„Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva,
Seregének seregünk nyomába'"

Pákozd címere

A címben olvasható idézet, Petőfi Sándor: A vén zászlótartó című verséből való, melyet a pákozdi csata után vetett papírra. A csatában a költemény tanúsága szerint, már hajlott korú édesapja is részt vett. Neki állít emléket a költőzseni. A pákozdi csata az 1848/49-es szabadságharc első csatáinak egyike volt, ahol az éppen csak alakuló magyar honvédség az országra törő horvát csapatokat futamították meg. Horvátok? - tehetjük fel a kérdést. Erre szinte alig akadt korábban példa, hogy a déli szomszédunk, akivel közel nyolcszáz évig éltünk egy korona alatt, bármikor is ellenünk fordult. Most még is megtette. Mi lehetett ennek oka?

A következő részben a két nemzet unióját vegyük szemügyre.

A Magyar-horvát perszonálunió.

A világtörténelem egyik leghosszabb ideig fennálló uniója volt. 1102 és 1918 között kötötte a Szent Korona a két nemzetet. A perszonálunió két nemzet között a lehető leglazább kötelék. Mindkét nemzet megtartja a függetlenségét, csak a közös uralkodó, jelen esetben a magyar koronával „felkent" uralkodók. Mivel az államok önállósága fennmarad, a közös államfő (uralkodó) örökös nélküli halála után a perszonálunió általában megszűnik.

A horvátok az avarok Kárpát-medencébe érkezésekor keltek át a Kárpátokon és telepedtek le a Balkánon. Addig a Kárpátoktól északra, észak-keletre eső területein tanyáztak. A fehér horvátok-viszlyánok, vagy viszlánok- területe a 6. század végén a Kárpátok mellett Krakkó környékén volt, a fekete horvátoké tőlük északnyugatra. Maga a horvát név valószínűleg iráni eredetű, de eredetéről közelebbit nem tudunk. VII. Kónsztantinosz bizánci császár (908-959) szerint a horvátok Fehér-Horvátországból érkeztek Dalmácia provincia területére a 7. században, pontosabban Hérakleiosz bizánci császár uralkodása (610 – 641) idején. A hagyomány szerint 641-ben Márton apát a pápa megbízásából dalmáciai körútja során téríteni kezdte a horvátokat, a folyamat azonban csak a 9. században fejeződött be. Majd a horvátok, szlovének és más szláv törzsek a 7. század végétől alakították ki fejedelemségeiket Dalmácia és Pannonia provincia területén.

Néhány gondolat a Horvát királyságról.

I. Tomiszlávot (lásd a képen) X. János pápa egy levelében királynak nevezi, de nem tudjuk, történt-e formális koronázás és ha igen, mikor. Egyházjogilag a tengermelléki Horvátország és Dalmácia a spalatói (mai Split) érsekségen keresztül Róma fennhatósága alá tartoztak, bár Dalmácia ekkor még bizánci terület volt. Megkülönböztették ezen belül magukat a szigorúan latin liturgiájú püspökségek (Trau, Skradin, Zára, Rab, Osor, Krk) a horvát királyság befolyása alatt álló – de szintén Spalato alá rendelt – horvát püspökségtől, amelynek központja valószínűleg előbb Nin, majd Knin volt. A horvát királyok a latin egyház hívei voltak, de a szláv liturgia is felütötte a fejét, főleg a zárai püspökség területén, az egész középkorban. Tomiszláv alatt a királyság területe jelentős mértékben megnövekedett. A horvát történészek a Dráváig terjedő államról beszélnek, ezt azonban a magyar történészek nem fogadják el. Utóbbiak szerint a magyarok Braszláv fejedelemségének megdöntése után elfoglalták és birtokukban tartották a Szlavón Fejedelemség területét. VII. Kónsztantinosz bizánci császárnak A birodalom kormányzásáról írt műve szerint a magyarokat a tengerparti horvátoktól a hegyek választották el és nem a Dráva vagy a Száva folyó, vagyis a Száva völgye a magyar fejedelemség része volt már a 10. században is. A magyar történészek között vita azon van, meddig terjedt magyar oldalról a lakott terület és hol kezdődött a mezsgye. A tengerparton a királyság befolyása az Isztriától a Drina folyóig terjedt. Bíborbanszületett Konstantin szerint a királyságot 14 kisebb egységre, zsupánságra osztották, amelyekből tizenegyet közvetlenül a király, hármat pedig a bán kormányzott.

A horvát honfoglalás a 7. században

A bán avar eredetű méltóság volt, Konstantin szerint az avarok még a 10. században is felismerhetőek voltak külsejükről Horvátországban. A bánok hatalma egyre növekedett, Pribuna bán letaszította a trónról Miroszlávot, akinek öccsét, II. Kresimirt ültette a helyére. A dinasztiához tartozó Dmitar Zvonimir viszont maga ült IV. Kresimir trónjára. A bán szinte társuralkodói pozíciót szerzett magának. Már a fejedelemség korától kimutatható volt a király mellett működő tanács, amelynek tagjai a bán mellett a horvát–dalmát főpapok, a zsupánságok vezetői, a zsupánok és a szintén udvari főméltóságok és a hercegek voltak. Kálmán idejétől (1102) kezdve a magyar király viselte a horvát koronát, azonban helyette a bán kormányzott, akinek hatalmát egész Horvátországra kiterjesztették. Miután Dalmáciát elfoglalták arra is. A 12. század második felében a bán hatalma a Száva vidékére, azaz Szlavóniára is kiterjedt, amelyet ezután, a 13. század elejétől kezdtek Szlavóniának nevezni. A horvát–dalmát–szlavón területeket együtt a 13. század húszas éveitől pedig „egész Szlavóniá"-nak is hívták. Korábban Zala vármegye és Somogy vármegye és a mezsgye részét képezte a terület, de ekkortól a Dráva lett a vármegyék és Szlavónia határa. Szlavónia területén a már korábban létező sok várispánság közül kettőt – Kőrös vármegye és Zágráb vármegye – valódi vármegyévé fejlesztettek, ezek ispánjait azonban nem a király, hanem a bán nevezte ki. A bán hatalmának kiterjesztésekor a horvát–dalmát területeken a tengermelléki bán személyében helyettesi pozíciója is létrejött. A 13. század közepétől pedig az al-bán helyettesítette Szlavóniában. Időnként előfordult, hogy a bán maga viselte a tengermelléki bán címet is, és az is, hogy a tengermelléki bán és a vicebán tisztségét egyesítették. Az 1102-től létező perszonálunió jól szolgálta mindkét nemzet érdekeit. Harmóniában élt egymás mellett a két nép. A közös harcok, örömök, veszteségek egyre szorosabbá füzték a két nép sorsát. Egészen addig, amíg a Habsburgok, Jellasics személyében nem akadtak egy olyan bánra, aki szembefordult a magyarokkal. Vesztére.

A Magyar Királyság autonóm tartományai a 13. században

 A pákozdi ütközet

Jellasics, horvát bán

A fiatal József erős érdeklődést mutatott a katonai szervezet és a hadi tudományok iránt. A bécsi Mária Terézia Lovagi Akadémiára adták, melynek hallgatóit civil állami szolgálatra képezték ki. Az intézménybe I. Ferenc király ajánlásával vették föl. 1819-ig az Akadémián tanult, majd hajlamainak engedve, március 11-én alhadnagyként belépett a 3. dragonyos-ezredbe, amely Vinko Freiherr von Knežević (vagy Knesevich) nevét viselte, aki anyai ágon nagybátyja volt. Az Akadémián sokoldalúan képezte magát, különösen érdeklődött a történelem és a nyelvek iránt (horvát anyanyelve és a délszláv nyelvjárások mellett jól beszélt németül, olaszul, illetve franciául). Emellett, jó eredményeket ért el a katonai testgyakorlásokban is. Gyakorlott vívó, állítólag jó lövész, ügyes, ám fegyelmezetlen lovas volt. 1848. márciusában vezérőrnaggyá léptették elő. Még ez évben a horvát parlament a Szabor horvát bánná nevezte ki. V. Ferdinánd az Európán végig száguldó forradalmak hírére, Jellasicsot megerősítette horvát báni méltóságában és vezérőrnagyi rangjában. Ezzel Jellasics a horvátországi és a hozzá tartozó határőrvidéki katonaság parancsnoka lett. Jellasics báni kinevezése nem lehetett véletlen. A császári udvar nyíltan ekkor még nem léphetett fel a magyar alkotmány ellen, ezért erre a Magyarországon élő nemzetiségeket akarta felhasználni. Jellasics kinevezése ennek a politikának az előkészítése volt. Kinevezését követően Bécsbe ment hűségesküt tenni. Császári tanácsosi esküjét ugyan letette, a horvát báni esküt megtagadta. Ennek oka, hogy az új magyar kormány viszonya Ausztriával szemben gyökeresen megváltozott, Jellasics semmi olyan mellett nem kötelezte el magát, amelyet nem látott tökéletesen törvényesnek. Rövid bécsi tartózkodása során a helyőrség minden egysége egyetértő tiszteletadásban részesítette. A személyével ellenséges, tiltakozó tüntetéseket szétverték. Miután visszatért Horvátországba, összehívta a Szabort, ahol a horvát függetlenségi törekvéssel kapcsolatos pontokat fogadtak el. Ennek legradikálisabb pontja, a Magyar Királyságtól való elszakadás és az önálló hadsereg felállítása volt. Jellasics ezt követően újra Bécsbe utazott, ahonnan csak 1848. április 18-án tért vissza Zágrábba. Hatalmas ujjongó, ünneplő tömeg fogadta. A következő lépése volt, hogy 1848. április 25-én eltörölte a jobbágyságot. Három nappal később Horvátország saját pénzt, forintot veretett. 1848. június 9-én Zágrábban Jellasics megalakította a Báni Tanácsot. Erre a tanácsra olyan feladatköröket ruháztak, amelyek miniszteriális feladatok voltak (Belügyi, Igazságügyi, Iskola és Oktatásügyi, Vallásügyi, Pénzügyi és Hadügyi Reszortok). A Báni Tanács tehát Horvátország kormányzó testületeként működött. Jellasics ezután katonai műveletekbe kezdett. Előbb elfoglalta Fiumét, majd a horvát önkénteseket fegyveres szolgálatra buzdította. Felhívására, négyezer-ötezer horvát csatlakozott. A Magyar Királyság területén a zűrzavar egyre nőt. Jellasiccs ezt látva lépésre szánta el magát.

Jellasich katonái körében

Több mint ötvenezer fős seregével 1848. szeptember 1-én, Varasdnál a Magyar Királyság területére lépett. Egy másik, 10 000 horvát felkelőből álló hadoszlop, Roth tábornok parancsnoksága alatt Szlavónia felől, az Dráva alsó szakaszán tört be Magyarországra. Jellasics a többségében horvátok lakta Muraközt a „magyar uralom alól felszabadított területnek" nyilvánította. Az ellene küldött magyar egységek közül Hodosánynál a gróf Wrbna könnyűlovassági ezred egyik százada és a báró Kress könnyűlovassági ezred egy százada, majd Marcalinál a teljes gróf Hardegg vértes ezred átállt Jellasics oldalára. Ezt olvasva, nem sok esélye volt az akkor formálódó magyar honvédségnek. Mindeközben, a császár teljes bizalmáról biztosította a bánt, kinevezte az összes magyarországi haderő főparancsnokának. Jellasics itt értesült arról, hogy a felkelő magyar haderő Bécs felé vonul, hogy a bécsi forradalmat megsegítse. Jellasics terve a főváros bevétele volt. 1848. szeptember 26-án bevonult a koronázó városba, Székesfehérvárra. Majd innen tovább haladt Pest-Buda irányában. És így érünk el a Sukoró-Pákozd között elterülő síkon megvívott, fényes magyar győzelmet hozó ütközethez. Jellasics serege már komoly veszélyt jelentett a fővárosra. 1848. szeptember 28-án a sukorói református templomban tartott hadi tanács sok vita után határozta el. A magyar sereg élére Móga János altábornagy állt. A fiatal honvédekből álló hadsereg jobb szárnyát, Milpökh alezredes, a derékhadat Holtsche tábornok, a balszárnyat Répássy őrnagy, a tartalékot Teleki tábornok, a Velencei-tótól délre állomásozó egységet Perczel Mór ezredes vezette. Bár a hadsereg fiatal honvédekből állt, a hadvezetésben rutinos tisztek foglaltak helyet.

Móga János és Perczel Mór

A csatát megelőzően, terepszemlét tartottak, majd a lehető legjobb pozíciót foglalták el és időben gondoskodtak az oldalfedezetekről is. A magyar haderő létszáma, közel tizenhét ezer fő volt. Szemben a több mint ötvenezres bán vezette haderővel. Ebből azonban, mintegy huszonkettő-huszonöt ezer fő vett részt a csatában. Az ütközetre 1848. szeptember 29-én került sor a feljebb említett helyen. Ezt megelőzően Batthyány Lajos a béke érdekében még tett egy utolsó lépést a horvát bán, és ezzel együtt Bécs felé. Szeptember 29-én a kora reggeli órákban székesfehérvári főhadiszállásán, a püspöki palotában kereste fel Jellasicsot. A bánnak feltárta küldetése célját, ne folytassa előnyomulását a Székesfehérvárról Budára vivő úton, mert ez esetben a magyar sereg ellenállásába ütközik. Batthyány törekvése - az összeütközés, a háború elkerülése - nem járt eredménnyel. A harc elkerülhetetlenné vált. Szeptember 29-én a horvát bán hadvezetésébe tartozó Schmiedl altábornagy hadosztálya indult el elsőnek Székesfehérvárról. A Gramont-hadosztályt a lovasság, majd a Thodorovic-hadosztály követte. A menetet a tüzérség zárta. Jellasics a lovasság élén vonult. A támadók balszárnyát Johann Franz Kempen tábornok hadteste alkotta. Az egység a lovasberényi úton indult meg. Hartlieb altábornagy hadteste a Velencei-tó délkeleti részét szállta meg, s ezzel a Jellasics vezette osztrák-horvát haderő jobbszárnyát biztosította. Jól látható, hogy a magyar hadsereggel szemben egy jól felkészített, jól szervezett hadsereg vonult. Székesfehérvárról a budai úton előretörő centrum közel kétórai menet után ért Pákozd előterébe, ahol a magyar sereg előőrsei felfedezték az ellenséget. A bán közeledtéről azonnal értesítették Móga altábornagyot. A honvédsereg biztosított állásokban, felkészülten várta az ellenség támadását. A honvédség közel háromezer főből és egy ütegből álló jobbszárny a Pátka-Pákozd közötti dombokat tartotta megszállva. Az egység parancsnoka Milpöckh József ezredes feladata a Lovasberényen át Buda felé vezető út lezárása volt. A centrum (középhad) Holtsche tábornok parancsnoksága alatt a Sukoró előtti szőlőket szállta meg, a Budára vezető postaút mindkét oldalán Pákozd és Sukoró között, jól védhető magaslatokon foglalta el állásait. Közvetlenül csatlakozott hozzá a balszárny, melynek parancsnoka Répásy Mihály őrnagy volt.

A pákozdi csata lefolyásának vázlata

A centrumban és a balszárnyon elhelyezett erők együttes létszáma meghaladta a 8500 főt és a tüzérség harmadfél üteget tett ki. A tartalékot Velencén helyezték el, a 4500 főből álló hadosztály és két üteg parancsnokává Teleki tábornokot nevezték ki. Perczel Mór ezredes közel 4000 fős egysége a Velencei-tótól délre Agárdot és térségét szállta meg azzal a feladattal, hogy egy esetleges átkaroló hadműveletet hiúsítson meg. Az ütközet a magyar haderő jobbszárnyán bontakozott ki, a Kempen-hadtest Csalapuszta és Pátka irányában tört előre. Schmiedl vezérőrnagy hadteste Pákozdot szállta meg. Pátka térségében fél tíz körül a Kempen-hadtest kezdte meg a magyar jobbszárny állásai ellen a támadást. A horvát-osztrák haderő egy zászlóalja a nemzetőröket kiszorította állásaikból. Guyon Richárd őrnagy parancsnoksága alatt levő pesti nemzetőrök igen hősiesen viselkedtek. Meghiúsították Kempen elsődleges célját, a frontálisan végrehajtott támadással rést ütni, majd egymástól elszigetelni a magyar jobbszárnyon elhelyezett erőket. Újabb kísérlete a lovasberényi úton felvonultatott két zászlóalj gyalogsággal és egy osztály lovassággal sem járt eredménnyel. A céljuk, hogy a jobbszárnyon elhelyezett erőket átkarolhassák. De ez sem hozta meg a várt eredményt. A veszélyt Andrássy Gyula zempléni nemzetőrtiszt (a későbbi miniszterelnök) idejében felismerte, s a centrumban elhelyezett erőkből átvezényelt tüzérüteggel, majd a Miklós-huszárok két osztályának kibontakozó rohamával a veszélyt elhárította. A jobbszárnyon zajló ütközet döntő szakaszában a zalai nemzetőrök Kisfaludy Móric őrnagy parancsnoksága alatt avatkoztak be a csatába. A Pátkán fosztogató horvátokat kiűzték a faluból. A falu lakói azzal tettek bizonyságot bátorságukról, hogy a tüzérség, majd a huszárok elől menekülő horvátokat megtámadták, a társzekereket lefoglalták, köztük Kempen poggyásza, fegyverei és hadi térképei is a pátkaiak zsákmánya lett. Válaszul az ellenség feldúlta a falut, s Ambrus Sándor lelkészt és 28 lakost elhurcoltak, akiket a szeptember 30-án megkötött fegyverszünet után engedtek szabadon. A Kempen-hadtest vereséget szenvedett, kudarcba fulladt Jelačić azon haditerve, amely a magyar jobbszárny átkarolásával, illetve az ott elhelyezett erők felmorzsolásával akarta a honvédsereg védelmi állásait szétzúzni. A kudarcról értesülő bán a centrum ellen vonult. Fél 12 körül legmegbízhatóbb csapataival megindult Pákozd térségéből. A Schmiedl-hadosztály sem tudott az átütő sikert elérni, a magyar középhad tüzérsége meghiúsította az ellenség valamennyi kísérletét.

A pákozdi ütközet

A harmadik és egyben utolsó támadás visszaverésekor a magyar tüzérség ágyúi Jelačić közvetlen környezetét is veszélyeztették. A bán egyik segédtisztje, Oldershausen főhadnagy lábát roncsolták szét a tüzérségi lövedékek. A harci zaj délután 2 óra körül az arcvonal valamennyi szakaszán elcsendesült. Jellasics súlyos kudarcot szenvedett, célját a magyar honvédsereg felszámolását és Pest-Buda bevételét nem tudta megvalósítani. Az alakuló fiatal magyar katonák nemcsak győzelmet, hanem erkölcsi és morális diadalt arattak. A pákozdi diadal , a szabadságharc jelképé vált. Móga a miniszterelnökhöz intézett beszámolójában az ellenség veszteségeit, a sebesültek és a halottak számát száz főre becsülte, a honvédek közül hét halott és harminchét sebesült maradt a csatatéren. Jellasics seregének veszteségét becsült adatnak kell minősítenünk, ugyanis a székesfehérvári katonai kórházban hátrahagyott horvát-osztrák sebesültek száma meghaladta a négyszáz főt.

Akik még emlékeznek a pákozdi diadal napja az elmúlt rendszerben sem homályosult el. Ez lett a honvédelmi nap, amelyen a diákok, különböző fizikai, ügyességi versenyeken vettek részt, és mérték össze tudásukat.

Petőfi Sándor:
A VÉN ZÁSZLÓTARTÓ

Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,
Seregének seregünk nyomába',
Megrémülve fut a magyar hadtól;
Magyar hadban egy vén zászlótartó.

Ki az a vén zászlótartó ottan
Olyan tüzes lelkiállapotban?
Szemem rajta kevélyen mereng el:
Az én apám az az öreg ember!

Az én apám e vén zászlótartó.
"Vészben a hon!" elhatott a nagy szó,
Elhatott kórágyához, fülébe,
S mankó helyett zászlót vett kezébe.

Vállait egy kínos élet gondja,
Betegség és ötvennyolc év nyomja,
S ô feledve minden baját, búját
Ifjak közé hadi bajtársúl állt,

S kit eddig az asztaltól az ágyba
Alig-alig bírt elvinni lába,
Ellenséget űz mostan serényen
Ifjusága régi erejében.

Annyi földet sem mondhat övének,
Melyben egykor koporsója fér me,
S mégis-mégis viszi lobogóját,
Azok elôtt, kik a hazát óják.

Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
Küzd a gazdag, de nem a hazáért,
Védi az a maga gazdaságát...
Csak a szegény szereti hazáját.

Édesapám, én voltam tenéked
Ekkoráig a te büszkeséged;
Fordult a sor, megfordult végképen,
Te vagy mostan az én büszkeségem.

Érdemes vagy a cserkoszorúra!
Alig várom, hogy lássalak újra
S megcsókoljam örömtôl reszketve
Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

És ha többé nem látnálak téged?
Látni fogom fényes dicsôséged;
Könnyem leszen sírodnak harmatja,
S híred a nap, mely azt fölszárítja!

Erdôd, 1848. (október 17-22.)

Kormorán - A vén zászlótartó

http://www.youtube.com/watch?v=2M6wbbVFdLc

Forrás: http://osszefogas.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1185609