„Erőt gyengének ebben, büntetést
Zsarnoknak ebben adtok, istenek:
Sem kőtorony, sem rézből vert falak
S szűk légű börtön, sem kemény bilincs
A szellem erejét meg nem köthetik.”

(Shakespeare: Julius Caesar)

I. rész

Éltem alkonyán (1908. március 15-én születtem) véltem örömmel a hírt, hogy egyik legkiválóbb és nagyrabecsültebb „recski bajtársunk”, Sztáray Zoltán barátom megalapította a „RECSKI SZÖVETSÉGET", egyúttal „A recski kényszermunka tábor volt rabjainak nemzetközi képviseletét". Ennek a Szövetségnek célkitűzése: egyrészt a régi, a világ minden táján szétszórtan élő bajtársakkal való kapcsolat elmélyítése, másrészt az emberiség figyelmének a „recski haláltáborra” való felkeltése, hogy ezzel a mindenkori embertelenség egyik jellegzetes intézményének emlékét elrettentésül ébren tartsa.

A „Recski Szövetség” többek között engem is felkért a haláltáborra vonatkozó beszámolóm megírására.

Mielőtt élményeim leírásába kezdenék, első feladatomnak tartom ama jelentős különbségre rámutatni, amely egyrészt a magyar bolsevisták által „üzembe helyezett- recski haláltábor, másrészt a többi nyugaton és keleten rendszeresített haláltáborok között fennállott.

Ez a különbség elsősorban a haláltábori megpróbáltatásokat túlélő nemes lelkű bajtársak emlékezetében nyer kifejezést. Amíg ugyanis a legtöbb haláltábor túlélő áldozata táborbeli élményeiről és emlékeiről általában nem, vagy nem szívesen emlékezik meg és azokat inkább elfeledni igyekszik, addig a recski haláltábor azon rabjai, akik hősi és példaadó magatartásukkal kitűntek, nemcsak hogy nem igyekszenek a tábor kegyetlen élményeit elfeledni, de azt emlékezetükben és közös összejöveteleik során kimondott szeretettel ébren tartják, és a táborban elszenvedett időket éltük egyik legértékesebb, legfenköltebb időszakának tekintik, annak mindent felülmúló kegyetlen, embertelen és fájóemlékének ébren tartása mellett.

Amikor tehát recski „élményeimről” megemlékezem, ennek a különös és hihetetlen jelenségnek szeretném magyarázatát, adni.

A legembertelenebb, leggonoszabb haláltáborról, a mindenkori háborúról, a harctéri katonák szenvedéseiről, a harctéri katonák szenvedéseiről, megaláztatásáról, megsebesüléséről, borzalmás megcsonkításaikról és hősi halálukról itt nem is mernék bővebben megemlékezni, mert azokhoz hasonlítva a többi „békebeli” vagy. „front mögötti” haláltábor borzalma nagyon is a háttérbe szorulna. Mert amíg a békebeli” vagy „front mögötti" haláltáborokban az áldozatoktól többnyire nem kívántak aktív közreműködést és azokat, nem állították a GONOSZ szolgálatába, a háborúban - a legegyetemesebb haláltáborban – tulajdonképpen minden résztvevőt „gyilkossá” tettek, akár akarta, akár nem. Ellenállásra nem is volt mód, hiszen ugyanolyan „gyilkosokkal” álltak a frontokon szemben és már „önvédelemből” is gyilkolniok kellett.

Nincs igaza Shakespeare Hamletjének, amikor azt állítja, hogy „az egész világ börtön! - Mennyi rekesz, őrhely és fogda van benne!” - mert a világ inkább egy nagy haláltáborhoz hasonlítható és a háború a legborzalmasabbja, akármennyire is igyekszünk azt különböző ideológiákkal vagy religiókkal szépíteni és mentesíteni. A háború valamennyiünkből gonosztevőt farag, mert mások, ártatlan emberek meggyilkolására, otthonaik megsemmisítésére nincs mentség, nincs feloldozás.

De beszámolóm kereteit robbantaná, amennyiben itt a világegyetem és a háború „haláltábori” minőségével is foglalkoznék. Itt a „békebeli” vagy „front mögötti” haláltáborok összehasonlítására kell szorítkoznom, különös tekintettel a recski haláltáborra. A világegyetemben és a háborúkban megnyilvánuló borzalmakról azért voltam kénytelen megemlékezni, mert nem szeretném az olvasóban azt a benyomást kelteni, hogyrecski megpróbáltatásaink vázolásánál esetleg megfeledkeztem _.az emberiséget pillanatról pillanatra, óráról órára,napról napra meglátogató sokkal borzalmasabb, sokkal keservesebb, sokkal megrázóbb szenvedéseiről.

Véleményem szerint, a „helyi jellegű” haláltáborok között a recski tábor volt egyike a legembertelenebbeknek, még akkor is, ha ott az emberek megsemmisítésének szándéka nem lépett előtérbe, bár ez ott is csak idő kérdése volt, amelyet váratlanul hiúsított meg annak a „sátáni lénynek vagy jelenségnek” halála, akitől vagy amelyből azon időkben csaknem minden ROSSZ és GONOSZ kiindulását vette.

A különböző haláltáboroknak általában háromféle célkitűzése volt

1. A rabok munkaerejének teljes kiaknázása egészségi állapotuknak figyelembe való vétele nélkül úgy, hogy azok idővel mind elpusztultak a különböző betegségekben, de főleg végkimerülésben.

2. A rabok munkaerejének kiaknázása után azok rendszeres kiirtása.

3. A raboknak a táborba érkezés után való azonnali vagy rövid időnbelüli kiirtása különböző módokon, többnyire még „mozgó sírokban”.

A recski haláltábor mindezektől elütött azzal, hogy ott nemcsak a rabok teljes munkaerejét kívánták kisajtolni, majd lassú kimúlással elpusztítani őket, de már az első fázis ideje alatt egészen a teljes kimúlásig gerincüket, lelki, erejüket, lelkületüket és jellemüket is meg akarták törni. Énjüket a kínzások legrafináltabb módozataival akarták megsemmisíteni, önérzetüktől, becsületüktől, emberi méltóságuktól és mivoltuktól megfosztani és őket a bolsevista hatalomnak gúny tárgyát képező, testileg-1e1kileg teljesen kiszolgáltatott sajnálatos játékszerévé, páriájává tenni, amely már az „ember” nevet sem érdemelte meg, hogy azután ilyen állapotban, teljes lelki-testi végelgyengülésben hagyják őket fekvőhelyükön elrothadni.

Ez volt a recski haláltábor intézményének dióhéjban elmondott célkitűzése. Gonoszabb volt sokkal a többi haláltábornál, mert azokban általában csak a test megsemmisítésére törekedtek, de Recsken az emberi mivoltot, az embereszmét, az emberi méltóságot, a teremtés koronáját kívánták mindenféle módon a sárba húzni, végeredményben Isten alkotását a maga teljes egészében megszentségteleníteni.

A magyar bolsevista „Államvédelmi Hatóság” mindent megtett és megkísérelt e sátáni célkitűzés mielőbbi véghezvitelének érdekében. Teljes ügybuzgalommal, szadizmussal, embertelenséggel, kérlelhetetlenséggel, hideg kegyetlenséggel láttak testi-lelki megsemmisítésünkhöz.

II. rész

A tábor rabjainak száma kb. 1300 főre rúgott. Ezekből mintegy 300 nyomban behódolt a tábor parancsnokságának. Ók kapták a bizalmi beosztásokat a táboron belül, ezek lettek az írnokok, brigádvezetők, munkavezetők, normások és ezek kerültek a könnyebb munkahelyekre. Legnagyobb részük kisebb-nagyobb bűnöző volt, több volt ávós, vagy a bolsevista párt tagja kisebb vétségekkel. Kb. 400 ember a könnyen manipulálható elemet képezte, akik inkább véletlenül, politikai meggyőződés nélkül kerültek a politikai megmozdulások malomkövei közé. Ezeket használták fel a bizalmi embereken kívül „besúgóknak”. Közülük építettek fel 5-10 embert egy-egy jelentősebb rab állandó megfigyelésére és kikémlelésére. A fennmaradó 700 rabból 400 békés, szerencsétlen ember volt, akik valamiféle vallási ügyben, esetleg egy Mindszenty bíboros féle demonstráció során kerültek a „végzet” karmai közé.

Sokan voltak, akiket nyugatra való menekülésük közben vagy a menekülés előkészítésének során tartóztattak le. Ezek nagy része az ún „úri” társadalomhoz tartozott egy-két arisztokratával együtt. Politikailag érdekesek körülbelül háromszázan lehettek, illetve lehettünk. Ezekből a fele fiatal, igen tehetséges és dinamikus mozgalmi emberekből állt, míg a másik fele korábbi jelentősebb politikai állások hordozói voltak. Véleményem szerint táborunkban nem volt senki, aki a bolsevista uralomra veszélyes lehetett volna, bár valamennyien - ebből a 300-ból - a bolsevista rendszernek határozott és ismert ellenfelei voltunk. Ezen csoporthoz tartozott néhány igen nagyképzettségű és bátor kiáltású tiszt és vezérkari tiszt is.

Itt kell még megjegyezni, hogy akárkik is lettünk volna és akármilyen csoporthoz tartoztunk is, a legtöbben teljesen ártatlanok voltunk, semmivel sem voltunk se gyanúsíthatók, se vádolhatók, legfeljebb azzal, hogy megszülettünk. Voltak természetesen olyanok is, akik különösen hivatali megbízhatatlanság, esetleg megvesztegetés gyanúja miatt vesztették el a bolsevista párt _,bizalmát, de büntető eljárás indítására nem állott megfelelő bizonyíték rendelkezésre.

Számosakat a kollektív felelősségalapján szállítottak Recsk-re, így a szocialista párt vezetőségének egy csoportját, vagy egy csoport vasutast egy jelentéktelen tüntetéssel kapcsolatban.

A recski tábor parancsnokságának az a 300-400 kimondottan politikai rab volt fontos, akiket múltjuk, politikai szereplésük, társadalmi helyzetük miatt a bolsevista uralom ellenségeinek tekinthettek. Minden igyekezetük arra irányult, hogy, különösen az ehhez a csoporthoz tartozók testi-lelki erejét megtörjék és őket a bolsevista rendszer tehetetlen játékszereivé tegyék. A csoport érdekesebb vagy jelentőségteljesebb rabjait éjjel-nappal besúgókkal, „agent provocateur"-ökkel vetették körül, akiknek szigorúan kiadott feladatuk volt a megfigyelt rab minden mozdulatát és minden szavát figyelemmel kísérni és jelenteni. Jómagam hosszú ideig, állandóan volt bolsevista ávósok és volt SS-em-berek csoportjától voltam körülvéve és csak akkor szabadultam meg ezektől, amikor a száz „legveszedelmesebb” rabból álló „büntetőbrigádba” kerültem, amely brigádnak a velejáró fokozott kínzásoktól eltekintve az az egyetlen előnye volt, hogy ott besúgoktól nem kellett tartanunk.

Az összetartozandóság érzete a jellembelileg különböző csoportok között a táborba érkezés után csakhamar kialakult. A szimpátia és antipátia törvényei alapján mindenki megérezte, ki a barát, ki az ellenség. Aljas lelkületű rabtársaink gyűlölete és ellenséges érzülete az erkölcsileg integer rabok iránt kellemetlenebb, fájdalmasabb, csaknem kibírhatatlan volt, mint szadista őreink és brigádvezetőink, (akik ugyancsak rabtársainkvoltak) rafinált kínzási módszerei, mert ezek jelenlétét állandóan el kelett viselnünk és úgy nappalunkat, mint éjjelünket jelenlétükkel megmérgezték.

Az erkölcsileg integer, jellembelileg kifogástalan rabok csoportja a legkülönbözőbb társadalmi, hivatásbeli, meggyőződésbeli, korú rabokból tevődött össze. Voltak köztünk keresztények, zsidók, ateisták, proletárok, arisztokraták, polgárok, parasztok, munkások, kereskedők, monarchisták, republikánusok, szocialisták, kommunisták, ügyvédek, orvosok, iparosok, írók, tudósok, közgazdászok, katonatisztek; csupa meggyőződéses, integer ember, őszinte tisztelettel a másik meggyőződése iránt, akik az „Embertelenség" ellen ösztönszerűen szövetkeztek az „Emberiesség" eszményének védelme és emberi méltóságuk megőrzése érdekében az igaz, példaadó, hősies bajtársiasság jegyében.

A tábor parancsnokságának legaljasabb célja a jellemes rabok csoportjában az egymással szembeni bizalmatlanság felkeltése volt. Ennek egyik sátáni eszköze az volt, hogy bizalmi embereikkel és besúgóikkal, ill. azok útján igyekeztek ezeket az önérzetes embereket „besúgói tevékenységgel” bajtársaik előtt bevádolni, ennek gyanúját felkelteni bennük.

A rabokat alkalmanként munkahelyükről vagy nyugvóhelyükről, nappal vagy éjszaka „kihallgatásra" vitték. E kihallgatások során igyekeztek őket, testi kínzással és lelki zsarolással, fenyegetésekkel testileg-lelkileg megtörni. Legegyszerűbb metódusuk volt a rabokat családjuk életével, hitvesük, serdülő lánykájuk megbecstelenítésével, gyermekeiknek „bolsevista nevelő táborba" való elhurcolásával fenyegetni és megzsarolni. Kényes kérdés volt: vajon mi több és előbbre való, az egyéni „becsület” épségben tartása, avagy a „család megvédelmezése”, a család iránti „emberség”? Ez a kérdés napi problémává vált. Hány ember volt kénytelen behódolni, hogy hitvesét, lányát, gyermekét megkímélje az ávósok megbecstelenítésétől, elhurcoltatásától. Ettől eltekintve, nem mindenki bírta ki a testi kínzásosokat.

Igazában csak az lehetett sebezhetetlen a haláltáborban -- de hiszen az életben is -, aki „egyedülálló és magányos” volt. Még az egyes rab baráti köre, barátja, barátnője, szerelme is veszélyeztetve volt.

Efféle kihallgatások és megkínzatások után, akár győzedelmesen került ki abból a rab, akár alá kellett írnia besúgói kötelezettségre szóló jegyzőkönyvet, a „hivatásos besúgók” máris „benyálazták” az integer rabok hírnevét azzal, hogy őt is „sikerült beszervezni”.

Szadista ávósok

A recski haláltáborban mindent elkövettek, hogy minket testi kínzásokkal és lelki gyötrelmekkel megtörjenek: éheztetéssel, szomjaztatással, gúzsbakötéssel, kilométerekig menő bukfenceztetéssel a tüskés, bozótos vagy sziklás terepen, ahol még a természet is ellenünk fordult soha nem látott és tapasztalt szúrós növényzetével, vagy éppen a hosszan tartó „békaügetéssel”. A gúzsbakötést jéghideg időben a havon, avagy a tüzes kályha mellett oly kegyetlen módon hajtották végre, hogy a szoros kötésektől elzsibbadt kezek fájdalom nélkül sültek csonkká. Minden sátáni ötletet végrehajtottak, hogy megtörjenek bennünket, gerincünket megpuhítsák, becsületünktől, önérzetünktől, saját magunktól, énünktől, múltunktól; önbecsülésünktől megfosszanak.

Egész testi-lelki erőnknek, lelkületünknek, figyelmünknek arra kellett ez ellen a sátáni célkitűzés elleni harcban irányulnia, hogy a legfájdalmasabb testi kínzatások vagy lelki gyötrelmek közepette is megóvjuk emberi méltóságunkat, a megpróbáltatásokat, kínzásokat, megszégyenítéseket mosolyogva viseljük el, avagy úgy tegyünk, mintha azokat észre sem vennénk.

III. rész

Egy csodálatos, halálmegvető, érdekfeszítő harc fejlődött ki kínzatásaink folyamán szadista kínzóink és a testi-lelki meggyalázásra és halálra szánt rabok között. Az „EMBERSÉG” szelleme küzdött itt elkeseredetten a „GONOSZ” és az „EMBERTELENSÉG” ellen. Kis csoportunk feladatává tettük megmutatni sátáni kínzóinknak, hogy céljukat nem fogják elérni velünk, hogy az „EMBERSÉG" szelleme előbb-utóbb győzedelmeskedni fog a _',GONOSZ" felett.

Ezt a kétségbeesett harcot teljes testi elgyengültségünkben, a napi munkától, megerőltető hajszától kimerülten, éhezve, szomjazva fázva, skorbutosan, csonttá fogyva, a vízibetegségtől felfúvódva, a legsúlyosabb idegösszeroppanások között kellett megvívnunk. Testünket a skorbuttól fájós, gennyes fekélyek lepték el, kinézésünk a csonttá aszottság és beteges felfúvódás között óráról órára annyira változott, hogy csaknem felismerhetetlenekké váltunk.

Támolyogva, félig eszméletlenül, sírógörcsöktől kísérve, kínzóink, őreink, brigádvezetőink ostorcsapásait már nem is érezve lapátoltuk a kőbánya termékeit talicskánkba és toltuk azt ingadogva a hideg északi széltől vagy a nyár melegétől még külön szenvedve a közeli kimúlás rezignált érzésével, avagy húztunk igásállatok módjára sziklákkal megrakott és megterhelt szekereket csúszós, sáros úton, vagy félméteres iszapban kizárólag attól a vágytól és kívánságtól eltelve, hogy halálunk pillanatáig minden megaláztatás, gúnykacaj, szidalmazás ellenére emberi méltóságunkhoz hűek maradunk és tiszta, a bajtári szeretettől áthatott lelkülettel hagyjuk el a siralom, borzadály és embertelenség e szörnyű völgyét.

És íme, amikor azt hittük, hogy minden erőnk elhagy és utolsó pillanatunk elérkezett, egyik bajtársunk egy humoros megjegyzést tett, a másik egy buzdító, költői harckiáltást hallatott, a harmadik egy vigasztaló pillantást vetett reánk, és íme, a jeges, havas eső is hirtelen elállt, az északi szél is megszűnt és kisütött a nap. Hányszor és hányszor éltük át ezeket a csodába illő változásokat, amikor külső-belső behatásra elaléltságunkból, teljes kétségbeesésünkből ismét erőre kaptunk, hogy megmutassuk szadista kínzóinknak, hogy a szellem erejét meg nem törhetik.

A magyarok fegyvere

De mi volt a fegyverünk, nekünk, kiszolgáltatottaknak, a gúzsba kötötteknek, az éhezőknek, szomjazóknak, a megalázottaknak a „GONOSZ” ellen folytatott harcunkban?

A hitünk! A hitünk a „JÓ”, az „EMBERIESSÉG” létjogosultságában és bajtársaink szívében felfedezett és abban élő emberi erényekben. De talán éppen eme hitünk megjutalmazásául megjelent előttünk szenvedéseink, szeretteinkre való aggódó visszaemlékezéseink közepette a magánzárka sötétjében vagy a kínzókamra sátáni atmoszférájában szellem-testi valóságában - az Isten.

Igen, bármint is tagadnánk, bármint is kételkednénk, bármint is lemosolyogjanak majd e sorok olvasói közül egyesek - mi ott, a gyötrelmek kellős közepén, az embertelenség kietlen poklában találkoztunk VELE. Sőt mi több, gyötrelmeink, szenvedéseink közepette jelenlétét állandóan éreztük. És ez az érzés kínjainkat nemcsak elviselhetővé, de kellemessé tette. Kellemessé tette ama tudat által, hogy szenvedéseinket az Ő szolgálatában, az IGAZ és JÓ létezésének és kiolthatatlanságának bizonyságául vállaltuk magunkra és viseljük el.

A közöttünk és bennünk lakó ISTEN szenvedéseink elviselésének megkönnyítésére mély emberséget oltott szívünkbe, amely sajnálatot és részvétet váltott, ki bennünk gonosz kínzóink irányában. Amikor ütlegeltek, kikötöttek, töviseken, sziklákon bukfenceztettek bennünket, vagy guggolva fejünk felett súlyos szikladarabot tartattak velünk úgy, hogy az bármely pillanatban a fejünkre eshetett és e látvány fölött gúnyos kacajjal örvendeztek -,.nem a magunk szenvedésére és fájdalmára figyeltünk, hanem kínzóink felé irányult, részvétünk, hogy ezeknek a kietlen lelkületű embereknek nincs jobb dolguk, nincs nagyobb fantáziájuk, mint embertársaik aljas kínzása.

És eme sajnálat, eme részvét által váratlanul szuggesztív szellemi úton föléjük kerekedtünk. Őreink ezt megérezték. Csaknem hipnotizálva hagyták abba a kínzást, oldották meg láncainkat., avagy adtak egy darab kenyeret, néhány csepp vizet.

Igen, ezt bátran merem vallani, én a valamikor meggyőződéses harcias „ateista”, hogy Isten velünk és közöttünk volt és apró csodával adta tudtunkra jelenlétét.

A sok és állandó emberi gaztett, kínzások ellenére Isten közelségének érzetében és tudatában tulajdonképpen „gyönyörű” biblikus időket éltünk ott meg. Hányszor jutott eszünkbe az angyalával vívódó Jákob felkiáltása: „Szörnyű hely ez itt, Istennek háza, a mennynek kapuja!"

A GONOSSZAL folytatott szellemi harcunkat, vele szemben győzedelmes ellenállásunkat és a jó Istennel való kapcsolatunk felemelő érzését kétfontos jelenség tette még inkább lehetővé: a szexualitás teljes hiánya, amely éhezésünk és testi legyengültségünk folyománya volt, és a földi létgondoktól való teljes mentességünk. Állíthatom, hogy, a földi létben oly nagy szerepet szexualitás hiánya és az emberek, az emberiség lelkületét elsorvasztó kenyér- és létgondoktól való mentesség szenvedéseinknek és nélkülözéseinknek nagy pozitívumát képezték.

Kísérteties, kétségbeesett, szörnyű harcot vívott ebben a haláltáborban a GONOSZ a JÓVAL; az elvetemült, emberségükből kivetközött bolsevisták serege velünk, a teljesen kiszolgáltatottakkal. A GONOSZOK fegyvere a szadista, sátáni, testi-lelki kínzások ezer fajtája volt. A mi fegyverünk -- a kiszolgáltatottaké -- a keresztényi alázat, a türelem, a hit és Isten kegyelméből „jó humorunk” volt. Ezekkel ostoba, primitív, gaz ellenfeleink - bármiképp is erőlködtek minket halálra kínozni -- játszva győzedelmeskedtünk.

És íme, ennek a szörnyű, kétségbeesett, kilátástalan és kísérteties küzdelemnek szépséges emléke az, amely minket, a recski haláltábor idegen maradt, vagy övéik iránti kényszerű áldozatból látszólag a rendszernek behódolt bajtársait büszkeséggel és Isten iránti hálával tölt be. Összefűz bennünket hálás szeretetben az igaz emberség és férfiasság ama számos kifejezéséért, amellyel a GONOSSZAL folytatott harcunkban egymást baráti önfeláldozással támogattuk.

Mert kevés olyan színtere volt és van a földkerekségnek, amelyen a GONOSZ és a JÓ oly kijegecesedett, markáns formában állt volna közvetlenül szemben, mint éppen a recski haláltáborban.

A recski haláltábor egy más irányban is tanulságul szolgált.

A tábor és annak lakói, a parancsnokságtól le egészen a teljesen kiszolgáltatott rabig, éles keresztmetszetétének adták a földi, emberi társadalom keresztmetszetének. E táborban is az opportunista karrieristák játszották a főszerepet, a parancsnoktól a stallumviselőkig. Különösen szégyenteljes szerepet játszottak itt az ún. „kapósok”. A tábornak a külvilági társadalomhoz való hasonlatossága számomra egyénileg oly nagy hatással volt, hogy szabadulásom és Nyugatra távozásom után egyenesen szégyelltem volna a legjelentéktelenebb vezető állást elfoglalni.

Úgy érzem, hogy a táboron kívül még nehezebb a helyes utat megtalálni. Itt a külvilágban hiányoznak a kipróbált régi integer bajtársak, és a mi hibánkból - Isten közelségének érzete.

(Vége)