– Megadják számodra azt a tiszteletet, amit a XIX. században, egy reformkori Széchenyi megkapott akár az utcán, akár különböző társadalmi eseményeken? Gondolok itt kézcsókra vagy épp a grófnő megszólításra...
– Ez egy nagyon fontos része volt az arisztokráciának, de jött a kommunizmus és kipusztította ezt a polgári magyar társadalomból. Ritka esetben kapom meg azt a tiszteletet, mint az akkori nők, és most nem csak az arisztokráciáról beszélek, hanem arról is, hogy sokkal nagyobb tiszteletet kaptak az akkori hölgyek. Persze jól esik, ha manapság ezt megkapom. Sőt, sok úriember számára ez még mindig természetes. Ugyanakkor ez már nem várható el, viszont egy másfajta tiszteletre lenne szükség, és nem csak velem szemben.

– Mire gondolsz?
– Hiányzik az egymás iránti tisztelet minden tekintetben.

Manapság Magyarországon nem tiszteljük egymást.

Ez is egy olyan része az életemnek, amin szeretnék változtatni, megmutatni, hogy mit is jelent a másikat tisztelni. Már gróf Széchenyi István is arról beszélt, hogy milyen nagyon fontos ez.

– Hogyan szeretnéd ezt megmutatni a társadalomnak?
– Van egy küldetésem: ez a Széchenyi-örökség, amivel nekem kötelességem foglalkozni. Szeretném megmutatni a magyar nemzetnek, mit jelent ez az örökség, illetve, hogy mit tudok adni a társadalomnak. Ezért hoztuk létre a Gróf Széchenyi Család Alapítványt, amely civil szervezetként egyaránt megszólítja az ifjabb és az idősebb korosztályt. Programjainkkal (például Széchenyi táborunkkal) széles körben szeretnénk alkotni, egyúttal megmutatni a polgároknak, hogy mit is jelent a tisztelet.

– Elfelejtettük tisztelni egymást?
– Igen. A következőre kell felhívni sokak figyelmét: tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn! Ha nem tiszteljünk a múltunkat, nem nézzük meg, hogy honnan jöttünk, kik voltak a nagyapáink, nagyanyáink, vagy azt, ők mivel foglalkoztak. Elég, ha ezt tudomásul vesszük, nem kell ehhez arisztokratának lenni. Meg kell érteni a jelent a múlt segítségével, azért, hogy ebben a jelenben tovább tudjunk élni és dolgozni. Ezt azonban nem tesszük. A körülöttünk lévő generáció elfelejt dolgokat, nincs meg például a már említett tisztelet.

– Ha már Széchenyi-örökség. Talán kevesen látnak rá arra, hogyan él, mit csinál napjainkban a Széchenyi-család. Merre jártatok az elmúlt években, mit csináltok napjainkban?
– Jómagam, gyermekeim, és családom gróf Széchenyi Pál leszármazottai vagyunk. Gróf Széchenyi István kisebbik bátyjának vagyok a leszármazottja. Tulajdonképpen István az én nagybátyám, de alapítványunk tagjai közt ott van gróf Széchenyi Géza, aki István egyenesági leszármazottja. Magyarországon élünk, édesapám, Elemér és nagypapám, Pál a vészjósló időkben sem hagyta el az országot. Évek-évtizedek óta itt élünk, olyan körülmények között, amelyekben mindenki más. Igaz, az arisztokrácia nagyon nagy nyomás alá volt kitéve, de nem szeretném sajnáltatni sem a családot, sem magunkat. Az örökség olyan fontos része az életünknek, ami minket naggyá tesz, és erőt ad, hogy a Széchenyi nemzetség tovább épülhessen.

– Az elmúlt években szinte alig lehetett hallani a neveteket. Mi késztetett arra, hogy „színre lépjetek”?
– Egyszerűen arról van szó, hogy a név kötelez. Amikor visszatekintettem a múltba, megnéztem, mi kellett ahhoz, hogy most Széchenyi Tímeaként élhetek Magyarországon, akkor arra jutottam, hogy kevés az, amit eddig tettem, sokkal több kell. Négygyermekes édesanya vagyok, aki szeretne méltó emléket állítani a családjának, bemutatni az örökségét. Az alapítvány alapítása a végrendelet része volt, ugyanis gróf Széchenyi Viktor, Fejér vármegye főispánja – akit agyonvertek a kommunisták – azt az örökséget hagyta ránk, hogy legyen egy alapítvány, amely megmutatja és összefogja a Széchenyi nemzetséget. Még egy kicsit távolabbra tekinteve: van egy 316 éves múmiánk Nagycenken, Széchényi Pál érsek. Ő egy olyan múmia Magyarországon, amely a természet útján maradt ránk, és egy üvegkoporsóban fekszik.

– Akkor az elmúlt évek óriási Széchenyi-kampánya (a Széchenyi-kártya, Széchenyi-hitel, és így tovább) tulajdonképpen nektek köszönhető?
– A nevet adjuk hozzá, és azt a munkásságot, amit a család Magyarországon megteremtett, és ezek után is dolgozik azon, hogy megtartsa az értéket. A legnagyobb magyarunk egy olyan szellemi hagyatékot hagyott a családra, amiből mások elkezdtek gazdálkodni. A nevet adtuk hozzá, nem többet. A családnak nincs szoros kapcsolata a különböző programokkal.

– Gróf Széchenyi István azon nagy nevek közé tartozik, melyet a magyar határon túl is ismernek. Ehhez a névhez mit tudtok hozzátenni, hogy úgy képviseljétek, ahogy az „elvárt”?
– Sokat kell még tennünk azért, hogy azt örökséget, amit ránk hagytak az elődeink, úgy tudjuk képviselni, ahogy azt kell. És most nemcsak gróf Széchenyi Istvánról van szó. Említhetném például gróf Széchenyi Ödönt, akinek a magyar tűzoltóságot köszönhetjük. Az, hogy el tudjuk oltani a tüzeket, az ő érdeme, áldozatot hozott ezért. Kiütött a tűz, és szó szerint a saját bőrével megtapasztalta, hogy milyen felgyulladni. És itt szeretném megköszönni a Magyar Katasztrófavédelelemnek és a tűzoltóknak, hogy szorgalmasan ápolják gróf Széchenyi Ödön hagyatékát.

Azt látom a múlt dolgait figyelembe véve, hogy mindig a kudarcokból próbáltak a Széchenyiek építkezni. Olyan csodálatos dolgokat hoztak létre, ami az egész világon kimagasló.

De nézzük Pál érseket, aki avatott pálos szerzetes. Pál kalocsai érsek a Rákoczi-felkelés idején nemes törekvéssel, de hasztalan közvetített a király és a felkelő kurucok között, emellett nagyon komoly lelki és fizikai munkát végzett. Olyan dolgokat hagyott ránk, amik nélkül nem tudtuk volna folytatni azt az életet Magyarországon, amit valaki komoly alapokra fektetett. Pál érsek nyughelyén, Nagycenken bizonyította gróf Széchenyi István példás apai rátermettségét, hiszen felesége, Crescence által 15 gyermeket nevelt. Nagyon komoly, szeretetteljes család vette körül, amiből megint csak fel lehet virágoztatni egy nemzetet. Tisztelettel, becsülettel forduljunk honfitársainkhoz, legyen bizalom a vállalkozásaink között. Ezeket kaptuk meg tőle.

Ugyanezt teszem, folytatom elődeink munkáját. Ezért hoztunk létre a Széchenyi tábort rászoruló gyerekek számára. Itt játékosan meg lehet ismerni a magyar történelmet, a magyar kultúrát, a keresztény életet. Ötödik éve van táborunk, ahol a család is felemelő élményekkel gazdagodik. Nagyon fontos küldetés, több térségből jönnek hozzánk, és viszik a Széchenyiek hírét. 

– Korábban már említetted a vállalkozókat. Sokan hallottak már az év Széchenyi Vállalkozása Díjról. Erről mit lehet tudni, pontosan hogyan működik?
– Első évben személyesen kerestem meg a magyar gyökerekkel rendelkező vállalkozókat. Olyanokat, akik példamutató utat jártak már be. Immár hatodik éve írjuk ki a pályázatot, melynek Varga Mihály pénzügyminiszter a fővédnöke. Most eljutottunk oda, hogy a vállalkozások maguk jelentkeznek. A díjat gróf Széchenyi István születésnapján (szeptember 21.) adjuk át. Egy szakavatott közgazdász zsűri dönti el, hogy ki az, aki a legjobban teljesített gazdaságilag. De van innovációs, társadalmi felelősségvállalás díjunk is. Minden évben van a családnak egy külön díja, melynek odaítélésről az alapítvány tagjai és a Széchenyiek döntenek. Fontosnak tartjuk az emberközpontú gondolkodást, a társadalmi felelősségvállalást. A Széchenyi nevet igyekeztünk úgy feltüntetni, hogy a díjátadónk hiteles legyen.

– Számtalan feladatot soroltál fel, célt fogalmaztál meg, de felmerül a kérdés: eddig mindez hol volt? Miért épp Széchenyi Tímea az, aki felvállalta?
– Ennek most jött el az ideje. Egyrészt fontos, hogy 1970-es években a család elnyomás alatt élt.

Nagyapám, Pál úgy engedett első osztályba, hogy ne dicsekedjek azzal, hogy Széchenyi-lány vagyok.

Édesapám úgy halt meg, hogy a család történelmének egy részét magával vitte a sírba. Halála után felkerestem a levéltárat, és szembesültem a valósággal. Kiderült számomra, hogy mekkora csapás érte a családot: a kommunisták ellehetetlenítették a mindennapjaikat, megfigyelték és kitelepítették őket Gerendásra. Megbélyegezték őket, mint a rendszer ellenségeit. Ez a bélyeg a mai napig érezhető. Egy szatyorral jöttek el a Lábadi kastélyból, majd egy három négyzetméteres trágyával felkent szobába csöppentek évekre. Innen gyalogolt édesapám négy kilométert az iskolába. Amikor innen kiszabadultak, addigra édesapám tulajdonképpen árva lett, és az utcára került, mint mindegyik arisztokrata, aki nem tudta elhagyni az országot. 

Ezek az emberek féltek, és nem akartak erről beszélni. Apám sem akart. Úgy ment el, hogy nem tudtam róla semmit. Ez volt az egyik küldetésem, hogy apukámmal kapcsolatosan szeretnék tisztán látni. Úgy nőttem fel, hogy erről nem beszéltünk.

Az, hogy másik rendszerben élek, felszabadított. Ráadásul láttam, mi történt valójában. Azt, hogy eltaposták és megsemmisítették a történelmi családokat. Ez volt az a nagy erő, mely mint derült égből villámcsapás, létrehozta bennem az alapítvány ötletét. 

– Az tudható, hogy az ember alapvetően több generációból örököl géneket és emlékeket. De mi a valódi érzelmi hajtóereje, dinamikája annak, ami tetteid mögött megjelenik?
–Az érzelmi hajtóerő abszolút megjelenik, enélkül ez nem működne. Ugyanazt ézrem, amit az apukám. De a küldetés az, hogy a Széchenyiek Magyarországon élnek és dolgoznak, folytatjuk azt, amit elődeink. Itt van például a Magyar Történelmi Családok emléknapja, amely végül a teljes arisztokrácia napja lett.

Történészek hívták fel a figyelmem arra, hogy ez túl kényes téma, amiről nem szabad beszélni. De ha mindig félelemben tartod magad, és félsz, akkor mégis mi a demokrácia? Ha nem beszélsz erről, akkor újra bekövetkezik! Megalapítottuk a Történelmi Magyar családok emléknapját a Nemzeti Múzeumban. Tesszük ezt immár harmadik éve, június első szombatján – legutóbb 350 család regisztrált. Nagy segítségemre van Gudenus János József családfakutató, aki évek óta hitelesen írja a ma is élő családok jelenét.

A régi családok közül mindenki adott valamit ennek az országnak, nincs még egy olyan történelmi. és építészeti múltú ország, mint a miénk. Ha tetszik, ha nem, ezt akkor is a nemesek és az arisztokraták hozták létre. Azt az életetteret, amiben most élünk, lakunk, járunk. Ezen a ponton érzek kevés tiszteletet és alázatot irántuk.

Forrás: promotions.hu
Ajánlotta Pencz István