Fekete István: a betiltott író, akinek az ávósok szétverték a veséjét
Fekete István pákászkunyhójának ajtaja mindig nyitva: kicsiknek és nagyoknak.
A Tüskevár, A koppányi aga testamentuma, számos külföldön is népszerű ifjúsági regény írója, az erdész-vadász irodalom egyik legismertebb és legnépszerűbb művelője egy kis Somogy megyei faluban, Göllén született. Apja, Fekete Árpád tanító-iskolamester szigorúan nevelte, olykor a nádpálcát is előkapta, ha fiacskája nem értett a szép szóból. Gyerekként haragudott is édesapjára, csak felnőttként értette meg, hogy a javát akarta. Okos, becsületes embert akart faragni belőle.
A madár se kényezteti a fiókát, amikor repülni tanítja, és ez az emberfiókára is érvényes.
Milyen csodálatosan ír erről a regényeiben, különösen a Tüskevárban, amely két városi kamasz vakációjáról szól, akiket Matula bácsi, az öreg pákász szoktat hozzá a berekbeli élethez. Nagy szeretettel, de arra is ügyelve, hogy leckét kapjanak a romantikusnak tűnő balatoni lápvilág buktatóiból.
„Jól figyelj ide, fiam... Korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet, hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod, mert esetleg nem lesz melletted senki. Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz, és nekem hiába nyivákolsz, ha elvágod a kezed, vagy elrontod a gyomrod. Ez mind a te magánügyed. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni, és pontosan rájössz majd, hogy mit lehet és mit szabad.”
Tüskevár című regényének első filmes változatát 1967-ben mutatták be
Végig kell játszani
Sokan szeretjük Fekete István gyönyörű mondatait: hol töprengésre késztetnek, hol játékosan szellemesek, mint az is, hogy az utat nem végig kell járni, hanem végigjátszani. Az ő játéka a változó tájak felfedezése, megismerése volt. Gölléről Kaposvárra költöztek, ott folytatta tanulmányait, a hadiérettségi után - 1917-ben - besorozták katonának, és káplárként szolgált a seregen az első világháború végéig. Mezőgazdász diplomát Magyaróváron szerzett, a Magyar Királyi Gazdasági Akadémián.
Bakócán kapott állást, ott ismerte meg leendő feleségét, Piller Editet, a helyi belgyógyász főorvos lányát. Innen aztán együtt mentek Ajkára, ahol már vezető gazdatisztként alkalmazták, és hamarosan országos hírnevet szerzett búzavetőmag-nemesítési eredményeivel.
Az irányításával tenyésztett merinói kosok pedig zsinórban nyerték a mezőgazdasági kiállítások díjait.
Ekkor született a lánya, Edit, aki 18 évesen Sacré Coeur-apáca lett, és még abban az évben Ausztriába emigrált, miután itthon feloszlatták a rendet. István fia 1956 végén hagyta el az országot, előbb Kanadában telepedett le, 1963 óta Chicagóban él, írásait folyamatosan közölték a kanadai és az amerikai lapok.
„A remény nem törött szárnyú madár, s a valóságot megálmodni szabad, sőt szükséges is"
A koppányi aga testamentumával első díjat nyert a Gárdonyi Géza Társaság történelmiregény-pályázatán, több sikeres kisregény szerzője, köztük van a Csí, amely egy fecskepár életét mutatja be az olvasóknak. 1940-ben beválasztották a Kisfaludy Társaság tagjai közé, ahol a legjobbak váltották egymást, kihalásos alapon. Fekete István Harsányi Zsolt helyét foglalta el.
Ám az addig játszva megtett útnak hirtelen vége szakadt.
„Sötétség nélkül semmi jelentősége nem lenne a világosságnak”
Az ember élete patak
1946 tavaszán tiltólistára kerül a vörös terrort hűen ábrázoló, Zsellérek című regénye miatt, ám a politikai rendőrség, az ÁVO nem éri be ennyivel.
Fogságba kerül, ahol kegyetlenül megkínozzák: kiverik a szemét, szétverik a veséjét, hajnalban egy katonai kocsiból kidobják a János Kórház mellett, ahol két járókelő talál rá, ennek köszönhetően kerül időben műtőasztalra, különben ott hal meg.
Ezután semmit nem adnak ki tőle, állást sem kap, alkalmi munkákból, egyebek között uszályrakodásból tartja el családját.
A legnagyobb sikert pedig Vuk, az eleven rókakölyök aratta, országos népszerűségéhez a róla készült rajzfilm is hozzájárult. Több regényét is megfilmesítették, a Tüskevár első változatában Bánhidi László keltette életre a fiatal olvasók kedvencét, Matula bácsit. De A magyar irodalom története 1919-től napjainkig (1966-os kiadás) kihagyták, a Magyar Irodalmi Lexikonból pedig
1970-ben, hetvenedik születésnapján megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. Ekkor jelent meg önéletrajzi regénye, a Ballagó idő, és ebben az évben kapot másodszor szívinfarktust. Erős dohányos volt, nem lehetett megmenteni. Már nem érte meg a Tüskevár orosz kiadását.
Halála után özvegye személyesen utazott Moszkvába, és ott tudta meg, hogy a hazai illetékesek - ígéretük ellenére - nem tettek kiajánlást a regény megjelentetésére. Eztán viszont nemcsak a Tüskevár, de több regénye is eljutott az orosz olvasók kezébe.
Mostanáig 10 nyelven, 12 országban, 45 kiadásban láttak napvilágot legismertebb művei.
Kétszer temették el, először halála után a Farkasréti temetőben, majd 2004-ben ott, ahonnan elindult, és ahová mindig visszavágyott: Göllén. Könyveiben itt hagyta nekünk a dimbes-dombos somogyi tájat, ahol nagyokat lehetett szánkózni, madárfészkeket keresni, közel érezni azt a hatalmas erőt, amely a természetből árad az emberbe. Úgy ment el a ballagó idő időtlenségébe, hogy már megvonhatta a mérleget: emberségből, életből kitűnőre vizsgázott.
"A mi feladatunk az, hogy mindig megőrizzük őt szívünkben. Tudjuk, volt valaki, akit úgy hívtak, Fekete István, s akinél szebben senki sem tudott írni a magyar természetről. Akkor őrizzük legjobban emlékét, ha tovább éltetjük azt a szeretetet, amelyet írásai sugároznak a természet és az emberek iránt." - Nagy Domokos Imre: A cenzúrázott Fekete István
Forrás Ahol sok képekkel mutatja be az olvasnivalót:: lifemagazin.reblog.hu
Beküldte: Miklós Antal
Hozzászólás
Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.
– Mondd, kisfiam… És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.
Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet. Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.
Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.
Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.
Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra” – befordulni a templomba. Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából.
Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak. Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.
Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.
Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.
Fekete István