A történetírás eddigi hibáit kihagyva és a tényeket összeillesztve, alaposan megváltozik a világ történelméről vallott korábbi nézetünk.

Az időszámítás folyamatosságát tudomásunk szerint Heribert Illig kérdőjelezte meg elsőként a Kitalált középkor című munkájában. A bajor germanista professzor azért nem tudta igazán kibontani a történelem eseményeit, mert nem vette eléggé figyelembe a magyar múlt ránk maradt, megkérdőjelezhetetlen tényeit. Az ő munkáját tekintette kutatásai alapkövének a szerző.

A FÉNY azért különösen nagy jelentőségű mű, mert megvilágítja a múlt sötétbe merült részleteit. A szerző kitartással és mély elkötelezettséggel kutatta magyar múltunk öt olyan évszázadát, amelyet a történészek nem kérdőjeleztek meg, hiszen figyelmen kívül hagyták az idő tényezőt. Könyvében nyomon követhetjük, hogyan változik meg a napjainkig ismert történetírás, ha a helyükre illesztjük az újonnan felfedezett részleteket. A történelemkedvelő és a magyar múltban szívesen elmélyülő olvasó végre tisztán láthat. A köztudatba égett téves állítások meginognak: nem volt avar honfoglalás, és nem létezik az Attila és Árpád között eltelt csaknem 500 esztendő sem.

Ízelítőnek a szerző elküldött egy fejezetet a könyvéből amit itt meg is jelentetek >Zoli<

FÉNY - Felesleges Évszázadok Nyomában 

Perzsa ugrás – kőbe vésett háborúk

  „Audiatur et altera pars!
Hallgattassék meg a másik fél is."

Az általános ismereteink szerint a perzsák az árja (indoeurópai) népekhez tartoznak, lakhelyük az Iráni-fennsík DNy-i része, ahol eleinte vadászó és pásztorkodó életmódot folytattak, majd később már földműveléssel is foglalkoztak. Legfőbb istenük Ahura Mazda a világosság istene, az ő fia volt Mithras, aki a Napisten megszemélyesítője lett. Mithras kultusza a császári korban a római vallásba is behatolt és Pannóniában is voltak templomai. Tíz törzsük közül a pazargadák voltak a legelőkelőbbek. Az időszámításunk előtti 9. században pedig az asszír birodalom alattvalói lettek. Az óperzsa birodalom története Kürosszal (Kyros) kezdődik i.e. 558-330-ig, aki sok hódítással kiterjesztette a birodalom határait. Xerxes i.e. 480-ban óriási sereggel indult Görögország ellen, ezeket a háborúkat írta le Hérodotosz a görög-perzsa háborúk történetében. Az óperzsa birodalmat végül a makedón Nagy Sándor döntötte meg. Nagy Sándort a perzsák is elismerték királyuknak, de halála után (i.e. 323) hadvezérei közül Seleukos Nikator i.e. 312-ben új dinasztiát alapított. Az időszámításunk előtt 250 körül a Szeleukida birodalomban kitört zavargásokból több kisebb királyság alakult, Baktria és Parthia. Parthia címszó alatt a következőket találjuk a Révai Nagy Lexikonban. 

„(Parthyaea) ókori ázsiai terület, a parthusok földje, melyet É.-ra Hyrkania, Ny.-ra Média, K.-re Aria és Margiana, D.-re a Karmaniai-sivatag határoltak;”

„A régiek a parthusokat skytháknak tartották, de valószínűleg iráni eredetűek és Zoroaszter vallását követték.” 

Nagy Sándor ázsiai hadjáratában Parthiát is elfoglalta a perzsa területekkel együtt, mígnem a parthusok Arsakes vezetésével Kr.e. 250-ben megalapították a parthus birodalmat. A makedónok utána hiába próbálták Parthiát visszafoglalni, az egymást követő fejedelmek folyamatosan növelték hatalmukat és birodalmukat, hogy már Rómával is versengtek a világuralomért. A parthus nép vad és harcias, kiváló lovas és íjász nép volt, harci taktikájuk szerint nyilaik kilövése után gyorsan visszavonultak, majd váratlanul megfordulva újra támadtak. Királyságuk 229-ig állott fenn, amikor Artabanos királyt megölték és Parthia újra Perzsia provinciája lett. A parthusok uralma alól Ardesir (226-240) szabadította fel Perzsiát ezzel ő az új perzsa birodalom alapítója lett. Fia I. Sapor (240-272) veszedelmes ellenfele lett a római birodalomnak, melytől Mezopotámiát és Arméniát (Örményország) is elhódította. Krisztus után 259-ben pedig az Edessza melletti csatában legyőzte és elfogta a római Valerianus császárt. Ezzel el is jutottunk abba az időbe, amikor az eddig ismertetett dionysiusi időugrás bekövetkezett, így Sapor vagy más néven Szápur története is a 3. század közepéről felkerült a 6. századba ahol Huszrauként megismétlődött. Nézzük meg közelebbről a két uralkodó párhuzamos történeteit. 

Sapor folytatva az apja által megkezdett hódításokat, számos hadjáratot vezetett Róma ellen. Mélyen behatolt a római birodalom területeire, meghódította Szíriát, kb. 256-ban elfoglalta Antiokheiát és legyőzte a római császárok közül Gordianust, Phillipus Arabsot és az edesszai csata során foglyul ejtette Valerianust császárt. Ezt a hadi sikerét egy hatalmas domborművön örökítették meg, valamint egy monumentális sziklafeliraton Perszepolis közelében, ahol perzsa és görög nyelven vésték a sziklába Sapor diadalait.

Huszrau megtörte a rómaiakkal 531-ben megkötött békeszerződést és betört Szíriába, elsősorban azért, hogy zsákmány és területet szerezzen. A szászánida király gyorsan tört előre Szíriában és hamarosan Antiokheia falai előtt állt. A város kemény csaták után a perzsák kezére került kb. 540-ben. Antiokheia elhurcolt lakosságának letelepítésére a király új várost építtetett a szászánida főváros, Ktésziphon határában, melyet Veh Antiok Huszrau-nak nevezett el, aminek jelentése – Antiokheiánál jobbat épített Huszrau. 

Sapor számos várost alapított, melyek közül néhányat a római területről áttelepített lakosokkal népesítettek be. A menekültek között keresztények is voltak, akik a Szászánida Birodalomban szabadon gyakorolhatták vallásukat. Vallási szempontból Sapor különösen engedékenynek bizonyult, bár maga Zarathustra híve volt, ugyanakkor Mani hatására manicheus térítőket küldött a birodalmába. Sapor a babiloni zsidóságot is megvédte az őket elnyomó törvényekkel szemben.

Huszrau szintén nagy építtető volt, aki nemcsak új épületekkel szépítette meg fővárosát, hanem több új várost is építtetett. Újjáépítette a csatornákat és háborúk során elpusztult vidéki birtokközpontokat. Erődítményeket emelt a fontos kereskedelmi útvonalak mentén. Minden vallással szemben toleráns volt, bár a zoroasztrizmust nyilvánította hivatalos vallássá, de abban sem látott problémát, mikor egyik fia felvette a kereszténységet. 

Sapor 273-as halála után a trónra egyik fia, Bahrám került, aki az Armenia (Örményország) feletti hatalom megszerzésére indított törekvéseivel talán szerepet játszhatott az örmény király megöletésében is. A meggyilkolt Hurmuz király fia II. Huszrau (görögösen Khoszroész) ekkor a római birodalomba menekült és a rómaiak császárától kért segítséget.

Kr.u. 590 körül II. Huszrau (apja neve Hurmuz) uralkodása elején Bahrám hadvezér lázadása rövid válságot okozott, ezért Huszraunak Bizáncba kellett menekülnie, de Maurikiosz császár segítségével helyre tudta állítani ellenőrzését a birodalom felett. A bizánci segítség egy időre véget vetett a korábbi bizánci-perzsa háborúnak. 

Pár szóban összefoglalva – Antiokheia elfoglalásának ideje egyszer 256, másodszor pedig 540, a két dátum közt érdekes módon az ismert 284 év távolságot láthatjuk. Mindkét uralkodó nagy építtető volt, mindketten Zarathustra hívei, de tolerálták a többi vallást is, mindkettő halála után egy Bahrám uralkodott, és mindkettő unokája II. Huszrau néven a rómaiakhoz menekült. Vegyük észre, hogy ezek a hasonlóságok nem a véletlen művei, hanem ugyanazon események kétszeri megörökítése. A perzsa népnél is meg volt az a szokás, miként a szkítáknál és más steppei népeknél, hogy az uralkodó a fiait ültette a meghódított területek trónjára, így amikor Sapor vagy Huszrau halála után fiai között trónviszály támadt, az egyik fiú Bahrám megölte testvérét Hurmuzt, akinek fia a II. Huszrau nevet viselte. Sapor és Huszrau halála között 306 év különbséget számolhatunk, ez kb. 22 évvel több mint a 284 éves dátum javítás. Még itt említeném meg Firdauszi művét a Királyok könyvét (Sahnáme), ami a perzsa nép történetét írja le. A könyv állítólag a 10. század végén íródott (kb. 977-1010), mégis a történetek vége csak a 6-ig század végéig követhető. Megjelenik benne Huszrau (aki nem más, mint a nagy Khuszró, Chostroes, a Perzsiát újra győzelemre vezető uralkodó, halálának ideje 579) és Bahrám alakja. Továbbá igen figyelemre méltóak az alábbi verssorok, bár ez semmi esetre sem perdöntő bizonyíték, csak érdekesség. 

„Mikép nap, sugárzó, a légűrbe fenn,
aképp ült a nagy sáh, ki úr mindenen.
S a trónus köré gyűlve ember-rajok
csodálták a sorsát, mi fennen ragyog.
Így háromszor száz éve pergett tova,
s ezenközbe nem halt meg ember soha."

Devecseri Gábor a Sahnáme fordítója, az Európa Kiadónál 1959-ben megjelent kiadáshoz írt jegyzeteiben szintén egy érdekes adatot mutat, miszerint a perzsa irodalom vagy írásbeliség az arab hódítás miatt megszakadt, a 7. század közepétől a 9. század végéig úgyszólván eltűnik, viszont a 9. század második felétől újra perzsául írnak és költenek verseket, csak már arab mintára és ritmikára. Ez viszont egy másik időeltolásnak lesz az eredménye, amit a korai keresztényeknél már futólag említettem, hogy Krisztus születésének idejét, végül a Teremtés utáni évszámolásban a körülbelüli 5200 évről a 6. világnap elejére vitték le, egészen 5001-ig. Hamarosan erről is szót ejtünk majd...

Azonban biztos vagyok benne, hogy sokak számára ezek az érvelések sem hatottak, pedig nem egy-két példa mutatja az időugást, hanem sokkal több. Ők továbbra is azt mondják, hogy ezek a példák csak véletlenek, kiragadottak és különben is, a szerző egyáltalán nem szakember, honnan is tudna bármit azokról a dolgokról, amiket mi több évtizedes munkával már bizonyítottunk, hiszen a nem is létező időeltolás miatt keletkezett réseket, szorgos munkával olyan szépen kitöltöttük, hogy egyetlen, folyamatosan számolt és töretlen idősáv létezik csak! Ezért, most térjünk vissza hazai vizekre, ahonnét sokkal jobban látszódik, mi is történt valójában az ókor végén és a középkor kezdetén. ...