A Kárpát- medence, és főként Erdély régészeti leleteit kiértékelve, Torma Zsófia megállapította, a magyar néphagyomány és jelképrendszer mezopotámiai kapcsolatait. Népművészeti motívumaink, rovás- és ékírás jeleket tartalmaznak, akárcsak a cserépedényeink.
A háromhangú, recitáló dallam Bartók Béla és Kodály Zoltán szerint a magyar népzene ősi állaga,szintén a fenti jelképrendszereket tartalmazza. Szörényi Levente is  más zenei megközelítésben szintén ezt állapította meg.
A magyar mondavilág, mesevilág népünk kollektív tudatalattijának harmadik megnyilvánulása, szintén a fenti jelképrendszerekhez kapcsolódik (táltos ló, tündérek, lúd, kecske, stb.). Történelmi személyiségeink (Nimród, Hunor, Magor, Attila, Árpád, Szent László, Mátyás) cselekedetei hasonlóan épültek be a fenti jelképrendszerbe, ami a népünk jellemére (három a magyar igazság), szokásaira, gondolkodásmódjára, életmódjára utal; megtalálva benne az állandóságot, a változatlant. Ez a jelképrendszer neves íróinkat is ihlette Fazekas Mihály: Ludas Matyi; Móra Ferenc: Aranykoporsó; Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember stb.

Seton Lloyd vezette angol-török régészeti expedíció, a Sultan Tepe-i ásatásoknál 600 ékiratos agyagtáblát talált, amely egy sumírpap könyvtárának egy része volt. (Bővebben lásd Hans Baumann: In the Land of UR című könyvét.) Az egyik agyagtábla a nippúri szegény ember, GIMIL-NIN-UR-TA történetében azonosíthatjuk a mi Ludas Matyinkat.

Az agyagtábla a következő mesét tartalmazza: „Gimilninurta otthon ült, gondokkal küszködve. Pénztelenül, kenyér, sör és hús nélkül. Kibírhatatlanná vált az élete. Barátait is meg akarta vendégelni, de egyetlen vagyona a köpenye volt. Szerette volna a köpenyt egy ürüért becserélni, de csak egy kecskét adtak érte. A kecskével a hős meglenne már, de a sör még hiányzik – mondta. Gondolkodott, és egy ötlete támadt. Hurkot kötött a kecske nyakába és elvezette a városbíró házához azzal a szándékkal, hogy meghívja a városbírót is a vendégségbe, és ő majd biztosan gondoskodik a sörről. A kapu őrei azt hitték, hogy ajándékba hozza a kecskét a városbírónak, hát beengedték. Amikor azonban Gimilninurta előadta jövetelének célját a városbírónak, az felháborodottan kiáltotta a szolgáinak, hogy dobják ki Gimilninurtát, de előbb adjanak neki egy csontot, egy korty sört és egy jó verést – a kecske fejében. Úgy is történt, de a vérig sértett Gimilninurta megesküdött, hogy háromszor adja vissza a verést a városbírónak.

Történt azután – jó idő multán –, hogy az uralkodó meglátogatta Nippúr városát. A huncut Gimilninurta a király elébe ment. Letérdelt előtte, megcsókolta lábait és könyörgő szavakkal kérte a királyt, hogy egyszer az életben szeretne felülni az udvari hintóra. Ha a király kölcsönadná neki, fizetne is érte egy mina aranyat. Nevetett a király, és nem utasította vissza a kérelmet, és így Gimilninurta a bérbe kapott udvari hintón, fényes öltözetben elhajtott a városbíró előtt, akinek a szája is tátva maradt a csodálkozástól. Előbb azonban Gimilninurta elhíresztelte az egész városban, hogy ő a templom pincéjében helyezte el kincseit, amire a városbíró vigyáz.

A városbíró is értesült a hírről és abban a reményben, hogy részt kap a kincsből, nagy lakomát rendezett. A lakomán azonban sokat ivott, és amikor részegségében az asztal alá fordulva elaludt, Gimilninurta egy betörést színlelt a templom pincéje ellen, és azt híresztelte, hogy a kincs már nincs ott, mert ellopták. Felrázták a városbírót részeg álmából, és Gimilninurta – hangos szóval és azonnal – jóvátételt követelt tőle. A városbíró még magához sem tért a részegségből, de nagyon megijedt és rögtön két mina aranyat adott Gimilninurtának, aki azt magához vette, de hangos szóval szidta a becstelen városbírót azért, hogy felelőtlenségével megkárosított egy polgárt és a szidás közben korbácsával jól elverte. Az utolsó ütésnél azonban nevetve mondta szemébe, hogy ez az első levonás, azután sietve beült az udvari hintóba.

A királyi palotához vágtatott, visszaadta a kocsit, kifizetett érte egy mina aranyat, míg a városbírótól szerzett mina arany másik része a zsebében maradt. Azután azon törte a fejét, hogy miként adja meg a városbírónak a második levonást.

Gimilninurta leborotváltatta a fejét és orvosi mezt öltött. Mint a Larsai csodadoktor jelentette be magát a városbíróhoz. Felsorolta az összes betegséget, amiket meg tud gyógyítani és ezek között sok volt olyan, amiben a városbíró is szenvedett. Így kérte a csodadoktort, hogy gyógyítsa meg őt is. Gimilninurta elrendelte, hogy a városbírót – mint pácienst – helyezzék egyedül egy sötét szobába, és amikor mindenki elment, és egyedül maradtak a sötét szobában, Gimilninurta ismét jól megverte a városbírót és távozóban mondta neki: „ez volt a második levonás". A városbíró ezek után őrökkel vette magát körül.

A verés után egy héttel azonban házon kívül volt dolga, és kíséretével együtt elhagyta a házát. Alig tettek pár lépést, látják, hogy egy ember vezet egy kecskét előttük és incselkedő hangon kiabálja feléjük: „én vagyok a kecskés ember...én vagyok a kecskés ember...”. A városbíró ordít az őreinek: „nosza, fogjátok meg!”. Hatalmas hajsza kezdődött, de az igazi kecskés ember nem az volt, akit kergettek hanem az, aki az egyedül maradt városbírót megint megverte.
 
Bencze Mihály