A POZSONYI CSATA (907. július 3-7.) RÖVID TÖRTÉNETE

A magyarok őshazája nem más, mint amit az Arvisurában "Melegvizek Birodalmának" neveznek, a meséinkben, "Tündérkertnek" mondanak, és mi ma Kárpát-medencének hívunk.

Az Őshazába visszatért ÁRPÁD neve szumír eredetű: AR = 'fény, ragyogás, áradat'; PAD = 'valamivé válni, felmagasztalni' -ból származik, annyit jelent, mint: "a fény ár vagy a nép ár felmagasztaljá: Árpád népe és a velük örömmel egyesült őshonos magyar lakosság, a magyarság birodalma ellen az egyesült európai (Német-Római szövetséges) sereg támadást indított. A háború céljaként Lajos király (Ludovicus Rex Germaniae) a "decretum ... Ugros eliminandos esse"-t tűzte zászlajára, vagyis hogy "elrendeljük ..., hogy a magyarok kiírtassanak:" - írja az Annalium Boiarum. A hazajövetelt, a hon-visszafoglalást és az államalapítást zseniális stratégiával és taktikával végrehajtó Árpád Nagyfejedelem az ősi hazán létrehozott államot szilárd alapokra helyezte, amikor legyőzte Európa egyesült seregét. Szükség van arra, hogy mi, magyarok megismerjük ennek a döntő viadalnak a részleteit, az egyesült európai hadsereg együgyű taktikáját, és Árpád Nagyfejedelem azon páratlan tudást magába foglaló intézkedéseit, amellyel a legkisebb veszteséggel tudta teljesen megsemmisíteni az ellenséget.

Mielőtt a konkrét történéseket leírnánk, meg kell ismerkednünk néhány ténnyel a sok közül, amelyek erős alapot szolgáltattak arra, hogy őseink miért voltak sikeresek az élet minden terűletén, köztük a harcban is.

E tények közül álljon itt néhány

- Az őshazába Árpád Nagyfejedelemmel visszatért magyaroknak nem hét, hanem nyolc törzse volt. A nyolcadik törzs a MAGaSOK TÖRZSE volt.

A magosok Káldeából származtak. Árvészelték az akkád korszakot, az asszír korszakot, nagy befolyásra tettek szert a Perzsa Birodalomban, a Párthus Birodalomban, valamint a Hun Birodalomban vezető pozíciót töltöttek be. Öseinknél pedig a Főmagosok a Vezéri Törvényhozó Tanács tagjai voltak. A magosok - és nem mágusok, ahogyan azt a nyugatiak és a nyugat majmoló finnugristák monclják -, paptanítók voltak. Ez a törzs hordozta a tudást.

Ők voltak azok, akik a magyarság életét minden téren megszervezték. A magyarokat minden szükséges dologra megtanították (állatnemesítésre, állattenyésztésre, földművelésre, ételkészítésre, tartósítás ra, mesterségekre, harci technikákra, rovásírásra stb.) Ők voltak az orvosok, a bábák. Értettek a csillagászathoz, az időjárás előrejelzéshez, a matematikához, a mechanikához, az építészethez stb. Azért hívták őket magosoknak, egyrészt mert a mag a tudás jelképe, abból nő ki minden. Másrészt, mert e törzs tagjai, mind a férfiak, mind a nők magas növésűek voltak.

- A magyarok a magosoknak kőszönhetően háromszor hétéves nevelési rendszert honosítottak meg. Ez a következő volt: a születéstől számított hetedik éves korig a gyerekeket az anyák nevelték. Megtanították a gyerekeket az anyanyelv re, a viselkedésformákra és mindarra, ami a ház körüli teendőkhöz tartozott.

Hétéves korukban a magosok által kidolgozott tehetség-felmérésnek vetették alá a gyerekeket.Ennek folyamán dőlt el, hogy mi lesz a gyerekből. Tizennégy éves korban a gyerekek a saját szakmájukban ellenőrzö vizsgán estek át, Huszonegy éves korukban pedig pilisezéssel (e döntő vizsgával) felnőtté váltak.

- Árpád Nagyfejedelem idejében, a magyar lovak különlegesnek számítottak.

Ezeket a ménesekben ridegtartással nevelték, és innen kerültek nyereg alá. Ezek a lovak szívósak, kitartók, gyorsak, fordulékonyak voltak. Fel sem vették az időjárás viszontagságait.

A magyar nyereg zseniális találmány; magában foglalja megalkotóinak magas fokú anatómiai és mesterségbeli tudását. Ezek az emberek már akkor tudták, hogy a gerinces állatok és az ember is akkor fárad el leghamarabb, ha a gerincét kereszt irányban nyomás alá helyezik.

Ezért a magyar nyerget úgy alakitotrák ki, hogy az a gerinc felett egy elég magas alagutat képezett.

A magyaroknál rendszeresítve volt a kengyel, amit a körülöttünk lévő népek nem használtak, mert nem ismertek. A kengyel biztos támasztékot adott a lovon ülőnek, és harc közben a fegyverek használatakor a harcos erre állt rá, mert ez megadta az ellenhatást az erő kifejtésekor.

A magyarok acél fegyverei ún. gyömöszköléssel készültek. (Arabos kifejezéssel: damaszkolással. Innen van a damaszkuszi penge kifejezés. Ezért ezeknek a fegyvereknek az éle gyémánt keménységű volt, míközben a belső szívós mag törhetetlenné tette azokat.) A magyarok hadtápja olyan különleges volt, hogy azt az USA Katonai Akadémiaján ma is tanítják.

Ez három részből állt: szárított húsporból. tejporból és kölesből. Ebből háromszor 18 kgnyit vittek magukkal az egyik vezetéklovukon, ami 150 napra elegendő kalóriatartalmú ételt jelentett.

- A határvédelem: kettős határrendszer.

A magyar államszervezet határvédelme a Kárpár-medencén belül is, mint a többi, előző ideiglenes szálláshelyeken is, a GYEPŰ rendszer volt. Ezt a határ védelmi rendszert kevés fizikai munkát igénylő beavatkozással hozták létre. Általában természetes lápok, mocsarak, meredek hegyes részek képezték a határvonalat. Ahol nem ilyen helyen vezetett a határvonal, arra a részre 500-1000 méter szélességben gyepűrózsát (vadrózsa), szederinát, kökényt, vadkörtét, lepényfacserjét telepítettek, és ezeket fiatal korukban egybefonták, ami sűrű, átjárhatatlan dzsungelszerű akadályt képezett. A gyepűn csak az erősen őrzött kapukon keresztüllehetett átjutni. A gyepűn belül csak az eleve a Kárpár-medencében élt magyarok és az Árpád Fejedelemmel visszatért magyarok élhettek. Minden más velük érkezett idegen nép csak a gyepűn kívül foglalhatott helyet. Ez a védelmi rész képezte az ország határát, az úgynevezett belső gyepűt. Ezen kívül létezett egy külső határvédelmi rész, amely a belső gyepűtől kb. 200 km távolságig nyúlt ki a belső gyepű vonalától. Ez a rész nem volt gyepűvel elkerítve, mert az egész területet védelmi részként használták, mint egy hatalmas külső gyepű területet, ahol a száguldó felderítő tizedek, századok rendszeresen ellenőrzéseket végeztek, és a hírvivő tizedek, századok hírviteli négyszöghálót alkottak. Ez a kém és hírviteli rendszer azt eredményezte, hogy a táltosok (magosok), és a SZER (vezéri törvényhozó tanács) 24 órán belül minden ellenséges megmozdulásról értesült, ami a külső gyepűn vagy annak határán történt. Ez a határvonal nyugat felé már a pozsonyi csata előtt az Ennsig, illetve a Vippaváig kitolódott.

- Felderítés és hírvitel.

A felderítőik (fürkészek) és a hírvivőik a belső gyepűn kívül rendszeresen mozogtak.

Ezen kívül, egy-egy hadjárat előtt az alapos hírszerzés érdekében mélyen az ellenséges területeken belül kikémlelték a viszonyokat, és azonnal hírt vittek a Szemek a bekövetkezett változásokról. A fürkészek feladata volt kikémlelni:

- a terület domborzarának pontos elhelyezkedését és kiterjedését (hegyhátak, hegycsúcsok, dombok, völgyek, szorosok, lankák, síkságok stb.)

- a terület növényzetének és a növényzet összetételének milyenségét (erdős, bokros, füves, kopár, nádas)

- a terület vizeinek elhelyezkedését (folyók folyásirányát, szélességét, gázlók elhelyezkedését, mélységét, a tavak kiterjedését, a lápok és mocsarak kiterjedését. A tó-, láp- és mocsár gázlók helyét)

- a terület állatainak fajtáit és közelítő mennyiségét

- a terület lakhelyeinek elhelyezkedését és ezek létszámának körülbelüli nagyságát

- a lakhelyek védelmének mikéntjét és erősségét

- a területen élő emberek egymás közötti jó vagy rossz viszonyát

- a hadsereg állományának és harceszközeinek változását

- az őseikről elrablott kincsek bújtatott helyét.

Míndezeket az ellenséges területen mozgó fürkész tizedek (kémek) és a velük együtt mozgó négyszöghálós rendszerben elhelyezkedő hírvivő tizedek hajtották végre, akik 150 napi hadtáppal voltak ellátva a magyar hadtáprendszernek köszönhetően (húspor, tejpor és köles: 18-18 kg, valamint zab). Kb. 140 nap után váltotrák őket. A hírvitel olyan gyors volt, hogy 24 óra alatt 400 km távolságot tudtak áthidalni.

A POZSONYI CSATA

Már 907. június 17 -én roppant nagy létszámú (töb,b mint 100.000 fő) sereg gyűlt össze az Ennstől nyugatra, Ennsburg vára és Szent Flórián kolostora kőzőtt, Lajos király személyes felszólítására, ahol mint a sereg fővezére állapította meg a követendő hadi tervet. Erről az ott lévő gyepű környezetben, vagyis a határőr területen működő magyar fürkészek és az őrségi emberek, a magyar hírvivő lánc közrernűködésével azonnal értesítették a magosokat és a Szert, vagyis a Vezéri Törvényhozó Tanácsot. Ez azt jelentette, hogy a kb. 340- 360 km távolságban lezajlott események minden részletéről Árpád Nagyfejedelem és vezérkara 24 órán belül, azaz június 18-án már értesült.

Az Ennsburgban megállapított haditerv szerint az egyesült seregnek - mely legnagyobb részt nehéz gyalogságból állott - három részre osztva, egyszerre kellett előre nyomulnia a Duna völgyében, a Dunán és a Dunához kőzel. Lajos királlyal együtt Burghárd passaui püspök, valamint Aribó gróf a tartalék sereggel Ennsburgtól nyugatra, annak közvetlen közelében maradtak és várták a fejleményeket. A Duna északi, azaz bal partján Luitpold keleti határőrgróf (herczog) vonult előre 50.000 emberrel. A Duna déli, azaz jobb oldali partján Dietmar salzburgi érsek, Zakariás sebeni, Ottó freisingi püspökök, Helmprechr, Hartvich és Gumpold apát urak vonultak 40.000 emberrel. Középen, a Dunán, hajókon Sieghard herceg (herczog), a király rokona Rarhold. Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal 10.000 fős sereggel úsztattak lefelé a két parton vonuló két sereg védelme alatt.

A Duna két partján vonuló seregnek elsősorban az volt a fő feladata, hogy védelmezze a Dunán úszó hajóhadat, mivel ezen szállították a tartalékokat és a hadtápot. Ezért a vonulás közben nekik állandóan a lehető legközelebb kellett vonulniuk a vízhez a part mentén. A sereg aránylag nagyobb zökkenő nélkül, de lassan (kb. 13,5 km/nap sebességgel) vonult a Duna partján és a Dunán lefelé. Ugyanis a kűlső határőrvidéken (külső gyepű területen) a Dunától távolabb tartózkodó fürkészek és hírvivő tizedek a helyükön maradtak, és csak a Duna mellettiek nyugtalanították cseltámadásaikkal a vonuló sereget. Árpád Nagyfejedelem, mivel a jól kiépített fürkész hírvivő rendszernek kőszönhetően folyamatosan mindenről idejekorán értesült, időben értesíteni tudta a törzsek vezetőit, és a Szerben meghatározták a védekezés módját. Ennek alapján összevontak hét fél-tumánt, azaz 35.000 harcost (egy tumán = tízezer harcos = száz század). A fürkészek és az őrség Duna menti szakaszán elhelyezkedő őrzők által összegyűjtött információkat a hírvivők eljuttatták a magosokhoz, akik felülvizsgálták, elemezték és ősszesírették azokat. E felülvizsgálat eredményét a magosok a Szer elé terjesztették. Ez alapján Árpád és a Szer az ellenséges sereg fogadását, feltartóztatását, a védekezés helyét Pozsony tól nyugatra kb. 15 km-re, a Duna déli oldalán, a mai Hainburgnál (Beregvár ) találta legkiválóbbnak. Amennyiben tüzetesen átnézzük a Hainburg környékéről 2004-ben kiadott 1:25.000-es léptékű térképet, és tüzetesen megvizsgáljuk a helyszínt, végtelenűl érdekes tényekre bukkanunk. Ez az, amire a nagyokos történészeink nem vették a fáradságot, ezért csak az íróasztal mellett ötlötték ki a csata nagyjábóli lefolyását és kímenetelét.

Egyes történészek a nyugati seregre vonatkozóan azt állitják, hogy az 7 km-t tett meg naponta. Ez azonban teljességgel képtelenség. Ebben az esetben, ha napi nyolc órát gyalogoltak volna csak, akkor 870 métert tettek volna meg óránként. Ugyanakkor tudjuk, hogy a római birodalom északi határa ezen a részen a Duna volt. Ezért a rómaiak a határvédelem érdekében a Dunától délre a part mentén, a mocsarakon kívül szokásukhoz híven a légiók biztonságos és lehetőleg gyors vonulását elősegítve, nagyon jó, kővel burkolt utakat építettek ki. Ugyanakkor az északi oldalon a római birodalmat állandóan támadó germánok az északi oldalon, ugyan nem köves, de nagyon jó, járható utakat jártak ki a hatásos támadások végrehajtása érdekében. Ezt figyelembe véve ez a sereg legalább 13,5 km-t tett meg naponta.

A különböző történelmi leírások különböző dátumokat és külőnbőző helyszíneket jelölnek meg a csatával kapcsolatban. Van, aki Bánhida térségébe teszi a helyszínt, és július közepére, augusztus elejére a csata lefolyását. Van, aki Pozsony tól nyugatra teszi a helyszínt, és július 3-7. kőzé a csatát.

Nézzük meg, mi a valóság?

Az Ennsburg és Bánhida közötti távolság 337 km. Ezt az utat 13,5 km/nap menetsebességgel 26 nap alatt lehet megtenni. Ez azt jelenti, hogy Ennsburgtól június 17 -én elindulva az ellenséges sereg július 13-án ért el Bánhidához, olyan módon, hogy a Lajta keleti oldalán húzódó belső gyepű védelmén átverekedte magát. Azonban sem az akkori gyepű környezetében, sem Bánhida környezetében a csatára utaló jelek és elnevezések nem maradtak fenn. Ugyanakkor Bánhida több mint 17 krn-re délre van a Dunától. Ennsburg és Hainburg (Beregvár) közötti távolság 205 km. Ezt a távolságot napi 13,5 km/nap menetsebességgel kb. 16 nap alatt lehet megtenni. Ez azt jelenti, hogy az ellenség pontosan július 3-án érte el ezt a helyszínt. Ugyanakkor a helyszíni szemlén feltárt földrajzi viszonyok (dornborzat, erdőség, mocsár), valamint a fent említett térképen lévő, a csata lefolyására utaló (ma is élő) helyiség és dűlő nevek magukért beszélnek. Ez egyértelműen azt bizonyítja, hogy a csata ezen a helyszínen folyt le. Egyben azt is bizonyítja, hogy július 3. és 7. között történt az ősszetűzés.

Mit mutat a térkép?

Amennyiben nyugat felől kőzelítünk Hainburg-Pozsony irányába, akkor rátekintve a térképre, megvizsgálva a helyszínt, a köverkezőket láthatjuk:

A Duna déli (jobb) partján, Pozsonytól kb. 33 km-re található Hasi-au (nyúl-jaj) vagy másképp írva: Has-lau (lanyha, fáradt nyúl) helység.

Tőle délnyugatra találjuk Ellendenhof-ot (Csont-udvar), tőle keletre, valamint Haslautól délre terül el az Ellenden wald (Csont-erdő) és a Roh-rauer wald (Zsombékos erdő). Haslautól keletre 5 km-re van Regelsbrunn (Tisztakút) helység, tőle keletre 2 km-re a Wildungsmauer (Vadőr) nevű hely. Tőlük délre 2 km-re Scharndorf (Sarokfalu). Sarokfalutól délre, 3 kmre In der sutz (Sónyalató) lankás rész, és délebbre, Sarokfalutól 5 krn-re Heidfeld (Pogányföld) rét található. Vadőr helységtől keletre, 4,5 krn-re található Perronell-Carnuntum. Tőle észak-nyugatra a Duna partján terül el a mocsaras Rübenhaufen (Répasziget), északkeletre a szintén mocsaras Rohrhaufen (Nádassziget). Innen délebbre, de P-C-tól észak-nyugatra eső zsombékos részt ma is Gstetten-au-nak (Folytonos jaj) hívják. Ugyancsak tőle észak-keletre lévő, a Duna felé eső zsombékos részt Schloβau-nak (Zár-jaj) nevezik. Tőle délnyugatra 1 km-re van a Heidentor (Pogány-kapu), majd délre, 1,5 krn-re a Türkenschanze (Türk-sánc = Magyarsánc) található, és ide fut be az Ungarnstrafle (Magyar út) is. P-C-tól keletre, 3 km-re látható Bad-Deutsch-Altenburg (Némer-Óvvár-Fűrdö), röviden B-D-A. Itt kezdődik egy összefüggő, keletre, délkeletre, délre kiterjedő, átlagosan 350 méter magas domblánc. Ennek középső része a B-D-A-tól 3 km-re keletre lévő Hainburgig (Beregvár) egészen megközelíti (1km-re) a Dunát. E domblánc északi vonulata magában foglalja nyugatról kelet felé a kövétkezőket: Pfaffenberg (Pap hegy; 331 m), Hexenberg (Boszorkányhegy; 360 m) Hundsheimerberg (Kutyalaka hegy, 480 m), Weiβes Kreuz (Fehér kereszt, 363 m), Rotes Kreuz (Vörös kereszt, 255 m), Wangheimer Wald (Pihenőarc erdő, 226 m), Hinlerberg (Gáthegy, 298 m). A déli vonulata a Spitzerberg (Csúcshegy, átlagosan 302 m magas). A domblánc észak-déli kiterjedése 6 km. A nyugat keleti kiterjedése 9 km. A legészakibb pontja Hainburgnál a Schlossberg (Várhegy vagy Zárhegy, 291 m). A Várhegytől északra van egy kb. 750 m szélességű szoros (ahol ma Hainbburg keleti része fekszik), amit a várhegy és a Dunából kiemelkedő Braunsberg (Barnahegy, Tarkahegy) fog közre. A Barnahegy teteje 346 méter magas, és kb. 2500 m² felületű sík terep. Kitűnő megfigyelő hely. Innen ellátni keletre a Morva torkolatnál lévő Dévényig, sőt tovább, egészen Pozsonyíg, Délkeleten végig lehet követni a Duna és a domblánc északi vonulata által behatárolt lankás, kb. 3,5 km széles, valamint 4 km hosszú, átlagban 160 m magasan (a Duna szintje felett 20 m magasan) elterülő hatalmas sík terepet, amely a Barnahegy és a Várhegy között kb. 750 m-re szűkül össze. A Barnahegyről jóllehet látni a Várhegyet, valamint a mögötte lévő, a Várhegy, valamint a domblánc északi vonulata közötti kb. 200 m széles, kb. 200 m magasságban lévő szoros részt, ami kelet felé szintén az előbb leírt sík terepbe nyílik. A Barnahegyről jól áttekinthető a Duna déli partja és az északi domblánc közötti rész, egészen az innen 17,5 km-re lévő Haslauig. A Barnahegy közvetlenül a Dunából emelkedik ki. A Dunára néző oldala kb. 2 krn hosszú, és az alsó része kb. 700-os emelkedésű, olyan 25-30 m magasságig. Ezen a magasságon már egészen lankás, és az egész terület erdővel borított. A déli partot, Hainburgról nyugatra egész Haslauig, a Duna partjától fél-egy km széles, bokrokkal, fákkal tarkított mocsár övezi, ami miatt nem lehet jól látni a folyón kőzlekedő hajókat. Így néz ki tehát ezen a részen a Duna déli (jobb) partja. A Duna északi (bal) partja egészen érdekes képet mutat, A Barnahegyről jóllátható és áttekinthető az egész északi, szilárd felületű sík terep, ami nem más, mint a Morva mező.

Haslau távolságából kelet felé elindulva a következőt tapasztalhatjuk: Haslaunal könnyen át lehet menni a 350 m széles Dunán, amely itt eléggé sekély, mivel gázló rész. A túlparton először az Uferhausba (Parti ház) ütközünk. Innen szinte egyenes, kb. 100 m széles, szilárd alapú út vezet Orth an der Donau (Dunához vezető hely) helységhez. Ettől délnyugatra, a Dunától 3 km szélességben elterülő mocsaras, zsombékos területen találjuk Stenafurt-ot (Köves gázló), Grundboden-t (Szilárd talaj), Tierbodent (Kutya-föld) és Mühlschüttőr (Malomhordalék). A szilárd alapú útrésztől keletre, egészen majdnem a Morvának a Dunai beömléséig, a Duna északi (bal) partjától átlagban 2 km szélességben mocsaras, zsombékos, fás rész terül el. Ebből adódóan az északi parton ezen a részen még annyira sem közelíthető meg a vízpart, és nem láthatók a vízen úszó hajók, mint a déli oldalon. A szilárd alapú úttól elindulva, ezen a mocsaras, zsombékos részen a következő megnevezések tűnnek fel a mocsaras területi részen: Obere-Stockmaiβ (Felső szilárd terület), Aussatz (Kiugratás), Untere-Stockmaβ (Alsó szilárd terület), Biberhaufen (Hódföld), Grenzböden (Határ-föld), Rauhenmalβ (Füstejelzés), Bannau (Kényszer-jaj), Ec-kartsau (Sarok-jaj), Hausau (Házjaj), Mühlhaufen (Malom-sziget), Tiergarten (Kutya-kert), Alte Au (Ó-, Régi-jaj), Schanzlhaufen (Sánc-sziget), Herrgottshaufen (Úristen sziget), Mittergescheid (Éjféli mesgye), Groβe Au (Nagy-jaj), Jägerwiese (Vadászmező). A Dunától 2 km szélességben elterülő mocsaras részről északra nagyjából szilárd talajú mezőség terül el, ez a Morva mező. Ennek néhány helyét megtekintve a következő neveket láthatjuk: az Orth an der Donau-tól (Dunához vezető hely) kelet felé először a Heidboden (Pogányföld) látható. Pogányföldtől északra kb. 4 km-re van Breitstetten (Széles állás). Majd a Gangerfeld (Folyosó-, Átjáró-mező) következik. Majd a Kopfstetten (Fej állandó helye, Vezér helye) helységet látjuk. Tőle északnyugatra található Haringser feld (Várakozó mező), Schieβ-platz Haringsee (Lövőhely váró), még északabbra Haringsee (Váró). Tőle északkeletre Kopfstetten Eckaresau (Fej állandó helye sarok-jaj), délkeletre a Stopfenreuth (Bánattal töltött, Bánatban álló) helység terül el. Ettől északra az Engelhartstetten (Angyal erősség, Angyalvár) látható. Innen nyugatra a Swarzlackenwiese (Feketeföldmező] fekszik. Ettől északra a Niedermeiden (Alacsonyan elkerülő rész) két helye látható. Kőzvetlenűl a Morva folyónál, ami itt kb. 15 m széles, és nyár közepén csak kb. 0,7 m mély, Dévénnyel szemben van a Blumengang (Virágfolyosó ). A Duna Dévénytől Pozsony felé kb. 3 km hosszan mindössze 220 m széles, és a part teljesen sík terület, csak Dévénynél emelkedik meg a parttól távolabb kb. 18 méter magasságra.

Tehát könnyen át lehet menni mind a Dunán, mind a Morván. Ezt a területet teljesen feltérképezve jelezték Árpád apánknak, és a Vezéri Törvényhozó Tanácsnak. A fentiek ismeretében a Vezéri Törvényhozó Tanács alapos megfontolást kővetően, még jóval az ellenség megérkezése előtt a hét fél tumán öt hetedét, azaz 25.000 embert a fent leírt Hainburgnállévő Barnahegy és Várhegy délkeleti oldalán lévő hatalmas lankás sík terepre vonta össze, a következő módon: a Barnahegy és a Várhegy, valamint a Várhegy és a hegylánc közötti szoros sal szemben, a hatalmas sík területen csak kb. nyolc ezrednyi harcost állított fel kb. 3 km-re a szorosoktól, de jól láthatóan. Kb. 6.000 harcost a Barnahegy keleti oldalába, a fák-bokrok mögé bújtatott, akiket a szoroson bejövő ellenség nem észlelt. Kb. 8.000 harcos pedig a kelet felé vonuló domb lánc északi lankás lejtőin a fák, bokrok sűrűjében bújt meg. 1.000 harcos a Barnahegy Dunai oldalán a 20- 30 m magasságban végigfutó, fákkal és bokrokkal eltakart lankás részen bújt meg. Árpád Nagyfejedelem a Barnahegyen helyezkedett el, ahonnan minden irányban jól láthatta a hadszínreret. A Barna hegyen kb. ezerre tehető őrség volt, valamint kijelző és hírvivő harcosok is körül vették. Ugyanakkor a Várhegyre is telepített kálokat néhány száz harcossal. Ugyancsak a Fehérkereszt nevű csúcsra és a Csúcshegy északnyugati részén lévő 302 m-es kiszögelésére is telepített kálokat néhány száz harcossal. Ezek szolgálták a jelzések átvitelét a csúcshegy délnyugati részére. A fennmaradó 10.000 harcost a Petronell-Carnuntumtól délre eső Pogány-kapu, Magyarsánc, Magyar út védelmére rendelte. Ezeknek előreláthatólag a felvonuló ellenséges sereggel nem kellett harcba bocsátkozniuk. Erre vonatkozólag jól számított Árpád fejedelem, mert a parton felvonuló ellenséges sereg állandóan látó távolságban akart lenni a flottától, ami egyébként a mindkét parton végighúzódó mocsár miatt nagy nehézségbe ütközött. A tartalékokat (vezeték lovakat, nyílvesszőket. élelmiszert) részben a Barnahegyen, részben a domblánc északi felén elhelyezkedő sík terep keleti részén és részben a Csúcshegy vonulata alatt helyezték el.

A helyben lakó, a területet jól ismerő Őrség (Kárpát-medence belső gyepűje) emberei mutatták meg a magyar harcosoknak azokat a területeket a Duna déli oldalán lévő (Állandójaj, Répássziget, Zár-jaj, Nádassziget) mocsarakat, zsombékokat és a nádas, fás területeket, ahova érdemes beszorítani az ellenséget. A Szer nem véletlenül határozott úgy, hogy először itt támad a magyar sereg:

- egyrészt azért, mert a bal parton vonuló sereg csak 40.000 fő volt

- másrészt ez a terület a lovas cseltámadásnak sokkal jobban kedvezett mivel a szorosoktól keletre elterülő nagy, sík terepen a lovasság kénye kedve szerint tudott mozogni

- harmadrészt az ellenséges nehéz felszerelésű gyalogság nem ismerve a két szorostól nyugatra húzódó veszélyes nehéz és keskeny részen járható terepet, nehezen volt mozgatható, ugyanakkor könnyen volt oldalba támadható

- negyedrészt várható volt, hogy a Barnaheggyel szemben fog az ellenséges hajóhad lehorgonyozni, mert innen nem vár támadást.

Az ellenséges sereg 907. július 3-án érte el azt a helyet, ahol Árpád Nagyfejedelem kijelölése alapján a magyar sereg várt rájuk. Miközben a magyarok néhány százada a jól bevált cseltámadásokkal tizedelte még az említett szorosoktól nyugatra felvonuló déli ellenséges sereget, maga után csalogatva őket, ezalatt a búvárok egy csapata felkészült a hadihajók megsemmisítésére. Sötétedés után a Barnahegy északi oldalán elhelyezkedő, 25-30 méteres magasságú helyeikről az íjászok a tőlük kb. 250 méterre lévő hajókat szinte pontos célzással, olajjal átitatott taplós nyílvesszőkkel. valamint olajjal átitatott kenderkócos nyílvesszőkkel felgyújtották. A hajókon ebből adódó zűrzavar alatt a búvárok teljes csöndben megfúrták azokat, így az égő hajók mind elsüllyedtek. Sieghard herceg (herczog) és Eisengrin főúr is csak csúfos futással menekűlt meg, és Rarhold. Hattó, valamint Einhard a habokban, valamint az északi ingoványban lelte halálát. Ezzel a tettükkel a magyarok megakadályozták az ellenség két serege közötti összeköttetést, és az ellenség elvesztette a tartalékait, valamint az élelmiszer utánpótlását. A szorosoktól nyugatra letáborozott ellenséges sereg nem tudta megakadályozni a hajók teljes pusztulását, mert a Barnahegy alsó, meredek lejtőjére nem tudott felhágni.

Másnap, július 4-én hajnalban, pirkadatkor a magyarok néhány százada megrohanta az ellenséges tábort, a szorosokon át keleti irányból. A váratlan támadás jelentős veszteséget okozott. Azonban a cél az volt, hogy a szorosokon át maguk után csalogassák az ellenség nagy részét. Amikor az ellenség utána zúdult a szorosokon menekülést színlelő lovas századoknak, és meglátta a kevés számú magyar sereget a sík terep végén, mégjobban felbőszült, és rohamra indult. Árpád Nagyfejedelem ekkor megadta a jelet a szembenálló 8.000 főnyi seregnek a támadás megkezdésére. Miután az ellenség kb. 2 km mélységben bejutott a szoroson, a szemben lévők lovas vágtában nyílzáport indítottak. Ekkor a Barnahegy mögött, valamint a domblánc fái alatt megbúvó ezredek is megkapták a támadásra a jelet, és oldalról körbezárva a síkságon lévőket kelet felé nyomták, és a síkság végén lévő harcosokkal együtt az ún. Zárjaj nevű helyen teljesen megsemmisítették őket. Ugyanakkor a szűk szoroson visszaszorították a többieket, akik így nem tudtak itt támadásba fejlődni. Itt, a keleti részen szörnyű pusztítást vittek véghez, mert a gyorsan mozgó lovasok a jó helyismeret birtokában ezzel a módszerrel megsemmisítették az ellenség jelentős részét. Később azonban az ellenség rájött, hogy ez számukra nem járható út. Megpróbáltak a biztonságosabb nyugat felé visszavonulni. Ekkor kapták meg a Pogánykapunál és Magyarsáncnál lévő ezredek a parancsot a hátba támadásra. Ennek következtében az ellenség hátulsó, nyugat felőli részét beszorították a Gstetten-au-i (Állandó-jaj) ingoványos részbe, és lenyilazták. Estére már a Duna déli oldalán lévő ellenség több mint fele a fűbe harapott. Ekkor a magyarok visszavonultak a domb lánc északi és déli oldalán lévő erdős, bokros, dombos részre, valamint a Barnahegy mögé, majd lezárva a szorosokon az átjárás lehetőségét, a jól bevált több gyűrűben. Lovakkal együtt felállított őrségük mögött biztonságban tudták magukat.

Készült a BEV - Bundesamf für Eich- und Vermessungswesen - 2004-ben kiadott, 1:25000 léptékű, Hainburg környékét ábrázoló térkép és a helyszíni szemle alapján

Egy másik térkép ami szintén dupla kattintássalnagyítható

Másnap, 5-én a magyarok hagyományos szokásukhoz híven kora hajnalban, pirkadatkor meglepték az ellenséget, keletről és nyugatról egyaránt. Azonban azoknak is erős őrségük volt, valamint éberek voltak. Ezért a magyarok a régi pártus őseik taktikáját vetették be. Állandóan a századok egymást váltva szemből megrohanva támadták az ellenség sorait, és amikor az ellenség úgy érezte, hogy közvetlen közelről kézitusába bocsátkozhat, hirtelen hátat fordítva elszáguldottak a helyszínről. Alig hogy eltűntek, már is a következő, pihent századok vitték véghez ugyanezt. Az ellenséget az állandó készenléti feszültség, a folyamatos ember veszteség és a hiába való erőlködés teljesen kifárasztotta. Ennek köszönhetően késő estére a magyarok teljesen körülzárták és beszorították a Schloβau (Zár-jaj) ingoványos részbe az ellenség nagyobb részét, és megsemmisítették.

Akik futással menekültek nyugat felé, azokat Haslaunál (Nyúl-jajnál) morzsolták fel, bekergetve őket az Ellenden-Waldba (Csont erdő) és Ellendenhojba (Csontudvar). Ezzel teljesen megsemmisítették a Duna déli oldalán felvonult egész ellenséges sereget. Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspök, valamint a többi főpap a csata helyszínén halt meg. Az északi oldalon táborozó sereg minderről aznap nem értesült, mivel a Duna északi oldalán lévő 2 km széles, zsombékos, fás, ingoványos rész, valamint a déli parton lévő mocsaras, fás, zsombékos rész és a Barnahegy eltakarta előlük a történteket. Ugyanakkor Árpád Nagyfejedelem és vezérkara, a Barnahegyről pontosan látta az északi oldalon táborozó sereget, és annak minden mozdulatát.

Késő éjszaka Árpád Nagyfejedelem pihenőt rendelt el. A magyarok az előző naphoz hasonlóan felállított őrségük mögött biztonságban pihentek. Július 6-án reggel megkezdték lovaik, fegyvereik, nyergeik rendbetételét és előkészítését a folyón való átkeléshez. Ebből a tevékenységből a Duna túlpartján lévő ellenség megfigyelői nem köverkeztettek arra, hogy a magyarok az északi oldalon akarnak támadni, mert nem láttak hajókat, csónakokat. tutajokat felvonulni. Az ő észjárásuk szerint ugyanis, csak így lehet átkelni a folyón. Délután Árpád Nagyfejedelem a magyarok ősi szokása szerint nagyjából két egyenlő részre osztotta seregét. A Nyúl-jajnál lévő gázlónál pihenő és várakozó ezredekhez csatlakoztatta a Pogány kapunál és a Magyar sáncnál a 7.000 harcossal kiegészített seregrészt. Az itt összegyűlt 16.000 harcos feladata lett éjjel 11 óra körül a Dunán lévő gázlón való átkelés. Ugyanakkor a sereg másik részét a Barnahegy déli oldalán sorakoztarta fel saját vezetésével, amit az ellenség nem láthatott, mert eltakarta előle a Barnahegy és a 2 km széles erdős mocsár. Ennek alapján az ellenség biztos volt abban, hogy a magyaroktól nyugodtan aludhat. Éjjel 11 óra körűl, amikor már ebben a nyári időszakban is teljesen besötétedett, a parancsnak megfelelően mindkét seregrész megkezdte a Dunán való átúsztatást, csendben, láthatatlanul.

A nyugati, a Nyúl jaj nál lévő seregrész a 350 m széles Dunán lévő gázlónak és a mocsaras részből kivezető kb. 100 m széles útnak köszönhetően már éjfél után fél kettő kőrűl hadrendben állt Orth an der Donau (Dunához vezető hely) és Breitstetten (Széles állás) helyek között. Keleten Árpád Nagyfejedelem vezetésével Dévénytől 1,5 km-re keletre az itt felsorakozó seregrész a 220 m széles Dunán (a lovakra szerelt bőrtömlők segítségével, a harcosok pedig a lovuk mellett úszva) közel egy óra húsz perc alatt átúsztatott. Ezután húsz perccel már Dévénynél a Morva folyó partján álltak. A 15 m széles és kb. 0,7m mély Morva folyón és a Virágfolyosón átkelve éjfél után fél kettő körül már a Virágfolyosó és Niedermeiden (Alacsonyan elkerülő rész) kőzött hadrendben felálltak. Itt csendben várakoztak kb. éjfél után két óráig. Ekkor, amikor az emberek a legmélyebben alszanak, Árpád Nagyfejedelem megfújatta a harci tülköket. Azonnal megjött nyugatról a tülök és füst (láng) jelzéses válasz. Ebben a pillanatban két oldalról megkezdődött a fergeteges lovasroham. Az irtózatosan sodró erejű, váratlan támadás a legmélyebb álmában érte az ellenséget. A mindkét oldalról támadó magyarok reggelre kelve már az ellenség harmadát lenyilazták. A többiek teljesen megzavarodtak. Ennek köszönhetően a nyugaton harcoló magyar sereg délután öt órára a közelében lévő ellenséges seregrészt bekerítette és beszorította a Bannau (Kényszer-jaj), az Eckartsau (Sarok-jaj) és a Hausau (Ház-jaj) elnevezésű mocsaras ingoványos részbe, és mind egy szálig lenyilazta. Keleten, az Árpád Nagyfejedelem vezette seregrész pedig a vele szemben álló ellenséges csapatokat bekergette a Groβe Au (Nagy-jaj), a Stopfenreuth (Bánattal teli), és az Alte Au (Régi, Ó-jaj) elnevezésű mocsaras, ingoványos részbe, és egy szálig lenyilazta. Délután öt óra körül a két seregrész körülvette a Kopfstetten (Fő-, fej, vezér-állás) helyet, és Kopfstetten Eckaresau (Főállás Sarokjajnál) a vezérekkel együtt a teljes ellenséges sereget felszámolta. A sereg a fővezérrel, Luitpolddal és Eisengrin főasztalnokkal, valamint 19 bajor főúrral együtt gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Csak tízegynéhány embernek sikerült megmenekülnie. Ezek lóhalálában vágtattak Ennsburgba, Lajos királyhoz, aki ott várta a híreket. A magyarok az Ennsburgig terjedő gyepű területén lévő fürkész-hírvivő tizedeknek köszönhetően pontosan értesültek az Ennsburg közelében állomásozó tartalék sereg nagyságáról és mozgásáról. Némi pihenő után a tartalék nyílvesszőkkel és élelemmel feltöltve magukat, a magyarok több százada Ennsburg vára felé vette az irányt. Útközben felégették Szent- Pölten monostorát. Mikor elértek Ennsburg térségébe, Lajos király felvonultatta ellenük a tartalék seregét.

A magyarok hátráltak kelet felé a mai Ennstől kb. 30 km-re lévő Ludwigsdorf (Lajosfalva) helységig, ahol erdők szegélyezte térség volt, és ahol az erdők sűrűjében előzőleg hátrahagyott sok század elrejtőzött. Itt Ielassítottak, hogy erősen magukra vonják az ellenség figyelmét. Az ellenség örömmel teli dühvel rohant rájuk, azt remélve, hogy végre visszaadhatja a kölcsönt. Ekkor a magyarok megfordultak, és az erdőben megbújó századok is rázúdultak az ellenségre. A magyarok nyílvesszői percek alatt rettenetes pusztítást vittek véghez a meglepett, szinte megbénult ellenség sorai kőzött, és rövid idő alatt teljesen megsemmisítették a tartalék sereget. Lajos királynak is csak kevesedmagával, nagy nehézségek árán sikerült Passauba menekűlnie, Az ellenség veresége teljes volt. Ezt a tényt az egykorú és későbbi évkönyvirók sem tagadják. Lajos király már nem mert többé bajorföldön tartózkodni. Németföld biztosabb nyugati részébe húzódott. Az Ennstől keletre eső vidék – ma Ausztria keleti fele - teljes egészében most már szílárdan a magyarok birtokába került. Még az augsburgi csatavesztés után is, egészen Géza fejedelem idejéig meg is maradt. Nem volt olyan nagy csapás Magyarországra az augsburgi (Lech-mezei 955-ös) csata, ahogyan azt a nyugat felfújta, és ahogy azt a finnugrista történész uraink nekünk bebeszélik. Az általuk emlegetett 100.000-es veszteség a hamisítás csimborasszója, mert a teljes magyar haderő összesen hét tumánból állt, ami kb. 70.000 harcost tett ki. A hét tumánból csak három féltumán, azaz 15.000 harcos volt Augsburgnál. Ebből két fél tumán 5.000-5.000 harcos foglalt állást Lél és Bulcsú vezetésével a Lech folyó nyugati oldalán, a harmadik fél tumán pedig 5.000 harcossal, Botond vezetésével a Lech folyó keleti oldalán. Botond a vitézeivel, a 10.000 elárult és ennek következtében fogságba esett, lefegyverzett magyar harcos embertelen és ocsmány lemészárlása után, jogos haragjában végigpusztította a bajor földet. Erről és a nyugatiak által elkövetett fegyvertelen emberek lemészárlásáról elfelejtenek szólni a finnugor nyelv- és történelemszemlélet hívei. Elfelejtenek említést tenni továbbá sok más nyertes csatáról is, többek között a 910-ben megvívott augsburgi ütközerről, ahol a magyarok szintén győzelmet arattak a nyugat hadserege fölött. Ezek az urak csak a vesztes csatáinkat fújják föl, és súlykolják belénk, hogy minél kisebbnek érezzük magunkat.

A pozsonyi csata olyan nagy jelentőségű volt, hogy utána több mint 100 évig nem merte a német-római közösség háborgatni Magyarországot. Óriási tettet hajtott végre dicső, nagy Arpád apánk, amikor teljesen szétverte azt az egyesült európai hadsereget, amelynek a zászlajára az volt írva, hogy a magyarokat meg kell semmisíteni.

Vigyázat, most is aktuális ez a jelszavuk !!!

Az Árpád Nagyfejedelem által létrehozott magyar államban egyesített őslakos és visszatért magyarság által alkalmazott hadi művészet magasan felülmúlta a nyugati népek hadviselési próbálkozásait. A magyarok őseiktől: a kos-káldeusoktól, a szkítáktól, a pártosoktól, a hunoktói átvett hadi stratégiát és taktikát a kornak megfelelően továbbfejlesztve kitűnően alkalmazrák. A központi vezetés, mind a felderítés, mind a hírvitel által kapott információk a mágusok (magosok) által elemzett és összesített eredményét a Szerben megtárgyalta.

Ennek alapján eldöntötte a századok kellő időben való bevetését, átcsoportosítását, a pihent tartalék századok és a kifáradt, üres nyíltegezű századok cseréjét. Mind ezt a századok óramű pontossággal hajtották végre. Ennek köszönhették, hogy sokszor, mint a pozsonyi csatában is, teljes diadalt arattak a sokkal nagyobb számú ellenség felett. Azonban a magyar nemzet nagy áldozatot adott a pozsonyi csata gyözelméérr. Árpád Nagyfejedelem a csatában megsebesült, és ennek következtében a csata után nem sokkal meghalt. Árpád apánknak kilenc gyermeke született. Ezek közül négy volt leány, öt pedig fiú. A fiúk közül a legidősebb Levente volt, aki a honvisszafoglalás bolgárok elleni csatájában a görögök árulása következtében a Keszi törzs nagyszámú harcosával együtt hősi halált halt. Tarhos, Üllő és Jutas, a három fiatalabb a hadjáratokban vesztette életét. A legidősebb leány, Agocska, a honvisszafoglaló haderő zöme hátát biztosító besenyő hadtest vezére bekéjéhez, Teveléhez ment feleségül.

Ebből is látható, hogy az ún. besenyő támadás kitalált mese. Zsolt pedig aki a pozsonyi csata idején 14 éves volt, apja örökébe lépett.

2007-ben a dicsőségespozsonyi diadal és a dicső hon- és államalapító Arpád Nagyfejedelmünk halálának 1100 éves évfordulójára emlékeztünk!¹

POÓR MIKLÓS

1 Jellemző a 2007-es év tudathasadásos közélerére, hogy egyetlen állami megemlékezés sem (!) volt - a parlamenti ellenzék is hallgatott - és a média sem tájékoztatott talán legnagyobb nemzeti ünnepünk millecentenáriumáról. Örvendetes azonban, hogy 2007 nyarán Kárpát-haza számos pontján, egymástól függetlenül hagyományőrző egyesületek, civil szervezetek, alapítványok emlékeztek meg méltó módon Árpád apánkról és a dicsőséges pozsonyi csatáról- köztük e jegyzet írója is. (KGCs)

IRODALOMJEGYZÉK

BADINY Jós FERENC: A sorsdöntő államalapítás. Bp., 2000, 153-156.

KATONA SÁNDOR: Honfoglaló és Honegyesítő Árpád az államférfi és hadvezér országalapító.

Nikomis, USA, 1994,78-84., 10l.

KATONA SÁNDOR: A honfoglalás ténye és hadtörténeti értékelése. Fahrwangen, Svájc, 1996, 83-88.

LÁSZLÓ GYULA: A honfoglaló magyar nép élete. Bp., 1944, 367-369.

SZALAY JÓZSEF - BARÓTI LAJOS: A Magyar Nemzet Története. Bp., 1895, 104.

Forrás: Magyarságtudományi Tanulmányok