Anyai nagyapám, ifj. Benkő Lőrinc emléke  azért olyan erős bennem, mert egészen korán mindenki hozzá hasonlított (szőke változatban, hiszen ő barna-fekete hajú, feketeszemű volt), és szerintük a magatartásom is rá emlékeztetett, és ezt a szemembe is mondták. Meg az erős közéleti affinitásomat is tőle örököltem állítólag, íráskészségemet (hiszen mint mondták, sokat olvasott, jegyzetelt és nagyon sokat dohányzott) úgyszintén. 

1916-ban, a román betörés után, nagyenyedi végzős diákként, önkéntesként jelentkezett frontszolgálatra több diáktársával. 1917 szeptemberében esett orosz fogságba, Irkutszk környékén érte a bolsevik forradalom kitörése, de mivel semmilyen oldalon sem kötelezte el magát, és senki oldalán nem fogott fegyvert, még keletebbre szállították, át a Bajkál-tó másik oldalára, s megfordult a Berjozovka melletti Novo Ugyinszk-i táborban, és később került az  Ulan Ude-i táborba, nem messze Barguzintól. A családban fennmaradt emlékei szerint, akkor a magyar hadifoglyok körében élénken élt az a hír, hogy a közeli Iliszunszk-i temetőben egy fejfán olvasható "Alexander Styepanovich Petrovics, honved ernagi, 1857" felirat miatt, mindenki elfogadta azt a tényt, hogy az Petőfi Sándor sírja. És ezt a hírt haza is hozták és terjesztették. Székelykocsárdra négy hadifogoly (nagyapám, Cseh Ferenc, Kőszegi Árpád és Borbély Dániel) érkezett 1922 szeptemberében, a Bajkál mellől (a családban máig fennmaradt a rigmus: "Bajkál, aki neked halat dajkál"). 

Nagyapámat 1923-ban községi bírónak választották. A székelykocsárdi dalárdával még abban az évben részt vett,  a segesvári Petőfi-centenáriumi ünnepségen, ahol többeknek elmesélte azt, amit a hadifogságból hazahozott, és ezt társai bizonyították. És nagyon elkeserítette, hogy a dalárda karnagya, Hajdú Ferenc kántor-tanító (Hajdú Zoltán és Győző¹ édesapja) úgy, ahogy előtte nem egyszer, akkor is leintette és leminősítette a "Petőfi-legendát", mely szerinte csak arra jó, hogy Petőfi mítoszát lerombolja, és az egész segesvári csatatéri esemény történelmi és irodalomtörténeti értékét meghazudtolja. Viszonyuk, más miatt is, de emiatt nagyon megromlott, és Hajdú Ferenc Kocsárdról való távozásáig (1937) már nem is rendeződött.

Nagyapám 1937-ig volt a község bírója, azután már csak a pénztárosi tisztséget vállalta(1942-ig), mert közben egy hadbíróság elé állítást is ki kellett bírnia (alaptalan vád miatt, melyben viszont sem a pap, sem a kántor nem volt hajlandó mellette tanúskodni). Családunkban máig él az a hiedelem, hogy a Petőfi-legendának is szerepe volt a bíró-pap-kántor viszonyának alakulásában. 

1933-ban viszont, ugyancsak a segesvári  110 éves Petőfi-ünnepségekről hozta haza nagyapám azt az elhatározást és meghirdetett szándékot, hogy "Petőfinek minden magyarlakta településen legyen gondozott sírhelye!" Családi sírhelyünk közelében, a székelykocsárdi temetőben így lett Petőfinek is sírhelye, és 1944 őszén ebbe temették azt a hét honvéd hősi halottat, akik a tordai csata szórványharcaiban estek el. Azóta, a kocsárdiak "a honvédek sírjaként" gondozzák rendszeresen. 

Nagyapám és társai többszöri elbeszélését arról, hogy Petőfi nem eshetett el a segesvári csatában, hiszen Szibériában lévő sírját a szemükkel látták, s a róla való emlékeket, a Bajkálon-túliaktól a fülükkel hallották, kisgyerekként én is hallottam. Sőt, nagyapám halála után, a szomszéd Cseh Ferenc bácsi, aki először mondta édesanyámnak, hogy "világra a Lőrinc természete, csak mézszőke formában", negyedikes kisabszolváló vizsgám után 1959-ben (mert Petőfi "Szülőföldem" c. verséből feleltem jelesre), nekem és lányunokájának újra elmesélte a már ismert, és ismételt Petőfi-élményét. 

Amikor 1962-ben a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium diákja lettem, nagyapám már régen nem élt, édesanyám szerint "a sok rágalom és el nem fogadott, de megélt igazsága miatt, kifüstölte magát ebből a földi világból". Könyvtárba gyakran járó és könyvet kölcsönző, sokat olvasó diákként (ebben is nagyapámra hasonlítottam?!), elmeséltem a könyvtár gondnokának és igazgatójának, Vita Zsigmondnak, talán 1963-ban, a 140 éves Petőfi-évfordulóra való készülődés közben, amit nagyapám Szibériából hazahozott és makacsul ismételt élményeiből tudtam. És óriási volt az a meglepetésem és egyben örömöm, ahogy Zsiga bácsi elmesélte, hogy ő (Zeyk Domokos, segesvári hős dédunokájaként) ebben egyáltalán nem kételkedik. Sőt, elmondta azt is, hogy maga Jókai is (akkor már dolgozott "Jókai Erdélyben" c. könyvén) mennyire megrendült azoktól a hírektől, melyeket orosz hadifogságból szabadult és hazajutott, több 1848-as honvédtől  is kapott. Még élő nagyanyámnak is boldogan meséltem el a visszaigazolt "nagyapa-mesét", és könnyes büszkeséggel azóta is igaznak tartjuk nagyapám Petőfi-emlékeit. 

Ugyanakkor azóta hiszünk abban is, hogy Petőfi Sándornak,  hazai földben is megadatik az a végső, keresztény és emberi végtisztesség, mely egyáltalán nem mítoszrombolást jelent, hanem érvényes történelmi elégtételt, s az elferdíthetetlen és elhallgathatatlan igazság vállalását. 

Kónya-Hamar Sándor 

¹ Hajdu Győzőt egyöntetűen árulónak tarják az erdélyi magyarok. Ő volt az egyetlen erdélyi magyar, akit a Ceausescu-rendszer bukása után a magyarok kiközösítettek. 

Korábban: Patrubány Miklós és A. V. Tyivanyenko professzor közös sajtótájékoztatója 

MVSZ Sajtószolgálat

8308/40405

Petőfi Szibériában - Beszélgetés Kéri Edit Petőfi kutatóval a szibériai expedícióról.

Kárpátia TV