszta kékjében... s aztán egyszerre csak ott volt Ferkő, baltával a vállán, kalapja legényesen feltolva a homlokán, kezében kötözött kendővel.
- Leltem egy bográcsra való bikkfagombát - mondta vidáman -, paprikást készítünk belőle estére!
Aztán hozzátette:
- Gyünnek már néhányan, tova lent a vízmosás ösvényén. Kötél csüng a nyakukból, hogy rőzsével megrakva térhessenek meg s ne firtassa senki, merre jártak.
Az öreg ránézett a papokra.
- Ha járni valótok van, járjátok meg magatokat sebtén. Mert amikor jönni kezd a nép, bent kell lennötök a kalyibában, hogy ne lásson senki. Akinek gond van a szívén, nem szívesen nyitja meg a száját idegen előtt...
Így is történt. A papok segítettek Ferkőnek tűzifát hordani alá a hegyoldalból, aztán behúzódtak a kalyibába, elhevertek a csergén s az előző napok fáradtsága szemükre nehezedett. Elaludtak.

Gergely ébredt föl elsőnek. Hangokat hallott s ügyelve kilesett az ajtón. Az öreg ott ült a fatönkön, ahol hagyták volt s előtte két asszony. Egyiknek kisgyerek volt a karján, a másik éppen egy kosarat nyújtott át Ferkőnek. Az megindult vele a kalyiba felé. Gergely gyorsan visszahúzódott az ajtóból s tette magát, hogy alszik. Ferkő behozta a kosarat s kirakta a benne lévőt a falhoz drótozott polcra: néhány tojást, kevés túrót, friss kenyeret, vereshagymát, darab szalonnát. Matatására megmozdult Nagy János, nyitotta a szemét álmosan. A gyerek odasúgott feléjök:
- Nem muszáj aludni... hallgatódzni is lehet. Még jóra is szolgál. Csak ne mutassák magikat, hallják? Azzal kiment az üres kosárral. A gyéresi pap felült, dörzsölte a szemét.
- Mi történik...? - dünnyögte álmosan.
- Pszszszt... - csöndesítette Gergely -, ha csöndben maradunk, megtudhatjuk...
Az ajtóhoz kúsztak s kilestek a réseken. Az asszony, karjában a gyermekkel, ott állt az öreg előtt és sírással küzdve, elcsukló hangon beszélt.
- Nem tudom, mi esett a lelkembe. Forró a kicsi teste, akár a tűz immár harmadik napja. Nem eszik semmit az aranyom... mondják, hogy vigyem bé a szamosújvári kórházba, de nem merem... a magyar gyermeket megölik ott a romány doktorok... Kerekes Daniék kicsi fiát is...
Az öreg felkelt a tönkről s keze intésével megállította az asszonyban a szót.
- Asszony! Hiszed-é, hogy van Isten?
- Hát... hiszem én, hogyne... - hebegte az asszony, rázogatva a karjában a nyafogó gyermeket.
- Hiszed-é, hogy Ő ad életet mindennek s mindenkinek? Neked is, gyermekednek is? He?
- Hiszem, hát. ..
- S hiszed-é, hogy az Úristen jó s nem tesz rosszat soha? - Hát hogyne hinném... - jött a felelet.
- Hát akkor hogy a keserűségbe juthat eszedbe olyan bolondság, hogy akit a szerető Atya-Isten teremtett s akiről Ő gondoskodik, beteg is lehet? He? Add ide a gyereket, te!
Az asszony szepegő aggódással nyújtotta feléje a kicsit. Az öreg elkapta két kézzel s fölemelte a magosba.
- Nap, hold és csillagok! Lássátok az Úr gyermekét! Szelek, esők, hegyek és erdők, termőföld és forrásvíz, lássátok az Úr gyermekét s legyetek jók hozzá!
Az Úr szeretete vagyon ővele, az Úr élete vagyon őbenne, az Úr gondoskodása kíséri örökkön-örökké! Kis magyar gyerek, örvendezz, hogy magyarnak teremtett az Úr! S te asszony, örvendezz az Úrral, s úgy hordozd karodon, úgy neveld magyarnak ezt az apróságot, mint akire kincset bízott az Úr. Légy méltó az Ur bizalmára. Eridj haza, na. Gyermeked ép. Az Úr szeretete őrzi. Fogd és vidd. S ne éheztesd, hallod? Adj enni neki. Az öregember két kezében a gyermek nevetett. Nevetve és sírva vette át az anyja s köténye zsebéből falat kenyeret vett elő. A gyerek elkapta s majszolni kezdte.
- Áldja meg az Isten! - hálálkodott az asszony. - Hogyan fizessem meg?
- Légy jó mindenkihez, szeresd az Istent s azokat, kik körülötted vannak - felelte az öreg -, eridj!
Az asszony a gyerekkel indult az ösvény felé. Az idősebbik, az üres kosárral a karján, hátra maradt. Emberek bújtak elő a ciheresből, batyukkal, átalvetőkkel. Ferkő elébük ment és megállította őket. Engedelmesen húzódtak hátra a bokrok mögé.
- Mi a neved? - kérdezte az öreg a kosaras asszonyt.
- Bori - felelte az asszony halkan, lehajtott fejjel -, Takács Imréné. A fiam miatt jöttem...
- Mi van a fiaddal?
- Katonának vitték a rományok, immár négy hónapja. Hírt se kaptunk tőle azóta. Beszélik, hogy gyötrik s kínozzák a magyar legényeket a romány tisztek. Sokat agyon is vernek... Sírva fakadt az asszony Az öreg rátette súlyos kezét a zokogó asszony vállára.
- Azt kérdem tőled is, amit a húgodtól kérdeztem: hiszel-é az Úrban? - Imádkozom hozzája reggel és este és napközben is sokszor. Hogy hozza haza az én jó fiamat, élve és épen...!
- S hiszed is, hogy az Úristen meghallgatja imádat?
- Szeretném hinni, jaj de szeretném! De nem tudom... jaj nekem... Zokogás tört ki belőle. Az öreg odalépett hozzá és átölelte a zokogó asszonyt.
- Bori - mondta csöndesen, szelíden -, ide figyelj jól. Isten benned van, érted? A gondolataid megett. Minden gondolatodat tudja. A jó gondolatokat, melyek Őtőle valók és a rosszakat is, amiket magad gondolsz ki magadnak, amikor kétség és keserűség tölt el. Ne tűrd magadban sem a kétséget, sem a keserűséget, Bori. Se a haragot, se a gyűlöletet. Ezek nem Istentől valók.
Még a rományokat se gyűlöld, értesz engem? Azokat is Isten teremtette, csak hogy a szerencsétlenek nem tudják ezt. De te tudod, Bori. Igaz? Te tudod, hogy az Úr szeretett gyermeke vagy. Fiad is az, Feri. Őt is az Úr őrzi, védelmezi, gondozza. Tudnod kell ezt, Bori, érted? Ne csak hidd, de tudd is, hogy hazajő a fiad, épségben, jó egészségben egy kijelölt napon. Az Úr jelölte ki a napot, Ő tudja, miért. S amit Isten tud, azt neked is tudnod kell. Ne félj, Bori lelkem, hazatér a fiad! Tartsd ehhez magad, nappal és éjjel, s adj hálát az Úrnak szüntelenül, amért markában hordozza mindazok életét, akiket szeretsz. Fiad életét is. Eredj haza, Bori bizalommal s dalolj dicsérő éneket az Úrhoz, ki mindnyájatoknak gondját viseli. Örvendezz! Veled van az Úr szeretete! Eridj... Ott vár a húgod az ösvény mezsgyéjén, karján a kisgyerekkel. Nevet a kicsi, látod? Az Úr szeretete meggyógyította. Az Úr szeretete haza hozza fiadat is, bízzál benne és örvendezzél...
Sorra jöttek az öreg elé, férfiak, asszonyok, egyenként, mindegyik a maga bajával. Volt, aki hozott ezt meg amazt, volt, aki csak a maga gondját hozta, de az öreg egyforma szeretettel viselte gondját mindegyiknek. S aki eltávozott tőle, az egyenes derékkal s erős ábrázattal távozott, mint aki láthatatlan terhet hagyott hátra.
Kora délután volt már, amikor megürült a kis tisztás. Senki se jött többé. Az öreg fölkelt a fatönkről, nyújtózott, megropogtatta a csontjait s hátraszólt a kalyiba felé:
- Most már kijöhettek tik is!
Gondtelt ábrázattal bújt elő a két pap. A református szólalt meg elsőnek.
- Ebből baj lehet, ha megtudja a törvény - csóválta a fejét -, a kuruzslást börtönnel büntetik!
Az öreg megrökönyödve nézett reá.
- Az Úristen munkáját kuruzslásnak mondod? Pap létedre? A lelkész elvörösödött:
- Hát... az imádság használ. Vigasztalni azt, aki vigasztalást keres, kegyes és jó cselekedet. De beteget gyógyítani? Ahhoz mégis csak orvosi végzettség kell...
- Jézusnak s az apostoloknak volt-e orvosi végzettségük? - horkant föl indulatosan az öreg, aztán a ferenceshez fordult - s te, Gergely fiam... te is kuruzslásnak mondod, amit láttál?
- A hit ereje csodákat tesz olykor - tért ki a ferences az egyenes válasz elől, s magában: öregapám, nagy bizony a hitnek ereje...!
Az öreg megrázta a fejét s belenevetett a szakállába.
- Szerencséd, hogy öregapádnak neveztél - mondta derűsen -, így mondják a régi gyermekmesékben is, igaz?
Aztán elkomolyodott és felsóhajtott.
- Bizony, sokat kell tanulnotok. Különösen neked - bökött állával a savanyú képű gyéresi pap felé. - Isten tudja csak, hány esztendeig kell inaskodnod, míg mesterré válhatsz...
- Én már kijártam az iskolát - veresedett neki újra a vékony pap -, hálásan köszönöm, hogy kiszabadított a románok kezéből, de ez még nem ok arra, hogy maga mellett maradjak inasnak!
Az öreg megcsóválta a fejét.
- Aztán mit kezdenél? Visszatérsz Gyéresre, hogy nyakon fogjanak újra?
Átszöksz a határon? Odaát se lesz jobb...
- Mit tudom én, mihez kezdek - nyögte ki Nagy János a szót -, átkozott világba születtem, az biztos. Még jó, hogy se feleségem, se gyermekem nincsen. Szüleim se élnek többé. Tehetek, amit akarok. De erdei kuruzsló miként lehetnék? Ahhoz születni kell...
- Hát ez egyszer igazat mondottál - hagyta rá az öreg. - Pál apostol így szól erről a leveleiben, hogy újra kell születni hozzá. Van, akinek sikerül s van, akinek nem. S te, Gergely fiam? A magos, csontos, dagadt ábrázatú ferences néhány pillanatig szembenézett az öreggel. Tekintetük egybekapcsolódott.
- Isten szolgálatára és a jó cselekvésre én mindég készen vagyok - felelte keményen -, ahogy az Úr elrendeli!
Az öreg bólintott.
- Egyenes beszéd. Az Úr mindenkit egyformán szeret, de céljának szolgálatára nem fogdos senkit se kötéllel, se hálóval. Minden ember maga kell eldöntse, hogy él-e vagy nem az Úr által rendelt alkalommal. Na most én megpihenek kissé - tette hozzá -, s te, Ferkő nézz tüzelő után, mert alighanem meghidegedik estére. Ti ketten - fordult a papok felé - tegyetek, ahogy akartok...
Azzal hátat fordított nekik s bement a kunyhóba. Ferkő nyakába akasztotta a fa-húzó kötelet, vállára lendítette a hosszú nyelű baltát s odaszólt a másik kettőhöz.
- Jönnek-é vagy maradnak?
- Én gondolkodni akarok - morogta a gyéresi s leült a kialudt tűz mellé, a rönkre.
- Megyek én szívesen - ajánlkozott Gergely -, van-e még egy kötél odabent? Meg egy balta?
- Balta az nincs, de kötél akad - csillant föl Ferkő szeme -, elég az is, sze szárazat keresünk.
Bésirült a kunyhóba s jött is ki mindjárt egy hosszú kötéllel.
- Itt van, ni - mondta -, vegye a nyakába. Maga ejszen vonszolt már tűzre valót, hogy kötelet kért?
- Gyermekkoromban, én láttam el anyám konyháját fenyővel is, bükkel is - felelte a ferences s elmosolyodott az emlékezéstől.
- Fenyő, az bizony nincsen erre s bükk is kevés - világosította fül Ferkő jó szívvel -, de gyertyánfa is jó, meg a tölgy. Mogyoró se rossz. Gyors tüze van.
Már mentek is. Elöl a legényke, megette a pap. Nagy János ült a fa tönkön elbúsultan, magába roskadva. Mikor a tisztás már elmaradt megettük, a meredek oldal bokrai között, Ferkő megállt az úton, s elgondolkodva hátrafordult.
-Szűk a lelke szegénynek - bökött állával a kaliba felé, ahol a gyéresít hagyták -, nem fér beléje több az Uristenről, mint amit tanult, mindig csak azt fújja. Szeme is csak azt látja meg, ami az arcát körülveszi!
Magosan járt még a nap, amikor visszaérkeztek a kunyhó körüli tisztásra. A tisztás elhagyatottnak látszott. Odavonszolták a fát a kialudt tűz elé, kioldották a kötelet s Ferkő aprítani is kezdte a tűzre valót s még mindég nem mozdult senki, sehol.
- Alighanem odébb állt a tiszteletes úr - jelentette ki Ferkő. Gergely a kunyhó felé bökött.
- Apó itt van - jelentette. - Egymagában. Alighanem a baltám ébreszté föl.
Kint lesz hamarosan. Ideje, hogy tüzet tegyünk s elkészítsük a vacsorát, mert megehült bizonyára...
Már ropogott a tűz, mire az öreg megjelent az ajtóban. Körülnézett. - Ketten vagytok csak? - tette föl a kérdést.
- Úgy tűnik - felelte Ferkő s bement a kunyhóba a vacsorára valóért. Néhány perc múlva sistergett a tepsiben a gombapaprikás. Jó szaga megtöltötte a tisztást. Hozzá se kezdtek még s az esti szürkületből kilépett egy emberi alak. Lassan közeledett, lehajtott fejjel. A gyéresi pap volt. Nagy János.
- Ott a bádogtányér s ott a kanál is - bökött állával az asztalnak kinevezett tönk felé az öreg -, vegyél magadnak a tepsiből, amennyi jólesik, János fiam, van benne bőven. Szegjél a kenyérből is, van abból is elég...
Aztán csak ültek ott négyen a tűz körül s ettek. Jó ideig senki se szólt. Az éjszaka bontogatta már fátylait a tisztás fölé s az ég mély bársonyán fölragyogtak a csillagok.
- Hát... itt vagyok - mondta ki a szót végül is a gyéresi pap, amikor befejezte a vacsorát s fölkelt a tönkről -, s ha ide adják az edényt, leviszem a forráshoz s elmosogatom. Hadd tegyek én is valamit.
- Szót váltottam az Úrral - tette hozzá egy fanyar mosollyal és a tűz megvilágította az arcát -, s mert hogy amúgy sincs hova menjek, hát maradok, ha megtűrnek...
- Áldott legyen az Úr - felelte dörmögő hangon az öreg s odanyújtotta a bádogtányért meg a kanalat -, s mától kezdve a te gondod az edény, János fiam, ha te is úgy akarod... Most pedig tegyük el magunkat holnapra - tette hozzá -, nagy út áll előttünk. Holnap estére Kudu fölött leszünk s azután való éjszakán már a Cibles lábánál. Idejében kell útra keljünk s vigyázattal. Bár velünk az Úr, de keresni a bajt nem szükséges. Kocsodi Márton említette volt, hogy csendőrök járják az erdei utakat. Alighanem híre kelt, hogy megszöktetek, s papokra vadásznak.
Még csak szürkülni se kezdett az éjszaka s lábra keltette őket az öreg. Kis mécses lángjánál szedték össze, ami kellett: ennivalót, pokrócot, bográcsot, ezt-azt. Négy terűt kötöztek belőle, s alighogy faltak egy kis kenyeret s ittak a korsóból. Ferkő kihordott mindent a kunyhóból, aminek maradnia kellett.
Viaszkosvászonba göngyölt mindent s odaszólt a papokhoz:
- Jöjjenek csak velem. Ezt tudniok kell.
Fölvezette őket a kis forrás feletti meredek hegyoldalba. Csillagok vékonyka fényénél hatoltak át a sűrű bozóton s egy kis idő múltával Ferkő megállt ott elöl. Borzas cserbokor tövéből lapos homokkő meredt elő az agyagos hegyoldalból.
Alatta üreg s vágott cserje az üregben. Ferkő begyömöszölte a viaszosvászonba göngyölt holmit az üregbe, a cserje fölé, jó hátra s a bokorból előhengerített egy nagy kerek követ s elzárta vele a gödör száját.
- Itt szárazon marad minden - mondta -, míg csak erre nem járunk megint.
Ejszen tavasz lesz addigra.
Visszatértek a tisztásra. Hideg volt a levegő, csípős. Fagy sercegett a füvön. Sötét volt még, de már sápadni kezdtek a didergő csillagok, s kelet felé egy vékony fehér sáv meghirdette az erdőknek a hajnal jöttét. Egyenként hátukra vették az összekötözött pokrócokat, s ami bennök volt és indultak. Ferkő ment elöl, baltával a kezében. Mögötte az öreg, rovásos botjával, s hátul a két pap. Szó nem esett. Lábuk alatt zörrent az avar, reccsent a fagyott föld.
Ködben keltek át a völgy országútján Füzes és Szentivány között, s mire kinyílt a reggel, már a mohalyi erdőszélen voltak. Estére érték el Kudut, s egy elhagyott szőlőkert szalmával födött vigyázó kunyhójában töltötték az éjszakát. Kora reggel fölpakolództak megint s dombról dombra, erdőről erdőre haladva értek el Bethlen alá. Kora délután volt. Tiszta, hűvös, ősz végi délután, ezüst pókhálókkal a mezőkön, bágyadt fényű nappal a világoskék égen, keringő ölyvekkel a rőt erdők felett. Alattuk volt a nagy völgy, a Szamos völgye. Az országút szalagján teherkocsik dübörögtek, a csillogó vasúti síneken pbfügő mozdonyok vontatták a vasúti kocsik hosszú sorait.
Ott kellett átkeljenek a vasúti hídon. Veszedelmes hely volt. Valami mindég mozgott odalent. Vagy az országúton, vagy a vasúti síneken, vagy a sínek mentén vezető ösvényen.
- Éjszaka mehetünk csak tovább -mondta az öreg-, még mielőtt füljő a hold. Pihenjünk hát előbb, s azután hasznoskodjunk.
Volt ott egy gödör az erdő oldalában, amit Tatárgödörnek nevezett a nép, mert ott bújt meg, aki tudott tatár, s török elől, a régi időkben. Sziklák szegélyezték a gödröt, s a sziklák alatt öblös üregeket vájt ki ittott a hólé, meg az idő. Egy ilyen üregben telepedtek meg. Kis pihenés meg falatozás után, Ferkő fölkapaszkodott baltájával a gerincre, s hamarosan hallani lehetett a döngetését: bong... bong... bong, háromszor. Aztán szünet. Újra három baltadöngetés, újra szünet. Megint csak három.
- Ti ketten menjetek odébb - mondta egy idő múlva az öreg a papoknak -, elheverhettek ott oldalt a bozótban, hogy ne lásson senki. Minket ismernek a népek, de jobb, ha nem látnak benneteket. Rossz hír gyorsan jár, s nem lenne célszerű kísértésbe hozni a gyöngéket. Alighanem díjat tűztek a fejetekre a rományok, szokásuk szerint.
Lement már a nap, mire az utolsó bajjal gyötört lélek is elpanaszolta a maga gondját, s megkönnyebbülten indulhatott vissza a völgyi falvak valamelyikébe, s a bozótban bujkálók előjöhettek. Faltak valamit a sok hálás szívű ember ott hagyott ajándékából, s mire végeztek ezzel is, besötétedett. Magukra vették újra a terűt, s nagy vigyázva aláereszkedtek a folyó völgyébe. A csillagok világánál elérték a nagy, fekete vasúti hidat. Sötét volt és néma a völgy.
- Vigyázzon, ki hova teszi a lábát - óvta az öreg a két újoncot -, ti még nem szoktatok hozzá a szabad élethez rab hazában. A gerendák között nincsen deszka. Locsogott alattuk a folyó, s meg-megszikráztak benne a csillagok. Már a híd közepén voltak, amikor megzendültek mellettük a sínek.
- Vonat jön - mondta az öreg -, igyekezzünk, de ügyelve... Odatúl a folyóparti fűzfák között húzódtak meg, míg a vonat tovarobogott felettük. Vizes réten lábaltak át az ország útja felé. Ott újra meg kellett lapuljanak. Döcögő teherkocsi lámpái pásztázták a mezőt.
- Na most... keresztül az úton, gyorsan - suttogta az öreg. Átvergődtek az árkon, nekiszaladtak a töltésnek, keresztül az úton, át az árkon, s mire a következő gépkocsi lámpái feltűntek a kanyarnál, már a túlsó hegyoldal bokrosában álltak meg szusszanni. Ahogy ott pihengettek, egy idő múlva csak felfakadt János papból a szó.
- Minek nevezi maga ezt szabad életnek? Bujkálni, mint a gonosztévő, bokorról bokorra?
- Mert szabadon élünk, akárcsak a farkas meg a medve - felelte az öreg, szinte vidáman -, nem kötöz se pányva, se törvény, se parancs, se kereset... csak az Úr parancsát hallgatjuk, s az Ő törvényét éljük.
- Mint a farkas meg a medve, he? - dünnyögte rosszkedvűen a gyéresi pap. - Puskacső és csapda les azokra is...
- Ez a szabadság ára ebben a világban, János fiam. Főképpen, ha magyarnak születtél. De lépjünk csak tovább, nagy utunk van még reggelig, s lámcsak jő már a hold is...! Mire fölérünk az erdő szélibe, már könnyebb lesz meglelni az ösvényt.
Hát nagy út volt, az igaz. De pirkadásra már ott voltak Telcs és Lápos között, a Ciblesről lefutó gerinc alsó szakaszán. Sziklaüregben rakodtak le, tüzet is gyújtottak ott hamar. Ferkő úgy sürgött-forgott, mint aki nem is a hegyeket járta, de jót aludt az éjjel, míg a két pap csak elnyúlt a barlang bütüjében, sajgó lábukat dörzsölgetve. Hideg voltám. Dér ülte a gyepet, s vékony szél sikálta világoskékre az eget.
A papok kigöngyölítették a pokrócaikat, s betakaróztak. Fél perc múlva már aludtak is. Nem is várták meg a reggelit, pedig tojásos szalonnát készített Ferkő, vereshagymával. Kelteni akarta őket, de nem hagyta az öreg.
- Hadd pihenjenek, újak még ebben a mi világunkban, gyerek, s nincsenek hozzászokva a járáshoz. Különösen ez a sovány. De megvan bennök a jóérzés gyökere - tette hozzá -, idővel s gondozással istentudókká növekedhetnek...
A növekedéshez hozzá is kellett kezdjenek hamar, mert alig emelkedett a nap kétujjnyira odatúl a radnai hegyek fölé, lövés dördült alattuk a hegyoldalban. Nem is egy, de három, egymás után. Ferkő kiugrott a sziklaperemre hallgatódzni. Jött is vissza hamar.

Hajtóvadászat →