20241123
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2012 október 23, kedd

Ha Illignek igaza van...

Szerző: Gregor Kristóf - Móricz Leó

„Kik?”, „Miért?”, „Hogyan?” I.

Cui prodest?

De vajon ki építtethette az aacheni kápolnát és mi célból ? És már megint ott vagyunk a cui prodest problémájánál. És egyúttal ismét felmerül az időátállítás kérdése is. Hiszen ha a karoling építészet egyetlen „értékelhető” bizonyítéka is elvész, valóban diszkreditálódik maga a karoling korszak is. És ha móros elemekkel gazdagítva másolni akartak egy régi épületet, vajon kinek juthatott eszébe éppen Ravenna? Életszerűtlen volna azt feltételezni, hogy a XI. századi, a barbárságot még épp elhagyó nyugati uralkodóknak ilyen biztos tájékozódásuk lett volna az itáliai építészet dolgaiban, illetve ilyen kiváló érzékük lett volna a szimbolumokhoz – már ha Károlyban valóban a krisztianizált Attilát óhajtották megfesteni, illetve ha Theodorich valóban azonos a ravennai hunnal.

Sem a kápolna építése körüli finomságok, sem pedig az idő „átállításának” felté-telezett ténye nem engedi meg azt, hogy ezek mögött pusztán egy profán hatalmasságot és annak tisztán hatalmi ambícióját lássuk. Természetesen ezek is meghúzódnak, meghúzódhatnak a dolog hátterében. Másfelől, ha az idő „átállításának” 614., ill. 911.-ben kellett végbemennie, úgy a „tetteseket” is ezen időpontok tájékán kell keresnünk. Ennek azonban ellentmondani látszik az aacheni kápolna, vélhetően XI.-XII. szá-zadi építése.

Ha azonban mindkét momentumot, tehát az idő „átállítását” is, és az aacheni „hamisítást” is tényként fogadjuk el, úgy egy olyan, több évszázadra kiható folyamatot kell feltételeznünk, melynek titkosságát profán hatalom aligha biztosíthatta.

Illig feltételezése a „tettesekről” sok szempontból logikus, ám mégis nehezen hihető. Az ő – és most már kockáztassuk meg, függetlenül attól, hogy igaza van-e – zseniális teóriájának leggyengébb pontjai a „miért” és a „kik” kérdései körül vannak. Csillagászati és matematikai összefüggésből következtetett igen logikusan, és hihetet-lenül bátran egy érzelmileg elsőre tökéletesen elfogadhatatlan tényre, kb. 300 év „több-letre”.

Kiváló érzékkel határozta meg ezután az ú.n. sötét középkor három századát, melynek vonatkozásában egy ilyen csalás egyáltalán elképzelhető. Ezzel a munka legnagyobb részét már el is végezte. Minden további bizonyítása és okfejtése már csupán „ajándék”-számba megy, melyekkel egy racionális világban már a „szaktudósoknak” kellett volna foglalkozniuk. Csakhogy legkésőbb C.G. Jung óta tudhatjuk, hogy az ember, sem mint egyén, sem mint kollektív lény nem tisztán a racionalitás törvényeinek van alávetve. Érzelmi kötődéseink, beidegződéseink – akár ha nem létező 300 évről, akár polcról le-emelt áruról van szó – fogva tartanak mindannyiunkat.

Illig tehát pusztán a probléma fölvetésével olyan jelentős tettet hajtott végre, amelynek értékéből az sem von le semmit, ha esetleg nincs igaza.

Ám a „miért” és „kik” kérdéseinek megválaszolásakor talán kicsit nagyvonalúan járt el. Ha ugyanis a VI. századból közvetlenül kibontakozó X. századot és annak világát akarjuk megérteni, úgy a kérdést akkor közelítjük meg történetileg helyesen, ha a VI. századból és annak jelenségeiből indulunk ki, s nem a X. századból. Ennek megfelelően III. Ottó és II. Szilveszter aligha lehettek a tettesek.

Anélkül, hogy Illignek az e körben írt okfejtését részletesebben észrevételeznénk, lássuk azokat az előfeltevéseket, melyek a helyesnek remélt megoldáshoz elvezethet-nek.

1. A „költött” idő kereken 300 év, mert a., a három szakrális szám,

b., kerek századokkal kényelmesebb dolgozni.

2. Az „átugrott” vagy inkább betoldott idő „századfordulótól” „századfordulóig” tart, ugyanazon fentebbi két oknál fogva, nevezetesen a szakrális jelleg és a kényelem miatt.

1. A „szálakat el kell varrni”, tehát a résztvevők háromszáz év múlva más név alatt bukkannak majd elő.

2. Akik-e szörnyű játékban részt vesznek, feltétlenül jelentős történelmi személyek, hisz ha volt, úgy ez volt talán a világtörténelem legnagyobb szabású „játéka".

3. Az „elkövetők” nem leplezhetik le egymást, tehát jelen kronológiánk szerint különböző századokból ismerjük őket, noha a valóságban kortársak voltak.

4. A tetteseknek a legnagyobb összhangban kell cselekedniük.

5. A tetteseknek az akkori kor két hatalmas, és a művelődés szempontjából is kiemelkedő központjában kell lenniük. Itt szükségképp figyelembe jön Róma és Bizánc, de nem feltétlenül az akkori német terület.

6. Minthogy az idő átállítása quasi szakrális tevékenység, s a titkosság is feltétlenül szükséges, az egyháznak, nevezetesen a pápának és legszűkebb környezetének közre kellett működni a műveletben.

7. Célszerűsége és meggyőző volta miatt elfogadjuk Illig ajánlatát a három évszázadra nézve, ám csupán a 600.-tól 900.-ig „tartó időt” tekintjük költöttnek.

8. A tettesek maguk is kortársai az „időugrásnak”, mert így a kivitelezhetőség esélyei jobbak, mintha az „időt” maguk mögött gyártanák csupán.

 Az egyik „tettes”?

A költött idő tehát a 600-tól 900-ig terjedő időszak, így a tetteseket is 600 körül kell keresnünk. És aligha találnánk tiszteletreméltóbb és a dolog kivitelezésére alkalma-sabb jelöltet, mint az 590-től 604-ig uralkodó Nagy Szent Gergelyt, aki a pápaság világi hatalmának alapjait lerakta, s egyúttal az apostoli kort követő idők legnagyobb egyház-szervezője volt.

Mindezt azonban a legnagyobb csodálattal és tisztelettel kell leírnunk az irónia leg-halványabb árnyéka nélkül, mert mint látni fogjuk, a mű hatalmasra és a maga nemében tökéletesre sikeredett. (Megjegyezve természetesen azt, hogy ha egyáltalán létrejött a mű.) Hisz, ha tökéletes, úgy épp azért az, mert létrehozásának ténye alighanem mindig is a legnagyobb bizonytalanságban fog maradni.

Az ő kortársa a bizánci császári trónon Maurikios (582-602), aki annak ellenére viszonylag jelentéktelennek tűnik, hogy majd két évtizeden keresztül viselte a császári koronát. Ám elékezzünk: a két nagy nem élhet azonos században, hiszen így konspirá-ciójuk hamar lelepleződhet.

A „társtettes” és a „segédek”

A bizánci társtettest, tehát alighanem a 900. körüli időben kell keresnünk. És lám, a 900-at övező években már valóban találunk egy Nagy Szent Gergelyhez fogható ural-kodót, éspedig IV. (Bölcs) Leó személyében, akinek uralkodása a 886. és 912. közötti időszakra van feltüntetve.

Nagy Szent Gergely és Bölcs Leó uralkodásainak évszámaival kapcsolatban a pontosí-tásokat később tesszük meg. Most azonban lássuk kik ültek akkoriban Európa jelen-tősebbnek mondható trónjain, a művelet végrehajtása során kikkel kellett „számolnia” a „Nagy”-nak és a „Bölcs”-nek.

Németország trónján ekkoriban IV. (Gyermek) Lajos ült (900-911), aki – amint a már hivatkozott Egyetemes történelmi kronológia is említi – „a püspökök (különösen Hatto, mainzi érsek) befolyása alatt áll.” (ld. Egyetemes történelmi kronológia hivat-kozott kiadás 108. oldal)

A „Nagy”-nak és a „Bölcs”-nek Franciaország tekintetében sem kellett túlzott intellek-tuális ellenállástól tartania, hisz az ország trónján ekkoriban IV. (Együgyű) Károly ült (898-923). Károlyt Rudolf, Burgundia hercege elfogatja és bebörtönözteti, majd 923-ban maga ül a trónra, és egészen 936-ig uralkodik.

Franciaországban a X. században még nem sok nyoma van a keresztény monarc-hiának, ám annak annál inkább, hogy a kellő időben éppen egy alkalmatlan, „együgyű” ember ül a trónon, mégpedig meglepően hosszú ideig, két és fél évtizedig.

Németország uralkodóiban sem feszülhet Nagy Károlyhoz méltó keresztényi buz-galom, hiszen az állítólagos nagy előd, állítólagos keresztény hagyományaira fittyet hányva I. (Madarász) Henrik király (919-936) a fritz-lari királyválasztáson még kerek-perec elutasítja az egyházi szentesítést, a koronázást. (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 109. oldal)

Rómának németföldön alighanem először I. Ottóval van szerencséje, akit 936-ban Aachenben végül is sikerül megkoronáznia a mainzi érseknek (Ld.: ugyanott),aminek jutalmául Ottó megkapja a Gergelyt és az állítólagos Károlyt is megillető „Nagy” melléknevet.

Franciaország sem maradhat el azonban az új rendbe való betagolódásban, s 987-ben Capet Hugó személyében végre Róma számára is megbízható uralkodót juttat-hat a királyi székbe Adalbert reimsi érsek. (ld. Egyetemes történelmi kronológia, 106. oldal)

Az idő valószínűsíthető 600-as/900-as átállításától, és a Gyermek, illetve Együgyű uralkodóktól, tehát még évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy Róma-hű uralkodók akadjanak francia és németföldön.

Napjaink Római eseményeiből is köztudomású tény, hogy a katolikus egyház a pogány vagy ingadozó területek hitbuzgalmát nemzeti szentek avatásával kívánja előmozdítani. Ez Róma pasztorációs tevékenységének bevallott eszközeihez tartozik. Ám mit tehet Róma ott, ahol nincsenek olyan valós személyek, akiket példaképül lehetne állítani a megtérítendők elé. Nem marad más hátra, minthogy teremteni kell ilyen alakot. Egy nagy uralkodót, aki mint közös hős egybe fogja Franciaországot és Németországot az éppen akkor Attila jussára hivatkozó honfoglaló magyarokkal szemben. Csakhogy ehhez helyet kell csinálni a történelemben: mondjuk háromszáz évet. Illig maga sem hanyagolja el a magyarokat, mint hatalmi tényezőt, s amint írja: „…persze mindenekelőtt a kalandozó magyarok jelentették az igazi veszélyt.” (ld. Illig i.m. 432. oldal)

 A magyarok

Ha azonban a dolgot alaposabban megvizsgáljuk és Illig gondolatának megfe-lelően nem 900-at, hanem 600-at írunk, akkor be kell látnunk, hogy a magyarok első-sorban nem azokra a németekre jelentettek veszélyt, akik a Nibelungen-liedben bölcs és fényes uralkodóként emlékeznek Attilára. A „magyar veszedelem” inkább Rómát fenyegette, ahol alig több mint száz esztendeje Attila egy hű emberének fiával, Romulus Augustulussal szűnt meg végleg a császárság, illetve azt az Itáliát, melynek Ravenna nevű városában alig több, mint hatvan éve egy Athalarik nevű, ráadásul ariánus uralkodó tartotta székhelyét.

Ha a magyarok történetesen Ravennában rendezkedtek volna be és Theodorich-hoz hasonlóan az ariánus vallást vették volna fel, úgy az örök városnak – mint politikai és spirituális központnak – alighanem vége lett volna, s valószínűleg arra a provinciális sorsra jut, mint amilyenre végül is Ravenna jutott.

Gergely motívumai

És ezen a ponton eljutottunk az egyik leglényegesebb tényezőhöz, a „miért”-hez, Nagy Szent Gergely személyiségéhez és motivációjához.

Tudvalevő, hogy Gergely régi római szenátori rendű családból származott, és élete so-rán betöltötte Róma legmagasabb közigazgatási tisztét is, a prefektusságot.

Annak ellenére, hogy I. Benedek vagy II. Pelagius a római egyház diakónusává szentel-te, nem lehetett számára közömbös az a körülmény, hogy az Anicius nemzetség sarja volt, s az antik kultúrán nevelkedett rómaiak utolsó nemzedékéhez tartozott. (ld. Pallas Gergely címszavát, ill. Szentek Lexikona, Duna Könyvkiadó, Budapest, 1994., 116. oldal)

Amint Gergely Jenő kitűnő munkájában írja róla: „Őt szokás az utolsó ókori és az első középkori pápának tekinteni. Pápasága a keresztény ókor és a keresztény közép-kor fordulóján állt.” (ld. Gergely J.: A pápaság története, Kossuth Könyvkiadó, Buda-pest, 1982., 50. oldal)

Ezen a köztudomású tényen azonban – megemlítésén túl – igen könnyen szokás átsiklani, holott két jelentős kérdés is felmerül ennek kapcsán.

1. Mennyiben volt aktív alakítója Gergely annak a történelemnek, melyben a fordulópont éppen az ő pápaságára esik?

2. Ha Gergely alakja két kor határán áll, úgy személyében mennyi az antik és mennyi a középkori?

Kezdjük a második kérdéssel. A hagyományos – kimondatlanul a „fejlődés” gondolatát preferáló – történelemszemlélet igencsak hajlik arra, hogy régmúlt korok hőseiben kizá-rólag napjaink előfutárát lássa, s megfeledkezzék az egyik legfontosabbról, az ifjúkori élményekről, a mélyebb gyökerekről. Az a hajlandóságunk, hogy a tegnapban a mát ünnepeljük, gyakran vonja el tekintetünket a lényegről, a tegnap valóságáról. Valahogy ekként állunk Nagy Szent Gergellyel is, akit 1400 év távlatából is inkább hozzánk, mint a caesarokhoz érzünk közelebb lévőnek. Holott 540 körüli születését körülbelül harmad annyi idő választja el Augustustól, mint mitőlünk. S ha ő maga áll a korszakhatáron, vajon nem feltételezhetjük-e alaposan, hogy noha műve hozzánk köti őt, ám nevelte-tése, műveltsége, szemlélete inkább az antik Rómáé. Műve tudatos volt, ám jelleme, gondolkodásának antikos környezete nem választásán múlott, és aligha feltételezhetjük azt, hogy éppen ő tudta volna kivonni magát teljesen a pogány kor még mindig meglévő hatásai alól.

Amint Spengler rámutat a Nyugat alkonyában, az antik embernek ha volt is törté-neti tudata, az távolról sem hasonlított a Nyugat történelemszemléletéhez és időfel-fogásához. Az antik időelképzelést egy sajátos jelenidejüség és a dolgok körforgásának képzete jellemezte. Jobbára ez volt a jellemző a görögökre és a lationokra is annak elle-nére, hogy ismertek egyfajta lineáris időszámítást az olympiai játékoktól, illetve a város alapításától vezetve azt. Ez azonban inkább technikai jellegű eljárás volt, s nem kapott olyan, szinte transzcendens értelmet, mint később a Krisztus születésétől, illetve majd a Mohamed menekülésétől eredeztetett időszámítás.

Volt azonban az antik világban egy szinte szakrális időszámítási mód, mely nem teljesen volt lineáris: ez pedig az etruszk saeculum számítás.

Amint Kenediné Szántó Lívia írja: „Az etruszk időszámítás alapja a „saeculum” (század) számítás volt, egy saeculum azonban nem minden esetben jelentett száz évet.

Tartamát egy adott időszakban az elsőként érkezett gyermek születése napjától az adott időszakban született, utolsóként távozó öreg halálának napjáig számították. (…) Kiszámításához a Volsiniiben lévő Norita istennő szentélye nyújtott segítséget, ahol az évente megrendezett népünnepély alkalmával egy-egy szöget vertek a falba. Ezek jelen-tették az évek futását. (…) Az etruszkok hite szerint, amint az egyén élete születésétől kezdve felfelé ível, majd elérve ereje tetejét, hanyatlásnak indul, úgy a népek is szület-nek, fejlődnek, majd a csúcsot elérve hanyatlanak a megsemmisülés felé. Az etruszkok mint nép 8-10 saeculumot reméltek maguknak.” (ld. Kenediné Szántó Lívia: Az etrusz-kok nyomában, Corvina Könyvkiadó, Budapest, 1977., 53.-54. oldal)

Rómában, ahol a Disciplina Etruscát a Kr.e. II. században a senatus törvénybe iktatta (ld. Az antik Róma napjai, Tankönyvkiadó, Budapest, 1986., 20. oldal), jól ismer-ték a saeculum számítást is, mely nem más volt, mint egy félig szakrális játék az idővel, melynek kezdete és vége is van. Sors és idő egybefonódik e felfogásban, tehát aki a sorsot akarja befolyásolni annak az időt kell „átalakítania”: aki időt nyer életet nyer.

Valahogy ekként gondolkodhatott az antik műveltségű, ám már keresztény római Gergely, amikor a népvándorlás viharában Itália és a római egyház egy kis lélegzet-vételnyi időhöz jutott. A másik római elv, amit figyelembe vehetett, alighanem az „oszd meg és uralkodj” szabálya volt.

Elválasztani az Attila alatt egymással békében élő germán és hun elemeket, illetve a magyarokkal szemben létrehozni egy „francia-német” koalíciót, melynek uralko-dói a korona elfogadásával Róma spirituális hűbéreseivé válnak. Nagy Károly alakja e sosem volt koalíció pecsétje lett volna, ám ehelyett csak viszályt hintett el németek és franciák között a valószínűleg fiktív hagyaték felett.

Másfelől, ha az Attila-fiú Irnik „bolgár”-jait háromszáz év és egy 870-ben (tulajdonképp 570-ben) nyélbeütött térítés választja el a honfoglaló magyaroktól, úgy az elszigetelt és a „bolgárokkal” nem egyesült magyarok az erős, Nagy Károly-i hagyatékú Nyugattal találják szembe magukat, s Róma az örök város maradhat.

Gergelyt tehát – ha az „időugrást” véghezvitte – alighanem egyaránt vezette egy-háza megoltalmazásának nemes szándéka, és római patríciusi törekvése az imperium romanum helyreállítására.

Dümmerth jóval Illig 1992-es felfedezése és teóriája előtt, tehát mit sem tudva egy Nagy Károly hamisítás lehetőségéről, igen tárgyilagosan ekként fogalmaz:

„Az Árpáddal egy időben élő európai dinasztiák ugyanis nem voltak oly régiek, hogy mitikus hagyományokkal rendelkezhettek volna.” (ld. Dümmerth i.m. 83. oldal)

Égetően szüksége lehetett Rómának egy olyan képre, mely helyettesíteni volt hivatott Európa akkori fejedelmeinek nem létező mitikus, legendás múltját. A legendagyártás egyébként igen kitartó jelensége volt az európai történetírásnak. Amint a XIV.-XV. szá-zad vonatkozásában igen találóan jegyzi meg Huizinga: „A királyok jellemzését néhány őstípusra vezetik vissza, többé-kevésbé mindegyik valamely irodalmi motívumnak felel meg.” (ld. Huizinga: A középkor alkonya, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979., 14. oldal)

De mennyire igaz ez a nem létező királyra, Károlyra, akinek mintájául alighanem a történeti Attiláról szóló mendemondák szolgáltak.

Attila, Gergely 540 körüli születése előtt kb. 80-90 évvel halt meg, s ez éppen az az időszak, amelynek távoláról egy nyíltértelmű gyermeknek apja vagy nagyapja beszélni szokott. S ezeknek a történeteknek a nyomai bizony hatvan év után is kitörölhetetlenek. A történetek a legyőzhetetlen Attiláról szóltak, aki csak Leó pápa csodás közbe-avatkozása miatt nem dúlta fel az örök várost. Aztán egy újabb történet Attila Orestes nevű tanácsosának fiáról, akit végül is sikerül a császári trónra juttatni. Majd Teodorich, aki vagy hun volt, vagy nem, ám – mint a Detréről szóló német fámákból tudjuk – szintén Attila udvarához közel állhatott.

A gyermek Gergely fejében a legnagyobb borzadást kiváltó gondolat alighanem az Itáliát időről-időre visszatérve fenyegető hun veszedelemé volt (függetlenül attól, hogy az Örök Várost nem Attila és hunjai, hanem Kr.u. 410-ben a nyugati gót Alarich illetve Kr.u. 455-ben a vandál Geiserich dúlta fel és rabolta ki). S hogy mindez kamasz-korában patríciusi önérzetét is sérthette, azt szinte biztosra vehetjük.

Milyen jó is volna, ha lenne egy nagy király ott fenn északon, aki ugyanolyan rendít-hetetlen és a népek erejét egyesítő hős, mint Attila volt egykor, csakhogy immár keresz-tény bajnok, amolyan athleta Christi, aki Róma vazallusaként megoltalmazná a várost a „hun hordáktól”.

Pszichológiailag tökéletesen érthető egy ilyen hős elgondolása, ám ahelyett, hogy az álom valósággá válna, mit látni az Alpok felett? Egymással torzsalkodó germán törzs-főnököket, akik mikor tehették Attila fejedelmi udvarába küldték fiaikat a lovagi szoká-sokat megtanulni. Kiábrándító kép. S ha a hős nem akar eljönni magától, hát meg kell teremteni. De addig is keresztény hitre kell téríteni a pogány germánokat.

Amint Gergely Jenő már hivatkozott munkájában a nagy pápáról írja: „…az ő szemében az egyház és a pápaság számára a jövő a germán nyugati világ katolikussá tétele…” (ld. Gergely i.m. 50. oldal)

De nem felejthetjük el, hogy gondolkodását nem csupán egyházfői, hanem patrióta szempontok is befolyásolták. Védelmiek éppúgy, mint az Imperium Romanum sajátos feltámasztásával kapcsolatosak. Amint Gergely Jenő írja: „Leó pápa elméletileg, I. Gergely pápa pedig gyakorlati - gazdasági és egyházszervezési - politikájával elő-készítették az utat, amely a középkorban a pápák világi uralmának és univerzális politi-kai hatalmának kibontakozásához vezetett.” (ld. Gergely i.m. 50. oldal)

De egyelőre még a védelmen van a sor. Nagy veszedelem ugyanis, ami Rómát fenyegeti, hiszen a hun királyság sajátos többnemzetiségű államstruktúrájával és szak-rális királyságával a legkomolyabb versenyt támasztja Rómának, mely szintén nemzetek feletti, univerzális hatalmat kíván magának, szintén szakrális és hierarchizált fejedelem-ségi formában, és szintén világi hatalmat is megtestesítve.

Ezek a formális egyezések a legtávolabbról sem jelentik azt, hogy egyenlőség-jelet lehetne tenni a hun király és a pápa hatalmának természete között. Ám ha el is fogadjuk a pápa hatalmának kivételes, apostoli jellegét, van mégis egy fontos momen-tum, ami a pogány germánok szemében vonzóbbá tehette a hun király hatalmát, mint a pápáét. Az nevezetesen, hogy a hun szakrális király hatalmának elfogadása mellett a betagozódott népek szokásaikat és vallásukat háborítatlanul megőrizhették. A hun birodalom tehát nem csupán katonailag, hanem ideológiailag is a legnagyobb riválisa volt a pápaságnak, és a pápák aspirációinak. S ha mindehhez azt is tekintetbe vesszük, hogy – amint korábban írtuk – Theotimus, Theodoretos és Orosius értesítései szerint a hunok keresztény hitre térése már 400 körül, tehát már Gergely születése előtt kb. másfél évszázaddal nagy lendületet vett, beláthatjuk, hogy a Róma tekintélyét helyre-állítani igyekvő Gergely számára egy keresztény hun királyság lehetősége talán még nagyobb politikai veszélyt jelentett, mint egy elszigetelt, egyelőre „pogány” magyar fejedelemség realitása.

Gergely tehát mint római patrícius és mint a római egyház feje, alighanem engesztelhetetlen ellenérzéssel viseltetett a hun birodalommal szemben, amelyben talán egy új Rómát is felismerni vélhetett.

A saeculum

Ennyit tehát Gergelynek – a hun birodalommal kapcsolatos – okkal feltételezhető attitűdjéről.

Most azonban lássuk, nem számíthatott-e véteknek, bűnnek egy olyan tett, csalás, amely Krisztus születésének idejét érinti.

A legnagyobb meglepetésünkre Saeculum cím alatt a következő lakonikus meg-határozást találjuk a Pallas-ban: „Évszázad; másrészt a világi társadalom, ellentétben az egyházzal és a papsággal.” Hogy mit értettek az etruszkok saeculum alatt, azt a korábbiak során láttuk: szakrális jellegű és sajátosan meghatározott évszázadot. De miként határozza meg a saeculumot az a latin-magyar szótár, mely csak az antik latint veszi alapul, tehát nincs tekintettel a középkori kifejezésekre és értelmezésekre. Itt a saeculum emberöltő, emberélet, kor(szak), idő, korszellem, század, hosszú időszak, nemzedék értelemmel van csupán megadva, tehát itt szó sincs a világi társadalom és az egyház kettéválasztásáról, megkülönböztetéséről. Ez a distinkció tehát alighanem középkori eredetű és az értelmét sem túl nehéz belátni.

Az etruszk saeculum az italikus (tehát latin, szabin) Rómában szakrális fogalomból előbb profánná változott, majd a középkorban valamikor kifejezetten a világiasság értelme társult hozzá, elhatárolandó az egyházi, papi dolgoktól. Csakhogy ez ugyancsak arra enged következtetni, hogy magában az időszámításban is érvényesül egy kettősség, nevezetesen a világi idő és az egyházi idő kettőssége.

Ennek a megkülönböztetésnek azonban csak akkor van értelme és létjogosultsága, ha a kétféle idő nem esik egybe, az egyik „többet”, a másik „kevesebbet” mutat. Illig találóan hívta fel a figyelmet arra, hogy Róma az első szent évet 1300-ban hirdette meg, holott az indokoltabb lett volna 1000-ben. Ám most már láthatjuk azt is, hogy létezik kétféle időszámítás, egy világi és egy egyházi, egy szekuláris és egy szakrális. Ha tehát az egyház számon tartja Krisztus születésének valós évét, úgy felmentve érezheti magát a bűn vádja alól. Különösen pedig akkor, ha Jézusnak azon szavait, hogy „Veletek vagyok minden nap az idők végezetéig.”, akként értelmezi, hogy Jézus maga tette a világ számára közömbössé inkarnációjának történeti idejét.

A saeculum számítást tehát Gergely nemcsak hogy ismerhette, de a saeculum fogalmának minden bizonnyal ő adott új értelmet, s e tettét a keresztény hitvallás szerint nem kellett bűnnek tekintenie.

A praktikus szempontokon túl valószínűleg szintén etruszk emlékként merül föl a költött évek 300-as száma, hisz náluk ugyan a legszentebb szám a 12 volt, de különös tiszteletnek örvendtek ezek osztószámai is. (ld. Kenediné Szántó Lívia i.m. 56. oldal)

Jellegzetes momentum talán az is, hogy Gergely az első pápa, aki felölti magára az egyértelműen az etruszk gyökerekre visszautaló pontifex maximusi címet (ld. Gergely Jenő i.m. 35. oldal)

A már hivatkozott Szentek Lexikona a Gergellyel kapcsolatos legendák közt említi, hogy a szent pápa olykor megmondta a jövőt. Akár igaz ez, akár nem, már önmagában az is igen árulkodó, hogy Gergelyről ilyen legendák keringhettek. S valóban, talán a régi római királyok korában érezte magát, amint – szinte egy Sibylla könyv szerzőjeként – megírta, megíratta a jövőt 600-tól 900-ig.

Feltűnő az is, hogy az általunk Gergely társának feltételezett X. századi Bölcs Leó is jóstehetséggel megáldott hírében állt. Amint a Pallas említi: „Leónak tulajdonítják még a Konstantinápoly sorsára vonatkozó jóslatszerű mondásokat is.” (ld. Pallas Leó címszó)

 A színlegesség

Ha elsődleges témánk az „időhamisítás”, úgy fel kell figyelnünk az egyéb szín-leges mozzanatokra is Gergely pályája kapcsán.

A pápaság anyagi forrásait megteremtő földbirtokadományokat ugyanis nem a pápának és nem is az akkor még nem létező jogi személynek, az egyháznak juttattak, hanem Szent Péternek, akinek birtokát, a Patrimonium Sancti Petrit a pápa igazgatta. Olyan színleges eljárás ez, mint az ősi és vélhetően etruszk gyökerű in iure cessio-s átruházás (ez utóbbi egy fiktív tulajdoni per által való elidegenítés). Az etruszk eredetű igazi gladiátori játékok is csupán színleges küzdelmek voltak, s csak az italikus plebs győzel-me után, a Kr. e. II. század körül váltak véres viadalokká.

Más helyütt kimutattuk, hogy az etruszk kultúrának – mely a rómaiban is tovább élt – milyen sarkalatos jegye volt a színlegesség és a szimbólumok tisztelete. Már a város megalapítása során Remusnak meg kell halnia, mert a barázdával kijelölt szimbolikus városfalon átugrani merészelt.

Az etruszk gyökerű római hagyományok tovább élnek a római egyházban is. Vélhetően a római szertartásrendet megállapító Gergely előírásai közé tartozik az a szabály, mely azt rögzíti, hogy a mise átváltoztatási részét a papnak olvasnia kell, mert ha elvétene akár egyetlen szót is, szakrális cselekménye nem vezetne eredményre, s a szer-tartásnak azt a részét meg kellene ismételnie. E szabály a régi pogány római szertartás formakötöttségének továbbélése.

Amint idősebb Plinius írja a pogány istentiszteletekről: „azt is láthatjuk, hogy a legfőbb magisztrátusok meghatározott imaformákkal fordulnak az istenekhez, annak érdekében, hogy egyetlen előírt szót se mulasszanak vagy hibázzanak el, valaki mindig írott szövegből mondja előttük az imát…” (ld. Plinius Naturális História XXVIII. 3. 10., in. Az antik Róma napjai hivatkozott kiadás 100. oldal)

Még a pogányság közelében

Gergely korában tehát még igen erősen jelen voltak a pogány hagyományok Rómában, sőt olyannyira, hogy tovább is éltek immár a római keresztény egyház keretein belül. És e továbbélésben – továbbéltetésben jelentős szerepe volt a szertartás-rendet szabályozó és a pogány pontifex maximusi címet is magára öltő régi római patríciusnak, Nagy Szent Gergely pápának. Hiszen 400 körül, amikor a térítők a hunok bimbózó hitbuzgalmát magasztalják, Rómában még meglehetősen bizonytalan volt a kereszténység helyzete.

Amint Geréb József hatalmas munkájában Theodosiusról említi: „A népies hagyomány azt beszélte, hogy a senatusra bízta annak eldöntését, vajon Itáliában és a szomszéd provinciákban a keresztény vallás legyen-e uralkodó, s hogy a szavazatok többsége a pogányságot elvetette. Halála után (395. januárius 17.-én) a pogányok mindazonáltal apotheosisban részesítették, amint ezt nemcsak Claudianus, a pogány rhetor-költő, hanem egykorú föliratok is bizonyítják.” (ld. Geréb J.: A rómaiak története, Franklin-Társulat-Révai Testvérek, Budapest, 1899., 617. oldal)

Vagy amint Kenediné Szántó Lívia rámutat: „Hogy a Disciplina Etrusca még a korai kereszténység időszakában is mennyire eleven volt, annak bizonyítéka, hogy i.sz. 408-ban, mikor a nyugati gótok Rómát ostromolták római feljegyzések szerint etruszk villámjósok ajánlották fel segítségüket.” (ld. Kenediné Szántó Lívia i.m. 56. oldal)

A 24. órában

Gergely tehát lerakta ugyan a keresztény középkor alapjait, ám családi és nemzeti hagyományai, illetve egész műveltsége a pogány antik korhoz kötik őt. Egy hanyatló nagy kultúra utolsó tanúja ő, akit éppúgy taszít korának dekadens léhasága, mint kb. hatvan esztendővel korábban rokonát, a szintén az Anicius nemzetségből származó rendalapító Szent Benedeket. Gergely csak azt kívánja átvinni Róma hagyományaiból az általa teremtett, de nélküle is valamiképp beköszöntő új korszakba, amit arra érdemesnek gondol. Ezek közül a legfontosabbak: az Imperium Romanum eszméje (tanúsítja ezt az egyik, ha nem a „legimperialistább” római császárral összefüggő Gergely-legenda, mely arról szól, hogy „Gergely a Szent Péter templomban Traianus császár miatt sír, akinek szelídsége ellenére a tisztítótűzben kellett szenvednie. Egy hang jelentette Gergelynek, hogy a császár kiszabadult.”, továbbá az ezzel kapcsolatos ábrázolási forma, amelyben a birodalom határait véres háborúkban kiterjesztő uralkodó a következőképpen szerepel együtt a szent pápval: „a megszabadított római császár, Traianus, akit Gergely felemel” /ld. Szentek lexikona, hivatkozott kiadás, 116. és 117. old/.) a pontifikátus valamint a régi szertartások formalizmusának szakrálitása. Ehhez a hagyatékhoz többé-kevésbé már hozzátartozik maga a kereszténység is. Mindezt vállára véve úgy próbálja átvinni az új kor túlsó partjára, mint a legenda szerint Szent Kristóf a gyermek Jézust.

Gergelynek azonban, aki Rómát éppúgy át akarta menteni, mint a keresztény-séget, látnia kellett azt is, hogy hazáját népek tengere veszi körül, s hogy talán már maga az idő is túllépett eszméin.

A gót származású II. Bonifác személyében 530-tól 532-ig – tehát Atalarich uralkodása idején – már a római egyház is egy homo novus vezetése alá került. Ráadásul ennek pápasága alatt vezették be az új, Krisztus szerinti időszámítást. (ld. Gergely Jenő i.m. 48. oldal), melynek alkalmazása azonban később vált általánosan elterjedtté. Mintha mindez egy új kor nyitánya volna, s Rómának, a birodalomnak végleg bealkonyulna.

Nagy Szent Gergely több mint valószínű „hun-fóbiájáról” már tettünk említést. Ezt pedig csak növelhette, hogy a VI. századra a római elem nem csupán katonai tekintet-ben látszott alulmaradni a hunokkal, illetve hun-utódokkal szemben, hanem szellemi-spirituális téren is. Hiszen II. Bonifáccal nem csupán egy „gót” került a pápai székbe, de egy egészen új szellemiség is: a pápaság eladdig áttekinthetetlen viszonyait őtőle kezdte felváltani a rendszeresség, a kiszámítható működés. (Hogy II. Bonifácra valami miatt neheztelhetett az őt követő kor katolikus egyháza, jól mutatja, hogy ő a legelső pápa, akit halála után nem avattak szentté, noha ez őelőtte századokon át szinte hivatal-ból járt a Péter-utódoknak; ld. Gergely J. i.m. 424-425. oldal.)

De kinek a munkájára támaszkodott II. Bonifác? Ki volt az, aki a Krisztus szerinti időszámítást kialakította, s akinek munkája megalapozta egy új rend – sőt a rend – meg-teremtését az egyházban? E személy nem más volt, mint Dionysios Exiguus, egy görögös-latinos név alatt meghúzódó homo novus. Amint a Pallas írja: „D. Exiguus (a kicsi) mely melléknevet nem kis alakjától nyerte, hanem alázatos szerénységből viselte. Scitha származású (…) szerzetes volt, ki Gelasius pápa halála után (496) Rómába ment s ott élt – egy ideig dialektikát is tanítva – egész haláláig, 536-ig.” (ld. Pallas: Dénes címszavát; a Dionysios címszó a Dénesre utal vissza)

Ez a szkíta szerzetes az Al-Duna vidékéről származik, s állítólag itt is számította ki Krisztus születésének évét. De mit keresett az Al-Dunánál egy szkíta 500. körül, tehát a hun birodalom állítólagos bukása után kb. 30-40 évvel, illetve a bolgárok ugyanitt történő megjelenése előtt több mint száz évvel? A szkíta (ha tetszik hun) Dionysios Exiguus al-dunai felbukkanása inkább arra enged következtetni, hogy a „hun-maradé-kok” nem vert seregként széledtek szerte, hanem oly jelentős számban maradtak az Attila által egykor birtokolt területeken, hogy közülük tudós egyházi emberek is kikerül-tek, kikerülhettek. Statisztikailag ugyanis kizárható, hogy Attila hun-szkíta népéből mindössze egyetlen ifjú maradt volna hátra, s az – szkíta identitását megtartva – az egyik legjelentősebb egyháztörténeti személyiséggé vált.

De lássuk tovább a Pallast idézve, mit köszönhet az Egyház ennek a derék szkíta szerzetesnek: „A latin és görög nyelvben egyaránt jártas szerzetes több görög egyházi munkát fordított latinra. De főleg két dologgal örökítette meg nevét:

1. Ő volt a mai évszámításnak, mely szerint az éveket Krisztus Urunk születésétől számítjuk kezdeményezője.

2. Ő volt az egyházi jogforrások első rendszeres összegyűjtője a latin egyházban. István salonai (damát) püspök számára lefordította az 50 apostoli kánont, valamint a IV. században tartott 7 görög zsinat határozatait, ezekhez csatolta az afrikai zsinatok határozatait. Ezen első gyűjteményét még egyszer átdolgozta, s ezen javított átdolgozásban közli a 419. tartott afrikai zsinat összes határozatait. Később Julian római pap buzdítására összegyűjtötte Siriciustól II. Atanázig (384-498) a római pápák decretumait. E két munkája később összefűzve, mint az egyházi jog első rendszeres gyűjteménye, nagy tekintélynek örvendett a latin egyházban.” (ld. Pallas ugyanott.)

Látható tehát, hogy az egyházi jog megalapítója egy homo novus, történetesen egy szkíta tudós volt. E körülmény is ugyancsak fájó lehetett annak a római Gergelynek, aki a jogot kifejezetten római művészetnek tekinthette.

Hunok, gótok, szkíták mindenütt: a világi hatalomban, Róma püspöki székében, s a tudományban. Itt határozott cselekvés szükségeltetik.

Még csak kb. 60 évre tekintett vissza az új időszámítás, (melynek napi alkal-mazása ekkor nem volt még szokásban) amikor Róma egykori prefektusa, Gergely került Péter apostol trónjára.

Az avaroknak nevezett és Attila népétől nemigen különböző csapatok azonban már kb. húsz éve látogatják Európát, s félő, hogy a „bolgárokkal”, illetve az Ibérián lévő „nyugati gót” maradványokkal egyesülve Itáliát veszik célba. A keleti gótként emlegetett Theodorich Ravennájában Amalasuntha és Athalarich halálával alig több, mint ötven éve üresedett meg Itália királyi trónja.

Bizánc kilátásai sem jobbak. Az Al-Duna közelségében maradt, magukat szintén Attilától eredeztető bolgárok az „avarokkal” egyesülve nem sok jót ígérnek a kelet-római császárságnak.

Ha valaki, úgy egy római igazán tudja mi a jogcím. Ezt kell tehát diszkreditálni, s egyúttal a jól bevált oszd meg és uralkodj politikáját folytatni.

Érdekes egybeesés, hogy a „bolgárok” éppen akkortájt – tehát 870 körül – veszik fel a keresztséget, s kapják meg – Európában elsőként – a „nemzeti” nyelvű szertartás jogát, amikor a magyarok első támadásaikat intézik a „frank birodalom” ellen. Ez a nemzeti nyelv pedig a szláv. Irnik utódainak „bolgár” birodalmában bizonyára számos szláv is van, de az „ogur-bolgár” birodalom egyházának nyelve mégsem az ogur, hanem a szláv lesz.

Ezzel a manőverrel

1. szembeállíthatók a „pogány” magyarok a keresztény bolgárokkal, másrészt

2. ellentét vihető a bolgár birodalom ogur és szláv elemei közé.

De térjünk csak vissza 570-590 tájára, az épp ekkor felemelkedő „avar” birodalom korába. Germániában anarchia, pontosabban már fel vannak léptetve a történelemkönyvek lapjaira az Illig által nem létezőeknek minősített frankok, kiknek tökéletesen jelentéktelen I. Chilperich királya ekkortájt uralkodik (561-584). Nagyjából ez, illetve a közvetlenül ezt követő kor a legsötétebb középkor.

Ibériában a „gótok” első nagy dinasztiája már kihalt. És e helyen szükséges megtennünk egy fontos megjegyzést. Ha valóban 300 évvel „állították át” a naptárat, úgy nem lehetett elegendő mindössze 300 év történetét megírni, de a 300 évet megelőző és követő valóságosan lefolyt évszázadok eseményeit is át kellett írni, hogy a költött és valóságos események szálai hibátlanul illeszkedjenek.

Ha tehát azt látjuk, hogy a VI. század közepe táján Ibériában a nyugati gótok rejtélyes módon eljelentéktelenednek, élhetünk a gyanúperrel, hogy ez csupán a költött kort bevezetni hivatott dramaturgiai fordulat.

Amint Geréb a 300-as évek végének állapotáról írja: „Hunok, gótok és alánok harcoltak oldala mellett gallusok és germánok ellen.” (ld. Geréb i.m. 613. oldal)

Mármint Theodosius császár oldalán együtt harcoltak a gótok és a hunok. A germán fejedelmek később is megbékéltek a hun uralommal. Mindenesetre a gótokat és hunokat a IV. század vége egymás szövetségében találja. Később a gótok körében eleven és szinte már idilli Attila emléke.

Ehhez képest a catalaunumi csatában, 451-ben egymással szemben állnak a nyugati gótok és a hunok, miközben a keleti gótok Attila uralma alatt maradnak.

Ám ne higgyük, hogy ettől a nyugati és keleti gótok ellenségek, hiszen a keleti gót Nagy Theodorik a nyugati gótok segítségére siet azok válságos helyzetében. Zavaros korszak ez – maradjunk ennyiben. Egy azonban valószínű, ha Attila utódai megjelennek a VI. század vége felé Nyugaton, úgy őket elsősorban a bolgároktól és a gótoktól kell elszigetelni.

Gergely számára szövetségesként Bizáncon kívül egyedül a gallok és a germánok maradnak, melyek közül a germánok kifejezetten bizonytalan fegyvertársak. Mindesetre csodák-csodája a „frank birodalom” éppen a gall és a germán területeken fog megszületni, míg a „gótok” lakta Ibériára utóbb rászabadulnak a mórok.

Sürgető szükség van tehát a VI. század végén egy Róma-szövetséges gall-germán koalícióra az esetleges „avar-gót” találkozás megakadályozása céljából, mint ahogyan hasonlóképpen szükség van egy „avar-bolgár” egyesülés lehetetlenítésére is.

Jöhet tehát Nagy Károly, a hitbuzgalom föllendítője, a keresztény „nemzeti” hős, mely mint frank uralkodó egységbe fogja a gallokat és a germánokat, illetve jöhet végre az időugrás.

A kivitelezés

Ha valóban volt időugrás, nem feltételezhetjük azt, hogy annak ne lettek volna diplomáciai előzményei. Arról van nevezetesen szó, hogy a germánok megtérítését célul tűző Gergely az első puhatolózó lépéseit már valószínűleg pápává választása előtt megtehette. A terv alighanem már kolostornak berendezett házában megszülethetett, a kivitelezés azonban időt igényelt, illetve egy szinte szakrális időpontot, a 600. esztendőt. Több mint egy évszázad távolából (kb. 580-at írhatunk, s Attila 453-ban halt meg) már nem lehetett oly nehéz meggyőzni az írni-olvasni nem tudó, ám komoly politikai aspirációkat dédelgető germán és gall fejedelmeket, hogy királyi népből valók, Nagy Károlyéból. Emezek valakire még emlékezhettek, más kérdés, hogy azt Attilának hívták és hun volt. De aki az emberi természet gyöngéit ismeri – márpedig Gergely bizonnyal ismerte – az tudhatja, hogy az ember a legképtelenebb mesét is elhiszi, ha az reá nézve hízelgő és terveit általa igazolni látja.

Meg lett tehát teremtve az ősi múlt, ám méltónak is kell rá lenni, meg kell keresztelkedni és a pápa hűbéreseként a koronát el kell fogadni. (Mint láttuk, Madarász Henriknek mindez „háromszázhúsz” év múlva sem kellett).

Ha az első variáció nem válik be, marad a „bábkormányzat” felállítása, egy „Együgyű”-nek, illetve egy „Gyermek”-nek a hatalomba segítése.

A hihetetlenül nagy családi vagyonnal rendelkező, patrícius Gergelynek, aki több éves bizánci tartózkodása alatt nem csak az állami élet minden csínját-bínját, de a diplomácia mesterfogásait is elsajátíthatta, nem jelenthetett megoldatlan nehézséget két korlátozot-tan beszámítható embert "királlyá" emelni két belső zavarokkal küszködő és a nomád életmódot alig elhagyott országban.

Természetesen mindezek csak feltételezések, amelyek a IV. század végének, illetve a X. század elejének gondolati összekapcsolásán nyugszanak. Ám a lényeg pontosan az – és ebben van Illignek hihetetlenül igaza -, hogy Európa e két időszaka rendkívül hasonlatos civilizációs képet mutat, melyet csupán a háromszáz év elgondolá-sa és a meggyőző bizonyítékok nélküli Nagy Károlyi–jelenség választ el egymástól.

Mármost, ha a gót II. Bonifác által bevezetett, de a szélesebb körben nem ismert naptáron igazítunk 300 évet, úgy elegendő hely keletkezik egy kitalált történelem meg-alkotására mely, mint ideológiai kapocs, tartósan Rómához fűzheti Galliát és Germániát. Britannia kevésbé érdekes, ám biztos, ami biztos, oda is egy negyven főből álló missziót küldött Gergely. (ld. Szentek Lexikona 116. oldal)

Hogy Hispánia milyen sorsra jutott zömmel ariánus „gót”-jaival, már ismerjük: a mórok martaléka lett.

Illig „kitalált középkor” elméletével, noha e sorok lejegyzésének idejéig (2002. december) nem foglalkozott még a „szaktudomány”, ám a téma végre elérte a szélesebb sajtónyilvánosságot. Párdányi Miklós történész egy népszerű lap hasábjain – elismerve, hogy Illig művét nem olvasta – elmondta mindazt, amit a teória ellen általában fel szoktak hozni. Mint megjegyzi:

„ … egy ekkora svindlihez annyi dokumentumot kellett volna egymással keresztbe-kasul egyeztetni, olyan átfogó és tökéletesen szervezett, egész Európát behálózó hibátlan akcióra lett volna szükség, ami gyakorlatilag nem kivitelezhető. Tény, hogy a középkor korai szakasza a hamisítók virágkorának számít, ám ilyen összefüggő rendszert nem hozhattak létre az egymással gyakran homlokegyenest ellentétes érdekű európai hatalmasságok írnokai.” (ld. Nők Lapja, 2002. december 31., 16. oldal)

Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy Rómán és Bizáncon kívül Gergely korában nemcsak hogy európai hatalmasságok – illetve azok írnokai – nem voltak, de a mai fogalmaink szerinti Európa sem, úgy könnyen beláthatjuk, hogy a fentebbi ellenvetések a legcsekélyebb mértékben sem cáfolják Illig elméletét. Hisz Európa csak éppen most van születőben a római birodalom romjai fölött.

Gergely idején még nincsenek európai uralkodóházak, nincsenek királyi kancellá-riák. Ezzel szemben ez az időszak az, amikor Benedek rendjének kolostoraiban „iskolá-kat, könyvtárakat, könyvmásoló műhelyeket rendeznek be.” (ld. Gergely Jenő i.m. 56. oldal) S amint Gergely Jenő mindehhez hozzáfűzi: „A szerzetességnek ezt a formáját honosította meg az egyházban Gergely.” (ld. ugyanott)

A könyvek és iratok másolására, átírására, gyártására tehát rendelkezésre állott a szükséges kapacitás, sőt a szerzetes testvérek részére kifejezetten előírt engedelmességi fogadalom mellett.

Másfelől ha az „időugrás” Gergelyhez köthető, úgy nem is kellett túl sok iratot hamisítani, hiszen az elsőként készült valótlan tatalmú okiratok alapján állíttattak ki a későbbi, szintén valótlanságokat rögzítő iratok. S ez utóbbiak akár már teljesen jóhiszeműen is készülhettek. Inkább a múlt elrejtése lehetett a nagyobb feladat. Ám jól tudjuk a sötét középkor „századai” folyamán nem csupán a boszorkányok alatt csaptak magasra a lángok, de máglyára kerültek mindazon könyvek és iratok is, amelyeket az előbb kataló-gusnak, utóbb indexnek nevezett listákra rávezettek.

Hogy mi veszett el, s ami elveszett, mit bizonyíthatna, ma már senki sem tudja. Maradt csupán egy emlék szigorú barátokról, akik könyörtelenül és ellentmondást nem tűrően hajtanak végre egy parancsot, melynek valós okáról ma sem lehet biztos fogal-munk.

S ha azt is figyelembe vesszük, hogy Gergely idején még nem létezett a könyv-nyomtatás, s maga a kézzel előállított könyv szinte luxusnak számított, s így a könyvek, iratok mennyisége egyáltalán nem fogható mai tömegükhöz és elterjedtségükhöz, beláthatjuk, hogy nem csupán az iratok gyártása, de a régiek elpusztítása sem lehetett emberfeletti feladat. S alighanem az időben sem kellett régebbre mennie a pusztítandó iratok listájának, mint kb. 150 évre.

Ami pedig az egymással ellentétes érdekű hatalmak számát illeti, ez a gyakorlatban nem volt több kettőnél: Róma és Bizánc.

A hagyományos kronológia szerint 600-ban ugyan még nem kell számolnunk az iszlámmal, hisz Mohamed Mekkából Medinába majd csupán 622-ben fog menekülni, ám minthogy Illig elmélete közvetve érinti az iszlám időszámítást, érdekelt, s egyáltalán nem ellenérdekelt tényezőként kell számolnunk a mohamedanizmussal.

A pápák listája és egy vallomás

Láttuk tehát, hogy Gergelynek oka is, alkalma is lehetett a hamisításra, melyet azonban nem kellett, hogy bűnnek tekintsen. Most pedig tekintsük át, hogy mi módon találunk árulkodó jeleket a pápák szigorú és folyamatosnak tűnő névsorán.

Elöljáróban Gergely Jenő már hivatkozott munkáját idézve állapítsuk meg, hogy „A hivatalos egyház hosszú időn keresztül egyenesen megtiltotta a katolikus teológusok és történészek számára az egyház történetének tudományos eszközökkel és módsze-rekkel való következetes feltárását.” (ld. Gergely J. i.m. 434. oldal)

S noha mindennek indoka az egyház isteni eredetének az emberi okoskodásokkal való összeférhetetlenné nyilvánítása volt, maga a tiltás sok gyanút ébreszthet, s talán sok talányra önmagában is magyarázatot ad.

Mindazonáltal XIII. Leó pápa 1883. augusztus 18.-án De Luca, Pitra és Hergenröther bíborosokhoz intézett levelében az egyháztörténetet a pápaság történe-tének művelésére szólította fel.

Nos feloldottnak érezve magunkat is a vizsgálódások korábbi tilalma alól, lássunk néhány tényt a pápák katalógusával kapcsolatosan, s itt is csupán Gergely Jenő kiváló munká-jának idézése mellett.

Amint írja: „Az első, Rómában s a latin Nyugaton is hivatalosnak tekintett jegyzék az ú.n. Liberius-féle katalógus volt, amely Szent Pétertől Liberius pápa haláláig (366-ig) sorolta fel a pápákat. (…) A Liberius-katalógus szolgált fő forrásul az 530-tól íródó Liber Pontificalis (Pápai Könyv) szerzőinek. A Liber Pontificalis II. Bonifác pápa (530-532) idején keletkezett.” (ld. Gergely i.m. 436. oldal) Tehát a Krisztus szerinti időszámítást bevezető, gót származású pápa idején. „Tulajdonképpen ez az első pápatörténet, amely Szent Pétertől III. Félixig (526-530) tárgyalja az egyes pápák biografikus történetét.” (ld. ugyanott)

Látható tehát, hogy II. Bonifác önmagát nem foglaltatta bele katalógusába, hanem az őt megelőző pápa halálával befejezi a listát.

„II. Bonifáctól azután – ismeretlen római klerikusok – tovább írták a Liber Pontificalis életrajzait, egészen V. Istvánig (885-891).” (ld. ugyanott)

Mármost ez utóbbi lista, mely ismeretlen kezektől származik, 530-tól vezeti tovább a listát 891-ig, és pont az ezen ismeretlen kezek által készített katalógus foglalja magában a 600-tól 900-ig terjedő idő jelentős részét.

A gót pápa, II. Bonifác úgy tűnik rendet kívánt teremteni, és megalkotta a Liber Pontificalist, ám az Itáliai gót uralom megszűnésével a lista vezetésében is szünet állott be. Nehezen feltételezhető azonban az, hogy a mindenre kiterjedő figyelmű, nagy egyházszervező, Gergely ne vezette volna tovább a listát saját pápaságáig. Tételezzük tehát fel, hogy volt ilyen lista. Ennek azonban 590-es pápává választásáig kellene elvezetnie. Ehhez képest rendelkezünk egy 891-ig terjedő, tehát épp 301 évvel későbbi időpontban végződő listával, melyet ismeretlen kezek írtak.

Ha azonban Gergely úgy tekintett magára, mint akinek pápaságát a saját pápasága követi, ezt a folytonosságot költői nyelven akként fejezhette ki, hogy egy esztendővel túlterjeszkedett a saját maga által alkotott 300 esztendőn.

Igen érdekes továbbá, hogy – amint Gergely Jenő írja – „A pápaság történetének „sötét századaiban”, a X. és XI. században a sorozat megszakad…” (ld. ugyanott)

Ha azonban a 300 évet és az ismeretlen kezek által lejegyzett 891-ig tartó lista zömét költöttnek tekintjük, úgy a dologban nincsen semmi különös. A furcsa éppen az, hogy a pápaság épp akkor burkolózik sötétbe, amikor Európa története kivilágosodik és épp akkor volt a pápaság fényben, tehát követhető lista birtokában, amikor Európa felett a sötét középkor honolt. A valóság inkább az lehet, hogy 366-ig, a nyugat-római birodalom viszonylag konszolidált korszakának végéig megszületett az első pápa-jegyzék. Majd Itália gót uralma alatt 530-ban ismét lefektették a listát. Ezután Nagy Szent Gergely 600 körül pótolta a pápasága kezdetéig tartó idő pápáinak neveit, és magát is feltüntetve – ám halálozási évének bejegyzését nótáriusaira hagyva – tovább folytatta a listát a trónra lépését követő 301. évig. Ezután, 891-től a 366-tól 530-ig terjedő 164 éves időszaknál nem sokkal hosszabb szünet állott be, ám ezalatt sem maradt abba a pápák neveinek rögzítése, csupán esetleg külön jegyezték a szükséges adatokat.

Noha Gergely önmagát a VII. században hagyta (halálának 604-es feltüntetésé-vel), ám alighanem megemlékezni rendelt arról is, hogy valójában ő is „járt” a X. szá-zadban, s hogy az új időszámítás szerint halálának éve 904.

Mert lássuk csak az „időugrás” 900-as fordulóját követő pápák neveit és évszámait:

- IV. Benedek 900-903

- V. Leó 903-903

- Christophorus 903-904.

Költői és titkos önleleplezés, illetve vallomás ez a névsor. Hiszen mit is jelenthet-nek ezek a nevek?

Benedek: akinek rendjét felhasználta a mű végrehajtásához.

Leó: aki megállította a Rómába tartó Attilát, éppúgy, ahogy most ő keresztezi a honfoglaló magyarok útját.

Christophorus, vagy Kristóf: aki a gyermek Krisztust éppúgy vitte át a folyó túlpartjára egykor, mint most ő Rómát és a kereszténységet egy új korba.

Mindez, noha mélyen megindító, nem nélkülözi sem a játékosságot, sem pedig a hihe-tetlen önérzetet. De tegyük is mindjárt hozzá: méltán. Aligha volt a világtörténelemben még egy ember – Jézus Krisztuson kívül – aki magát a történelmet, s különösen egy, az övéhez képest egészen új kultúrkört meghatározóbban befolyásolt volna, mint ő.

De vallomásában még ennél is tovább ment Gergely, ugyanis az új időszámítás szerinti saját pápaságát 891-ben Formosus név alatt tünteti fel, mely a forma igéből származik. Ennek jelentése pedig alakít, idomít, formál, létrehoz, alkot.

Nos, valóban nagy művet hozott létre Szent Gergely, s hihetetlen fölénnyel és szelle-mességgel. Elannyira, hogyha a nevét viselő XIII. Gergely 1580 táján, tehát a mai naptár szerint kb. ezer évvel Szent Gergely művének létrehozása után, nem árulkodóan refor-málja a naptárt, s Illignek ez további majd 500 év után nem szúr szemet, úgy aligha tudtuk volna meg valaha is ennek a ravasz és szent római patríciusnak egykori csíny-tevését.

Ám, hogy a Vatikáni levéltárak sokáig zárva voltak, s hogy a naptárral elvileg nem foglal-kozó Nagy Szent Gergely utáni „1000.” év tájékán, és épp szintén egy Gergely refor-málja meg a Julianus naptárat, arra enged következtetni, hogy a Római Katolikus Anya-szentegyház századok óta tud a Gergely-i csínytevésről. Ám mindezt a mai Vatikánon már aligha lehet számon kérni, hisz ez valószínűleg számára is terhes örökség, amellyel azonban nem tud, mert nem is igazán lehet mit kezdenni.

S míg el nem felejtjük: sem Formosus, sem Christophorus név alatt, sem koráb-ban, sem pedig utóbb pápa nem uralkodott. Ez a kettős egybeesés azonban már aligha lehet véletlen. Olyan mintha fenntartott nevekről lenne szó.

Kivitelezés Bizáncban és árulkodó jelek

Most azonban lássuk az események bizánci vonulatát. Azt tehát, hogy ki volt Gergely bizánci cinkosa, s hogyan tudott több mint ezer esztendeig elrejtőzni. Említettük, hogy a 900-as esztendőt is magában foglaló 886-tól 912-ig terjedő időszakban Bölcs Leó volt a császár. (Lám, még egy Leó.) Az ő apja – akivel egyúttal az úgynevezett macedon dinasztia elkezdődött – I. Baszileosz (867-886) volt. Leó apja tehát egy új dinasztia megalapítója, s ebben máris érzünk valami törést. A valóságos törés azonban nem nála következhet be, hisz az ő, Baszileosz uralkodása nem foglalja magába a 900-as évet. I. Baszileosz furcsa személyét tehát most tegyük zárójelbe, s majd később térjünk vissza rá. Lássuk azonban „fiát”, Bölcs Leót (886-912).

Amint a Pallas írja:

„I. Basileos császár fia (…) Sokat kellett harcolnia a bolgárok-, arabok- meg oroszokkal, kik ellen úgy védekezett, hogy egyik ellenségét a másik ellen izgatta. (…) Belkormányát sok erőszakos tett emléke homályosítja el. Az ő megbízásából készült alkalmasint a Taktika, mely fontos kútfő a görög-keleti birodalom ellenségeit megismer-teti.” (ld. Pallas Leó címszó)

A Keletrómai birodalom cím alatt az „erőszakos belkormányú” Leóról ezt írja továbbá a Pallas: „Basilios fia és utóda a hazai történelmünkben is ismeretes VI. v. Bölcs Leó (…) kitűnt tudományszeretete által, melynek emlékét a Codex Justinianus átdolgozása őrzi, míg a Taktika című hadtudományi munka is a császár saját tollából eredt…”.

Most lássuk ki uralkodott Bizáncban – Gergely papírforma szerinti kortársaként – a 600. esztendőben. Mint említettük, e személy neve Maurikiosz (582-602). Lássuk őróla mit lehet megtudni. „Maurikiosz (Mauritius), keletrómai császár Kappadóciában 539-ben született, (…) 582-ben elvette II. Tiberius császár leányát, s ő lett Kelet-Róma császára. (…) Még mint Bazileos császár íródeákja, ő állította egybe az Ourbikios neve alatt is ismeretes taktikát és stratégiát (…), Salamon (Századok, 1876., 7.) azt hiszi, hogy Bölcs Leó és Konstantinos Proph. az ő taktikáját bővítették ki …” ( Pallas Maurikios címszó)

Ennyi hihetetlen egybeesés két mondatban!

1. Maurikios még abban az évben császár lesz, melyben II. Tiberius leányát elvette.

2. Maurikios „íródeák”, tehát ismeri az okirat – így nyilván a hamis okirat – szerkesztésének minden csínját-binját.

3. Maurikios a VI. században volt egy Basileos nevű császárnak az íródeákja, holott Basileos néven Bizáncban az első császár csupán háromszáz év múlva, a IX. században fog uralkodni. S ez pedig merő véletlenségből az az I. Basileos, aki történetesen a Maurikiosnál 300 évvel később regnáló Bölcs Leó apja.

4. Maurikios nevéhez ugyanúgy egy katonai taktikai könyv kapcsolódik, mint Bölcs Leóéhoz, aki azt állítólag saját maga írta. Azonban az utóbb Maurikios-hoz kötődő taktikát más, nevezetesen Ourbikios neve alá akarták rejteni.

Józan megfontolással aligha lehet más ítéletünk fentiek alapján, minthogy a 600-ban uralkodó Maurikios és a 900-ban regnáló Bölcs Leó azonos személyek.

De lássuk, milyen körülmények között jutott hatalomra 582-ben ez az okirat-szerkesztéshez kiválóan értő Maurikios, II. Tiberius császár veje.

Amint a Pallas írja: „Tiberius (565-582) bölcsen kormányzott. Az avaroktól ugyan pénzen vette meg a békét, de Khoszrav perzsa király és annak utóda IV. Hormisdas ellen hősiesen harcolt és már úgy látszott, hogy a háborút egy csapással, a perzsa főváros elfoglalásával befejezi, midőn a táborban hirtelen elhalt. Halálos ágyán szigorú és takarékos vejét, Maurikiost (582-602) nevezte ki utódjának, ki II. Khoszravot, az elűzött perzsa királyt visszaültette trónjára.” (ld. Pallas: Keletrómai birodalom címszó)

Mozgalmas éve volt Maurikiosnak az 582. esztendő. Nősült, elvesztette apósát, s mindjárt a császári székben is találta magát. Szerencséjére az éppen győzelem előtt álló császárnak a hirtelen halál előtt azért arra még épp volt elég ideje és módja, hogy újdonsült vejét, az okiratgyártásban járatos Maurikiost utódjának megtegye.

Most lássuk hol volt, merre járt ebben az időben, tehát 582-ben Róma város hivatali idejét kitöltött prefektusa, Gergely. Amint a Szentek Lexikona írja:

„579-ben apokrizárius a konstantinápolyi császári udvarban. 585-86-ban visz-szatért Rómába…” (ld. Szentek Lexikona idézett kiadás 116. oldal)

582-ben Gergely tehát Bizáncban tartózkodott, s a dátumokból azt is jól látjuk, hogy a császári udvart Maurikios uralkodásának kb. 3-4. évében hagyta el, visszatérvén Rómába.

És említsünk meg még egy érdekes egybeesést.

1. A mór stílus bizonyítható európai jelenléte éppen a Maurikios uralkodását követő kb. három évszázad elmúltával mutatkozik.

2. Maurikios (Mauritius) – neve alapján – valaminő mór vonatkozással rendelkezik.

3. Maurikios feltűnően elnézően bánik a perzsa birodalommal, mely egykor majd az iszlám egyik fellegvára lesz, s ha a 300 évet átugorjuk, már az is.

Ez a legkiválóbb alkalom tehát arra, hogy néhány pillantást vessünk az iszlám idő-számítás problémájára, illetve ezen időszámításnak a nyugatival való szinkronja kérdésére.

Az iszlám történetének furcsaságai


A rovat további cikkei: « A szlávok apostola Arthur király »

Hozzászólás  

#10 naputDobos Csanád 2015-06-25 10:02
A zsidó nevek jelentős részéről joggal feltételezhetjük, hogy nem szemita eredetűek, hanem sokkal inkább sumér gyökerekkel rendelkeznek. E nevek az ószövetségi történetekből ismertek számunkra, mely történetek jelentős része a sumér-akád-babiloni írott emlékekből ismerős lehet számunkra. Ismerős, de nem ugyanaz, hiszen ezeket az említett szemita nép saját igényei és céljainak megfelelően átgyúrt. Az Eszter-Isztár kapcsolat történészek, nyelvészek által is elfogadott elve alapján pont ezt igazolja. Szántai felvetése is ezt támasztja alá, hogy Ábrahám feleségének SZÁRAI-SÁRA nevének váltásában is a „száraz-sár” szavakat vélhetjük felfedezni, igazodva a méhének aktuális állapotára…
Az előző hozzászólások Theodor, Theodora, Dóra... nevek megítélése körül bontakozott ki. A görög nyelvből kiindulva, „Zeusz ajándéka” jelentést lehet benne megtalálni. Az azonban elgondolkoztató, hogy a Kaukázusban, az első keresztény országok legrégebbi régészeti leletein, templom faragványain, kapu bélésein Szent Theodor és Szent György szinte mindig együtt szerepel. De míg Theodor a lova lábai alatt tekergő sárkányt szúrja át dárdájával, addig Szent György egy glóriával ellátott, a lova lábai előtt vergődő szentet. Tehát Theodor olyan kaukázusi területeken vált nagyon fontos szentté (leginkább Grúziát említeni), melyek szemita és zsidó befolyása nem volt ismert a kora keresztény időkben.
#9 néhány gondolatcartwright 2012-11-13 08:54
A kitalált középkor elmélete téves, ez a nagy igazság. Illignek az elmélete hibás, az ő állítása nem tartható, ez ma már világos. Nincsen kitalált történet 614-911 között.
A középkor időrendjében (a Krisztus szerinti időszámításban) van a tévedés, mégpedig Krisztus születési ideje óta (ha élő személy volt) nem telt el annyi év, mint amennyit számon tartunk.
Kéretik újra elővenni Illig könyvét és fellapozni, mit írt a keresztény világérákról.
Már ő is leírta (bár nem vezette le), hogy a keresztény időszámításban Krisztus születési (vagy keresztre feszítési) időpontját Eusebios majd utána Hieronymus eltolt az időben, 300 évvel visszább. Vagyis a teremtés utáni számításban, először 5500-ra jegyezték Jézus idejét (vmelyiket, l. előbb), ezt szépen visszatolták 5201-re. Vagy csak körülire, például toursi Gergelynél ez 5184 lett. Majd pedig ezt az időpontot is visszacsúsztatták 5001-re.
Mi következik ebből?
A bizánci és az alexandriai éráknál megmaradt a 5500 körüli érték, más keresztény krónikák 5200 körüli értékkel számoltak, végül pedig mindent átszámoltak 5001-es Jézus születésre.
Vegyünk pár dátumot példának.
Bíborbanszületett Konstantin a saját korát 6457-re (ekkor írhatta a DAI-t) tette, ez a Krisztusi időben a 10. század közepe (élt 905. szeptember 2.- 959. november 9.). Szerinte előtte 200 évvel volt a longobardok Itáliába vonulása 6257-ben Iréne császárnő (752 – 803. augusztus 9.) és az athéni Zachariás pápa (679 - 752. március 15.) idejében, és Narses ((Narszísz) élt 476-573) követte el, vagyis ő hívta a longobardokat Itáliába.
Mikor is vonultak a longobárdok az avarok miatt Itáliába?
Közismert dátuma 568. április 2-án Húsvét hétfőjén.
Itt lehet nyomon követni a második, azaz a kétszáz éves csúsztatást.
Nézzük az első csúsztatást.
Toursi Gergely krónikájának évszámai:
A kezdetektől - a vízözönig 2242 év
A vízözöntől - a zsidók kivonulásáig Egyiptomból 1404 év
A kivonulástól - az Úr feltámadásáig 1538 év
A feltámadástól - Szt. Márton haláláig 412 év
Szt. Márton halálától - az ő idejéig 197 év
azaz, összesen 5792 év.
Gergelynél már 5184 a Krisztus születését vagy újjászületését jelző dátum.
Gergely krónikájában van egy rész a X. könyv végén, hogy Antiókiát elfoglalták a perzsák.
Amit i.sz. 591-re tesznek a történelemkönyvek, de I. Sapur i.sz. 253 körül szintén elfoglalta a várost. Van egy másik történet, miszerint a perzsák egyik uralkodó jelöltje belső hatalmi harcok (testvérviszály?) a rómaiakhoz menekül Bizáncba. Ezt az uralkodót II. Huszrau-nak hívják és az 6. század végén Maurikiros császár segíti őt vissza a hatalomba a trónbitorló Bahrám ellen.
Csakhogy a szaszanida uralkodó listában 270 körül Sapor (Sabuhr, stb) után kezdődik a veszekedés Hurmuz (Hormisdas, Ormuzd) Bahrám (Baram) akiből mindjárt három is lett, és Narszész (Narses, Narsak) között. Ebben az időben az Örményországi uralkodók listájában szerepel Hurmuz aki Artabasdes (Artavaszdész) néven is uralkodott, itt van Narszész is, és a rómaiakhoz menekült II. Khoszroész (Chosrau, Khuszro). A párthus királyok listja ugyan csak 228-ig van vezetve, de a király akit a perzsák megdöntenek Artavazd (Artabasdes).
A Historia Augusta-ban Gordianus neve alatt szerepel a következő pár levél, Sapornak a perzsák királyának írta Artabaszdes az örmények királya, és még pár uralkodó, hogy ne harcoljon a rómaiakkal, mert azok rajtuk fognak bosszút állni, stb. Mivel Sapor volt, aki újraélesztette a perzsa birodalmat, az általa elfoglalt területekre nyilván perzsa vezéreket (a fiait például) rakott, akik belekerültek a királylistákba is. Az is lekövethető, hogy a perzsa történet a 270-es évekből azonos az 570-es évek történéseivel. Ráadásul megegyezik a személy is II. Huszrau (Chosroes, Khoszroész, akármilyen írásmóddal is írjuk), aki összeköti a két pontot.
Ide tehető még a „gótok” harcai 250-270 között, amit Theopylaktos (Theophülaktosz Szimokattész) Világtörténelem könyvében Maurikiosz (Mauricius élt 539 – 602. november 27) császár idejébe helyez csak avarok néven.
Vagyis a gótok harcai és az avarok (akiket következetesen hunoknak nevez a szöveg) harcai,
teljesen egymásra rímelnek csak 300 év különbség van közöttük.
Ezzel bezárul a kör, vagyis a időrend eszerint így nézhetett ki.
A kétszázas évek végén a háromszázas évek elején a dátumokat megtoldták 300 évvel, mivel Hieronymus munkája szerint 300 évvel korábban született Jézus, majd valamivel később a longobardok Itáliába vonulása is 200 évvel előbbre kerül az időben, mert Jézus születése visszább kerül 200 évvel.
Most lehet kezdeni a fejtörést, lehetett-e az előbb leírtak szerint a időeltolódás, és újra megvizsgálni a csillagászati jelenségeket (nap- és holdfogyatkozások).
Sok szerencsét …
cartwright
+2 #8 VÁ: Ha Illignek igaza van...donkisott 2012-10-30 22:46
Kedves Rékabea!

Engedd meg, hogy saját belügyednek tekintsem ellentmondó állításaidat!
Mivel annyira nyomsz itt egy könyvet, amit csak a szerzőjétől lehet megvásárolni, én is ajánlanék neked és minden érdeklődőnek egy könyvet. Talán beszerezhető nemzeti könyvesboltokban, antikváriumban, könyvtárban. Mesterházy Zsolt: A magyar ókor című művét. Magyar Ház Kiadó, 2002.
Részletek a könyv ajánlójából és összefoglalójából:
Idézet:

„Eljött az ideje Európa ókori történelme helyreállításának, és annak is, hogy bemutassam azt a több száz éves világégést, amely eredményeként az ősi magyar Európa az indoeurópaiak Európája lett.”
„A ma oktatott európai ókortörténet a görögökkel és a rómaiakkal kezdődik, (...) E könyv sokkal korábbi időktől veszi sorra Európa történelmének eseményeit, amikor még egynyelvű volt földrészünk. A szerző bemutatja a Keleti (kelta) Európa gyökereit, egységes nyelvét és műveltségét, amely a ragozó nyelvű népek alkotása volt. (...) Egy hatalmas nyelvi körképben teszi láthatóvá a sumér-kelta-magyar nyelvek minden képzeletet felülmúló jelenlétét a mai Európa nyelveiben, ugyanakkor megállapítja azt is, hogy a ragozók szavain túl azok nyelvtanát már nem vette át az újonnan kialakuló ókori Európa. A nyelvi anyagban talált ellentmondások segítségével megvilágítja azt a ma még kevéssé ismert tényt, hogy a felvett mai európai nyelvállapotok nem felelnek meg a ma oktatott köztörténetnek, helyenként súlyos ellentmondások keletkeztek. (...) A nem ragozók (ma indoeurópainak nevezett) megjelenésével szerinte megkezdődött az a hosszú folyamat, amelynek során Európa első magas műveltséget hordozó társadalmait az újonnan jöttek megsemmisítették a nagyókori világháború során, és a kelta (keleti) maradványokat, valamint Magyarországot részben leszámítva birtokba vették Európát. (...) A végül önmagát is felélő birodalmat azután Atilla hunjaival és germán szövetségeseivel számolta fel. Felszámolta ugyan a rabszolgatartókat, de a kelta (keleti) magyar Európát már nem tudta helyreállítani, (...) A szerző nyíltan vállalja, hogy magyar érdekű történelmet ír, szemben az indoeurópai érdekű történetírással.”


A fenti mű megírásakor még kevéssé volt ismert Illig elmélete, és a könyv idősíkjában nem is lett volna jelentősége. Viszont a Kelta Európa történetéről adott, bizonyító erejű adathalmaz megerősíti Gregor-Móricz-Tóth kutatásainak következtetését. A naptárhamisítás ennek a történelemnek továbbélő hordozója, a magyarság, a magyar nép ellen irányult.
#7 VÁ: Ha Illignek igaza van...Rékabea 2012-10-30 08:46
Én továbbra is kitartok amelett, hogy a mai Európa vezetö rétege, az elmúlt századok arisztokráciája
asszir-szemita-heber-szemita származású - ezek elnyomva az ösnépeket és azokat halomra gyilkolva, nyelvüket rákényszeritve azokra rabszolgasorba ( feudalizmus a római rabszolgatartás megreformált alakja volt !) taszitották öket - csak egyet tartottak meg maguknak ezen népek kultúráját - mert nekik az nem volt !!!!! - Elöször az Égeist foglaták el a hunmagyar népektöl (ezek voltak a dórok !) aztán
a mai Italiát (Latinok - szintén asszir szemita származékok!) - majd észak felé terjeszkedtek a Római Birodalom képében ( Militarista elnyomó,
rabszolgatartó nagyhatalom !!) - és foglalták el a kelta-
hunmagyarok területeit - beolvasztva azokat a birodalmukba, miután a vezetö réteget és vallási vezetöiket leöldösték. Aki pedig ezekböl behodolt nekik, az megkapta érte jutalmát, néptestvéreitöl elrabolt kincseket, és a kényelmes, pazarló, erkölcstelen asszir-szemita-héber-szemita életmódot.- Róma bukása után szétrajzanak az egész kontinensen, és újabb ezer éves müködésük eredményeként, az asszir utódok
arisztokráciája a történelmi középkorban minden európai államba beépülve, és az angol-szász, (indo)germán és (indo)szláv genetikai felülirás módszerével, az öslakossággal egybe olvadva létrehozzák (indo)euróba jelenlegi militarista államait. - az egyedüli Magyarország kivételével - és ezért folyik most a harc, hogy még hazánkat, azt a kicsit még, ami megmaradt belöle bekebelezhessék.
- Miért ne lenne igaz, amit Tácsi István ir? Nagyon is logikusan vezeti le, amit ir - És mitöl igaz szerintetek Illig, illetve Tóth Gyula irása ? -
Olvasta valaki is közületek Tácsi István könyvét ?!
Igen a Pallaszban benne van, hogy a dórok indoeurópaiak,- csak az nincs benne, hogy egyben
asszir-szemita származékok- ez van eltitkolva ugyanis !! - Hogy hogyan lettek a dórok - felülirva asszir/szemita vezetö réteggel - és hogyan keletkeztek az indoeuropai népek - asszir-szemita-heber -szemita vezetö réteggel az az általam ajánlott könyvben nagyon is logikusan le van irva.
Csak el kell azt figyelmesen olvasni !! -
Az pedig, hogy vannak ugye a hajlitó nyelvek és van a ragozó nyelv - ez a tény bizony elgondolkodásra érdemes, mert ha e két különbözö
nyelv ma Európában létezik, akkor nem lehetett valamikor régen Európa egységes testvérnépek hazája, márcsak ezen nyelvi különbség miatt sem.
Az egyiknek már régebben itt kellett, hogy legyen.
Ezért a szittya népek(szkiták) nem indoeuropai népek, ahogy azt a mai indoeuropa annyira szeretné magának kisajátitani.
+2 #6 VÁ: Ha Illignek igaza van...donkisott 2012-10-29 06:51
- A 'Theodorich' talán a 'dórok istene' jelentéssel bírhatna. Ha ezt jelentené és a dórokról semmi mást nem tudunk, csak hogy indoeurópaiak voltak, akkor ebben semmi rejtenivalót nem látok. Tehát akkor miért nem ezt a jelentést köti hozzá a névmagyarázat? Talán azért, mert mint írod:
Idézet:
A dórok származása titkolva van ma a világon, mert ezek is indoeurópai népek - ezek uralják ma a világot, és nem érdekük az igaz történelem feltárása.
Szerinted ez elegendő magyarázat? Szerintem annyi köze van a dórokhoz, mint Makónak az akóhoz.

További állításaidhoz:

- Ők uralják a világot, rendben.
- Mondták neked, hogy nem érdekük az igaz történelem feltárása? Honnan veszed? Ezzel is azt kívánod sugallni, hogy rejtőzködő szemiták. Ravasz!
- Miért és hogyan van titkolva a dórok származása, ha egyszer benne van a Pallasban, hogy indoeurópaiak? Azzal, hogy titkoltnak állítod a származásukat azt sugallod, hogy esetleg szemita népek volnának, mint azt korábban állítottad! De hát a szemiták nem kimondottan szemérmes fajta. Akkor miért titkolják? Az európai, hajlító nyelvű népek sem titkolják semmit nem jelentő indoeurópaiságukat. Miért a dórok? Te érted ezt? Mert én nem.
- A tudomány indoeurópai nyelveket ismer, de indoeurópai etnikumot nem. A nyelvcsalád viszont nem származás szerinti kategória. Ezért az általad használt jelentés félrevezető, megtévesztő, mert a közös származást sejteti, (ami egyébként igaz, csak másképp!) ráadásul a Tácsi István által lefektetett és általad itt képviselt indoeurópai>dór>asszír>szemita levezetés mentén, ami viszont biztosan nem igaz.
- Azzal, hogy korábban becsempészted az indoeurópai>dór>asszír>szemita levezetést és homályos fogalmazásoddal azt sejteted, hogy az indoeurópaiak is szemiták volnának és ezért bújnak a semmit nem jelentő indoeurópai fogalom mögé. Csakhogy az általad sugallt okfejtést továbbvíve elérkezünk a délorosz sztyeppére, amelyet az indoeurópaiak őshazájának tart a Pallas nagylexikon. Ez pedig már átvezet a szittya népek szállásterületére, azt sugallva ezzel, hogy ők is indoeurópai nép lennének abban az értelemben, amely a hun/magyar néptől való megkülönböztetésben nyeri el értelmét és veszélyességét. Tehát itt áll előttünk egy alattomos kísérlet arra, hogy a magyarságot továbbra is megkülönböztessék, kitaszítsák és leválasszák Európa népei közül - 'nyelvészeti megfontolások'? alapján.
- Történik pedig ez akkor, amikor Heribert Illig és kutatótársai feltárták a naptárhamisítás tényét és ezen a nyomon elindulva Gregor Kristóf, Móricz Leó és Tóth Gyula kutatásai feltárták a szittya/hun/magyar nép meghatározó szerepét a kora-középkor Európájának kialakulásában, a rabszolgatartó Római Birodalom megdöntésében, korábban nyugatra költözött testvérnépeik felszabadítása és önálló államiságuk megteremtése révén. A hun/magyar nép a mai Európa létrejöttének - azóta állandó kitaszítottsággal küzdő - vezető szellemi és katonai ereje volt. Ez a felismerés egyúttal arra is rávilágít, hogy a magyar nép közel 2000 éve tartó üldöztetése, történelmének elhazudása annak a rabszolgatartó mentalitásnak továbbélését jelzi amely a római birodalom szellemi örökségének része. Ennek a szellemi örökségnek azóta majd' a teljes európai népesség áldozatává vált.
- A magyar kutatók által megrajzolt új történelemkép új értelmet ad az indoeurópaiság fogalmának abban az értelemben, hogy eddig is csak indoeurópai nyelvekről beszélt a tudomány. A népek származás szerinti azonosságát, hasonlóan a finnugor elmélethez, a nyelvcsaládba sorolás szempontjai alapján (látszólag és félrevezetően) határozták meg. Ez pedig eredményezte azt, hogy az európai ókor és kora középkor etnikai térképét két részre osztva, megalkották a hajlító nyelvet beszélő indoeurópai régiót és mellette a ragozó nyelvű nép lakta régiót. A nyelvcsaládba sorolás a történelemhamisítással együtt eredményesen fedte el a terület népei egységes eredetének tudatát, ezzel leválasztva őket gyökereikről, kiszolgáltatva őket a rabszolgatartók továbbélő hatalmának.
- Ma már kijelenthető, hogy az indoeurópai elmélet a történelemhamisítás eszköze volt, mert a történelmi múlt keresésének zsákutcába terelésén túl eredményesen szolgálta az uralkodáshoz szükséges megosztását a korai történelemben egységes etnikumú, kultúrájú és nyelvű Európa népeinek.
- Ennek a történelemhamisításnak, megosztásnak kezdeményezői, végrehajtói és haszonélvezői voltak a szemiták. Európa nem volt szemita és ma sem az. Amiről beszélhetünk, az a gondolkodásmód szemitásodása, szemetesedése. Nem szemita múltat kell látni mindenütt, hanem hun/magyar múltat, amint az ténylegesen volt. A szemita múltat a történelemhamisításban érdekelt erők 'hasznos bolondjai' vízionálják. Aki szemita múltat lát mindenütt, az a pénzhatalom szekértolója ma is.
+1 #5 VÁ: Ha Illignek igaza van...makacs 2012-10-28 23:14
- Jaj annak a népnek, amelynek az ellenségei írják a történelmét!

- Vedd el egy néptől a múltját és téged fognak szolgálni.

- A magyar nép az egyetlen, amely jobban hisz az ellenségeinek, mint saját krónikásainak.
#4 "NEVEZD NEVÉN A GYEREKET !"Zoli 2012-10-28 12:07
Így az igaz ahogy Rékabea írta. Ha én egy zsidó történelemhamisító lennék én is a "MI" neveink közül adnák hamis nevet Csabának is meg Aladárnak is. Ez történt itt is nem kell elmenni Tácsi Pista bácsihoz sem Thedor név sem másik hasonló zsidószerűsége bizonyítására.

Ha nevén nevezzük akkor Csaba lesz :-)
#3 VÁ: Ha Illignek igaza van...Rékabea 2012-10-28 09:01
Ajánlom kedves "Ködszurkáló" olvasd el Tácsi István : Görög Mitoszok és Magyar Mondák Azonos
Gyökerei cimü könyvét. - Üzletben nem kapható, mert egyetlen kiadó sem merte felvállalni a kiadást,
viszont az írónál megveheted. Tácsi István honlapján találsz e-mail cimet :http://www.fiberweb.hu/taara
Ebböl könyvböl megtudhatod, hogy kik voltak az ionok és a pelazgok (magyarok) és azt is megtudhatod, hogy kik voltak a dórok(szemita-asszirok - ugyanigy az Itáliában élö latinok, akik
kegyetlen, harcos, gyilkos népek , akik az ott élö magyari népeket elnyomták, uralmuk alá hajtották,-
ezek leszármazottjai uralják, ma is Európát.
A nevek igen is sok mindent elárulnak hordozóikról-
különösen igy volt ez a régi korokban. Akkor még
nagyon is tudatosan választottak nevet a gyermeknek. - Ezért is a szólás : NEVEZD NEVÉN
A GYEREKET !. - Egyébként Aladár is Aladór.
A Tedor név szerintem nincsen, de a Theodor név is szemita-dór név és a régi korokban megmutatta viselöjének kilétét.
A dórok származása titkolva van ma a világon, mert
ezek is indoeurópai népek - ezek uralják ma a világot, és nem érdekük az igaz történelem feltárása.
Nem tartjuk az összes Dórát, Dorottyát, Teodort szemitának, de valljuk be a judeaiak ma is nagyon kedvelik a Dóra nevet ! - és, hogy melyik névet választják szüleink nekünk születésünkkor, abban
bizony valami más is közrejátszik, - nemcsak az,
hogy mi a mindenkori divatnév éppen.
+3 #2 Az igazi probléma a rosszindulat.Ködszurkáló 2012-10-26 12:54
- "A görög nép a nagy «indogermán» vagy árja népcsalád egyik tagja, s néprajzi tekintetben az italiaiakhoz áll legközelebb, (...) igen tekintélyes tudósok déli Oroszországnak a Fekete-tenger, Kaspi-tó és Aral-tó táján lévő vidékét tartják az indogermán nép őshazájának is.(...) Magában a görög hagyományban, már a legrégibb logographosoknál (mesés történetiróknál) szó van ugyan bizonyos ősnépességről, a pelasgokról, (...) a valószinűség a görögöknek szárazföldön, a Balkán félsziget északibb részeiről való bevándorlása mellett szól. Erre mutat a görög törzseknek az egész őskoron végigvonuló torlódása és húzása dél felé." Forráa: (NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET, II. KÖTET: A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A RÓMAI HÓDÍTÁS KORÁIG, I. RÉSZ. A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A PERZSA HÁBORÚKIG, I. SZAKASZ. A GÖRÖGÖK TÖRTÉNETE A DÓR VÁNDORLÁS KORÁIG)
- "Hérodotos felfogása szerint athéniak őshonosak voltak Hellasban, a lakedaimóniak, vagyis a dórok csak jóval az iónok után vándoroltak a Peloponnészoszra." (tortenelemszak.elte.hu/segedlet/gorog-fogalmak.html)
"A mükénéi civilizáció összeomlása egybeesett több közel-keleti birodalom bukásával, köztük a legjelentősebbekével, a Hettita Birodaloméval és az Egyiptomi Birodaloméval. Mindez valószínűleg a vasfegyverekkel hadakozó tengeri népek inváziója miatt történt. Amikor a dórok Görögországba érkeztek, nekik szintén elsőrangú vasfegyvereik voltak, amikkel könnyedén elsöpörték a már amúgy is meggyengült mükénéieket." (hu.wikipedia.org/wiki/%C3%93kori_G%C3%B6r%C3%B6gorsz%C3%A1g)
- "A dór vándorlás annak a főleg régészeti úton megfigyelhető jelenségnek a neve, aminek során a görög sötét korban a korábbi mükénéi civilizáció központi és déli, valamint a minószi civilizáció területeit a későbbi dórokkal azonosítható nyelvi és tárgyi kultúra váltotta fel az i. e. 12. századtól kezdődően. A folyamat pusztulással járt, de a konkrét eseményekről lényegében semmit sem tudunk. Ez az időszak a tengeri népek támadásainak kora és az északnyugati görög vándorlásé is. Mindezek valószínűleg egymással szorosan összefüggő folyamatok voltak." (Wikipédia)
---------------
Megjegyzéseim:
- A Nagy Képes Világtörténet szerint is, az indogermán népek őshazája a déli Oroszország területén lehetett. Azaz, a sztyeppeövezet keleti részén. Görögországba Északról nyomultak be. A görög kultúra saját forrásként a hyperboreus, azaz a szittya/szkíta kultúrát nevezi meg. A mükénei kultúra dórok általi megdöntése nem bizonyított, csak a felégetett paloták utalnak külső hódításra, egyébként a hódítók tárgyi kultúrájának nincsen nyoma. A dórok, akiket az ún. tengeri népekkel is próbáltak azonosítani ezek szerint már hatalmi vákuumba érkeztek. Más vélemények nekik tulajdonítják a mükénei civilizáció megdöntését. Fegyverzetük vasfegyverek és harci szekerek. Ezek biztosították hódításaik sikerét. Ebben a korban (ie. 12. szd.) ez korszerűnek számított.

A pelazg ősnépet palócnak nevezzük a magunk nyelvén és köztünk is élnek. Varga Csaba kutatásai alapján kijelenthető, hogy az ógörög nyelv megegyezik a régies csángó nyelvvel, amint ezt hasonló című könyvében igazolja. A korai magyar történelemben tapasztalható bizánci orientációban a földrajzi közelségen felül a rokonság tudata is szerepet játszhatott, amint ez a nyugati orientációt is befolyásolhatta. A kettős orientáció néprokonsági alapjának feltárásával kijelenthető, hogy hazugság és rosszindulatú rágalom, hogy a magyar nép idegenként érkezett volna Európába. Amint az is hazugság, hogy megmaradásunk és túlélésünk a judeo-kereszténység felvételén múlott volna.

Összességében kijelenthető, hogy a dór nép származása annyira bizonytalan, hogy sem a Pallas, sem a Wikipédia nem rendelkezik szócikkel. Ami a dór nép fogalmát megalkotta, az a görög hagyományban róluk elnevezett vándorlás és a dór stílusú oszlopfők. Tehát az asszír-szemita-dór levezetés nem egyéb, mint üres frázis, tartalom nélküli tudálékosság. Személynévre alkalmazva viszont a szemita/zsidó azonosítás pejoratív minősége miatt rosszindulatú rágalom. Olyan ez, mintha az összes Dórát, Dorottyát, Teodort szemitának tartanánk nevük alapján.

A névadásnak van mágiája, ezt régen még komolyabban vették. Arra viszont még közvetett bizonyíték sincsen, hogy a meghamisított krónikák szerinti névadás, a Theodorich név tényleges felvétele megtörtént volna. Arról van beszámoló, hogy a Konstantin nevet felvette a keresztség során Aladár. Ha a névadás mágiáját alkalmazni kívánták a történelemhamisítók, akkor sem feltételezhető, hogy a dór népnév elrejtésével kívántak volna mágikus hatást gyakorolni. A Tedor magyar keresztnév jelentése: Isten ajándéka. Ez a jelentés sokkal inkább megfelel a sorsalakítás feltételezhető céljának ebben az esetben is.
-4 #1 VÁ: Ha Illignek igaza van...Rékabea 2012-10-25 08:33
A probléma csak az, hogy Theodoric nevében benne van kiléte ugyanis dór volt Theodoric-
dór -asszir -szemita gót volt - tehát egészen biztosan nem lehetett hun - és Atilla unokája !!!!

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások

Honlap ajánló