Négyen magyar szent királyok: Márton, István, Imre, László

(részlet)

Hazánk területén, Savariában született a kereszténység egyik legnagyobb szentje, aki Szent Istvántól kezdve a Boldogasszony mellett hazánk társpatrónusa, Márton (317-397). Névünnepe, november 11-e hajdan az advent, az egyházi év kezdete volt.

Márton Franciaországnak is egyik védőszentje, mivel e honban szolgálta az egyházat; ő alapította itt egyebek között Marmoutier bencés apátságot is. A marmoutier-i középkori legenda előadásában Márton hun, illetőleg magyar királyok sarjadéka, sőt egyenesen magyar király. Király Ilona 1929-ben könyvet ad ki a következő címmel: „Szent Márton magyar király legendája”. Eckhardt Sándor szerint Kézait a pannóniai hun történet megírásában Márton alakja is ihlette.

A királyi szenteknek az elhívottak között is kitüntetett szerepe adódik: általában ők az új hit megvallói és fölmutatói, ők az alapozók, néhány esetben az áldozatok és a keresztelők. Szent Márton előhírnöke a kereszténységnek, s kultusza Pannóniában már a honfoglalás előtt is virágzott. Katona volt, mielőtt a Seregek Urának hívását meghallotta. Elbocsátási kérelmét a császár gyávaságnak bélyegezte. Márton védtelenül a csatasor elé állt, s Jézus nevében, a kereszt jelével sértetlenül áthatolt az ellenségen. Szent István zászlaira a hadverő Márton képét festette. Egyik alkalommal pedig álmában látván a besenyők támadását ekképpen kiáltott fel: „Távozzatok, mert az Úr védelmemre adta Szent Mártont, aki nem engedi, hogy az igazak legelőjét pusztítsátok.” A szabolcsi zsinat (1093) Szent László korában ünnepét nyilvánossá tette és háromnapos előkészülettel hangsúlyozta. A helyi kultusz hatására II. Ferdinánd Szombathely városát a királyi kincstárnak járó minden rendes és rendkívüli adó fizetése alól minden időkre felmentette, de egyben kötelezte is, hogy Márton ünnepén gondoskodjanak a szegényekről.

A fehérvári Márton templomban, a haza társpatrónusának egyházban tették le középkori királyaink megkoronáztatásuk után az esküt; II Ulászló ennek a tornyában végezte el a „napvágás”-t.

Hazánkban nincs szent, aki templomával több városunknak, falunknak lett volna névadója – mint Márton. Legkorábbi Márton templomaink térképe lényegében az Árpád-kori magyar ökumenét tárja elénk, peremei az akkori magyar nyelvhatárt is jelzik. Velemér középkori templomában is látható Szent Márton freskótöredék. A pozsonyi székesegyháznak magyar ruhás Márton-szobra van csakúgy, mint Tiszapüspöki barokk templomának; de számos barokk templomunk oltárképén láthatjuk meg főúri magyar öltözetben.

Márton a gazdasági év kiemelkedő zárónapjának számított, s egyben az egyházi év kezdetét is jelölte; a középkorban tisztújítási és jobbágytartozási terminus. Szent Márton király névünnepével minden esztendőben az Égi Király születésének előhírnöke volt, s maradt hagyományőrző vidékeinken. Ő a jószágok egyik fontos patrónusa. Az érsekújvári kódex tudósításában fölemelt kezével őrjöngő tehenet fékez meg. A répcevidékiek emlékezetében régebben, amikor disznóvész dúlt, az egyik pásztor bement Szombathelyre Mártonhoz – segítségért. Álmában a szent püspök gonoszűző fehér nyírfaágat adott neki, hogy vesszőzze vele végig a beteg jószágokat, s azok meggyógyulnak.

A nevenapján frissen vágott vesszővel házról házra járó pásztorok hajdan ekképpen köszöntöttek:

„Elhoztam Szent Márton püspök vesszejét.
A szokást nem mi kezdtük és nem mi végezzük.
Állatainknak annyi szaporodása legyen,
Ahány ága-boga van a vesszőnek.”

A köszöntő pásztorok általában túrós vagy mákos rétest kaptak, esetleg pénzt, Göcsejben ezt „rétespénz”-nek nevezték. A rétes tésztája a szüzességet, a szűzi védelmet, csigatekervénye az életet idézte meg, tölteléke szaporodást, szaporaságot varázsolt. A Márton-napi vesszőzés hazánkból terjedt a szomszédos Alsó-Ausztriába, Stájerországba, Felső-Ausztriába, Bajorországba, de ismerik a horvátok és a szerbek is. A hosszúperesztegi gazdaasszony azért nyújtott és sütött e napon rétest, hogy „Szent Márton köpenyét kinyújtsa” – hogy a szent könyörületességéből a család nem szűkölködjék és másokon is tudjon segíteni. A rétes nyújtással bizonyára az ilyen korra már kizöldellt őszi búzavetésre, a határban „didergő meztelen Krisztusra” is varázsolták Márton fehér hóköpenyét, amely nemcsak a vetésnek adta téli védelmét, hanem „betakarta” a hites ember lelkét is. Márton egyik legendájában, amikor hitújonc volt, télidőben lován Amiens felé haladva félmeztelen koldussal találkozott. Megesett rajta a szíve, és köpenyét kardjával kettévágva felét a koldusra borította. A következő éjszaka álmában Krisztussal találkozott, és látta, hogy az Úr vállát az ő köpenyének fele borítja.

A jószág Márton napon került végképp az istállóba. A „mezei grófok”, marhapásztorok sok helyütt e napon, „Márton erejében” választottak maguk közül bírót.
Valamikor ludat ettek, bort ittak a szent király ünnepén. A pincében ilyen korra forrtak el a borok, amelyekről Thuróczy János ekképpen elmélkedett: „…midőn Szent Márton püspök alacsony emberi sárhajlékból felköltözött a magas mennyekbe (tudniillik ennek a napja érkezett el) a jóízű must borrá változik.” Számos helyen a tollfosztást is napján kezdték el, s miképpen a letisztult bor, s a vetésre hullott hó, az „aligtestű”, finom fosztású fehér libatoll is az átváltozást varázsolta, s erősítette az ember lelkét a hosszú advent sötét napjaiban. Mártonnal a „bent” ideje érkezett el: a böjté, a csöndé, a várakozásé.

Szent Márton készítette elő az embert az átváltozásra, az újra, s nemcsak az esztendő körében.

(…)

Megjelent az 5. számú magyarságtudományi füzetben.

Fotó: A szepeshelyi (Felvidék) székesegyházban látható Szent Márton-ábrázolás. Forrás: Magyar Antropozófiai Társaság

MVSZ Sajtószolgálat

8805/151111