Háromszék bármily erővel szembeszáll, mely nem V. Ferdinánd magyar király és a magyarhoni kormánytól jön – üzenték Sepsiszentgyörgyről a székelyek Puchner császári altábornagynak 1848 novemberének végén

Erdély és Magyarhon unióját követően a székelyek joggal várták el, hogy megszabadulhatnak az 1764-ben fegyverrel rájuk kényszerített határőri szolgálattól, ám ez nem történt meg, és Bécs igyekezett a határőrséget a maga oldalára állítani. Az udvar továbbra is külön kezelte a két országrészt, a nemzetiségek összeugrasztásával pedig elérte célját, így amikor kenyértörésre került sor, a két székely határőr gyalog- és egy huszárezred kivételével az összes határőrcsapattest Bécs oldalára állt. Erdély a reguláris hadviselés mellett véres nemzetiségi polgárháború színterévé vált.

Az Erdélyben állomásozó császári csapatok főhadparancsnoka, báró Puchner Antal altábornagy még az 1848. október 6-i bécsi forradalom előtt kapott parancsot arra, hogy ne engedelmeskedjen a magyar kormánynak, és induljon el Nagyvárad bevételére. Puchner ennek megfelelően október 18-án kiáltványt bocsátott ki, amelyben tudatta István nádor lemondását. A második Batthyány-kormányt nem hagyta jóvá V. Ferdinánd, ezért ideiglenesen ő vette át a hatalmat, és ostromállapotot hirdetett Erdély területén. Az országrész a polgárháború szélére sodródott, és két nagy táborra szakadt: a magyarokkal és székelyekkel szemben a háborúra készülődő szászok és oláhok, valamint azok hegyi testvérei, a mócok álltak.

E kritikus helyzetben a magyar kormányzat csak a székelyekre tudott támaszkodni, így került sor október 16–17-én a székely nemzet agyagfalvi gyűlésére, miután a képviselőház törvénytelennek nyilvánította a székelyek határőri kötelezettségét. A Székely Nemzetgyűlés hitet tett az ellenállás mellett, eldöntötte, hogy az 1848. évi XXII. törvénycikk alapján határőreiből nemzetőrséget hoz létre, kötelezvén minden 19–40 év közötti székelyt a táborba szállásra. A felállításra kerülő négy székely dandárba tizenhatezer fő került, de megjegyzendő, hogy a csíkszeredai 14. és a kézdivásárhelyi 15. székely határőr gyalogezredek egy-egy tábori zászlóalja mellett a sepsiszentgyörgyi Székely Huszárok egy osztálya nyár óta a délvidéki „kis háborúban" vitézkedett.

Küszöbön a polgárháború

Az oláhok gyorsabbak voltak, Balázsfalván két népgyűlést is tartottak, május 15–17. és szeptember 16–28. között. Első alkalommal radikálisabb jobbágyfelszabadítást követeltek, és azt, hogy ők is kerüljenek be az erdélyi nemzetek sorába. Az erdélyi országgyűlés az utóbbi kérést elutasította, hivatkozva arra, hogy az unió révén mindenki megkapja a polgári szabadságjogokat, de a nemzetiségieket nem. Az erdélyi országgyűlés igyekezett az oláhok igényeit is figyelembe venni, ám időközben azok soraiban egyre inkább a magyarellenesség vált uralkodóvá. Az oláh parasztok is elégedetlenkedtek a jobbágyfelszabadítás módjával, mozgalmaikat rendre a magyar katonaság törte le, magyar uraik voltak, miáltal közhangulatuk kezdett puskaporossá válni. Erre az erdélyi császári csapatok parancsnoksága és a naszódi 17. oláh határőr gyalogezred parancsnoka, Karl Urban alezredes is rájátszott, igyekezett az oláhok védelmezőinek szerepében tetszelegni. A második balázsfalvi gyűlés elutasította az uniót, és egy olyan, közvetlenül Bécs alá tartozó koronatartomány megszervezését követelte, amely garantálja a magyarokkal szemben politikai jogaikat, az oláhokat pedig fegyverbe szólította. Az oláh felkelők és határőrök immáron nyíltan a fekete–sárga zászló alá álltak. Határozatuk szerint Erdélyt tizenöt prefektúrára osztották, római mintára mindegyik egy-egy légiót állított ki, amelyek tíz-tíz tribunátusból szerveződtek. Ezen gyalogoslégiók csak részben álltak fel, kevés lőfegyver mellett lándzsák és fejszék alkották a fegyverzetüket, katonai szempontból a fegyelmük kritikán aluli volt. A Bécsből generált társadalmi feszültségek szikrája lángra lobbant, a császári és a magyar csapatok hadműveletei mellett kitört a polgárháború, amelyben a fellázított oláhok a magyarok elleni irtóhadjáratba fogtak.

Kisenyed és Zalatna

Puchner a nemzetőrség intézményét törvényen kívülinek nyilvánította, ahhoz azonban nem rendelkezett annyi katonával, hogy a székelyek megregulázásával egy időben a nemzetőröket is lefegyverezze. Az önjelölt népvezérek által kommandírozott oláhok tízezrei alkalmasnak látszottak a fegyverek begyűjtésére – na és persze arra is, hogy a magyarságot megfélemlítsék –, így erre kapott parancsot az oláhok nagyszebeni Nemzeti Komitéja. Dél-Erdélyben – ahol a magyarság eleve szórványban élt – elkezdték a fegyverek összeszedését, miközben szisztematikus magyarirtásba fogtak, amelynek gyászos emléke máig kísért Erdélyben. Egyik leghírhedtebb cselekedetük Zalatna elpusztítása volt. A város környékén lakó oláhokat Petru Dobra zalatnai ügyvéd lázította fel. Míg a magyar nemzetőrök Nagyenyeden gyülekeztek, az oláhok október 18-án Kisenyedet felprédálták, és az ottani magyarok zömét meggyilkolták. Többen menekültek Zalatnára, akiket útközben az oláhok módszeresen kifosztottak.

Nemegyei János, a kétszáz fős zalatnai (magyar, német és oláh) nemzetőrség parancsnoka a környékbeli pópákat tárgyalni hívta Zalatnára. Dobra prefektus azonban gyorsabb volt, október 23-án több ezer emberével körülvette Zalatnát, és a „havasok királya", Avram Iancu parancsa ellenére követelte a város átadását és helybéli nemzetőrség fegyvereinek leadását. Ezt Nemegyei először megtagadta, majd beleegyezett annak ellenére, hogy a város oláhsága is a védelem mellett foglalt állást. Az oláh felkelők benyomultak Zalatnára, és kiabálni kezdtek: „Üssetek agyon mindenkit, ki kék színű [nemzetőr egyen]ruhába van öltözködve, le a fegyverekkel, estére véretek isszuk!" Megpróbálták felgyújtani a várost, mire a nemzetőrök beléjük lőttek, és azok véres fejjel vonultak vissza. Ekkor Nemegyei emberei fedezete mellett a magyar és a német lakossággal elhagyta Zalatnát, és Gyulafehérvár felé indult.

A petrosáni hegyszorost azonban az oláhok eltorlaszolták, és követelték a fegyverek átadását, cserébe háborítatlan elvonulást ígérve az oltalmuk alatt. A nemzetőrök letették fegyvereiket, az éjjeli menet során pedig Dobra parancsára lemeztelenítették és kifosztották „védenceiket" a preszákai mezőn. Pirkadatig 645 zalatnait koncoltak fel, csak kevés túlélő maradt, akiket Ioan Urs metesdi román görögkeleti pap mentett ki a martalócok kezei közül. A vérfürdőről a Honvéd így számolt be: „Elkezdődött a fosztogatás, rablás. Mindenkit, mindenétől megfosztottak, a nőknek hajukat szétbontották, nincs-e ott drágaság elrejtve, a női szemérmet megsértették. (...) Egész éjszakán keresztül kutyáknak szidták, fenyegették, hogy a magyart igészen kiirtják. Reggelre, október 24-re virradólag, parancsolják a szegény kifosztott mezítelen magyaroknak, hogy keljenek fel. És e szóra: »indulj«, minden fegyvert rájok sütnek, s boldog volt, kit golyó talált, mert a többit a legnagyobb, legtigrisebb kínzások közt lándzsákkal verték agyon. Nem kíméltek sem öreget, sem fiatalt, sem gyermeket, sem csecsszopót, még az oláh nők, ezen hiénák is kapákkal verték asszonyainkat." A feldühödött oláhok aztán felgyújtották és teljesen kifosztották Zalatnát.

Október derekától számos ehhez hasonló, fosztogatással párosuló mészárlás történt Alsó-Fehér, Belső-Szolnok, Hunyad és Zaránd vármegye több településén. Ezek nem maradtak viszontválaszok nélkül, a nagyobb városok nemzetőrsége rendre szétkergette az oláh fosztogatókat, és a „szemet szemért" elvet követve a környező oláh falvakat égették fel. Így tett Gál László aradi nemzetőr őrnagy is, aki pár hét leforgása alatt hadoszlopával megtisztította Arad és Zaránd teljes, valamint Temes vármegye északi részét.

Háromszék ellenáll

Mindeközben Puchner Észak-Erdély birtokbavételére indult, hogy egyrészt Kolozsvárról kiűzze az ott szerveződő erdélyi honvédsereget, másfelől csatlakozzon a Magyarország elleni általános császári támadáshoz. Ehhez biztosítania kellett a hátát, vagyis megtörnie a Székelyföld ellenállását. A székelyek azonban október utolsó napján Vajdaszentiván, másnap pedig Szászrégen mellett verték meg a császáriakat, több oláh felkelőtábort szétkergettek, és egyik dandárjuk Marosludasig nyomult előre. Ezzel megteremtődött annak lehetősége, hogy a nagyenyedi magyar helyőrséggel együttműködve a román felkelőket és a császáriak Kolozsvár elleni hadműveleteit veszélyeztessék. Ezt megakadályozandó Puchner csapatai zömét Urban alezredes támogatására küldte, aki sikerrel futamította meg a tüzérséggel nem rendelkező székelyeket november 5-én Marosvásárhelynél. A székelyek dandárjai egységes vezetés hiányában feloszlottak és hazaszállingóztak.

A császáriak most már Kolozsvár ellen indulhattak, csapataik Dél- és Északkelet-Erdélyből három oszlopban indultak meg, amelyek megállítására képtelennek bizonyult a három-négyezer fős, javarészt szervezetlen honvédsereg. Báró vajai Vay Miklós királyi biztos nagyot hibázott, amikor nem szervezte meg időben Erdély védelmét, csupán egy ellennyilatkozatot adott ki, és október végén elrendelte az általános népfelkelést – mindhiába. Az október 27-én kinevezett erdélyi honvédcsapatok parancsnoka, báró Baldacci Manó vezérőrnagy sem állt a helyzet magaslatán. Előbb Urban katonái ellen vonult, ám november 13-án Szamosújvárnál vereséget szenvedett, és Kolozsvárra hátrált. Mivel délről egy másik ellenséges hadoszlop közeledett, a haditanács Kolozsvár feladásáról döntött, a várost november 16-án kiürítették. A demoralizálódott honvédsereg nyugat felé vonult vissza, Bánffyhunyad környékén és a csucsai szorosnál vert tábort. Két nappal később a császáriak bevonultak Erdély fővárosába, pedig a honvédek erősítést is kaptak. Urban azonban november 25-én Désnél útjukat állta és tönkreverte sárosmagyarberkeszi Katona Miklós őrnagy nemzetőrcsapatait.

Időközben a székely székek kénytelenek voltak sorra behódolni, de sikerült feltételeket szabniuk, ugyanis hűségesküjükért cserébe megtarthatták fegyvereiket, és a területeiket nem szállták meg a császáriak. Puchner joggal hihette, hogy Erdély teljesen az uralma alá került. Ám ez nem így volt, Háromszék ugyanis megmakacsolta magát. November derekán az állandó bizottmányuk előbb szép szavakkal válaszolt a császári főhadparancsnok behódoltatási szándékára: „Bármi történjék, miután székünk híve a koronás királynak, tisztelője az általa szentesített törvényeknek, őre a rendnek, imádója a polgári és katonai kormányának, ha mégis megtámadtatnék, Isten és a világ előtt felelőssé lesz a megtámadó a polgári háború iszonyaiért." Aztán eltelt két hét, és ami addig hiányzott a székelyeknek, az a berecki Gábor Áron révén meglett, immáron tüzérséggel is bírtak. November 28-án Sepsiszentgyörgy főterén ott állt két frissen öntött, hatfontos „rézágyú", Kézdivásárhelyen pedig megindult a lőpor és a lőszer gyártása. Aznapi gyűlésük bizonyságát adta annak, hogy Háromszék nem alkuszik, és igen határozott választ adtak a császári ultimátumra: meglincselték Balás Manó őrnagyot, aki a marosvásárhelyi 12. honvédzászlóalj parancsnokaként lepaktált az ellenséggel, és megüzenték Puchnernek: „Háromszék bármily erővel szembe száll, mely nem V. Ferdinánd magyar király és a magyarhoni kormánytól jön."

Babucs Zoltán - mhoo
Forrás: Hunhir infó