Minden aktió reaktiót szül.

Mint 12 éves gyereknek, közel 70 éve, magyarázta Mme. Reinger, hogy csak Ferenc József halálára várnak, hogy felszabadítsák azokat a szerencsétlen tótokat, horvátokat, szerbeket cseheket kiket elnyomunk.

Mme Reigner ezt csak otthon hallhatta. Nevelőnőnek került Magyarországba édes Anyám mellé mint fiatal leány, mikor pedig ezeket nekem magyarázta őszülő hajával már 50 felé kellett járnia. Ferenc József halálát nem várták be, 1914-ben kitört a több mint félszázadon át gondosan előkészített felszabadító háború. Reaktióját ismerjük: összeomlott Európa.

Az 50-es évek elején a Horthy kor egyik előkelő szerepet játszott emigrált személye bizalmán közölte velem, hogy nyugaton már készítik a hazai forradalmat. Reaktióm ellenkezője volt a vártnál: szörnyülködés! Hogyne, halálba kergetni támogatás nélkül még rosszabb sorsba a magyarokat! Kitört az a furcsa forradalom, melynél nem tudjuk hogy a valóságban ki provokálta. Csak azt, hogy kaptak nyugati ígéretet bőven, de azt is, hogy egyikét sem tartották be. Reaktiójaképpen jöttek reá a magyarok hogy a nyugatra nem számíthatnak.

A Horthy kor volt talán az első "nemzeti" kormánya a világnak, mely a nemzeti múlt megtagadását intézményesen tanította. Első mely tervszerűen vezette az országot a szétesésbe.

Így a ferencjózsefes kivándoroltaknak még utódaiban is több hazafiság élt mint ennek a kornak emigránsaiban.

A háborúkat hatalmi meg gazdasági érdekek okozzák, de az emberek ideálokért halnak meg.

Hamis istenek felállítása hamis ideálokra vezet és a történészek felelőssége a mai világkatasztrófáért óriási. Hatalmi csoportok érvényesülésében keresik az örök békét, mikor az csak az erkölcsnek és igazságnak felmagasztalásában található meg.

Mindig, mindenütt hangoztattam és hangoztatom újra és újra, hogy vitákba bocsátkoznunk nem szabad. Se nem rendelkezünk megfelelő sajtó sem pénz felett, ők pedig csak szóbeli nyilatkozatokhoz sem engednek. Így akár oldalukon van az igazság, akár nem, törvényerőre azok emelik szavukat, kik ilyenek felett rendelkeznek.

Politikai érdekeket igazsággal legyőzni sohasem lehetett. Különösen nem, mikor azok a hatalomra kerülteknek hatalmaskodását szolgálják.

Jövőnket csak összetartásban találhatjuk meg, pedig sem vallási sem pártpolitikai érdekek előretolása nem biztosíthat. Gyengítik a talajt és gyengült talajból csak gyenge fa nőlhet.

De bármennyireis egészséges és jó is legyen egy talaj, ahhoz hogy termőfölddé válhasson a rajta nőtt fákat előbb gyökerestől el kell távolítanunk. A magyarság termőtalaját olyan fák árnyékoljak, melyeknek gyökerei Attiláig nyúlnak. Ezért kell irtásukkal nála kezdenünk.

A vele kezdést azonban más okok is parancsolólag előírják.

A legtöbb ferdítés néhai felvidékünk múltjához fűződik. Azokat pedig csak Attila személyén keresztül lehet helyreigazítani. Ha vitákba nem is szabad bocsátkoznunk, a tényeket mégis le kell fektetnünk. Különösen közzétett ferdítő közlésekre, olyanok pedig folytatólagosak, állandóak. Másképpen igazsággá emelkedik a hazugság.

A menekült szervezetek németországi, 1963 évi összejövetelén felolvasás hangzott Moyralrról, Pribináról, Szvatoplukról, hitem szerint egészen téves és zavaros beállításban. Schwarzenberg Károly a Parisban megjelenő "Rencontres" folyóirat 1963 évi 4-ik számában megtámadja Kézdy-Vásárhelyi Bélának a zürichi szabad egyetemen tartott igen alapos és értékes felolvasását, mondván hogy azt elfogadni csak abban az esetben lehetne, ha előbb megcáfolnák az Adriától az Északi tengerig terjedt néhai szláv egység teóriáját. Nem tudnám mivel lehetne azt jobban és határozottabban megcáfolni, mint Kézdy-Vásárhelyi positiv adataival, azonban hogy én is eleget tegyek Schvarzenberg felszólításának, én is gazdagítom olyanokkal Kézdy-Vásárhelyi adatait. Mivel szemben nem tudnám, hogy Schwarzenberg által emlegetett szláv egységet akár csak egy kétségtelen adattal is alá lehetne támasztani.

Kívánatosabb lett volna könyvemet szép kötésben, nyomtatott betűkkel megjelentetni. Azonban bármilyen nagyszámú is legyen a magyarság emigrációnkban, annyira csekély azoknak száma kiket múltjuk érdekel, hogy anyagi okokból tennem nem volt lehetséges. Többszörösében is kellene árát szabnom s miután az is csak hosszú évek folyamán folyik be, a többi kötet megjelentetéséről le kellett volna végleg mondanom. A magyarságnak ez a gyenge érdeklődése nemzeti érzésük kiölésének eredménye. Ezeken kívül nyomdában készült könyvet csak abban az esetben lehet olcsón piacra dobni, ha várható olvasóközönségem sokszorosára számíthatnék.

Sajnos gépírásról történő sokszorosítás nem javítható mint szedésé. Így elnézést kell kérnem a nagyszámú sajtóhibáért. Remélem, hogy a gyakorlatlanságomból eredő hibák javulni fognak. Számítok olvasóközönségem elnézésére.

A valóságban könyvemnek egyedüli célja, hogy nagy fáradsággal meg költséggel összegyűjtött adataimat közkincscsé tegyem - arra pedig kézi sokszorosítás ugyanolyan jó mint nyomdai.

Nemcsak hogy nem kell, de nem is szabad bármit is feltevésekre építenünk. Olyan azoknak való kiknek nincs múltjuk. Múltunk elég szép meg önzetlen és építő ahhoz, hogy ilyenekre ne szoruljunk. Így hiszem hogy közzétéve az egyedül mérvadó, eredeti bizonyítékokat, azzal hasznos munkát végzek.

Az eredeti források az egyedüli olyan positivumok, melyeket lehet elhallgatni, kiforgatni de nem lehet eltüntetni és megtagadni. Egyedüli erősségünk. Mert ha akad is közöttük, szerencsére kisszámban, kétértelmű, azoknál is helyes értelmükre rávilágítanak az akkori egyéb események. Történelmi források az egyedüliek, melyekre sikerrel hivatkozhatunk, melyekre ráüthetünk, melyeket szem elé tarthatunk. Kiforgatták, viták tárgyává tették azokat, bizonyos. Be ez az mi ellen mindig tiltakoznunk kell s ki azok feletti viták jogosultságát elismeri, már elismeri jogosultságát annak, hogy tagadást állításnak, feketét fehérnek is szabadjon magyarázni. Már megtagadta a magyar jogot.

Állíthatom, adataim nagyrészéröl, hogy még sohasem kerültek közlésre és felhasználásra, annak ellenére, hogy kivétel nélkül bentalálhatók azokban a diplomatikákban, melyeknek hitelét még soha, senki sem vonta kétségbe. Mindenütt megadom azt a helyet hol megtalálhatók.

Ha kizárólag kétségtelen tények feltárása is célom, mégis szolgálok azokkal a magyarázatokkal is, melyek szerintem belőlük folynak. Azonban semmiféle magyarázat sem támadhatatlan, mely támadásoknak azonban csak abban az esetben van értékük, ha jobbal, valószínűbbel tudunk szolgálni.

Tegyünk le arról az emigrációban lábrakapott divatról, hogy adat nélkül tagadunk meg cáfolunk és adatok elmaradását kicsinyléssel gúnynyal, sőt gorombáskodással, mindenképp üres nagyképűséggel pótoljuk. Komolytalan, gyerekes eljárás. Másrészről a más véleményen levők dühkitörései mindig a legnagyobb dicséret, mert ki érvet ismer nem haragszik.

Ilyen okokból sajnos nem csak elleneink, de sajátjaink írásaival is meg kell birkóznunk.

Ha a Horthy kor elnemzettelenítő iránya reaktiójaképpen látszik is öntudatra ébredésnek halvány pirkadása is, az nem mindig lélekemelő. Furcsa nemzeti felébredés melyet önadta vezér címekkel való játszadozás kísér és melynél igaz örömöket csak parancsolás ábrándja kelt. Hol annyira eltávolodnak a realitástól, hogy a hazafiság, csak hangzatos szóllamokban nyilvánul, de komoly tudósok megállapításainak hozzáértés nélküli megtámadásából áll.

1813-ban egyik bécsi tudományos lapban a szlovén Kopitár vetette fel, vajon honnan való és mit jelent a magyar nyelv "tót" szava. Hét éven át folyt vitának és sok hozzászólásnak eredményét a magyar Rumy foglalta egybe úgy ahogy a tudomány mai napig vallja, a Hesperus 1820 évfolyamában.

Ottfried Thiotja és Ulfilas Thiudája azonos nevek. Jelentenek egy bizonyos népet, mely nem gót, de szomszéd vele. Ezt az elnevezést vették át a magyarok a területeiken élő szláv nyelviekre, megkülönböztetésül arab, zsidó és más rabszolgakereskedök által áruba bocsátott, nem szabad "sclavi" és "slavi" szolganépektöl.

Ligeti Lajos a Magyar Szemle kiadásában, 1940-ben megjelent "Attila és hunjai" könyv 29-ik oldalán komolyan figyelmeztet, hogy a kaukázusi, iráni habitusu és nyelvű fehér hun kolóniával vigyázzunk, mert miatta és körülötte támadt az a konfúzió, melynek eredményeképp egyesek nem téve különbséget a kaukázusi hunok és Attila potusi népe között, utóbbiakat nem török, hanem iráni népnek látják.

Foyta István "Honnan származunk, Mit adtunk a magyarságnak, Kik rokonaink" legutóbb Argentínában megjelent könyve 54-ik oldalán ezekre röviden és egyszerűen kijelenti, hogy bolondgombák.

A magyar irodalom komolyságának védelmében tiltakoznunk kell az ellen, hogy bárki is ostobaságnak nyilváníthassa komoly tudósok megállapításait. Közöttük olyanokat mely magyar érdeket szolgál és melyet az egész tudományos világ egyhangúlag elfogadott és mai napig vall. Tehesse olyan megállapításra, hogy néhai felvidékünk szláv nyelvre tért népe csak nyelvére szláv, fajban azonban velünk közös. És tehesse közönséges kijelentéssel, anélkül, hogy kijelentését bármilyen érvvel is képes lenne alátámasztani!

A Fekete Tenger partján létezett görög telepek közelsége görög motívumokkal gazdagította fémművességünket. Foyta azt is bolondgombának nyilvánítja mit Fettich Nándor nyomán az egész tudományos világ elfogadott és e miatt szittya művészetünkhöz a "mixhellén" jelzőt fűzte.

Ha így szabad és lehet komoly tudósok tudományos eredményein átgázolni, altkor minek tudás, minek tanulás, minek szorgalom? És oda fogunk jutni hová a csehek, mikor népszavazásokkal döntötték el, vajon Hanka hamisításai valódiak-e vagy sem s ki ellentmondott elverték[1, Sz.] 2. De míg dicső múlt lehetőségéhez a cseheknek hamisításra volt szükségük, olyan minket szégyenbe dönt, letipor és nevetséges figurákká aláz. Tiltakoznunk kell ellene!

Egyebekben is szerencsétlen munka.

Nemzeti múlt és egyházi nagyság két külön kérdés. Nem lehet az egyház nemzetközi érdekein keresztül nemzeti érdeket magyarázni. A kolostori hagiografia Attila nagyságát túlvilági erőkbe süllyesztette3. Ugyanezt a hagiorafiát Foyta, ki magát a turáni eszme harcosának vallja, dicsőíti4. Így válik íróink kezében foszlánynyá a magyar igazságnak, de egyúttal komolyságnak is glóriája.

Nem értette meg azt sem mit Attilával összefüggésben R. E.-től idéz5.

Azonban tagadhatatlan, hogy az Attila és vele összefüggő hun kérdés tisztázatlan és rendkívül különös.

12. századbeli névtelenünk Attiláról csak történelmi jogunk megállapítása érdekében tesz említést, hunokról pedig egyáltalán nem, csak kunokról. S bár az eseményekből megállapíthatjuk, hogy kiket kunoknak nevez azok a székelyek, velük szemben valósággal ellenséges magatartást tanúsít. Olyant mely miatt nyugodtan nevezhette volna őket hunoknak is - ha ugyan annak tartotta volna őket. Bár megírja, hogy Árpád és rajta keresztül Szent István, kiket nagyon tisztel, Attilának volt ivadéka, a székelység kitagadásával mégis eleget tesz annak az egyházi igénynek, melynek eleget téve, tagadta meg Szent István is Attila származását.

Iskolapéldája annak hová vezet különböző igények kielégítési vágya.

A hun világszerte gyűlölt szó, de nem Attila neve. Azé valóban csak ott, hol valótlan legendákkal tették azzá. Vagyis a nyugati források pontosan és határozottsággal szétválasztják a kettőt úgyis mint fajt, mint természetet. Attilát gyűlöltté csak a kolostori hagiografia meg az a vágy hogy az érdemetlen Nagy Károlyt föléje emeljék. A hagiografla megkívánta Szent Istvántól, hogy megtagadja és Névtelenünk ennek az igénynek azzal tesz eleget, hogy a székely nevet ki sem mondja, őket kunoknak emlegeti, azokat is ellenséges módon. A hiung-nu elmélet ellen túl sok érv szól ahhoz, hogy arra építenünk szabad ne legyen. Komoly tudósok között már alig is akad, ki hinne benne6. Először is azok közül kiket kínai források alapján hiung-nuknak nevezünk, kik nem szívódtak, fel a kínai birodalomba, városuk védelmében utolsó szálig elesett, másodszor az sem bizonyos, hogy hiung-nu volt nevük. A kínai képírás, melynek ha ismerjük értelmét, nem ismerjük kiejtését. Így könnyen lehet, hogy mit hunnak mondunk, valami egészen mást jelent.

Magának a hun szónak feltűnési módja irániakra mutat, melyet gyűlöltté válása miatt érdekükké vált Attilára kenni. Így ők váltak a hiung-nu elmélet legfőbb védőivé. Egyetlen egykorú keleti adat sem nevezi Attilát hunnak, hanem csak úgy mint krónikáink, királyi szittyának. Az őt Európában meglátogató Priskos rétor már beszél Attila alatt szolgáló hunokról, vagyis akkor mikor már irániak meg gótok nagy tömegben szolgáltak. Egyetlen positiv adatunk az lenne Attila hunságának, ha be lehetne bizonyítani, hogy a fehér hunok vele közös tőből származtak. Természetes, hogy ennyire vitális kérdés sok tintát fogyasztott, de az is természetes, hogy mint minden kérdésben, ebben is az iráni érdek győzedelmeskedett. Az iráni szellemet képviselő Wesendonk7 elméletét elfogadva, a mai tudomány a fehér hunokat Attilával és népével közös eredetűnek vallja. Bizonyító anyaga azonban a hiung-nu elméletre épült, így ha az nem állja ki a tudományos kutatás tűzpróbáját, pedig nem állja, úgy Wesendohké sem.

Hogy a német vizekben evező Hóman elfogadta Wesendonk állítását, megértem, azonban, hogy a turanizmust hangoztató Foyta miért teszi, nem értem.

Elég nagy baj bizonyított rosszat is már magunkra vennünk és magam részéről, magyar részről Attila hunságához ragaszkodásban mindig bizonyos perversitást látok. Mérvadónak csak saját hagyományainkat tartom, így forduljunk azokhoz.

IV. Béla 1257-ben IX. Gergely pápához intézett levelében Attilát úgy a magyarság mint az egész nyugat vad ellenségeképp emlegeti. Egysorba helyezi őt a tatárokkal8.

IV. László idejében a cseh király ígérte, hogy visszaadja azokat a kincseket, melyeket IV. Béla leánya, Mazowi Anna futva Csehországba "mentett" fivérének, V. Istvánnak trónraemelésére, királyi koronát, jogart és egy igen drága edényt, melyet mindenütt igen finom és csodás szépségű drágakövek díszítenek és sok más aranyékszert, melyet Attila magyar király és más utódainak idejétől, fogva mostanáig Magyarországon őriznek mondja egy 14-ik századbeli adat9. Vagyis IV. Bélának kifakadása csak folytatója Szent István Attilát megtagadó politikájának. Azonban hiába írt ilyeneket IV. Béla az Árpádház mégis teljes tudatában volt származásának és ha kifelé tagadta is, a valóságban büszkén őrizte emlékét.

A magyar múlt mythológiája az Árpádház uralomra kerülésével feledésbe ment. Mesterségesen szorítják ki honfoglalás eseményeivel. Pedig teljesen lehetetlen, hogy ilyen hagyományai ne lettek volna. A kiszorítás okára találunk abban az ellenkezésben, mely az Árpádházat a kunnak elnevezett fekete magyarokkal, másképp a székelységgel szembeállította és szükségében, hogy Árpád felmagasztaltassék, szemben egy ősibb joggal. Azzal az ősibb joggal szemben melylyel a székelység Pannóniára bírt. Természetesen ezt a hiányt a Hunfalvy - Budenz közösség alaposan kihasználta, annak bizonyítására, hogy a székelység hagyományainkban őrzött múltja csak kitalált mese. Gyulai Pál és Szász Károly azután kimutatták, hogyha a magyar ajkakon élő Attila mondák egyeznek is a germánokkal, költői alapeszméjük más, vagyis ha az események azonosak is, eredetük önálló. Idegen eredet már azért sem lehetséges, mert néptudatba latin krónikákból nem mehet semmi. Természetes, hogy a Habsburg kor üldözte az Attila hagyomány ápolását. Nagy érdeme Hómannak, hogy a székelység múltját kétségtelenné tette10, mivel Attila emlékeinket is felelevenítette. Úgylátszik azonban, hogy ez nem találkozott a Teleki Pál történelmi Intézet tetszésével, mely mindenben a francia Groussetnek, magyar szempontból üres és különben is sekély járású, könyvére helyezkedett. Már magában "hun" Attiláról is beszélve, szembehelyezkedik magyar hagyományainkkal.

Az Attila múltból összesen csak két emlék menekült meg abból az irtásból, mely honfoglalásunkat követte.

I797 január 10-én Ivinovits táblabíró, hites levelek alapján ítéletben kimondta, hogy a Divék nemzetségből származó Ocskay család, Attila Ellach fiától származk11. Reaktiója lett, hogy Ferenc császár ["Értelemzavaró sajtóhibák", 163. o., 83, Sz.] betiltotta, hogy az Országos Levéltár családfáknál bírói ítéleteket figyelembe vegyen. A nyitrai levéltárban fekszik "Tabella genealógia fam, Divéky de Nyitra-Divék et Kisbossány et de genere Devek" felirattal egy minden lehető hitelesítéssel ellátott családfa, mely szerint a Divékyek kétségtelenül hites levelekkel igazolták, hogy a 13-k században élt Thomas dictu Csorba ősük Taleman comes leszármazottja, ki Bendegúz, vagyis Attila atyjának lemenője12. Mindkét adat a Divék nemzetségre vonatkozik, vagyis arra a földre, melynek ősi neve türk, fekete magyar, turul föld s melyen Túrán községet találjuk.

Kun László fedezi fel újra Attilát és krónikása, Kézai Simon mester teljes dicsősségébe visszahelyezi, Ehhez azonban már nyugati írásokhoz kellett folyamodnia, annak alapján azután a magyar népet egynek veszi a hunnal. Ez azonban első előfordulása a huh szónak múltunkban.

Kun László halálával emléke is feledésbe ment volna, ha nem fedezi fel újra Mátyás király. De vele azután végleg el is tűnt emlékeinkből.

Ligeti Lajos magyar emlékek és realitások alapján fog Attila tanulmányába, de lemondással és belenyugvással utána mégis a nyugati emlékek alapján dolgozza fel múltját13.

A külföldi irodalomban egyetlen könyv, mely nemcsak a nemzetközi Attilával foglalkozik Amedée Thierryé, de annak is csak 1856 évi kiadása. Magyarra természetesen csak 1862 évi második kiadását fordították, mely magyar szempontból már távolról sem ugyanaz. Így a magyar Attila megírására egyedül az 1856 évi kiadás használható.

Érdekes Brionnak Attiláról írt könyve. Hihetetlen fantáziával sorakoztatja fel az Attila mellett és ellen a Chalon sur Marne-i csatába vonult népeket, részletezi felvonulásuk módját és útját, mikor az sem bizonyos, hogy a csata tényleg Chalon sur Marne síkján folyt-e le. Egyedüli mi könyvében komoly figyelmet érdemel, hogy belemerülvén az eredeti, latin forrásokba, kénytelen elismerni, hogy a csatának igazi győztese nem Aetius, hanem Attila volt - mit egyetlen magyar könyvünk sem ír meg. Legjobb esetben is csak eldöntetlen csatáról írnak.

Attila halála után a szolgálatában állott népek nem akarták fiait szolgálni és fellázadtak. Saját népét a "királyi szittyákat" a fellázadt tömegek legyőzték14. Még arra sem bizonyultak elég erősnek, hogy a már hazának tekintett Pannóniát megtartsák és a pontusi részekre menekültek. Így bármit is írjon Foyta, alighanem mégis igaza van Ligeti Lajosnak, hogy Attila birodalmában saját török eleme valósággal eltűnt a rengeteg indoeurópai, főleg iráni nép hatalmas tömege alatt15 és igaza van Váczy Péternek is, írván, hogy az összeomlás percében tudódott csak ki, hogy a hatalmat egy maroknyi nomád nép tartotta kezében a Kaspi tótól egészen a dán szigetekig [lásd: 19. lábjegyzet, Sz.].

Külön érdemel említést néhány francia emlék és könyv.

Guizot "Histoire de France racontée á mes petits enfants" könyvében egy metszet Attila lovasait vicsorgó képű szörnyeknek ábrázolja, fejükön csodálatos kerek kucsmával amint asszonyok és gyermekek holttesteit tapossák16. A francia forradalom idején írják a metzi polgárok katona polgártársaiknak "a szabadság barátai mint áradat özönlik el Chalons síkságait. Jól emlékeznek arra, hogy Attila és barbár hordái ott találták meg széles sírmezeiket. Nemsokára, semmi kétség, új áldozatok számára nyitják meg ölüket!17" Brion megírja, hogy a Chalons sur Mame-i csatában Attila győzött, Aetius kikapott. De mint fia az imperialista Franciaországnak azt mégsem tudja elképzelni, hogy ki győzött ne gyilkolja halomra a legyőzötteket, így megfelelve a francia lelkiségnek, mint egyedül elfogadható magyarázatot abban látja, hogy Attila lelkileg összeomlott.

Úgy gondolkodik minden selyma milyen maga mondja egy német közmondás és folytatásában Brion sarokba szorított gyáva nyúl elkeseredett cselekményének magyarázza úgy olasz hadjáratát mint a görög meg római császárokkal szemben emelt igényét. Kitör belőle az örök francia ki ha életben nem is, regényeiben mindig győz és fölényesen megvető kézmozdulattal tagadtatja meg az "összeroskadt" Attila "nevetséges" igényének teljesítését. Magyarországon pedig ékes, csengő aranyokban találtak Brion minden szavának tárgyi cáfolatára. Ugyanakkor pedig Briont beválasztottak Franciaország halhatatlanai közé!

Olaszország volt hazája a kolostori hagiografiának. Ott még a 17-ik században is készültek érmek kutyafülű és horgas orrú Attiláról.

A franciakba már az iskolakönyveik rögzítették Attila képét mint csúf, mongolarcú, vérengzésben kéjelgő gonosz szörnyetegét. Gyerekkori benyomások berögződnek örökre és nincs francia, ki ettől az emléktől szabadulni és azt reánk magyarokra is nem alkalmazni tudná.

Az Attilával összefüggő rejtélyek legnagyobbja, hogy őt, ki egyedül a mienk volt, a magyar múlt száműzte emlékeiből.

Ezt az égető kérdést francia könyvek alapján megoldani nem lehet.

A Horthy kor történészei a francia Grousset írásai alapján írjak munkáikat...

Minden hibája ellenére mégis emeljünk emlékoszlopot Hómannak.

Újra felfedezte Attilát!

Attila nem volt hun. Attila királyi szittya volt18 [19, Sz.]. Hunok a gótok (németek meg franciak) voltak. Attiláról mint hunról beszélve germán királyról beszélünk. Bizonyos és tagadhatatlan, hogy királyuk volt, azonban királyi szittya királyt kaptak benne a franciává meg németté vált gótok.

Felettük csak uralkodott, azonban mindig és kizárólag mienk volt és marad örökre a világnak ez a legnagyobb jelensége. Egyedül a mienk és ássuk ki újra a Mátyás király óta mélyre eltemetett

magyar ATTILÁT!

* * *

HASZNÁLT RÖVIDÍTÉSEK.

Althelm: F. Althelm, Attila et les huns Paris 1952, Geschichte der Hunnen, Berlin 1960 és 196I.

A. O.: Nagy Imre, Anjoukori Okmánytár Budapest.

A. okl, Kubinyi Árpádkori oklevelek,1095-1301.

Dümmler: Dr. Ernst Dümmler, Piligrim von Passau, Leipzig 1854.

F.: Georgius Fejér, Codex diplomaticus Hungariae, ecclesiasticus ac civilis, Budae.

Fettich: Fettich Nándor, A honfoglaló magyarság fémműveltsége, Archaeologla Hungarica 2 k.

H. O.: Nagy Imre, Hazai okmánytár.

Hóman: Hóman Bálint és Szegű Gyula, Magyar történet, Budapest 1935.

H. oklt.; Nagy Imre, Deak Farkas, Nagy Gyula, Hazai oklevéltár, Budapest 1879.

Kézai: Szabó Károly, Kézai Simon mester magyar krónikája, Pest 1862.

Knauz, ugyanúgy Dedek; Knauz Nándor, Monumenta Ecclesiae Strigoniensis, I. és és II. k., III. k. Dedek Crescenstől.

L. R.: Liptói Registrum, Történelmi Tár, Bpst.1922.

Mályusz: Mályusz Elemér, Turócmegye kialakulása, Budapest 1922.

Névtelen: Szabó Karoly, Béla király Névtelen jegyzőjének könyve a magyarok tetteiről, Pest 1860.

Pertz: Georgius Henricus Pertz, Monumenta Germaniae historica, Sciptores, Hanoverae 1826.

Piper: 0tto Piper, Burgenkunde München 1912.

Sackur: Ernst Sackur SJ. Die Cluniencenser, Halle 1894.

Thierry I.: M. Amedée Thierry, Histoire d'Attila et de ses Successeurs, Paris 1856.

Thierry II.: ugyanannak 1866 évi kiadása.

T. R.: Turóci registrum,Történelmi Tár, Bpst,1922.

W.: Wenczel Gusztáv, Árpádkori új okmánytár; Bpst 1860-1874.

Némely helyen nem hivatkozom okmánytárra, mi pedig megkönnyíti az utánnézést, hanem a számunkra innen elérhetetlen levéltárra, melyben a vonatkozó oklevél fekszik - vagy feküdt. Ennek oka, hogy sok évtizeden keresztül gyűjtött jegyzeteimbe, nem tudom milyen okból nem írtammást. Azonban Czinár Mór pompás indexe alapján, mely ugyanúgy megvan Bécsben, mint Párisban, Londonban és alighanem a nagyobb német könyvtárakban mint Filadelfiában, túlnyomó részük megtalálható Fejér Codexében s ha ott nem Wenczelében, esetleg a Hazai Okmánytárban. Ez utóbbiak is jó indexel bírnak, azonban csak kötetenkint. Legnehezebb a kutatás Pertz Monumentáiban. Nincs összesített indexük, így végig kell menni rengeteg kötetén és annak ellenére, hogy sokat forgattam, mégsem tartom kizártnak, hogy más érdekes is ne szerepelne bennük. Ha másról nem, munkám feltétlenül megfog győzni minden gondolkodó olvasót, hogy a codexeknek javunkra szolgáló közléseinek nagyrészét tudatosan elhallgatták.

A könyvtárak a fénymásolatoknak szokásos díja ellenében bárkinek küldenek másolatot a tulajdonukban található könyvek kívánt oldalairól. Egyedül a párisi könyvtár válaszol mindig nagyon nehezen s akkor sem mindig a feltett kérdésre. Bármilyen könyv is átkérhető bármely könyvtárba egy hónapi használatra a könyvtárak közötti könyvkölcsönzés keretében. Miben a budapesti Széchényi Könyvtár hihetetlen előzékenységet tanúsít. Sokat köszönhetek segítségének.

* * *

Személy és tárgymutató a III. Kötetben.

László Gyula, Őstörténelmünk legkorábbi szakaszai, Budapest I96I, rendkívüli tudással és körültekintéssel írt munkája csak ennek a kötetnek befejezése után jutott kezembe.

Hézagpótló mű. Múltunkat annyira kiforgatták, hogy azt tisztázni csak archaeológiai kutatásokkal lehet. Egyik ország sem áldoz annyit az ősmúlt feltárására mint a Szovjet Unió. Részünkről ezért nagy dicséret illeti, mert hiszen múltunknak nagy része játszódott azon a területen melyet feltár. Azonban hiábavaló lenne szorgalom, iparkodás, tudás, ha a nyugat nem kerülte, sőt alacsonyította volna állandóan mindazt minek egész jelenét, elsősorban műveltségét köszönheti. Így és csak ezért maradt minden csak mostani feltárásra. László művét ennek a gazdag anyagnak, minket érdeklő része feldolgozásának szánta. Az anyag olyan óriási, hogy idáig mégcsak kis részét sikerült tudományosan feldolgozni, szétszórt óriási területen fekvése miatt megtekinteni pedig szinte lehetetlen, de nem is szükséges. Tökéletes tájékozást nyújtanak a feltárt részről ismertetések. Művét a szerző sok fenntartással teszi közzé. Nem győzi ismételni, hogy további feldolgozások meg feltárások még változtathatnak a képen.

László művét abban a határozott meggyőződésben írta, hogy a finn-ugor népcsaládba tartozunk és múltunkat kizárólag annak keretében keresi. Bizonyos, hogy ez a terület annak bölcsője és bizonyos, hogy múltunknak nagyrésze ott játszódott le - de hogy egyúttal bölcsője-e a mi legrégibb múltunknak is, nagy kérdés.

Kétségtelen tény, hogy sokkal keletebbre, Észak-Kínában, a Sárga folyó mentén, Kína már első alakulásakor török fajúakra talált és az is, hogy az a faj a mienk volt. Az volt az a bizonyos hiung-nu nép, mely ellen Kína nagyfalát emelte. Krónikáinkat sem lehet teljesen mellőzni. Azok pedig néhai mezopotámiai lakósoknak mondanak minket és hogy igazat írnak, bizonyítják Attila eredetmondájának Tell-Halafban meg Urban talált emlékei. Igaz, hogy ezek "csak" 6000 évesek, azonban ezek olyan emlékek, melyek flnn-ugorságba nem illeszthetők.

Az orosz tudomány kétségtelennek tartja finn-ugor származásunkat, mi a cári idők hagyatéka.

A finn-ugor elmélet Németországban született. Talán nem is annyira tudományos meggyőződésből, mint inkább török múltunknak lerombolása kedvéért. Egyedüli módja volt néhai dicsősségünk kisajátítására irániak (áriák) számára. A néhai szentpétervári akadémián mindig nagyszámban működtek német tudósok. És bármennyire is nagytudásúak legyenek német tudósok, politikai céljaikról sohasem feledkeznek meg és és a finn-ugor elméletnek elterjedése is, alighanem ilyen politikai cél eredménye. Meggyőződésem, hogy eredetünket a Sárga folyó környékén és attól lefelé, Kínának északi részében kell keresni, mely pedig kívülesik a finn-ugor területeken. Azonban ezekre tökéletes választ csak akkor kapunk majd, mikor Kína is ugyanolyan iparkodással fogja feltárni területeit, milyennel Oroszország teszi. Arra pedig egyenlőre kevés a kilátás.

László könyvének van azonban, a magyar múlt szempontjából két egészen különös értéke meg érdekessége. Nyelv, koponyaformák, leletek adta valószínűségek alapján a honfoglalókat két külön népből összeállítottnak látja. Mivel nem mond mást, mint az előbbiekben, történelmi adatok alapján állítok. Második érdekessége, hogy 21-ik oldalán felveti, vajon ne higyjünk-e a szláv krónikáknak, melyek honfoglalásunkkor egy fekete meg egy fehér Magyarországról beszélnek, vagyis kettőről. Így nem tudja, hogy ezt nemcsak a szláv, de ugyanúgy a nyugati krónikák is írják. Azok pedig egykorúak is. Nem tudja, hogy Bíborban született Konstantin is két Magyarországról ír. És annyira lenézi krónikáinkat, hogy szavainak ezt kifejező részét is semmibe veszi.

Nem tudja, mert mint régész, történelmünket csak könyvekből ismeri. Könyveinket pedig nem az igazság, hanem a Legenda Minor alapján írták.

A két honfoglalás eltüntetése mások kezébe adja azt a múltat, mely mienk, nekünk jár, dicsősségével együtt.

Így ki a Legenda Minor alapján áll, hazánk ellensége és valószínűhogy az Archaeológia Lászlót a finn-ugor elmélettől is elfogja téríteni.

Mennyire bomlasztólag hatott a Legenda Minor hamisítvány, bizonyítja Padányi Viktornak Buenos Airesben most megjelent "Dentumagyaria" könyve is. Ahogy László Gyulának, Padányinak is tudományos munkássága fedezte csak fel, hogy honfoglalásunkat két különböző magyar nép közösségének köszönjük. És ahogy László elől, Padányi elől is egyedül a Legenda Minor fedte el azt, mit ugyanúgy írnak meg nyugati mint szláv krónikák és forgatta ki mit Bíborban született Konstantin meg krónikáink egyezően írnak, hogy végül Padányi egy általa kitalált turáni néppel töltse be az így támadt űrt.

Koronát arra a történetírásra, melyet a Legenda Minornak köszönhetünk, az a tanulmány helyez, mely az egykorú Bíborban született Konstantin adatait hamisaknak nyilvánítja, egyszerűen, mert állításai nem egyeznek azokkal a teóriákkal, melyeket írójuk ma talált ki...

- - - - - - - - - -

Krott osztrák erdész, kit 141-ik oldalamon a 17-ik jegyzetben említek, éleményeit rozsomákkal könyvben ls kiadta. Mint egyéni vállalkozást létesített Finnországban egy nemzeti parkot, melyben odatelepített vadállatok szabadon éltek s melybe szerzett rozsomákot is. Vállalkozása anyagi okokból nem sikerült, de a lakosság ellenkezésével is küzdenie kellett. Átment Svédországba, hol sikerült az állatvédőegyesület támogatását megszereznie s hol az gazdag. Sikerült-e rozsomákokat megszelídítenie? Vagy nem sikerült? Nehéz könyvéből megállapítani. Bizonyos, hogy kicsikorukban úgy követték mint kutyák és ölébe másztak. Azonban már Bréhm megírja hogy kicsikorban rendkívül kezesek és ragaszkodók, később azonban elvadulnak. Ugyanakkor pedig mikor Krott rozsomákjai érett korba kerültek, ott hol odáig rozsomákok sohasem voltak, egyszerre kezdtek olyanok állatokat ölni. Egyetlen nyájból pl. 7-et egyszerre. A lakosság Krott állatait vádolta, ki azonban védekezik és tagadja. És hogy idegen, odavándorolt rozsomákok terhére írhassa a pusztítást, hivatkozik pl. fák tetején talált éléstárakra. Húst azonban fákon kizárólag párducmacskak szoktak elrejteni, milyen a hiúsz is, mely ott honos. És ahogy nem lehet fogságban élő oroszlánok alapján a szabadonélők szokásait megállapítani, nem lehet rozsomákokét sem és Krott azt teszi.

Állatboldogító vállalkozása ugyanazzal az eredménynyel járt, melylyel minden boldogító vállalkozás, úgy embernél mint állatnál. Sokkal több hátrányt okoz mint előnyt és a lakosság dühe elpusztította állatait. Nem lévén állat, elmaradt az állatvédő egyesület támogatása és Krott visszament Ausztriába. Bár ferde fogalmakat terjeszt könyve mégis szép sikert ért el. Az eredeti svédből franciául is kiadták.

* * *

TARTALOMJEGYZÉK.

* * *

Értelemzavaró sajtóhibák.

28 o., alulról 4-ik sor helyesen: hadjáratban egy "Kurzan" [szövegkép AT-03.jpg] nevű fehér magyar

38 o., 23-ik sor: 13-ik századot

34-ik o. 17 ik sor: l6-ik században

41 o. 2-ik bek. 11-ik sor: Vajk nevü fiát a kereszténység keleti

43 o.- 3-ik bek 3 sor: átadásából

83 o. 3-ik bek. 5-Ik sor; Mária Terézia helyett Ferenc császárt Imi

115 o. 1-ső bek. elé írni: 24/

139 o. 2-ik bek. 13-ik sor gamcia helyett francia

143 o. 1-ső bek. 25-ik sorban feketéké helyett: fehéreké

* * *

Függetlenül egymástól, három munka fekteti le a tényt, hogy a honfoglalásban két különböző magyar nép vett részt. De míg László Gyula "Őstörténelmünk legkorábbi szakaszai" könyvében ezt csak mint megszívlendő tényt veti fel, Padányi Viktor Dentumagyaria könyvében egy bizonyító anyag nélküli feltevéssel iparkodik ezt a történelmünkben levő űrt betölteni, addig ez a munka a kérdésnek bizonyító anyagát sorakoztatja fel, mi azután megoldást is nyújt. László és Palányi munkáival csak ennek a könyvnek befejezése után ismerkedtem meg, de előzetes ismeretük esetén sem jutottam volna más megállapításokra, mint melyeket munkám tartalmaz.

Ez a munka távolról sem akar pontot tenni megállapításai után. Sőt! Történelemben nincsenek végleges megállapítások. És mert nincsenek, nincsenek "túlhaladottak" sem. Kifejezés, melylyel szeretnek élni kik írásaiknál akarjak megállítani az idő kerekének forgását.

1965 január hó 21.

Idestova két hónapja könyvem megjelenéséről közzétett értesítésem már eljuthatott a legtávolabbi, tengerentúli világrészekbe is. Köszönöm olvasóimnak azt a meleg fogadást, melyben részesítették és jól esett számtalan szép elismerésük.

Lapjaik hazafias érzésű része meleg szeretettel emlékezett meg róla. Elhallgatták mindazok a lapok, melyek pártpolitikai avagy egyházi érdeket, hazafiság elé helyeznek. Elhallgatták annak ellenére, hogy, ha találnak reá módot, a nem nekik aláfekvő irodalmat erősen támadják. Nagyon fájlalom a kritika teljes elmaradását, mert hiszen az az egyedüli módja esetleges tévedések kiigazítására és jóvátételére. És senki se csalhatatlan.

Kaptam azonban igen értékes adatokat. Mind között legértékesebb Molnár professornak, már említett közlése a turcilingekről. Vagyis arról, hogy már a 8-ik század közepén Paulus Diaconus longobard történelemíró foglalkozott néhai felvidékünk türkjeivel, mint Attila népével.

Dr. Sánta Gábor, Klagenfurtból hívta fel figyelmemet a mongolok titkos történetének, Erich Haenisch fordításában, Lipcsében 1948-ban megjelent művére. Annak 6-ik oldalán látom, hogy Gingis khán Menen nevű őse, tudunnak nevezte magát. Vagyis hasonlatosan a Divékhez, a "tudun" szó ugyanúgy szerepelt méltóság, mint személynévképp, mégis azzal a különbséggel, hogy míg tudun csak Turánban, Divék világszerte. Szintén igen értékes adat. Kovarczy István közli Svédországból, hogy 1949-ben együtt volt Hómannal a gyűjtőfogház betegszobájában, ki sohasem engedett finnugor elméletéből. Így az az állítás melynek 96-ik [oldalon, Sz.] adok szót téves.

___________

ZÁRSZÓ.
[lábjegyzetek]