"A világcsalás korában az igazság kimondása forradalmi tett." George Orwell

Napjainkban, mikor a magyarság - de talán az egész jóakaratú emberiség - jövőjét nézve sötét fellegek borítják a horizontot és az alagút végét sejtető fény legtöbbször csak a szembe jövő vonatot jelenti, elkerülhetet­len az egyenes beszéd. A tudatos taktikázás­ból vagy félelemből történő mellébeszélés­nek egyszer és mindenkorra véget kell vetni, ha mint nép- és kultúrközösség továbbra is élni, létezni akarunk.

Ki kell mondani végre az igazságot - méghozzá a teljes igazságot - minden fóru­mon, mert csak az igazság tehet bennünket újra szabaddá.

Marschalkó Lajos, a nagy magyar vátesz ezt úgy fogalmazta meg annak idején, hogy "a világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával törhetjük meg", és ezen irány­elv szerint küzdött mindhalálig. A világhódí­tóknak még soha a történelem folyamán nem volt nagyobb hatalmuk, mint napjainkban.

Betegek vagyunk. Beteg az egész világ. Sőt, néha már az az érzésünk, hogy az egész világot egy gyógyíthatatlan elmebetegség, a filoszemitizmus kerítette hatalmába.
A beteg gyógyulásának első számú felté­tele, hogy egy pontos diagnózist készítsünk a betegség okáról, mert csak ennek ismereté­ben tudjuk eldönteni, hogy mi az a gyógy­mód, amely végül sikerre vezethet.
Úgy szoktattak - vagy idomítottak - bennünket, hogy bizonyos gondolatokat nem tudunk meghallani és érzelmek segítsé­gével próbáljuk elutasítani, hogy ezek a gon­dolatok tudatunkba egyáltalán beférkőzze­nek.
Nem az alapján ítéljük meg a gondola­tokat, hogy helyes vagy nem helyes, hogy igaz vagy nem igaz, hanem, hogy bizonyos elvárásoknak megfelelnek-e, tehát, hogy "politikailag korrektek"-e vagy sem.

Létezik egy tabu, amelyet évtizedek, sőt talán már egy évszázad óta belénk ültettek, nevezetesen, hogy bizonyos témákat nem akarunk tárgyszerűen tudomásul venni. Olyan témákat, ahol a zsidóságról van szó. A zsidóság, a zsidó témakörét tudatunkban valahogy a gondolatrendőrség keríti be, veszi körül. Nem szabad, hogy tényszerűen elgon­dolkozzunk erről a témáról.

De mi most a továbbiakban mégis elgondolkozunk a zsidókról. A zsidókról és a hozzánk való viszonyukról és megfordítva. És az, ami ebből következik, olyan borzalmas egy normális, egyszerű polgár számára, hogy hajlamos rögtön felállni és ordítva elszaladni.
Az úgynevezett holocaust témájáról szintén beszélni kell.
A holocaustról, mint a zsidóság politikai fegyveréről. Már csak ennek a kimondása is heves reakciókat vált ki, mégis fontos, hogy végre világosságot teremtsünk ebben a témá­ban is és ezáltal újra odáig jussunk, hogy a gondolatokat a tulajdonképpeni értékük alapján ítéljük meg, tehát, hogy helyes vagy nem helyes, igaz vagy nem igaz.

A revizionista történészek szerint a holocaust-vallás a világtörténelem legna­gyobb hazugságára épül, és hogy a zsidó nép tervszerű kiirtásának vádja - ahogy azt a hivatalos verzióból ismerjük - nem más, mint kitaláció.
A fő fegyvert, a fő stratégiát a jelenlegi zsidó uralomhoz az szolgáltatja, hogy a II. világháború folyamán 6 millió zsidót kiirtot­tak. Persze ezzel kapcsolatban kizsákmányo­lásról is beszélhetünk, hogy ezzel a hazug­sággal pénzt zsarolnak ki belőlünk, ami igaz is, de ennek teljesen alárendelt jelentősége van. Elsősorban arról van szó, hogy a szelle­miségünket akarják elpusztítani.
És ez olyan borzasztónak hangzik egy normális polgár fülének, aki ezzel a témával nem foglalkozott, hogy talán már most eldobja az újságot. Azonban ezzel csak saját maga elől bújik el. Bár érzi, hogy ezek a gon­dolatok igazak lehetnek, mégsem akar róluk elgondolkozni, mert fél.

A gyengeségünk abból áll, hogy a zsidók­ról nem tudunk olyan rosszat feltételezni, ahogy a zsidóság a történelem folyamán, de főleg a 20. században, ellenünk, az összes nem-zsidó népek ellen, de elsosorban az euró­pai népek ellen cselekedett. Ezeket a gondola­tokat meg kell vizsgálni, mindenekelőtt megengedni a vizsgálatát annak, hogy amit most leírtam, annak van-e komoly háttere.

Fel kell tenni továbbá a kérdést: hogyan lehetséges, hogy egy ókori nép eljut a jelen­be és ilyen módon hívja fel magára a figyel­met és ezáltal egy komoly problémává válto­zott? Hogyan lehetséges, hogy ez a nép egy létező hatalom, egy világhatalom? Mivel lehet magyarázni, hogy a zsidók az összes más népek között szétszórva ilyen hatalomra tehettek szert többezer év után és manapság ilyen jelentőséggel rendelkeznek? Az ókor minden más népe eltűnt, elbukott, az asszí­rok, a babiloniak, a perzsák, az egyiptomiak, a görögök, a rómaiak. Mind elfújta a történe­lem szele, csak ez az egyetlen, Jehova által kiválasztott nép van ma itt és nemcsak, hogy itt van, hanem uralja a világot. A pénzen, a médiákon keresztül, és egy ellenséget alkot minden államban. Egy belső ellenséget.
Nem létezik nagyobb veszély, és az ember nem lehet nagyobb veszélynek kitéve, mint ha egy létező, valóban jelen lévő hatal­mas ellenséget a saját országában, mint olyat, nem ismer fel és nem nevez meg. Akkor ennek az ellenségnek megvan a lehetősége, hogy csendben megvalósítsa terveit és ezen a módon az összes népet leigázza.

Hamis bűntudattal megterhelve, vakok vagyunk meglátni a kést, amit a zsidó a kezé­ben tart, hogy a hátunkba szúrja, miközben keblünkre öleljük.
És az antiszemitizmusról is beszélnünk kell.

A zsidóság által a köztudatba ültetett és manapság szinte halálos ítéletnek számító szavak, mint az "antiszemitizmus" vagy "rasszizmus" csak akkor hatásosak, ha kivált­ják a jól ismert védekezési reflexeket. "Nem vagyok antiszemita, mivel...." Sajnos ez a viselkedési mód mind a mai napig mint vala­mi beteges beidegződés még a zsidóság mesterkedéseit felismerő és az ellen nyíltan fellépő legbátrabb emberekre is jellemző.
Mi történik azonban, ha a vád tagadása helyett inkább azután érdeklődünk, hogy mi az oka annak, hogy a zsidókat zsidóságuk miatt gyűlölik? Több mint 3000 éve a zsidók mindenhol, ahol csoportosan megjelentek, gúnynak, csúfolódásnak és üldözésnek vol­tak kitéve. Véletlen vagy szükségszerűség? Ebből a perspektívából nézve az "antiszemi­tizmust" nem lehet többé, mint a zsidógyű­lölő szellemi elfajzásának kifejezését értel­mezni.

Naponta tapasztaljuk, hogy mindig csak antiszemitizmusról beszélnek és mindenki rátámad azokra, akiket antiszemitának nyil­vánítanak. Az ember azonban soha sem kér­dezi meg, hogy mi az oka az antiszemitiz­musnak. Minden okunk megvan rá, hogy megkérdezzük: ha létezik antiszemitizmus - tehát zsidóellenesség - és ez olyan jelen­tőségű, hogy egy ENSZ nyilatkozatot is ter­veznek készíteni ellene, akkor mi az oka, hogy ez a jelenség létezik? A zsidók minden­kit elítélnek, akit ők antiszemitának nyilvání­tanak, de minden kérdést az antiszemitizmus okának irányában már rögtön mint égbekiál­tó bűnt üldöznek, kisebbség elleni izgatás­nak, lázításnak nyilvánítanak.

De nem csak a zsidók, hanem az általuk Lenin-féle hasznos hülyéknek használt nem­zsidó társutasok is, akik segítenek legyártani azt a kötelet, amivel végül őket is felakaszt­ják. A boldog rabszolgák a szabadság legádá­zabb ellenségei.

Minden párbeszédben, minden eszme­cserében, minden vitában, politikai, világné­zeti és kulturális területen van egy tabu, amely úgy hat, mint egy ki nem mondott feltétel. Csak akkor szabad érveket érvényre juttatni, kinyilvánítani, ha hallgatólagosan abból a feltételből indulunk ki, hogy a zsidó­ság, a zsidók világszerte, mindig az áldozatok népe volt, mindig igazuk volt és mindig ok nélkül üldözték őket.
Nem Adolf Hitler, hanem a cionista Bernard Lazare, aki a 19. század végén Párizsban tevékenykedett, fogalmazta meg a döntő szempontot a zsidókérdéssel kapcsola­tos vitában. Ezt írta:

"Ha az ellenségeskedés és utálat a zsi­dókkal szemben csak egy országban és csak egy bizonyos időben történt volna, könnyű lenne ezt a haragot megokolni, ennek a harag­nak az okait kideríteni. De ellenkezőleg, ez a faj a kezdetek óta minden nép gyűlöletének a célpontja volt, amelyek között élt. Mivel a zsi­dók ellenségei a legkülönbözőbb népfajok közé tartoztak, akik egymástól nagyon nagy távol­ságrafekvő vidékeken laktak, különböző tör­vényeik voltak, ellentétes elveket vallottak, sem ugyanazon erkölcseik, sem ugyanazon szokásaik nem voltak és összehasonlíthatat­lan szellemiséggel rendelkeztek, így az anti­szemitizmus általános okait mindig a zsidó­ságban kell keresni, nem pedig azokban, akik ellenük fellépnek."

Szinte naponta találkozunk azzal az ál-szent zsidó félelemmel, amely egy különös védekező viselkedést von maga után: Már sikoltoznak, mielőtt vernék őket. Így egy nem létező, csak általuk feltételezett és félt ve­szélyből elképzelt valóság lesz. A zsidó állandóan és mindenütt mint túlélő érzi magát és ezen keresztül jogot formál magá­nak, hogy kárpótolják ezért a veszélyért.

A tulajdonukban lévő médiákban hazugan állított kiirtásukra irányuló sorsukkal a megnyert második világháború után a támadhatatlanság állapotába helyezték magu­kat. Minden általuk elkövetett bűn már a nyilvánosságra kerülés előtt megbocsáttatik. Minden erkölcsi tiltakozás a világközvélemény előtt végbemenő gonosztetteikkel szemben, részükről sikeresen, mint az antiszemitizmus újabb bűne kerül végül megjelenésre.
Régóta nyilvánvaló, hogy nem az anti­szemita, aki gyűlöli a zsidókat, hanem az, akit a zsidók gyűlölnek.

A jelenlegi helyzetünkre irányítva a fi­gyelmet, a zsidókkal vagy zsidókról csak azzal a feltétellel beszélhetünk, ha elismer­jük, hogy a II. világháború alatt a zsidó népet Európában a nácik kiirtották. (Nekünk magyaroknak, mint társtetteseknek ebből 600 000 kiirtott zsidó élet terheli a számlán­kat és lelkiismeretünket.) Aki ezt a feltételt nem ismeri el, az a zsidók szerint maga is ellenség, akit üldözni lehet, sőt reálisan meg lehet fosztani a szabadságától.
Korunk hősei és üldözöttjei, a revizionista történészek tagadják, hogy a Harmadik Birodalom idején ez a szisztematikus, előre kitervelt és precízen végrehajtott népirtás megtörtént, és azt mondják, hogy a tézis, mely szerint a zsidókat milliós nagyságrend­ben a Ciklon-B nevű mérges gázzal megöl­ték, nem más, mint egy hazugság. Méghozzá a világtörténelem legnagyobb hazugsága, amely következményeit tekintve is a legsú­lyosabb hazugság.
A zsidók korán felismerték: majdnem minden embert el lehet szédíteni, hogy majdnem mindent elhiggyen, ha sikerül neki beszuggerálni, hogy ezt majdnem mindenki más is elhiszi.

Hogyan lehetséges, hogy annyira korlá­tozott a felismerési képességünk, hogy erre a szörnyű vádra való tekintettel még az orrunk előtt fekvő dolgokat is figyelmen kívül hagy­juk és egyáltalán nem vagyunk abban a hely­zetben, hogy megkérdezzük: mit jelent egy­általán több millió embert egy behatárolt időben, 1942-től 1945-ig a Föld egy behatá­rolt szegletében megölni és utána nyomtala­nul eltüntetni? Milyen feltételei vannak ennek a természetben és a fizika világában? Minek kell történnie? És lehetséges-e ez egy­általán? Lehetséges ez ezen a helyszínen és a rendelkezésre álló épületekben a gyilkolás eszközével? És már ott is van a következő gondolat: Igaz lehet ez egyáltalán?
A holocaust-ipar prominens haszonél­vezői, mint Eli Wiesel - béke Nobeldíjas notórius hazudozó -, Simon Wiesenthal, a holocaust-münchausen és a mi kedves holocaust-háryjánosunk, Kertész Imre minden hazugságát megcáfolták már. Ennek ellenére tovább terjeszthetik ezeket a hazugságokat a zsidó média asszisztálásával.

Csak egy kirívó példát említve, Auschwitzban neves történészek nyomására kénytelenek voltak a korábbi, 4 millió áldo­zatot feltüntető táblát egy csak másfél millió áldozatot feltüntető táblára kicserélni. Ha valaki veszi a bátorságot és megkérdezi, hogy hová tűnt akkor a maradék két és fél millió állítólagos áldozat - mivel ettől a hivatalos, 6 milliós szám egy lélekkel sem csökkent -, akkor válasz helyett az illetőt rögtön holo­causttagadónak és ebből kifolyólag üldözen­dő közellenségnek kiáltják ki.

A zsidóság - kivétel nélkül - azt hitte, hogy a holocaust-vallással a zsidókérdést végérvényesen megoldotta. Egy hazugsággal, amelyet az elbutított és ezáltal abszolút véd­telen népek fejébe a pénzével és médiahatal­mával beültethetett. Azonban a hazugsá­goknak a hazudozóra nézve van egy kényel­metlen tulajdonságuk: töredeznek. Amit az igazság keresői több éves sziszifuszi munká­val ebből a hazugságfalból kitörnek, többé soha nem tér vissza korábbi helyére. Végül az egész, mint egy kártyavár, magába omlik. Ez az idő már nincs messze.

A világ alaptörvénye, hogy előbb vagy utóbb, de mindig az igazság győz a hazugság fölött, akkor is, ha a hazugság hatalma néha túl hosszúnak tűnik.

A második világháború után a győztesek szellemi kannibalizmusának köszönhetően tízezerszámra ítéltek irodalmi termékeket - könyveket és újságokat - megsemmisítésre, mivel azt hitték, hogy ezzel bizonyos népe­ket megfoszthatnak múltjuktól, történel­müktől és kultúrájuktól. Egyedül a német nyelvterületen 40.000-re becsülhető azon különböző kiadványok száma, amelyeket til­tott listákra tettek és ezt követően zúzdába irányítottak a sajtószabadságot annyira szívü­kön viselő örök humánusok és örök demok­raták, mert ezen írásművek tartalma veszélyt jelentett a zsidó mítoszteremtők terveinek megvalósításával szemben.

Ha nem vigyázunk és nem vetünk végre gátat a zsidó szellemi diktatúrának, akkor az európai történelem és kultúra csillagainak fénye hamarosan végleg kialszik, mivel Jézus Krisztustól kezdve Luther-en, Kant-on, Voltaire-en, Goethen, Schopenhauer-en, Wagner-on, Liszt Ferencen keresztül min­denkit antiszemitának bélyegeznek, művei­ket pedig a szennyirodalom kategóriájába soroltatják, csak azért, mert a "kiválasztott néppel" kapcsolatban egyéni véleményüknek adtak hangot.

Toleranciát köztudottan azok mutatnak legkevésbé, akik azt másoktól a legerőteljeseb­ben megkövetelik.

Aki még nem tudta volna, de ami már régóta teljesen nyilvánvaló, az David Duke nemrég magyarul is megjelent könyvéből (Zsidó Szupremácizmus) végleg megbizo­nyosodhat arról, hogy Amerikát a zsidók irá­nyítják. A zsidó világterror a pénz és a médi­ák segítségével működik és főleg azon a befolyáson keresztül, amit a világ legerősebb katonai hatalmának ellenőrzésén és irányítá­sán keresztül elértek.

Ennek ellenére világszerte kezdetét vette egy szellemi szabadságharc az igazsá­gért. És egy tisztább ügyet, mint az igazságért harcba szállni, nem lehet elképzelni.

A leírtak ismeretében az, amit antisze­mitizmusnak neveznek, a valóságban nem más, mint jogos nemzeti önvédelem. Esetünkben szellemi önvédelem, amely szá­munkra legfelsőbb parancs, ha mint nép és kulturális közösség élni akarunk.

Vagy ahogy Horst Mahler írta:
"Az antiszemitizmust, mint valami tel­jesen normális dolgot kell tekinteni. Sőt, ez pontosan egy egészséges spirituális immun­rendszer biztos jele. Egy olyan szellemi egész­ségnek, amelytől a zsidók -jogosan -félnek."
Szellemi háborúban állunk és a hallgatás vagy mellébeszélés nem más, mint öngyil­kosság.

Dobszay Károly