20210511
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2021 március 10, szerda

Teleki Blanka grófnő a kivégzésére készült

Szerző: Nyáry Krisztián

„Gyermekek vagyunk, kiskorúak nemcsak a törvény, hanem a szellem ítélőszéke előtt. ”Végakarata ellenére ma is külföldön van eltemetve Teleki Blanka szabadsághős, a magyar nőképzés megteremtője és a női emancipáció egyik első magyar harcosa.

telekiblanka1A 47 éves grófnő a kivégzésére készült. Cellájának ablakát majdnem teljesen befalazták, hogy ne láthassa az eget, de azért jól hallja, ha valakit kivégeznek az Újépület udvarán. Látogatót nem fogadhatott, az őrök mellett csak a kihallgató tisztje nyithatta rá az ajtót.

A férfi minden kivégzésről beszámolt neki, és célzott rá, hogy a grófnő és bűntársa sem kerülhetik el a sorsukat. 1853. június 22-én temetési díszbe öltözött tisztek kopogtak a másfél éve raboskodó Teleki Blanka zárkájának ajtaján, majd némán egy terembe kísérték a rabot. A falakat az ítélethirdetésre fekete lepellel vonták be, a tárgyalóasztal fölé feszületet helyeztek. Amikor Teleki Blanka és társa, a 32 éves Leövey Klára megállt a hadbíró előtt, dobosok kezdtek lassú ritmust játszani fekete fátyollal bevont dobokon. Mindkét vádlott biztos volt a halálos ítéletben. Pedig csak azt várták tőlük, hogy megtörjenek: a pesti császári és királyi haditörvényszék ítélete nem azonnali kivégzés volt.

Forradalmi szellemet terjesztő leánynevelde létrehozásáért, tiltott könyvek fordításáért és terjesztéséért, politikai szökevények bujtatásáért és más bűnökért Teleki Blankát tíz év láncban eltöltendő várfogsággal sújtották. Nem hitt abban, hogy túlélheti a fogságot. Ha elismeri bűnösségét és kegyelmet kér, minden bizonnyal jelentősen enyhítették volna a büntetését. Ő azonban erre nem volt hajlandó, emelt fővel viselte a szenvedéseket. „Ritka szellemi képességű és tudományos műveltségű, meg nem félemlíthető, szilárd akaratú és fáradhatatlan kitartású” – írta róla a hadbíró. Kufsteinbe, a birodalom legszigorúbb börtönébe szállították. Végül csak szabadulása után halt bele az ott szerzett betegségekbe. Merész, újszerű gondolatokat képviselt a pedagógiában, a politikában és a női emancipáció kérdésében.

Gróf széki Teleki Maria Bianca Clara Emerica Anna Carolina Erdély északi határán, Kővárhosszúfalván született 1806-ban. Anyai ágon az újsütetű grófi címmel, ám nagy vagyonnal rendelkező, igen felvilágosult Brunszvik-családból származott. Apja, Teleki Imre Erdély legjelentősebb, ám anyagi gondokkal küszködő arisztokrata családjából érkezett, így a két família kölcsönösen elhibázottnak gondolta a házasságot. Bár a szülők sok mindenben különböztek, egy dologban feltétlenül egyetértettek: gyermekeiknek minél szélesebb műveltséggel kell rendelkezniük. Házukban nevelőnők és házitanítók tucatjai váltották egymást, a gyerekek, Blanka, Emma és Miksa szabadon válogathattak az óriási könyvtár kötetei közül. Blanka a zenében és a festészetben tűnt tehetségesnek, ezért már gyerekként zenetanárt és rajzmestert fogadtak mellé. Tanárainál is nagyobb hatást gyakorolt rá azonban anyai nagynénje, Brunszvik Teréz. Az asszony szellemi gyermekének tekintette, s nemcsak Közép-Európa első kisdedóvó intézetének megalapításába vonta be Blankát, de magával vitte pozsonyi és bécsi útjaira is, és közben bemutatta az arisztokrata reformnemzedék számos kulcsfigurájának.

A fiatal grófnőt egyre inkább érdekelni kezdték a közélet ügyei, főleg a nők helyzetének jobbítása, habár legfőbb céljának még akkor is a festővé válást tekintette. Előbb német, svájci és itáliai városokban folytatott festészeti tanulmányokat, majd húgával együtt eljutott Párizsba, ahol a híres festő, Léon Cogniet tanítványául fogadta. Talán ígéretes festőkarrier állt volna előtte, ha édesanyja hirtelen meg nem betegszik. Otthagyta Párizst, és hazatért anyjához, aki a gondos ápolás ellenére 1843. elején meghalt. Teleki Blanka Pesten, nagynénjéhez közel telepedett le, és bár továbbra sem hagyott fel a festéssel, de Széchenyi és Wesselényi példáját követve immár a „nemzeti haladás” ügyét tekintette fontosabbnak. Hitt benne, hogy Magyarország felemelkedése nem képzelhető el művelt és a közéletben is aktív nők nélkül, ehhez pedig modern szellemű oktatási rendszer létrehozását tartotta szükségesnek. Mindez merész gondolatnak számított abban a korban, amikor a lányok előtt még a középfokú iskolák is zárva tartották kapuikat.

Teleki Blanka az általa megismert külföldi internátusok mintájára leánynevelő intézet létrehozását határozta el. 1845 decemberében Kossuth lapjában, a Pesti Hírlapban programcikk jelent meg Szózat a magyar főrendű nők nevelése ügyében címmel. A cikk írója Teleki Blanka volt, aki férfiként, „egy főrangú hazafi” aláírással hirdette meg programját. A nők magyar nyelvű oktatását sürgető kiáltvány nem keltett túl nagy visszhangot, de Teleki Blankát nem tántorította el az érdektelenség. Fél évvel később immár saját nevén jelentette be intézetalapítási szándékát és pedagógiai programját a Honderű hasábjain. Erre az írásra már többen felkapták a fejüket. Így például a szerző édesapja, Teleki Imre is, aki megtudva, hogy a lánya grófnő létére nőnevelő intézet alapítására készül, elmebetegnek akarta nyilváníttatani Blankát. Arisztokrata körökben szinte egységes volt az elutasítás, a főrangú lányok iskolai képzése minden hagyománynak ellentmondott. Az indulás előtt álló iskolába nem is jelentkezett senki. Teleki Blanka ennek ellenére működési engedélyt kért József nádortól: „Nevelés teszi az embert valamiképpen emberré, nevelés szerzi meg nyugalmunkat, földi boldogságunkat, nevelés készít utat egy jobb életre.” – írta.

Pár hónappal később kibérelte a Sétatér (mai Szabadság tér) 2. alatt lévő bérház második emeletét. Hónapokig fizette feleslegesen a költségeket, amikor megérkezett az első tanítvány: Deák Ferenc bízta az új intézetre keresztlánya nevelését. Bár 1846 végétől sorra érkeztek az újabb tanítványok, volt, hogy a tanári kar létszáma meghaladta a növendékekét, ezért mindig folyamatosan veszteséges volt. Az iskola nemcsak azért számított újszerűnek, mert lányokat oktatott, hanem azért is, mert nem alkalmazott sem fizikai büntetést, sem megszégyenítést. Teleki Blanka maga is részt vett a pedagógiai munkában, mindig a növendékek között volt, velük étkezett, sőt, beült az előadásokra is. Ott volt a 21 éves Fejér Pál óráin is, aki nemcsak a növendékek között volt népszerű, hanem a radikális pesti ifjúság köreiben is. Csak éppen írói nevén, Vasvári Pálként emlegették.

Vasvári megtestesítette a korszak férfiideálját: magas volt, kék szemű, sűrű barna hajfürtökkel, s érces hangján mindig lelkesítően beszélt. Egy kortársa szerint „kénye-kedve szerint bánt el hallgatói szívével”, így nem csoda, hogy kamaszkorú növendékei is rajongó házi fogalmazásokat írtak hozzá. Minden jel arra mutat, hogy sármjának és hazafias szellemű írásainak az iskola alapítója sem tudott ellenállni, és lassanként beleszeretett a nála húsz évvel fiatalabb tanárba. Nem tudjuk, hogy Teleki Blanka szerelme viszonzásra talált-e, de tény, hogy a következő évek sorsfordító pillanataiban rendre Vasvári mellett találjuk. 1848. március 15-én Leövey Klára az utca kövéről szedte fel a Nemzeti dal egy kinyomtatott példányát, és bevitte magával az iskolába. Az első nő, aki a verset nyilvánosan – tanítványai előtt – elszavalta, Teleki Blanka volt. Néhány nappal később a növendékek a 12 pont mintájára elkészítették saját követeléseiket, miszerint a nők is járhassanak egyetemre és kapjanak szavazati jogot.

Teleki Blanka nemcsak a háttérből szurkolt a radikális eszmék térnyerésének: Elébb reform, azután nőemancipatio című cikke nemcsak a nemek közti egyenjogúság követelésének első magyar dokumentuma, de a hazai arisztokrácia részéről ez képviseli a legrepublikánusabb hangot a forradalom idején: „Ki van mondva a szabadság, testvériség, egyenlőség elve. Következetességből szóba hozatik a nők emancipatiója, hol komolyan, hol gúnyból. Mind kettőnek örvendünk. (…) Gyermekek vagyunk, kiskorúak nemcsak a törvény, hanem a szellem ítélőszéke előtt. Kisszerű önérdektől menekülni még nem tudunk, külsőségekben keressük a szabadságot. (…) A szellemi szabadság megtermi maga gyümölcsét annak idejében a társasági viszonyokban is. (…) A forradalom embereket követel. Neveljétek leányaitokat emberekké, nem pedig ephemer, minél hamarább férjhez-adandó lényekké, mintha a nő, hasonlóan a lepkéhez, elérte volna rendeltetése végcélját, mikor a pártát leoldják fejéről. (…) Legyünk ébren, polgártársnéim! A kor rohanó gyorsasággal változtatja át az életet, szilárduljunk, hadd legyen valóság a három szent szó, egyenlőség, testvériség, szabadság!”

Mikor Windischgrätz az osztrák hadsereg élén Pest felé közeledett, Teleki Blanka az aggódó szülők kérésére hazaküldte a még bent lakó leányokat, és 1848 szilveszterén végleg bezárta a nevelőintézet kapuját. Ekkor már vitathatatlanul a forradalom nagyasszonyának számított: a kormányt követve Debrecenbe utazott, s ott ült a Nagytemplomban a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésénél is. Április végén Vasvári Pál szabadcsapatot toborzott a román felkelők visszaszorítására, és zászlóanyának Teleki Blankát kérte fel. Az ezüsttel hímzett piros zászlót a grófnő hatszáz önkéntes előtt ünnepélyesen adta át Vasvárinak, aki azzal búcsúzott tőle, hogy „forrón óhajtja” a harcok utáni újabb találkozást. Soha többé nem látták egymást.

Amikor Vasvári Pál elesett a román felkelők elleni harcban, Teleki Blanka elindult Erdélybe, hogy megpróbáltja Vasvári földi maradványait felkutatni és eltemetni. Nem járt sikerrel. 1849 decemberében egy kisebb családi kúriában, Pálfalván húzta meg magát. A nedves és sötét ház, a sáros, gondozatlan kert nem volt barátságos otthon, hamarosan mégis az üldözöttek paradicsomának számított, a visszavonultan élő grófnő sokaknak nyújtott itt menedéket. Anyagilag támogatta több forradalmi kiadvány megjelenését, emellett tiltott könyveket terjesztett. Ez okozta a vesztét. 1850 tavaszán Teleki Emma postára adta azt a kis kéziratos könyvet, amelyben a szabadságharc történetét foglalta össze a gyermekei számára. Az óvatlanul feladott küldeményt azonban nem Teleki Blanka olvasta, hanem a kézjegyek tanúsága szerint Haynau táborszernagy, Bach belügyminiszter, és maga Schwarzenberg császári miniszterelnök.

Még aznap nyomozás indult Teleki Blanka ellen. A rendőrök hónapokig elolvastak minden Pálfalváról érkező és oda küldött levelet, amelyek nyomán a grófnőt hatósági megfigyelés alá helyezték, mivel a gyanú szerint birtokán „politikai laboratóriumot” hozott létre. Egy házkutatás során az összes iratát lefoglalták, az intézkedést méltósággal fogadta. 1851. május 13-án éjjel jöttek érte, cselédlányból lett tanítványával, a 17 éves Erdélyi Erzsivel együtt tartóztatták le. A saját kocsijába kellett befogatnia, hogy a nagyváradi börtönbe vihessék. Amikor a császári hivatalnok mellé akart ülni, kijelentette, hogy ilyen társaságban nem utazik, így a tiszt a bakon ült Nagyváradig. A kihallgatások a legmagasabb osztrák kormánykörök beleegyezésével folytak, s a magyar főrendű nő példás büntetésével a tábornokok kivégzéséhez hasonló elrettentő példát akartak statuálni.

Két hónappal Teleki Blanka után állandó munkatársát, Leövey Klárát is letartóztatták, és a pesti Újépületbe szállították. Októberben követte a grófnő, majd a szigorúan külön őrzött koronatanú, Erdélyi Erzsi is. A rabok az Újépület hírhedt ötödik pavilonjába kerültek, amelynek ablakai a vesztőhelyre néztek. A gyanúsítottat másfél évig hagyták egyedül a zárkájában, kihallgatására nem került sor. Egy évvel letartóztatásuk után Erdélyi Erzsi összetört, és azt tette, amit kértek tőle: Teleki Blanka ellen vallott. A lányt azonnal szabadon engedték. Ignatz Bilko hadbíró őrnagy mindent megtett annak érdekében, hogy főbenjáró bűnért marasztalhassák el a gyanúsítottat, és az eljárás vége halálos ítélet legyen. De hiába: a száz tanú közül csak a kiskorú, megfélemlített cselédlány vallotta azt, hogy Teleki Blanka forradalmat akart kirobbantani. Jó udvari kapcsolatokkal rendelkező rokonai megüzenték a grófnőnek, hogy ha kegyelmet kér, akkor visszanyerheti szabadságát. „Kegyelem? Ezt a szót nem ismerem” – üzente vissza. A vádirat szerint öt évvel korábban az ő nevelőintézetéből indult ki az egész forradalom, olvasmányai, fordításai forradalmi eszméket hirdettek, és Magyarországnak Ausztriától való elszakítására szőtt összeesküvést. Igazi koncepciós per vette kezdetét: Teleki Blanka minden valótlanságot cáfolt, de minden valós dolgot elismert a tárgyaláson.

Az ítélethirdetésre az elrettentésül emelt fekete díszletek között került sor. Leövey Klárát öt év, Teleki Blankát pedig tíz év láncban eltöltendő várfogsággal sújtották. A vádlott az ítélet után megvetően csak annyit mondott: „Ez eleitől végéig hazugság és koholmány.” Végül rokonai kérésére Albrecht főherceg mégis enyhített az ítéleten, és eltörölte a rablánc folyamatos alkalmazását. Az elítélteket 1853. július 20-án indították útnak Kufstein felé. Amikor a torony kapujában átadták őket a börtönőröknek, a kísérő katonák is elsírták magukat. Mindenki biztos volt benne, hogy a birodalom legszigorúbb börtönében a két nő nem fogja megérni büntetésük végét. Teleki Blanka is így gondolta: „Mi kár, hogy nincsenek rajzszereim!” – mondta a börtön kapujában. „Milyen szép lenne a haldoklónak lefesteni saját koporsóját!”

A kaputól 300 lépcső vezetett felfelé a toronyban lévő cellákhoz, amelynek sűrűn rácsozott ablakain át alig látszott valami az égből. Az alpesi hidegben a cellákat nem lehetett 6 fok fölé fűteni. A magyar várparancsnok a körülmények ellenére megpróbált tisztességesen bánni a foglyokkal. Megengedte nekik, hogy saját költségen élelmet hozassanak, kézimunkázzanak, és napi két órát sétáljanak a várudvaron. Néhány hónap után a magyar őrséget leváltották, az új osztrák parancsnok pedig eltörölt minden kedvezményt, megtiltotta azt is, hogy levelet írjanak vagy fogadjanak. Napjában kétszer megalázó átvizsgálásnak vetették alá a két nőt, a porkoláb pedig rendszeresen azzal nyitotta rájuk az ajtót: „Még élnek?” A hiányos táplálkozás, a levegő- és mozgáshiány miatt valóban súlyosan leromlott az egészségi állapotuk.

Teleki Blankát rabtársai minden szenvedése ellenére csak egyszer hallották hangosan sírni: akkor, amikor társnője letöltötte a büntetését, ő pedig egyedül maradt. Mivel őrei úgy számoltak, hogy a következő telet nem élné túl Kufsteinben, áthelyezték a laibachi (ma: ljubljanai) várbörtönbe. Az új helyen világos, nagy cellát kapott, de a sötétséghez szokott szemei nem tudták elviselni a fényt, látása teljesen megromlott. 1857-ben a császár Rudolf trónörökös születése alkalmából általános amnesztiát hirdetett a politikai foglyoknak. Teleki Blanka hat év után szabadult, félig vakon, súlyos tüdőbetegen.

Hazatérése után azonnal rendőri megfigyelés alá helyezték, folyamatosan besúgók vették körül. Eldöntötte, hogy nem marad tovább a rabságba taszított országban. Franciaországba akart kivándorolni, de végül csak hónapokkal később, Münchenbe kapott útlevelet. Még öt évet élt súlyos betegségben. 1862 őszén gyenge tüdeje miatt orvosai „tengeri levegőt” javasoltak neki. Leövey Klárával ketten indultak el a francia tengerpartra. Párizsban Teleki Emma otthonában szálltak meg, de nem tudtak továbbutazni. 1862. október 23-án reggel Teleki Blanka már nem tudott felkelni az ágyból. A láztól sokáig összefüggéstelenül beszélt, majd az ágya körül állókra nézett, és ennyit mondott: „Magyarország”. Percekkel később már nem élt.

A magyar nőképzés megteremtője, a szabadságharc legfontosabb női szereplője 56 évet élt. A Montparnasse temetőben temették el. Végakarata ellenére ma is ott nyugszik. A halálának 160 évfordulójáig hátralévő két és fél évben megoldható lenne Teleki Blanka földi maradványainak hazaszállítása és méltó eltemetése.

Beküldte: Antal Miklós

Megnyitva 347 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások