Két Kubáról szóló előadáson is voltam, mert mióta megnéztem a Community solution szervezet álltal készített filmet "A közösség ereje" címmel, azóta úgy gondolom, hogy van valami a kubai közelmúlt történetében, amire érdemes figyelni. Most ha lehet tekintsünk el a politikai helyzetüktől, jelenleg most ez pont nem érdekel, és nem lesz a fókuszpontban. Itt most a szervezés, a közösségi életterek, az egész életmód átalakítása van a központban.

Kuba az elmúlt 20 évben olyan tapasztalatokat szerzett önellátás és ökogazdálkodás területén, amit kevés ország mondhat magáénak. Nem csoda, hogy minden ezen témával foglalkozó konferencián ott vannak előadóként. Kuba nem jószántából lett ennyire jófej öko- és természetbarát, hanem mert a helyzet rákényszerítette.

A Szovjetunió összeomlásával Kuba egyik napról a másikra inport üzemanyag és élelmiszer nélkül maradt, a túltermelt cukornádra meg nem volt kielégítő igény, így kereskedelemből sem tudtak szert tenni elég forrásra. Kuba egyik reggel erőforrások nélkül maradt, és eszmélnie kellett, megismerte a sziget eltartó képességének határait, saját bőrén tapasztalta azt, amiről a zöldek már évtizedek óta papolnak, az ökológiai lábnyom, az eltartóképeség és a fenntarthatóság elvont fogalmai ott kézzel fogható értelmet nyertek. Kis haladékot kapott az átállásra, mivel voltak olyan országok, ahonnan némi nyersanyagot be tudott még hozni, de így sem volt vesztegetni való idejük. Abból kellett megélniük, amit maguknak termeltek, ami abban az időben minimális volt, és el kellett érniük, hogy az extrém erőforrás hiány közepette ne legyenek zavargások, és ne törjön ki polgárháború. Hogy ezt hogyan lehet végigvinni, az minden állam és közösség számára végiggondolandó példa.

A kubai városi kertész mozgalom nem romantikus zöld idealizmusból fakadt. Nem volt üzemanyag, tehát mindent a lehető legközelebb kellett létrehozni, decentralizálódott az élelemtermesztés, az oktatás, az egészségügyi ellátás.

Kijelentették azt az alapelvet, amit a fejlett országok vezetői, és még Magyarország is a növekedési fanatizmusában nem vagy csak elvétve tud kimondani: HA FENN AKARUNK MARADNI ÉS HA EZT FENN AKARJUK TARTANI, AKKOR TANULNUNK KELL A MÚLTBÓL. A szerencséjük az volt, hogy az akkor élő legöregebb generáció még ismerte a régi technikákat, még tudta, hogyan kell az ökrökkel foglalkozni, hogyan és mit lehet szerves tápanyagként gyűjteni, hogyan lehet kőolaj függőség nélkül megélni. Ezeket az embereket kérték meg, hogy segítsenek, és egy generációt kihagyva fiatalokat kezdtek el tanítani a hagyományos háztáji kertészkedésre, ma úgy hívjuk vegyszermentes biokertészkedésre. És ezt nem a faluban tették, hiszen Kuba lakosságának 75%-a városban lakik, és ugye a szállítással az üzemanyag hiány miatt komoly gondok lettek volna, hanem Havannát és a többi várost alakították át a lehető legönellátóbbá. Ma Havanna lakosságának élelmiszere 50%-ban a városon belül terem, és a másik fele is a közvetlen környezetből érkezik. Kisebb városokban a lokális ellátás aránya 100%.

A lovaskocsik ismét elkezdték gyűjteni a trágyát, a városi szervez hulladék értékes komposzt alapanyag lett, a víz felértékelődött, hiszen a városi kertészek megértették létfontosságú az öntözés. Vízmentes, de higénikus komposzt illemhelységek kezdtek elterjedni, illetve az esővízgyűjtés, vízgazdaságosság meghatározóvá vált. A városi levegő seznnyezése lenne az egyik fő ok, ami ma mondjuk Budapesten egy ilyen ötletet csírájában ölnen meg, de Havannában a forgalom visszaesése miatt szerencsére a szmog nem volt elviselhetetlen.

Az a dogma, hogy ez a folyamat visszalépés egy szemvillantás alatt eltűnt és az élelmiszer termelés tudása, képessége az egyik legfelértékeltebb szakma lett. Nagyon komoly intenzív mezőgazdasági lobbival kell megküzdeni, hiszen a nagy cégek azt állítják, hogy hiába indítanák be a helyiek a városi kerteket, azok nem képesek eleget termelni, és így a városi paraszt tönkre fog menni. De a tapasztalatok nem ezt mutatják.

Két olyan szféra van, ami kiemelt szerepet kapott Kubában az úgynevezett Special Period - Különleges Időszak alatt. Ez az oktatás és az egészségügy.

Az oktatás decentralizálódott, számos helyi egyetem jött létre, ahol a kutatások a hosszútávon fenntartható módszerek lehetőségeit vizsgálják figyelemre méltó eredménnyel. A gyerekek oktatásába beillesztették a kerti munkákat és a növénytermesztés megismerését.

Az egészségügyi és szociális ellátásokat pedig komoly erőfeszítések árán tartották szinten. Az iskolák és az öregotthonok ingyenes étkeztetésben részesülnek, méghozzá jó minőségű, friss és helyi élelmiszer formájában. Az orvosképzés és egészségügyi oktatás magas színvonala pedig jelenleg Kuba egyik fő aduja: ha nincs sok fizikai erőforrásod, akkor halmozz fel minél több tudást!

Kuba számos ponton kritizálható, mint minden, hiszen a dolgok általában csak nézőpont kérdései. Azonban kényszer miatt megvalósították (illetve folyamatosan dolgoznak rajta) azt lokálisan fenntartható élelmiszergazdálkodást, amelyről a zöldek már jó ideje beszélnek. Ma Kuba élelmiszer termelésének 90%-a helyi, bio és elérhető az emberek számára. Ezt a nézőpontot érdemes mérlegelni és értékelni.

Továbbá Kubában létrejött az a mesterséges Peak Oil szituáció, amivel valószínűleg előbb utább minden ország szembesülni fog, hiszen az globális olajkitermelés már elérte a maximumát 2008-ban (Hubbert féle Peak Oil előrejelzés meglepő pontossággal történik meg). A kutatók azt mondják, hogy a szélsőségesen olajdependens gazdaságok, jelenleg vakrepülnek. Kuba most próbálja ki, hogy hogyan lehet boldognak lenni... kevesebbel.

Forrás: klima.blog.hu