Ebben az esszében nem talál konyhai recepteket az olvasó. Afféle analógiának szántam az őszi önkormányzati választások küszöbén. Íme a példázat:
Móricz Zsigmond Tragédia ( 1909 ) című novellájából ismerjük Kis Jánost, aki egész életében éhezett, mindig jó falatokra vágyott. Majd úgy alakult, hogy a Sarudy Pál lányának lakodalmán megpróbálta „kienni” gazdáját a vagyonából. Reszkető béllel, mohón állt neki a finomságoknak. A hirtelen jött, és sokféle nehéz étel megfeküdte az üres gyomrot, hősünk belehalt a habzsolásba.
A II. világháborúból hazatért harcosaink némelyikét is elérte e kegyetlen végzet. Az évekig csalánlevesen tengődő, összeszűkült gyomor nem tudta feldolgozni sem a túrós csuszát, sem a töltött káposztát: a lakoma halált okozott.
Valahogy így vagyunk ma a pártokkal. Belehalunk a sokféleségbe, kapkodjuk a fejünket jobbra és balra. Pedig mi akartuk, hogy így legyen, mi akartunk több pártot, választási lehetőséget. Hiszen ki voltunk éhezve. Évtizedekig vegetáltunk vagy szenvedtünk az egypártrendszer atyáskodó védőszárnyai alatt. Egypártrendszer: már maga a fogalom is ördögtől való. A párt szavunk a latin ’pars’ szóból ered, jelentése: rész, darab. Na, mármost: egy egészet minimum ketté kell osztani ahhoz, hogy részekről beszélhessünk. Kettőre, háromra, négyre. De semmiképpen sem huszon-harmincvalahányra. Ez már a ló másik oldala, amire szeretünk átesni olykor-olykor.
A társadalmi-politikai szerepléstől megfosztott, a szólásszabadság nélküli, a szabad véleménymondást tiltó cenzúrás világban egyre nőtt az éhség. Így aztán a rendszerváltás szabadnak gondolt klímájában sáskamódra szaporodtak/szaporodnak a pártok. Nyitva az éléskamra, nosza, mindenkinek jogában áll terített asztalt varázsolni. A választékban ígéretek, megoldások, javaslatok sokasága található. Egy átlagember számon sem igen tudja tartani őket.
Össznépi szórakozásnak, nemzeti játéknak tűnik a pártélet. Ha valakinek nem jut már hely elnökként, alelnökként, programigazgatóként, szóvivőként stb. a húsos fazék mellé kerülni, nincs semmi baj. Új pártot kell alakítani. Sokszínű a paletta, nincs még kihasználva minden árnyalat. Bonyolítja a helyzetet, hogy egy-egy párton belül sincs egység. Ilyenkor frakciókat, szekciókat alakítanak, különféle platformokat kreálnak csak úgy, desszertként.
A választópolgárt összezavarja a hatalmas választék. Ráadásul sokszor csalódnia kell, amikor belekóstol egy-egy menübe. Gyakran kiderül, hogy az étlapon beharangozott ízeket másképpen érzékeljük a valóságban. Az ígéretek tálcáját gyakran nagyon hamar üresnek találjuk. A megszorítások palackját meg még az előző párthatalom felejtette az asztalon. Nem baj, ebből is lehet, ebből is kell fogyasztani. Szóval kapkodjuk a fejünket ide-oda. Nem tudunk dönteni. A gazdag kínálattól halálos sebet kap akaratunk, választási képességünk.
Mi lehetne a megoldás? Tegyük félre a pártfüggőséget, és gondolkodjunk egyszerűen állampolgárként. Magyarországon magyarként és Miskolcon miskolciként. Meglátják egyszerű ez. Valójában nincs annyi probléma, és nincs annyi megoldás, mint amennyi a pártok és ígéretek száma.
Egy jó fogást látok: tisztességesen, becsületesen élni-dolgozni minden szinten. Ez biztos, hogy nem fogja megfeküdni a gyomrunkat.
2010. július 18.
Tamáska Varga Ákos