A szkítáktól a székelyekig és magyarokig

Tartalom

Bevezető
1. Szkíták és fehér hunok
2. Párthusok, fehér hunok, avarok
2.1. Szakaszfüggelék: Hiedelmek hiedelme
2.2. Szakaszfüggelék: Szabarok-madák, szabarok-magyarok, szabarok-szakaurak
3. Fehér hunok, fehér kunok, kazárok
3.1. Fehér hunok, kazárok, bolgárok, wugurok
3.2. Az ogóroktól az ugorokig
3.3. A kazárok és fehér hunok nyelve
3.4. Első szakaszfüggelék: A kazárok és testvérnépeik
3.5. A besenyők
3.6. Második szakaszfüggelék: A fehér hun utódok manicheizmusa
4. Avarok, székelyek, magyarok
4.1. Avar-magyar folytonosság
4.2. Anonymus vallomása
4.3. Székelyek a honfoglalás előtt
5. Függelék: Az avar-szabir-onogur vonulás útvonala

... az ő nyelvészkedésükkel
a mi történelmi kútforrásaink igazságát
soha, de sohasem fogják megdönteni,
de még csak megingatni sem.
(Fischer Károly Antal 1904.)

A hungarusok ... Khoraszánból vándoroltak ki.
(El-Bakr XI. századi arab író)

Bevezető

Az 1. szakákra, dahákra, madákra, masszagétákra, párthusokra 2. fehér hunokra (eftalitákra), avarokra 3. fehér kunokra, kazárokra, bolgárokra, magyarokra, illetve 4. avarokra, bolgárokra, székelyekre és magyarokra vonatkozó egykori forrásadatok alapján külön-külön olyan konklúziókra juthatunk, amelyek páronként úgy illeszkednek egymáshoz, mint egy óramű egymásba kapcsolódó fogaskerekei. Ezeket a konklúziókat az alábbiakban vonultatjuk föl, s végül, mint látni fogjuk, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az egykori Káspi-vidéki szakák, dahák, madák és szarmaták egyenes ági leszármazottai a mai székelyek és magyarok.

A jelenleg hivatalos magyar történettudomány persze azt tanítja, hogy népünk fő magva az Ural erdőségeiből származik, s a vogulok az osztyákokkal együtt testvérnépeink. S még ma is együtt kergetnők a rénszarvast, ha úgy kétezer évvel ezelőtt egy török nép lóra nem ültet minket, majd néhány száz év múltán egy másik török nép lekerget a Kaukázus északi előterébe. Hogy aztán egy harmadik török nép a Kárpát-medencébe zavarjon minket, mi pedig ijedtünkben (!) száz éven keresztül sakkban tartsuk egész Nyugat-Európát.

A kútfők alapján (lásd az 5. szakaszt) ilyen vándorlás egész egyszerűen ki van zárva. Másrészt - jóllehet őstörténelme során a magyarság számos keveredésen mehetett keresztül - ha tényleg a vogulok és osztyákok kebeléről szakadtunk volna le, akkor annak kétségtelen nyomai lennének a magyarság embertanában és néprajzában, elsősorban népzenéjében. Ilyen nyomok - mint jól tudjuk - nincsenek, legfeljebb mitológiai párhuzamok mutathatók ki, de ezek egyrészt szinte egész Eurázsiában föllelhetők, másrészt éppúgy lehetnek átvétel eredményei, mint pl. a keresztyénség Európában való elterjedése. Ezek átvétel voltán pedig nem változtathat az, ha annál akár ötezer évvel korábban történt is. Az embertan és a modern orvostudomány viszont nemcsak a magyarok és vogulok közös eredetét zárja ki, hanem még a bármikori huzamosabb együttélést is. Hideo Matsumoto oszakai orvosprofesszor kromoszóma-vizsgálatokból következtetett az egyes népcsoportok közötti genetikai rokonságra, annak fokára. A Sumitomo Pyrethrois World 1989. 12. számában a következőket nyilatkozta:

"A magyarokat a dél-mongoloid gének jellemzik. Ez viszont a finn népeknél teljesen hiányzik, mert ezeknek az észak-mongoloid gén a meghatározója. Ennek következtében a magyarok és a finn népek nem képeznek egybetartozó népcsoportot."

Tóth Tibor antropológus pedig így ír: "A honfoglaló magyarok az i.e. VII. századtól az i.sz. IV. századig fennállt szkíta-szarmata birodalom egykori népeivel olyan embertani hasonlóságot mutatnak, amelyet nem lehet kimutatni az Urál mentén élt népek ugor ágánál." (Kiszely István: Honnan jöttünk? Hatodik Síp Alapítvány, Új Mandátum Könyvkiadó, 1992.) Ismét ő: "A honfoglaló magyarság csonthagyatéka a szarmata leletek között van, távol a Káma-medence csoportjaitól." (Boros-Rapcsányi: Vendégségben őseinknél, Budapest, 1975., 152. old.)

Figyeljük meg: a fenti két eredmény egymástól függetlenül is kizárja, hogy a magyaroknak és a voguloknak-osztyákoknak valaha is közös történelmük lett volna. Mint ahogy a kútfők vizsgálata is -a fentiektől függetlenül - ugyanezen eredményre vezet. A "magyarság finnugor őshazájának" elmélete ugyanis máris nem lesz tartható, ha bizonyítást nyer, hogy a Priszkosz rétor által a 460-as években közölt avar-szabir-onogur-ugor-saragur népmozgás nem Nyugat-Szibérián keresztül zajlott le. Ezért aztán a hivatalos történettudomány képviselői foggal-körömmel ragaszkodnak a nyugat-szibériai útvonalhoz, s a témához tartozó kútfőket elhallgatják vagy komolytalannak bélyegzik. Csakhogy túl sok az idevonatkozó kútfőadat. Például Ammianus Marcellinus, Zakariás rétor és a Ravennai Névtelen Geográfus adatai a fentemlített népek V. századinál korábbi kaukázusi tartózkodásáról vallanak. Vagy például - hogy egyet mindjárt konkrétan is említsünk - Stephanus Byzantinus (400 körül!) közli, hogy "A Szapeir-ok a Pontus (Fekete-tenger) vidékén lakó nép, akiknek nevét jelenleg sz betűvel szabeiresz alakban ejtik." (De Urbibus. Scyth. 265.) (Lásd még az 5. szakaszt is.) Ez az egyetlen adat is már önmagában kizárja a finnugrista forgatókönyvet.

Arról nem is szólva, hogy már a IV. századi örmény forrásokban (ill. Pliniusnál) Örményország területén újra és újra makacsul feltűnik egy madagh, hétzmadag, machor ill. gud-makar nevekkel illetett nép, amelyekben nem nehéz megsejteni a későbbi hétmagyar nevet (Plinius, Agathangelos, Faustus Byzantinus és Chorenei Mózes, lásd később). Ez persze nem olyan súlyú bizonyíték, mint az előbbiek, de okvetlenül a délkaukázusi eredet mellett szól. Tehát nyugodt szívvel elvethetjük a magyarok és a manysik-chantik közös eredetének fantazmagóriáját. Még akkor is, ha mindnyájunk szíve feldobog, midőn vogul népviseletbe öltözött embereket látunk. Ezt ugyanis tökéletesen megmagyarázza Hérodotosz azon tudósítása, miszerint az erdőlakó népek átvették a velük szomszédos szkíták öltözetét. Tekintettel a köztük tátongó (Kr. e. 500 körüli) roppant kulturális szakadékra, bizton mondhatjuk, hogy nemcsak az öltözetüket vették át, hanem mindent, amit egyáltalán képesek voltak átvenni (a szókincs és a nyelvtan egyes elemeit is beleértve).

A ló szkíta nevét például biztosan jól megtanulták, ugyanakkor a lótartást hosszú századokon keresztül képtelenek voltak a szkítáktól átvenni s lovat csak a XIX. században kezdtek úgy-ahogy tartani (gróf Zichy István: Mióta lovas nép a magyar? Magyar nyelv 27 (1931) 14-18. Zichy gróf ezen adatát megerősíti azon tény is, miszerint a lótartáshoz elengedhetetlen kovácsmesterség ill. vasmegmunkálás az "obi-ugorok" előtt ismeretlen volt egy VI. századi bizánci forrás, sőt Nagy Péter cár egy ukáza szerint is!). Ez annál is inkább érdekes, mert a magyarság viszont nemcsak hogy kora időktől fogva híres volt lótartásáról, hanem az Aral-tó déli partján élő karakalpakok hagyománya szerint a legtöbb lótartással kapcsolatos dolgot ők éppen a magyaroktól vették át (Gerő János: Évezredek üzenete, Budapest, 1994.). Tehát a magyarok már a kora időkben is inkább átadták, mintsem átvették a lovaskultúrát. Az pedig ma már egyenesen közhely számba megy, hogy a honfoglaló magyarság kovács- és ötvösipara magasan kirítt a kor európai átlagából. A karakalpakok tradícióját Matsumoto professzor már említett kromoszóma-vizsgálatai is megerősítik. A karakalpakok ugyanis azt tanítják, hogy a magyarok, ujgurok és karakalpakok valamikor egy törzsszövetséget képeztek (az ujgur hagyomány is tanítja a közös ujgur-magyar eredetet). A génvizsgálat eredményei pedig kétségtelenné teszik a magyarok és ujgurok valamikori etnikai kötődését.

Mindezzel persze nem akarjuk azt állítani, hogy a magyarság Hszincsiang vidékéről származna. Sőt a jelek egy fordított irányú vándorlás tényét valószínűsítik. A Discover c. tudományos folyóirat 1994. áprilisi számának Hszincsiangi múmiák című dolgozatában a következők állnak: "Ennek a középázsiai tartománynak kemény hegyeiben a régészek kiástak több mint száz holttestet, melyek 4000 évnél régebbiek, csodálatosan ép állapotúak és kaukázusiak." Tehát valószínűleg nem a magyarok származnak Középkelet-Ázsiából, hanem mind a magyarok mind a hszincsiangi őslakosok dél-kaukázusi szkíta eredetűek.

Ezen eredetet megerősítő és részleteiben is feltáró nyomokból igyekszünk őstörténetünk fő vonalait rekonstruálni az alábbi fejezetekben.

1. Szkíták és fehér hunok               Tartalom: ↑

Bizonyos elméletek (és források) szerint Atilla hunjai nem mások, mint az egykori Káspi-vidéki szkíták. Más elméletek szerint a hunok népe eredendően altáji mongoloid etnikum. De akár így, akár úgy volna is, az alábbiak mindenképpen igazak:

a) A hunok idejéig a szkíták a Káspi-Aral-Indus térségben még mindig egy fél kontinensnyi területen éltek, tehát a hunok megjelenésével nem tűnhettek el egyik napról a másikra. (Sőt jól tudjuk, hogy az egyébként jól szervezett altáji türk népek lélekszáma nem volt túl magas; ezzel szemben a részben letelepedett szkíták sokkal nagyobb tömeget képviseltek, s a szkíták nagyszámú voltát antik írók egész sora állítja. Tehát a szkíták nem olvadhattak be csak úgy türk jellegű népekbe.) Mivel területük a Hun Birodalom részévé vált (ha nem éppen kontinuitásról van szó), a nem mongoloid szkíta etnikum a hunoknak minden bizonnyal számottevő részét képezte.

b) A források a hunokat szkítáknak is nevezik, sőt (pl. Priszkosz rétor) analóg módon használják a hun és szkíta megjelöléseket. Innen aztán az adódik, hogy

1.) amennyire a hunokat szkítáknak nevezik, annyira a szkítákat is hunoknak. Tehát nem légből kapott ötlet, hogy az egykori szakákat, dahákat, masszagétákat hun nevezet alatt keressük az V. és a VI. században. Vö.: Kr.e. 176-ban a hsziungnu-hunok fejedelme a kínai császárhoz írott levelében néhány nép hódoltatásával kapcsolatban írja, hogy "ezáltal mindezeket hunokká tettük" (De Groot, J. J. M., Die Hunnen der vorchristlichen Zeit. Chinesische Quellen zur Geschichte Asiens I. Berlin-Leipzig 1921; Si-ki, 110. fej.). Azaz ezidőtájt

2.) a hun nevű népek között kimutathatóan jelen kell lenni egy nagyszámú europid résznek.

Mindezzel összetalálkozik az a korabeli adat, miszerint "Atilla, a hunok, masszagéták és dákok királya". Na most, másik oldalról igenis vannak források europid jellegű hunokról. Procopius a fehér hunokat az Európába özönlött hunoktól nemcsak lakhely, hanem bőrszín szerint is megkülönbözteti: "Az eftaliták hun nép és annak is neveztetnek, de az általunk ismert hunokkal nincsenek összeköttetésben, mert nem határosak s nem is laknak azokhoz közel, hanem Perzsia északi határánál, ahol Gorgo nevű város van ... ... Az eftaliták nem nomádok, mint a hunok többi népe, hanem már régóta békés földművelőkként élnek. A hunok közül egyedül ezek fehérbőrűek, az arcuk sem rút, s amazoktól életmódjukban is különböznek ... az eftalita hunok népe, akiket fehéreknek neveznek ..." (Procopius: Bellum Persicum I., Prokopios: ex recensione Guil. Dindorfii Vol. I-III. Bonnae 1833.)

Procopius ezen adatát sokan nem merik elhinni (mert úgy gondolják, hogy a mondott régióban csak a türkök és perzsák között választhatnak). Cáfolatul felhozzák, hogy egyes adatok arról tanúskodnak, hogy az eftalitáknak jurtáik is voltak.Ám ez nem kell, hogy ellentmondást jelentsen: a korábban ugyanitt lakó szkítáknak is már régóta volt mind letelepedett, mind nomád rétege. Ugyanakkor kínai források is tanúsítják, hogy az eftaliták nyelve nem hasonlít sem a türkökéhez, sem a mongolokéhoz (Kiszely István: A magyarok eredete és ősi kultúrája, Püski, Budapest 2000. 392. old.).

"... a Kr. u. 4., 5. és 6. században a fehér hunok vagy heftaliták állandó háborúkban lerohanták az iráni Szászánida birodalom nagy részét, és dinasztiaalapításhoz fogtak Észak-Indiában. Bizánci források és indiai pénzérmék Közép-Ázsiából származó fehér, nem mongoloid népként ábrázolják őket ..." (The Times Atlasz Világtörténelem, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.) Mindezek arra is mutatnak, hogy a fehér hunok elég nagyszámúak voltak ahhoz, hogy az europid, de lovaskultúrájú közép-ázsiai szkíták örököseit ne rajtuk kívül keressük. Ezt a tényt egy kínai forrás is megerősíti. Song-Yün kínai zarándok jegyezte fel a perzsákkal szomszédos városlakó és nomadizáló hunokról (Procopius alapján ezek az eftalita fehér hunok): "A világ négy tájáig, egészen Khotánig a leghatalmasabb és legszámosabb nép" (H.W. Haussig: Die Beschreibung des Tarim Beckens bei Ptolemaios). És ez minden bizonnyal így is volt, ellenkező esetben ugyanis a fehér hunok nem lettek volna képesek többször is lerohanni a Szászánida Birodalmat.

Tehát lehetetlen nem látni, hogy a hunok közül legalábbis a fehér hunok mind etnikailag, mind lakhely szerint a Káspi-vidéki szkíta birodalom közvetlen örökösei.

2. Párthusok, fehér hunok, avarok             Tartalom: ↑

Az egykori párthusokat a kútfők egyértelműen a szkíta (daha, masszagéta, szarmata, szaka) népcsoportból eredeztetik, ugyanakkor eftalita (fehér hun!) eredetűnek is mondják; mi több, eredeti nevük apar (a forrásokban parn, aparn (pl. Altheim, F.- Stiehl, R.: Geschichte Mittelasiens im Altertum, 1970.)) vagy abar, amiből a görög hangrendszer hiányos volta miatt lett avar. (Az avarokat viszont a bizánci Teofilaktosz Szimokatta tartja fehér hunnak.) A leírások és a fennmaradt szobrok a párthusokat viseletükben és harcmodorukban a hunokhoz teljesen hasonlóan ábrázolják, embertanilag pedig europidként (de nem árjaként, hanem teljesen magyar karakterűként!).

Lássuk konkrétan a kútfőket:

"Parthiaci gens olim Schythica" (Stephanus Byzantinus, De Urbibus ...) "Parthi Schytharum exules fuere. Hoc etiam ipsorum vocabulo manifestatur, nam Scythico sermone Parthi exules dicuntur." (Justinus: Epitome Historiarum Lib. XLI. c.1.)

Nagy Sándor (Kr.e. 330): "Sogdiani, Dahae Sacae, Massagetae sui juris sunt, omnes hi simul si terga nostra viderint sequentur, illi enim eiusdem nationis sunt (egy nemzethez tartoznak)." (Curtius: Historianum - Historia Alexandri Magni i. VI. 3.)

"A Káspi-tenger környéki dáhok, akik Párthiát is elözönlötték, a médekkel egyesültek, és hamarosan megalakították a Párthus Birodalmat." (Strabo: De situ orbis, Lib.XI. cit. Kephart Calvin: Races of Mankind, New York, 1960. 264. old.)

Sanatruq párthus király nisibisi palotájának romjai közt a VII. században fedezték fel azt az oszlopot, amelynek feliratán többek között a következők álltak: "Antiochus országlásának tizennegyedik évében a párthusok lerázták a macedónok igáját és az euthaliták királyának fia lett a királyuk, kinek nemsokára Kelet- és Észak-Ázsia minden népei meghódoltak... Ezek a párthusok fejedelmei, akik atyjuknak, Arszáknak halála után uralkodtak Bálh-ban a kusokon." (Sebeos: Heraclius történetei, 1851. Konstantinápoly, 10. old.) Az eftaliták más néven fehér hunok. Ki kell emelnünk, hogy e három legutóbbi kútfő alapján a szkíta-eftalita folytonosságot illetőleg most már direkt bizonyítékkal is rendelkezünk! De vizsgáljuk meg az eftalita-avar folytonosságot is, mind az ún. álavarok, mind pedig az igazi avarok vonatkozásában:

Teofilaktosz a VI. századi álavarokról: "Ezért is a mi korunkig álavar néven különböztetnek meg (amint helyesebb is így nevezni őket), egyik részük eredetileg uar, a másik pedig chunni nevű." (Theophylactus Simocatta: Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae. B.G. Niebuhrii C.F. Bonnae, 1834.)

"Úgy látszik, ez nemcsak mendemonda, mert e két törzs (az uar és chunni) valóban együtt élt Irán északi határán, s egyikük, a chunni, azonos volt a fehér hunokkal ..." (László Gyula: "Emlékezzünk régiekről", Képes Történelem, Móra Kiadó 1979.)

"Az eftaliták hun nép és annak is neveztetnek, de az általunk ismert hunokkal nincsenek összeköttetésben, mert nem határosak s nem is laknak azokhoz közel, hanem Perzsia északi határánál, ahol Gorgo nevű város van ..." (Procopius: ex recensione Guil. Dindorfii Vol. I-III. Bonnae 1833.) "... az avarok magvát az eftalita birodalom "var" és "hun" nevű törzsei alkották ..." (Altheim, F.: Geschichte der Hunnen, I. kötet)

Pharb-i Lázár örmény történetíró Abarországot 450 körül Hyrkánia tőszomszédságába helyezi (lásd az 5. szakaszt). Ezek az abarok nyilvánvalóan azonosak Priszkosz rétor abarjaival.

Zakariás rétor az abarokat valamikor 450 és 491 között a Káspi-kapukon belülre, abdélok és eftaliták társaságába (szabirokkal, onogurokkal stb. együtt) helyezi (Zacharias Rhetor Scholasticus: Historia Ecclesiastica Zachariae Rhetor vulga adscripta XII. 7. E. W. Brooks, 1924. ill. Ahrens-Krüger, 1899.) Mari Amu manicheus térítő útinaplójában 520 körül azt írta, hogy Khorászán egy nagy határfolyóján (ami csak az Oxus lehet) túl terül el Abaráhr, azaz Abarország. Ez a terület pedig éppen a fehér hunok akkori szállásterülete (Henning, W.: Mittelalterliche Iranica).

El-Bakr, arab földrajzíró pedig Az országok és utak könyve c. művének 9. Töredékében a kárpát-medencei al-Unqaluokról (ezek valószínűleg a griffes-indás avarok; szomszédaik a bajorok, csehek, oroszok, besenyők és bolgárok!) írja, hogy "Khoraszánból vándoroltak ki" . Ez a fehér hun birodalom területe. De a párthus-fehér hun vonal után vegyük szemügyre a párthus-szarmata vonalat is. A szicíliai Diodórosz írja (Kr. e. 40 körül): "Mert nagyon megsokasodott az a nép (a szkíta), s nevezetes királyai voltak, kiktől némelyek a SZAKA, mások a MASSZAGÉTA, ismét mások az ARIMASPI nevet kapták. Egy másikat, amely Médiából a Don vidékére települt, szarmatáknak hívnak." (Diodórosz II. 45.)

Tehát a szarmaták egyrészt rokonai a szakáknak és masszagétáknak. Másrészt vagy eleve a délnyugat-káspi Médiából (a madák földjéről!) származnak, vagy a kelet-káspi régióból Médián keresztül jutnak a Donhoz. Ki kívánom emelni, hogy ez az útvonal nem a Volgán, hanem a Kaukázuson keresztül vezet, s a szarmaták mindenképpen a Párthus Birodalom területéről származnak. Ez a közlés arra is rávilágít, hogy a kelet-káspi szkíták etnikailag sokkalta inkább kötődnek a délnyugat-káspi régióhoz, mintsem Észak-Szibériához vagy az ősmongolokhoz. Persze ez távolról sem jelenti azt, hogy árják lennének. (Vö. a már említett hszincsiangi múmiákkal.)

Mela Pomponius írja: "A szarmata nemzet tulajdonaira s fegyvereire nézve leginkább a párthusokhoz közelít, de amint keményebb éghajlat alatt lakik, úgy keményebb erkölcsű is." (Pomponii Melae: De Situ Orbis Libri III. Lugduni Batavorum, 1748. 8. pag. 264. Libro III. cap. 4.)

A szarmaták szomszédságában - mint látjuk - több rokonnép is lakott. Pomponius mindezek között mégis elsősorban a párthusokhoz (azaz aparokhoz) köti őket!

Hérodotosz írja: "A szarmaták szkíta nyelvvel élnek, azonban azt a hajdankortól fogva furcsán (soloecismus) ejtik ki, mivel az amazonok nem jól tanulták meg." (Herodoti: Musae. sive Historiarum Libri IX. Argentorati, 1816. 8. Tomo II. p. 306. Libro IV. cap. 117.)

Justinus írja: "Minthogy ők (a szkíták) a párthus és baktriai hatalmat, asszonyaik pedig az amazon birodalmat alkották." (Justini: Historiae Philippicae, Lugduni Batavorum, 1760. 8. Parte I. p. 55. Libro II. cap. 1.) Tehát akik a párthus és baktriai hatalmat alkották, azok voltaképpen szarmaták!

A fenti kútfők nyomán egy szarmata-párthus-fehér hun-avar kontinuitás bontakozik ki. Tóth Tibor már említett antropológiai vizsgálataiból pedig egy szarmata-magyar kontinuitás. Ezt a kört zárja rövidre a régészeti adatokkal is igazolható avar-magyar kontinuitás (lásd a 4. szakaszt ill. László Gyula munkáit). Meg kívánom jegyezni, hogy mindezek fényében a szarmaták egykori médiabeli jelenléte valószínűsíti a valamikori méd (mada)-magyar kapcsolatokat. Mindezt - és általa a korábban mondottakat - számtalan kútfő támasztja alá, de mivelhogy ezek bizonyságai nem közvetlenül a jelen helyen általunk elsősorban vizsgálni kívánt szkíta-eftalita-kazár-avar-székely-magyar vonulatba illeszkednek, hanem a szakák, madák ill. magyarok kötődésére utalnak közvetlenebbül (népnév, nyelv), ezért azokat külön szakaszfüggelékbe gyűjtöttük össze. De előbb egy másik szakaszfüggelék következik: mert e ponton lehetetlen eltekintenünk attól a sunyi és alattomos félretájékoztatástól, ami ebben a témában már százötven évnél régebb óta folyik.

2.1. Szakaszfüggelék: Hiedelmek hiedelme            Tartalom: ↑

A masszagéta-hun azonosságot nemcsak közvetve, de közvetlenül is számos kútfő vallja. A közvélemény ezek közül leginkább a bizánci közléseket ismeri - legalábbis azok közül néhányat -, s a hivatalos történetírás e tekintetben nem tud egyebet tenni, mint hogy ezeket a kútfőket egy sok évszázados tévedés áldozataivá nyilvánítja. A dolog azonban csak azok számára ilyen egyszerű, akik soha nem képesek a saját szemükkel látni és a saját fülükkel hallani. Például Procopius VI. századi bizánci író nagy magabiztonsággal, természetszerűleg azonosítja a hunokat a régi masszagétákkal, (De Bello Vandalico) És a bizánci-perzsa háborúval kapcsolatban: "Massagetae, quos nunc Hunnae apellamus" ; Atilla hunjairól pedig: "Attilam Massagetarum Scytharumque exercitu armatum adversus Aetium processisse"

Bizony, bizony, minél konkrétabb egy közlés, annál magabiztosabban, annál inkább szemrándulás nélkül szokás azt "tévedésnek", "babonának", "tudatlanságnak" bélyegezni; s e megbélyegzés annál sikeresebb, minél szemtelenebbül művelik. A ma legkompetensebbnek számító történészek például tényként állítják be azt, miszerint a bizánci írók puszta hiedelemre alapozták a masszagéta-hun azonosítást. Valójában viszont éppen erről a "hiedelem"-ről vallott felfogás maga bizonyul hiedelemnek.

Köztudott, hogy Schlözer és követői pusztán egyes szkíta szavak görög torzítással lejegyzett bizonytalan alakjára - és saját még torzabb következtetéseikre - építették az egész indogermán-szkíta teóriát. Ehhez nem kevesebbre volt szükségük, mint hogy az egykori kútfők megbízhatóságát porig rombolják, sőt az antik írókat komplett idiótáknak bélyegezzék: "die Byzantinischen Ignoranten (!)" (A. L. Schlözer's, Kritisch-historische Nebenstunden, Göttingen, 1797. 8.S. 106.) Érdekes módon az ugyanezen írók által lejegyzett szavak alakjával már messze nem voltak ennyire kritikusak; annyira nem, hogy saját elméletük egészét arra alapozzák. Értsd: a modern történészek a sok évszázados görög filozófiai iskolán pallérozódott bizánci írók elméjét megbízhatatlanabbnak tartják, mint azon írók fülét, akik egy számukra megtanulhatatlan nyelv szavait kétségbeesett erőlködéssel igyekeztek lejegyezni.

Egyébként még elképzeli is nehéz, hogy a görögök a hasukra ütve azonosították volna a hunokat a masszagétákkal. Aki ugyanis egy kicsit is ismeri az ókori örmény kútfőket, annak eszébe sem juthat, hogy tagadja a masszagéta-hun azonosságot. Pharb-i Lázár például a fehér hunokat sűrűn felváltva nevezi chusoknak és eftalitáknak. (Legalább annyira sűrűn, mint Priszkosz rétor Atilla népét hunnak ill. szkítának.) Stephanus Asolichus szerint viszont: "A masszagéták pedig, akik Balhban laknak, chusok" (Historia Armeniae). Tehát már csak innen is eftaliták=chusok=masszagéták.

De Faustus Byzantinus még nyíltabban ír: "A masszagéták királya számos hun hadak vezére." ... "Azon időben a saját vére, Chosroes, Armenia királya ellen bosszút forraló masszagéta király, Sanesan egybegyűjté hunjainak minden hadait" ... "A masszagéták királya Sanesan vala az Arszakidák nemzetségéből, mert tudnunk kell, hogy az örmények és masszagéták királyai vérrokonok, és azon egy Arszakida nemzetségből származnak. Gergely tehát a masszagéták királyának, a számos hun had fejedelmének jelenlétében hirdetni kezdé népének Krisztus evangéliumát ... 342-ben Krisztus után." (Faustus Byzantinus: Historia Armeniae)

Teljesen világos, hogy azon masszagétáknak nevezett hunok, akiknek az örményekkel régóta közös uralkodóháza van -a párthus Arszakida-ház -, a IV. század közepén nem azonosíthatók semmilyen, Kína határvidékéről sebtiben odaszalajtott népcsoporttal. Atilla hunjai valóban a régi masszagétákkal azonosak, sőt dinasztiájuk a párthus Arszakida-dinasztia. Ugyanezt tanúsítja a X. században élt Biruni perzsa-arab író, aki az India északi vidékein megmaradt fehér hun dinasztiáról írja, hogy a mondott időben már hatvan nemzedék óta uralkodott azon a vidéken. Tehát a fehér hun dinasztia a párthus korba nyúlik vissza, s azonos az Arszakida-dinasztiával, amely uralkodókat adott a fehér hunok mellett az örményeknek, de a masszagétáknak is, mégpedig a fenti közlés szerint egészen Atilla koráig. (Értsd: Atilla is nagy valószínűséggel az Arszakida-házból származott.)

De azt is közvetlenül tudjuk, hogy a bizánciak nem vélekedés alapján azonosították a hunokat és utódaikat a régi szkítákkal. Eddigi értesüléseinket valósággal megkoronázza Menander Protector azon tudósítása, amelyet a hivatalos történészek erősen elhallgatnak. Menander Protector nem kevesebbet közöl, mint hogy az avarok sajátmaguk hivatkoztak szkíta eredetükre, tehát a szkíta-avar azonosítást bizánci tudálékosságnak betudni - nevezzük nevén - sunyi csúsztatás. A szóbanforgó tudósítás így szól: "... a rómaiak veresége után az avarok hadvezére üzenetet küldött Tiberioshoz. A kiküldött üzenetvivő így szólt: 'Hogyan merészeltetek harcos kezek hiányának a betegségében szenvedve az avarok, tehát éppen szkíták ellen háborút indítani? Vagy nincsenek irataitok és feljegyzéseitek, amelyek olvasása megismertethet benneteket azzal a ténnyel,hogy a szkíta törzsek leküzdhetetlenek és megverhetetlenek?" Tiberios viszonzásul azt mondotta ..." (Menander Protector Excerpta de sententiis p. 23, 7-14.) Erre rímel Theophylactos Simocatta közlése (VII. 7,7-8,6), amely szerint "az avarok törzse ugyanis, mint mondják, a legvitézebb a szkíta népek sorában" . És mind Menandernél, mind Theophylactosnál sűrűn bukkan föl a Targitiosz név mint egy avar főember neve. E név bizony nem az Altájból származik, viszont azonos a szkíták Hérodotosz által lejegyzett ősapjának nevével, Targitaosszal.

Érdekes, hogy Menander Protector közlésében az avarok közvetlenül a szkíta, és nem a hun ősök dicsőségére hivatkoznak. Töröknyelvű hunokkal és avarokkal számolva ugyanis az avaroknak nem lehetne szkíta-tudatuk, de igenis kellene, hogy legyen hun-tudatuk. De itt éppen a fordítottja áll. Az avarok tehát a kora ókor óta megőrizték szkíta eredettudatukat, s ennek ténye azonnal hangot is kap, midőn egy közlés forrásai közvetlenül maguk az avarok.

De egyébként sem érdemes túl sokat töprengeni az avarok altáji eredetének újabb számbavehető érvein. Pharb-i Lázár örmény író világosan megírja, hogy Avarország 450 körül Hyrkánia tőszomszédságában volt: "Izdegard országlásának 16-ik évében temérdek hadi erővel táborba szállt a chusok ellen; Örményország egyházi és világi nagyjait rabszíjra fűzve, Hyrkánián és Abarországon keresztül mindenütt magával hurcoltatván ... szemlét tartván az általa kitűzött helyen Abarországban örmény, ibér, albán és más hadak felett ..." (Lazarus Pharbus (Parpecus, Parpeci): Historia Armeniae 338-485. Longlois, 1869. ill. Pátmuthjun hajoc. Tiflisz, 1904.) Ptolemaiosz századokkal korábban pedig pontosan ugyanezen a területen említ obarokat.

Szóba sem kerülhet hát az avarok zsuan-zsuan eredete. Az avarok délkáspi szkíta eredetűek, ahogyan azt Menander Protector közlésében ők maguk vallják. A szkíta-avar kontinuitást tehát a bizánci írók a legtávolabbról sem a ujjukból szopták mint ahogyan azt Schlözer és követői elképzelték. Ők viszont tényleg az ujjukból szopták, amit a bizánciakról állítottak, mert elképzelésüket a forrásadatok rövid úton megcáfolják. A "bizánciak hiedelme" csupán az ő saját hiedelmükben létezik. Nem a bizánciak voltak tudatlanok és felületesek "Ignoranten", hanem ők maguk azok mind e mai napig.

2.2. Szakaszfüggelék: Szabarok-madák, szabarok-magyarok, szabarok-szakaurak              Tartalom: ↑

Mivel az alábbi forrásadatok népnevünket és nyelvünket közvetlenül érintik, ezért a szkíta-eftalita-kazár-avar-székely-magyar folytonosság tárgyalásában csak közvetett szerepük van. Emiatt nyomatékkal felhívjuk az Olvasó figyelmét, hogy a jelen szakaszfüggelékben foglaltak nem képezik részét bizonyítási eljárásunknak. Ugyanakkor azonban azt sem akarhatjuk, hogy valaki pusztán azáltal támadja meg a szkíta-magyar kontinuitás gondolatát, hogy úgymond semmi nyoma a magyar népnévhez és nyelvhez közvetlenül kapcsolható ókori kútfőadatoknak. Ilyen kútfőadatok igenis vannak (és majdani végső konklúziónkhoz nagyon is jól illeszkednek). Ezeket a forrásadatokat tehát csupán ezen legutóbb említett ok miatt tárgyaljuk.

Az ókori kútfők -a kora szumiroktól a bizánciakig - folyamatosan tudósítanak egy jól meghatározott délnyugat-káspi népről ill. országról. Ennek a népnek a neve a perzsa forrásokban mada, a héber Ószövetségben madai, a görög forrásokban pedig méd (ugyanezen térségben makar (ill. macrones) nevű népről is van említés). Az örmény források madagh, makerdán, hétzmadag, gud-makar népneveket emlegetnek. Eme nép(ek) közvetlen szomszédságában ugyanezen kútfők említenek egy másik népet szubir, szubar, szaparda, szapeir, szabir nevezetek alatt, folyamatosan a jól ismert V. századi forrásokig. Lássunk konkrétan néhány kútfőt:

"Már a korai szumér írásos emlékekben feltűnik a Mezopotámiától északra fekvő területek megjelölésére a "szubar-ki" azaz "szubar-föld" kifejezés legelőször Eannatum lagai király egyik feliratán, a Kr. e. 27-26. századból." (Götz László: Keleten kél a Nap, Püski, Budapest, 1994. I. kötet, 34. old.) Egy másik, Kr. e. 2010 körüli forrásban: "... hogy Szubir, Elám ellenséges lakói lecsapjanak rájuk" (Sirató Ibbí-Szu'en fölött 30. cit. Komoróczy Géza: Fénylő ölednek édes örömében, Európa Kiadó, Budapest, 1983.) Vö.: "... eltöröm Elám kézívét" (Jeremiás 49. 35.) "Eredj te Elám, szálld meg te Madai (Babilóniát), minden ő fohászkodását megvetettem." (Ésaiás 21. 2.) "A 'mada' népnév először - minden kétséget kizáróan - Ammiditana óbabiloni király egyik feliratában tűnik fel Kr. e. 1600 körül, bár egyes Bosazköy-i hettita szövegek már Naramsin akkád király idejébe (k. 2300) helyezve is említenek 'mada' népet." (Götz L. idézett mű 37. old. ill. A. Ungnad: Subartu, 1936.)

(Egyébként elég csak rápillantani Elő-Ázsia Kr. e. 2000 körüli térképére ahhoz, hogy lássuk: Elám és Mada már sokkal előbb létező államok voltak mintsem egyáltalán indoiráni népek jelentek volna meg térségükben. Nota bene: a madák eredendően semmiképpen sem voltak irániak.)

Figyelembe véve, hogy 1. a madák eredendően nem irániak 2. viszont már a Hérodotosz előtti időben a perzsákkal közös közigazgatásuk van és mindenki egyre inkább perzsáknak tekinti őket 3. a szicíliai Diodórosz szerint a (szintén nem iráni) szarmaták az ő területükről vándoroltak a Don mellé 4. szarmaták a párthusokhoz kötődnek (Mela Pomponius) 5. a médek alapítói a Párthus Birodalomnak (Strabón); azt kell mondanunk, hogy a médeknek igencsak közük van a szarmatákhoz, rajtuk keresztül a magyarokhoz (Tóth Tibor), és egyáltalán nem zárható ki, hogy az eredeti mada etnikumnak a szarmaták egyenes folytatásai. Sőt maga a szarmata név is lehet, hogy eredetileg szármada (fehér mada, királyi mada), ami kapcsolódhat a későbbi fehér magyar ill. királyi szkíta nevezetekhez. (Arról nem is szólva, hogy a fehér hun is lehet királyi hun!) De folytassuk tovább a felsorolást: Kataritu mada fejedelem seregében sapardaiak is harcolnak. (F. W. König: Die älteste Geschichte der Meder und Perser, 1934.)

Kr.e. 510 körül Dárius király perszepoliszi feliratán sorban a következő népek szerepelnek: (latin átírásban) "Choana, Media, Babylon, Arbela, Assyria, Gutrata, Armenia, Cappadocia, Sapardia, Hunae". Hérodotosz pedig egy emberöltőn belül ugyanezen területről a következő felsorolást adja: "A perzsák a déli, ún. Vörös-tengernél laknak. Tőlük északra laknak a médek, a médek fölött a szapeirok, a szapeirok fölött a kolkhisziak ..." (Historiarum IV. 37.). Hérodotosz említ egy Mazar (!) nevű méd férfit is, aki hadvezére volt Cyrus perzsa királynak (Historiarum I. 156-157.).

Kr.e. 400 körül Xenophon Erzerum környékén makarok at (ill. makronokat) és szkítákat említ (Xenophon: Anabasis, IV. cap. 8. The Persian Expedition, Harmondsworth, 1961.). A Kr. u. I. században Plinius római író Bajburt környékén machoron népet, Transzkaukáziában pedig saspeir népet említ.

Ezek fényében az se igen lehet véletlen, hogy a VI. században a Kaukázusban "a szaber nevű unn nép egy nyugati törzsének" egyik királya Muagyer volt (Teofanész ill. Menandrosz). (Pláne, ha a szabirok kaukázusi jelenléte a IV-V. századokból már folyamatosan adatolható! Ezzel kapcsolatban lásd az 5. szakaszt.)

Ugyanezen térségben a VIII. század első felében több koraközépkori arab forrás szerint "a terület egykori urának leszármazottja" , "Upas ibn Madar" folytat népével felkelést az arab uralom ellen, aki 739-ben a várát ostromló arab túlerő elől "észak felé", "a kazárok királyához" menekül. (Baladhuri: Futuh al-Buldan, ed. M. J. Goeje, Leiden, 1866. ill. Bal'ami krónikája, az Orosz Akadémia kiadása, 1844. ill. Ibn-al-Athir krónika, Kairó, 1921.) Mind az arab, mind a szláv források pedig éppen ez időtől kezdve említenek szavárdokat, majd madzsgarokat a Meotiszban (Padányi Viktor: DentuMagyaria, Veszprém, 1989. 279. és 324. old. ill. Vernadsky, G.: Ancient Russia, Yale, 1944.). S az se igazán lehet véletlen, hogy kétszáz évvel később a bizánci udvarban maguk a magyar nép követei említik, hogy népük régebbi neve szabar (Constantinos Porphyrogenetos: De administrando imperio, 38. fejezet). A Csíki Székely Krónika pedig 888-ból Zapor Magor nemzetséget emleget.

S még egyszer nyomatékosítani kívánjuk, hogy a szabar, szabir népnek a jelenkor hivatalos történészei által megrajzolt IV. és V. századi szibériai lakhelye a korabeli kútfők által alá nem támasztható, sőt általuk kétségkívül kizárható (lásd az 5. szakaszt), míg transzkaukáziai jelenlétük folyamatosan adatolható Eannatum lagai király feliratától kezdve Stephanus Byzantinus Kr. u. 400 körüli tudósításáig!

Most pedig térjünk az örmény kútfőkre. Chorenei Mózes szerint "Északi Szármáciában számos nép lakik, úgymint kazárok, hunok, bulchok (bolgárok), basilok, abházok, kud vagy guda-makarok és masszagéták." (Moses Chorenensis in Geographia cf. Saint Martin Memoires sur l'Arménie, T. 2. p. 385.)

Faustus Byzantinus ugyanezen régióban (Világosító Szt. Gergely idejéből) hétzmadagokat emleget: "... Sanesan egybegyűjté hunjainak nagyszámú hadait és hozzájuk csatolá a phoch, thavasbar, hétzmadag, ismach, kukár, silp, palasz, ekerszun és más népségek csapatait ..." (Faustus Byzantinus: Historia Armeniae, 3. köt. 7. fej.). Agathangelos, II. Tiridates arszakida örmény király (285-314) titkára pedig: "... és így egész Örményországban hirdeté az evangéliumot, annak egyik végétől a másik végéig, a madaghok városától ... a masszagéták határszéléig, ... Assyria határvonala hosszában mindenütt, Ujsirág és Makerdán földjén ..." (Agathangelos: Szent Gergely élete, 1. köt. 62. fej.).

Nem lehetetlen, hogy a madagh, hétzmadag ill. gud-makar nevezetek alatt az ötszáz évvel később hetumoger azaz hétmagyar névvel illetett népképlet lappang. A félezer éves időköz mindenesetre nem szűkölködik forrásadatokban népnevünket illetőleg; a gud-makar és hétmagyar közé jól illeszkednek a már említett Muagyer és Upas ibn Madar királynevek.

(Ehelyütt egy nagyon fontos megjegyzést szeretnék tenni. Egyes nyelvészek kizárják a Madar névalak magyarsággali közvetlen kapcsolatát mondván, hogy a nyelvfejlődés törvényei szerint ami a IX. században is még moger, az a VIII. században sem lehet magyar [ill. Madar]. Egy dolgot azonban nem vesznek figyelembe: hogy a mai magyarság őse esetleg nem egy nyelvileg abszolút homogén sovány kis népképlet, hanem egymással szövetséges rokonnépek sokasága, akik közeli nyelvrokonok ugyan, ám nyelvük mégsem mondható azonosnak. Mint ahogy a mai csehek, lengyelek és tótok ősei ezer évvel ezelőtt is egymástól különböző nyelven beszéltek, jóllehet megértették egymás beszédét. A magyarság őseit alkotó különböző népek is ezerháromszáz évvel ezelőtt minden bizonnyal különböző nyelvfejlődési szinten álltak. Így könnyen előfordulhat, hogy amit az egyik ősnép mogyernek ejtett, azt egy másik már magyarnak, egy harmadik talán madzsarnak, és így tovább. Ugyanannak a fának az egyik ága egy bizonyos magasságban lehet, hogy már csak ujjnyi vastag; míg ugyanazon fának egy másik ága ugyanazon magasságban még karnyi vastagságú. Aki tehát összetett etnikai folyamatok vizsgálatában nyelvfejlődési sorrendiséget használ bizonyításul történeti sorrendiségre, az nem tesz egyebet, mint aki a terebélyes fára a karó kétirányú törvényét erőlteti, úgyszólván karóvá csonkítva az élőfát.)

De a fenti Makerdán név nyomán is elindulhatunk, mert ez sem áll magában. A Kr. u. VIII. században Kangvar (ma Kangavar) erőd a Tigris egyik forrásvidékén, Ekbatana közelében a magerdán törzs fészke (Markwart, J.: Südarmenien und die Tigrisquellen nach griechischen und arabischen Geographen, Wien, 1930.). A X. században Maszúdi pedig Azerbajdzsánban említ magerdánokat.

Azontúl, hogy a magerdán név mager- tagja a magyarral kifogástalanul egyeztethető, valamint a többi kaukázusi adathoz is kapcsolódik, a Kangvár erődnév eszünkbe juttathatja Anonymus egy százszor megmosolygott adatát is: P. mester a mogerok hungarus nevezetét Hungvárról (Ungvárról) eredezteti, ami természetesen abszurdum; azt viszont még senki sem cáfolta, hogy a kangar, hangar, hungar nevek esetleg Kangvárról erednének, amely egyébként is a magerdánok fészke volt.

A mager- tőhöz csatlakozó -dán végződés ráadásul párhuzammal is bír. Ptolemaiosz a II. században Örményországban obordeneket emleget: "Regiones Septemtrionales incipientibus ab occasu Basilissena, Hobordena" (Ptolomaeus in situ Armeniae). Az oborden-magerdán párbaállítás talán összekötheti a bibliai (és Strabonnál is szereplő) párthus-méd (apar-mada) párbaállítást a nyugati krónikákban szereplő avar-magyar párhuzammal. (A helyzet komikumához tartozik, hogy a Transzkaukáziát tabuként kezelő Németh Gyula a magerdánnak kifogástalanul megfelelő oroszországi moserjan nevet kapásból a magyarral egyezteti [A honfoglaló magyarság kialakulása, 1991; 298. old.].)

Az abar, szabar, magyar népneveknek a magyar nyelvvel együtt ugyanakkor nem csak délnyugat-káspi, hanem délkelet-káspi megfelelői is léteznek (sőt e sorok írója a várkony névnek csak ez utóbbi megfelelőjéről tud). Nagy Arszák kora előtt maguk a párthusok is (mielőtt a médekkel egyesültek volna) a Káspi-tó délkeleti partján laktak. Már Kr. e. 500 körül a Káspi-tó délkeleti partvidékén elterülő tartomány neve a görög forrásokban Hyrkánia, a perzsákban Varkana, s ugyanitt található későbba Gorgo (Gorgan) nevű város (magának a Kaspi-tónak is az antik görög neve Hyrkanios Pontos). A Hyrkánia-Gorgo pároshoz nem nehéz hozzátársítani a Teafilaktosz Szimokatta által itteni őslakosokként jelzett ogórokat (s rajtuk keresztül a Pannóniába költöző fehér és fekete ugorokat; lásd a 4.1. paragrafust). Mint ahogy a Varkana névhez sem nehéz hozzákötni az avarokat, az eftalita uarchonokat és a kárpát-medencei várkonyokat (lásd a jelen szakasz korábbi részeit). S bizonyára az sem véletlen, hogy Pharb-i Lázár örmény író Abarországot 450 körül Hyrkánia tőszomszédságába helyezi (lásd az 5. szakaszt).

Tehát ha úgy tetszik, a pannóniai avar és ugor nevek mindegyike akár le is vezethető ugyanazon délkelet-káspi (Hyrkánia-Varkana) névből! Mint ahogy a harmadik kárpát-medencei releváns név - a szabar - is kimutatható ugyanezen térségben már a Kr. e. II. században. Strabon szabarol nevű népről emlékezik meg a Káspi-tótól keletre, a koraközépkorban pedig pontosan Hyrkánia területén találjuk Tabarisztánt, azaz a tabarok földjét. Ha ezek a tabarok valószínűleg nem is azonosak a korábbi szabarokkal, a nevüket minden bizonnyal tőlük örökölték. Tehát a Kárpát-medencébe kelet felől érkező népcsoportok bármelyikét (abar, várkony, ugor, szabar ) ill. helynevekben fönnmaradt alakjukat (Aparhant, Zengővárkony, Gárdony, Eger, Zalaszabar ) vesszük is nagyító alá, annak délkelet-káspi megfelelőjét könnyedén föltaláljuk. A magyar név megfelelő alakjait pedig ugyanúgy föllelhetjük a délnyugat-káspi térségben (a szabar nevet pedig mindkét régióban). Ez már önmagában se lehet véletlen!

A dél-káspi régióból ugyanakkor nem csak kútfőadatok, hanem pénzérmék feliratai is támogatják elméletünket. Idézzünk először Kiszely István most megjelent könyvéből (Kiszely István: A magyarok eredete és ősi kultúrája, Püski, Budapest, 2000. 610. old.): "Egy Kr. u. 562-re keltezett 'fehérhun' érmén rovásbetűkkel 'Kingika' hun király nevét olvashatjuk, más érméken a 'kavar' (kabar) és 'szabír' népneveket. A fejedelmi rendelkezések és egyéni végrendeletek totem-állatos pecsétjei a későbbi magyar törzsi címerekkel mutatnak genetikus kapcsolatokat. Az egyik ilyen pecséten - amelyet Frye professzor közöl -a bátorság jelképe, a vaddisznó látható 'Tonuzoba' rovásfelirattal."

Mindehhez csak annyit, hogy a hivatalos verzió szerint Tonuzoba besenyő elődei még álmukban sem jártak a Káspi-tó vonalától délre. Most pedig szó szerint idézzük Götz Lászlót (Götz László: Keleten kél a Nap, Püski, Budapest, 1994. első kötet, 270, 271 és 292. old.):

"Vegyük először Strabon közlését, amely Haussig vizsgálatainak is kiindulópontja. Strabon szerint a Kr. e. 2. század második felében -a modern kutatás 130 körülre teszi ezeket az eseményeket -a "sakauraka" nép északról, az Aral-tó környékéről jőve elfoglalta Szogdiát és Baktriát. Strabon a népnév jelentését is megadja: "saka-uraka"="szakák királyai"." Ez a későbbi fehér hun birodalom területe. Lehetetlen továbbá elhallgatni, hogy a magyar nyelvben az úr szó eredetileg a király szinonímája. Ezek fényében az se igen lehet véletlen, hogy Strabon épp ezen a helyen, a szakaurakkal viszonosságban említi azon szabarolokat, akikről az imént írtunk. De folytassuk tovább:

"Megjegyzendő még, hogy a "sakauraka" népnév "szakák királyai" jelentése a kínai forrásokból (is) adatolható, amelyekben ugyanezen nép neve "saiwang", azaz ugyancsak "szakák királyai". (Franke: Beiträge aus chinesischen Quellen...)"

"Megemlítendő még, hogy ugyancsak a Kr. e. 1. századból pénzérmékről ismerünk két királynevet az indiai "szakaurak" dinasztiájából. Ezek:

1. TURANNOUNTOS 'ERAOY; hátlap: SAKA KOGGANOY (egyes érméken: SAKA KOYYANOY)

2. 'YRKODOY MAKAROY; hátlap: SK'WR (azaz "szakaur") Igen fontos itt a "kagán" cím korai előfordulása, de éppoly figyelemreméltónak tartjuk a "makar" szót is, különösen azért, mert a "szakaur" hangalakkal, azaz a "szakaurak" egyes számú változatával együtt szerepel: míg a törzs neve - hasonlóan a "királyi szkíták" elnevezéshez - "szakaurak"-nak hangzott (többesszám!), addig egy bizonyos király címe "szakaur" volt (egyes szám!)."

Ehhez már csak annyit lehet hozzátenni, hogy (az Y betű olvasata lehet í, ú, ű) a második pénzérme YRKODOY szavának valószínű olvasata URKODÓ (azaz uralkodó).

Láthatjuk tehát, hogy a szkíta-eftalita-magyar folytonosság bizonyításának fő gerincét az apróbb bizonyítékoknak mint hajszálereknek valóságos erdeje veszi körül. Mindezeken túl az antropológia és a néprajz érveinek részletesebb boncolásába is belefoghatnánk, de ezek felől maguk a finnugrászok is elismerik, hogy teljességgel a mi teóriánkat támogatják.

3. Fehér hunok, fehér kunok, kazárok

3.1. Fehér hunok, kazárok, bolgárok, wugurok           Tartalom: ↑

Teofanész VIII. századi bizánci író közli, hogy "A khazarok hatalmas népe feltűnt Berzilia legtávolabbi vidékeiről, a valaha volt (korábbi) Szármáciából, és uralta az egész országot, amely egészen a Fekete-tengerig terjedt ki ...". De hol van ez a "valaha volt Szármácia"?

A szövegkörnyezetből világos, hogy nem lehet szó sem a Kárpát-medencei, sem a Don-vidéki Szarmataföldről. Chorenei Mózes örmény földrajzíró egy bizonyos északi Szármáciában lakó népeket említ (többek között a kazárokat és abházokat), ami alapján ez az északi Szármácia csakis a Kaukázus és attól közvetlenül északra eső terület lehet. Ez feltételez egy déli Szármáciát is, ami csak Transzkaukázia lehet. A szicíliai Diodórosz - mindezzel teljes összhangban -a Kr.e. I. században azt közli, hogy a szarmaták Médiából települtek a Don vidékére. Persze teljesen nyilvánvaló, hogy a Kaukázuson keresztül vonultak. (Diodórosz II. 45.) Tehát a szóbanforgó régebbi Szármácia mindenképpen a transzkaukáziai vagy a dél-káspi régió, és semmi esetre sem az Altáj környéke, ahova hivatalos történészeink a kazárok őshazáját teszik. Mela Pomponius ugyanezt erősíti meg, midőn a szarmatákat leginkább a párthusokhoz hasonlóknak mondja. A párthusok ugyanis nem tatárok - már csak a szobrok alapján sem; tehát Szármácia nem lehet az Altáj vidékén. A kazárok sem lehetnek tehát semmiképpen türkök - csakis valamely dél-káspi etnikum.

De bármelyik más kútfőt fogjuk vallatóra, ugyanezt mondja.

Mihály szír pátriárka az 585-ös évre vonatkozólag írja, hogy az eftalita birodalom területéről három testvérnép indult útnak, s a Káspi-tavat délről megkerülve, átkelt a Kaukázuson. E három népet három testvér vezette. Egyikük, Bulgar népével az al-Dunánál, a másik két testvér - Kazar és Wugur - népei a Don és a Káspi-tó között telepedtek le, nevezetesen Barsiliában, amely az alánok országa volt. (Michael Patriarcha Auctorianus, Syrus Antiochiensis: Chronicon libri XXI. Longlois 1868. ill. Chabot, J.-B.: Chronique de Michel le Syrien, Patriarche jacobite d'Antioche (1169-1199), I-IV. Paris, 1899-1924. és Altheim, F. - Stiehl, R.: Michael der Syrer über das erste Auftreten der Bulgaren und Chazaren. Berlin, 1950., valamint Marquart J.: Osteuropäische und ost asiatische Streifzüge. Leipzig, 1903. 484-485. old.)

Teljesen nyilvánvaló, hogy itt a bolgár, kazár és magyar népről van szó! A közös kazár-bolgár-ugor eredetet megerősíti a Nyesztor-krónika, József kazár király és Joszef Ben-Gorion héber író, de Istahri és Ibn Hauqal arab írók azon közlése is, miszerint "Bulgár nyelve olyan, mint a kazárok nyelve". Másrészt az évszám és hely alapján világos, hogy a kazárok, bolgárok és ugorok az eftalita birodalom felbomlása nyomán kezdték meg vándorlásukat, tehát eredetileg az eftalita birodalom részét képezték. Procopius közléséből tudjuk, hogy az eftalita fehér hunok fehér bőrűek és szép külsejűek voltak, éppen úgy, mint Ibn Fadl an és Istahri közlésében a kazárok egyik része. A kazárok többi része pedig (ugyanezen közlésekben) mintha csak Indiából való lett volna, ami pedig azzal cseng össze, hogy a fehér hunoknak Indiában is volt birodalmuk. Ezek a közlések a fehér hunok és a kazárok-bolgárok-ugorok közötti kontinuitásra mutatnak.

Mindezt messzemenően megerősíti Zakariás rétor VI. századi egyháztörténetíró közlése (Historia ecclesiastica 450-491. XII. 7.), aki 450 és 491 között a Kaukázusban együtt említ tizenhárom népet; köztük kazárokat, avarokat, bolgárokat, szabirokat, onogurokat, ugorokat és eftaliták at. (Zacharias Rhetor Scholasticus: Historia Ecclesiastica Zachariae Rhetor vulga adscripta XII. 7. E. W. Brooks, 1924. ill. Ahrens-Krüger, 1899.)

Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy Mihály pátriárka beszámolója a közölt eseményektől függetlenül Barsiliá t mint az alánok országát azonosítja be. Tehát Teofanész közlése a kazárok felbukkanásáról Berzilia legtávolabbi vidékeiről is félreérthetetlenül arra utal, hogy a kazárok a Fekete-tenger északi partvidékéről nézve Alánián túlról, azaz a Kaukázusból jöttek. Kézai Simon a magyarok vonulása során érintett országok felsorolásakor nem említi Kazáriát, de említ egy bizonyos fehér kunok országát a besenyők földjével viszonosságban. Kézai nyilván nem saját korának földrajzi megjelöléseit használja, mert a keletről nyugatra vonulás során a besenyőket az oroszoknál előbb említi.

Egy a kijevi régiótól délkeletre eső Fehér Kunország csakis Kazária lehet. Ezen azonosságot megerősíteni látszik Idriszi arab geográfus (1100-1166), aki a Fekete-tenger északkeleti partvidékén tünteti fel Fekete és Fehér Kunországot (Idriszi is nyilván nem saját korának viszonyait ábrázolja, mert a kunok, akik a XI. század első felében valóban Kazária területén éltek, a század második felére a térképeken már Magyarország keleti határa mentén vannak feltüntetve).

A Kézai által említett fehér kunok gyanánt Kelet-Európában a kazárokon kívül egyébként is csak a besenyők jöhetnének szóba, de őket Kézai külön említi.

Anonymus ugyanakkor nem beszél se fehér kunokról se kazárokról (Erdélyben igen!), csupán a magyarokhoz csatlakozott kunokról, akiket viszont csak a kazár kabarokkal azonosíthatunk. Ez újra csak amellett szóló érv, hogy a kazárok kunok és a kunok kazárok. Mindenesetre az arab íróknak a fehér ill. sötétbőrű kazárokról való beszámolója önmagában kínálja a párhuzamot a Kézainál említett fehér ill. fekete kunokkal.

Azon állítást, miszerint a magyar krónikások által kunoknak nevezett népek közül biztosan nem mind volt türk eredetű, megerősítik Czeizel Endre orvosgenetikus vizsgálatai is, aki szerint "a kiskunok és nagykunok genetikai távolsága meglehetősen nagy. Az egyik kun csoport a türk népekhez áll közelebb, a másik az irániakhoz." (A magyarság genetikája, Magyar Nemzet 1990. július 9.) Ha igaz, hogy a IV-VI. században a hunnak nevezett népeket az alapján volt szokás fehér ill. fekete csoportra bontani, hogy a mongoloid ill. a párthiai-perzsiai europid rasszhoz álltak-e közelebb (márpedig az 1. szakaszban felsorolt adataink feltétlenül erről árulkodnak), akkor Kézai fehér kunjai minden bizonnyal fehér hun utódok, s azonosak a kazárok fehérbőrű részével, de a magyarországi kunok egy részével is.

Ha már úgyis tudjuk a kazárok fehér hun eredetét, nem kell túlságosan nagy fantázia ahhoz, hogy a fehér kun névben a fehér hun nevezet örökségét lássuk meg.

3.2. Az ogóroktól az ugorokig           Tartalom: ↑

Midőn Mihály szír pátriárka leírja az eftalita birodalom területéről kiindult három testvérnép Káspi-tavat délről megkerülő útvonalát, megemlíti, hogy a wugurok a kazárokkal együtt a Don és a Káspi-tó között telepedtek le. Mivel tudjuk, hogy a Kazária egyik központi része a Volga-parton volt, ezért mindenképpen azon szituációnak kell fennállnia, miszerint a Don és Káspi tó közti térségben a kazárok a keletibb, míg a wugurok a nyugatibb részen helyezkedtek el.

Ha semmi további kútfőadattal és logikával nem rendelkeznénk, akkor is azt kellene mondanunk, hogy a dél-oroszországi helyszín és a VI.-VII. század fordulója körüli időszak miatt wugurok gyanánt a magyarokon kívül legfeljebb az avarok, vagy esetleg a besenyők jöhetnének szóba. (Még az alánokat is megemlíthetnénk, de ők sohasem laktak a Don partján, sem attól keletre). Kútfőadatunk viszont nem is egy van: Bíborbanszületett Konstantinosz (A birodalom kormányzása, 38. fej.) világosan megírja, hogy a turkok (magyarok) népe már régebb óta Kazária szomszédságában lakott, sőt együtt lakott a kazárokkal! Tehát együtt is, külön is, valamiféle Don-menti föderációban. A magyarok Don-parti (mégpedig keleti parti!) tartózkodásáról értesülünk a VIII. századi Teofanésztől is: "In Oriente ad Tanaim Turci tegunt, qui Massagetae antiquitus dicti sunt". (Ez azért csak a magyarokra vonatkozhat, mert Teofanész más helyen a kazárokat nevezi keleti turkoknak. Tehát a "jelző nélküli" turkok tőlük nyugatra csak a magyarok lehetnek. A köktürkök eleve kizárhatók, hiszen ők sosem laktak a Don partján, s hódításuk is csak a VI. században ért el idáig; Teofanész közlése viszont a VIII. századból való, amikortól már folyamatosak a bizánci közlések egy turk nevű népről egészen a XI. századig, se nép közismerten a magyar. A szóbanforgó kelet-doni turkok bizonyosan a magyarok.)

Mindemellett az is elgondolkodtató, hogy Teofanész a sokféle turk jelzővel illetett nép közül a Don-parti magyarokat a régi masszagétákkal való azonosítás révén emeli ki. Tehát ha a sokféle hun-utód nép között a bizánciak egyáltalán képesek voltak felismerni a régi szkíták leszármazottait, akkor a magyarok mindenképpen ezek közé tartoztak.

Tehát nagy valószínűséggel mondhatjuk, hogy a szóbanforgó wugur nép a magyar. Azaz a kazárok, bolgárok, magyarok testvérnépek (lásd később Joszef Ben-Gorion héber író és József kazár király leveleit is). A besenyők azért zárhatók ki, mert Konstantinosz szerint a magyarok már régebb óta Kazária szomszédságában éltek, s a besenyők ebbe a képbe csak később kerülnek. Tehát Mihály pátriárka leírása a wugurokról egyes-egyedül a magyarokra vonatkoztatható. Tehát a magyarok -a kazárokkal és bolgárokkal együtt - transzkaukáziai eredetűek, azaz a VI. századig az iráni térségben egy nagyszámú, nem indoeurópai nyelvi tömbbel kell számolnunk.

Egyébként a kútfők világosan kirajzolják a magyarok és avarok útját Transzkaukáziától a Kárpát-medencéig. Teofilaktosz Szimokatta az általa uar és chunni néven nevezett (ál)avarokról 550 körül azt írja, hogy ezek igazából ogórok (O ! ), s meg is magyarázza, hogy a népes és hatalmas ogór nép legrégibb fejedelmei Uar és Chunni nevezetűek voltak, s ezekről nyerték az ogórok némely törzsei az uar és chunni nevet. Ezek a uarchunok eredetileg Hyrkániában azaz Varkanában laktak a Káspi-tó délkeleti partvidékén, tehát az ogórokat általában is valahova arra a területre kell lokalizálnunk. Teofilaktosz egy Til vagy Fekete nevű folyó vidékére teszi őket, ami semmi esetre sem lehet a Volga, ami a Káspi-tónak éppen az ellenkező oldalára folyik. Ezt a Fekete folyót egyébként maga Teofilaktosz is egy másik szövegösszefüggésben (VII. 9, 12) Szogdia és Baktria vidékére helyezi. Szogdiát és Hyrkániát pedig az a Khoraszán köti össze, ahonnan viszont El Bakri X. századi arab író származtatja a hungarusokat (mindezeket lásd később bővebben). Tehát Teofilaktosz 550 körül emlegetett ogórjai, uarchonjai és (igazi) avarjai azonosak Mihály pátriárka wugurjaival, akik tehát 585 körül a Káspi-tavat délről megkerülve a Kaukázuson keresztül jutottak Európába a kazárokkal és bolgárokkal együtt.

Ezt a mozgást ettől kezdve a Nyesztor-krónikából követhetjük nyomon: a kazároktól először a bolgárok jöttek a Dnyeper irányába, majd a fehér ugorok a 600-as években (azaz a ogór -várhun avarok), ugyanezen időben jöttek az (igazi) avarok is, majd a besenyők, utánuk pedig a fekete ugorok (azaz a kazároknál hosszabban időzött wugurok), már Oleg idejében. (Mindezt lásd később részletesebben.) Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy Árpád népe azonos Teofilaktosz ogórjaival illetve Mihály pátriárka wugurjaival, továbbá a magyar őshaza a dél-káspi régióban van, és a magyarok édestestvérei a kazárok, bolgárok és avarok!

(Némelyek persze elfogadják az ugorok dél-káspi eredetét, ám ők azt mondják, hogy ezek nem a magyarokkal azonosak, csupán valamikor vándorlásuk közben csatlakoztattak gyepűnépként bennünket. Az út során aztán ezek az igazi ugorok érdekes módon mind elfogyatkoztak, csak éppen a gyepűnép nem, aki aztán a megörökölt ugor név alatt érkezett a Kárpátmedencébe. Ugyan már kérem: a dél-káspi eredetű ugorok hogyan csatlakoztathattak volna urali népcsoportot, ha sohasem jártak az északi tajgában? Vagy: ha valahol délebbre vették föl a magyarokat, akkor ugyan ki lehetett volna, aki eredetileg délre sodorta őket, ha az avarok, ugorok, szabirok mind dél-káspi eredetűek? És egyáltalán: milyen esemény irthatta ki az úgymond "igazi" ugorokat, meghagyva a gyepűnép-magyarokat és nekik örökségül juttatva az ugor nevet?! S különben is: ha a magyarok csak gyepűnépe voltak azon ugoroknak, akik szintén úgymond csak gyepűnépei voltak a kazároknak, akkor ez a "gyepűnép gyepűnépe" ugyan hogyan tölthette volna be a Kárpátmedencét s válhatott volna Európa legerősebb katonai hatalmává?!?! S egy "gyepűnép gyepűnépe" vezérének hogyan lehet húszezer lovasnyi állandó kísérete, midőn a kazárok királya csak tízezer lovassal vonul ki?!?!?!)

3.3. A kazárok és fehér hunok nyelve          Tartalom: ↑

A fehér hunok és kazárok (ill. testvérnépeik) közötti kontinuitás ténye nemcsak igazolást nyer a népmozgásokat leíró és az etnikai jellegzetességeket felvonultató kútfőkből, hanem maga is bizonyító erővel lép föl a fehér hunok és szkíta elődeik nyelvének lokalizálásában; persze feltéve, hogy magát a kazárok nyelvét nyelvcsaládi hovatartozás szempontjából képesek leszünk behatárolni.

A hivatalos történettudomány a kazárokat a türkökkel szinte teljesen azonosnak veszi s nyelvüket is türknek állítja lenni. Az "ex cathedra" megkérdőjelezhetetlenségébe burkolózó hivatalos nyelvészeknek nem egy álmatlan éjszakájukba került, hogy eme nézethez "bizonyítékokat" csűrjenek-csavarjanak. Németh Gyula például a Sárkhel fővárosnév khel tagját elemezvén (ne feledjük: maga a név görög és arab torzításban maradt ránk!) ékesen ecseteli a türk és csuvas párhuzamokat (pl. kil mint ház), ami nem is volna baj, ha meg nem feledkezne a magyar hely szóról, ami helyneveinkben amúgy is gyakran szerepel. Nem szólván arról, hogy bizánci forrásból pontosan tudjuk, hogy Sárkhel jelentése Fehérhely, s hogy egy Sárhely név mint magyar helységnév teljesen természetes, amelyet eleink éppen fehér hely, királyi hely jelentéssel értenének. Ilyen világos értelmezési lehetőség mellett a türk-csuvas párhuzamok egyedüli erőltetését nem tudom másnak tartani, mint rosszindulatnak.

De nem szükséges, hogy a kazárok türk eredetének cáfolatát fillérenként kolduljuk össze. Az a nép, amely Teofanész és Mihály pátriárka tanúsága szerint a Kaukázuson keresztül jött Európába (Zakariás rétor szerint pedig a Kaukázusban élt), nem lehetett eredendően azon nép kötelékében, amely a Volgán áttörve zúdult Európára, pontosan ugyanabban az időben. Ugyanakkor nem csak törzsi kötelékekről, hanem a beszélt nyelvről is vannak forrásadatok. Ezek jobbára arab közlések, s- hogy lássuk ezek bizonyító erejét - az alábbi néhány bekezdésben nem támaszkodunk a Mihály pátriárka tudósításából amúgy is következő kazár-magyar testvériség tényére.

Ibn Fadl an, Istahri és Ibn Hauqal arab írók világosan megírják, hogy "a kazárok nyelve különbözik a türkökétől és a perzsákétól, sőt minden más nép nyelvétől külön áll" . Tudnunk kell, hogy ezen írók a törökkel mint népnévvel tényleg az Altáj-vidéki török népeket jelölték. Igaz, hogy a magyarokat is töröknek nevezték, de csak magyarázólag ("ezek törökök"), ám a szóbanforgó leírásokban az altáji népeknek a névmeghatározása is török. A magyarok neve itt bassirt. Ha pedig Ibn Hauqal képes leírni, hogy "a kazárok nem hasonlítanak a türkökhöz" , akkor ez a közlés legalábbis azon türkökre biztosan vonatkozik, akiket elsődlegesen, népnév szerint is töröknek nevez (azaz az altáji türkökre). Emiatt pedig szóba sem kerül, hogy a kazárok az altáji türköknek közeli rokonai lettek volna. Az itt csak másodlagos kérdés, hogy ebbe a közlésbe a magyarok is beleértendők-e.

De kössük még egy kicsit az ebet a karóhoz, mert a hivatalos tudomány ugyancsak alapvetőnek tartja a kazárok türk voltát. Midőn Istahri a Transoxania-i népeket felsorolja, az igazi törököket (oguzokat, karlukokat stb.) is természetesen sorra veszi, s mindegyiket nagy alapossággal kitárgyalja. Horezm nyelvéről viszont azt írja, hogy különálló (a felsorolt török népek mellett!), éppúgy, mint a kazároké. (El-Muqaddasď szerint: "Horezm nyelve érthetetlen.") Tehát biztosan az igazi türk nyelvektől különböztette meg a kazár nyelvet is.

Mindenesetre a magyar nyelv, illetve annak esetleges X. századi testvérnyelvei sokkal inkább estek a "nehéz" és "érthetetlen" kategóriába az arab írók számára, mint az általuk nagyon is jól ismert igazi türk nyelvek. Ebből a szemszögből teljesen nyilvánvaló, hogy a fenti közlések "török" megjelölései az igazi türk nyelvekre vonatkoznak. Vö.: El-Bakr arab földrajzíró Az országok és utak könyve c. művének 9. Töredékében a kárpát-medencei onogurokról (al-Unqalu; szomszédaik a bajorok, csehek, oroszok, besenyők és bolgárok!) azt írja, hogy "Khoraszánból vándoroltak ki". Valószínű hát, hogy a kazárok, a magyarok és a horezmiek nyelve ugyanazon egy ok miatt "érthetetlen".

Tehát a kazárok nyelve valóban a török és iráni nyelvektől különálló nyelv. Ezt a különálló nyelvet még Németh Gyula is a magyarral kénytelen azonosítani (A honfoglaló magyarság kialakulása, 1991.). A kazár nyelv ugyanakkor természetesen nem rokontalan, ám rokonaival együtt a VII-VIII. századra nyelvi szigetté kezd válni az elhatalmasodó török, perzsa és arab tengerek között. Istahri és Ibn Hauqal szerint "Bulgár nyelve olyan, mint a kazárok nyelve", Joszef Ben-Gorion héber író és József kazár király leveleiben (lásd az első szakaszfüggeléket) pedig a kazárok rokonnépeként találjuk a bolgár mellett többek között az avart, szabirt és ungárt. Pont azon népeket, akiknek eredetét a nyelvészek részéről annyi bizonytalanság lengi körül. S pont azon népeket, amelyeket egy sor IV-V. századi kútfő Transzkaukáziában említ, mégpedig szintén testvérnépekként (lásd az 5. szakaszt). Természetesen karlukok, kirgizek, tatárok és egyéb igazi türk népek nem szerepelnek a rokonnépek felsorolásában.

Mindezzel összecseng Bíborbanszületett Konstantinosz azon tudósítása, amelyben a kazár kabarok nyelvét a magyarokéhoz képest dialektusnak nevezi ("... a turkokat a kazárok nyelvére megtanították, és mindmáig megvan ez a dialektusuk") (De administrando imperio, 39. fejezet). A "dialektus" megjelölés itt nem vonatkozhat oly távoli nyelvrokonságra, mint a magyaré és töröké. Egyébként is, a tömbökben élő kabarok türk nyelvének valami formában meg kellett volna őrződnie - már ha tényleg türk nyelvűek lettek volna. De ennek semmi nyoma. Ezért az ilyetén kétnyelvűséget még Németh Gyuláék is elutasítják. (A honfoglaló magyarság kialakulása, 1991.) Sőt László Gyula szerint: "Eléggé megbízhatóan ismerjük a történeti Magyarország XI. századi népességét ...... két nagyobb tömegű népességgel számolhatunk: a központi területeken sűrű magyar lakosság él, az erdős vidékeken, leginkább a peremeken pedig szlávok. Kisebb töredékekben török nyelvű és német nyelvű népek is kimutathatók, de csak elenyésző százalékban." (László Gyula: "Emlékezzünk régiekről .. ." Képes Történelem, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1979. Lásd ugyanezt később is.) Márpedig török nyelvű kabarok esetén három török nyelvű törzs bizony nem volna "elenyésző százalék" ! Ugyancsak Ibn Fadl an és Istahri közli, hogy a kazárok kétfélék: egy részük mintha csak Indiából való volna, a másik rész pedig fehérbőrű, szépségük és arányos alkatuk szembeszökő (A birodalmak útvonalainak könyve). E jellemzéseknek bizony egyike sem török-tatárokra vonatkozik!

A kazár a vele rokon népekkel együtt tehát se nem török, se nem iráni, hanem külön nyelvcsaládot képez, se nyelvcsalád őshazája mindenképpen valahol a Kaukázustól délre keresendő. A kazárok nyelvének mindeddigi nyomozásában ezideig még nem használtuk ki a Mihály pátriárka és Zakariás rétor már említett közléseiből amúgy is szükségszerűen következő kazár-magyar testvériséget (lásd fentebb), hogy ugyanazt a dolgot egymástól független érvekkel is alátámasszuk. Most viszont kimondhatjuk, hogy a kazár-magyar testvériség ténye teljes összhangban áll a fentiekben elhangzottakkal s azokat a bizonyosság erejével tölti meg. Van tehát egy transzkaukáziai eredetű kazár-bolgár-magyar nyelvcsalád. Tekintettel e népek nagyszámú voltára és azon adatra, hogy az eftalita birodalom területéről származnak, azt kell mondanunk, hogy a kazár-magyar nyelv mindenképpen a fehér hun birodalom egyik fő nyelvének számított (már ha egyáltalán többnyelvű birodalom volt). Más, korábban említett bizánci, indiai és kínai források pedig magukat a fehér hunokat különítik el mind az iráni, mind a mongoloid jellegű népektől. Tehát maguknak a fehér hunoknak és szkíta elődeiknek nyelvét is elsősorban e kazár-bolgár-magyar nyelvcsaládon belül kell keresnünk. Sőt a szkíták régi és nagyszámú volta miatt e nyelvcsaládot egyenesen szkítának illik neveznünk.

Ezen nyelvcsaládhoz képest a "finnugor" népek csak távolabbi nyelvrokonaink, a törökök pedig még távolabbiak (etnikai értelemben pedig fordítva). Ezek nem felszínes konklúziók, mert az arabok nem felszínesen vizsgálták meg a velük érintkezésben élő népek nyelveit. Például Biruni közlése, mely szerint a bolgárok és szabirok a türk és kazár nyelv egy sajátos keverékét beszélik, arra mutat, hogy az arabok elég árnyaltan megkülönböztették az egymással rokon kazár, bolgár és szabir nyelveket. Ezen közlésből arra is következtethetünk, hogy a kazár nyelv jócskán különbözhetett a türktől (hiszen Biruni a kazárt és a türköt alapnyelvnek tekinti más, kevert nyelvekhez képest), ugyanakkor kétségtelen kölcsönhatásba került vele. Összhangban mindazzal, amit a magyar nyelvről tudunk ...

S hogy még jobban kitapogassuk a szóbanforgó arab közlések árnyalt és bizonyos voltát, szemléljük meg tüzetesebben Ibn Hauqal tudósítását: "Az igazi kazárok nyelve elkülönül úgy a türkökétől, mint a perzsákétól" (Ve-l khazar el-khullasz liszanhum ghair (gher) liszan et-turk ve-l-farszije) . Tehát a Kazár Birodalomban beszéltek türk jellegű nyelv(ek)et, de az igazinak nevezett kazárok nem!

De kik ezek az igazi kazárok? El Balkhi szerint a kazár fővárosban "a nyugati városrész a királynak, a seregnek és az igazi kazároknak van fönntartva". Kétség nem fér hozzá, hogy a birodalom fő magváról, az eredeti törzsökös kazárokról van szó, akik nyelvüket Transzkaukáziából hozták magukkal. (Valószínű, hogy eredetileg éppen a szintén "érthetetlen nyelvű"-nek mondott Horezm vidékéről.) Tehát az indogermán arcú történetírás minden Canossa-járása ellenére is megingathatatlan tényként fekszik előttünk, hogy a kazárság eredendően a türk és iráni népektől elkülönülő önálló népcsoportot fémjelez. Hiszen Ibn Hauqal is pontosan ezt írja: "A kazár az emberiség egy fajtájának neve." (Az északi népek lakóhelyei)

(Téved tehát Németh Gyula, midőn a kazárok "sem türk, sem perzsa" nyelvét drámai egyszerűséggel egy gyepűnépre (értsd: magyarokra) próbálja rákenni. A magyarság kazár gyepűnép szerepe egyébként is feloldhatatlan ellentmondásokra vezet. A gyepűnép állítólagos kiválása után nem egészen száz évvel a Kazár Birodalmat megdöntik az oroszok, akik azidőtájt enyhén szólva nem számítottak világhatalomnak. Ugyanezen száz év alatt egész Nyugat-Európa moccanni sem mert a szóbanforgó gyepűnéptől való félelmében!) A hivatalos történészek akadékoskodása miatt egy pillanatra vissza kell térnünk Istahri és Ibn Hauqal tudósításaira, mert ebből többen ellentmondást próbáltak kovácsolni, hogy ezáltal komolytalanná tegyék ezen tudósításokat.

Az egyik információ szerint "a kazárok nyelve különbözik a türkökétől és a perzsákétól, sőt minden más nép nyelvétől külön áll" ,a másik szerint "Bulgár nyelve olyan, mint a kazárok nyelve" . Hát most van rokon nyelve a kazárnak, vagy nincsen? A válasz kulcsa abban rejlik, hogy az arab írók elég furcsán kezelik a "török" kategóriát. Maszúdi például az emberiséget hét fő családra osztja, s ebben a kazárokat is a "törökök" közé sorolja, ám a más helyen a magyarokat is, sőt a burtasokat is! Ugyanakkor több arab író is megerősíti, hogy "a kazárok nyelve különbözik a türkökétől és a perzsákétól" , "Bulgár nyelve olyan, mint a kazárok nyelve, a burtasok nyelve azonban más" ; tehát itt három, egymástól egészen eltérő nyelvről van szó, ugyanakkor mindegyik népet sommásan "törökké" nyilvánítják ugyanezen írók. (Ezek az "eltérő nyelvű" burtasok egyébként nem lehetnek mások, mint a "finnugor" mordvinok, mert a kazárok közvetlen északi szomszédai az araboknál a burtasok, míg Konstantinosz császárnál a mordvinok. Az arab írók fenti megállapításai tehát nem jelentenek egyebet, mint hogy az "ural-altáji"[="török"] családon belül a török-tatár, a magyar[=kazár-bolgár] és a "finnugor" [burtas] nyelvek három, jól elkülöníthető csoportot jelentenek.) A képet még zavarosabbá teszi az, hogy a Kazár Birodalomban vannak "igazi kazárok" és "nem igaziak", és az arab írók csak az előbbiek nyelvéről írják, hogy "különbözik a türkökétől és a perzsákétól", tehát a Kazár Birodalomban tényleg vannak törökök. De Ibn Hauqal világossá is teszi a képet annak közlésével, hogy "a kazár az emberiség egy fajtájának neve" , tehát a kazár tényleg különálló mint nyelvcsalád, de a családon belül vannak rokonai, például a bolgárok. Annyira azonban nem nagy, és annyira azonban nincs távol a töröktől ez a család, hogy azt az arabok a fő népcsoportok közé sorolják. (Nyugat-Európában bennünket is sokáig töröknek tartottak, pedig ismerték a nyelvünket. A koraközépkori arabokról sem kell többet feltételeznünk, mint a késő-középkori germánokról.)

Maszúdi például a fő családok felsorolásakor a sémi nyelveken belül a hébert ki sem emeli; pedig a héber és arab árnyalt különbségeit az arab író nyilván sokkal jobban ismerte, mint a török és magyar nyelvek viszonyát. A germánokat és szlávokat is egy nyelvcsaládba sorolja. A "török" is tehát egy ilyen tág kategória. Túlságosan átlátszó dolog ezekben ellentmondást keresni. A fehér hunok tehát semmiképpen sem lehettek túlnyomórészt sem török, sem perzsa nyelvűek. (Ezt a konklúziónkat kínai források is visszaigazolják, melyek szerint a fehér hunok nyelve nem hasonlít se a türkökére, se a mongolokéra.) Mindez visszafelé következtetve a szkítákra is áll, bármennyire is szeretnék egyesek a szkítákat indogermánoknak tudni. De múlt századi kutatók (pl. Rawlinson) is velünk egyező eredményre jutottak: a szkíta nyelvmaradványok és a szumir kőtáblák alapján a szkíta és a szumir nyelv azonosságát állapították meg; a szumir viszont kétségkívül ragozó nyelv, tehát mindeme nyelvek indoeurópai rokonítása szóba sem jöhet. Ezt a tényt tökéletesen alátámasztja Trogus Pompeius közlése is, miszerint a szkíták voltak Káldea (Mezopotámia) legrégibb urai. Quod erat demonstrandum.

Mindannak szempontjából, amire eddig következtetéseinkkel - kissé közvetve - jutottunk, fontos lehet odafigyelnünk Zakariás rétor már említett tudósításának két újabb aspektusára; melyek bár elsőre kevéssé szembetűnőek, de következtetéseinkre a koronát tehetik föl. Először is: az V. században a Kaukázusban lokalizált tizenhárom nép között egyidejűleg szerepel a kazár és eftalita (ez tehát direkt adat a kazár-eftalita testvériségről). Másodszor: a hivatalos történetírás a magyarságot éppen az V. századtól "onogur kötelékben" szerepelteti, s ezek az onogurok a szabirokkal és avarokkal együtt szintén szerepelnek a tizenhárom felsorolt kaukázusi nép között. Namármost a felsorolt népek eme nagy száma megköveteli, hogy az egyháztörténetíró az ott élő legkisebb népeket is belevegye a felsorolásba. Nota bene: a magyarok valamely név alatt explicite szerepelnek a felsorolt népek közt, akármi is volt közöttük a köteléki viszony. (Hacsak nem éppen az az igazság, hogy a magyarság több nép egyesüléséből jött létre a szóbanforgó népek közül. Ez esetben inkább beszélhetnénk arról - ha már valaki ilyeneket szeret emlegetni -, hogy az onogurok éltek magyar kötelékben.)

Szumma szummárum: a felsorolt népek közt ott vannak a magyar nyelvű magyarok. Ha pedig nyelvük elütött volna a többi felsorolt nép (pl. kazár, szabir, onogur, avar, káliz) nyelvétől, azt Zakariás rétor okvetlenül közölte volna. Ugyanis mikor a bulgárokhoz ér, kiemeli, hogy ők "külön nyelvvel bíró pogány és barbár nemzet" .A többi tehát -a magyart is beleértve - ugyanazt a nyelvet beszéli. (Ha csak arról volna szó, hogy a bulgárok a türk nyelv egy másik dialektusát beszélik, mint a tizenhárom felsorolt szintén török nép, akkor igencsak furcsa lenne, ha ezt Zakariás rétor kiemelné, midőn a magyarok sokkal eltérőbb nyelvét említés nélkül hagyja!) Egyébként e felsorolt tizenhárom nép többsége később éppen a Kárpát-medencében csapódik le (avarok, uturgurok, kuturgurok, onogurok, ugorok, kazárok-kabarok, kálizok stb.), amelyek ha törökök lettek volna, akkor a török lett volna a Kárpát-medence integráló nyelve, nem pedig a magyar. De az a magyar lett, s egyelőre máig az. Sőt a XI. századi helynevekből tudjuk (Kniezsa István nyomán), hogy a Kárpát-medence a X-XI. században - elenyésző szigetektől és a peremvidékektől eltekintve - színmagyar nyelvű volt. Tehát a tizenhárom felsorolt kaukázusi nép nyelve is közel a magyarral azonos volt. Ezzel vág egybe - amint azt már kitárgyaltuk - Bíborbanszületett Konstantinosz közlése is, mely szerint a kazárok és magyarok nyelve egymástól csak dialektusban különbözött. Mindez újra csak azt jelenti, hogy az eftalita-kazár-bolgár családnak a magyar tényleg alapvető nyelve volt.

3.4. Első szakaszfüggelék: A kazárok és testvérnépeik         Tartalom: ↑

A kazárok etnikai és nyelvi lokalizálásában eddig részletesen csak Mihály pátriárka és az arab írók közléseit, valamint Zakariás rétor tudósítását taglaltuk. Nem kevésbé fontosak József kazár király (965 körül) és Joszef BenGorion héber író (940 körül) leveleiben foglaltak (A. J. Harkavy: A kazárokról [oroszul], Szentpétervár, 1874. ill. dr. Kohn Sámuel: Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez, Budapest, 1881.), amelyek a kazárok összes testvérnépét felsorolják - legalábbis a korai kazár hagyomány szerint levőket.

József király levelében ez szerepel: "Apáink nyilvántartásában azt találtuk, hogy Togarmának (Jáfet unokájának) tíz fia volt (a nevek egy részének elmásolása valószínű!), akiktől egy-egy nép származott: 1. Agior 2. Tirôsz 3. Avôr 4. Ugin 5. Bizel 6. Tarna 7. Kazar 8. Zagur 9. Balgôr 10. Szavvir (szabir). Mi a hetediknek, Kazárnak vagy Kozárnak fiai vagyunk." Joszef Ben-Gorion levele héber másolásban és arab fordításban is ránk maradt (sajnos ezekben is erősen valószínű egyes nevek elmásolása). A héber szöveg szerint:

"Tugarma tíz törzse ezek: 1. Kozar 2. Pacinak 3. Aliqanosz 4. Bulgar 5. Ragbiga (Ragbina, Ranbona) 6. Turqi 7. Buz 8. Zabuk 9. Ungari 10. Tilmac (Tilmic)."

Az arab verzió szerint:

"Togorma tíz törzse ezek: 1. Khazar 2. Badsanag 3. Asz-alân 4. Bulghar 5. Zabub 6. Fitrakh (Kotrakh?) 7. Nabir 8. Andsar (Ajhar) 9. Talmisz 10. Adzigher 11. (az arab átírásban egy tizenegyedik törzs is szerepel) Anszuh." Leszámítva, hogy e népnevek többsége az eredeti alakhoz képest valószínűleg erős torzítást mutat, még mindig érdekes, hogy a József király levelében szereplő Ugin népnév más forrásban is felbukkan. Victoris Tonnennensis episcopi chronica (447-567) 515-ben a Kis-Ázsiába törő szabirokat Ugni néven nevezi (cit. Th. Mommsen: Monumenta Germaniae Historica, Chronica minora, saec. IV. V. VI. VII., Berolini, 1892-98.). Ez annál is inkább figyelemreméltó, mert József király levelében a szabir és az ugin testvérnépek; nem túl meglepő hát, ha egy külső szemlélő az egyikre a másik nevét használja. Persze mondhatnánk, hogy az ugin az ugor (és lehet, hogy így is van), de lehet például, hogy az Agior az ugor. (De mindenesetre az száz százalék, hogy az ugor nevű nép szerepel a felsoroltak között.)

Joszef Ben-Gorion viszont félreérthetetlenül említi az Ungari nevet, ami már csak azért sem jelenthet a magyaroktól különböző népet, mert az író kifejezetten írja, hogy ezek közül "Ungari, Bulgar és Pacinak egy nagy folyó, a Duna mellett laknak" az ő korában, azaz 940 körül.

Mindenesetre figyelemreméltó dolog, hogy a Mihály pátriárka által említett kazár-bolgár-wugur rokonságot e listák is megerősítik.

Szintén figyelemreméltó, hogy a felsorolt népek közül az összes olyan, amely biztosan azonosítható valamely korabeli ismert néppel, az a legkorábbi időktől kedve a Kaukázusban vagy attól délre élt (lásd az 5. szakaszt). A fenti források az alánokat is a kazárok testvérnépeként jelölik meg, továbbá avarokat, ungarokat, turkokat. (Természetesen lehetséges, hogy valamelyik forrás ungar néven nem a magyarokat, hanem az avarokat nevezi, a magyarokat pedig turk néven.) Ilyen nevű népek közös kultúrkörhöz való tartozásáról bizánci adat is van. Mikor Kirill Konstantin szerzetes 867-ben Velencében az anyanyelven való hittérítés védelmében beszédet mondott, megemlítette, hogy sok nép már saját nyelvén magasztalja az Urat. Így az avarok, turkok, kazárok és alánok. (Makkay János: Indul a magyar Attila földjére. Közdok, Budapest, 1996.) Tudni kell, hogy a mondott időben a Kárpát-medencétől a Kaukázus felé menet valóban sorban pontosan az avarok, magyarok, kazárok és alánok laktak (akkoriban a bizánciak már csak a magyarokat hívták turkoknak). A közlés alapján ezen szomszédos népek mindegyikénél el volt terjedve egy anyanyelven prédikált keresztyénség, amely nem lehetett sem bizánci, sem római. Ez nagyon erős kultúrközösségre utal! Nem lehetnek tehát légből kapottak az ezen népek testvér voltára vonatkozó fenti adatok.

(Ezen népek sem római-sem bizánci keresztyén voltával kapcsolatban lásd a második szakaszfüggeléket.)

Egyébként mondanunk sem kell, hogy igazi török népekkel (karlukok, kimakok stb.) nem találkozunk e listákon. (Az egyetlen gyanús Turqi név sem eredeti neve a törököknek!) Sőt Joszef Ben-Gorion kiemeli, hogy "ezek mindnyájan nyugaton élnek" , márpedig a mai török népek ősei ezidőtájt mindnyájan a Káspi-tótól keletre laktak! Tehát a közlésből is teljesen világos, hogy a nagy káspi-ural-altáji családon belül a kazárok és rokonaik a török népektől határozottan különböző csoportot jelentenek.

Ha egyébként a fenti listák népneveit szemléljük, feltűnő, hogy csak úgy hemzsegnek köztük az -ar, gar, -gor, -gher végződések. Ez azért érdekes, mert ebbe a sorba nemcsak az ungar név illik bele (mint ahogy szerepel is benne), hanem akár a magyar, magyer, megyer vagy magor is. Hivatalos történészeink persze jó előre gondoskodtak arról, hogy a köztudatba a magyés -er szótagokra bontás kerüljön, ami sok idő után már természetesnek tűnhet. Hogy aztán senkinek ne szúrjon szemet, miszerint a magyar szó -gyar tagja azonos az ugor, hungar, bulgar nevek második tagjával. (Arról nem is beszélve, hogy az igazi török népnevek között ez a fajta végződés nem jellemző. Ezek jobbára -k, -g vagy -z végződésűek, az egyetlen ujgur a többiek közül egyikhez sem köthető! Ez a név pedig akár a manicheus térítéssel is keletre kerülhetett. Az ujgurok valamikori nyugati származását erősítik meg a Hszincsiangban nemrég feltárt, négyezer évnél idősebb kaukázusi eredetű múmiák is.)

De a felsorolt népek testvériségére van még egy eddigiektől független arab adat is. Al Maszúdi arab polihisztor "Aranymezők és drágakőbányák" c. művének 17. fejezetében a következőket írja:

"A kazárok s az alánok szomszédságában, köztük s a Nyugat között elterülő vidékeken négy török nemzet él, akik leszármazásukat egyetlen őstől eredeztetik. Ezek részben nomádok, részben földművelők; nagy a tekintélyük és bátorságuk; e nemzetek mindegyikének külön királya van. Mindegyikük országának kiterjedése több napi járóföldet tesz ki; egy részüknek az országai a Fekete-tenger mentén terülnek el, támadó hadjárataik egészen Rómáig, sőt a Spanyolországgal szomszédos területekig érnek, diadalmaskodva az ott élő nemzetek fölött. Ezek s a kazárok királya között egyesség van, hasonlóan az alánok fejedelmével. Szállásaik a kazárok vidékeihez csatlakoznak. Közülük az első nemzetség neve y.s.n ( vagy yasni ill. basni). Ezzel egy másik szomszédos, amelyet úgy hívnak: basgird ( vagy bassirt), ennek közelében más nép lakik, melynek neve basanak - ez e népek közül a legvitézebb - végül ez utóbbi szomszédságában megint másik nemzet lakik, melyet úgy neveznek: nukarda ( vagy bukarda). Királyaik nomádok."

Megjegyezzük, hogy Maszúdi ezen művében 912-940. közötti állapotot rögzít. Az arabok által töröknek nevezett kategóriába a szóbanforgó jól behatárolt térségben csak a besenyők, úzok, avarok, magyarok és székelyek jöhetnek szóba (nem tudni, hogy az arabok a X. századi Magyarországot egy avagy két országnak tekintették; de a besenyőket is tekinthették két törzsszövetségnek). A dunai bolgárok nem jöhetnek szóba, mert őket Maszúdi egy más helyen már szlávoknak nevezi. Legelőször kíséreljük meg a nevezett népek - legalább részleges - beazonosítását.

Az y.s.n vagy yasni nép: az első alakról a már tárgyalt ugin v. ugni kazár testvérnép jut eszünkbe, aki a már tárgyalt források alapján akár szabir, akár ugor lehet, ez esetben a magyarokra vonatkozna. Az ugin lehet akár úz is. A második alak egyenesen jászokra enged következtetni. A basni alak besenyőkre utalna, de (mint mindjárt látjuk) egy következő népnév is besenyőket jelent, ám az is lehet, hogy két törzsszövetségből álltak. A dunai bolgárok azért zárhatók ki, mert őket Maszúdi más helyen már szlávnak nevezi.

A basgird vagy bassirt elnevezést az arabok kizárólag Árpád magyarjaira és a baskírokra alkalmazták; ez utóbbiak nem Kazáriától nyugatra laknak, tehát ki vannak zárva. A basgirdok teljes bizonyossággal Árpád magyarjai.

A basanak nép teljes bizonyossággal besenyő.

Az ukarda vagy bukarda népet a hivatalos történészek egyszerűen lombardnak (!) minősítik. A lombardokat azonban senki soha nem nevezte töröknek, továbbá a biztosan beazonosítható magyarokkal és besenyőkkel sem volt közös származástudatuk. A lombardok felől egyébként sem volna információértékű, hogy támadó hadjárataik egészen Rómáig ... érnek. Lombardokról tehát szó nincs. Az ukarda név onogurra enged következtetni, a bukarda alak pedig a bolgárokra. Ez utóbbiakat már kizártuk, tehát ez a nép biztosan vagy várhun avar, vagy székely. (A lombard név egyébként arabul nukabarda. A logika finnugor császárai arra nem jöttek rá, hogy ami nukarda vagy bukarda, az biztosan nem nukabarda. Mint ahogy disznóvágás után lehet torozni is, borozni is, de nem igazán lehet toborozni !)

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a felsorolt négy nép között a magyarok, avarok és besenyők biztosan ott vannak, s valószínűleg az úzok is (nem hinném, hogy Maszúdi a magyarokat, avarokat és székelyeket három különböző királyságnak tekintette volna). Na most ezek a kútfő szerint egy őstől eredeztetik magukat, aminek azért nagy a jelentősége, mert töröknek ugyan többféle népet is neveznek az arabok, de ha ezen belül kiemelik a közös származást, akkor mégiscsak nagyon valószínű, hogy igazi testvérnépekről van szó. (Tehát a magyarok és besenyők testvérek, ahogyan azt Joszef Ben-Gorion is külön kiemeli!) Továbbá: a szóbanforgó négy testvérnép közül legalább három szerepel József király és Joszef Ben-Gorion listáin is! (Pacinak, Ungari, Avor.) Uginról nem is szólva, mint ahogy arról sem, hogy Maszúdi e népeket a kazárokkal és alánokkal együtt említi, akik szintén szerepelnek e listákon. Újabb igazolást nyert hát, hogy a kazárok, bolgárok és magyarok közös eredettudattal bírtak.

3.5. A besenyők         Tartalom: ↑

Ha már a besenyőket is szóbahoztuk, némileg egészítsük is ki a róluk mondottakat. Azontúl, hogy a kazár és héber népnévlisták Maszúdi közlésével egyetértésben őket a kazárok, bolgárok és magyarok testvérnépeiként (tehát nem török-tatárokként) említik, további érvek is szólnak a besenyők török volta ellen. A finnugrászok jóllehet sokat fáradoztak azon, hogy a besenyőket valamely kínai forrásokban említett szibériai néppel tudják beazonosítani, ám hozzájuk egyáltalán köthető ókori népnevet mégis csak Baktriából tudunk kimutatni, nevezetesen a pasiani nevet, szakaurak, ász ok és tochárok társaságában (Strabón: Geographica). A besenyőket Mirkhond perzsa történész az eftalita törzsek közé sorozza (Razut-uz Safa, 1832.). Az arab közlések pedig a besenyők eredeti vallásaként a mágushitet említik, élesen elválasztva ezzel őket az igazi török népektől (lásd a következő paragrafust). Maszúdi, József király és Joszef-ben-Gorion közléseivel teljes összhangban a Nyesztorkrónika is legalábbis sugallja, hogy a besenyők ugyanazon szkíta törzsből erednek, mint a kazár ok, bolgár ok, fehér ill. fekete ugorok és obor ok. De

Bíborbanszületett Konstantinosz (De administrando imperio, 37. fejezet) Chosroes Anosirván perzsa király önéletrajzával (Karnamag) együtt ennél konkrétabb adattal is szolgál: a bizánci császár a besenyők három törzsét kangarnak nevezi, s éppen e három kangar törzs az, amelyik előbb Perzsiában Anosirván hűbérében él, majd a VI. század közepén a Kaukázuson keresztül északra vonul. Tehát legalábbis e három besenyő törzs biztosan sem akkor, sem később nem lakhatott a Káspi-tótól északkeletre, amit a hivatalos verzió a priori állít. De mielőtt tovább szőnénk érveinket, fontosnak tartjuk Konstantinosz közlését szó szerint idézni. "Tudni kell, hogy a besenyők lakhelye kezdetben az Atel és Ge-ékh folyóknál volt, és szomszédaik a kazárok és az úgynevezett úzok voltak. Ötven évvel ezelőtt pedig az úgynevezett úzok a kazárokkal egyetértésben haddal támadtak a besenyőkre, s rajtuk diadalmat vévén, kiűzték őket lakhelyükről, s azt az úgynevezett úzok birtokolják mind a mai napig. A besenyők pedig menekültükben bolyongva letelepedésre való helyet kerestek; s így foglalták el az általuk ma is bírt földet, amelyen azelőtt a magyarok laktak, s akiket háborúban legyőzvén, onnan kiűztek; ott tehát (a besenyők) letelepedtek és azóta is bírják azt a vidéket, amint mondottuk is, ötvenöt év óta mind a mai napig." (De administrando imperio, 37. fejezet)

Figyeljük meg: Konstantinosz közlésében a besenyők eredeti lakhelye az Atel folyó vidékén volt, ami a szintén ő általa említett -sa Dontól határozottan nyugatra fekvő - Atel és Kuzu (Etelköz) névpáros első tagja! (A második tag meg éppenséggel szinte biztosan az úzokra vonatkozik.) Sok történész nem csinált gondot magának abból, hogy az Atel folyót a Volgával azonosítsa, jóllehet Konstantinosz azt Kazáriától nyugatra helyezi. Pláne, hogy a császáríró maga írja, hogy a kazár-besenyő háború e közlés előtt ötven évvel kezdődött, s a besenyők már azóta bírták Atelkuzut! Sőt mi több: Konstantinosz pontosan behatárolja, hogy a besenyők eredeti lakhelye az a terület, amelyet az ő korában "a mai napig az úgynevezett úzok bírnak". Ez a terület pedig Kazáriától nyugatra, a szűkebb értelemben vett Etelköz tőszomszédságában feküdt (nyilvánvalóan egy a besenyőkkel határos területen, hiszen a besenyők és úzok szomszédságát Konstantinosz említi is a 9. fejezetben).

Sok történésznek nem szúrt szemet az sem, hogy egyrészt a Nyesztor krónika szerint a besenyők a fekete magyaroknál korábban jelentek meg a Dnyeper vidékén, másrészt Konstantinosz szerint a besenyők elől a magyarok Perzsiába és Etelközbe menekültek, s röviddel ez után a besenyők a magyarok etelközi szállásait is bírják. Tudniillik ezek szerint a besenyők csakis észak felől zúdulhattak a magyarokra. Már pedig a besenyők hogyan kerülhettek volna a Dnyeper északi partvidékére az Urál keleti partjáról? Az ellenséges és rajtuk győzedelmes Kazárián keresztül aligha. Az Ural bércein át még kevésbé. A volgai Bulgárián át sem, mert a bolgár vonatkozást a bizánci írók említés nélkül nem hagyták volna. Tehát az összes kútfővel egybehangzóan a besenyőknek már korábban Kazáriától nyugatra-északnyugatra kellett lakniuk. Szállásaikat a kazár ellencsapás nyomán kellett kiüríteniük, s "letelepedésre való helyet keresve bolyongtak" , míg egyedüli lehetőségként csakis délre, a magyarok szállásterülete felé vonulhattak. Így teljesen logikus, hogy a támadással derékon talált magyarság egyik fele nyugat felé szorult, a másik pedig kelet felé -s mivel Kazária útjukat állta, ezért a Kaukázus általuk egyébként jól ismert szorosaiba voltak kénytelenek húzódni. (Szóba nem jöhet az a verzió, hogy a besenyők, akik éppen a kazár ellencsapás nyomán ürítik ki állítólagos Volga-menti lakhelyüket, a bosszúszomjas kazárok irányába meneküljenek!)

Persze mindez nem zárja ki azt, hogy esetleg Kazáriától keletre is lehetett besenyő nevű népcsoport. (Az Oxus partvidékétől ez a terület nincs is olyan messze.) Ezek viszont a fentiek alapján semmi esetre nem lehetnek azonosak a magyar őstörténetben szerepet játszó besenyőkkel. Ez utóbbiak mindenképpen Transzkaukáziából érkeztek a dél-orosz síkságra ( mint ahogy arról Anosirván be is számol). S már csak ezért sem lehettek sem türkök, sem mongolok.

Ezen besenyők török voltának továbbá ellentmond az is, hogy Árpád magyarjaival együtt köztudottan nagy besenyő tömegek telepedtek le Magyarországon, ám egyáltalán feltételezhetően török eredetű helynevek csupán nyomokban fordulnak elő (lásd Kniezsa István térképét)! A besenyők központi szállásterületén, Tonuzoba abádi székhelyének körzetében éppúgy nincs törökségre utaló nyom, mint Nagyszentmiklós térségében, ahol valószínűsíthetően besenyő fejedelmi lelet bukkant elő. Még döntőbb érv azonban az, hogy az Etelközben és az Al-Dunánál még a XIII. században is többségben élő besenyőkre és kunokra rátelepedett oláhok nyelvében még nyomokban sem mutatható ki török hatás! Márpedig ez török nyelvű besenyők esetében elképzelhetetlen lenne. Magyar nyelvi elemek és kölcsönszavak ugyanakkor nemcsak hogy az erdélyi, de a regáti oláhok nyelvében is nagy számban mutathatók ki. Ugyanez áll a helynevekre: Moldvában és Havasalföldön nem lehet török helyneveket kimutatni, magyar nyelvből származtathatókat annál inkább! (Lásd: Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett Moldovába, Pest, 1844-45.) Igencsak valószínű, hogy e nevek nem is a magyaroktól, hanem a magyar nyelvű besenyőktől származnak. (Talán a csángók is besenyők, akik Etelközben megőrizték eredeti besenyő - azaz magyar - nyelvüket.) Azt pedig ugye, senki nem gondolja komolyan, hogy a Moldvában nagy tömbben élő besenyők a Kárpátokon belül élő magyarok hatására váltak volna nyelvükben magyarrá a X-XIII. századokban?

(Lám, lám, a megannyi kútfő által nyújtott és teljesen egy irányba mutató következtetéseinkkel szemben a hivatalos történészeknek csupán az üres és szándékoltan pontatlan, logikailag rövidzárlatos, egymásra való örökös keresztbehivatkozásai állnak.)

3.6. Második szakaszfüggelék: A fehér hun utódok manicheizmusa           Tartalom: ↑

A korabeli forrásokból egyre-másra tűnnek ki a kazárok testvérnépeire vonatkozó - egymástól független, de egyirányba mutató - olyan adatok, amelyek ezen népek vallásáról, hitvilágáról szólnak. Mivel e források egyrészt közvetett információt hordoznak ezen népek eredetéről és vándorlásáról, másrészt a hivatalos történelemtanítástól elütő a végkicsengésük, ezért ezeket tüzetesebben is meg kell vizsgálnunk.

Kirill Konstantin bizánci szerzetes 867-ben Velencében az anyanyelven való hittérítés védelmében beszédet mondott. Ebben megemlítette, hogy sok nép már saját nyelvén magasztalja az Urat. Így az avarok, turkok, kazárok és alánok. (Makkay János: Indul a magyar Attila földjére. Közdok, Budapest, 1996.) Tudni kell, hogy a mondott időben a Kárpát-medencétől a Kaukázus felé menet sorban pontosan az avarok, magyarok, kazárok és alánok laktak (akkoriban a bizánciak már csak a magyarokat hívták turkoknak). A közlés alapján ezen szomszédos népek mindegyikénél el volt terjedve egy anyanyelven prédikált keresztyénség, amely nem lehetett sem bizánci, sem római. Gardizi a magyarokról a következőket írja: "Ezek a magyarok jézushitűek a tärkaran-ok (korhelyek, eretnekek, türkök) közül. ... A magyarok tűztisztelők."

Tehát egyidejűleg keresztyének és tűztisztelők! Ezt a két adatot a hivatalos történészek általában két különböző vallásnak tudják be, amely elterjedt volt a magyarok között. Ámde ebben a forrásban szereplő keresztyénség nyilvánvalóan nem egy bevett vallás, mert Gardîzî eretneknek nevezi. Ugyanakkor El-Bakr arab földrajzíró Az országok és utak könyve c. művének 9. Töredékében a kárpát-medencei onogurokról (al-Unqalu; szomszédaik a bajorok, csehek, oroszok, besenyők és bolgárok!) a következőket írja: ".. egy olyan nép, amelynek a magasságos Istenen kívül nincs más istensége. Az ég Urában hisznek és ez az egyetlen Hatalmasság. Kerülik a disznóhúsevést és (felajánlást tesznek) áldozatokat mutatnak be. Ha valamelyikük elé étel kerül, tüzet gyújt, majd kenyere és étele legjavát megragadva a tűzbe veti, legkedveltebb patrónusai nevét mondva. Hisznek abban, hogy a füst az égbe felszáll és a hatalmas és magasztos Isten előtt a halott részére raktároztatik el, hogy ezáltal őt Isten előnyben részesítse. .. Khoraszánból vándoroltak ki .. ."

Tehát világos, hogy nem külön egy természetvallásról és külön egy keresztyénségről van szó, hanem a magasságos Isten tisztelői gyújtják meg a tüzet A tűztisztelő mágus vallás Perzsiából ered, s ugyaninnen származik a keresztyénség mágushittel rokon változata is, a manicheus keresztyénség. Egy apokrif evangélium szerint:

"És elkövetkezett az, hogy mikor az Úr Jézus megszületett Betlehemben, Júdea fővárosában, Heródes király idejében bölcs emberek jöttek Keletről Jeruzsálembe, ahogy Zarathusztra megjövendölte ... Mária fogta az egyik gyolcsot, amelybe a gyermeket pólyálták, és átadta nekik áldás gyanánt ... És országuk szokása szerint tüzet raktak és azt imádták. És belevetették a gyolcsot ... amikor a tűz kialudt, sértetlenül vették elő a gyolcsot, mintha a tűz nem is érintette volna." (Hone, W., The Lost Books of the Bible, New York, Gramercy Books, 1979. 40. old.)

(Érdemes odafigyelni, hogy a fentiek tanúsága szerint az első időkben a keresztyénséget nem kötötték jobban a mózesi valláshoz, mint Zoroaszter tanításaihoz, aki mellesleg méd mágus volt [Avesta, Bundahish].) "(Mani) ... a szellemek, valamint a Nap, a Hold, és a csillagok imádását is tanította." (Adam, Alfred: Texte zum Manichäismus, 2. kiadás, Verlag Walter de Gruyter et Co. Berlin, 1969.)

... aki mindenekelőtt az egy Istent és Jézust hirdette! v.ö.: Theofilaktosz Szimokatta (Kr. u. 570 körül): "A turkok szentnek tartják a tüzet, a levegőt és vizet tisztelik, a Földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a mindenséget teremtette." Photius bizánci pátriárka 895-ben a magyarokat nevezi manicheusnak: "A kijevi törökök manicheista eretnekség hívei" (I.: Vatikáni Könyvtár, "MS 1925", II.: Hamburgi kódex cit. J. Chrisostom Wolf: Anacdota greca, Hamburg, 1923.)

(Ezzel a közléssel összecseng a Kijevi krónika azon 882-es évvel jelzett tudósítása, miszerint Álmos építtette a Szent Miklós székesegyházat a kijevi magyar hegyen. Photius közlése szerint a mondott időben Kijev urai a magyarok!)

Gellért püspökről egy korabeli forrás: "... adversus manicheismum quoque pugnat sanctus noster -a manicheizmus ellen is harcolt szentünk" (cit. Ipolyi Arnold: Magyar Mitológia, Budapest, 1929.)

Egy XIII. századi magyarországi mágusper jegyzőkönyvéből: "a tanú felsorolja a pogány keresztelést ... keresztény ifjakat is megkeresztelt a régi szokások szerint ... a régiek szertartásait végzi" (Jegyzőkönyv a besenyő Mocha mágus ügyéről Szentgálott, Kassai Kódex, cit. Fehér Mátyás Jenő: Középkori magyar inkvizíció, reprint kiadás, Gede testvérek, 1999.) A régifajta keresztelés hagyományát Kállay Ferenc is megerősíti: "A folyó vízbemártást régi magyar szokásnak írja Kreckvitz, Bihar megyében úgymond a Körös melletti Fekete tó lakosai rákokból, tojásokból, halakból, keresztelő pénzből keresik élelmöket, az utast, ha meg nem váltja magát, vízbe mártják, e régi ős szokást maga Báthori István is tiszteletben tartá. ... E szokás pogány időszaki volt, de czélját a haszonlesés és helybeli körülmények megváltoztatták, hajdan bizonyosan ordáliákat vagy istenítélő székét tartották ott; a fekete tónak valami különös erőt tulajdonítván, melybe gyanús személyeket mártogattak, hogy vétkeik vagy pedig ártatlanságok tisztába hozassék." (Kállay Ferencz: A pogány magyarok vallása, Pest, Lauffer és Stolp, 1861. 86-87. old.)

és Anonymus: "Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, azután könnyhullatva imádkozott Istenhez. ... megtöltötte ivókürtjét ... ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte ... Szavainak végeztével minden magyar felkiáltott: Isten! Isten! Isten! - háromszor egymás után. Innen eredt ez a szokás, ami mindmáig megmaradt a magyaroknál." (Gesta Hungarorum ill. talán a Képes Krónika) El-Bakr arab földrajzíró Az országok és utak könyve c. művének 9. Töredékében a kazár királyról írja, hogy "valaha mágushiten volt, aztán keresztyénné lett". Ebben a szövegben a király egyik marzbánjával (marzub an) tárgyal, ami ismét csak Perzsiára utaló méltóságnév! A besenyők is ugyanezen töredék szerint "valaha mágushiten voltak".

Anosirván perzsa király önéletrajzában írja, hogy Zabargan fejedelem 50 000 főt számláló kangar népe a nesztoriánus keresztyénséget követte. Ez a kangar név - mint láttuk -a besenyőkre vonatkozik, de már csak hangzása alapján is mindenképpen a kazárok testvérnéplistáján szereplő népnevekkel rokonítható.

Tehát a források alapján a kazárok testvérnépeinek - jelesül a magyaroknak - egy része mindenképpen egy manicheus jellegű keresztyénséget követett, amely szoros kapcsolatban állt a tűztisztelő mágushittel. Tűztisztelő keresztyénséget, azt megelőzően pedig mágushitet pedig mindeme népek nem vehettek föl a kelet-európai sztyeppéken, csakis Perzsiában. Egyik forrás a perzsiai (khoraszáni) eredetet konkrétan említi is. Mindez abból az aspektusból is érdekes, hogy míg a hivatalosok részéről türknek kikiáltott kazárok és besenyők az arab írók szerint eredetileg is perzsiai mágushitet vallottak, addig az igazi török népek egészen későn, a VIII. századi manicheus térítés nyomán ismerkedtek csak meg egyáltalán dualisztikus vallással: "... a guz ... hiedelmét a manicheusok szektája képezi ... valamikor pogányok voltak és hit dolgában követett útjuk olyan volt, mint a különböző török fajtáké, egészen addig, amíg a dualista ördögök egyike közibük nem vetődött és hímes-mázas beszéddel szemük elé nem tárta a világban észlelhető ellentétet" (Maszúdi: Aranymezők és drágakőbányák, 15. fej.). Tehát a kazároknak és besenyőknek mitológiájukat tekintve sincs közös gyökerük a tatárokkal, karlukokkal, tokuzoguzokkal és a többi valóban török néppel.

4. Avarok, székelyek, magyarok     Tartalom: ↑

A továbbiakban az előző fejezetbeli gondolatot folytatjuk, csakhogy a hangsúly a kazárokról mindinkább az avarokra, majd a székelyekre és magyarokra tevődik át. József kazár király már tárgyalt népnévlistája, ill. Mihály szír pátriárka szintén tárgyalt tudósítása Teofilaktosz Szimokatta avarokról tett közlésével együtt tekintve egymástól független adatokat szolgáltat afelől, miszerint a kazárok, bolgárok és (várhun) avarok egyazon területről származnak, nevezetesen a fehér hun birodalom területéről. Más jelek is afelé mutatnak, hogy a Kárpát-medencei avaroknak közük van a kazárokhoz. Anonymus a Gesta Hungarorumban Ménmarót népét kozárnak nevezi. Persze utalhatna itt Anonymus bolgárokra (hiszen számtalan forrásadaton keresztül igazoltuk már, hogy a kazárok a bolgárokkal testvérek), de a bolgárokat is néven nevezi. S mivel kazár nevű birodalomról nem tudunk a Kárpát-medencében, a kozár megjelölés csakis etnikai utalású lehet. Persze az is előfordulhat, hogy a kozár név éppen arra utal, miszerint a bolgárokhoz nagyon közeli, de velük mégsem azonos etnikum élt a Kárpát-medencében. Konklúziónk szempontjából ez már szinte nem is számít. Mindebből arra következtethetünk, hogy a Kárpát-medence honfoglalás előtti lakossága részben ugyanolyan nyelvű kellett, hogy legyen, mint az előző fejezet A kazárok és fehér hunok nyelve c. alfejezete szerint a kazárok, bolgárok - és magyarok. De erre vonatkozólag nem csak az eddigi érveinkre támaszkodhatunk.

4.1. Avar-magyar folytonosság      Tartalom: ↑

Az eddigi érveink mindenesetre teljesen afelé mutatnak, hogy az avarok és magyarok testvérnépek, azaz Árpád honfoglalói a Kárpát-medencében testvérekre leltek. Mindkét képlet fehér hun eredetű volt, s ugyanazon dél-káspi kultúrkört képviselte. Az eddigi érveinket messzemenően megerősítik nemcsak a magyar emlékezet és a nyugati krónikások, hanem Teofilaktosz Szimokatta és az orosz Nyesztor-krónika részben már idézett közlései is, továbbá a nyelvészet következtetései és a korabeli helynevek is. A magyar emlékezet például nem tud semmiféle impériumváltásról Árpádék bejövetelével kapcsolatban, az avarkori lakosságot éppúgy "magyar nemzet"-nek tartja, mint a későbbit. Pázmány Péter például így ír: "Mikor azért az magyar nemzet másodszor kijőve Szkítiából, Krisztus Urunk születése utáni 744-ik esztendőben, az Atilla halála után 303 esztendővel: csakhamar azután Carolus Magnus az magyarokra jöve és Szent Mártonnak segítségével az magyarokat meggyőzé, az keresztény hitre téríté, Fejérvárott az Boldogasszony szentegyházát építé és abban katolikus papokat hagya. De azután ismét pogányságba esének." (Felelet, 1603. Pázmány Péter válogatott művei, Budapest, 1994. 18. old.) Azon felvetést, miszerint Nagy Károly a 790-es években Pannóniában már "magyarok"-kal háborúzott (ez a frank-avar háború néven közismert), alátámasztja azon frank krónikás-adat, amely Sárvár nevű városunkat 791-ben és 805-ben is mai magyar nevén (Sarwar) nevezi. (Dr. J. Böhmer: Regesta cronologico-diplomatica Karolum, Frankfurt am Main, 1833. 17. és 24. old.)

De Pázmányénál sokkal korábbi adatunk is van: Kun László királyunk a cseh Ottokárt fenyegető, 1276-ban írott levelében visszakövetel több királyi jelvényt (két koronát, jogarokat és egy remekmívű csészét), "amelyeket Atilla óta Magyarországon őriznek" . ("Nichilominus promittens rex Boemie memorato regi Ungarie omnem thesaurum et ornatum reddere, quem aliquando amita ipsius regis Ladizlai asportaverat, videlicet duas coronat, ceptra, amphoram preciosam et alia multa et incomparabilia chledonia regis Atyle." Continuatio Praedictorum Vindobonensium an. 1276.)

A nyugati krónikások is egyértelműen avar-magyar folytonosságról beszélnek: "Avares quos modo Ungarios vocamus" (Widukind, Lib. I. cap. 17 (895-ből)) ..."Avari, qui dicuntur Ungari" (Annal. Fulden.) "A delemincusok felfogadták az avarokat ... ezek, miután sok öldöklést vittek véghez Saxoniában ... szembetalálkoztak a magyarok másik seregével, akik azzal fenyegették őket, hogy háborút indítanak barátaik (a delemincusok) ellen ..." (Annalista Saxo 908-ból, Monumenta Germaniae Hist. SS.)

Teofilaktosz Szimokatta az általa uar és chunni néven nevezett (ál)avarokról korábban már idézett művében írja, hogy: "... az összes ogórok ... e nép a legerősebbek egyike egyfelől nagy lélekszáma miatt, másfelől azért, mert a háborúra készülve gyakorolja magát a fegyverforgatásban. Ezek keleten laknak, ahol a Til folyó halad át, amelyet a turkok Feketének szoktak nevezni. E nép legrégibb vezetőinek neve Uar és Chunni volt. Róluk nyerték elnevezésüket egyes fajtájukbeli (ogór) népek, akiket uar és chunni nevekkel illetnek." (VII. 7,7-8,6) Mindez azt jelenti, hogy egyrészt a népes és hatalmas ogórok semmiképpen nem azonosíthatók a gyéren lakott tajga egy törzsével sem; másrészt az Északkelet-Perzsiából kiindult várhun avarok eredeti neve voltaképpen ogór (vagy ugor). Tehát az ogórok perzsiai eredetűek!

(Egyesek a Til folyót kapásból a Volgával azonosították, ami már csak azért is abszurdum, mert a uarchonok a VI. századig Hyrkánia azaz Varkana vidékén éltek, ami a Káspi-tónak a Volgához képest éppen az ellentétes oldala. Pharb-i Lázár szerint 450 körül ugyanitt terült el Abarország. A kök-türkök egyébként 550 körül érték el a Volgát, tehát a "turkok Feketének szokták nevezni" megjelölés már csak ezért sem igen vonatkozhat rá. Súlyosabb érv azonban, hogy Teofilaktosz Szimokatta már idézett műve szerint "a szkítákról, akik Baktria, Szogdia és a Fekete folyó tájékán élnek" e Feketefolyó - távol a Volgától - valahol Szogdia közelében folyik, amelyet így a türkök valóban már korábban ismerhettek. Tehát e legutóbbi közlés is éppen azt erősíti meg, hogy az ogórok a dél-káspi régió egy kiterjedt népcsoportját jelentik a VI. század közepéig. [Teofilaktosz Szimokatta: VII. 9,12.])

Na most mivel egyrészt a várhunok az eftalita birodalom részét képezték, másrészt Teofilaktosz szerint az ogór nép részét alkották, ezért arra kell következtetnünk, hogy a fehér hunok azonosak az ogórokkal. Annál is inkább, mert Teofilaktosz szerint az ogórok nagyszámú nép (akiknek a várhunok csak egy részét alkotják), Song-Yün kínai zarándok egy korábban idézett közlése szerint pedig a városlakó fehér hunok "a világ négy tájáig, egészen Khotánig a leghatalmasabb és legszámosabb nép" . Tehát e közlések ugyanazon képletről szólnak, az ogór-ugor megjelölés eredendően a fehér hunokra vonatkozik! Az ugor névről persze tudnunk kell, hogy a későbbi forrásokban kizárólag magyarokat jelöl. Ez újabb súlyos érv a latban a magyarok fehér hun eredete mellett. Az avar-ugor közös megjelölés nyomán ugyanakkor tovább is haladhatunk.

Amint már egy korábbi paragrafusban kifejtettük, az említett ogórok azonosak a XII. századi Mihály pátriárka által említett wugur néppel, akik a közlés szerint éppen az ogórok földjéről kiindulva, a Káspi-tavat délről megkerülve a kaukázusi kapukon át jutottak Európába. Ezekről a wugurokról ugor név alatt már a kijevi Nyesztor-krónika is beszámol. (Félreértés kizárva, mert mindkét közlés a szóbanforgó népet kazárok és bolgárok társaságában említi a VI. és VII. század fordulóján.) Nézzük most konkrétan a Nyesztor-féle krónika szövegét:

"Mikor pedig a szláv nép - mint mondottuk -a Duna mellett élt, a szkítáktól - mégpedig a kazároktól - jöttek azok, akiket bolgároknak neveznek, és letelepedtek a Duna mentén, és a szlávok elnyomói lettek. Majd ezután a fehér ugorok jöttek és örökölték a szlávok földjét, miután elkergették a frankokat (vlakhokat?), akik azelőtt foglalták el a szlávok földjét. Ezek az ugorok ugyanis Hérakleiosz császár korában jelentek meg, aki megtámadta Khoszrou perzsa császárt. És ebben az időben tűntek fel az oborok is, akik harcoltak Hérakleiosz császárral, és kishíján el is fogták. Ez a nép harcolt a szlávokkal is, s le is győzték a szlávok közé tartozó dulébokat (szlovénokat?), asszonyaikat pedig megerőszakolták; és a szóbeszéd szerint mikor egy obor útrakelt, nem lovat, hanem három, négy vagy öt nőt fogott be a kocsija elé. Így igázták le teljesen a duléb-okat. Az oborok magasak és gőgösek voltak, de az Isten haragjában elveszté őket, hírmondójuk sem maradt; és ma is megvan az orosz közmondás: "elveszni, mint az oborok", azaz utód, örökös nélkül meghalni. .utánuk érkeztek a besenyők, majd később a fekete ugorok vonultak Kijev mellett Oleg idejében."

Ebből már első olvasatra is a következőket jegyezhetjük meg:

1. A krónika az avarokat megkülönbözteti a VII. századi fehér magyaroktól. Tehát a krónikásnak valami oka volt a VII. századi honfoglalókat a VI. századi avaroktól is megkülönböztetve magyarnak tartani. Ez bizony erős érv amellett, hogy a VII. századi fehér ugorok valóságos magyarok voltak! (Mellesleg a történészek tekintélyes része csupán a Nyesztor-krónika nyomán úgy gondolja, hogy az avarok -a VII-VIII. századiak is! -a magyar honfoglalásig teljesen felszívódtak. Eltekintve attól, hogy ez önmagában is abszurdum, fel kell hívnunk a figyelmet, hogy még a Nyesztor-krónika sem állítja a klasszikus értelemben vett avarok megsemmisülését, csak a VII. század előtti avarokét.)

2. A krónika a kazárokat szkítáknak nevezi egy olyan korban, amikor ez az elnevezés már nem általánosan használatos a sztyeppei népekre. Ha törökök lettek volna, valószínűleg annak nevezte volna őket.

3. A krónika megerősíti a kazár-bolgár testvériséget, sőt illeszkedik Mihály pátriárka közléséhez (aki a bolgárokról való közlését az Al-Dunához vonulással fejezi be, emez pedig éppen azzal kezdi), ahonnan a wugur nevű testvérnép - ha csak erre e két közlésre támaszkodunk - vagy a fehér ugor, vagy a fekete ugor.)

Ami mindebből számunkra pillanatnyilag is a legfontosabb, az az, hogy a krónika szerint a magyarok legalább két hullámban szállták meg a Kárpátmedencét :a VII. század közepén és a IX. század végén.

Szláv jövevényszavaink is amellett tanúskodnak, hogy a magyarság jóval Árpád előtt érintkezett nyugati szlávokkal (ó-szlovénokkal). Vámbéry Ármin A magyarság keletkezése c. könyvében (Budapest, Franklin-Társulat, 1895. 111-116. old.) példák hosszú sorával igazolja, hogy a magyar nyelvben található szláv szóegyezések szinte kizárólag az ó-szlovén nyelvvel egyeztethetők, csehvel, szlovákkal vagy mai délszlávval nem; márpedig a X. században számottevő szlávság (már-még) nem élt a Kárpát-medence belsejében. A mai magyarországi szlávok ősei csak jóval később kezdtek beszivárogni az ország területére. Makkay János történész (Indul a magyar Attila földjére, Közdok Budapest, 1996. 98-103. old.) lényegében megismétli Vámbéry érveit, de egy további fontos momentumot is kiemel: A magyarság kazár kapcsolatai révén nyilván nagyon jól ismerte a zsidókat, mégis a rájuk vonatkozó mai zsidó szavunk egészen bizonyos, hogy Kárpát-medencei, honfoglalás előtti szláv átvétel.

A helynevek ill. temetők vallomásait illetőleg pedig idézzük László Gyulát: "Eléggé megbízhatóan ismerjük a történeti Magyarország XI. századi népességét. Ennek a korszaknak pompás számvetését készítette el a Szent István Emlékkönyvben (1938) Kniezsa István. Dolgozatának címe: Magyarország népei a XI. században, és a szöveget egy szemléletes térkép kíséri. Ebből kiderül, hogy az Árpád-kor első századában két nagyobb tömegű népességgel számolhatunk: a központi területeken sűrű magyar lakosság él, az erdős vidékeken, leginkább a peremeken pedig szlávok. Kisebb töredékekben török nyelvű és német nyelvű népek is kimutathatók, de csak elenyésző százalékban.

Ez a térkép az alapja a továbbiaknak. A szerző ugyanis észrevette, hogy Árpád magyarjai nem szállták meg mindazokat a területeket, ahol előzőleg a griffes-indások éltek, hanem részben kikerülték őket, s nyilván azért, mert azok sűrűn lakott területek voltak. Eszerint a X. századi Magyarországon a magyar helyneveket mutató területeket két nép népesítette be: Árpád magyarjai és a griffes-indás kései avarok. Persze ebből az is következik, hogy a griffes-indásoknak magyarul kellett beszélniük, hiszen egyébként hogyan adhattak volna szállásaiknak magyar neveket! Téves tehát korábbi történészeinknek az a véleménye (mert valóban csak vélemény volt, semmiféle adat nem bizonyította!), hogy amennyiben avar maradékok éltek volna a honfoglaláskor, azok már elszlávosodtak volna. Az avarok lakta területeken elég ritkán akadunk egy-egy szláv helynévre, a helynevek döntő többsége magyar!

A 670-ben bejött késő avarok, azaz onogurok nyelve nagyrészt már magyar kellett hogy legyen. E feltevés mellett egy sereg más érv is szól. Láttuk már, hogy a külföld minket nem magyaroknak nevez, hanem az onogur népnévből képzett kifejezésekkel illet (ungar, hongrois, ungur, venger stb.); azt is tudjuk, hogy 670-ben onogur törzsek telepedtek Pannóniába, egyidőben a dunai Bolgárország megalapításával. Hogy az onogurok népe már magyar lehetett, bizonyítja temetőink embertani anyaga is: a mai magyar nép jórészt a kései avarok leszármazottja!" (László Gyula: "Emlékezzünk régiekről .. ." Képes Történelem, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1979.)

Ha valaki - és ezt már mi mondjuk - azon egyetlen szóbajöhető kifogást támasztaná a fenti elmélettel szemben, miszerint a leletek alapján a griffes-indások és Árpád honfoglalói nem pontosan ugyanúgy öltözködtek vagy temetkeztek, az vegye figyelembe, hogy például a székelyek már a IX. században Árpád magyarjaival megegyező nyelvet beszéltek, de - tömbben élvén - még a XX. században is a többi magyartól elütő viseletük, zenéjük, szokásaik vannak. Persze mind a székelyek, mind a magyarok néprajza ugyanazon közép-ázsiai eredetre mutat, de a délkelet-káspi árnyalatok különbözősége a Kárpát-medencében is megmutatkozik.

Láthatjuk tehát, mily nagyszámú érv szól az avar-magyar folytonosság mellett. Ellene ugyanakkor soha senki semmilyen épkézláb érvet nem tudott felhozni, pusztán vogul gyököket. Ámde ezek ellenérveit is tökéletesen semmivé teszi a korábbi érveink által kirajzolódó szkíta-eftalita-kazár nyelvi folyamatosság, sőt annak csak számbavehető lehetősége is. Az avar-magyar kontinuitást a továbbiakban tényként kell kezelnünk.

(Szégyen-gyalázat, hogy ebben az évben (2000) a millenniumot ünneplők állnak a kozmopolitákkal szemben, holott igaz magyaroknak kellene felállniuk a millennaristákkal szemben. Hiszen legalább tizenhárom és fél évszázada ez az ország a mi országunk: Hungária.)

4.2. Anonymus vallomása        Tartalom: ↑

E szakasz címét azért tettük zárójelbe, mert Béla király névtelen jegyzője a legnagyobb jóakarattal sem nevezhető kútfőnek (az egész dolgozat folyamán ódzkodtunk magyar krónikások adataira támaszkodni). Most mégis hozzá fordulunk, mert abban, amiben tanácsát kérjük, nem állt érdekében az igazságot elfordítani. Ugyanis Anonymustól azt kérdezzük, hogy kik lakták Erdélyt, Bihart s a Temesközt a honfoglalás előtt és után, egészen István király koráig. S jóllehet Anonymus válasza eddigi gondolatmenetünk szempontjából nem lehet perdöntő, az mégis megnyugtathat, hogy leírása a mi következtetéseinkhez jól illeszkedik, míg a hivatalos történetírás ide vágó állításaitól antagonisztikusan különbözik.

Anonymus szerint a honfoglalás előtt Erdélyben a blak Gyalu volt az úr, Biharban a kozár (és "bolgár módra kevély" ) Mén-Marót, a Temesköz és a Marosszög vidékén pedig Galád vezér. (Galád vezér népét Anonymus nem nevezi néven, de írja, hogy serege blakokból, bolgárokból és kunokból állt.) Aztán Anonymus leírja, hogy Gyalu népe urának választotta Töhötömöt (azaz ugyanott élt tovább, mint annak előtte), Mén-Marót királysága lényegében változatlanul megmarad a magyar impériumon belül, Galád vezér is életben marad. Sőt Galád utóda, Ajtony Magyarország egyik legnagyobb hatalmú ura István korában, aki szinte egyenrangú riválisa Árpád utódának. Mindez azt jelenti, hogy Erdély, Bihar, a Temesköz és a Marosszög területén még István korában is javarészt azok a népek éltek, mint a honfoglalás előtt.

Na most a hivatalos verzió szerint ezek túlnyomórészt török és szláv nyelvű népek voltak. (Sőt a honfoglalókkal bejött, állítólag török nyelvű kabarok és besenyők is az ő etnikai tömbjeiket gyarapították.) Ehhez hozzávéve azt, hogy Erdélynek az elmúlt ezer évben folyamatosan fennállt a külön státusza, és amúgy is nagy erdőségek választották el az anyaországtól, törvényszerűen következik az, hogy Erdély a középkor végén még mindig túlnyomórészt török nyelvű. Mármint ha következtetésünk kiindulása helyes volt. Ám - mint jól tudjuk - Erdély a XVII. századig a legtisztább magyar nyelvterület, sőt Kniezsa István térképe szerint már a XI. században is szinte kizárólag magyar nyelvű. Mit jelent ez? Azt, hogy Erdélyben, Biharban és a Temesközben már a honfoglalás előtt is túlnyomórészt magyarajkú népek éltek. Tehát - midőn Anonymusra nem is akarunk támaszkodni, csupán az általunk valóságosnak tartott eseményeket visszaigazoló kapcsolódási pontokat keresünk - meg kell állapítanunk, hogy Anonymus adatai is az avar-magyar etnikai folytonosságot támogatják. Arról nem is beszélve, hogy Anonymus a Biharban élő magyarajkú népet kazárnak (kozárnak) nevezi.

4.3. Székelyek a honfoglalás előtt      Tartalom: ↑

A székelyeket a hivatalos történészek nagyobb része vagy egy eredetileg török nyelvű népcsoportnak állítja lenni, vagy eredendően magyarnak, de ez esetben azt mondják, hogy ők is Árpáddal jöttek be.

A székely és magyar népi emlékezet mindehhez képest azt mondja, hogy a székelyek Atilla népének maradékai, akik a Kárpát-medencében megérték Árpádék bejövetelét. Tény, hogy a székelység magát mindig a magyartól külön nemzetnek tartotta (s ezt a trianoni tragédiáig büszkén is vallotta). Tudnunk kell azt is, hogy a régi magyar krónikák a honfoglaló magyarságot nem etnikai, hanem politikai egységként tekintették s ezen értelemben a székelyeket élesen megkülönböztették a magyaroktól. Természetesen szó nincs arról, hogy ezen forrásadatok etnikai különbözőségére is utalnának.

A székelyek mindig is a legtisztább magyar nyelvet beszélték. Ha törökök lettek volna, akkor - nagy tömbben élvén - megőrizték volna a magyarnál sokkal egyszerűbb török nyelvüket. Pláne, ha tudjuk, hogy a XIII. századtól kezdve folyamatosan a székelyek közvetlen szomszédságát mindinkább nem magyar, hanem német, oláh és török nyelvű népek foglalták el, s a székelység a legutóbbi időkig nem keveredett még a magyarokkal sem! De Székelyföldön még csak nyoma sincs a törökségnek. Sőt inkább a székelyek az egyik legarchaikusabb magyar nyelvet beszélik. Sőt mi több: a székely helynevek, ha lehet mondani, a magyarországiaknál is magyarabbul hangzanak a mai fül számára. Vegyünk például mintát egymással szomszédos magyarországi ill. székelyföldi falvakból: Bölcske, Madocsa, Harta, Pataj, Kömlőd, Ordas, Paks, Géderlak illetve Illyésmező, Parajd, Sófalva, Pálpataka, Korond, Kalonda, Firtosváralja, Farkaslaka, Kecset. Mindkét mintában van azonnal érthető és nem elsőre érthető név is; de szembetűnő, hogy a székely helynevek között sokkal nagyobb a mai beszélt nyelven érthető nevek aránya, mint a magyarországiak között (a választás véletlenszerűségét a helyek szomszédos voltával igyekeztünk biztosítani). Nyugodtan kimondhatjuk hát, hogy a székelyek soha nem voltak török nyelvűek. (Kniezsa István már említett térképe is kizárja egy, a székelységhez hasonló nagyságú török nyelvű etnikum jelenlétét a XI. századi Magyarországon.)

Ettől független dolog az, hogy a székelység a hétmagyartól független politikai képlet volt, s ez a függetlenség jogilag 1848-ig fent is állt. A magyar királyok pedig Székelyföldnek nem adtak volna külön jogokat - éppen az ősfoglalásra hivatkozva! - ha az ősfoglalásnak nem lett volna alapja. A honfoglalás utáni legkorábbi magyarországi írásos források a székelyeket, kunokat, besenyőket mindig egymás mellett említik, mint külön politikai képleteket. Tehát a székelység a magyaroktól különálló, de a magyarokéval egyező nyelvű testvérnép volt kezdettől fogva, akik a honfoglaló magyaroknál már sokkal korábban a Kárpát-medencében éltek. A székelyeknek volt egy Kövér-fiai nevű ága, s nagy bizonyossággal mondható, hogy e név a 600 körül fennállott Donvidéki Onogoria utolsó kagánjának, Kuvratnak fiáról, Küverről vette eredetét. Márpedig Küver népe már a VII. században a Kárpát-medencébe vonul, míg Árpád népe még a IX. században is attól keletre tartózkodik; tehát a székelység e nyom alapján is a hétmagyaron kívüli képlet. Az 1848 előtti krónikákban és jogi szövegekben egyébként is a nemes székely nemzet mindig megkülönböztetve szerepel a nemes magyar nemzet től. (S míg a magyar nemzet fogalmába jobbára csak a nemeseket értették bele, addig a székely nemzetbe a legkisebb székely is beletartozott! A székelyek között nem volt jobbágyság. Sőt egy székely közmondás szerint nemessé tehet a király, de székellyé csak az Isten.)

Visszatérve Kniezsa István könyvére: a szerző maga is érezte azt az ellentmondást, ami következtetései és a hivatalos álláspont között húzódott; s hogy meneküljön ebből a harapófogóból, azt kényszerült állítani, hogy a székelyek eredetileg törökök voltak, ám "már a pogánykorban magyarul beszéltek" , sőt "igen valószínű", hogy csatlakozásuk valahol a régi haza területén történt. Csakhogy mindezt eddigi érveink, emellett a kútfők, a magyar krónikák és a népi emlékezet egyöntetűen kizárják.

A köztudatban az él, hogy a nincs olyan honfoglalás előtti külföldi kútfőadat, amely a székelyeket a Kárpát-medencében saját nevükön említené. Pedig hát dehogyis nincs.

Ibn Ruszta, Gardizi és El-Bakr arab írók egybehangzóan említenek a IX. századi etelközi magyarok szomszédságában egy szkl-bolgár nevű népet (a magyarok a besenyők és szkl-bolgárok között laknak, tehát e szkl-bolgárok Kárpát-medenceiek!). A hivatalos történészek nagyobbik része az őket említő mondatokat a baskírokra és volgai bolgárokra érti, emiatt tüzetesebben meg kell vizsgálnunk e kútfőket.

Ibn Ruszta szerint: "A besenyők országa és a szkl-bolgárok országa között a magyarok határai közül az első van. A magyar pedig a turkok egy fajtája. Vezérük 20 000 lovassal vonul ki. ... Országuk nagy, egyik határa eléri a Fekete-tengert." Gardizi változatában: "A bolgárok országa és a szkl-ek között, akik szintén bolgárok, van a magyarok országa." El-Bakr szerint (Az országok és utak könyve, 9. Töredék) pedig: "Megemlékezés a magyarok (mahfar ya, masgar ya) országáról: ... a besenyők országa és a Bulgáriához (. ak ar ya v. Bulk ar ya, az sincs kizárva, hogy ez Hungária, azaz Avarország!) tartozó SZKL (Ask.l) vidéke között laknak."

E legutóbbi idézetben elejétől fogva az etelközi magyarokról (mahfar ya, gar ya) van szó. Tehát Baskíria szóba sem jöhet. Másrészt Bulgáriát is egy olyan országként említi, amelynek fennhatósága más vidékekre is kiterjed. Tehát ez sem lehet a volgamenti Bolgárország, mert erről külön emlékezik meg ugyanezen töredékben, mondván, hogy "kisszámúak, mintegy ötszáz család." Tehát mindenképpen a magyar-bolgár, és nem a baskír-volgai bolgár szomszédságról van e helyeken említés. A szkl-bolgárok pedig ez esetben egy, a IX. században a Kárpát-medencében élő népcsoport. Szóval akár tetszik egyeseknek, akár nem, a szkl-bolgárok bizony székelyek!

Más kérdés, hogy Gardizi miért nevezi őket bolgároknak (ha egyszer máig töretlenül magyarnyelvűek). A korábban felhozott érveink alapján valószínűleg azért, mert a IX. században egy magyar nyelvű és habitusú népcsoportot csupán nyelve és szokásai még nem definiáltak automatikusan magyarrá, hiszen a bolgárok is valaha ugyanezen nyelvvel és habitussal éltek! A magyar-bolgár-kazár testvériség melletti korábbi érveink pedig most már minden, a székelység eredetére vonatkozó bizonytalanságot eloszlatnak. A székelyek - éppúgy mint a magyarok - Szkítiából, a szakák, dahák, madák földjéről és népéből, a fehér hunok birodalmából származnak, s ugyanazon anyanyelv az örökségük. Sőt igencsak valószínű, hogy a perzsa átírásban fönnmaradt szaka népnév eredetije a székely nevezetben élt tovább, hasonlóan a mada népnévé a magyarban. Mindkét nép a Kaukázuson áttörve Dél-Oroszországba, majd végül a Kárpát-medencébe jutott. A székelyek az V., VI. vagy VII. században, a magyarok nagyobbik része pedig vagy a VII. század közepén, vagy a IX. század végén, vagy pedig mindkét alkalommal jelentős népességgel.

5. Függelék: Az avar-szabir-onogur vonulás útvonala     Tartalom: ↑

Priszkosz rétor 463 körül beszámol egy nagy népmozgásról. Eszerint az avarok egy bizonyos Óceán melletti népek által lakhelyükről elűzetve maguk előtt űzik a szabirokat, ők pedig az onogurokat, ugorokat, saragurokat, se legutóbbiak a vonulás nyomán a Kaukázus északi előterébe kerülnek. A VI. században pedig Teofilaktosz Szimokatta számol be avarok és álavarok mozgásáról (s ez utóbbiakat az eftalita várhunokkal azonosítja). E népmozgásokat két okból is meg kell vizsgálnunk. Először is: az a feltevés, hogy ezek a vándorlások Nyugat-Szibérián és az Urálon keresztül történtek, az egyetlen lehetőség az "uráli magyarság Dél-Oroszországba juttatására". Ha e feltevés megdől, akkor vele dől annak lehetősége is, hogy a szabirok és onogurok uráli népelemeket "sodorjanak volt magukkal". Másodszor: a népmozgások útvonala kétségkívül be tudja határolni, hogy a szóbanforgó avarok, szabirok, onogurok voltaképpen honnét származtak.

A hivatalos történettudomány az V. században nyugatra vonuló avarokat a Kína északi határvidékéről származó zsuan-zsuan néppel azonosítja. Ezen azonosítás célja a Nyugat-Szibérián keresztüli útvonal tartani tudása, indoka pedig a zsuan-zsuanoknak a 458-ban a kínaiaktól elszenvedett vereséget követő állítólagos fejvesztett menekülése nyugati irányban. Ennek azonban semmi történeti alapja sincs. Ligeti Lajos írja: "Téves, hogy 458-ban a zsuan-zsuanokat a kínaiak annyira megverik, hogy azok hazájukba nem mernek visszatérni. Visszatérnek, és 552-ig zavartalanul ott is maradnak..." (A magyarság őstörténete, szerk. Ligeti Lajos, Akadémiai Kiadó, Bp. 1986, 66-67. old.) Ha viszont nincs szó nagymérvű vereségről, akkor arról sem lehet, hogy ijedtükben elfutnak az Uralig, aztán vissza, csupán hogy egy sor népet Szibériából Európába szorítsanak (ezek a népek pedig egészen a Kaukázusig(!) meg se álljanak).

Tehát az V. századi avarok nem zsuan-zsuanok, és senkinek semmi oka nincs egész Szibériát végigszántatni velük egy prekoncepciós történettudomány kedvéért.

Mellesleg a Nyugat-Szibéria mellett érvelők egyik kedvenc adu ásza (csak hogy lássuk: milyenek is ezek az "érvek"), hogy a Priszkosz tudósításában szereplő avarokat egy bizonyos Óceán melletti népek űzik el lakóhelyükről. Namármost a Káspi-tó nem lehet "óceán", tehát a Csendes-óceánról van szó - érvelnek ők. Hiszen északra tájolt látómezejükben a Perzsa-öböl vagy az Arab-tenger meg sem jelenik. (Egyébként az Óceán szóhasználat egyáltalán nem feltétlenül jelent nyílt tengert. A bizánciaknak mindenesetre a Csendes-óceánról lehetett a legkevesebb ismeretük.) Márpedig dél-káspi népeket a Perzsa-öböl partjáról könnyű megtámadni - tizedakkora távolságból, mint Ural-vidéki népeket a Csendes-óceán partjáról! (Lásd lentebb is.) Teofilaktosz Szimokatta pedig a VI. században tudósít egy általa álavarnak ill. uarchunnak nevezett népről (emellett igazi avarokról is, akik nyilvánvalóan azonosak az V. századi avarokkal). Hogy ezek sem zsuanzsuanok, hanem egy jól meghatározott dél-káspi képlet, arra vonatkozólag álljon itt az alábbi néhány tudósítás:

"Ezért is a mi korunkig álavar néven különböztetnek meg (amint helyesebb is így nevezni őket), egyik részük eredetileg uar, a másik pedig chunni nevű. ... Ezek keleten laknak, ahol a Til folyó halad át, amelyet a turkok Feketének szoktak nevezni. E nép legrégibb vezetőinek neve Uar és Chunni volt. Róluk nyerték elnevezésüket egyes fajtájukbeli (ogór) népek, akiket uar és chunni nevekkel illetnek." (Theophylactus Simocatta: Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae. B.G. Niebuhrii C.F. Bonnae, 1834.)

(Egyesek a Til folyót kapásból a Volgával azonosították, ami már csak azért is abszurdum, mert a uarchonok a VI. századig Hyrkánia azaz Varkana vidékén éltek, ami a Káspi-tónak a Volgához képest éppen az ellentétes oldala. Procopios a VI. században még Hyrkániában jelzi az eftalita fehér hunokat. Pharb-i Lázár szerint 450 körül ugyanitt terült el Abarország. A kök-türkök egyébként 550 körül érték el a Volgát, tehát a "turkok Feketének szokták nevezni" megjelölés már csak ezért sem igen vonatkozhat rá. Súlyosabb érv azonban, hogy Teofilaktosz Szimokatta már idézett műve szerint "a szkítákról, akik Baktria, Szogdia és a Fekete folyó tájékán élnek" e Fekete folyó - távol a Volgától - valahol Szogdia közelében folyik, amelyet így a türkök valóban már korábban ismerhettek. Tehát e legutóbbi közlés is éppen azt erősíti meg, hogy az ogórok-uarchunok a dél-káspi régió egy kiterjedt népcsoportját jelentik a VI. század közepéig.)

"Úgy látszik, ez nemcsak mendemonda, mert e két törzs (az uar és chunni) valóban együtt élt Irán északi határán, s egyikük, a chunni, azonos volt a fehér hunokkal ..." (László Gyula: "Emlékezzünk régiekről", Képes Történelem, Móra Kiadó 1979.)

"Az eftaliták hun nép és annak is neveztetnek, de az általunk ismert hunokkal nincsenek összeköttetésben, mert nem határosak s nem is laknak azokhoz közel, hanem Perzsia északi határánál, ahol Gorgo nevű város van ..." (Procopius: ex recensione Guil. Dindorfii Vol. I-III. Bonnae 1833.) "... az avarok magvát az eftalita birodalom "var" és "hun" nevű törzsei alkották ..." (Altheim, F.: Geschichte der Hunnen, I. kötet)

Szinte bizonyos, hogy ezek a várhunok név szerint is aparok. Mari Amu manicheus térítő útinaplójában 520 körül azt írta, hogy Khorászán egy nagy határfolyóján (ami csak az Oxus lehet) túl terül el Abarváhr, azaz Abarország. Ez a terület pedig éppen a fehér hunok akkori szállásterülete (Henning, W.: Mittelalterliche Iranica).

Az avarok után most vegyük szemügyre a szabirokat és onogurokat. Eltekintve attól, hogy a 2. szakaszban tárgyaltak szerint szinte az írás kezdetei óta folyamatosan adatolható egy szabar, szabir nevű nép jelenléte a transzkaukáziai térségben, lényeges momentum az, hogy Priszkosz rétor nevezetes tudósítása előtt egészen közvetlenül is vannak megbízható adataink a szabirok és onogurok kaukázusi tartózkodásáról. Stephanus Byzantinus például 400 körül közli, hogy "A Szapeir-ok a Pontus (Fekete-tenger) vidékén lakó nép, akiknek nevét jelenleg sz betűvel ejtik." (De Urbibus. Scyth. 265.) Zakariás rétor szír nyelven fönnmaradt egyháztörténetében pedig a Kaukázusban egymás mellett említi az onogurokat, ugorokat, szabirokat, bolgárokat, kuturgurokat, abarokat, kazárokat, saragurokat, kálizokat és eftalitákat, mint Quardusat (Theokletész) örmény püspök által az V. században megtérített népeket (Zacharias Rhetor Scholasticus: Historia Ecclesiastica Zachariae Rhetor vulga adscripta XII. 7. E. W. Brooks, 1924. ill. Ahrens-Krüger, 1899.). E közlésben továbbá mindeme népek a Káspi-kapukon belül vannak lokalizálva (márpedig eme népek midőn úgymond Nyugat-Szibériából a Fekete-tengerig leszánkáztak, nemigen értek rá egy éles kitérőre a Káspi-kapuk mögé, hogy ott gyorsan megtéríttessék magukat, majd tovább rohanjanak a Don-Azovi térségbe lehetőleg úgy, hogy a távolról kukkoló Priszkosz rétor mindebből semmit se vegyen észre). Mindezeket további kútfők is megerősítik.

Ammianus Marcellinus római író a IV. század közepén Dagesztánban említi a szabirokat (Rerum gestarum libri XXXI.).

A 700 körül író névtelen Ravennai Geográfus a Meotisz és Kubán vidékén említi Patria Onogoriát, hozzátévén, hogy ezt az adatot a IV. századi Libaniosból meríti. (Ravennai Geográfus, ed. Pinder-Parthey, - Pinder, M. - Parthey, G., Ravennatis Anonymi cosmographia et Guidonis geographica, Berlin, 1860.)

Tehát az onogurok a 300-as években a Meotiszban tartózkodtak. Ehhez jól illeszkedik Agathias VI. századi bizánci író közlése egy Onogur nevű kolchiszi erődről, amely az író szerint az onogurok egy hajdani vereségének emléke (Agathias, ed. Bonn, 146.; Niebuhr, B. G.: Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae. Bonnae, 1828.). Megjegyzendő, hogy a nyugat-szibériai verzió szerint az onogurok soha nem járhattak volna Kolchiszban! (A Kaukázus Kolchisz fölötti gerincén keresztül amúgy is nagyon nehéz az átjárás, Nyugat-Szibériából menekülőben nem lehet oda csak úgy átruccanni és ott évszázados történelmi emlékeket hagyni!)

Mindezen adatokat H. W. Haussig is kimerítően tárgyalja 1953-as dolgozatában, s végső konklúziójában maga sem hagy kétséget afelől, hogy az avar-szabir-onogur népmozgások a Káspi-tó déli partja mentén és a Kaukázuson keresztül történtek. (Haussig, H. W.: Theophylakt's Exkurs über die skythischen Völker, Byzantion, 1953.) Tehát a szabirok 463 körül egyáltalán nem Nyugat-Szibériából törtek be Kelet-Európába, mert már jóval korábban a Kaukázus vidékén laktak. Az avarok csak a Káspi-tó déli oldalán vonulhattak s így szorították a szabirokat és onogurokat a Kaukázuson keresztül Délkelet-Európába. (A közhiedelemmel ellentétben Nyugat-Szibériában a mondott időből semmilyen, a szabirokra utaló névanyag nem mutatható ki. A Szibir név első ismert előfordulása a XIII. századból való! Az is így: Ibir-Sibir.) De van még kútfőadatunk:

Procopius közlése szerint az uturgurok és kuturgurok az V. század első felében a Meotisz vidékén laktak. (Prokopios, ed. Haury, - Procopii Caesariensis opera omnia, Ed. Haury, J. I-III. Lipsiae 1905-1913.) Ez az adat is arra utal, hogy az ugor nevű népek már az V. század előtt a Kaukázus környékén laktak - tehát nem Nyugat-Szibériában (ezt Zakariás rétornál is láttuk).

Ezt megerősíti Teofilaktosz Szimokatta közlése is, midőn az általa uar és chunni néven nevezett (ál)avarokról korábban idézett művében azt is írja, hogy ezek igazából ogórok, s meg is magyarázza, hogy a népes és hatalmas ogór nép legrégibb fejedelmei Uar és Chunni nevezetűek voltak, s ezekről nyerték az ogórok némely törzsei az uar és chunni nevet. Mindez azt jelenti, hogy egyrészt a népes és hatalmas ogórok semmiképpen nem azonosíthatók a gyéren lakott tajga egy törzsével sem; másrészt az Északkelet-Perzsiából kiindult várhun avarok eredeti neve voltaképpen ogór (vagy ugor). Tehát az ogórok perzsiai eredetűek, s maga a név sem származik máshonnan! (Ezt egyébként az Avar-magyar folytonosság c. paragrafusban részletesen kitárgyaltuk.)

Mar-Ibas-Katina örmény író évkönyveiben már a Kr. e. II. században bolgárokat említ: "Első Arsaces uralkodása alatt, azon nagy belháborúk következtében, melyek a Kaukázus hegységben, név szerint a bolgárok földjén támadtak ..." (Chorenei Mózes: Historia Armeniae, 2. köt. 9. fej.) Véletlen névegyezésről szó se lehet, mert a többi tárgyalt kútfő is ugyanitt említi többek között a szabirokat ill. az onogurokat, se népek Zakariás rétor szerint az V. században még ugyanott és ugyanúgy szomszédosak egymással! El-Bakr arab földrajzíró Az országok és utak könyve c. művének 9. Töredékében a kárpát-medencei onogurokról (al-Unqalu; szomszédaik a bajorok, csehek, oroszok, besenyők és bolgárok!) azt írja, hogy "Khoraszánból vándoroltak ki". Ez a Káspi-tó déli partvonalától délre-délkeletre eső terület, ami igencsak messze esik Nyugat-Szibériától.

Mihály szír pátriárka 585-ből arról tudósít (erről is korábban beszámoltunk a Fehér hunok, kazárok, bolgárok, wugurok ill. Az ogóroktól az ugorokig c. paragrafusokban), hogy a kazárok, bolgárok és wugurok a Kaukázuson keresztül jöttek Európába. A hivatalos tudomány az onogurokat a bolgárokkal azonosítja. Ez már önmagában megerősítené a fenti közléseket. A kazár-bolgár-ugor rokonságot nemcsak arab írók állítják, hanem Joszef Ben Gorion héber író és József kazár király levelei is. Az előbbi közvetlenül is a kazárok testvérnépeként említi az ungar nevű népet, az utóbbi pedig a szabirokat, sőt az avarokat (!). Tehát e források alapján is a szabirok és onogurok kétségkívül dél-kaukázusi eredetűek. (Arról nem is szólva, hogy Teofilaktosz ogórjai, Mihály pátriárka wugurjai és a Nyesztor-krónika ugorjai a közölt dátumok és társított népek miatt triviálisan ugyanazt a népet jelölik, tehát szinte a szemünk előtt rajzolódik ki a magyarság útja a fehér hun birodalom területéről kiindulva a Kárpát-medencéig.)

Szóba sem jön, hogy ezeket a szabirokat és onogurokat az avarok észak felől szorítják régi kaukázusi hazájukból Európába (!) 460 körül. Ha valakinek még volnának kétségei afelől, hogy az avarok közvetlenül a nagy V. századi népmozgás előtt a Kaukázustól délre tartózkodtak, annak álljon itt Pharb-i Lázár örmény író közlése:

"Izdegard országlásának 16-ik évében temérdek hadi erővel táborba szállt a chusok ellen; Örményország egyházi és világi nagyjait rabszíjra fűzve, Hyrkánián és Abarországon keresztül mindenütt magával hurcoltatván ... szemlét tartván az általa kitűzött helyen Abarországban örmény, ibér, albán és más hadak felett ..." (Lazarus Pharbus (Parpecus, Parpeci): Historia Armeniae 338-485. Longlois, 1869. ill. Pátmuthjun hajoc. Tiflisz, 1904.)

Tehát Abarország 450 körül Hyrkánia mellett volt (egyébként pontosan ugyanott, ahol századokkal korábban Ptolemaiosz obarokat említ). II. Izdegard Hyrkánia irányába vonuló dél-kaukázusi hadai egyébként sem állomásozhatnának másutt, mint valahol a Káspi-tó déli partvidéke mentén. Az itt szereplő abar népnév ez esetben pedig kétségtelenül a párthusok eredeti nevét is jelenti. Párpeci tudósításából kitűnik, hogy az V. század közepén a dél-kaukázusi régióban nagy népmozgások zajlottak le, s ezek mind a perzsák hadműveleteivel álltak összefüggésben. A megelőzően tárgyalt kútfők szerint viszont az előzőkhöz képest tíz éven belül az abarok már a Kaukázuson keresztül űzik maguk előtt a szabirokat, s így a kép összeáll, azaz fény derül Priszkosz tudósításának eddigi kérdésesnek mondott részleteire is. Minden a helyén van. Az "Óceán melletti népek" ezek szerint a szászánida-perzsák (vagy valamely segédnépük), s maga az "Óceán" a Perzsa-öböl (feltéve persze, hogy esetleg mégis nem a Káspi- vagy az Aral-tó).

Egyébként II. Pius pápa 1531-ben szintén megemlíti, hogy az avarok a Káspi-kapun keresztül törtek Európába. Jóllehet Pius e művének forrásértéke igen gyenge, mert mindenféle hallomásból vett adatot is összegyűjt benne, de ez a tény mutat éppen arra, hogy a XVI. századig mindenki számára evidens volt, miszerint az avarok Európába a Kaukázuson keresztül jöttek, s egész egyszerűen nem volt olyan adat, amely ennek ellentmondott volna. E vándorlást megerősítő adat ugyanakkor - mint láthattuk - töméntelen mennyiségben áll rendelkezésre. Légyen tehát bár szó Priszkosz rétor közlésében szereplő bármelyik népről: avarról, szabirról, onogurról, ugorról, avagy saragurról, azok mindegyikének IV-V. századi lakhelyét egymástól független kútfők imponáló sokasága egymással tökéletes összhangban a Kaukázus vidékére ill. a vele szomszédos dél-káspi régióba helyezi. Következésképp e népek a VI. századig semmiképpen nem jártak sem Nyugat-Szibériában, sem Baskíriában (vagy netán az Északi-sarkon). Egyszerűen föl nem fogható, hogy van őstörténész, aki ezt nem látja be.

Azért mindenesetre remélem, hogy finnugrász tudósaink nem akarják e fentemlített összes kútfőt egyszerre hazugsággal vádolni.

Madocsa, 2000.

in festo falconnarium vulgare Karasun dicto. (Kassai Kódex, XIII. század)

http://www.angelfire.com/realm3/hmult/nepek/szkita.htm

Tartalom: ↑