20240424
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2010 augusztus 10, kedd

Tormay Cécile - Bujdosó könyv I. kötet (3. rész) 

Szerző: Tormay Cécile

Tormay Cécile (1876-1937) / A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 December 9-11.

A Keleti-pályaudvar üveges boltozása alatt fekete táblát akasztottak ki. Fehér krétával városok neve volt felírva rá: Ruttka, Kassa, Kőrösmező, Kolozsvár, Arad, Orsova, Szeged-Rókus, Pécs, Eszék... A két nagy budapesti pályaudvarról már nem indul arra vonat. Hiába várnak ott. Magyarország fővárosából vonat nem érkezik többé. Az idegszálak elszakadnak, elszakadnak az erek, lassan ömlik ki belőlük a vér. Megszűnt az összeköttetés. A síneket befújja a hó. A jelzőlámpák kialusznak. Csend támad a messze kis pályaudvarokon és ebben a csendben borzadás van. Ki tudja, mi történik addig, míg újra összekötődik az, ami elszakadt? Idegen uralom szállja meg városainkat, szivárog előre, egyre beljebb, egyre közelebb a középhez...

És mialatt múlnak a napok, idebenn az ország magára maradó szívében mind nyugtalanabbul, elkeseredetten lüktetnek az elszakadt erek. Minden ellentétbe kerül egymással, még a hatalom mai birtokosai is. A földbirtok reformjavaslata tüzet rakott és megvilágította az ellentéteket. Meghasonlás van magában Károlyi pártjában is. A radikálisok és szocialisták összefogtak és a magyarok szánalmas szerepük dacára szembe kerültek velük.
ARRÓL beszélnek, hogy a kormány inog. A munkás és katonatanácsok révén egyre nő a szocialisták hatalma. Most már maguknak követelik a belügyi és a hadügyi tárcát. Landler Jenő és Bőhm Vilmos a jelöltjük. Batthyányt reakcióval vádolják, a hadügy minisztert támadják, mert ellenszegül a bizalmi férfi rendszernek, csökkenteni akarja a főváros szocialista helyőrségét és kinn az országban parasztgárdákat toboroz. Vádolják, hogy royalista mozgalmakat támogat, titokban tiszti zászlóaljakat és riadóosztagokat alakít.

Ellenforradalmár!
Ez a szó kezd lábra kapni, amellyel minden becsületes törekvésnek, minden hazaszeretetnek útját akarják szegni. Eljutottunk oda, hogy ma már ellenforradalom, ha az ember feljajdul az idegen megszállások miatt, ha az ország területi integritásáról vagy védelméről beszél; ha azt mondja: dolgozzunk, hogy éhen ne haljunk.
Az úgynevezett munkanélküliek hatalmasabbak, mint a dolgozók. Sokan vannak, Kun Béla a vezérük és pénzük is van bőven. A munkakerülés ma a legjobb kenyérkeresetek egyike, melyet a kormány hathatósan támogat. Milliókat oszt ki munkanélküli segélyek címén, míg az utcákat senki sem akarja söpörni, a piszok és hó garmadába nő, a szemét a kapuk alatt rothad.
Tegnap történt, hogy hosszú utánjárással méregdrágán néhány zsák szenet szereztem. A fuvaros, aki hozta, ledobálta a pince ablaka elé. Kértem, lapátolná be. Nagyot káromkodott, már sötétedett és nem volt kedve hozzá. Otthagyta, hiába ígértem neki jutalmat. Aztán... a kis német szobaleánnyal belapátoltam magam.
E napokban egy katonatisztet láttam, aki egy gyalogkocsit húzott és fát szállított magának. A testvérem egy szép angol kézi bőröndben burgonyát cipelt haza, mert semmi árért nem akadt ember, aki vitte volna. A fővárosi házi szemetet az elmúlt napokban néhány fővárosi tisztviselő fuvarozta; fuvaros nem vállalkozott és így történt meg, hogy a hivatalnokok tíz-húsz korona napidíjuk helyett aznap százharminc koronát kerestek.
És ezalatt a Nemzeti Lovarda előtt a munkanélküli segélypénztárnál állandó csődület van. Erős fiatal emberek, kószáló cselédleányok hancúroznak tolongva a sorban. Napi tizenöt koronát kapnak, de nincsenek megelégedve: harmincat követelnek. A lázítók pedig még ezzel sem érik be. Ott járnak közöttük és szívósan mondják: - Minden a tietek.
Már csak gyűlölet vagy közöny van itt a lelkekben. Ma délután temetésen voltam. Egy fiatal asszonyt temettünk. A járvány szólította el. Kocsi nem vállalkozott, hogy kivigyen a temetőbe. Gyalogosan mentünk mind. A pap is késett, ő se kapott kocsit. Már sötétedett a halottak nagy, hideg kertjében, a fekete ciprusok között, mire leeresztették a sírgödörbe a koporsót. 

A sírásók soká vártak. Türelmetlenkedni kezdtek, dühösen morogtak. Durva szavakat hallottunk. Az egyik az órájára nézett. - Későn van, - mondotta nyersen, - majd behantoljuk holnap, - aztán beleszúrták az ásójukat a kihányt földbe, vették a kalapjukat és elmentek. Lenn a nyitott sírban pedig ott feküdt a koporsó és a megdöbbent csendben halkan kis rögök görögtek le rá a partról. Tanácstalanul néztünk egymásra. Senki se mert szólni.
- Nem hagyom így itt magára, - mondotta a férj és remegő két kezével megfogta az ásót és maga lökte le a földet a legkedvesebbre, amit az élet neki adott. Dörömbölve zuhogtak a rögök a koporsóra. Egy pillanatig dermedten álltunk mind, olyan szörnyű volt az, ami történt. Aztán puszta kezünkkel segíteni kezdtünk, akik ott voltunk.
És a sötétben egy szívszaggató zokogás emberi váddal ostromolta meg az embertelenséget...

December 12.

Nagy vörös zászló fordult ki ma reggel a Dunára szürke füstös ég alatt. Egy vörös zászló haladt a Lánchíd felé. Kétoldalt utcagyerekek futottak;
Lihegve rohant a csőcselék, mint mikor a szél repülő szemetet söpör. Az utca népe a házak fala alá szorult és megint látszott a zászló, ahogy inogva közeledett Katonák jöttek a nyomán. Élükön, kivont karddal egy tiszt lovagolt. A szemembe vágódott a képe, mintha egy visszacsapódó ág ütött volna meg. Füle kétoldalt elállt a tiszti sapka alatt, az ajka húsosan fodrozódott.
A vezérek arca - a népek és seregek arca. A 48-as szabadságharc katonáinak és népének arca Görgei és Kossuth és Petőfi volt. A háborús Magyarország arca Tisza István elszánt szomorú arca volt. Az októberi forradalom arca Károlyi Mihály... Ennek a vörös zászlós hadseregnek az arca pedig az a tiszt volt, aki az élén járt.
Mögötte lompos sorokban gyalogság ment. Sokan cigarettáztak. Nehéz dörömböléssel ágyúk következtek. Az egyik ágyún rázódva ült két közlegény. Vörös szalag volt a sapkájukon. Ők is cigarettáztak... Odébb tolódott a kép. Felvonult egy tábori tüzérezred ütege. Leghátul huszárok lovagoltak. Az egyik integetett a hídfőnél. Egy leányismerőse ment arra gyalogosan. Megállította a lovát, kényelmesen leszólt hozzá a nyeregből, aztán utána ügetett a többinek.
- Az egész helyőrség itt van! - mondotta valaki.
- Budára mennek. - Miért? Mi történik? ... Senki se tudta. A vörös zászló pedig emelkedett felfelé a budai hegyen, ment a királyi vár felé.

A Belváros és a többi városnegyed nem tudott erről a felvonulásról. Senki se törődött vele, Budapest polgársága egykedvű és közömbös volt, mint maga a híd, mely tűrte, hogy ez a menet átgázoljon a hátán. Az emberek élték tovább bizonytalan életüket és minden olyannak látszott, mint tegnap és azelőtt. Csak délután terjedt el a hír, hogy a helyőrség megbuktatta a hadügyminisztert! Pogány József katonatanácsa és bizalmi férfiai elkergették Bartha Albertet.
Odafenn a Várban történt a Szent György téren. Aki elmondta, saját szemével látta. A gyalogsági legénység sorakozott, mögöttük álltak a gépfegyverek és ágyúk. És mialatt nehéz szitkok röpködtek Bartha ellen, a katonatanács helyiségeinek a térre néző egyik ablakában megjelent Pogány-Schwarz József kárörvendő arca. A tisztek lóhátról észrevették és éljenezve kiabálták a nevét. Aztán Károlyit éltették a tüntetők.

A helyőrség bizalmi férfiainak küldöttsége közben dr. Mór nevű tartalékos tiszt vezetésével felment a miniszterelnökhöz és átadta a helyőrség írásba foglalt követeléseit.
Károlyi halálos izgalomban fogadta a küldöttséget. A katonaság lenn a téren, az ágyúk és gépfegyverek csövét a hadügyminisztérium felé fordította... Így várták a választ. Tulajdonképpen a legtöbbjének mindegy volt, hogy mi történik. A bizalmi férfiaik mondták nekik, hogy ide jöjjenek, hogy követeljenek. Ide jöttek hát és követeltek: Mondjon le Bartha és jöjjön a helyébe civil hadügyminiszter, aki demokrata hadsereget szervez. A hadügyminisztériumból csapják el a vezérkari tiszteket és hajtsák végre a katonatanácsról és bizalmi férfi rendszerről szóló rendeletet, melyet Bartha egyre halogatott. Oszlassák fel a hadügyminiszter titkos külön tiszti csapatait. Végül még azt kívánták, hogy a legénység ezentúl maga választhassa parancsnokait és hogy legénységi emberekből is lehessen tiszt.
Odafenn ezalatt a miniszterelnöki fogadóteremben Károlyi beszédet intézett a küldöttséghez, meghunyászkodott, mindent megígért és kiszolgáltatta Barthát.
- Örömmel látom, - mondotta - a sok ezer katonát, mert most saját szememmel is meggyőződtem róla, hogy a magyar kormány nem áll védtelenül, hanem mögötte van egy erős hadsereg. .
Ebben a percben ugyan nem egészen mögötte, hanem ellenkezőleg, épp szemben állt vele az az erős hadsereg, amely csak arra volt jó, hogy Budapesten tüntessen, mely csak arra volt elég hős, hogy az ő hadügyminisztériumára szögezze az ágyúit.

A katonaság ezután sorakozva a katonatanács helyisége elé vonult és Pogány diadalmámorában hencegő beszédet intézett hozzájuk: - Megmutatta ez; a tüntetés, hogy van katona elég és hogy ez a katonaság a bizalmi férfiak kezében van. Megmutatta, - ordította elragadtatottan, - hogy lehet fegyelmet teremteni, de csak ha maga a katonaság teremti meg...
- Éljen Pogány hadügyminiszter, - kiáltották a vörös zászló alatt. Ő pedig vörösre dagadva a kiabálástól, harsogón fenyegetőzni kezdett: Nem tűrjük, hogy szétkergessék Budapest szociáldemokrata katonaságát, csak azért, mert szocialista! Nem tűrjük, hogy indifferens parasztzászlóaljakat szervezzenek!
- Éljen a szocialista katonaság! Le a parasztzászlóaljakkal! - üvöltötte utána a tér.
Ma délelőtt megint elveszett valami ott fenn a Várban. Csak kétségbeesett erőfeszítés, titkos szervezkedés segíthet még rajtunk...
Magyarország fegyverei most már egészen Pogány-Schwarz kezébe kerültek és örömükben részeg katonák lövöldöznek az utcákon.

December 13-15.

Egy kocka perdült tegnap a Várban és a vörös szín maradt felül. Az ország szerencsétlenségét nem lehet többé kifoltozni. A kormány kifoltozta önmagát. Bartha Albert, a magyar érzésű katona elment és elment Batthyány. A szocialisták, a kommunista Landler Jenőnek szánták a belügyi tárcát. Ez nem sikerült. A szocialisták győzelme azért mégis teljes. Megkapták a hadügyi tárcát! Egyelőre Károlyi az ideiglenes hadügyminiszter, de látni való, hogy mögötte a szociáldemokrata Böhm Vilmos, a kis zsidó villanyszerelő áll, aki nem rég a vezetékeket és az írógépeket javítgatta a minisztériumban.

- Jó, hogy itt van. Jöjjön csak, javítsa meg a gépemet! - mondották neki a gépírókisasszonyok, mikor a minisztérium folyosóján meglátták. - A miniszter vagyok felelte Böhm büszkén és elfoglalta a helyét. Ő már Magyarország hadügyminiszterének mondja magát. Károlyi még leplezi. Megszoktuk ezt a játékot. Mikor Károlyi november 1-én megalakította kormányát, öt zsidó miniszterrel indult, de miután félt a közvéleménytől, csak hármat vallott be. Jászit, Garamit Kunfit, míg a külügyminisztériumban Diener-Dénes elé és a pénzügyminisztériumban Szende Pál elé ideig-óráig lárvának maga telepedett oda.
Ijesztő hirtelenséggel törtetnek előre. A destrukció tábora kérlelhetetlen következetességgel valósítja meg amit Kunfi az Országház kupolatermében a köztársaság kikiáltása napján bejelentett: "Az intézmények után az embereket kell átalakítani, minden helyre ebben az országban olyan embereket kell állítani, kik az új forradalmi gondolatnak a szellemével vannak áthatva."

Ma már látszik mindenütt, hogy kik azok. A katonai vezetőség és a polgári közigazgatás hivatalaiban javarészt olyanok ülnek, akik azelőtt bankok és boltok pultja mögött, vagy szerkesztőségekben dolgoztak és kicsúfolták az élhetetlen magyar értelmiséget, mely éhbéren, állami hivatalokban tengődött. Most elfoglalják a helyét, hirtelen fizetésemeléseket eszközölnek ki maguknak és olyan bámulatosan erős faji politikát folytatnak, mint aminőre a magyar faj, szégyenére legyen mondva, nem volt képes soha.
"Ezer évet törölünk el!" - mondják szüntelenül és rossznak találnak mindent, ami itten századokon át történt. De saját magukkal szemben nem tűrnek többé kritikát.

A magyar társadalomban lassú harag emelkedik. - Tetszik tudni... .ma, már odajutottunk, dörmögte egy kereskedő a boltjában, és óvatosan körül, nézett, - hogy ellenforradalom, ha valaki egy galíciait véletlenül meglök az utcán.
Míg mi mindentől visszavonultunk és a magyar élet gyászában és szegénységében nem látszik többé, szerepelni kezd a hadimilliomos testvértípusa, a forradalom meggazdagodottja. Új fajta közönség lepi el a vendéglőket, a mulatóhelyeket és a színházakat. Telt házak előtt adják az ő íróiknak a darabjait. Kaftánosok ülnek a földszinten. És a páholyokban libazsíron hízott parókás ortodox asszonyok, akik jiddis német nyelven beszélnek maguk között és felvonásközökben a Királyi Operaház szép, előkelő csarnokában fokhagymás szalámit falatoznak és eldobják a zsíros papirosokat. A Hungária-szállodában és a Ritz éttermében jóformán kizárólagosan csak késsel esznek az újfajta vendégek, akiknek a lelkét legjobban jellemzi az, hogy a napokban mikor az étteremből kifelé indult néhány francia tiszt, megparancsolták a cigánynak, húzza el a Marseillaiset és hódolatuk jeléül valamennyien felálltak. Az egyik tiszt, visszafordult és csak annyit mondott: "Sale nation". A hódító elveszi a legyőzött szabadságát, fegyverét, javait. De ez olyan fajta hódító, amely, miután mindent elvett tőlünk, még a becsületünket is elveszi. Egyre világosabb lesz előttem, hogy a határon beözönlő pusztítást csak akkor szoríthatjuk vissza, ha előbb a belső pusztítókat visszaszorítjuk a maguk helyére. És összefogunk valamennyien. Gróf Bethlen István egy pártba akarja tömöríteni az összes hazafias magyar pártokat.
Mi asszonyok már sokan vagyunk. Tegnap a Tűzoltó utcában gyűlt össze egy kis tábor, holnap a Duna túlsó partján, aztán a Balaton utcában, összevissza mindenütt. És én beszélek az asszonyoknak, elmondom nékik, hogy egy triangulus a mi várunk, melynek három kiugró bástyája: a hazánk, a hitünk, a családunk. Ezt a három bástyát fenyegeti a zsidó szocialista kommunizmus. Mire ők rohamra mennek, meg kell erősítenünk a lelkeket, hogy a szörnyű offenzíva összeomoljon. Az emberiség legnagyobb vesztese az asszony lesz, ha elvész a harc és győz a kommunista kiáltvány, mely nőközösséget hirdet a szétrúgott családi tűzhely felett és megtagadja Istent és a hazát. 

Nagy Péter végrendelete a szláv világuralom programja. A rabbinusok fiának: Karl Marxnak, eredeti nevén: Mardochajnak kommunista kiáltványa pedig a zsidó világuralom programja. Ha megvalósul, elpusztul Magyarország és utána az emberiség kultúrája.
Mikor mi a boldogtalan, széttépett Magyarország földjén küzdünk, nemcsak magunkért, a világ minden keresztény asszonyáért harcolunk. Ők nem tudják és nem segítenek és engedik, hogy hazájuk hatalmasai tönk
Akik a szavaimat hallották, megértettek. És sokan felajánlották munkájukat. Pedig ekkor már veszedelmet jelentett ez a felajánlás. Nem egyszer észrevettem, hogy kémkedő lépések követnek az utcán. Leselkedve jöttek mögöttem, megálltak, ha megálltam, és újra jöttek. Kísértek felfelé a sötét lépcsőházakban és ha egy-egy ajtón befordulva visszanéztem, valaki állt a homályban és figyelt.
Ma délután nálam gyűltek össze az asszonyok, Perczelné Kozma Flóra is itt volt és megígérte, hogy a protestáns női társadalom vezetőit tájékoztatja a mozgalomról. Kállay Erzsébet, Kállay Magdolna és Szende Anna, bátran mellém álltak. Gróf Batthyány Lajosné, Szegedy-Maszák Aladárné ekkor már dolgozott. Dr. Czeke Marianna, Latinovics Róza, gróf Csekonics Sándorné, Horváth Gézáné, Somló Sári és még sokan, akiket megilletne, hogy a nevüket ide írjam. A legjobbak velünk voltak.
A kormány tudott rólunk: A rendőrség figyeltetett. Hiába, az eszme ment és terjedt. Mikor kimondtam, a magáéra ismert benne mindenki. Útját állni többé nem lehetett.

December 16.

Réges-régen volt-e? Gyermekkoromnak valamelyik téli estéjén hallottam-e a meséjét, hogy egyszer fenn, a Kárpátok előtt kitátotta a száját egy óriás és el akarta nyelni a világot. Már a foga alatt voltunk és túl az Óperencián és mindenütt, ahol emberek laknak, azt mondották rólunk, hogy végünk van. Elvész a szegény kis Magyarország a császári Ausztria és utána el kell vesznie a Német birodalomnak is. Úgy rémlett, ütött az óra. Lenn az Alpok árnyékában előrántotta köpenye alatt rejtegetett tőrét a régen leselkedő Itália és a hátunkba döfte. Oláhország pedig készülődve köszörülte a gyilkot.

A központi hatalmakon már semmi se segít... Ezt mondták az egész világon és biztos prédára vették.
És ekkor, egy májusi napon, csoda történik. A nagy tavasz reggelén rohamra indult Gorlicénél három szövetséges. - Mackensen, Mackensen! - rivalgott a győzelem és a cári Oroszország, a legrettentőbb ellenség, amellyel valaha is népek csatáztak, elbukott a májusi mezőn.
Régen volt-e? Gyerekkoromban hallottam-e a mesét, hogy lenn Erdélyben az oláh határon, mint a gorlicei visszhang, újra éledt Mackensen neve a győzelemre rohanó magyar és német seregek felett. Aztán a Duna , hömpölygő roppant tükre felett harsant fel harmadszor a név: Mackensen! És ő harmadszor állt a seregek: élén, melyek Magyarország kapuját diadalban megvédték.
Régen volt-e? Olyan régen, hogy a háládatlan idő elborította az emlékezést? Megfeledkeztek-e róla a jövő-menő, késő nemzedékek? ...

Tegnap volt! A história véres tegnapján a világháborúban, mikor még volt reménység és volt becsület. És ma, mikor Mackensen Budapestre ért, hogy hadseregének hazaszállításáról Károlyival tárgyaljon, a kormány tudtával Pogány-Schwarz vörös katonái Gerő-Grosz százados vezetésével, gépfegyvereket vonszoltak ki a Keleti pályaudvar peronjára, a sínek felé fordították a csövüket, míg az "Az Est" szerkesztősége egy kinema fényképezőgépet állíttatott fel. Így várták Magyarország fővárosában a marsall berobogó vonatát. Mackensen szép öreg huszárarca eltorzult a dühtől, mikor a megszállott pályaudvar szégyenletes képét a vonat ablakából meglátta. Egy pillanat alatt megértette tőrbe csalták. Gerő százados pedig odament hozzá és közölte vele hogy fogoly. Aztán tudomására hozta, hogy Károlyi Mihály tárgyalni kíván vele és várja az Országházban. Mackensen tiltakozott. Nem akart menni azt kívánta, jöjjön Károlyi vagy megbízottja a pályaudvarra. Gerő százados jelezte, hogy vonakodása káros következményekkel fog járni hadseregére...

A marsall szörnyű lelki tusa után engedett. De kijelentette, hogy addig nem hagyja el a vagont, míg a fényképezőgépet és a gépfegyvereket el nem pusztították onnan. Megtörtént. Mikor kiszállt, ólomszürke volt az arca a haragtól és a melle úgy zihált, hogy egyenruháján összecsörrentek az érdemkeresztek. Felemelt fejjel, merev tekintettel ment a csukott a autóhoz.
A Képviselőház miniszterelnöki szobájában folyt le közte és Károlyi között a tárgyalás. Egy német barátom mondta el a lefolyását, úgy, amint azt maga a marsall beszélte el neki.
Károlyi állva fogadta és néhány lépést tett feléje: Mögötte a szocialista hadügyi államtitkár, a kis zsidó szerelő, Böhm Vilmos lapult. Mackensen bálvánnyá dermedve, hátán összetett kézzel állt szemben a két emberrel. Némán hallgatta meg Károlyit, aki az antant-hatalmakra hivatkozva felszólította, hogy a belgrádi fegyverszüneti feltételeknek megfelelően, rendelje el egész hadseregének lefegyverezését: A marsall elutasította mondván, hogy reá nézve Spaból eredő értesítés alapján - a nyugaton kötött fegyverszüneti feltételek az irányadók. Azt is kijelentette, nem fogja addig elhagyni Magyarországot, míg hadseregének utolsó katonája át nem kelt a határon.
Károlyi ekkor tudomására hozta, hogy ezt különben sem tehetné, miután fogoly és egész táborkarával együtt Fóton fogja őt internáltatni.
- Ezt nem vártam! - mondotta Mackensen. és a tárgyalás kemény szavakkal folyt tovább. A magyar kormánynak lehetőségei voltak. Károlyi a hadsereg internálásával fenyegetőzött. Végre is így erőszakolta ki a fegyverletételt, melyet Mackensen csak feltételesen, a német kormány utólagos jóváhagyása mellett fogadott el.
Károlyi a tárgyalás alatt a szokottnál is jobban dadogott és mikor a kínos találkozás befejeződött, zavartan kezét nyújtotta Mackensen felé. A marsall sötét gőggel mérte végig: - Sok emberrel volt dolgom életemben, de olyan férfival, akiből annyira hiányzott minden becsületérzet, mint önből, még nem találkoztam. - Aztán kemény, rövid fejmozdulattal hátat fordított. Károlyi Mihály keze pedig, mely felett már a francia Franchet d'Esperay is megvetően nézett el, most ismét szégyenben, üresen maradt a levegőben.

Így történt, hogy Mackensen Magyarország foglya lett...
Régen volt-e? Gyermekkorom valamelyik téli estéjén hallottam-e a meséjét, hogy egykor a megmentett Magyarország három kapujánál rivalgott fel a győzelem: Mackensen, Mackensen!

December 17-22.

A szégyen sikátorát járjuk két magas szűk fal között, melynek kitérői és pihenői nincsenek. A poshadt levegőben minden fordulónál mélyebbre süllyedünk.
Még a megszokottnál is nehezebb volt a tegnapi este. Késön váltam el Anyámtól és éjjel nem tudtam aludni. A nemzetek balsorsukat közösen hordozzák, talán ezért, bírják el a legnehezebbet is, de a szégyen, mely most bennünket ért, olyan újszerű, hogy szinte egyéninek rémlik. Külön-külön viseljük mind. Régóta feküdtem mozdulatlanul a sötétben és szüntelenül arra kellett gondolnom, amit Károlyi ellenünk elkövetett. Holnapra tudni fogják az az egész világon és megvetnek érte még az ellenségeink is.

Az ellenségeink?... Egyszerre mintha a sötétből egy német katona arca nézett volna ki hirtelen. Hogyan jutott eszembe ez az arc? Egy sebesült volt, akinek két lábát elszakította a gránát. Erdélyből hozták fel vagy két évvel ezelőtt. A pályaudvaron beszéltem vele a német barakkban. És ebben a pillanatban hirtelen felrémlett még egy és mint egy örült lázálomban jönni kezdtek a feketeségen át, tódulva, vég nélküli menetben véresen, csonkán, bénán mind, akik a négy és fél éves háborúban valaha is elém kerültek. Egyiknek kemény és, megvető volt az arca, a másiké szemrehányó és valamennyien reám néztek és hallatszott a sóhajtásuk.

A háború éveiben, határtalan gőgjében, nehézkesen, nyersen sokszor megbántott minket a német és bántott azelőtt is a histórián át. Annexiós álmai nem egyszer eltolták tőlünk a béke lehetőségét. Hadviselése módjával, diplomáciájának a munkájával és mindenek felett a modorral, mellyel velünk bánt, sokszor nem értett egyet a lelkünk. De elismertük nagyságát, erejét, kitartását és becsületét. Hitem van rá, hogy nincs egyetlen magyar ma Magyarországon, aki kétségbeesett felháborodásban ne utasítaná vissza azt, amit Károlyi Mackensennel nevünkben elkövetni mert...

Kín lett a párnám és parázs az ágyam. Szégyen marta a lelkemet. Miért nincs senki közöttünk, aki ezért bosszút állna? Miért nincs valaki, aki letörölje a piszkot, mielőtt ránk szárad? Német katonasapkák alól, megszámlálhatatlan tekintet meredt felém és a sötét csenden átvonuló vég nélküli látomást nem bírtam többé elviselni. Világot gyújtottam. Valamit olvasnom kellene, hogy ne gondoljak erre. És egy könyvet vettem elő, magyar könyvet, - nem tudtam volna idegen írást olvasni. Hány, de hány estén, mikor az örülés határán jártam, vigasztalt meg Arany, Vörösmarty, Petőfi. Ők az osztrák zsarnokságot és az elveszett szabadságharcot siratták. Enyhe idők voltak azok a mostani gyalázathoz mérten. De szenvedés volt az is és halhatatlanságukban értettek hozzá, hogy megvigasztalják koruk halandó fájdalmát. Jó sorsa volt annak a kornak, - mi árvábbak vagyunk! Milliós nagy városunkban nincs egyetlen költő sem, akinek a versében kipanaszkodhatnánk magunkat, aki hangot adna a kínunknak, hogy könnyebb legyen.

Anatole France szocialista és mégis a revans egész dühével állt a háborúban a francia nemzeti eszme mellé. Gabriele D'Annunzio a Capitoliumról egy áruló háborút hirdetett, lecsalta az igaz útról nemzetét és mégis volt szépség vad harci kiáltásában, mert hazája és faja lángoló szeretete égeti benne. Míg az Anatole Franceok és d'Annunziók harsogva hívták nemzetük dicsőségét és győzelmét, a budapesti költők egy része budapesti kávéházakban filozofált a pacifizmusról és közülük nem egy forradalmat csinált az Asztóriában. Sőt akadt olyan is, aki a Közmunkák Tanácsának azt a javaslatot tette, hogy a forradalmi idők megörökítésére a Gizella teret Károlyi Mihály térnek, a lánchídi "csata" emlékére a Ferencz József teret Október 29-ike terének, a Városligetet pedig Népszava ligetnek nevezzék el.
Megtévedtek? Jó, legyen, de hol vannak most, mikor tévedésről többé szó nem lehet, mikor országukat és fajukat eltapossa a tábor, melyhez csatlakoztak? Ha a magyar államférfiak szánalmas tétlenségbe zsibbadtak, ha nincs egyetlen katonánk, aki kardot rántson, miért nem verik fel a költők az ájult nemzetet? Még mindig alusznak. Még mindig vétkeznek? Ébredjetek.

Az íróasztalomhoz kuporodtam és írni kezdtem nekik szenvedésben egy levelet. Elmúlhatott vagy egy óra is, mikor egyszerre ajtónyílást hallottam a lakásban. Lépések jöttek a szalonon át. Az egyik gyors volt, a másik mintha tétovázott volna. Halkan közeledett a furcsa kedves ritmus és emlékeztetett. Így jött hozzám Anyám gyerekkoromban, ha éjjel ijesztőt álmodtam és oda se ért és már elmúlt, ami rossz volt a sötétben...
Kinyitotta az ajtót. Ő se tudott aludni és odaült a mély karosszékbe az íróasztalom mellé és hallgatott. Én pedig olvasni kezdtem neki, amit írtam:
A mi harcunk önvédelmi harc volt. Aki még tagadja, nézzen észak, dél és kelet felé, ha ugyan könnybe lábadt szeme odalát! Önvédelmi harcunk volt a háború, amelyet elvesztettünk. Szörnyűn vesztettük el, szörnyűbben, mint ahogy a sors akarta! És most, olyan égő fájdalom, olyan mérhetetlen a szenvedés, hogy elzsibbad tőle az emberi agy és kifordul a kézből, amit markolnia kellene.

Zsibbadtan, a jóra tétlenül áll az ezeréves hősi nép és az idő rohan, elmúlnak az utolsó percek, melyek nekünk adattak, mielőtt a végzet lezárja történetünk legrettentőbb fejezetét.
A homok lefut az órában és nincs kéz, amely kikapná belőle nemzetünk számára a jövő szűkös aranyszemeit. Hol van, aki megmarkolja a percet és átkiált cseh, oláh és szerb fegyverek között pusztuló fegyvertelen testvéreinkhez és átkiált a háború emelte falakon túlra, a világ népeihez? Reményt és szeretetet és hitet kiált ide, - igazságért kiált amoda. Hol van? És ha szava nem hallatszik el a messzibe, szörnyű óránkban miért zsibbadtak minden magyar lantok húrjai? Harcunkban miért nem volt új Petőfink, legyőzöttségünk sajgó kínjában miért nincs új Aranyunk?
Halk húrok hangja messzebbre hat és tovább rezeg mint öblös hangú szónokok beszéde.

A kobzosok dala is elhagyta volna a magyart? Elvéreztek volna az itthon maradt lantok? Pedig mos tépni, verni, szaggatni kellene a lankadt húrokat. Titáni halálsikoltással kellene belevájni jajszavunkat öt világrész szívébe, erőt és hitet kellene rivallni az itthon szenvedőkhöz, vad, hörgő énekkel kellene felrázni a vérvesztett nemzetet, amely elhagyni készül önmagát! Dalnokok kellenek, akiknek a szava felcsap a magyar égre, amelyet számunkra a kék végtelenben koldus kicsinyre akarnak szabni a győzők, dalnok kell, akinek a szava eggyé markolja össze a magyar földet, melyet vérző darabokra szaggatnak szét a talpunk alatt. Dalnok kell, aki szeretetre tanítja magyar iránt a magyart. Mert a mi népünk, melynek vezetői testvéri szeretetet és türelmet ígérnek az egész emberiségnek, az a mi népünk, csak gyűlöletet és türelmetlenséget habzsol idehaza önmaga ellen.
Aki a saját vére testvéreit, aki a tulajdon anyját nem szereti, arról hogyan hinnék el a világon, hogy a szomszéd anyját fogja szeretni?

Jöjjenek, hívom esedező szóval a dalnokokat, akiknek még fájdalom a magyar fájdalom, akiknek még halál a magyar halál. Hisz Pozsony felzokog a Duna felett és Nyitra, Trencsén, Liptó, Turóc, Arva, Sáros, Zemplén magyarjai hontalan földönfutók. A hű Szepes velőtrázón sikolt le a rónára. Kassa felmarkolja a Rákóczi kardját, Erdély nagyszerű vértanúsebeire mutat, míg a halhatatlan büszke székely megrázza öklét a bilincs előtt és a Hunyadi védte ősi föld szíve Belgrád felett meghasad a fájdalomtól. Ilyen halálverejtékes órában ki adjon biztató szót és ki erősítsen egy jobb jövő hitével, hanem a nemzet költői?
És meghívom őket és senki se felel, hívatlanul, egyszerre jönni kezdenek az el nem múlók, a fenséges szellemsereg, mely lobogó tudott lenni, mikor lobogó, kellett, háromszínű hű lobogó a magyar milliók előtt és útmutató szövétnekláng és pásztortűz és enyhe mécsvilág tudott lenni a nagy csalódás éjjelén. Míg a maiak nem találják meg a mi fájdalmunk hangját, a téli országutakon Petőfi járt a hazatért rongyos, csonka hősök között:
Szégyen, szégyen! Egykor mi valánk a sorsnak Számadókönyvében a legelső szám, s most leghátul állunk, semmit sem jelentve... Kik lábunk ölelték egykor térdepelve, Most arcul csapkodnak... szégyen reád Hazám!
S én ezek dacára sem fogok pihenni, Érezzek bár százszor több fájdalmakat, Verjen meg bár engem a nagy Isten érte... Addig ostorozlak, nemzetem, míg végre feldobog szíved, vagy szívem meghasad.

A tűzhelyüktől elüldözött hontalanokhoz, virrasztó éjszakákon, vigasztalóan Eötvös beszél és arra int amerről jöttek:
Ha visszatérek, boldogulva hon,
Hadd lássam népemet virányidon.
Odalenn az Alföldön, napszállta után Arany bolyong a téli síkon. Megáll a tornácos házak küszöbén, a tanyák rőzsefényes kicsi ablaka alatt. És a róna lelke szól szavával: A nemzet él, a nemzet összeretten, átfűt szívén a nemlét iszonya.
És mindenek felett, egymagában, mint egy óriási zengő kar kiált a Vörösmarty hangja:
Még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán...
Így szól vissza hozzánk a tegnap, mialatt hallgat a jelen lantja és a legyőzött ország járvány pusztította, ködbe, sárba süppedt fővárosában, még mindig lobogók szívet tépő szörnyű iróniája alatt támolyog megszámlálhatatlan hontalan magyar.

Szegény boldogtalan városom, hát nincs senkid, aki mondaná, hogy ereszd már félárbocra ázott zászlóid szövetét Hát nincs egyetlen dalnokod sem, aki felkeltene? Hiszen földönfutó fél országod népe, idegen seregek tipornak végig megalázott utcáidon, köröskörül a haza testét tépik szét.
Jöjjenek hát lantjukkal a holtak felkelteni az élőket, szólaljanak be a sírok az elevenek hajlékába, vigasztalja meg a múlt a jelent. Mert amit a magyar múlt dalnoka mond a jelen hallgató néma dalnokai felett, abban van remény; benne van a magyar jövő.
Végére értem az olvasásnak. Így múlt el az éjszaka. Reggel telefonáltattam a Pesti Hírlap szerkesztőségébe és kérdeztem, kell-e egy cikk? Először történt életemben, hogy helyet kértem magamnak. Eddig mindig tőlem kértek a lapok. A szerkesztő azt felelte, hogy köszönettel veszi. Elküldtem hát neki a kéziratot Másnap nem jelent meg. Azután sem. Megint telefonáltam. A szerkesztő kissé zavartan felelt, bocsánatot kért mondta, hogy nem közölhetik a cikket, mert nem fedi a kormány intencióit...
- Hát a kormány intenciói ennyire ellentétben állanak a hazaszeretettel?
- Ne tessék elfeledni, - mondotta a szerkesztő idegesen, - hogy rettentően súlyos a helyzet; ez az utolsó polgári kormány és ki tudja, meddig tartja magát.
- Remélem nem soká. Jobb volna, ha nyíltan lépne fel a destrukció. Tűrhetetlen ez az álarcos lefelé csúszás.

Mialatt beszéltem, sajátságos, idegenszerű kis zörgést hallottam a telefonkagylóban. Elromlott volna a készülék? Egy másik lap szerkesztőségével akartam beszélni, de a központ nem kapcsolt. Jó ideig vesződtem a telefonnal, közben elküldtem a Pesti Hírlap szerkesztőségbe a kéziratomért.
Mire a cikk megérkezett, elvittem az "Az Újság" szerkesztőségébe. Ilyesmi is először esett meg velem. De a fejembe vettem, hogy írásom holnapra megjelenjék - és nem tágítottam. Ágai főszerkesztő előzékenyen fogadott. Másnapra beváltotta ígéretét. A cikk, kissé elrejtve ugyan és alig olvasható szedéssel, de mégis megjelent.
Valamikor csendesebb időkben, bizonyára csodálkozni fognak az emberek, hogy olyan uralomnak az idején, mely a sajtószabadságot hirdette - ilyen világ volt. És ugyanakkor, mikor a szociáldemokraták lapja reggelihez nyugodtan megígérhette az olvasóinak, hogy a "diadalmas forradalom" el fogja söpörni a polgári társadalmat és sovinizmussal vádolhatja a magyarságot, mert országa ezeréves területéről nem akar lemondani, - a magyar fájdalomnak egy szegény írása kálváriát járt, míg akadt lap, amely helyet adott neki. Talán éppen ilyen csodálatosan fog hangzani az is, hogy a cikkel kapcsolatban halomszámra jöttek hozzám köszönő levelek és egy barátom, Perczel György, aki ötvenegy hónapig volt háborúban és a bátorságról megvannak a maga fogalmai, azt telefonálta, könnybe lábadt mindnyájunknak a szeme, mikor elolvastuk a cikkét. Leveszem maga előtt a kalapot, hogy volt bátorsága ezt kimondani."
És míg a hazájuk és fajuk szeretetében meggyötört emberek hálásak, hogy kimondtam, amit mindannyian éreztünk, a Nemzeti Színház nagy művésznője, Csillag Teréz, az elrongyolódó kis újságcikkel járta a várost és utánozhatatlan szép hangjával beleolvasta a lelkekbe, hogy ébredjenek!
Sokan vagyunk, csak nem tudunk egymásról.

Kolozsvár, 1918. dec. 23.

Most olvastam Az Újság vasárnapi számában írott "Ébredjetek!" című cikkét. Le nem írhatom, mit éreztem e cikk hatása alatt és mégis úgy érzem, kell most írnom. Minden szó a szívembe vágódott a maga rettentő metsző igazságával. Ez a hang, ez a keserű kemény beszéd kell ma nekünk, úgy kell, mint az éhen halónak a falat kenyér, mint a vízbefúlónak az utolsó szalmaszál. Ez kell: a magyar önérzet, öntudat hirdetése egy olyan világban, amelynek minden nemzete tajtékzik a sovinizmustól, csak mi, magyarok hirdetjük a nemzetköziség, a mások előtt való megalázkodás, a mindenbe belenyugvás és mindennel megbékülés elvét, - sokkal túl azon a határon. amelyig nyomorult helyzetünk elmenni kényszerít!
Igaz: a mi vezetőinknek nem fáj eléggé a "magyar halál" és a mi. szörnyűbb, a költőink is úgy hallgatnak, mintha nekik sem fájna! Én nem tudom eléggé forrón megköszönni Tormay Cécilének, hogy e gerinctelen összeomló és öngyilkos magyar világban volt bátorsága ezt a szemünk közé vágni. Vajon hányan vannak odafenn, az ország elmagyartalanodott szívében, Tormay Cécilehez hasonló magyarok és rajta kívül hányan érzik magyar írók ott azt, amit mi érzünk itt, mikor most, este ránk nehezedik a bizonyosság, hogy holnap, Karácsony szombatján, hajnalban Kolozsvár utcáit oláh csapatok tapossák?!
Engedje meg, hogy érzéseink rokonságára hivatkozva, megküldjem két költeményemet, melyet Kolozsvár kétséges napjaiban írtam. Bizonyára szerények vidékiesek talán itt a kifejezőeszközeink, de ha mi érzésünk fűtené azoknak a lantosoknak a lelkét, akik odafenn ma hallgatnak: a maguk művészetével s az ő kifejező eszközeikkel csodákat művelhetnének. Rajtunk pedig bizony-bizony már csak csodák segíthetnek.

Erdély nyomorult földjéről, Kolozsvár megszállásának előestéjén írtam e sorokat. És kérem, ne hagyjon el továbbra sem bennünket, szegény magyarokat. Írjon nekünk! - Minden könyvét, minden írását úgy fogadjuk, mint börtön rabja a napvilágot. Mert meglehet, hogy politikailag széthullunk, hogy államilag darabokra tépnek a reánk dühödt farkas nemzetek, de nincs a gyulafehérvári gyűlésnek olyan törvénye és nincs a Nagyszebent kormányzó tanácsnak annyi hatalma s az oláh impériumnak annyi szuronya, hogy kitörölhetné, vagy kivakarhatná a lelkünkből a Tormay Cécile tolla nyomát. És amíg a magyar szellem el nem pusztul, addig örök a feltámadás reménye. Maradok mély tisztelettel az erdélyi magyarok nevében is hálás igaz híve:
Végvári.
Egymásra néztünk. Olyan volt ez a levél, mintha nem egyetlen ember írta volna, de maga Kolozsvár, vagy talán az egész fájdalmas, búcsúzó Erdély...
- Mi lesz egy év múlva? Mi marad meg Magyarországból? - töprengve, szenvedőn ment körbe a jövendölés. Hogy elbírjuk a jelent, a jövővel biztattuk magunkat. Aztán sógorom, Ritoók Zsigmond mondta: Nem bírnak úgy szétszedni minket, hogy megint össze ne kerüljünk! - Anyámtól kérdeztem, hát ő mit hisz?
- Ezek már a ti dolgaitok. Én majd csak felülről nézem. És ütött az óra.
Ez évben nem mernek egymásnak boldog újévet köszönteni az emberek. Morognak valamit, aztán lefele néznek, olyan furcsa kifejezéssel néznek, mintha nyitott sírba látna a szemük.

Kassát megszállták a csehek! Székesegyháza öreg tornya alatt, lenn a kriptában ökölbe szorul Rákóczi csontkeze: Hát ezért hoztatok haza? És ugyanakkor otthagyta Pozsonyt a magyar katonaság a pesti katonatanács bizalmi férfiainak a biztatására: A helyi munkástanács mohó sietséggel átvette a hatalmat, míg ma újév napjára, Ricardo Banecca olasz ezredes, egy ezred cseh katonával bevonult a városba. A Duna fölött a koronás fehér márványasszony lova mellett két magyar áll és a: "Moriamur pro rege nostro" van az ajkukon. Lesütötték-e a szemüket, vagy a kövek még mondják Pozsonyban? Mondják, mialatt a magyar kormány pacifista megelégedéssel adja tudtul az országnak, hogy: "a vérontás elkerülése végett a népköztársaság fegyveres ereje mindenütt visszavonul".
Az utolsó hetek magyar élete olyan volt, mint hogyha egy rothadt vizű kútból akartunk volna felvergődni a napvilágra. Kínlódva húzódtunk felfelé, kétségbeesetten erőlködtünk, hogy kiemeljük magunkat a víz békanyálas undokságai közül, de hasztalan. A kút falazása, mint egy nyirkos kürtő csak egyre nyílt a fejünk felett, a vize utánunk jött és kivergődnünk nem lehetett. Békanyálas rothadt víz, undokságok, tapodó, lucskos undokságok. Tegnap a fóti kastélyban Mackensen vezértábornagyot körülzárták francia szpáhik. Azóta őrzik, mint egy gonosztevőt. Úgy hírlik, Károlyi maga kérte ezt.

Régi szokás minálunk, hogy újév napján Magyarország miniszterelnöke beszédet mond, visszapillant és előre néz. Károlyi Mihály is elmondta ma délelőtt azt a beszédet. A múltat vádolta benne és lemondott a jövőről. Minden szerencsétlenségünkért a régi rendszert tette felelőssé. És mint egyetlen mentséget, imbecilis rögeszméjét hirdette újra: "A pacifizmus gondolatában kell Magyarország ügyét keresnünk, mert ennek nevében fogunk győzni... Ha azonban a pacifizmus végleg elbukik, akkor azt mondom: Finis Hungariae."

Pozsony, Kassa, Kolozsvár... a pacifizmus elbukott előttük. És az, aki magáról azt merte mondani október 31-én, hogy: "Magyarországot csak én menthetem meg", - újévre oda kiáltja a megcsalt magyar millióknak: "finis Hungariae".
Ez a gyáva kijelentés felrázott a szomorú ünnepek zsibbadásából. Olyasmit éreztem, hogy abban a percben, melyben Károlyi lemond prédájáról, a mienk, egészen a mienk lesz boldogtalan országunk. Ha számára vége van, akkor számunkra kell újra kezdődnie, Ezentúl még szívósabban és erősebben akarok dolgozni.

Délután összejövetelünk volt erdélyi barátnőmnél. De mielőtt útnak eredtem volna; innen is, onnan is telefonfigyelmeztetések érkeztek, ne mozduljak el hazulról, mert zavargások lesznek. Lemondások jöttek. Valaki a rendőrségre hivatkozott, onnan kapta a figyelmeztetést, mások Károlyi környezetéből vették a riasztó hiteket. Mikor leértem a lépcsőn, alig múlt négy óra, a házkaput mégis zárva találtam. A kihalt utcákban jóformán senki se járt, csukott boltok, csukott kapuk. A házak zárkózottan, önzőn néztek le rám. Éreztem, ha bajba jutnék, nem fogadna be egyikük sem. Az emberi hajlékok ma megtagadtak minden menedéket. A kitaszítottság és kiszolgáltatottság tudata nehezedett rám. Aki nappal nem járt még olyan városban, melyben kocsi és ember nem mozdul, melynek minden kapuja, minden boltja csukott, az nem tudja, mi az elhagyatottság.

Erdélyi barátnőm szalonjában csak kevesen gyűltünk össze. Szállingózva jött néhány asszony és politikus. Nehéz és szomorú volt a hangulat. Vita nem támadt semmiből. Elhatároztuk, hogy a magyar női társadalom szervezkedését Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének nevezzük.
Mielőtt szétváltunk volna, erdélyi barátnőm bizalmasan megkérdezte tőlem, milyen anyagi eszközökkel rendelkezünk? Újszerűen hatott rám ez a kérdés. Zavarba jöttem és végtelenül nevetségesnek éreztem magamat. Bevallom, hogy eddig sohasem gondoltam erre. Egy krajcár pénzünk se volt. Így indulnak a szervezkedés, melyeket olyan valaki vezet, aki eddig mindent csak az íróasztalánál teremtett. Aki el tudta képzelni, hogy kincsei vannak, mikor a zsebe üres volt. Messze utakon járt, idegen városokban, rejtélyes tájakon, míg két tenyere közé szorított fejjel otthon üldögélt. Forró nyarat tudott teremteni, mikor kinn hullott a hó és egy szál virágból tavaszt csinált magának. És házat is tudott építeni, meleg aranyló életet aratni, bár telke és téglája, kertje, termőföldje egy tenyérnyi se volt soha.
Erdélyi barátnőm elnevette magát és halkan odasúgta: - Ne mond senkinek, de ha szükséged lesz rá szólj nekem.
Mire hazamentem, a város már olyan volt, mint mindennap. Elmúlt róla a lidércnyomás, a kapuk tárva álltak, a forgalom megint belefolyt a kiapadt utcákba és senki se tudta megmondani, hogy tulajdonképpen honnan eredt a sajátságos riadó. A kommunisták akartak-e zendülést csinálni, vagy Bartha szétkergetett tiszti alakulatai terveztek valamit? Úgy látszik, ez rejtély marad.

December 23-24.

Akikkel az elmúlt napokban találkoztam, bármiről is beszéltek minden fájdalmukon felül, egyszerre felcsattant a szavukból annak a szégyennek haragja, mellyel mindannyian Mackensen elfogatására gondoltunk.
Zichy Rafaelné mondta el, hogy véletlenül összejött Károlyi Mihállyal. Kíméletlenül hangot adott előtte határtalan felháborodásának.
- Hát ez nem lehetett másként, - felelte Károlyi cinikusan. - Legfeljebb azt fogják rólam mondani, hogy én voltam Magyarország első lovagiatlan miniszterelnöke.
Ott gyűltünk össze megint a Zichy-palotában. Ugyanazok voltunk együtt, akik a múltkor. Az asszonyok dolgáról akartunk beszélni, de, ki tudja hogyan, egyszerre mégis csak Mackensenről beszéltünk. .
- Írni kellene neki az asszonyok nevében! - mondottam ki mindnyájunk gondolatát. A többiek megbíztak bennem. Felszólítottak, írjam meg a levelet. Hohenlohe vállalkozott, hogy lefordítja németre. A többiek megígérték, hogy közben aláírásokat gyűjtenek.

Még éjjel megírtam, nem került fejtörésembe. Ott volt a lelkemben készen. Megtagadtam minden közösséget Károlyi alávaló tettével. Visszautasítottam és megbélyegeztem az asszonyok nevében és kértem a marsallt, bocsássa meg, amit a nemzet ellenére cselekedtek. Ma tehetetlenek vagyunk, de eljön az idő, mikor hálából azoknak a Kárpátoknak a gránitján fog neki szobrot emelni a magyarság, amelyeket megvédett.
Anyám volt az első, aki ívemet aláírta. Azután útnak eredtem a városban és estére sok asszony keze vonását hoztam haza magammal. Itthon egy üzenet várt. Gróf Apponyi Albertné Fótra készült és miután nagy női szervezeteivel ő is aláírta levelünket, elvitte karácsonyra a fogoly Mackensenhez a magyar asszonyok üzenetét.
Kevés volt ez, de többet most nem adhattunk. A marsall megértette. Azonnal elolvasta az írást és megilletődötten mondott köszönetet.
Így jött el karácsony szent estéje.

Fekete hóhegyek olvadnak a gyalogjárók mentén. Csatakos fekete sár nyúlik az utcákban. A gázlámpák csak alig pislognak, az üzleteket korán bezárták. Villanyos közlekedés nincs. Szegényes és hideg a város.
Mikor Anyámmal, mint minden más esztendőben a szent estére Mária testvéremhez mentünk, a néptelen utcákban fegyveres, részeg katonák csavarogtak. Köröskörül lövöldözés hallatszott a városban és az ablakok sötétek voltak.
Magyarországon ma másutt is ilyen sötétek az ablakok és így lövöldöznek mindenütt, ahol békés, fegyvertelen emberek élnek. Csak a határok, a vészesen közelgő határok, csendesek a téli ég alatt. A havas erdélyi mezőkön négyezer emberrel halad egy román generális Kolozsvár felé. Az előőrsei tegnap bevonultak Mátyás király városába. Kicsordul a könny a szememből... Vyx francia alezredes egy új átiratot kézbesített... Megint előbbre tolta az antant a demarkációs vonalat. Pozsonyon, Kassán, Kolozsváron, sok szép magyar városon innen tolta! A csehek mélyen járnak a Szepességben, a szerbek bevonultak Muraközbe...

Ennél szomorúbb karácsonya még nem volt Magyarországnak! Nem ég világ az ország karácsonyfáján, bitófa lett a fából és hozzákötözve áll a mi nemzedékünk, melyet minden magyar nemzedéknél jobban megsebzett a végzet. Karácsony éjszakája. Jeges szél fújt, mikor Anyámmal hazafelé jöttünk a barátságtalan utcákon át. A Mária-Terézia kaszárnya irányából sortüzek hangzottak. Fegyverropogásban mentünk és jöttünk és a két út között ott volt testvérem otthonának képe. A megszokott szoba, a kicsire törpült fenyőfa, prüszkölő rossz gyertyáival és a fehér abrosszal letakart asztalon a gyerekek ajándékai. Ők legalább örültek. A kis fiúnak új volt bátyja kitatarozott régi hintalova és gyönyörűnek talált mindent. Szegény gyerekei ennek a szegény kornak. Nem tudják, mik voltak a mi karácsonyaink!
Száz égő gyertyával hatalmas nemes fenyő ért a mennyezetig. Tiszta viasszag keveredett a Vág menti fenyvesek szagával és az esztendő minden vágya teljesült a fa alatt. Túl rajta, gondolatomban egy másik fát láttam meg hirtelen és még egyet és sokat... égő gyertyák, zöld fenyőfák hosszú sora vitt át visszafelé az elmúlt éveken. Tündöklő bűvös karácsonyfasor és a vége olyan távol volt, hogy a távlat mélyén egészen kicsinek láttam magamat. Gyerek voltam ott messze, mint azok, akik ma már az öregekhez számítanak. Akkor még körülöttem voltak mind a régiek, a kedves öregek, akik mikor elindulunk, közöttünk állanak és a halál között. Sokan állnak, sok védő sor, úgy hogy nem látjuk tőlük az út végét és őket éri a kasza, ha suhint. Ahogy megyünk előre, mindegyre eltűnik valaki. Két nagyanyám, szegény atyám... Kidőlt egyik védő sor a másik után, ma már csak Anyám áll előttem és Géza bácsi, Anyám egyetlen élő testvére. Már elöl vagyok én magam is; mint hajdan mások előttem, takarom az út végét a felnövekvő gyerekek előtt...

Ha elmúlnak a gyerekévek, a visszaemlékezésnek valaminő halk szomorúsága vegyül a karácsonyi ünnepekbe. És ebben az esztendőben nemcsak az egyéni sorsok múltja kísért, de kísért egész fajunk és országunk múltja. Milyen szép is volt régen a mi karácsonyunk... Magyarország karácsonya. Olyan természetesen szép, hogy fel se tudtuk fogni.
Karácsonyi harangok! Mikor most megszólaltak éjféli misére, gépfegyverek kelepeltek a harangzúgásban.

December 25-29.

Hajdanában egyetlen ünnep volt az esztendő utolsó hete. Ez évben csak egy rémlátó darabja lett a kétségbeesett útnak, melyen haladnunk kell. Szájról-szájra járt a hír: Holnap, holnapután... de Szilveszterre elkerülhetetlenül nagy gyilkolás lesz a városban. Kegyetlen, durva és gyalázatos, minden, ami odakinn látszik és hallatszik. Elbújtam előle ezekben a napokban és Anyám mellett, az otthon csendjében megint volt időm gondolkozni.
A kormány választásokról beszélt és január közepére hirdeti a törvényes szentesítés látszatát; miután az antant így nem áll szóba vele. Közben a szociáldemokrata párt a falvakat akarja a maga számára megnyerni. Ismét napirendre tűzték a földbirtokreform kérdését. Üszkös sebe ez a magyar életnek. Józanul, igazságosan régen meg kellett volna oldani. Az előző kormányok lelkiismeretlenül halogatták, a mostani hatalom pedig csak tűzvető csóvának használja. Buza Barna földművelésügyi miniszter annyi földet helyez kilátásba a földnélkülieknek, amennyi akkor sem állna rendelkezésére, ha az összes kötött és magánkézen lévő birtokokat felosztaná és olyan rövid határidőt szab a földosztásnak, hogy végrehajtása technikai lehetetlenség.

A célzat világos. Orosz minta szerint forradalmasítani akarják az aránylag még nyugodt földműves népet. Tavaszra földet ígérnek hát mindenkinek. Vészt jóslón harapózott szét a népbolondító ígéret, mellyel elérte a kormány, hogy a városok munkásai után, most már beszüntették a munkát a földműves cselédek és napszámosok is. Úgy számítanak, tavasszal majd a saját földjüket művelik, minek dolgozzanak másnak. Az őszi vetést nem végzik. És míg az ország éhezik, milliárdnyi értékű burgonya, kukorica, cukor- és takarmányrépa és zöldség maradt kinn betakarítatlanul. Agitátorok járják a falvakat. Izgatnak a magántulajdon és a birtokosok ellen, uszítják az uradalmak cselédségét és a zselléreket: vegyék el a földet.

Mint ahogy kormánybiztosa révén a budapesti katonatanács uralkodik a hadügyi kormányzás felett, ugyanúgy uralkodik a szocialista miniszterek révén a budapesti munkástanács a polgári kormányzat felett. A katonatanács és munkástanács vezetősége kizárólagosan az idegen fajból került ki és mindegyre jobban előtérbe tolja a bolsevizmus utópisztikus álmokba burkolt rablási szándékát. A munkástanács egyik legutóbbi gyűlésén, az új Városháza nagytermében a földreform kérdésben döntött és pedig úgy, hogy egyszerűen feldöntötte. A tanács kijelentette, hogy a földet köztulajdonba kell venni: szűnjék meg a magántulajdon. Azután az adókérdést tárgyalta és pedig úgy, hogy minden jövőbeli tárgyalást feleslegessé tegyen. Javasolta. a százpercentes vagyonadót, vagyis a vagyonelkobzást.
Ezeknek a nyilatkozatoknak és javaslatoknak a híre is nagy hirtelenséggel terjed a vidéken és előkészíti a lelkeket arra a második forradalomra, melyet Lenin komisszárja, Kunfi Zsigmond hirdet arra az esetre, ha a polgárság ellenállást tanúsítana, szervezkedni merne és esetleg megkísérelné, hogy eleget tegyen az antant-hatalmak óhajának, mely a jelenlegi bolsevista irányzatú kormány helyeit polgári kormánnyal kívánna tárgyalni. Új forradalomra van szükség és az el fog következni!"
A kormány a karácsonyi ünnepekre se rendről, se szénről, se élelemről nem gondoskodott, de ígért helyette új forradalmat. És ezzel az ígérettel fordul ki a szörnyű év a kapun.

December 30.

A véletlen vitte arra az utamat. A Mária-Terézia laktanya alatt, a gyalogjárón ma reggelre sétányok odahurcolt padjaiból barikádokat állítottak fel a katonák. Felvont puskájukat a padok támlájára fektették, úgy ültek egymás mellett és célba vettek mindenkit, aki szembejött. Menjenek innen! kiáltozták. Időnkint lövések dördültek, de kárt nem tettek senkiben.

Betértem egy boltba. Odabenn sokan voltak és izgatottan beszéltek. Valaki mondta, hogy a kaszárnyába kommunista gyűlés lesz. A Ferenc József laktanyából jön oda Kun Béla, ahol arra lázította a legénységet, hogy kergesse el a tisztjeit, de a legénység nem tudta, mit tegyen. A zöme az udvarra néző ablakokból és folyosókról figyelt, aztán valaki az egyik ablakból kilőtt az udvarra. Odalentről visszalőttek. Nagy lövöldözés támadt, Kun Béla pedig a zűrzavarban cimboráival odébb állt. A kaszárnya fellázított legénysége bántalmazni kezdte a tiszteket, betört a fegyverraktárakba. Vagy négyezer ember felfegyverkezett. Ezek már útban vannak, meg fogják szállni az utcákat...
Négyezer ember! Éppen ennyien voltak azok az oláhok, akik Kolozsvárt megszállták, - de négyezer magyar nem állt szemben velük. Fényes László a kormány megbízásából lefegyvereztette és eltávolította a székely gárdákat. Fényest utóbb kétségbeesésükben hiába verték meg erdélyi öklök, négyezer oláh mégis kitépte Kolozsvárt az ország testéből...
Visszarántottam a távolból a gondolataimat. A bolt előtt emberek rohantak, az egyik hangosan kiabálta: - Jönnek a kommunisták! Riadalom támadt. Mindenki az utcára futott. Mögöttünk hirtelen lehúzták a boltok vasredőnyét. A házakon vörös rongyok bújtak elő, az utca köze olyan üres lett, mintha kisöpörték volna. Egy fegyveres teherautó dübörgött.

- Az! Az ott jobbról, az, Kun Béla! - Kezek emelkedtek a levegőbe és egy közönséges kinézésű sárgás bőrű, sötét szemű, duzzadt ajkú ember felé mutattak. A kalapját a nyakszirtjére tolva viselte, télikabátja nyitva volt.
Mialatt kerülő úton hazafelé mentem, tépelődve keresgéltem az emlékezetemben. Hol láttam már ezt az arcot? Egyszerre eszembe jutott. Röviddel a októberi forradalom után, a Keleti pályaudvarnál egy szemetes ládán szónokolt valaki, összeverődött rokkant katonák között. Meglepett volt akkoriban, hogy ilyen magyartalan beszédű, kaftánból alig kivetkőzött gettózsidót szóhoz juttatnak. Erre világosan emlékezem. Közönséges húsos arc volt és gonosz szeme furcsán hunyorgott, mialatt a társadalmi rend ellen izgatott. Nyálas szája olyanfélén nyílott és csukódott, mintha csaholt volna. Lelketlen, rekedtes reklámhangon ordítozott. Közben megizzadt. Mialatt beszélt, többször levette a kalapját és tenyerével törölte le a verejtéket kopaszodó fejéről. A keze piszkos volt. Arra kellett gondolnom, milyen csúnya, idegen embereket hallgat meg manapság a mi népünk. Olyanok uszítanak magyart a magyarra, akik még csak magyarul se tudnak.

Hirtelen bizonyosság támadt bennem: a szemetes láda szónoka és az az ember, akiről azt mondták, hogy Kun Béla, azonosak voltak.
Később hallottam még, hogy a Mária Terézia kaszárnyában mi történt. Kun Béla lázító beszédeket mondott ott is. Előzőleg két zsidó tizedes készítette elő a legénységet. De a katonák megfenyegették őket. A tizedesek megszöktek, Kun Béla pedig beszélni próbált. A legénység letartóztatta. Pofonok zuhogtak rá, aztán becipelték egy zárkába és ráfordították a kulcsot.
Nagy volt az öröm a kaszárnyában. A katonák megéljenezték tisztjeiket. Egy pillanatig szinte úgy tetszett, hogy a Mária Terézia laktanya legénysége helyt áll és legyőzi az anarchiát. Ekkor érkezett meg kíséretével automobilon Pogány József. Izgatottan tudakozódott a történtekről. Lehordta a tiszteket, a legénységet és Kun Bélához rohant. Hosszasan tárgyaltak egymással a zárkában, aztán Pogány ünnepélyesen kieresztette a kommunistát és jobbkézt maga mellé ültette autójába, Közben megérkezett a Ferenc József laktanya zendülő legénysége. Hamar ment. Mire Pogány autója Kun Bélával elindult, a katonák már tele torokkal üvöltötték: - Éljen a kommunizmus!
Délután Károlyi Mihályné egy Jeszenszky nevű tiszt - férje titkárja - kíséretében meglátogatta, a laktanyákat. Estére azt beszélte a város, hogy: zendülés van a kaszárnyákban... éjjel lemészárolják a polgárságot. Időnként robbanások hallatszottak a sötétben. Az a rémhír terjedt el, hogy a kommunisták levegőbe röpítették a csepeli muníciógyárat és az összekötő Vasúti hidat is. Nem bizonyult igaznak, csak a katonák mulatoztak. Ágyúkat sütögettek, kézigránátokat pufogtattak, gépfegyvereket húztak ki az utcákra és szórakozásból lövöldöztek.

Fegyverropogás szokatlan zenéje mellett közeledett az éjfél. Mint karácsony estéjén, most is Mária testvéremnél gyűltünk össze. Hosszú vékony üvegkelyhekben már ott állt a Szilveszter éji puncs. És a gyerekek minduntalan nézték az órát.
Egy levelet vettem elő. Kolozsvárról jött a címemre az utolsó magyar postával és mögötte lezuhant az oláh sorompó. És ez olyan volt, mint a háborúban, ha megjött holt híre egy elesett rokonnak és mikor már eltemették, megjött utolsó levele.
Összefacsarodott a szívem, pedig nem ismertem, soha se láttam azt, akinek a keze írta. Olvasni kezdtem fennhangon a megszólítást, azután tovább:

Január 2-3.

A régi emberek életének és egyéniségének két sajátsága lett mostanában érthető előttem...
A mi nemzedékünk már úgy született, hogy ne vigyázzon arra: ki hallja, ki nem. Megszoktuk, hogy mindenről farmhangon beszéljünk. A biztonságérzet, melyben éltünk, szabaddá tette megnyilatkozásainkat, szinte az adta meg korunknak fegyelmezetlen jellegét. Gyakran megfigyeltem: Anyám és kortársai sokkal halkabban beszélnek, mint mi és mértékletesen használják a szavakat. Őket olyan idők nevelték, melyek leselkedő hallgatódzással voltak tele. Az előttünk járó nemzedékeket az osztrák abszolutizmus kémrendszere tanította meg az óvatosságra.
Hányszor mondta Anyám: Ti mindenről beszéltek mindenki előtt.
Hajdan azt hittem, hogy ez a mérséklet csak egy finomabb kor nevelési princípiuma volt. De mióta a jelenlegi törvénytelen uralom hatalmát féltőn besúgókkal és spiclikkel szimatoltatja gondolkodásmódunkat, szavainkat és útjainkat, rájöttem, hogy a régiek előkelő, tompított megnyilatkozása nem csupán egy arisztokratikusabb világ elvonult életlehetőségeiből, hanem végeredményében, önvédelemből eredt.

Ugyanígy érthetővé lett előttem lévőknek még egy sajátsága. Ők másképp építették meg a házaikat, másként készítették a bútoraikat, mint mi. Gyerekkorom óta szeretem a sokrekeszes ódon bútorok titkos fiókjait, szeretem a furfangosan szerkesztett régi házakat. Emlékezem, ha elmúlt idők hajlékaiban jártam, vén kastélyok, öreg lakások zeg-zugos építkezési módjában különös szépséget találtam. Vonzottak a rejtett falüregek, a láthatatlan faliszekrények, melyek a mi modem házaink sima vonalaival ellentétben, a régi falak között bujkálnak. Nem romantika és nem véletlen volt ez. Most már tudom, hogy nincs olyan szokás vagy megnyilatkozás az emberek életében, mely mögött vagy támadás, vagy védelem ne rejtőznék. Az elmúlt építészet kecses falüregei, a régi bútorok rejtekei, az elmúlt emberek tompított elővigyázó beszéde, mindez csak védelem volt ólálkodó veszedelmekkel szemben.
Mióta jelenünkben egyre lazább lesz a közbiztonság és egyre komolyabban hallatszik a hír, hogy az óriási összegeket felemésztő kormányzás rá akarja tenni kezét a magántulajdon aranyára és ezüstjére, sokszor nézek körül, szinte kétségbeesetten lakásunk sima falai között, melyek minden segítséget visszautasítanak. Az erdőn most nincs rá mód, hogy az ember valamit elásson. Régen lehullott a lomb, orvvadász katonák csavarognak odakinn: fát lopnak a városiak mindenütt. Csak a lakásban lehet elrejteni azt, amit az ember menteni akarna.

A múltkor a pincében is körülnéztem, de betonos földjét csákánnyal kellene feltörni. Zajt ütne és a nyoma is megmaradna. A padlások sem jöhetnek számításba. Lehozattuk azt is, ami fenn volt. Még a ruhát se lehet odafenn szárítani. Külön padlásspecialisták járnak mostanában a pesti házak tetői alatt.
Álmatlan éjszakákon sokszor töprengtem ezeken a dolgokon. Mikor majd haza hozom, hová tegyük az ezüstünket? Ha az ablak faburkolatát kibontanók? Törtem a fejemet. Ha a parkettát felfeszítenők? Kicsi üreg támadna nagyon, alig férne oda valami.

Aztán Anyám talált megoldást és elhatároztuk, hogy hazaszállíttatom a bankból az ezüstös ládát. Ez se volt egyszerű dolog. Egymagamban nem mertem vállalkozni rá. Pár napja történt, hogy testvéremhez gyalogkocsin képeket és függönyöket küldtünk. Katonák egyszerűen leemelték a csomagot és elszaladtak vele. Unokaöcsémet, Eperjesy Adorjánt kértem hát meg, legyen segítségemre. Egyenruhát húzott, revolvert vett magához és harcias fedezete mellett nyargaltam végig a kocsi után a városon. Valahányszor katonák és tengerészek jöttek szembe, összeszorult a torkom. Annyi kedves emlék, annyi régi holmi bújt meg a ládában, jóformán minden értékünk ott döcögött a rázós kis kocsin.
Holtfáradtan érkeztem haza. Aztán elmúlt a nap. Mikor éjszaka lett és feltűnés nélkül be lehetett csukni az ablaktáblákat, a személyzet pedig aludni ment, nekifogtunk hárman, hogy a holmikat elrejtsük. Anyám csomagolta be a dolgokat, aztán hosszú zsinegeket kötözött a kannák és tálcák fülére. Közben könyvtáram tetejére kicsi szegeket vertem, rájuk erősítettem a zsinegeket és a bútor háta és a fal közé egymásután leeresztgettem a tálcákat. Kitűnő megoldás volt ez, se felülről, se alulról nem látszottak a dolgok. Békésen lógtak a levegőben. Az ezüst bojlerral és a kannákkal több bajunk volt. De Anyám ekkor is segíteni tudott A szalonban sarokra szegezve függött a kandalló felett egy nagy tükör és üreg volt mögötte. Két kampójára hátul fel lehetett akasztani a zsinegeken függő tárgyakat.
A szoba homályában egyetlen villanykörte világított a csilláron. A kandallón egy szék állt, a széken szinte a mennyezetig érön, egyenruhában az unokaöcsém. Anyámmal adogattuk fel neki a zsinegeken himbálódzó tárgyakat, a hosszú fiú pedig lehajolt, felnyúlt és egészen úgy mozgott, mintha karácsonyfát díszítene.

Éjfél régen elmúlt, mire elkészültünk. Mikor aludni mentem, eszembe jutott az az este, melyen a szemközti házban a rekvirálás elöl ruhákat dugdostak a lakók. Ma még élénkebb közösséget éreztem velük, mint akkor és - igazat adtam nekik. Az állam a katonák számára rekvirálta el az emberek ruháit de akiket illetett volna, alig kaptak valamit belőle. Szociális cégér alatt az is csak rablás volt, mint minden más egyéb, ami most történik: a beszedő és kiosztó közegek a ruhák legjavát megtartották maguknak. Sok házmester és házbizalmi férfi egyszerre angol esőkabátban és jól szabott bundában sétált. Ki merne szólni ellenük? A protekciós zsibárusok pedig drága pénzen árulják az ellenérték nélkül elkobzott dolgokat.
Ha az ezüst rekvirálására kerülne a sor, az is így végződnék. És elalvás közben valaminő csempészörömmel gondoltam a tükör üregére és a szekrények mögé.

Január 4.

Az utcán még kevés emberjárt. Korán indultam otthonról. Reggelre új helyszíni szemlét rendeltek el a hűvösvölgyi betörés ügyében. Hosszas kilincselés után kiderült, hogy a rendőrség megfeledkezett róla és sohase nyomozta ki a tetteseket. Az ügy aktái pedig feljelentésemmel együtt elkallódtak. Ez mostanában így szokás. A hivatalokban eltűnnek az akták. Új emberek adminisztrálnak a régiek feje felett és hanyagságuknak nincs határa. Ma is volt benne részem. A megszabott órában kimentem a villánkba, aztán visszajöttem. A rendőrség részéről nem jelent meg senki.
Megfeledkeztek-e vagy . . .? Izgatott hangulat van a városban. A munkásság fenyegetően lép fel a gyárak vezetőségei ellen. A Ganz gyárat ma reggel fegyveresen körülkerítették. Elcsapták az igazgatóságot, bizalmi férfiaik ellenőrzése mellett újat állítottak a helyére.

Mikor leértem a hegyről, sokáig kellett várnom a villamoskocsira. Kívülem csak még egy ember lézengett a megállónál. Kockás szövetű hentes sapka volt a fején. Lompos, pecsétes katonaruhát viselt, gomblyukában a szocialisták jelvénye, a kalapácsos vörös ember virított. Az állomás körül elhagyatott volt a hűvösvölgyi tájék. Kényelmetlenül éreztem magamat. Az idegen minduntalan felém nézett. Szerettem volna tudni, kivel van dolgom.
- Talán forgalmi akadály van, hogy nem jön kocsi?
- Lehet, - mondotta szárazon. Aztán szinte mintha a jelenlétem ingerelte volna, hirtelen elfutotta a harag. - Most már hozzálátunk egy-kettőre, hogy rendet csináljunk. A Ganz-gyárban már elvégeztük. A villamosokra is rákerül a sor. De előbb az államvasúti gépgyárakat kell szocializálnunk; A csavargyárban, az óbudai hajógyárban, a fegyvergyárban, mindenütt elcsapjuk a vezetőséget. A vidéken is ráncba szedjük az üzemeket... Kun Béla, meg Vágó elvtárs Salgótarjánban már sepert.
- Szomorú seprés volt, - mondottam, - tizennyolc halott és vagy száz sebesült az eredménye. Tudja-e, hogy alig van ház, amelyiket épségben hagyott a siralmas rombolás?
- A kommunista munkásság önérzetesen viselkedett. A csőcselék fosztotta ki a várost.
- Úgy értesültem, hogy Kun Béla uszította a felfegyverzett munkásságot a fegyvertelen polgárságra. Azt mondják, bányászok robbantottak dinamittal a városban. Ők kerítették hatalmukba a tárnákat, a postát, a vasutat. Ilyesmire kóbor cigányok nem képesek. Jól szervezett lázadás volt az.

Az ember egy ideig a földre nézett és közben egy vesszővel csapkodta a lába szárát. Mikor felpillantott, gyűlölködő kifejezés volt a szemében.
- Hát értsék meg végre az urak, hogy ezentúl így lesz ez minálunk. Elég ideig volt minden az övék, most legyen minden a népé.
- Nem gondolja, hogy valamikor az urak is nép voltak? Az "úrnak lenni" olyasvalami, mint egy állás, amiért dolgozni kell és dolgozni érdemes. Csakhogy nem egy emberéletre szorítkozik a munka, de sok nemzedék életére, míg végre az egyik azután eléri. Ha ezt a lehetőséget elveszik a nemzedékek elöl, az olyan, mintha az egyén elől elvennék a szorgalom, a munka és a tehetség eredményét. Dolgoznék maga a jobb megélhetés lehetősége nélkül?
- Nem, - mondotta az ember bizonytalan hangon. Aztán mintha dühbe jött volna a saját megingása felett, nyersen odavetette: - A szakszervezetben másként beszélnek,
- A zsidó vezetők...
- Az már igaz, mind ahány zsidó, dörmögte rosszkedvűen. - Ennek is az urak az okai, miért nem jöttek közénk? Sohase törődtek velünk, ott hagytak a zsidóknak.
- Ebben megint magának van igaza. - És az ember köszönt, mikor felszálltam a villamosra.

Átfázva érkeztem haza. A lépcsőn három férfi jött lefelé, két katona és egy polgári ruhás egyén. A szobaleány, aki ajtót nyitott, mindjárt azzal fogadott, hogy lakást rekvirálni jártak nálunk.
- Beeresztették őket? De hát miért nem mondták meg, hogy már van egy lakásigazolványos lakónk?
- Nem használt semmit. Félrelöktek és bementek. Szegény öreg Méltósága, olyan gorombák voltak vele. Benyitottak mindenüvé, mindent megnéztek és azt mondták neki, hogy csak két szobát hagynak meg.
Anyámat kellemetlenül érintette az eset: - Egy néggyerekes fogorvos jelentett be lakásigényt három szobánkra, közös konyha- és fürdőszoba használatra. Úgy emlékszem Polláknak nevezték és eddig a Dob utcában lakott. Féktelenül dühbe jöttem. Sohase hallottam eddig, hogy ismerőseimnél erdélyi menekülteknek rekvirált volna a lakáshivatal; azokat kitoloncolják, míg az osztrák honos galíciai menekülteket közénk telepítik. De hát mitől félnek? Mi elöl akarnak védekezni, hogy keresztények otthonába furakodnak? Majd teszünk róla, ne aggódjék, - mondottam Anyámnak. - Ennyire talán mégse jutottunk ...

Január 5.

Anyám maga vette át a meghívót és az ember, aki hozta, a lelkére kötötte, hogy csakis az én kezembe adja, mert fontos és bizalmas.
Tudtam, miről van szó és kora délután útnak eredtem. Előzőleg egy erdélyi hölggyel találkoztam, aki Kolozsvárra indult. Kértem, vigye el az asszonyok szervezkedésének gondolatát szülőföldjére.
Öt óra volt, mikor a Ferenc rendi szerzetesek bérháza kapuján befordultam. Előttem urak mentek felfelé a lépcsőn. Az érkezőket dolgozó szobája ajtajában Zsembery István volt képviselő fogadta. Régen ismerem, mint a katolikus ifjúság egyik bátor vezérét. Lakásában már sokan gyűltek össze. A forradalom előtti politikai életnek jóformán minden számottevő tagja megjelent. Csak ketten hiányoztak. Andrássy Gyula gróf, mióta lemondott a külügyminiszteri tárcáról, eltűnt. Legtöbben nem tudták, hogy hol van. Apponyi Albert gróf pedig kijelentette, hogy végleg visszavonul minden politikai tevékenységtől.

Az értekezlet elnöke gróf Zichy János volt, a régi Magyarország utolsó vallás- és közoktatásügyi minisztere. Korán megőszült úri magyar fejét kissé oldalt hajtva tartotta. Végtelen gond látszott az arcán. Röviden beszélt. Tiszta, igaz hazaszeretet érzett a szavából. Látta a veszélyt, segíteni szeretett volna és szinte megrendülten kérte az egybegyűlteket, tekintsenek el minden pártkérdéstől és találják meg az egységet a destrukcióval szemben egy közös, nagy pártalakulásban.
Rajtam kívül még csak egy hölgy tagja volt az értekezletnek. Egymás mellett ültünk a díványon: Zichy Rafaelné és én. Mindenki dohányzott, a nagy szivarfüstben jellegzetes fejek rajzolódtak.
Bethlen István gróf idegesen száraz feje középütt látszott. Mintha hegyes tollal karcolták volna oda. Egy szokatlanul hosszú borostyánkő-szipkán át szítta a cigarettáját a nélkül, hogy egyszer is kivette volna a szájából. Klebelsberg Kuno gróf várakozón ült egy karosszékben, melle felett összetámasztotta két kezét és simára beretvált, feszült arca belehallgatódzott a tompított sokhangú beszédbe.

Annyian voltak, hogy nem jutott mindenkinek ülőhely. A falak mentén köröskörül mindenütt urak álltak. Tisza, Apponyi, Andrássy egykori pártjának képviselői. Ahogy oldalt fordultam, magam mellett láttam Raffay Sándor, a hatalmas, égő szavú evangélikus püspök okos, keményen vágott arcát. Túl a szombathelyi püspök, Mikes János gróf violaszín barettje látszott. A feje finoman hátrahajlott, fehér kezén megcsillant a püspöki gyűrű smaragdja. önkénytelenül arra gondoltam, hogy egy velencei bíbornoki palota barokk terme illenék köré. Szemben az íróasztalnál Szilassy Aladár ült, a magyar jogtudás kiválósága és a tenyerébe támasztotta nemes, ősz fejét, mellette Balogh, Tisza István hűséges igazságügy minisztere állt; Perényi, Ráday, Hindy köszöntek felém.
Klebelsberg Kuno ekkor már olvasta az alakulandó új párt felhívását. Szép és fájdalmas riadó volt! A párt programjáról azt mondta, csak keret a területi épség, a nemzeti gondolat és a keresztény világnézet határain belül. Szóljon mindenki hozzá.

Megindult a vita. Kifogások hangzottak, az elnök igyekezett áthidalni az ellentéteket. Bethlen és Klebelsberg elfogadtak minden javaslatot, a régi nagy pártok képviselői közt úgy látszott, mintha már meg is lenne az egység.
Összenéztünk Zichy Rafaelnéval, amiben reménykedtünk, a hazaszerető politikusok hát mégis egyesülnek. A rettentő pusztulásban legyőzik magukban a régi harcok keserűségeit, az atavikus pártoskodást, amely mint egy átok Magyarországot mai rettenetes katasztrófájába sodorta. Hát mégis! Nagyok és magyarok tudnak lenni...
Zichy János arca egy kissé felderült, Bethlen kivette a foga közül a hosszú szipkát és Klebelsberg a jól végzett munka után pihentetőn megint lehunyta rövidlátó szemét.
Ebben a pillanatban egy alacsony székről hosszan, hosszan emelkedett fel valaki. Az ajtónyitásban ült, a túlsó szobában. Csak az árnyékát láttam benyúlni mihozzánk. Az alakuló földműves párt nevében beszélt és - a pártok egyesülésével szemben aggályainak nem volt határa. Soká tartott. Elmúlhatott vagy egy óra, mire leült. Szécsen gróf, volt udvarnagy keskeny, diplomata arca egyre csodálkozóbb lett a szónok beszéde alatt. Aztán végtelen udvarias érdeklődéssel kérdezte: Voltaképpen hova konkludálsz?
Zsibongás hallatszott. De ezalatt a zsibongás alatt már szabadon ömlöttek az ellentétes áramlások az egység átszakított zsilipen.

Klebelsberg egészen halovány lett és Bethlen István végtelen szomorúan nézett körül. Szinte a kétségbeesés meggyőző erejével kísérelték újra összekapcsolni azt, ami rettenetes szerencsétlenségben szétszakadt.
Ekkor említette valaki, hogy Heinrich Ferenc, a kereskedelmi és ipari érdekeltségeket szervezi össze polgári Párttá:
- Ők is hozzánk fognak csatlakozni, - mondotta Bethlen, - ha egységet tudunk magunk között teremteni. Különböző foglalkozási ágak, érdekkörök és árnyalatok nem képesek egyetemes összekapcsolásra, anélkül pedig nem lehet az országot megmenteni: Én csak egyetlen erőt ismerek, mely erre képes, és az a nemzeti gondolat.
- Persze, könnyen beszél, neki nincs pártja, vetette bele egy hang a zsibongásba.
Haller István, a keresztény szocialista párt egyik vezére, akit a földműves párt szónokának a bomlasztása már megérintett, felállt és arról beszélt, nem lesz tanácsos az egységet már most létrehozni. Bizonyos kikötések mellett csak a választások után lehetne erre gondolni. De az urnákhoz menjen minden párt a saját lobogója alatt, nehogy a kerületeiből veszítsen és a párt meggyengüljön.
- Most nem a pártokról van szó, de a hazáról! kiáltott közbe Zichy Rafaelné. - Hiszen ez az utolsó óra... A szoba egyik része éljenzett, a földműves pártiak és a keresztényszocialisták szerették volna eltitkolni, hogy haragszanak.
Pallavicini György jellegzetes sötét feje emelkedett ki magasan a többi fej közül. Mintha egy örök profilba vésett kis olasz kényúr erőszakos arca fordult volna bele hirtelen egy quattrocento éremről a szivarfüstbe. Ő is az egység lehetőségét döngette. Úgy látszott minden szétesik. Zichy János még egy kétségbeesett kísérletet tett, a végleges program megállapításáról beszélt. Az értekezlet elhatározta, hogy legközelebb fog határozni és leverten szétoszlott.

Szomorúan mentem haza. Útközben eszembe jutott, hogy írtam valamikor egy történetet: Csárda állt a síkon a katonák nagy országútján. Seregestől vonult a hadinép. Budát mentek visszavenni a töröktől. Mindenféle szedett-vedett katona verődött össze. Csak két magyar volt a csárdában. De nem fértek egymástól. Összeszólalkoztak, összeverekedtek. Véres testük felett röhögve mondta az ellenségük: Így van ez jól, ha ők agyon nem verik egymást, mi sohase készülünk el velük.
Temérdek neve volt ennek a két magyarnak a századokon át. Egykor hívták őket Újlakinak és Garának, egykor kuruc és labanc volt a nevük, aztán Görgey és Kossuth, aztán Tisza és Andrássy. És ma mintha ott kísértett volna ismét ezeréves szellemük. Aeterna Hungária...

Január 6.

Elég volt a kísértetjárásból. Elég volt!... Mióta a Ferencrendiek házában újra láttam azt, ami annyiszor elveszítette a nemzetet, komorabb hang keveredik a beszédeimbe, ha asszonyokhoz szólok.
Azok, akik veszni hagyták az országot, nem változnak. A gyerekek lelkében kell hát átteremtenünk a jövőt. Túl a mi megpróbált, de javíthatatlan nemzedékünkön, egy másik nemzedéket kell nevelni, mely megérti és írózva gyűlöli fajuk ősi hóhérját: az örök irigységből fakadt pártoskodást. A gyerekeknél kell elkezdeni. Ne mondja többé: testvér a testvérnek. Miért neked? És miért nem nékem? Ne mondja többet: Ha az enyém nem lehet, ne legyen a tied se, vigye inkább a szomszéd gyereke...

Az asszonyok megértenek. Egyre többen vagyunk, egyre többen.
Hideg eső esett és ahogy fonálba sodródott a levegőben, a szél fél oldalra fújta. Gyalog mentem át a városon. Dessewffy Emmához igyekeztem. A protestáns női szervezetek vezetői gyűltek nála össze.
Az utcák néptelenebbek voltak a szokottnál. Mikor az Országház elé értem, egyszerre kellemetlen szorongás fogott el. A nagy sötét térre, mint a lesben álló búvóhelyek, világtalanul torkolltak a barátságtalan utcák. Elment a kedvem a gyaloglástól, villamosra szerettem volna szállni. De mint mostanában rendesen, ha az ember sietett, megakadt a forgalom és, csak nem jött kocsi. A megállónál többen várakoztak. Egy karabélyos rendőr is állt a járda szélén. Órámra néztem. Öt órára vártak és már negyed hat is elmúlt. A rendőr káromkodott egyet: "Éjfélig ácsoroghatunk itt", - megigazította vállán a karabélyát és útnak eredt.
- Elmehetnék magával? - kérdeztem tőle. Az ember bólintott és én kettőt lépve, míg ő egyet lépett, útnak eredtem mellette: - Azt fogják hinni, hogy bekísér.
- Ellenkező irányba megyünk, mint a főkapitányság, - nevetett a rendőr. - Különben jól teszi, ha nem jár erre egyedül. Gyakran megtámadják a járókelőket. De hát már nem tart ez soká. Visszajön a régi rend. Majd elkergetjük a sok galíciai minisztert. - Keservesen kezdett panaszkodni, szidta a kormányt meg a temérdek tanácsot: - Fel kéne kötni ahány van.
- Mondja csak, hogy történhetett az, hogy maguk a forradalomhoz csatlakoztak?
- Félrevezetett egy pár megvesztegetett gazember. Nem tudtuk mi instállom, hogy mit teszünk.

Mikor elváltam tőle, arra gondoltam, mégis igaz az a hír, hogy a rendőrség átszivárog az ellenforradalomhoz. Nem is lehet másként. Csupa vidéki, bátor magyar emberből áll a legénysége.
Dessewffy Emmánál már együtt voltak a hölgyek, Szilassy Aladárné, Raffay Sándorné, Perczelné Kozma Flóra.
- A keresztény felekezetek külön-külön, meddő harcot folytatnának. De ha összefognak, akkor megmenthetik az országot.
És ők mindannyian önzetlenül, bátran menteni akarták, amit még menteni lehetett. Éreztem, hogy az egység, amelyet a politikai pártok maguk között nem bírtak megteremteni, az asszonyok lelkében már megvan.

Január 7-10.

Örökös tüntetéseken rángatódzik a lázbeteg város. Közben ordít és rombol, éhezik és rabol. Utcáin kommunista menetek vonulnak vörös zászlók alatt. Szemközt nemzeti színű zászlóival hazafias ifjúság tódul. A menetek egymásba rohannak. Letépik a kokárdákat, beverik egymás fejét. És míg az előtérben lármáznak a tömegek, a háttérben, suttyomban megdöbbentő dolgok történnek.

Mackensent Fóton bekerítették a szpáhik, hajnalban francia tisztek hatoltak be szobájába, foglyul ejtettét és egy órát adtak neki a készülődésre, aztán a sötét virradatban, feltűnés nélkül, kíséretével együtt gépkocsikon Gödöllőre vitték. Úgy mondják, onnan valamerre délre szállítják. Károlyi kormánya, bár állítólag az elfogatás a kormány kívánságára történt, tiltakozást jelentett be a franciáknál. A szabadkőművesek lapja, a "Világ" pedig lakonikusan jegyzi fel: "Nagy katasztrófák zajába belevesznek a kis egyéni drámák" Számukra minden dráma egyéni, amely idegen fajokat illet és minden közügy, ami a saját fajuk egyéneit illeti.
Délben egy másik hír terjedt el a városban. Láng Boldizsárt, a hadügyminisztérium egyik értékes tisztjét, régi barátomat elfogták. Sorsa mögött rejtetten sokaknak a sorsa áll.
Régebben volt, hogy Érsekújvárról biztató hírek jöttek. Pozsony, Komárom, Bars, Hont és Nógrád vármegyék szervezkedni kezdtek. Távol a hazaáruló főváros katonatanácsától, honvédelmi bizottmány alakult. A Csallóköz, a kis magyar Alföld, a Zsitva, Garam és az Ipoly mély völgyeinek férfinépe fegyverbe állt és Vágsellyénél útját szegte az előnyomuló cseheknek. De ütközetre nem került a sor. Mikor a csehek megtudták, hogy fegyveres magyar ellenállás fogadja őket, hirtelen megfutamodtak.

Felderengett a reménység. Olyan egyszerű lett volna a fegyverbe kelt magyar csapatoknak kiverni a minden ellenállás elöl gyáván hátráló betörőket. Báró Láng Boldizsár egyik szervezője volt ennek a tervnek. Úgy mondják, a csallóközi honvédelmi bizottmányi elnök, Szemrecsányi György az elutazását megelőző éjszakát Láng lakásán töltötte és autóját - ahogy a hír beszéli, hagyományos magyar elővigyázatlansággal a kapu előtt várakoztatta hajnalig. Pogány titkos rendőrsége kiszimatolta ezt és sietve besúgta. A katonatanács kormánybiztosa követelődzött. Az erőtlen Festetics Sándor gróf pedig, akit néhány nappal előbb sógora, Károlyi Mihály, mint lárvát biggyesztett a hadügyminisztériumba Böhm Vilmos elé, kénytelen volt Lángot elfogatni. Berendelte magához a minisztériumba, aztán egyszerűen letartóztatta:
Egyéni végzet, mely mégis sokat mond a sokak végzetéről...
Az érsekújvári ellenállás, sorsát, ravasz tevékenységgel már ezt megelőzőleg megpecsételte Pogány és szocialista párttitkárság, mely aggódva nézte a hazai föld védelmére szervezkedő energiákat. A szociáldemokraták nem akarják megengedni, hogy itt rajtuk kívül, bárkinek is legyen fegyveres ereje. Károlyi és Festetics nem gátolják ezt a törekvést a hadügyi kormány megvonta a fegyvert és muníciót az ország védelmére talpra kelt nemzeti érzésű csapatoktól. Pogány pedig feltartóztatta az Érsekújvár irányába már elindított élelmező vonatokat. A csapatok egy ideig saját költségükön élelmezték magukat. A pesti katonatanács ezt sem tűrte meg és kommunista agitátorokkal árasztotta el őket.

A sorkatonaságban hirtelen lazult a fegyelem, a felbujtott legénység elcsapta tisztjeit, kibontotta a vörös zászlót, minden ok nélkül visszahúzódott és mögötte a csehek zavartalanul bevonultak Érsekújvárra. Könnyű sikerüktől vérszemet kaptak. Mialatt Pozsonyban, hatezer magyar katona adta meg magát egy cseh ezrednek, kényelmesen átlépték az Ipolyt és csapatokat küldtek a salgótarjáni bányák elfoglalására. Egy negyven főből álló osztag pedig, egyetlen puskalövés nélkül, kitűzte a bevehetetlen Komárom ormára a cseh lobogót... Ezek a napok átütötték a mi nemzedékünknek a szívét.
És ma már arról beszélnek, hogy a csehországi rablók nem állnak meg Vácott. A világháború gyávái, az örökös áruló Budapest megszállására készülnek. És a magyar katonák szuronya az elvesző földön többé sehol se mozdul előre. Rendetlenül szélednek el a szörnyű igézetben, mely rettenetes keleties szemével rámeredt a mi népünkre és babonás szavait suttogva, gyalázatba bódítja a szerencsétlen nemzetet...

Január 11.

Komor és sötét az ég. Az országutakon, melyek a Kárpátok felől a magyar birodalom szívébe futnak, cseh csapatok szuronya közeleg a fős felé. Budapest házainak falán pedig most ragasztották ki először a bolsevizmus plakátjait: "A magyarországi kommunista párt nagygyűlést tart a vigadó összes termeiben". Ilyen baljóslatú előjelek között bontottuk ki ma délelőtt a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének a zászlaját.
Egy Duna parti házban, a keresztény szociális pártnak erre az alkalomra átengedett helyiségében gyűltünk össze előzetes rendőri bejelentés nélkül. Megjelentek a katolikus és protestáns női táborok kiválóságai. Ott volt az eszme egyik legmelegebb szívű támogatója, Mikes János püspök is, akivel előzőleg többször beszéltem a Szövetség tervéről. És eljött a ragyogó szavú Wolkenberg, a teológiai fakultás retorikatanára. Némi meglepetéssel láttam, hogy az érkező hölgyek között Károlyi legközelebbi rokonsága is megjelent. Ismerőseiktől érdeklődve tudakolták, hogy tulajdonképpen miről lesz itt szó: mit akarunk, miért gyűltünk össze? Nyugtalanság támadt.
Zichy Rafaelné, hogy elejét vegye mindenféle hangulatkeltésnek, hirtelen elfoglalta az elnöki széket. Megnyitotta az ülést. Közbeszólást nem engedő rövidséggel előadta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége szervezetének célját és közölte, hogy a katolikus és protestáns táborok máris megegyeztek.

Károlyi rokonságán megütközés látszott. Néhány női kebel viharosan emelkedett; mint a szivattyúk szívták magukba a levegőt, hogy azután megsemmisítő szavak formájában szétrobbantsák a kormányra nézve fenyegető egységet. Ebben a pillanatban az elnök átadta a szót nekem. Éreztem, hogy minden munkánk kockán forog. Forró láng csapott a szívemből a fejembe. Egyszerre elfelejtettem, hogy a politika világa számomra idegen, hogy nem készültem, hogy sohase beszéltem nagy nyilvánosság előtt, és csak azt tudtam: az eszmének győznie kell és fajom egész szeretete és egész kétségbeesése kilobbant a lelkemből:
... Két templomot látok a magyar földön, a katolikus és protestáns templomok nagy egyházait, melyek fölé örök fenségben boltozódik a keresztény magyar ég. A föld, amelyen állnak, az ég, amely rájuk borul: a haza és a hit. Ez kössön össze minket testvéreim...

Eddig nem tudtam, hogy a szavaknak milyen rejtélyes szárnyaik vannak. A saját szavaim vittek el magukkal és vitték a többieket is oda, ahol találkozni lehet.
... Nem járhatunk mi külön utakon, akik mindannyian a Krisztus jelölte úton járunk! Szeressük egymást és fogjuk meg egymás kezét, keresztény asszonyok!
- Fogjunk kezet...
Névtelen szeretetet és hálát éreztem ebben a percben és a hangom túlhangzott a hangomon: - Ami sohase történt a históriánkban, katolikus és protestáns asszonyok, elindulunk ma együtt, mi, akik azt akarjuk, hogy Magyarország magyar és keresztény legyen.
Megint felhangzott az éljen, mintha egyetlen lélegzet mondta volna és vihara könnyön és reménységen át magával sodorta a lelkeket. És ettől kezdve tudtam; hogy győzött az eszme, melyet az idegen faj uralma óráiban, asszonyok mondtak ki először a mi országunkban.
A Károlyi-párti hölgyek kifogásai elvesztek a nagy egyetértésben. Gróf Mikes püspök bejelentette Vas vármegye keresztény női közönségének velünk érzését. És a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége kilépett a küzdelmes hetek homályából és hite, hazája, családja védelmére, mint az asszonyok ellenforradalma, ott állt a napvilágon.

Január 12.

Az asszonyok szervezkedésének hírét és felhívásunkat a hajdani konzervatív lapok előzékenyen, de jóformán megjegyzés nélkül közölték.
- Mi nem támadni, de védekezni akarunk, - mondottam Vészi Józsefnek, a Pester Lloyd főszerkesztőjének. És ő igazságérzetében azt felelte:
- Közölni fogom a felhívásukat és természetesnek találom, hogy keresztény és nemzeti alapon szervezkednek, mert Magyarországot, - nem a zsidók, - de zsidók tették tönkre! Ötszáz zsidó ... Én mondom ezt, aki magam is zsidó vagyok.
Feljegyeztem ezeket a szavakat, nem azért, hogy tanút hívjak bennük magam mellé; hanem azért, hogy tanúságot tegyenek!

Bizonyára vannak a zsidók között többen is, kik így gondolkoznak. De milyen súlyos hibát követnek el saját fajukkal szemben, hogy nem bélyegzik meg maguk között a bűnösöket és olyan időkben, amikor csak nekik van szavuk, nem tiltakoznak az ország érdekében.
A szocialista sajtó mindent agyonhallgatott. Nem baj, legalább egérutat nyerünk. Majd eljön még az az idő, mikor tudomást vesz rólunk. A radikális lapok gúnyos kicsinyléssel írtak. Jól van ez így! Sértett volna, ha elismer az a sajtó, melynek vezérorgánuma, a "Világ", éppen ma, Károlyit ismeri el és Bíró Lajos tollával azt írja róla vezércikkében: "Nincs tisztább és nemesebb alakja az egész világtragédiának őnála. Emberek, szeressétek ezt az embert, ő az egyetlen, aki még megmenthet bennünket...
Téli orkán süvített a tetők felett mikor útnak eredtem. Bethlen István öt órára újabb gyűlést hívott össze Ferenciek házába. A sötét égen, fekete felhők: borzas vad boszorkányok kuszálódtak. A lámpák csak elvétve égtek és mintha a foguk vacogott volna, üvegeik zörögtek a szélben. A város a Vigadóhoz tódult, a kommunisták első naggyűlésére. Az utcák közén csaholva kapkodtak át az örökös zászlók. Szövetjükön rég bekormozódott a zöld és a fehér, csak a vörös látszott, mint egy vérfolt.

A tisztátalan utcákban papírrongyok és szemét sodródott, a szél szinte hajszolta az embert. A Ferencesek két utcára nyíló nagy házához értem. A kapuban fegyveres katonák álltak. Vörös gomb volt a sapkájukon és láttam, hogy utánam néznek.
- Én a másik kapunál jöttem be, mondotta Zichy János, mikor Zsembery dolgozószobájában kezet fogtunk, - ott is ácsorgott két katona.
- Már figyelnek...
Az urak dideregve egymásután érkeztek. Kifújt arcok fordultak be az ajtón. A telefon szólt. Valakit kerestek, közben a horogról leakasztott kagyló szabadon, nyitva lógott és itta a beszédeket, melyek elhangzottak.
- A telefonközpont kihallgat, - mondottam Zsembery Istvánnak.
- Rossz összeesküvők vagyunk mi magyarok.

A vita egyre hangosabbá lett. Klebelsberg felolvasta a múltkori kifogások alapján átdolgozott programot. Bethlen István egész nemes ékesszólásával kér lelte a pártok képviselőit: - Idegen szuronyok közelednek a főváros felé, ne érjen az a szégyen, hogy azoknak az árnyékában teremtsük meg magunk között az egységet
Kétségbeesett, meddő vajúdásban múltak az órák. Közben minduntalan arra kellett gondolnom, hogy a szocialisták a munkástanácsban jóformán már összefogtak a kommunistákkal, akik - mialatt itt nem... bírnak megegyezni - a Vigadóban valószínűleg egységesen ordítanak halált ezeknek a tétovázó uraknak a hazájára, a hitére, a családjára.
Életemben nagyobb csüggedést talán soha se éreztem. És mint egy kétségbeesett figyelmeztetés bejelentettem, hogy a keresztény magyar asszonyok összefogtak. Mi már egy táborban vagyunk és várjuk, hogy csatlakozhassunk az egyesült keresztény pártokhoz.
- Éljenek az asszonyok! - hangzott a szobában. És megint semmi se történt, az értekezlet pedig szétoszlott eredmény nélkül, úgy mint a múltkor. Mikor kifordultam a kapun, a katonák már nem ácsorogtak ott. Az utcákban csőcselék özönlött. A falhoz lapultam. Egy ismerősöm köszönt és megszólított:
- Látja ezt a csordát? Rettentő, hogy hová jutottunk. - A Vigadóból jött és hallotta a kommunisták beszédeit.

Tüntetésnek indult az a gyűlés és zászlóbontás lett. Vyx alezredes követelésére a rendőrség kilenc orosz bolsevista zsidót kiszolgáltatott a franciáknak. Eltoloncolták őket. Ezért a kilenc idegenért tüntetett ma Budapest lakosságának egy része, mely sohase tüntetett azért, mert Károlyi cseheknek; szerbeknek; oláhoknak, millió magyart kiszolgáltatott. Vörös sapkarózsás zsidó tisztek rendezték a gyűlést. Leszerelt katonák rokkantak, galileista diákok, munkásinasok és megvadult asszonyok között ott tolongott a gettó népe. Gyűlölettől fűtött emberáradat töltötte meg a Vigadó összes helyiségeit. A karzatok roskadoztak. A folyosókon kinnrekedt tömeg dühösen ordítozott. Kun Béla mögött pedig a nagy előadói emelvényen parádés félkörben a kommunista vezérek vörös testőrsége állt. Ő nyitotta meg az ülést és a világ proletárjainak forradalmáról és a kapitalista rend ellenforradalmáról beszélt, a két irányzatról, mely materialista felfogása szerint ma halálra mérkőzik Európában. Támadta a kormányt, amiért az orosz elvtársakat kiadta és megakadályozza a Szovjet köztársaság nyugat felé terjedő agitációját. Lelkesedve utalt a német Spartacusok harcaira, melyet ő lélegzetvisszafojtva figyel...

- Éljenek a Spartacusok! Mi is azok vagyunk! - és a katonák veszettül üvöltöztek: Mind bolsevisták vagyunk!
Kun Béla pedig azt felelte nekik : - Első teendőnk a fegyverkezés! - Aztán belebömbölte a terembe: Lenin felhívást intéz általam hozzátok! Lenin nevére felállt az egész tömeg. Az asszonyok, mint a fúriák tapsoltak. - Lenin azt üzeni nektek, változtassátok át az imperializmus háborúját a nemzetközi proletárság osztályháborújává!
Valaki elordította magát és a terem utána bőgte: Halál a burzsoáziára! - Aztán pofozkodás támadt. A vörös katonák nem akarták szóhoz engedni Garbait, a szocialisták szónokát. Kun Béla kiabálva az asztal tetejéről próbált rendet csinálni: Ha egy burzsuj jönne ide beszélni, én magam mondanám, hogy hajítsátok ki az ablakon. De Garbai elvtárs a másik munkástáborból jött és vele harcainkban még találkozhatunk!

Aztán Garbai "elvtárs" is ilyesfélét mondott: A szocialisták és a kommunisták mindenben megegyeznek, a cél, az ellenség: ugyanegy. De nem jött még meg az idő. Vágó rekedten kiabálta: A kommunistáknak nem kell szólásszabadság, nem kell demokrácia, fegyverezzék fel azonnal a proletárokat, fegyverezzék le a burzsoáziát, kiáltsák ki a tanácsköztársaságot!... A magyar urak gyűlésére gondoltam.
A szél süvített körülöttem, a zászlók rángatták a rúdjukat, átkapkodtak a sötét utcák közén és a szövetjük összegabalyodott, vonaglott, mintha kétségbeesett kezek tördelték volna egymást az emberek feje felett.

Január 13.

Egész nap dolgoztam. Újszerű munka volt. A szövetség irodájának a szervezésén törtem a fejemet. Röpcédulákat fogalmaztam és temérdek levelet írtam, pedig nem szeretek levelet írni. Estére egy értekezletre megint a Zichy-palotában gyűltünk össze. Elhatároztuk, hogy minden eshetőségre tiltakozó memorandumot készítünk elő az asszonyok nevében, legyen kéznél, ha antant-missziók érkeznek.
Klebelsberg gróf felajánlotta egy kész munkáját, használjuk fel és fordítsuk le idegen nyelvekre... Közben múlt az idő. Indulni készültünk.

Kocsit mostanában már nem igen lehet kapni és ha mégis vállalkozik valaminő jármű, Miatyánkot mondhat aki beleül. A múltkoriban sötétben történt meg két hölggyel, hogy útközben egy katona kapaszkodott fel a bérkocsijuk bakjára. Összejátszott a kocsissal. Az ostor egyszerre a lovak közé suhintott és a kocsi őrült iramodással vitte a megrémült asszonyokat elhagyatott külvárosi utcákon át a temető irányába. A rohanó kocsiból ugrottak ki így menekültek meg, különben ki tudja, hol végezték volna be az éjszakát.
Zichy Rafael saját kocsiján küldött ma este haza. Klebelsberg leszállt lakása előtt a Belvárosban, én tovább hajtattam. Mire a Rákóczi útra értünk, mint egy parancsszóra kialudtak véges-végig a villanylámpák. A sötét utca kitátotta a száját és elnyelt.
Lövöldözés hallatszott mindenünnen, a lovak ijedeztek. Éreztem, hogy a kocsis is fél a bakon. Félelemmel volt tele az éjszaka. Nyargalva érkeztünk meg lakásom elé. Fent nyitva volt Anyám ablaka. A hideg dacára, ott várt rám az ablaknál és lekiáltott a kocsisnak: Zendülés van a Népszínháznál. Ne menjen a Rákóczi útnak.
Az ember megköszönte a figyelmeztetést és a patkó csattogása ellenkező irányban távolodott olyan hirtelen, mintha az állatok is érezték volna a veszedelmet.

Január 14.

A pesti házak fala mögött titokban suttogva régen készülődött a mi szerencsétlen végzetünk. Meglakoltak érte a házak. Kormos arcukra rásütögette ez a kor minden szégyenének bélyegét. Az idők, amelyek járnak, a tömegek számára formálják a képüket és eszméik, mint a rimák az utcán kínálják magukat. A csendes elvonultságok kiválóságainak érvényesülése nem létezik többé, Talán ezért termel a mentalitások és a művészetek világában is csak tömegárut az idő. A kiválóságok és a művészetek jellemzik a borokat. A mi korunknak csak plakátjai vannak! És a mostaniaknál aljasabb, ocsmányabb plakátok sem emberek formájában, sem papiroson, soha se voltak forgalomban.
Ahogy ma reggel az utcára léptem, ha fájt is, mégis jól esett a temérdek kiragasztott förtelem után, a Területvédő Liga Plakátját látnom, melyen vörös mezőben Magyarország meghasadozott képe körvonalazódott. Öt darabba fűrészelve ott sajgott a Kárpátok övezte ősi egység. Csehek, oláhok, Jugoszlávok, osztrákok kirajzolt rablási szándékai közt, középütt a megmaradó életképtelen kis föld, az erdeitől, bányáitól megfosztott róna látszott és mintha kiáltana a négy millió magyar fiától megfosztott csonka rém, három szó rivall a tépett birodalom alatt: Nem, nem, soha!
Ezt mondták az utcák, a házak, a falak. És hosszú hetek után először éreztem magamat megint itthon a városban, amely mindent megtagadott, ami az én hitem. Magára eszmél-e Budapest? Feltevésem hirtelen szétszakadt. Az egyik csupasz körúti fa mellett egy jól öltözött fiatal ember lehajolt és az aszfalt kis földszigetéből, sarat kapart a tenyerébe. Aztán... nem hittem a szememnek, - a falhoz ment és besározta a térképet, a tiltakozó szavakat!

A vér a fejembe szökött: - Hogy meri tenni?
A fiatal ember visszanézett. Soha sem tudom elfelejteni az arcot: Palesztinában, kétezer év előtt rajzolták.
- Ostobaság ez. Ország sincs, haza sincs... Önkéntelenül magam mögé pillantottam. Senki se akad, aki ezt az embert torkon ragadja? Az utca népe tolongott és nem látta meg. Szédülni kezdtem és mondtam valamit, hogy mit, arra nem emlékezem. Bizonytalan lépéssel mentem odébb. Ilyen rettentően, világosan soha se láttam meg azt, amit akarnak. Nincs haza! Nekik nincs. És azt akarják, hogy nekünk se legyen.
Sokszor hallottam ezt a szavukat... Jól emlékszem rá, mikor először hallottam. Egy zsidó családnál voltam és a háziúr azt ugyanazt mondottá, amit a plakátpiszkító mondott: Nincs haza.

... Mesélnék valamit, - feleltem én és mesélni kezdtem: Történt egyszer, hogy egy régi nagy ugart felszántottak az erdőszélen. Hajdan temető volt. Mindig temető volt. Most feltörték az ekevassal. Éjszaka lett, a hold kikelt az erdőből és a fényét elvette a friss barázdákban. Termés támadt belőle az éjféli órára. Kísértetiesen nőttek a felhasított földből a temető vetései csontvázak keltek ki a holdfényen. Magyarok, kunok, besenyők, buzogányos honfoglalók, hunok, sisakos római legionáriusok. Sorban kikeltek, ahogy rétegenként az évezredek egymás fölé temették őket. Cihelődtek, nyújtózkodtak, lerázták bordáikról a földet és kiültek a barázda dombosára. Csontállukat nagy, rozsdás kardjuk markolatára támasztották, forgatták a koponyájukat és szemük üres gödrével, régi szokásból, egymásra néztek: Miért haltál meg? - kérdezte az egyik. - A hazámért! - felelte a szomszédja. És mint mikor szél jár a temetőn, suttogva körbejárt a kérdés és felelet Az erdőszélről egy árnyék vált ki ekkor az árnyékból. Görnyedt ősz ember jött a szántás felé. Hófehér volt a haja és a szakálla, görcsös botjára támaszkodva lépett. Aztán megállt a kísérteties kör fölött és elgondolkozva hallgatta a beszélőket... Miért haltál meg?... És szólt az aggastyán: Rómaiak, hunok, avarok, kunok, ismertelek mindannyiatokat és túléltelek, mert nekem nincs hazám és nincs olyan föld, amelyikért meghalnék...
Vége szakadt a mesémnek és a szeme közé néztem, annak, akinek elmondtam: ügye megértett?
Ahasverus volt az aggastyán.

Igazat szóltam-e akkor?... Túl fognak-e élni minket, is, mert nem halnak meg a földért? Fajom életösztöne lázadón tiltakozott. Nem élnek túl. Eljött az idő. Kiélik magukat, nem Ahasverusok többé, hazát akarnak, a mi hazánkat.
A fajok élete hasonlít az egyének életéhez. Megvan a gyermekkoruk, az ifjúságuk, férfikoruk és az öregségük. A zsidó fajt az emberiség megfosztotta ifjúsága és férfikora virágzásától. Kielégületlenül öregedett meg mialatt kortársait, az egyiptomiakat, asszírokat, babilóniaiakat eltemette és aranykoruk emlékével meghalni látta Athént, Rómát és Bizáncot, melyeknek bölcsőjénél már mint aggastyán állt. Kortársak nélkül, magányosan, idegenszerűen itt maradt közöttünk, fiatal népek között. Nem tudott meghalni, mert a beteljesülést várta. És most, mikor a história körülményei kedveznek tehetségeinek és tulajdonságainak, sírja szélén, szinte az enyészet feloszlása közben éli ki egy szörnyű haláltáncban elmulasztott virágzást.
Ahasverus fiatalra festi az arcát, részegen tántorog és haldokolva orgiát ül.

Január 25.

Valaki meglátogatott. Előzőleg azt üzente, hogy beszélni akar velem. És mikor eljött, nem beszélt, de kérdezett. Az utca sötétje benézett az ablakon. Csak az íróasztalomon égett a lámpa. A szegletben meghúzódott a homály.
- Mit gondolsz?
Feleltem és ő mindig újra kérdezett.
- Mit szólsz hozzá? Mi a véleményed? Miért kérdez? És mialatt ezt gondoltam, megakadt a szemem az arcán. A lámpa csak a homloka fölött és az orra alatt világította meg. Az ernyő fényfogója középütt puha, sötét árnyékot vetett, mintha egy fekete álarc lett volna rajta. Egy fitos kis fekete bársonyálarc, a rózsaszín arc felett, melynek két kivágásán fénylőn, figyelmesen nézett rám a szeme.

Megint kérdezett. Mit szólok hozzá, hogy a kormány katonákat akar toborozni? És Károlyi Mihály azt kívánná, vonuljon ő az asszonyok élén, mint amazon, egy feldíszített teherautón, kibontott zászlóval, végig a városon és toborozzon. Közben éreztem, hogy az én közreműködésemet is szívesen vennék.
- Meg vannak örülve? - mondottam. - Az ország katonáit szétkergették és most Pogánynak toborozzanak az asszonyok? Ez valami rossz tréfa lehet.
- Nem tréfa. A minisztertanács egészen komolyan tárgyalta a kérdést - felelte és az árnyékból megint figyelmesen reám nézett, mintha szavainak hatását kémlelné. Álarca van! És most már nem tudtam többé szabadulni attól a gondolattól, hogy az álarc mögül Károlyi Mihálynénak egy rokona hallgat ki engem. Megismételte majd, amit mondok? Ám ismételje, hadd tudják meg, hogy hogyan érzünk mi többiek.
- Vajon vállalkoznának-e egy ilyen toborzásra az asszonyok?
- A Schwimmer Rózákhoz forduljon a kormány, a mieink közül nem akadna egy sem.

A bársonyos álarc alatt zavarodott mosolyjátszott: - Katus gondolata volt...
- Hát onnan ered!... Különben azt mondják, Károlyi nagyon támogatja Pogányt és legfőbb bizalmasa. - Bizalmasa? - mondotta az álarcos asszony, - több ennél, a legjobb barátja.
- Mindig ostobának tartottam Károlyi Mihályt, de akinek ilyen barátai vannak, az gonosztevő.
- Emlékszem rá, hogy ostobának tartottad, felelte az álarcos asszony, - most már én is rájöttem, hogy így van. Mi a véleményed. mostani politikájáról? Megint kérdez, - gondoltam magamban: - Hogy mi a véleményem a politikájáról és a személyéről; azt abban mondom meg, amit kívánok neki. Érje ugyanaz sors, mint amit az országra hozott. Mikor elment, utána néztem. És ettől kezdve nem felejtettem el, hogy egy álarcos asszony jár közöttünk. A többiek nem tudtak róla, hogy álarcot visel, talán ő maga se tudta. De Károlyi mindenről értesült, amit akkornap mondtam.

Január 26.

Bűvölő rettenetes szeme, mely lenyűgözve tartotta a várost, mintha vesztene az erejéből. A halálfához kötözött ország kiszabadítja kezét a kötélből és nagy fellélegzés rohan át a rónán. Repülve jönnek a hírek. Székely csapatok elől megfutottak a románok. Útjukban rabolnak és halálra kínozzák a magyarokat, de Kis-Sebes és Bánfyhunyad megint a mienk és Kolozsvárott is csomagolnak. A magyar csapatok segítséget kértek a hadügyminisztertől, Itt az idő, most könnyen vissza lehet szorítani a betolakodott ellenséget. Erdélyben sztrájkba lépett a magyarság. Beszüntették a munkát az összes állami hivatalnokok, a vasút, a posta, a távíró tisztviselőkara és velük érzőn a nagy nemzeti tüntetésben harminckétezer bányamunkás letette a kalapácsot. Mi tudjuk, hogy így van! Hiába írja a pesti kormánysajtó, hogy a tüntetés a szociáldemokrácia diadala. Túl a Királyhágón nem az internacionálé harcol, de egy nemzet élni akarása.

Az oláhok helyzete veszedelmessé lett Erdélyben, katonáik szökdösnek haza. A havas földek felett, mintha az újrakezdés szabad szele fújna és szítaná a lángot; mely felcsap az ország minden táján.
Ha a kormány most segíteni akarna!
De a kormány nem akar segíteni. Elnyomja a tüzet, elfojtja a szót, kiüti a fegyvert a magyar kezekből. Magukra hagyja Erdély magyarjait és Böhm Vilmos, a villanyszerelő hadügyminiszter lázasan irtja ki utolsó megbízható. csapatainkból is a nemzeti becsületérzetét. Mikor a budapesti vadászezred egy zászlóalja Salgótarjánra ment, a szocialista párt dicső hadseregének nevezte a zászlóaljat és útravalóul azt mondta a katonáknak: "Elmentek megvédelmezni a szenünket, a vizünket, a megélhetésünket". Csak a szenünket, a vizünket, a megélhetésünket, - a hazát már nem kell védelmezni.
Akik a mi nevünkben szólnak és cselekszenek, nem magyarok többé. Élethalálharc folyik itt. Egy elvérzett és egy megkímélt, túltenyészett faj elkeseredett tusája, újfajta országfoglalás. Röviddel ezelőtt már biztosnak látszott vereségünk. A magyar faj elhagyta önmagát, mert kiölték belőle a hitét. De ez a hit feltámadt. Kicsiny mécseseit asszonyok vitték be elsőknek halkan, szinte észrevétlenül az otthonokba. És ma talán már eljött az az idő; melyben a férfiak bátrak akarnak lenni azok előtt, akik bátorságot várnak tőlük.

Január 27.

Nem tudni soha, hogy melyik fordulónál áll és nem tudni, hogy közülünk kire vár. Kaszájára támaszkodva keres és nem bánja, hogy nevetünk, sírunk, hogy koldusok vagyunk vagy gazdagok, hogy üres a lelkünk és, kéreget, vagy kincsekkel van tele, amelyeket még adni bírna, választ és suhint.
Ady Endre meghalt. És most mar igazán mindegy neki: Ha kéj liheg, ha kín hörög. Vér csurran vagy arany csörög.
Lángszavú ébresztő lehetett volna .és sírásó lett belőle. Szomorú magyar végzet volt az övé. Csukott kapuk és csukott ablakok alatt vitt el az útja, nem volt, ki hajlékot és kenyeret adjon neki és fiatalságának legszebb dalait elsodorta a szél. Sokan voltunk így, majd mindannyian, akik magyarok és művészek vagyunk. De ő nem tudott vámi. Nem akart a szélnek énekelni. Idegen kezek nyújtottak feléje aranyat akkor, mikor a magyar kezei még a kenyeret is megtagadták tőle. És ő sértett és türelmetlen volt és dacosan elfogadta.

Minden úton, mely magyar írók számára a szabadba visz, ott feszül ,a nagy pókháló. Ady Endre is beleesett. És lassankint, - ki tudja, észrevette-e ő maga, - amazoknak kezdett dalolni, nekik, akik ünnepelték és magasztalták azt, amit ők művészetében: "etikai destruktivitásnak" neveztek. Adtak tapsot, babért és aranyat és mint egy magyar Sámsont, odafogták a szekerük elé. Ő pedig, míg vonszolta a szekeret, nem vette észre, hogy a hazája testén rohannak át a kerekek, nem vette észre, hogy egy idegen faj diadalíve alatt segíti behurcolni sorsunkat a: októberi forradalomba.
Ébresztő lehetett volna Ady Endre és a mi fiatal nemzedékünknek a sírásója lett. Mialatt ásott, dalolt. És dalával csalta áldozatait a veremhez, Az ifjúság, amely csodálta, bódultan látta, hogy a mester, aki fiatalon levette úri süvegét a nagy paraszt, a magyar nyár előtt, egyszerre az internacionálé hazát tagadó proletárja előtt emelt süveget. És megtévesztetten utána indult. Hiszen olyan szépen dalolt. Ki hallotta volna meg, hogy olykor elszólta magát: Eb hazája, nem nekem...
És itt van a magyar Ady tragikus bűne. Életének egyik legutolsó megnyilatkozásában hiába mondta: "Ez a forradalom nem az én forradalmam..." Késő megbánás volt! A bűn, melyet a daloló sírásó elkövetett saját nemzedékén, ki tudja hány nemzedéket temet majd sírba, míg jóvá teszik a nemzet szerencsétlenségét.

Mint ahogy a destrukció hazátlan tábora kisajátította a maga számára az élő Adyt, úgy sajátítja ki most a halottat. A forradalom költőjének, a forradalom halottjának nevezi. A radikális párt, mint egyik megalapítóját és szellemi vezérét búcsúztatja el Ady Endrét. A galileisták gyászjelentést adnak ki róla, melyben vallomást tesznek, hogy az ő forradalmi ifjúságuk útján Ady lelke lobogott előttük. Eszményeikért Ady indította őket harcba. És ünnepélyes ravatala felett, mely a Nemzeti Múzeum előcsarnokában állt, mint egykor Kossuth ravatala, galileisták tartottak őrséget és a szociál-kommunista Kunfi mondott búcsúztatót. A nagy paraszt, melyben egykor fiatalon megsüvegelte Ady a magyar életet, messziről nézte a temetést és viszonzásul levette úri süvegét a koporsó előtt. A magyarság idővel meg fog bocsátani a megtévedettnek, aki költészetünknek már-már kőbe dermedt rímeit szeszélyesen, szertelenül kiszabadította a kövek közül. Most csak a halottat süvegelte meg.

Február 1-3.

Jóslatok kora ez a mi időnk. Ha a valóság kínná lesz az emberek életében és elviselhetetlen a jelen, a kétségbeesés akkor kap a jövendölések után és menekül a jövő felé. Egyre új jósok és jósnők bukkannak fel. Jövendöléseiket közlik az újságok, szájról-szájra adják az emberek. Elringatást keres az iszonyat. "Lehetséges", mondja valaki; "azt hiszem", folytatja a másik és a harmadik már azt mondja, hogy tudom". De a meggyötörtek ezzel se elégszenek meg. Jövendöléseik beteljesülésének határidőt szabnak és minduntalan dátumokról beszélnek. Hol a kommunisták készülődő lázadásáról van szó, hol a nemzeti ellenforradalom kitöréséről.

Mára a vörös forradalom felkelését suttogták. Aztán este lett és semmi se történt. - Elhalasztották ... Most február 5-ike az újabb dátum. Az emberek egymást biztatják: A környéken állomásozó szpáhik két óra alatt a városban vannak. Nincs ok aggodalomra... Mások arról tudnak, hogy 6-án vagy 9-én a mieink fogják megindítani régen készülődő rohamukat. Az utcán Pogány agent provocateurjai megszólítják a fiatal embereket: Február 9-re gondol?" Aztán súgva folytatják: "Ma este a Múzeum mögött találkozunk." És míg a felszín így gyűrűzik, a mélyben amazoknál is, a mieinknél is komoly munka folyik.
Mikes János szombathelyi püspök felkeresett és egy megbízást adott. Az elmúlt napok valamelyikén Gömbös Gyula százados is eljött, a Move harcos fiatal elnöke. Feltűnően eszes arca van. Azt hiszem, céljai elérésében olyan merész és kíméletlen tud lenni, mint egy condottiere. Íróasztalom mellett, a mély karosszékben ült és szinte még most is látom a kezét, ahogy egymás melle rakta a cigarettaszelencémet, a pecsétnyomót, a kis kínai bronzszörnyet, melynek nyerges hátára támasztom írás után a tollamat. És közben sorrá mondotta: itt van az asszonyok szervezete, itt a katonák szervezete, itt az ifjúság szervezete. Mi készen lennénk, csak a negyedik hiányzik: a politikusok. Ők még mindég csak tanácskoznak és nem bírnak egységre jutni.

Az ifjúság részéről Kende István jön el többször. Azok is készen vannak. Készek az ébredő Magyarok, a székelyek és erdélyi magyarok. A vidékkel is megvannak a kapcsolatok. Fegyver is van és elszántság és féktelen keserűség is. Most már csak az a fontos, hogy ugyanegy pillanatban süsse el a fegyvert a sok különféle szervezkedés. Ne pufogjanak el a töltések elszigetelten, - de sortűz legyen belőlük. Az óráknak egyszerre kell ütniük!
Feszültség van a levegőben. Károlyi táborában érzik a fojtott készülődést és Károlyi jobban fél tőle, mint a kommunisták egyre erősödő agitációjától. Az álarcos asszony beszélte: a mi lehetőségeink gyűlöletesebbek és aggasztóbbak előtte, mint Kun Béla munkája. Pedig a kommunisták nem válogatnak az eszközökben. Most már egészen nyíltan lázítanak.
Itt a fővárosban sajátságos fogással éltek. Január közepétől kezdve az utcák szónokai azzal izgatták a tömegeket, hogy ne fizessenek február elsején házbért a tulajdonosoknak. Hiszen úgyis az övék minden ház! De a lakosság józan többsége megőrizte nyugalmát. Mindössze húsz külvárosi ház tagadta meg a lakbérfizetést és a felfordulás és vele a kommunisták zendülése egyelőre elmaradt...

- Most elmaradt, - mondta e napokban Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke egyik ismerősömnek, - de azért a vörös terror elkerülhetetlen Magyarországon! Vagy két esztendeig fog tartani. Azután majd rendet csinálhatnak megint a régiek, akiket októberben kergettünk el.
Mostani életünk homályos jövendöléseibe, tétovázó bizonytalanságába mint egy kard férfiasan csörrent bele Balassagyarmat visszavételének a híre. Végre ... Ezt a kardot Huszár Aladár és Pongrácz György rántotta ki. És sok hősi halálon át bátor vasutasok, iparosok, diákok és kilenc falun népe az Ipolyon túlra kergette a cseheket.
De nem sokáig tartott a reménység. Segítség ürügyével oda futott Pogány és meghiúsította az előnyomulást, melyet a csehek nem bírtak megállítani. Ami fellobban, hirtelen kialszik megint. A reménység tegnap Fehérvárott is keservesen megsebesült.

Közgyűlés volt a vármegyeházán és Károlyi Mihály testvéröccsének, gróf Károlyi Józsefnek indítványára, egyhangúlag bizalmatlanságot szavazott a népkormánynak. A gyűlésen megjelent Prohászka Ottokár Székesfehérvár megyés püspöke, az ország keresztény lelkiismeretének egyik lángszavú kifejezője, ott voltak a nagybirtokosság képviseletében a Batthyányak, Széchenyiek, Zichyek, a középbirtok urai, a papság, a vármegye tisztviselőkara és egységesen tüntettek valamennyien Károlyi József javaslata mellett, követelve a királyság azonnali visszaállítását, a régi parlament összehívását.
Csupa jó szándék, szép kalpaglengetés és buzogánycsörtetés volt ez a gyűlés azok számára, akik jelen voltak. De a destruktív uralommal vívódó ország számára szerencsétlenség lappangott benne. A törvénytelen hatalomhoz kapaszkodó kormány felfigyelt. Holnapra bosszút fog lihegni az egész társaság és úgy érzem, az ellenforradalom munkája ezentúl még nehezebb lesz.

Az emberek keserűen beszéltek a fehérvári esetről, mely úgy hat, mintha szereplői bandériummal, zászlósan, dobszóval, kürtökkel indultak volna el ellenforradalmat csinálni. Ha az ország még megmaradt minden vármegyéje, a törvények ellenére is titokban, egységesen ugyanegy napra közgyűlést hívott volna össze, egyöntetűen szavazva bizalmatlanságot a jelenlegi kormánynak, akkor nem végződhetett volna Fehérvárott se ilyen siralmasan a fellobbanás.
Szomorú termése már is mutatkozik. A dunántúli gyűlés hatása alatt, Károlyi Mihály megbízta Pogány Józsefet minden ellenforradalmi megmozdulás letörésével! Fehér vármegye kormánybiztosát elcsapták. A magára hagyott tisztviselői kar vagy behódol a felülkerekedett munkás- és katonatanácsnak, vagy pusztul a helyéről. Károlyi József gróf pedig, valószínűleg családi okokból, kénytelen volt a sajtó útján egy nyilatkozatot közzétenni, melyben kijelenti, hogy állásfoglalása csakis politikai természetű volt, de a leghatározottabban visszautasítja azt a hírt, mintha testvérével Károlyi Mihállyal szemben megvetést vagy szégyent érezne. "Ellenkezőleg, - mondja a nyilatkozat, - a testvéri szeretetet bennem nem tudja elhomályosítani semmiféle politikai nézeteltérés. Én tisztelem az ő meggyőződését." Károlyi Józsefre nézve ezzel talán le is zárul a kínos ügy, de azokra nézve, akik nagy hálózattal, veszélyes munkával dolgoztak az ellenforradalom egyöntetű kirobbanásán, fájdalmas folytatása van. Újból fel kell építeni, ami összedőlt. Egy terv volt. Jásznagykunban kikiáltották volna a külön Jászkun köztársaságot, mely elszakad Károlyi köztársaságától. Ez lett volna a jeladás. A többi vármegye követte volna Jásznagykunt, magára hagyva Budapestet és megtagadva élelmezését. Az éhező város azután önszántából kergette volna el lealázó kényurait.

Ennek vége. Más utakat kell építeni. De a munka nehéz lesz, mert ellenségeink figyelnek. És a katonatanács legutóbbi naggyűlésén Pogány már kikiáltotta: "A forradalom veszélyben van! Vigyázzanak az ellenforradalom vezetői és cinkosai, vége a forradalmi munkás és katonatömegek jóindulatú türelmének. Türelem, amíg lehet. Gépfegyver: amikor kell."
És mielőtt ezt hangosan elmondta, csendben kiadta a rendeletet, hogy a politikai nyomozóosztály kutattassa át a kiszemeltek lakásait.
Tegnap estefelé gróf Batthyány Lajosnénál voltam. A fehérvári esetről beszéltünk. Szomorúan rázta a fejét. Aztán testvérbátyjára terelődött a szó, gróf Andrássy Gyulára és felemlítette, hogy épp mielőtt jöttem, írt volt neki. A levelet holnap küldi ki egy megbízható emberrel Svájcba.
Erre a levélre kellett gondolnom ma reggel, mikor hírét vettem, hogy házkutatások történtek a városban. Ha kézre került volna!

Erdélyi barátnőm telefonált, szokatlanul korai időben: - Látogatóim voltak, valószínűleg téged is felkeresnek. Jó lesz, hogy ha elkészülsz rá, mert nagyon kíváncsiak, még a kályhába is belenéznek. •
Megint hallottam a telefonban azt a sajátságos kis neszt, mely az utóbbi időben mindig belezörgött a készülékbe, ha felszólítottak. Én magam hosszú idő óta nem tudtam senkivel kapcsolást kapni. A központ felelt, de többé nem kapcsolt. Bejelentettem, levelet írtam, kijött egy szerelő, megvizsgálta. Minden rendben van. És mikor beszélni akartam, megint hiábavaló volt.

Erdélyi barátnőm szava közben kapcsolt szét a központ. Nem soká tétováztam. Előszedtem az írásaimat, az utóbbi idők levelezését és elégettem mindent, ami célunkat, barátaimat vagy magamat kiszolgáltatott volna. Sokszor csodálkoztam, hogy egyes koroknak értékes levelezése eltűnt. Széchényi István gróf számtalan leveléről tudok, mely nem maradt fenn az utókornak. Nyoma veszett Kossuth és Görgey sok írásának is... Mialatt a hozzám intézett leveleket egymás után elégetem és a pernyéjüket beledöntöttem a takaréktűzhelybe, hogy bűnjelnek ott ne maradjon a kályhám torkában, megértettem, hogy veszedelmes korok politikai levelezése miért tűnt el. Általában Magyarország viharos múltjának sok megfoghatatlan részlete lesz világossá most előttem. Azt is megértettem, miért nincs nekünk se napló se memoár irodalmunk. Négyszáz éven át osztrák spionok figyelték itt a legnemesebb lelkeket. És míg más országokban számtalan kéz szinte szabadon jegyezte fel a különböző korok életét, minálunk legfeljebb a nagy politikai megnyilvánulásoknak maradt nyomuk. Így volt ez régen és most még rosszabbul van, mert az osztrák kémeknél és besúgóknál százszorta tolakodóbb és gonoszabb besúgók járnak ma közöttünk.

Mire elkészültem szomorú munkámmal, csengetést hallottam az előszoba felől. Ebben a pillanatban eszembe jutottak ezek a feljegyzések. Hirtelen felkaptam őket az íróasztalomról és könyvtáram könyvei mögé dugtam.
Erdélyi barátnőm nyitott be az ajtón. Az utóbbi időkben mindig szomorú arcának újszerű kifejezése volt. Körülnézett a szobámban: - Voltak nálad is? - Aztán nevetni kezdett. A csínytevő gyerekek nevetése volt ez, akik örülnek, hogy nem kapták őket rajta. - Nálam semmit se találtak... És megint nevetett. - Korán reggel jöttek katonákkal. Még az ágyban voltam. Be akartak törtetni. Kikiáltottam, hogy öltözködöm és az asztalomon egy revolver van. Közben bedobáltam egy táskába, ami eszembe jutott. A Székely Nemzeti Tanácsnak és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének névsorait és nyomtatványait is odacsúsztattam és egy önzetlen ajtón át egykettőre eltűnt a táska a szobámból. Most már jöhetett a rendőrség. Felkutattak mindent. Személyes motozást is folytattak, de persze semmi lényegeset nem találtak.
Jókedvűen mentünk át együtt a Magyar Asszonyok Mária utcai irodájába. Kállay Erzsébet a zöld posztóval letakart hosszú asztalnál ült, asszonyok álltak körülötte. Aznap délelőtt oda futott össze jóformán mindenki; akiknél ma reggel házkutatás volt. Külön kis történetet tudtak mesélni valamennyien. Batthyány Lajosnénak a könyvtárát kutatták végig. Valamelyik kötetből kirepült egy névsor. Évekkel azelőtt lezajlott bálnak a Lady patronessei voltak rájegyezve. Nevekre vadásztak. Ezt magukkal vitték.

- És az Andrássy grófnak írt levél?
- Szerencsére tegnap este eljött érte a futár. Nem szerettem volna, ha a kezükbe akad...
A nyerő játékosok hangulata terjedt szét a kis irodában. Ekkor még úgy hittük, hogy a házkutatások kudarcot vallottak mindenütt. Megnyugodva mentem haza. Délután váratlanul vendégem jött. Dessewffy Emil keresett fel. Náluk is volt házkutatás.
- Örülök, hogy szerencsésen túlestek rajta.
- Igen ám, - mondotta Dessewffy és monokliját kivette a szeméből, aztán megint hírtelen visszatette. De azért egy kis baj mégis történt. Semmi kompromittálót nem találtak a nyomozók. Csak egy levelet vittek el, - a magáét. Egy pillanatig nem tudtam miféle levélről van szó. Aztán eszembe jutott. Az asszonyok memorandumával kapcsolatban írtam volt gróf Dessewffynek, mikoriban lelöktek a villamosról és betegen feküdtem. Egész keserűségem beleömlött akkor abba a levélbe. Írtam benne a királyságról, a koronáról. Bírálatot mondtam emberek és események felett és felvonultattam jellemezve őket: Károlyit, Jászit, Hock Jánost, Kunfit, Pogányt és a bolsevista világuralomért harcoló egész budapesti szociáldemokráciát. Visszagondolásomban eszembe jutott, hogy mikor annak idején elküldtem a levelet, világosan éreztem, ha avatatlan kezekbe kerülne, bosszú járna ki érte. Dessewffy Emil jobban sajnálta a dolgot, mint én magam.
- Ne bánja, - mondottam, - legalább megtudják, hogyan vélekedtem róluk.

Február 9.

És csakugyan megtudták.
Hamarabb történt, mint ahogy gondoltam. Levelem a rendőri nyomozó osztályról a szocialista párttitkárság kezébe került és eljutott Pogány Józsefhez. Biztos értesüléseket kaptam. Ma délután felkeresett valaki. Megkért, ne említsem a nevét soha és figyelmeztetett: legyek óvatos, szemmel tartanak, kihallgatják a telefonomat.
A városban egyre új házkutatásokat rendelnek el. Sokakat letartóztatnak. Másokkal együtt elfogták az Ébredő magyarok egyik vezérét, a hadügyminisztérium néhány emberét, az ország területi épségének védelmére alakult titkos karhatalomnak szervezőit és elfogták Sztankay Béláné Ivády Antóniát, az ellenforradalom egyik legbátrabb asszonyát.
A kő, amelyet a fehérvári megyegyűlés elvetett, egyre szélesebb gyűrűket ver. Nem annak szánták, ami lett, de a hazafias megyegyűlés kürtszava öntudatlanul csakugyan riadót fújt a kormány számára. Felnyitotta a szemét. Figyelmét a főváros nemzeti szervezkedésére és az ellenforradalom várára, a Dunántúlra és egyik legnagyobb vezérére gróf Mikes Jánosra terelte. A kormány azzal az ürüggyel, hogy Mikes a szombathelyi püspökség vagyonát ellenforradalmi célokra pocsékolja, suttyomban vizsgálatot indított ellene. Közöltem vele amit megtudtam, kértem ne mozduljon el egyházmegyéjéből, mert Budapesten esetleg elfogják.

- Ne aggódjék miattam, nem hagyom én magamat elfogatni.
Elszánt volt és nyugodt.
Egy hazafias szerzetes, Bangha Béla jezsuita atya ellen is új életre kapott ekkor a destrukció gyűlölete, mely őt már az októberi forradalom idején halálra ítélte. Mindig emlékezni fogok első találkozásunkra. Nem régen történt, egy fontos küldetésben mentem hozzá. Lucskos, szürke januári nap volt. Esteledett és Bangha az Apostol nyomda épületében, fenn, harmadik emeleti kis szobájában fogadott. Az alacsony mennyezet alatt, hosszú, fekete reverendájában feltűnően magasnak és soványnak látszott. Ezüsttel kevert sötét haja alatt, okos és erős volt a homloka, rövidre szabott aszkéta arcából tiszta, éles szeme fürkészően nézett rám.
Az országrombolók táborában kevés embert gyűlölnek jobban, mint őt: a keresztény magyar sajtó megteremtésén nála céltudatosabban és szívósabban nem dolgozott senki sem. A sajtó, mely valamikor Magyarországon Kossuth Lajos és Deák Ferenc nemes szellemének hordozója volt, az utolsó harminc év alatt jóformán teljesen az idegen faj destruktív kezébe került. Bangha látta ennek a faji monopóliumnak rettentő veszélyeit.

Vagy egy évtized előtt felhívta rá a dúsgazdag magyar főpapság és főnemesség figyelmét és javasolta, hogy vagyonuk tíz százalékát áldozzák fel a keresztény magyar sajtó megteremtésére. Ha akkor meghallgatták volna, Károlyi tábora a sajtója útján félrevezetett tömegeket sohase tudta volna az ország érdekei és a nemzeti eszme ellen forradalmasítani.
Bangha nem tartozik azok közé, akik hamar elcsüggednek. Lángoló szóval, konok erővel fordult a meg nem értőktől a nagy közönséghez és közadakozásból milliókat gyűjtött össze eszméje megvalósítására. Ekkor derült ki, hogy mennyire gúzsba vagyunk kötve. Hiába áll készen a nagy keresztény sajtóalap, a titkos sajtómonopólium már egy esztendeje akadályozza, hogy a hatalmas töke csak egyetlen nemzeti irányú lapot is megindíthasson. És most már ezzel se elégszik meg. Kiadta a jelszót: "El kell kobozni a tőkét, ártalmatlanná kell tenni a csuhást"...
Azt mondják, Bangha tegnap óta eltűnt. Folyik a hajsza a papság és az értelmiség ellen. A szociáldemokrácia lázas gyűlölettel bomlasztja mindazt, amit magyar nemzedékek építettek. Miután az egyetem új kormánybiztosa, a szabadkőműves Jászi Oszkár elcsapta a dékánt, a rektorokat és az autonómiájától megfosztott egyetemre rákényszeríti saját faja szellemét, Kunfi ugyanezt teszi a közép és népiskolákban. A vallásoktatást eltörli, a hazaszeretetet száműzi az iskolákból, a nemzet himnuszát tilos tanítani. Történetünk iskolai könyveiből pedig a kommunista érzelmű Lukács György és Balázs Béla, a közoktatásügyi miniszter útmutatása mellett, kitörli mindazt, amire múltjában a magyar nemzet eddig büszke volt. És míg ők ezt cselekszik, Városi, Budapest szabadkőműves közoktatásügyi tanácsnoka körlevelet intéz az iskolák oktató személyzetéhez: "aki az új idők szellemébe nem tud, vagy nem akar beleilleszkedni, annak le kell vonni a következtetést és félre kell állnia."

Hirtelen megy. Az utolsó napok eseményei dühös sietségre ösztönözték a hatalom törvénytelen bitorlóit. Minden eszközzel biztosítani akarják maguknak a jövőt.
Az élet még nehezebb lett. Egyre többen menekülnek külföldre. A gazdag zsidóság régen kivitte kincseit és biztosságba helyezte magát Mulatságos és jellemző, hogy Károlyi Mihályné gyöngyei is elvándoroltak. Ő maga is utánuk akart menni, Polányi Pollák Laura nevezetű radikális agitátornő útlevelével. Sőt Károlyi Mihályról is többször híre járt, hogy a békekötés érdekében... nyugalmasabb tájakra készülődik. Az antant hatalmak azonban tudtára adták, hogy nem kívánnak vele érintkezni.

Inog itt az aláaknázott föld, biztosabb másutt Január folyamán eltűntek egyes ismerőseim, akikről később hallottam, hogy Bécsben, Ausztriában, Svájcban húzódtak meg. Andrássy Gyula feleségével Svájcba ment. Sigrayék is kimentek. Egy esős januári napon elbúcsúztak tőlem Széchényi László és felesége is. Ebben a búcsúban éreztem a sorsot, amely elöl elmennek és amely velem marad. Nehéz volt a szívem, gróf Széchenyi Lászlóné Vanderbild Gladys évek óta legkedvesebb barátnőim egyike és a város temérdek lakosával nélküle üresebb lesz számomra. "Mindent meg fogunk tenni odakinn Magyarország érdekében"... mondotta vigasztalóan. Tudtam, hogy így lesz, mert idegen származása dacára is, nehéz órainkban nem egyszer magyarabban érzett velünk, mint sok magyar társnője.
Isten áldja Gladys... találkozunk-e még valaha? Az Andrássy út végén leszálltam a kocsijukból. Az utcán búcsúztunk el. Eső ömlött a lucskos aszfaltra és egyszerre úgy éreztem, mintha hideg, fénylő drótszálak fognának körül, melyek között rab maradok, míg az ő kocsijuk feketén, nedvesen belenyargalt a drótok közé, átszakította őket és eltűnt a szemem elől.

Sokan, mások is, elmentek azóta és ma értesültem, hogy a székesfehérvári megyegyűlés vezérszónoka, Károlyi József gróf is külföldre utazott. Elmentek...
Kinéztem az ablakon. Nagy hópelyhek hullottak szüntelenül. Túl ezeken a pelyheken is hull puhán, végtelenül a hó, mérföldeken át hull és betemeti az utakat, melyek boldogabb tájak felé visznek.
A távol vágya hozzáért a lelkemhez. Utak, szabad utak, szépségek, zenék, nyugalmas éjszakák, meleg szobák... Csak egy pillanatig tartott. Leráztam magamról. A Duna túlsó partjára kellett mennem. Egy sötét házban, lefüggönyözött ablakok mögött, fűtetlen lakásban asszonyok vártak reám, akiknek beszélni fogok.
Útnak eredtem. És mögöttem jött, egy lépésnyire mögöttem jött az új törvény. Mától kezdve tizenöt évi fegyház jár annak, aki a köztársasági államforma megváltoztatására törekszik. A lázadás felbujtóit és vezetőit életfogytiglan tartó fegyházzal büntetik. De jutalom és büntetlenség jár annak, aki a hatóságot idejekorán nyomra vezeti...
Fehér förgeteg nyargalt a Duna jeges medre felett. Még mindig mentem. Hosszú volt az út... a törvény pedig követett és nem ért el.

Február 10.

Kinyílt a szobám ajtaja. A kis német szobaleány ijedten dugta be a fejét.
- Itt vannak megint. Hiába küldtem őket, nem akarnak elmenni... Így van ez most mindig! Felugrottam az íróasztalomtól és átrohantam a hideg szalonon. Az előszobában nem égett a lámpa. A félhomályban két katona és egy polgári ember rémlett az ajtónál.
- Kit keresnek? Engem? A lakáshivataltól? De hiszen annyiszor megnézték már.
Az emberek nem akartak elmenni. Anyám szerencsére a garderobeban volt és nem találkozott velük, ahogy végigvezettem őket a lakáson. Futólagos tekintettel néztek szét. Mikor a szobámba értünk, a polgári ruhás elővette a jegyzőkönyvét és belehajolt az íróasztali lámpa fényébe. Egy darabig keresgélt a könyvében, aztán hirtelen fürkészően rám nézett: - Ez az ön szobája? - Igen.
- A rendőrségtől vagyunk. Itt kutatást fogunk tartani.

Kellemetlen kis rezzenést éreztem a gyomrom táján. Miféle jogcímen?
- De aztán mást gondoltam. Eszembe jutott az elrejtett ezüst. Legokosabb lesz, ha nem ellenkezem. - Különben, ha úgy tetszik, mondottam és odaadtam neki a kulcsaimat. Egyik emerre, a másik amarra ténfergett. Háromfelé néztem egyszerre, néztem a kezüket és a zsebük irányát. Közben hihetetlen gyorsasággal jutott eszembe mindaz, amit elfelejtettem elégetni. Lélegzetvesztő szorongásban eszembe jutottak a feljegyzéseim is, a könyvek mögött. Ha rájuk akadnának? Olyan erősen kellett erre gondolnom, hogy félni kezdtem, meglátják az arcomon. Ha odavezetné őket a gondolatom? Az egyik katona a kályhalyukba nézett. Közben világosan láttam, hogy a másik cigarettákat szed ki egy kis dobozból és a zsebébe tömi. A civil leült az íróasztalomhoz és kihúzta a fiókját.
- Van tudomása az ellenforradalom szervezkedéséről?

- Igen; - feleltem, - a Népszavából értesültem. Az ember buta, kerek szemmel rám bámészkodott. Egyszerre veszedelmesen jó kedvem lett. Fellélegeztem és örömömben valami szívességet szerettem volna nekik tenni, amiért olyan hasznosan felületesek. Talán odaadhatnám a cigarettáimat? Vagy más egyebet... Bolondság lenne. Rendbe szedtem az arcom kifejezését. Megint nyugodtnak látszottam.
Egy csomó levél hevert az asztalomon; az ember egyiket a másik után a kezébe vette. Aztán egy kis könyvet kezdett forgatni. Tegnap Anyám lapozott benne. Albach: "Heilige Anklänge". Hirtelen irtózat fogott el. Goromba szerettem volna lenni, hogy így hozzá mer nyúlni egy idegen ember az én dolgaimhoz és lefogdossa róluk kedves kezeknek az érintését. Bejönnek, felnyitják a szekrényeket, turkálnak, kotorásznak és minden azért történik, itt Magyarországon a népszabadság aranykorában, mert magyar vagyok.
Mikor a három ember hiába való kutatása után elment, végtelenül fáradt voltam. Kinyitottam az ablakot és nyitva hagytam egész este.

Február 11.

Már sokan voltak a teremben, mikor odaértem. Az Országos Katolikus Nőszövetség közgyűlését tartotta ma és előzőleg felszólított, beszéljek az egybegyűlteknek. Gróf Károlyi Gyuláné, Károlyi Mihály mostohaanyja ült az elnöki székben. Családjának számos tagja megjelent. Károlyi Mihály egyetlen édestestvére, Pappenheim Siegfriedné is ott volt. Egy asztalnál gyorsírással jegyzett.
Az elnöki megnyitó után kerültem sorra. Szervezetlenségünkről beszéltem. A másik tábor szervezett volt. Így történhetett meg, hogy mialatt mi, mint az alvajárók tántorogtunk, a bűnös és felesleges forradalom elfűrészelte országunk pilléreit...
Mialatt beszéltem, idegen férfiak tolakodtak be az ajtón, aztán eltűntek megint. Talán detektívek voltak? Károlyi Mihály testvérére tévedt a szemem. Oldalt nézett felfelé, egy falon függő kis képre és közben idegesen harapdálta a szája szélét.

- A széttépett, a megcsúfolt, a csüggedt hazában, mi asszonyok vagyunk a hit, - mondottam ekkor. Magam csak egy bolyongó láng vagyok, vigyenek a tüzéből, hordják szét a sötétben, világítsanak be vele az otthonokba, hogy derengésénél átvirrasszuk az éjszakát, míg újra magyar és keresztény lesz a reggel. Mert Istenemre, eljön még a mi reggelünk...
Voltak akik sírtak, voltak akik tapsoltak. Károlyi Gyuláné szeme könnyes volt, mikor felnézett rám. Pappenheim Siegfriedné beszédem utolsó szavánál felállt és hirtelen eltávozott.
Az asszonyok körülfogtak.
Burkoltabban kellene dolgoznunk, - mondotta egy hölgy. Dolgozzék mindenki, úgy ahogy jónak látja. Csak dolgozzék. Ha pedig baj származnék belőle, toljanak rám mindent. Vállalom.
Valaki a fülemhez hajolt: - Veszedelmet hozol a fejedre. A mai beszédért bosszút állnak rajtad.
Azoknak nem szabad félteniük magukat, akik a rohamot vezetik, mert akkor hiába minden...

Február 12-13.

Álmomban éjjel is gondolatok vergődnek a homlokom mögött. Onnan tudom, hogy így van, mert ha időnként felriadok, terveket, egyre új terveket találok készen a fejemben. Honnan kerülnek elő? Miért nem hagynak nyugodni soha.
Hogy változik mostanában az ember lelke. Október végén kábult lázadás volt a lelkem. Novemberben sötét kétségbeesés. Decemberben valami, ami a reménységhez hasonlít. Aztán jött a szavak ideje, beszédeket mondtam, széthordtam saját magam tüzét. Akkoriban cselekvés volt a szó. Most szűkek lettek a határai. Tenni kellene, hamar, egységesen, mert ha mi nem teszünk, majd tesznek ők. És a magyar politikusok még mindig üléseznek, tanácskoznak, a pártjaikra gondolnak és sajátmagukra. Az egységet pedig még ebben a rettentő viharban se képesek megteremteni. Hát nem érzik, hogy mit vétkeztek a múltban a nemzet ellen? Nem érzik, hogy jóvá kellene tenniük valamit?
Bethlen István és barátainak tervét, a nagy nemzeti egyesülés gondolatát sok szenvedő tanácskozás után hajótörés érte. Az egységes zászlóbontás helyett a temérdek kicsi lobogó mellé egy új lobogó fog kerülni és mindössze annyi történik, hogy Bethlen István tábora elszigetelten még egy pártot alakít. A nemzet három színéből apró zászlócskákat szabdal magának a magyarság, míg véle szemben az internacionalisták, egyetlen vérbe mártott zászlót húznak fel az árbocra és köröskörül a határhegyekről egységes zászlókkal ömlenek be a rónára csehek, oláhok, szerbek.
A vigasztalan nagy magyar széttagoltságban, becsületükre legyen mondva, az asszonyok nemcsak a fővárosban, de a vidéken is megteremtették a kapcsolatokat. Pedig a posta nem szállítja felhívásainkat. Kézben viszik bátor asszonyok, derék vasutasok és mozdonyvezetők. És a felhívások lelkét viszi Kiss Károly, a szövetség titkára és egy hazáját szerető fiatal újságíró: Hegedűs István, fagyban, hidegben járva az országutakat. Elrejtett falvakban, terrorizált városokban már száz és százezer magyar otthonban ég a kis láng, amelyet felgyújtottunk.
És ez az, ami ingerli és nyugtalanítja a hatalom bitorlóit. A nagy keleties szem, mely ránk nem tudott hatni lenyűgözésével soha, gonoszul figyel most. Követ a tekintete amerre járunk, leskelődik, zaklat és fenyeget.
A múltkor, mialatt Sombory Lajosné lakásában összegyűltünk, fegyveres katonák szállták meg a ház lépcsőjét, őrszemet állítottak az előszobaajtó elé és végül házkutatást rendeztek.
Idehaza minálunk is mindegyre becsengetnek furcsa emberek. Tegnap két katona akart bejönni. A szobaleány, akinek megtiltottam, hogy ezentúl bárki előtt is ajtót nyisson, belülről kérdezte meg, mit akarnak? Az emberek tudakolták, hogy ugye iroda van itt és kérdezték, van-e telefon? A leány az ajtón át kiabálta ki: Ez nem iroda, hanem a Tormay Béláné őméltósága lakása.
- Nincs többé méltósága, - rivalltak rá az emberek. A leány otthagyta őket. Aztán még sokáig csengettek és dörömböltek a bezárt ajtón.
Ma reggel, mikor elindultam, hogy Anyámnak jó reggelt köszöntsek, egyenruhában egy fiatal zsidó állt a szobám ajtaja előtt. Azóta se derült ki, hogyan került a lakásba. - Mit akar? - A lakásrekvirálás miatt jöttem. - Ebben a pillanatban elvesztettem a nyugalmamat: - Elég volt, takarodjék innen! - Meghökkenve nézett rám és dadogni kezdett.
- Nincs nap, hogy ide ne tolakodnának. Csak az otthonunk maradt meg. Azt hagyják békében.
Hirtelen összekapta szétteregetett írásait és odébb állt. Homályosan olyasmit éreztem, hogy ez a kidobott ember kellemetlenséget fog csinálni: Bementem Anyámhoz és elmondtam neki ami történt. Nevetni kezdett: Én is kidobtam a múltkor egyet. Ez a megállapítás arra az elhatározásra vitt, hogy elmegyek személyesen a lakáshivatalba és ha lehet, valaminő mentesítést szerzek az otthonunk számára.
Nagy vergődéssel kapaszkodtam fel egy villamosra. Ekkor már a Parlamentben, a főrendiház helyiségeiben ütött tanyát a szociáldemokrata Garbai fennhatósága alatt működő lakáshivatal.
Az Országház szép márványlépcsője feltűnően piszkos volt. Falait bemázolták színes ceruzákkal, vörös firkálások látszottak az oszlopokon: Éljen a köztársaság! Éljen a szociáldemokrácia! Minden hivataluk ilyen. A középületek szédületes sebességgel merülnek bele a piszokba. Nem jártam ott, de olyanok mondták, akik látták, hogy a királyi vár: az úgynevezett nemzeti palota oly söpretlen és ronda, mint egy balkáni pályaudvar. Mária Terézia selymes kis termeiben cigarettavégek és kolbászbőrök hevernek szanaszét a földön. A szép régi kályhákat majd szétveti a beléjük tömött szén, füstös körülöttük a fal, tintapecsétesek a régi művészi asztalok, melyeknél ingujjban ülnek a közigazgatás új emberei.
Egy darabig tétovázva álltam az Országház összeköpködött folyosóján. Mellettem emberek rohantak el, de felvilágosítást senki se tudott adni. Találomra bekopogtattam egy ajtón. Rendetlen hivatalos helyiségbe léptem. Bolyhos fejű, hosszú ember görnyedt az íróasztalnál. Egy pohos állt mellette, mások is voltak ott. Gutturális hangok hallatszottak. Odébb küldtek. A következő szobába jutottam. Ott is bolyhos fejűek ültek. Kellemetlen hangon szóltak rám és küldtek tovább. Folyosók, irodák, előszobák, hivatalok és újra irodák, és mindenütt ugyanazok az arcok, mintha megismétlődtek volna.
Megint mentem, közben lassú szorongás szállt meg. Sajátságos egyedüllét érzete fogott el, kínzó, végtelen magányban voltam, a sok idegen között. Csak most tudtam meg... csak most éreztem át igazán, mi történt a magyar hivatalokban. Szorongásom minden átmenet nélkül félelemmé vált, Ekkor már szinte futva haladtam odébb, de nem tudtam kijutni közülük, ők voltak mögöttem is, előttem is és én olyasmit kezdtem érezni; mintha hazajáró lélek lennék az ősi házban, melybe már beköltözködött az új tulajdonos... A gondolataim mintha szédültek volna. Aztán ez is elmúlt. Szavakat mondtam, hangtalanul beszélni kezdtem magamban: Korán van, még nem, Hiszen még nem haltunk meg, csak ők tesznek úgy, hogy elfoglalhassák az örökséget. Láthatatlan kéz összeszorította a torkomat és kibotlottam a folyosóra. Lépcső nyílt előttem, nyargalva szaladtam lefelé. Egy parlamenti szolga állt a fordulónál. Ez a szolga magyar volt. Az egyetlen magyar, akivel eddig találkoztam.
- Merre van a gazdasági hivatal? - Egy barátom volt abban a hivatalban. Oda akartam jutni.
A szolga meglepetve nézett rám, sajátságos kifejezése lehetett az arcomnak. - Igen? Arra ... Köszönöm, - mondottam és rohantam tovább.
Előszobán mentem keresztül. Azután barátok voltak körülöttem. - Mi történt magával? - kérdezte Szabó Ödön. - Olyan sápadt, mint a halál.
- Eltévedtem a sok új hivatal közt. Egyik szobából a másikba küldtek és ugyanazok az arcok néztek rám mindenütt. Tele van velük a régi főrendi ház valahány szobája. Ellepték a Parlament egész épületét. A mieink már sehol sincsenek. Úristen, hát már mindenütt csak ők vannak?
Mindenütt... - hangzott a felelet, - tompán, szomorúan. És nékem ellenállhatatlanul a két kezembe kellett temetnem az arcomat és sírnom kellett keservesen.

Február 14.

Családi ünnepünk van ma. Mióta emlékszem, ezen a napon mindig összejöttünk, ahányan voltunk, nagyanyám születésnapjára. Régen nincsen többé köztünk, de az emléke azért most is összehív.
Gyerekkoromban tombola és croquembouche torta volt nagymamánál ezen a napon. Cserép jácintot tettek a karom hajlásába és verset kellett mondanom. Az aranyozott fa lüszterekben temérdek gyertya égett és minden tele volt virággal. Most nincs virág és nem ég gyertya kis kápolnájában az álgyesti hegyen. Lenn a kertben pedig kifosztottan, üresen áll hajdani háza és küszöbéhez a téli úton csak oláh rablók bocskoros nyoma vezet.
Évek múltak, mióta elment, a fiatalabbak közül is sokan utána mentek és újak jöttek, gyerekek, akik nem is ismerték, de azért ünnep nekik a napja. Így élnek tovább még a földön is az áldott emlékű, eltávozott asszonyok...
Ez évben más ünnep ez, mint hajdan. Tombolák és torták nincsenek többé. És a kicsi fiú a croquembouche helyett a fehér kenyérre néz a mi régi, falánk gyerektekintetünkkel: "tortakenyér", - mondja és mosolyog. Ide jutottunk a búzatermő róna országában ... Tortának hívják a városi gyerekek a fehér kenyeret.

Február 15.

Megszámlálhatatlan szál húzódik át a történéseken. Némelyik simán, láthatóan fut a felszínen, némelyik eltűnik, kuszálódik, csomók kötődnek rá.
A csomókat kibontani nem lehet, mert sötétség van felettük. Az élet pedig halad és kérdései felelet nélkül maradnak. Aztán sok idő múlva váratlanul
feloldódik egy csomó, az ember visszanéz a szál messze eredetére és világos és egyszerű lesz, ami érthetetlen és kusza volt.
Így történt most is. Gróf Haller Györgynénél találkoztam József főherceggel és Auguszta főhercegasszonnyal. Magányosan jöttek, szárnysegéd, udvarhölgy nem kísérte őket. Változnak az idők, de ők ketten, akik megosztották velünk háborús napjainkat, akik jóban rosszban mindig velünk voltak, nem változnak.
Udvartartásuk nincs többé. A hajlongók eltűntek. Régi cselédségük ellenük fordult, gyűlésekre jár és megesik, hogy nincs, aki asztaluknál a tányért váltsa. Palotájukban megfizetett kémek környezik őket, ablakaik alatt vörös katonák ólálkodnak. Sohase tudják este, mit hoz számukra a reggel, mégis irt maradnak szerencsétlen országunkban és egyszerűen, nemesen megosztják velünk a veszedelmes sorsot.
A főherceg kétségbeesetten dolgozik hazánk érdekében. Az utóbbi napokban sokat hallottam róla és most egyszerre kibomlott a csomó is a szálon, melyet november másodikán kötöttek rá az események. Világos lett, amiben sohasem kételkedtem, hogy a főherceg a tragikus novemberi napon, mikor a Nemzeti Tanácsnak felesküdött, megtévesztetten hazájáért hozta meg életének ezt a legnagyobb áldozatát.
Az esküt megelőzőleg Károlyi Mihály, Batthyány Tivadar és Kunfi kíséretében ment volt el a főherceghez és kísérői jelenlétében szavára fogadta, hogy ha a főherceg felesküszik a Nemzeti Tanácsra, az eskü fejében kezébe teszi le a magyar haderők főparancsnokságát. A novemberi napokban ez lett volna az egyetlen út a nemzet megmentésére: a fegyveres hatalom József főherceg kezében! A főherceg feláldozta magát és letette az esküt. De azok, akik hazudtak, mint ahogy még emberek nem hazudtak a földön és megcsalták a nemzetet antantbarátságuk meséjével, megcsalták a királyt hűségnyilatkozataikkal, megcsalták a hadsereget és a népet a jó béke ígéretével, megcsalták József főherceget is. Jóformán ugyanakkor, mikor az esküt a Városházán átvették tőle, az országház téren Linder szavával szétkergették azt a hadsereget, melyet odaígértek neki.
Hazugság minden... De a hazugság olyan híd, amely nem támaszkodik partokra és mindég leszakad.

Február 16-18.

Ma megint eljött hozzám az, aki már egyszer az ólálkodó veszedelmekre figyelmeztetett Óvatosan nyitott be az ajtón és beszéd közben is többször körülnézett.
- Vigyázzon, - mondotta halkított hangon. Vonuljon vissza mindentől, hagyja abba a szervezkedést, mert nagyon rossz szemmel nézik. Kár lenne magáért. Szeretem a könyveit. Még szép dolgokat írhatna. És nem fog írni, ha így folytatja. Sokan vagyunk, akik a két kezünkkel kaparnánk ki még a föld alól is. Pedig odajuttatják. Pogány József azt mondta: "Majd ellátjuk mi Tormay Cécile dolgát."
Megköszöntem az intelmet és tudtam, hogy nem fogom követni. A végzet akkor méri ki az emberi sorsokat, mikor a hazaszeretetet a lelkükbe teszi. Mentői többet ad belőle, annál súlyosabb a sors, melyet kimér.
Este fele sajátságos telefonbeszélgetést hallottam a szobámból. A házvezetőnő telefonált a vőlegényének, akiről többször említette előttem, hogy sofőr. A csinos fiatal személy január folyamán túlzott bérigények miatt elhagyta a házunkat. Aztán rövid idő múlva megint kérte, hogy egészen jelentéktelen béremeléssel vennők vissza. Akkoriban nem lepett ez meg. Mialatt akaratlanul fültanúja voltam telefonbeszédjének, eszembe ötlött: vajon miért jött vissza? Odakintről behallatszott a hangja:
- Halló, halló, maga az? Hát visszajöttek? Nem volt baja a gépnek? Igen, Kiskunhalason is... sok fegyvert koboztak el, gépfegyvereket is? És elfogták őket? Tisztek voltak?
Megriadva hallgattam. Az ellenforradalom egyik vidéki fegyverraktárára tették hát rá a kezüket? Vajon érintetlen-e még a többi? Csak azután gondoltam saját magunkra. Ki ennek a nőnek a vőlegénye? Kinek a sofőrje? Bizalmatlanságot éreztem. De ekkor már nem jártak olyan idők, hogy az ember a személyzetéből valakit elküldhetett, akinek nem volt kedve elmenni. Eszembe jutottak levelek, melyeket véle küldtem a postára és soha se érkeztek meg. Arra is visszaemlékeztem, hogyha vendégek jöttek hozzám, véletlenül átment az előszobán. Véletlen lett volna? Vigyázni fogok, gondoltam magamban.... Ahogy felpillantottam, az ajtóban állt. Egy levelet tartott a kezében. Nagyon bizalmas, mondotta és furcsán nézett rám. Csak a saját kezébe akarta adni az ember, aki hozta.
- Bizonyosan valami koldulás lesz... De láttam a szemén; hogy nem hiszi. Meghívó volt a borítékban. Holnap délután megalakul végre Bethlen István pártja.

Február 19.

Egymás mögött mentünk gyorsan, sietve az esőverte utcákon. A házak rongyos ereszéből itt-ott vízesések zuhogtak a nyakunkba. Vay Gáborné jött mellettem. Ritoók Emma és Vera testvérem előttünk nyargaltak. Az Andrássy út felé tartottunk. Régen nem jártam ezen a tájon. A boltok kirakata üres volt. A házak falára ázott vörös cédulák tapadtak: "Holnap délután legyen mindenki az utcán."
- Ez azt jelenti, hogy mi ne legyünk ott, - mondottam, mikor az Operával szemben kiértünk Budapest legszebb utcájára. Faburkolatában nagy gödrök mélyedtek, a gödrökben arasznyi víztócsák álltak. Éjjelenként az önérzetes proletárok ebből a burkolatból visznek maguknak gyújtófát.
Sivár és ocsmány minden ami látszik és azontúl is szomorú az egész ország képe. Pozsonyt annektálták a csehek és a lakosság elkeseredett tiltakozó népgyűléséből vérfürdőt csináltak. Egy kicsi fiú felmászott egy lámpára és ki akarta tűzni a magyar lobogót. A cseh katonák, mintha verébre céloztak volna, lelőtték. A kis papírzászló lehullott a holt fiúcskával a magyar Pozsony földjére. Az elkeseredett tömeg puszta kézzel rohanta meg a katonákat, akik erősítést kaptak és utcáról utcára hajtóvadászatot kezdtek a magyarokra. Mikor pedig Barecca ezredes, a megszálló csehek olasz parancsnoka a kaszárnyába akarta visszavezényelni a vérengző országrablókat, puskatussal beverték az ő fejét is. És ahogy a csehek garázdálkodnak a Felvidéken, úgy garázdálkodnak a szerbek lenn délen és mindnél kegyetlenebbül az oláhok Erdély földjén. Nyílt utcán pofoznak meg magyar úri asszonyokat, papokat és aggastyánokat. Akasztatnak, kínoznak, felvágják a magyarok hátát, sót tömnek a sebbe, aztán összevarrják a vérző húst és úgy hajtják korbáccsal világgá a szerencsétleneket. Az önkéntes székely és erdélyi magyar zászlóaljak pedig hiába kérnek támogatást a kormánytól, véreik megmentésére.
Böhm Vilmos és Pogány József nem adnak. Károlyi pacifizmusról szónokol, Kun Béla meg osztályharcot proklamál a budapesti kaszárnyákban.
Dinamit van a föld alatt. Tompa robbanások hallatszanak nap-nap után. Ebben a feszült viharterhes levegőben mondotta el ma előttünk gróf Bethlen István, pártja toborzó beszédét. Mindössze százan lehettünk. Szilassy Aladár elnökölt és okos, bátor szavával megvilágította a ma képét. Utána Bethlen István állt fel. Emlékezetemben egész mondatok csengenek tovább. ... "Úgy látom Magyarország mai helyzetét, mint ahogy a római író látta Pompejit utolsó óráiban, amikor tüzes láva borította el a polgárok évszázados munkáját... Ezer éven keresztül sok katasztrófát élt át nemzetünk, de talán soha súlyosabbat, mint éppen a mai... Elérkezett az ideje annak, hogy a gyűlölet szava helyett a szeretetet hintsük a nép lelkébe... Gyűlöletből megélhet egy kormány, de a nemzet csak szeretetből élhet. És mi egyéb a szeretet, mint a nemzeti érzés. Ha ezt az érzést a magyarban nem ingatták volna meg, másképp állna a nemzet az egész világ előtt... A Nemzeti Egyesülés pártja a polgári pártokkal együtt kívánja a nemzetet kivezetni abból az útvesztőből, amelybe szerencsétlensége folytán belekerült!"
Éljenzés hangzott. Aztán reám került a sor: Nem az ujjongók, hanem a régi megszentelt kötelességek hívnak minket asszonyokat a politika mezőire. Nem is politika az többé, hanem országmentés. Ahol azelőtt elég volt egy akarat, ott ma kettőre van szükség. Odateszi hát a magyar asszony az ő magyar akaratát a magyar férfi magyar akarata mellé ..."
A gyűlés folyamán többen észrevettük, hogy az egyik gyorsíró sajátságosan mosolyog. Ez a fiatalember alighanem izraelita volt és miután az utolsó szót leírta, feljegyzéseivel együtt eltűnt. Csajthay Ferenc, a Budapesti Hírlap hazafias főszerkesztője vállalta, hogy megkeresi őt, de mire reáakadt, a gyorsíró már minden connectúra nélkül kiszolgáltatta a kőnyomatosnak az ülés lefolyását.
Ők mindenütt ott vannak és mi még mindig nem tanultunk.

Február 20-22.

Ha az ember utána pillant a napoknak, egybe olvadva látszanak, mint a sorban járó távolodó emberek. Pedig egyenkint külön-külön mentek el előttünk és mindegyiknek megvolt a maga arca. Régen mosolyogtak a napok és valami szépet és fiatalt mondtak... Most más lett minden. Némelyik nap erősen, keményen ránk mered, némelyik félrefordul, de azért érezni, hogy gonosz kifejezése van az arcának, némelyik pedig fenyegetően akkor is visszanéz, mikor már odébb ment.
Ilyen napok ezek a mostaniak. Mikor elmúltak, még mindig visszanéznek és olyasmit mormognak, hogy ennél is rosszabb, ami mögöttük jön. De az
Ember nem akarja hinni; józan esze vitatkozik a jövendölésekkel, mert szinte nem bírja többé elviselni a sötétségeket. Az útvesztőknek is van végük és ha nincs, összetépjük bozótos sövényüket, átgázolunk rajtuk, véresen, megsebezve, akárhogyan, csakhogy a szabadba jussunk.
A tömegek kiábrándultak Károlyi köztársaságából. Jobban éheznek és fáznak, mint valaha. A történelem mindig új életformákra kényszerül, ha a kenyér elfogyott és csordulásig van a nyomor. Törvényszerűleg másnak kell jönnie és mi más egyéb jöhetne, mint a nemzeti feltámadás? A reménység, mely most semmivé lett, valósággá kell, hogy legyen márciusban... Ezt mondjuk magunknak, hogy élni és dolgozni bírjunk. Pedig köröskörül mást suttognak az utcák, olykor ordítják is és csütörtökön bevérezték magukat, hogy bizonyítsanak.
Kun Béla tábora összehívta a munkakerülő csőcseléket. Minket szétvernek, ha összegyűlünk. Őket nem bántja senki. Hol a házbérfizetés ellen izgatnak, hol a hadirokkantaknak sugalmaznak tébolyodott követeléseket, most a munkanélkülieken van a sor.
A földekben elrothadt a burgonya és száron maradt a tavalyi tengeri. A városban nincs, ki utcát seperjen, szemetet fuvarozzon, zsákot emeljen. A pályaudvaron éhező tisztek rakodnak ki. Megszállt területek elüldözött hivatalnokai napszámba szegődnek a falvakba. És ezalatt a kommunisták a Vigadó nagytermében beszédekkel udvarolják a naplopó csőcseléket: "A hosszú vérfürdő után váltatok munkanélküliekké, ütött az óra, fogjatok fegyvert."
A csőcselék a Visegrádi utcába vonult és Kun Béla Vágó és Szántó nevű egyénekkel és Szamuellyvel lázított és felfegyverezte a népet.
Üvöltve ömlött ki a Visegrádi utcából a körútra a vad tömeg. Fegyveres asszonyok. Kézi gránátos suhancok hömpölyögtek a menettel: "Éljen a kommunizmus" bőgték ütemesen, ahogy léptek. Valaki elkiáltotta magát: "A Népszavához, menjünk a Népszavához!"
És az a tömeg, amely a szocialistáktól tanulta meg" hogyan rombolja le a keresztény lapok és a polgári sajtó" szerkesztőségeit, most a szociáldemokrácia mindenhatóvá növelt újsága ellen intézett rohamot. A rombolás ösztönei előtt nincsenek kerítések. A megriadt szocialista párttitkárság lélekszakadva mozgósította a rendőrséget és a karhatalmat. De mire a tengerészek és a népőrségek a "Népszava" szerkesztőségét környező utcákba értek, már véres volt a kövezet. A tüntetőket ötven rendőr várta a Népszínház utcában. A tömegből a rendőrökre lőttek. Ez volt a jeladás. Örült lövöldözés támadt, a házak ablakából, a padlásokból gépfegyverekkel lőtték a szerencsétlen rendőrséget, kézi gránátok zápora hullott a Népszava épületére. Előkészített csata volt. Ott akarták a kommunisták kipróbálni az erejüket.
Nem sikerült... A kommunista vezérek a háttérben maradtak és a csőcselék vezető nélkül, magára hagyatva olyan véresre verte a fejét, hogy egyelőre elment a kedve új próbálkozástól. Úgy mondják, nyolc halottja van az utcai csatának és száznál több súlyos sebesültet vittek a kórházba.
Sötét este volt és még mindig hallottuk a Népszínház utca irányából a vad lövöldözést. Elvétett puskalövések belehúzódtak még a csütörtökről péntekre virradó éjszakába is. Aztán a pénteki lapok hozták a hírt, hogy hajnal felé letartóztatták a kommunisták vezéreit. Samuelly Tibor szobája üres volt. Csak egy papírlapot találtak az asztalán: "Édes apám ne keressen, bajok vannak, elutazom." A többiek javarészt hurokra kerültek. Kun Bélát a lakásán tartóztatták le. A toloncházban aztán, a bajtársai halála felett elkeseredett rendőrlegénység majd agyonütötte. Csak úgy mentette meg az életét, hogy halottnak tetette magát és a rendőrök ott hagyták zárkájában, mielőtt végeztek volna vele.
Tegnap a "Népszava" elleni tüntetés miatt általános sztrájkot rendezett a szociáldemokrata párt. Betiltotta a munkát. Megállt a főváros vérkeringése, leeresztették a boltok vasredőnyeit, még a vendéglőket és a kávéházakat is becsukták. Olyan volt a főváros, mintha megvakult volna. Szürke csukott szemhéjak takarták el utca, hosszat sok üveges szemét. Forgalom nem volt. Eltűnt valamennyi jármű. Az aszfalt felett csak a géppuskák csöve meredezett. A körutak torkolatánál gúlába rakott puskák körül katonák ácsorogtak.
Menetek jártak mindenütt. Egy csoporttal én is találkoztam. Vörös zászlók alatt vonultak a Rákóczi út felé. Sokan voltak, lehettek talán ezren is. A legtöbbjén véres fehér kötény volt. Hatalmas bárdokat, ökörszarvakat, késeket, taglókat lóbáltak a fejük felett és minden véres volt. Úgy néztek ki, mintha máris legyilkolták volna a fél várost és üvöltve hangzott amerre elhaladtak: "Éljen a proletár szociális forradalom!" .
- Kik ezek a barátságos emberek? - kérdeztem egy boszorkányképű asszonytól, aki lelkesülten integetett feléjük a járda széléről.
A húsiparosok, - mondotta büszkén, - szociáldemokraták...
A kommunisták sem pihentek ezalatt. Fegyveres csapatokban fenyegetőztek a rendőrségen és a toloncház előtt. Kézigránátokkal indokolták a követelésüket és kívánták: helyezzék azonnal szabadlábra vezéreiket és adják ki nekik a rendőröket, akik Kun Bélát elverték.
Közben történnie kellett valaminek; ami nem látszott. Mára megváltozott a szociáldemokraták sajtójának a hangja és a kormány dühösebben fenyegeti meg az ellenforradalmat, mint tette valaha, Bethlen István zászlóbontását nagyobb bűnül állítja oda, mint a kommunisták gyilkos tüntetését. A Népszava hirtelen pálfordulással most egyszerre azoknak a rendőröknek a szigorú megbüntetését követeli, akik Kun Bélát elverték, míg Bethlen pártjáról és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségéről fenyegetően írja: "Az egyik oldalon a férfiak, a másikon az asszonyok hallatják ismét a hangjukat s mert a forradalom nem dolgozott még akasztófával, olyan szemérmetlen és merész akcentust adnak ennek a hangnak, mintha a forradalom védelmének eszközei közül egyáltalán ki volna zárva az akasztófa ...
És míg a szociáldemokrácia lapja, így ír, az "Az Est' című lap, mely az utóbbi hónapokban büszkén nevezte magát hasábjain az októberi forradalom egyik előkészítőjének és felidézőjének, most mintha egy második forradalmat készítene elő olvasói lelkében, hangulatot csinál Kun Béla mellett, amennyiben cikkeiben szánalmat ébreszt iránta.
A kormány magatartása is egyre megfoghatatlanabbá lesz. Károlyiról most már hangosan beszélik a városban, hogy érintkezik a kommunistákkal. Tegnap telefonon érdeklődött kifogástalan ellátásuk iránt. Aztán üzent nekik bizalmas tanácsadói: Kunfi és Landler Jenő útján és a feleségét is kiküldte hozzájuk. Károlyi Mihályné Jeszenszky titkár kíséretében, akit Károlyi szárnysegédének szoktak nevezni, ma meglátogatta a gyűjtőfogházba átszállított Kun Bélát. Virágokat vitt neki! És maga, gondoskodott róla, hogy a letartóztatott kommunisták ruganyos matracot, tollpárnákat, pokrócokat, jó élelmezést és dohányt kapjanak.
Károlyi, a bűnös nagyravágyó egyre érthetetlenebb lesz. Uralkodni akart; hogy uralomra juthasson, tönkre kellett tennie a hazugsággal elbódított Magyarországot és szövetkeznie kellett az ország minden ellenségével. Megtette. Kegyetlen, gyalázatos logika van ebben, de van benne logika. Hogy azonban most a saját hatalma ellenségeivel szövetkezik, ebben mintha már csak sötét gyöngeelméjűség lenne. Minden megnyilatkozásába belekeveredik ez a gyöngeelméjűség és egyre torzabb jelenségekben nyilvánul úgy nála, mint a feleségénél. Önkénytelenül a kis történetekre, gondolok, melyek róluk, keringnek.
Múltkoriban mozgóképfelvételt csináltattak a királyi várban jövendő bevonulásukról, amit megvalósítani azonban nem mernek. Károlyi valóságos színházat rendezett, vörös szőnyegeket vonatott, udvari libériában lakájok álltak sorfalat és feleségével, színészek közreműködése mellett pompában bevonult. A felvétel elromlott. Elölről kezdték és még egyszer eljátszották a komédiát... Aztán egy másik eset híre járta be a várost. Károlyi Mihályné jótékonykodni akart. Elszabdalta hát a királyi asztalneműt és a szentkoronás, címeres damaszt terítőkből használhatatlanul kemény pelenkákat csinált proletárgyermekeknek.
A Szent György téren katonazene játszott. A Marseillaise harsogott a trombitákból. Mint egy varázslattól, hirtelen kinyílt a miniszterelnöki palota egyik ablaka. Károlyi Mihályné mélyen kihajolt és hajlongott és leintegetett a térre. A zenekar ezután a magyar Himnuszt kezdette játszani, Károlyiné azonnal visszavonult és nagy sietséggel becsukta az ablakot...
Estélyeket rendeznek odafenn a várban. Az igazi magyar társadalom, mely visszavonultan, szinte gyászban él, már egyáltalán nem érintkezik Károlyi Mihályékkal. Ezen is segítenek ők könnyű szerrel. Az újságokban híreket adatnak le estélyeikről és a megjelentek között nyugodtan közöltetik azoknak a nevét is, akik az utcán már nem köszönnek nekik.