A magyar király, aki rárontott a szultánra

A magyar-cseh király kijutott a harcmezőről, mégis életét vesztette. II. Lajos király haláláról Varga Szabolccsal, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának történészével beszélgettünk.

– II. Lajos cseh-magyar uralkodó örökös nélkül esik el a mohácsi csata után. Miért volt fontos, hogy az ifjú király is részt vegyen az ütközetben?

– A 16. század elején a királyok még többnyire jelen voltak a csatatéren. 1526-ban különösen fontos volt a király személyes részvétele. Egyrészt a mozgósításban is nagy szerepe volt, másrészt amikor a király ott van a csatamezőn, akkor senki sem vonhatja ki magát a hadba szállás felelőssége alól. Amikor a király távol marad, akkor sokkal könnyebben felüti a fejét egy lázadás a seregen belül.

Tudjuk, hogy a mohácsi csata előtti napokban a magyar királyi tanácsban nagyon komoly viták folytak arról, hogy jó-e az, hogy Lajos részt vesz az ütközetben vagy sem.

II. Lajos magyar és cseh király portréja (Forrás: Wikipedia.hu)

– Felmerült ezek szerint, hogy a király mégsem lesz ott a csatatéren?

– Természetesen, az első elképzelések szerint a hadvezetés egy része azt szorgalmazta, hogy a 20 éves Lajos ne legyen ott az összecsapásnál, hiszen a halála beláthatatlan következményekkel járna. Brodarics beszámolója szerint a tolnai táborban heves vita robbant ki erről, aminek a végén Lajos a következőket mondja:

„Látom már, hogy itt mindenki az én fejem árán keres mentséget és menekvést a saját feje számára! […] Tehát nehogy valaki gyávaságára bármily mentséget mondhasson védelmül az én fejemmel takarózva, és hogy senki ne vádolhasson semmivel: én fogok menni, Isten engem úgy segéljen, holnap veletek saját személyemben oda, ahová mások nélkülem menni nem akarnak!”

– Eszerint tisztában voltak a valós veszéllyel?

– Teljes mértékben, az oszmán sereg minden téren többszörös túlerőben volt a keresztény csapatokkal szemben. A magyar, illetve a Jagelló-hadsereg egyben tartásához, a kellő harci morál kialakításához azonban fontos volt a király személye.

II. Lajosnak muszáj volt felvállalnia a kockázatot, legalábbis 1526. augusztus végén a hadvezetés ezt így ítélte meg.

A csatamezőn pedig a királyi testőrség ügyelte a király biztonságát. Sok kritika éri a feladattal megbízott Ráskai Gáspárt, Török Bálintot és Kálnay Jánost, hiszen a király végül elesett. Azonban látni kell azt is, hogy Lajos kimenekítése majdnem sikeres volt, nem sokon múlt – hiszen a közvetlen ütközetből kijutott.

– Valóban a megáradt Csele-patak lett volna az, amibe belefulladt a magyar uralkodó?

– Az elmúlt években, ha történt valamivel kapcsolatban előrelépés a magyar történetírásban, akkor az éppen II. Lajos halála kapcsán mondható el. A többi királyhoz képest ugyanis sok forrás tudósít a haláláról, azonban ezek sokszor egymásnak is ellentmondanak, így nem könnyű kibogozni a valóságtartalmat.

Az a legvalószínűbb, hogy Lajos az utolsó percig ott volt a csatatéren.

Mint minden európai csatában jellemző dolog volt, hogy amíg a király zászlaja áll, addig nincs megfutamodás, addig tart a csata. Ha a király távozik, akkor onnantól kezdve a seregek általában felbomlanak és utána a katonák valahogy megpróbálnak elmenekülni a harcmezőről.

Orlai Petrich Soma: A Mohácsnál elesett II. Lajos király testének feltalálása (Forrás: Wikipedia.hu)

– Akkor ezek szerint az ifjú Lajos király állta a szavát és a végsőkig kitartott.

– Igen, ő is ott volt a nehézlovasok között, akik végül magát a szultánt támadták.

Abban bíztak, hogy ha valahogyan sikerül kiiktatni az ellenség vezetőjét, akkor még meg lehet fordítani ezt a nagyon is rossz erőviszonyokat felvonultató csatát.

Mikor már látszik az, hogy minden elveszett, akkor néhányan a király kíséretéből kiragadják az uralkodót és elindulnak visszafelé, valószínűleg a Buda irányába tartó hadiúton. Ezen az úton érkeztek lefelé, így ismerik az utat, de idő közben besötétedik.

– A Duna melletti út ez?

– Igen, a Duna jobb partján több időszakosan vízjárta csatorna, azaz fok is van. Mindezek arra voltak hivatottak, hogy a halászatot biztosítsák a Duna melletti népek számára. A csata után villámárvíz okozhatott vízduzzadást a Csele-patak torkolatánál, ami elöntötte a biztonságosnak hitt utat. Habár másoknak sikerült átjutni, a vízmosta meredélyen már nem tudott Lajos király átkelni, leesett a lováról – vagy a lova is a vízbe esett.

– Valóban a vért súlya miatt nem tudott felkelni?

– Ebben benne lehetett a vért súlya is, de főleg az alatta viselt, úgynevezett gambesoné, amely a vízben hamar megszívta magát és nagyon nehéz lett. Már csak emiatt sem életszerű, hogy az uralkodó a Dunán átúsztatva próbált volna menekülni. Nem véletlen, hogy évszázadokkal korábban még a tatárok sem próbálkoztak hasonlóval.

Ugyanakkor halálában közrejátszhatott ebben az is, hogy feltehetőleg a király – vagy a lova – már korábban megsebesülhetett.

Nem kizárt, hogy Lajos egy sebesülés következtében egyszerűen elvérzett, és emiatt nem tudott átjutni azon a meredélyen, ahol azért sokaknak sikerült.

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása (Forrás: Wikipedia.hu)

– Nem volt arra idő, hogy kísérete kiemelje az uralkodót?

– Nem ismerjük a részleteket, de abban biztosak lehetünk, hogy ha erre adódott volna alkalom, akkor ezt a kísérete mindenképpen megtette volna. Ne feledjük, ekkor már sötét volt, és egy ilyen vizes, mocsaras területről egy vértbe öltöztetett magatehetetlen embert, kiemelni – főleg, ha a lova alá szorult – nem volt könnyű.

– A kíséret északra menekült. Mi történt ezután Lajos király holttestével?

– Októberben az özvegy Mária királyné egy követséget küldött a férje holttestének a felkeresésére. A holttest sorsa több szempontból is ellentmondásos, de az elmúlt években talán sikerült számos vitás kérdést tisztázni.

Orvosok bevonásával egy komoly szakmai vita folyt arról, hogy vajon valóban II. Lajos tetemét találhatták meg-e mintegy hat héttel az mohácsi csatavesztés után vagy valaki egészen másét.

Tudjuk, hogy egy vízi holttest ennyi idő alatt teljesen felismerhetetlenné válik, ám a források szerint jobb állapotban találták meg Lajos király holttestét. Ráadásul nem is ott lelték meg, ahol leesett a lóról, ezt a szemtanúk egyértelműen állítják.

– Mi történhetett?

– Az valószínűsíthető, hogy a holttest nem a nyílt vízbe esett, hanem egy sáros, iszapos területre. Miután onnan elvonult a víz, újra szárazzá vált a terület. Egy ilyen „sárgolyóba zárva” valójában az uralkodó teste nem kellett, hogy végletekig romlásnak induljon.

A források szerint azonban a holttestet mégsem ilyen állapotban találta meg a visszatérő követség, hanem eltemetve.

– Valakik korábban már elhantolták a királyt?

– Igen, hiszen amikor a követség megtalálja Lajos maradványait, akkor már nincsen rajta sem a páncélja, sem pedig a gyűrűje. Azaz valakik korábban – valószínűleg a helybéli parasztok, halászok – az ár levonulása – illetve az oszmán sereg elvonulása – után megtalálták a király tetemét.

– Lehet tudni, hogy mi lett ezekkel a tárgyakkal?

– Meglepő, de igen. Tudjuk, hogy a király pecsétgyűrűje idővel visszakerül a királynéhoz. Azaz megtalálói pontosan tudták, hogy kit találtak meg, és azt is tudták, hogy mi ilyenkor a feladatuk az alattvalóknak. A közelben tehát újratemették az uralkodót, ott talált rá a követség, és onnan emelték ki, szállították el Székesfehérvárra.

– Mária királynéhoz tehát visszakerült a gyűrű.

– Igen, a jegygyűrű, amelyet az első megtalálók a király kezén hagynak, és csak a királyné által küldött emberek viszik el Máriához egy szakálltinccsel együtt. Akárcsak a nyakában hordott aranyszív medált, melyet az özvegy élet végéig magánál tartott.

Sőt, halála előtt végrendeletében azt kérte, hogy e medált olvasszák be a szegények számára.

Mária sohasem házasodott meg újra, őszintén szerette férjét, II. Lajost, holott csak öt évet éltek együtt. Őrizte az emlékét. Többször megfestette férje arcképét úgy, mintha folyamatosan vele öregedne. Mária királyné udvarában tehát ily módon „tovább élt” Lajos király és emléke.

II. Lajos halálával viszont egy trónviszály kezdődött meg, melynek következményei hosszú évtizedekre meghatározta a Magyar Királyság és az egész térség sorsát.

Tóth Gábor

Forrás: Vasárnap