Azt nyomatékosan le írják egyik cikkükben is, hogy:
"A magyar országgyűlés 2011. szeptember 26-án nyilvánította november 13-át a magyar nyelv napjává,, mivel a pozsonyi országgyűlés 1844. évi II. törvénycikke a magyar nyelvet ezen a napon emelte államnyelvvé, addig a latin volt Magyarország hivatalos nyelve."
Arról viszont nem szól a fáma, hogy mikortól vezették be és miért a latint mint hivatalos magyarországi nyelvet? Számomra ez felháborító! Ezért teszem fel most Práczki István remek írását a honlapunkra, hogy tudja aki még eddig nem tudta, hogy ha a magyar nyelvünk keletkezését akarjuk ünnepelni akkor az nem 1844 november 13. hoz kell vissza mennünk, hanem a teremtés kezdetéhez..
Figyelmesen olvassuk el nemes szerzőnk tanulmányát az anyanyelvünk keletkezéséről, annak igaz történelméről szóló kötetet.
Nem szerkesztem be az egész PDF anyagot, de egy bővebb ízelítőt mutatok be számotokra, hogy kedvet kapjatok az egész dolgozat átolvasására.
Még egy gondolatokat ébresztö idézetet ideragasztanák:
"A magyar nyelv tehát nem egy nyelv a sok tucat kultúrnyelv közül, hanem a kultúra vele és általa kezdődött. Jó olvasást! :/Zoli/
/Az ősnyelv titkai, az ősnyelv rejtettkulcsai/
KÜLÖNVÉLEMÉNY ŐSNYELV ÜGYBEN
Kezdjük azzal, hogy az „ős” szó fogalmát tisztázzuk. A magyar "ős" jelzőa hősből ered, ami a napból érkező hőt és meleget fejezi ki. Ez pedig a föld létezésének és a földi életnek is elengedhetetlen ős-ténye és feltétele. Magya-rul fogalmazva, az egész világ a – a szó legszorosabb értelmében-, a naptól függ/! / Ezt ugy is megfogalmazhatjuk, hogy a földi életnek, benne az emberi-ségnek is a nap tüze< hője és melege a kezdete és ennek fogytán ez is lesz a vége. Az ős- és ősi jelző tehát azt jelenti, hogy a kezdőpont, az origó= a hő és a „hős állapot”. Az az ős fogalom a kezdet szava, mert ennek az „eredezési folyamatnak” nincs őse, mert ő a kezdet.
Az ősnyelv tehát az a beszéd, melynek nincs őse, mert tőle és belőle ered a többi nyelv. A világ nyelvészeinek – ma még talán menthető módon – fogalmuk sincs arról, hogy egyáltalán volt-e ősnyelv és ha igen, akkor melyik „gya-nusítható” ezzel. Sokkal határozottabb azonban a nyelvészek – köztük a magyarok - álláspontja a magyar nyelvvel kapcsolatban. Szerintük ugyanis a magyar1 nyelv, valami különleges, rokontalan képződmény, tehát egy gyökér-telen, és beazonosíthatatlan nyelvi zárvány, melynek sem „nyelvcsaládja”, sem rokonsága. Ezek híján pedig lassan elkopik, átalakul, vagyis „beinte-grálódik” a nagy és modern nyugati nyelvekbe, és ugyanúgy elhal, akár az arámi és a latin nyelv.
Ezt az elhamarkodott és felületes ítéletet a magyar nyelvészek tu-domásul vették és ennek alátámasztására kitalálták a „finn-ugorizmust”, mellyel egy mesterséges selejt-raktárba söpörték azt a szittya magyar nyelvet, melynek – a „kultúrnyelvekkel” ellentétben- saját ősi szabír - avar roovásírása van, ami az ősnyelvi minősülés egyik alapvető feltétele. Ők láthatóan el is fo-gadják az integrációs- /vagy elhalási/ elmélet „történelmi realitását”. Ezzel az európaivá válás elengedhetetlenségét hangsúlyozzák, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy feledjük el a „zavaros és barbár” őstörténelmünket, továbbá eu-ropaizáljuk, vagyis alakítsuk át az „érthetetlen ázsiai” nyelvünket. A magyaro-kat, szerintük csak úgy lehet megmenteni, ha magunkévá tesszük a nyugat „önzetlen kultúrák” segítségét. Ehhez azonban le kell szokni a „magyarkodás-unkról” és el kell fogadni az angol-amerikai nyelvi és kulturális globalizmust, magyarán a szellemi önfeladást megkövetelő új nyelvi internacionalizmust.
A nyelvészeinknek azonban az eszébe sem jut, hogy nyelvünk különlegességében ősnyelvi motívumokat keressenek. Fel sem merik vetni, pláne kezdeményezni a szittya-magyar nyelvnek az ókori nyelvekkel való tárgyi-lagos összehasonlítását, Nem teszik meg ezt persze a mai „kultúr-nyelvekkel” sem. Ehelyett azt sugallják és tanítják, hogy nyelvünknek semmi köze a hunok - avarok beszédéhez, hiszen a magyar nyelv csupán a szentistváni kereszténységtől számít európai nyelvnek. Hiszen – úgymond – első irodalmi emlékeink is e korban jelentek meg. Azt a gondolatot pedig, hogy a magyar nyelv „ősnyelv gyanús” volna, azonnal és felháborodottan visszautasítják. Ha mégis volna valaki, aki ezt kutatná, akkor azt délibábos álmodozónak, avagy nyelvi sovinisztának és „európa-ellenesnek” minősítik. Ennélfogva aztán, sem szót, sem publikálási lehetőséget nem adnak neki. Tulajdonképpen még azt sem teszik meg, hogy megvizsgálnák az ősnyelv „paramétereit”. Az ősnyelvi-ség felvetését ugyanis agyrémnek tekintik, amivel „komoly szakember” nem foglalkozhat. Azt hiszem az akadémikus urak attól félnek, hogy rövid úton kiderülne, ezeknek a feltételeknek csupán egyetlen nyelv, az ősi szittya-magya-ros nyelv felelhet meg. A globalista nyelvészek pedig ezt nagyon nem szeret-nék. Ők és elvbarátaik ugyanis azt tartják, -bár ma még inkább csak azt sugallják a világnak-, hogy a hiteles ősnyelv az arameus, vagyis /?/ a héber< zsidó nyelv volna, melynek kiválasztott isteni voltát, -ősiségét- a Tóra és Biblia is „dokumentálja”.)
A héber nyelv kétségkívül régi, azaz antik nyelv, de nem ősnyelv. /Erre külön kitérek/. A meghatározó követelményeknek azonban csak a szittya-ma-gyar nyelv felel meg. Ezért vehetem magamnak a bátorságot, hogy kijelentsem: A szittya-magyar nyelv, valószínűleg a világ egyetlen „kultúr- ősnyelve”. Ennek legfontosabb kritériumai közül most mégis csak azokat citálom, melyek alkalmasak arra, hogy az európai kultúrnyelvekben rejtőző, de uralkodó szittya-magyar ősszavakat felismerhessük. Munkám jellege -ennek okán- meg-kívánja, hogy az olvasónak előzetesen hívjam fel a figyelmét azokra az ősi szokásokra és szabályokra, melyek nélkül nem követhetik nyomon a követ-keztetéseimet és az érvelésemet.
Talán közismert, hogy a rovásírásnak két egyedülálló főszabálya van. Az első az, hogy csak a szavak mássalhangzóit írják. Róják, a magánhangzókat pedig az olvasónak kell közbe-értenie. ( Az S-T-R pld, egyaránt lehet őstér, őstúri, sátor, vagy az angol star = csillag szó.) A másik főszabály, hogy az írás iránya jobbról - balra haladt. Ez pedig a mai balról - jobbra haladó írással szemben „forditott”, vagy fonák” //a továbbiakban „-FO=”/ írásnak ne-vezhetünk. A mai görögös- latinos tipusú írásra való átfordításkor, vagy át-tételkor azonban sok ősi szót – a maihoz képest-, fordítva vettek át és ezeket a szókat ma is így ismerjük. (Pld, a latin sisak= cassis, azaz –FO= sisac< si-sak. A társ és barát görögül = deszmosz, ami –FO= szomszéd. A köd németül= nebel, ami –FO= leben< lebben. Az angol lapos= plate –FO= talp. A magyar csuk -FO= kúcs< kulcs. A tűz -FO= zűt, azaz süt.Stb.) Ennek megfelelően rengeteg magyar szó van jelen „fordítva” az összes kultúrnyelvekben.
Ezek mellett fontos és gyakori tévesztés a „fele- fonák”-fordítás. Ez azt jelenti, hogy az összetett szittya-magyar szavakat gyakran úgy vették át, hogy a szó egyik felét fordítva, míg a másik felét „egyenesen” írva alkották meg az „új fogalmat”. (Pld. Duna-pentele neve; pen – FO = nép + tele, tehát nép-tele. A besenyők neve eredetileg: szebb-nők. A besz ugyanis –FO = szebb. A fehérbőrű nő ugyanis szebb lesz, ha napozik és néger - barna lesz. Az afrikai jövetelű avar - szabír népek voltak a „szebbek”. A Moldva- Besszarábia neve is a szebb- /hajdan a boldog/ Arábiát jelentette. A híres cseppkő- barlangok egyik része Aggtelek, ami természetesen nem az aggot, hanem sokkal inkább az Ág + kelet, tehát a keleti ágat jelentette, hiszen a telek –FO= kelet. Az Avar< Bavaria- Bajor-ország ősi főváros Regensburg volt, ami Fekete Várat jelentett. A buarg ugyanis vár, a Regen pedig –FO= néger. (Jusson eszünkbe, hogy III. Henrik német-bajor császár neve Fekete Henrik volt, de a Fekete-Erdő neve sem véletlen)
Ezt az oda-vissza írást a nyelvész szakma busztrofedon-nak nevezi. Ez az úgynevezett, ökörszántás-írás, amivel azt fejezik ki, hogy az írás jobbról- indul balra, majd a következő szót - a második sorban - balról jobbra folytatják, de az újabb sor ismét jobbról balra halad stb. Ennek oka az volt, hogy „keskeny deszkákra” is írtak, ahol az írás fentről haladt lefelé- /akár a kínai írásban./ Egy sorban csak egy-egy szó fért el, így ökörszántáshoz hasonlóan, irányváltással rótták a szavakat. Ez az írásmód természetesen a hosszú és összetett szavaknál volt gyakori.
Nyilvánvalóan sok más jelenség is közreműködött az átvett magyar szavak torzulásaiban. Egyrészt, sokszor elhagyták a magánhangzókat, illetve kevesebbet, vagy másokat írtak le helyettük. Például a Szerémségben élt a szemere, vagy szerém nevű harcos amazon nőtörzsünk. Az ó SZ-M-R elnevezését többféle értelemmel is átvették. A szemere szót az angolok smart- ként vették át, ami a csinost, ügyeset jelentette. /Elvégre nőkről volt szó./ A szlávok viszont fordítva olvasva betű szerint vették át a szót. Ámde náluk a szmrt= halál. /Elvégre a szemer – FO= rémes, illetve a szerém pedig –FO merész./. A kettős értelmezés nem ritka, mert pld, a köd németül nebel, ami – FO = lebben. A orosz hattyú viszont= lebegy, ami magyarul = lebeg. A magánhangzóknál sok bajt okoztak a magyaros hosszú és „kétpontos” magánhangzók. Az Ó- Ö-,Ő- helyett A -, AV< AU, az Ü- Ű- helyett pedig az EV- EW, vagy EU- betűket alkalmaztak. (Pld, az örmény= amani, őszült szöllő = aszul. A Török = Tewrewk, a görög Zeus= az- Űs< az- Ős. A tölgyfa = Eskuleus, azaz eskülős. A pálos szó Nógrádban palous, később palouc és palóc lett. lett. A Kárpátok másik oldalára menekülő pálosok visziont már a pa-louc = palovc< palovec, majd polvec, vagyis pols-ki, vagyis lengyel nevet csináltak belőle. Stb.
Ezekkel a példákkal azt kívántam szemléltetni, hogy a latin – görögös betűkkel írás bevezetése után a magyar nyelvben is szó- szaporítás /szóduplázás/ történt. Sok szót ugyanis képtelenek voltak az akkori latin betűkkel leírni, így az ősi szók új alakban jelentek meg. (Pld, a szű - akkor lett szív, a hűs- hives, a hős- pedig heves. A mű - mív, a kő - keve, a ló - lova, a hó - hava. Stb). Mindez pedig azt jelenti, hogy a nyugati nyelvekben – hasonló módszerekkel - meglelhetők a magyar ősszavak, bár néha csak okos kutatodás után. (Pld, baleset nyugaton = accident, azaz össze-dönt. A francia hadsereg = ar-mée, azaz Őr-méhek. A német hadsereg = herr, vagyis herék. De a magyar seret sem más, mert a sereg – FO = geres, illetve herés. )
Érdemes tehát tudomásul venni, hogy a nyugati nyelvek nagyon sok ős-szót tartalmaznak, ami azt jelenti, hogy a szittya-l magyar bolt az elsődleges és fejlettebb. Ez pedig az ősnyelv kritérium egyik alapfeltétele. Tudni kell azonban azt is, hogy az átvett szavakat minden nép a maga írástechnikájával és „helyesírásával” vitte be a saját nyelvükbe. (A cseh szót ők maguk ceh, az angolok czech, a franciák cheq, a németek tschech alakban ismerik.) Van azonban ennek az átvételnek egy rendkívül fontos jelensége. A szittya-magyar szavak számunkra furcsa és zavarónak tűnő kiejtése. Ez a jelenség ugyanis számunkra /és a világ számára is/ nemcsak rendkívül érdekes, hanem sokszor igencsak meglepő információkat hordoz. Pld. az angol írni- és írott szavak= write /rejt/ és written /rotten/ ugyanis azt jelenti, hogy aki róva-ír az rejt, amit pedig leírtak az rótt- és róttan van jelen. Láthatjuk tehát, hogy megváltozott betűk ellenére a kiejtés megőrizte a szittya ősszót. Az eltorzított write el-lenére a rejt-ige jelenik meg. A latin rejtély= rebus, magyarul revus< rovás, de ez a nyugatiak részére – akik nem tudtak írni- és olvasni-, egy nagy talány volt. Nem véletlen tehát, hogy a titkos irás neve ma is= chiffre, azaz cifra, hisz mások számára a rovások csak cifrázást jelentettek. Ezek miatt aztán kialakult egy kultikus fogalom is; az abrakadabra. Holott ez sem volt más, mint: ábra-kő-darabra....
1 Az ősnyelv neve vélhetően „magyar” volt, /talán arámi, arameus, vagy szittya/ ezért az egyszerűség kedvéért nevezzük magyarnak, vagy magyarosnak.
Folytatás a linken: ⇓