Sajnos, Magyarországon még mindig nincs lehetőség a közelebbi múlt őszinte megírására, s az 1948-53-as évek tragédiáit a Rákosi-féle „tévedésekkel” intézik el, annak a gyászos időszaknak hiteles ábrázolása nélkül. Hézagpótlásként Faludi György és Gábori György írt könyvet angol nyelven, Nyeste Zoltán pedig magyarul -- egy olyan témáról, amiről otthon beszélni továbbra is változatlanul „tabu”.
Az emigrációs sajtó egy-egy híradásából értesültünk, hogy a közelebbi jövőben Sztáray Zoltán tollából dokumentációs könyv jelenik meg az otthoni hatóságok által féltve takargatott „titokról”, Recskről. A recski haláltáborról írt összefoglaló művének egy részletét, mely már nyomtatásban is megjelent, borzongással olvastam - ugyanúgy, mint az előbb megnevezett három író könyvét is. Velük együtt szenvedtem végig a recski tábor éveit, melyet - amint már említettem -- harminc esztendővel ezelőtt, 1953 szeptember hó folyamán véglegesen feloszlatták.
Mi volt Recsk? Tudjuk, hogy egykori királyainknak érc- és aranybányái voltak itt, s maga a bányavidék gyönyörű Mátránk festői ölén fekszik. A községtől minden irányban hegyek ékeskednek és attól délre van egy koporsó alakú hegy, a Csákánykő,melyet Magyarország legszebb őserdője borított, jégkorszakbeli aljnövényzet díszített. Ettől Recsknek alikha származhatott rettegett híre.Ám a Barkóczy tanyát, mely Csákánykő lábánál helyezkedett el, 1950 májusának végén megszállta az Államvédelmi Hatóság egy különleges osztaga.Tanácsadóikkal szemrevették és átvizsgálták a környéket, légifelvételeketkészítettek és a kiértékelések után nyilvánvaló lett, hogy talán nincs is Hazánknak egy másik rejtettebb, megközelíthetetlenebb területe, mint a recski bányavidék, s ráadásul a Csákánykő andezit-bércei a „rabszolgáknak” generációit tudják kőtöréssel foglalkoztatni.
Persze „elnéztek” olyan körülményeket, mint például a vízhiány, (ami miatt később 1,400 ember a szomjhalálmesgyéjén tántorgott éveken át), vagy a bekötő út hiánya minek következtében nem jutott el az egyetlen tápértéket nyújtó élelem, a kenyér, a rabszolgákhoz), Megtervezték a tábort négy ezer fő számára, kiválogatták a tábor őrségét, akikről néhány jellemzést le fogok írni és megkezdték a gyönyörű vidék pokollá való átalakítását.
Az első felvonás szereplőinek a felszámolt Magyar Szociáldemokrata Párt volt tagjait alkalmazták. Egy villámakcióval szedték össze a párt volt vezetőit a satupadok, esztergagépek, rajzasztalok mellől. Fedett teherautókban, éjjelenként csempészték be a tanyára őket. A kúriát az őrség foglalta el. A munkásmozgalom bonyodalmaiban megőszült „proletár-apostolokat” pedig juhaklokba zárták be. Kegyetlen vadsággal azonnal munkára hajtották őket. A szerencsétlenek napi 16 órán keresztül döntötték, gallyazták a fákat, oszlopokat faragtak, lyukakat ástak és szögesdrótokat feszítettek, hogy minél előbb megfosszák magukat a szabadságnak még az illúziójától is. Roham-munkában kerítették körös-körül magukat. Esténként bezuhantak a méteres és még friss juhtrágyával takart akolba, ahol az alacsony ólajtón kívül más nyílás nem volt Ezt azonban „éberségből” lezárva tartotta az őrség és három AVH-legény vigyázta felváltva akol környékét.
Egyik éjjel megsavanyodott paradicsomlevest kaptak vacsorára. A borzalmas trágyabűzben levegőért küzdő emberek kínzó hascsikarást kaptak tőle és a gyengébbje nem tudta tovább tartani. Az akol ajtajához vánszorogtak. Gyurkovics Géza bácsi bátorságot vett és megverte az ajtót öklével, Fisher és Gavenda Lajos bácsival, aki Gamma-gyári művezető volt, örömmel tapasztalta, hogy kivülről megnyitották az ajtót.
- Négykézláb másszanak kifelé, - ordították az őrök. A három nagyapa leereszkedett a parancsra és kimásztak.
- Na, bégessenek és másszanak előre, ha már birkák lettek.
A három öregember szomorú bégetésbe kezdett_ Szemeiket az elemlámpa fénye pásztázta, szinte belevakultak.
--- Hangosabban bégetni, állj! - szólt a parancs.
Ezt a parancsot is teljesítették, majd megálltak. Sós, langyos folyadék csapott az arcukba. Televizelték bégető szájukat az ávós legények és visszakergették őket az akolba.
A 174 szerencsétlen, rabszolgaságra jutva is, a kohókban, a gőzkalapácsok, préshengerek mellett megszokott szorgalommal dolgozott és úgy, hogy munkájuknak értelme legyen. Szeptember közepére, két hónap alatt 2,300 darab kerítésoszlopot faragtak, azokat másfél méter mélyre leásták a köves talajba és azokon 8 kilométer hosszúságban 3 méter magas, sűrű szögesdróthálót húztak ki. Ötvenhét őrtornyot és tíz barakképületet építettek, valamennyihez maguk termelték ki az anyagot a környező erdőből. Nyersvasból ácskapcsokat, szögeket kovácsoltak, ahol kellett, hidat építettek. Még primitív utakat is csináltak a tábor és az őrség körlete közé.
Az ördögi színjáték második felvonásaként, 1950 szeptemberében, minket hurcoltak oda, akik Kistarcsán már éveket töltöttünk fogságban. Miután husángokkal ütlegelve felhajtottak bennünket a recski vasútállomásról (ezt a kb. 5 kilométeres utat „a világ leghosszabb útjának" neveztük sokáig), azonnal munkába fogták a csoportokat. A cellák tespedtségében ellazult, az éheztetéstől elsorvadt izmaink gyengesége ellenére „normákat” róttak ránk rabszolgatartóink. Jaj volt annak, aki nem kubikolta ki a kimért négy köbméter sarat, nem törte meg az előírt számú csillére való kiskövet, vagy nem döntötte ki a megszabott mennyiségű fát. Az őrök törött csákányok és lapátok nyeleivel jártak köztünk és azonnal lesújtottak arra, aki egy pillanatra a kimerültségtől megállt. Megvonták az ételt, fogdára vittek, gúzsba kötöttek a norma nem-teljesítése miatt.
1950 november elején fahordó brigádban dolgoztam. Egy évszázados tölgyfa törzsét kellett nyolcunknak vállra venni: négyen-négyen mindkét oldalon. A hatvan-hetven centiméteres átmérőjű nyersfa, melyen hajnalban még a madarak daloltak, megmozdíthatatlanul nehéz volt. Még négyen segítettek vállra adni. Megindultunk vele térdigérő sárban és majdnem egy kilométer útszakaszon rogyadoztunk alatta, amikor valaki kidőlt közülünk. Az egyensúly megbillent és ki kellett ugranunk atönk alól. Leültünk, hogy erőt gyűjtsünk. Négyszer-ötször álltunk neki, hogy ismét vállra vegyük, de nem sikerült. Megijedtünk, mert közben órák teltek el. Én vállalkoztam arra, hogy segítségért megyek és jelentettem a brigádparancsnok ávós tizedesnek, hogy a fával nyolcan nem tudtunk megküszködni, segítséget kérek. Üvöltözni kezdett.
-- Hogy mer a felügyelő úrnak tanácsot adni, hogy hányan vigyék. Hülyének képzeli a felügyelő urat? Na, nyomás, induljon a szerszámraktárba.
A félelmetes hely az ávósok melegedője és pálinkázásuk zughelye volt Örült az a rab, aki innen holtan kiszabadult. Szesztől elhályogosodott szemmel bámultak rám és azonnal rámzuhantak, földig vertek, egy fütykössel beszakították a homlokomat. Bevonulás után a veremhez vittek, ami egy 3 méter mély gödör volt, derékig érő vízzel. Szuronyos ávós pecér vigyázta, már ketten benne dideregtek. Leereszkedtem a gödörbe társaim közé. Az ávós a gödrön keresztülfektetett széles pallón topogott. és „mozgalmi dalokat” énekelt. Mi pedig néztük az égen a csillagokat tenyereinket veséinkre helyezve.
Éjfélkor a leváltott őrség egy csoportja a veremhez érkezett. Ezeknek az volt a szokásuk, (vagy parancsra csinálták), hogy a gödörből valakit kiszemeljenek és „eljátszogassanak” vele. Most is így történt. Ördögi alakjuk elfeketítette a nyílást és elemlámpával arcunkba világítottak. A fénysugár egy alacsony, törékeny, vöröshajú és szeplős vegyészmérnökön pihent meg. Valamennyien hangos röhögésbe kezdtek.
- Nézzétek, itt van az indián... No, indián, huhogjon és másszon kifelé! - parancsolták a pribékek.
Ez a szerencsétlen bajtárs már három éjt töltött a derékig érő hidegvízben. Megpróbált kimászni, de kétszer visszapottyant és teljesen elmerült a sáros vízben. Az ósok hahotáztak.
- Gyerünk, gyerünk! - ordibálták nekünk. - Tolják fel!
Fent az őrparancsnok letolt nadrággal várta.
-- Ide, ide, indián - és meghajolt, - adjon az ülepémre egy cvikipuszit. Fiús napom van!
Az őrség egymásba kapaszkodvaröhögött parancsnokuk szellemességén, mert még ilyen nemvolt.
De a kis meggötört vörös mérnök nem mozdult az álladó bíztatások ellenére sem. Így az egész őrség nekiesett. Rugták, ütlegelték, géppisztoly- és puskatussal döndették.
-- Indián én még mindig várok - kiabált az őrparancsnok.
Ekkor egyszerre csend lett, majd a hirtelen újra feltört nevetést túlharsogta az őrparancsnok káromkodása. A meggyötört áldozatnak nedves-sáros volt az érintése.
Bajtársunkat visszadobták. Szomorúan, szégyenkezve, behúzott nyakkal támaszkodott a gödör sáros falához.
- Ne szégyelld magad testvér, nincs okod rá. Akkor szégyenkezhetnél, ha te állnál most fent a gödör szájánál - vigasztalta harmadik társunk.
Ilyen megalázásoknak, embertelenségeknek naponta többször voltunk kitéve. Különös dühvel vetették rá magukat a szemüvegesekre, a nyurganövésűekre, a bajuszosakra, a szeplősökre és az aranyfogúakra.
Az utolsó, sok-sok ember számára végzetes felvonás a kőbánya megnyitása lett. Az összetalicskázott szinten 300-400 emberrel törettek követ. Fejünk felett 80-100 méter magasban felállították a kőfejtő brigádot, akik a feszítőkkel meglazított kőtömböket fülsiketítő robajjal küldték le a szintre a kőtörők közé. 1951 őszén egy Félix nevű 7 holdas tolnai „kulák” törte mellettem a kövei. Hirtelen elvágódott. Egy süvítve repülő, galambtojásnyi kőszilánk csapta homlokon.
Azonnal szörnyethalt.
A halál naponta látogatott bennünket. Mikor megfagyott a sziklákat takaró földréteg, felkergettek bennünket, hogy a méteres fagyréteget felcsákányozzuk. Ledolgoztuk magúnkat a fagyréteg alá és az alól kihánytuk a puhán maradt földet. Csoportunk -- Farkas Imre, Magyar Károly, Solty László, és Mezőffy Károly - már jól előre jutott a megfagyott földréteg, mint egy sátor, borult fejünk fölé. Egyszerre recsenést hallottunk és négyünknek sikerült kiugranunk, de Mezőffy Karcsi (egy Beszkárt villamosvezető egyetlen fia, aki letartóztatásának évében kapta kézhez a Műszaki Egyetem elektromérnöki diplomáját) már annyira gyenge volt, hogy nem tudott mozdulni. A több tonnás egybefagyott föld halálra lapította.
Étkeztetésünk oly silány volt, hogy az emberek alig tudtak felkapaszkodni a bányába. Húst, zsiradékfélét sohasem adtak. A rettenetes telet marharépán, szárított burgonyán, zsizsikes borsón, férgektől kirágott lencsén és kavicsoktól tele babfőzeléken, meg főttésztának csúfolt korpacsirizen vergődtük át. Szitává nyűtt zubbonyainkon keresztülfütyült a mátrai kegyetlen szél, talpatlan csizmáinkon keresztüljárt a hólé. Az egyetlen tápérték a napi kenyér volt. Egy 2 kg-os veknit ötfelé osztottunk. Ez azonban sokszor napokig nem jutott fel a hegyekbe. Ilyenkor a legyengültek hullani kezdtek.
Bán Lacival a Budadéli Tábor hírhedt toronyfogdájában három hónapot töltöttem 1949-ben. Daliás, megtörhetetlen ember volt. A háborúban Századparancsnok-főhadnagy, akit emberei rájongásig szerettek. 1952 telére csontvázzá soványodott, de jó kedvet erőszakolt magára, hogy bennünk, fiatalokban tartsa az életet. --- Egyik alkalommal ismét nem osztottak kenyeret. Másnap a táborparancsnokhelyettes azt mondta, ha a kenyér az éjszaka folyamán megérkezne, akkor ő személyesen fogja azonnal kiosztani. Takarodó után füleinket az ajtókra és a falakra szorítottuk és a terautók zaját vártuk. Laci aludni küldött bennünket és megígérte, hogy amint motorzúgást hall, tüstént kelteni fog bennünket. Reggel a földön ülve, pokrócba bugyolálva, ajtóra tapasztott füllel találtuk meg, de már megmerevedve. Éhen halt.
Ez a tél, az 1952-53-as volt a legkegyetlenebb. Az emberek meggörbültek és az éhségtől lázas szemekkel csoszogtak. A fűrésztelepről lopott fűrészport kevertük a híg ételekbe. A megjegesedett faágakat rágtuk. Az idősek tehetetlenek lettek, de kirendelték őket havat hányni, babot válogatni, latrinát pucolni. Ezt a brigádot Dr. Berzsenyi Ödön, - nagy költőnk, Berzsenyi Dániel unokája, elnevezte „fémbrigádnak”, (mert ólom-lábuk, aranyerük, ezüst hajuk, rezes orruk, vipla-foguk és ócskavas-akaratuk volt).
Egy alkalommal, egészen váratlanul összetereltek bennünket magasrangú tisztek elé. Azok elégedetlen szemlélgettek bennünket, amikor sorainkból egy csontbőr, rongyos, fagyott arcú, villogó szemű zsidófiú, Gábori György kilépett és a felfigyelő alezredes elé ugrott. Ő már megjárta Dachaut is. Felemelt, bátor hangon mondta el véleményét az embertelen állapotokról. Kijelentette, hogy dachaui SS-legények úriemberek voltak és a náci-hatóságok emberségesek voltak, összehasonlítva őket az Államvédelmi Hatóság emberkínzóival... Az ávósoknak percekre volt szükségük, amíg hökkentségükből magukhoz tértek. Aztán ráugrottak az alacsony, villogó szemű rongycsomóra és elrohantak vele a fogdára.
A fogda! Az a hasított fából összetákolt fűtetlen alkotmány, ahol a legrafináltabb eszközökkel kínozták azokat, akiket a kőtörés, a fagy, az éhség, a bőrbetegségek, a férgek, az ütlegelések nem tudtak megtörni. Az az átkozott hely, ahol a legaljasabb szadistákat szabadították ráazokra, akikben még az emberi érzés is megmaradt.
1953 januárjában Kertész Sándorral kordéba voltunk befogva, mert nem volt elég ló, a törött követ pedig szállítani kellett. Lehúztuk a kordét az ávós körletbe, ahol egy tehenet boncoltak éppen. Meglátva a nyers húst, felkorbácsolta éhségérzetünket. Megláttuk, hogy egy vödörbe hájat gyűjtöttek az őrkutyák számára és azt egy félreeső helyre kirakták. Odaosontam és egy maroknyi hájat kiemeltem. Azonban egy ávós észrevette. Büntetésem 14 napi gúzsbakötés volt.
A gúzsbakötést a fogda előterében a fogdás asztala előtt végezték a pribékek. Este tíz órakor felálltak a betüzesített vaskályha mellől és bakancsszíjjal szorosra kötözték az áldozat két csuklóját, majd ülőhelyzetben a két bokáját is. Aztán széthúzták a könyököket és hátulról addignehézkedtek az ember vállára, amíg a test meggörbítésével a könyökök a térdhajlatot kívülről eltakarták, majd egy síbotot beerőszakoltak a térd és könyökhajlat közé. Ekkorra már lilák voltak a kézfejek és a pórusokon kezdett átsercegni a vér. És most eldöntötték az áldozatot. Az asztalon öreg ébresztőóra ketyegte az időt, a büntetés kétórás perceit, és minden szem rátapadt. Az átlagember tíz percig tudta mellét a térdétől távolabb tartani. Azután a has- és vállizmok felmondták a szolgálatot. A mellbe belevágódott a csontos térd és megkezdődött a fulladozás. Aprón, sűrűn kapkodtuk a levegőt és ki öt, kitíz percenként ájuldozott. A kézfejek léggömbökké dagadtak és amikor a „játszadozó” ávós ceruzájával odacsapott, úgy éreztük, mintha kezeink felrobbantak volna.Kiss Dániel joghallgatót úgy találták feldönteni, hogy kezefeje a tüzes vaskályha közvetlen közelébe került. Ordított, mire megrugdaltak. A kiszabott két óra már lejárt, de az ávós tíz perccel visszaigazította az órát. Amikorra leszedték Dánról a szíjakat szíjakat, kezefeje leégett.
Ez volt Recsk, ez volt az igazi Rákosi-korszak. Erről mondják hivatalosan, hogy „igaz, Rákosi elvtárshibákat csinált, azonban ő indította be a magyar nehézipar fejlődését, ami lehetővé tette a mai ipari fejlődést"...
Rákosiék Recsken beindították a kőbányaipart is.A bánya ma is működik. A rabszolgák barakkjait, a szögesdrót-kerítéseket, az ávós laktanyákat, a kínzókamrákat azonban szétszedték, helyeiket elboronálták. Az ártatlanul legyilkoltak, megnyomorodtak, megkínzottak lelke azonban ott lebeg és vissza fog járni mindaddig, amíg elégtételt nem kapnak, amíg mártírságuk bele nem kerül a történelemkönyvekbe okulásul és elriasztásul. Azért, hogy soha többé ne cselekedjen magyar a magyarral hasonló szörnyűségeket.
Forrás: Krónika 9/1983. október
Frissités: 2021-11-06 Egy másik bemutatás Recskről amit olvasónk és aktiv hírközlőnk küldött nekünk videós felvételről és egy rövid szöveges bevezetővel. Köszönet neki.
Recsk 1000 méter mélyen.
Félelmetesen szép!!!!
Páratlan élmény, nézzétek végig a videót, ilyet már nem látni, régóta víz alatt van. A recski előkelő, - talán ötödik - volt a rézbányák sorában, de hogy ilyen mélyen van a bánya, nem gondoltam.
Recsk, egy kis bányász község volt Egertől Nyugatra. Az 1965 és 1972 között kutató fúrásokkal találták meg azt a 150 millió tonnás rézérc készletet, melynek kitermelése érdekében az évek során kettő, 1200 m mélységű aknát mélyítettek, s mintegy 15 km-nyi vágatot hajtottak.
A nagy mélységben a karsztvízből intenzíven kiváló ásványok sokaságának köszönhető, hogy az úgynevezett vízkő kiválások az ércbánya vágatainak nagy részét a karsztvidékek cseppkő barlangjaihoz tették hasonlatossá. A barlangokban is látható cseppkövek mellett igazi különlegességek a kis méretű gejzírekhez hasonló képződmények.
A cseppkőképződés nem válogat, akár néhány hónap alatt mindent bevon a vízkő, szebbnél szebb formákat hozva létre a mesterséges létesítményeken. Növekedési ütemük a barlangokban található kiválásokénál 15000-szer gyorsabb. A bánya működése érdekében ezeket rendszeresen el kellett távolítani.
Sajnos ezt a világon szinte egyedülálló cseppkő paradicsomot pusztulásra ítélték. Bár Európa legjelentősebb rézérc készlete található itt, a világpiaci ár kedvezőtlen alakulása és a pénzhiány miatt a bányát bezárták. Miután vízkitermelést megszüntették a vágatokat elöntötte a karsztvíz. A filmben látható csodálatos világ mára 1000 méter mélyen víz alatt van.
A videó eléréshez kattint erre a szövegre ⇒