Dr Nagy Sándor: A MAGYAR NÉP KIALAKULÁSÁNAK TÖRTÉNETE

 Tartalom ismertető

A Szerző előszava ⇒
I. A telephely tanítása ⇒
II. A Legősibbe EMBERI NYOMOK MAGYARORSZÁG Területén ⇒
Ill. A KÁRPÁT-MEDENCE BENÉPESEDÉSE ⇒
IV. HONNAN ÉS MIKOR Vetődtek HAZÁNKBA NYELVÜNK ősi ALAPJÁT Lerakó Első NÉPRAJOK? ⇒
V. A DUNAMEDENCE őSTELEPESEI ⇒
VI. AZ őSTELEPűLÉS ÉRDEKESSÉGEl⇒
VII. AZ őSTELEPES NÉP NYELVE ⇒
VIlI. AZ őSTELEPESEK MűVELTSÉGE ⇒
IX. A PANNONOK ⇒
X. PANNÓNIA NÉPESEDÉSI VISZONYAl A ROMAI KORBAN ⇒
XI. EGYÉB NÉPEK ⇒
XII. TELEPES ÉS HÓDITó NÉPEK ⇒
XIII. A KÖZÉPKORI HÓDITÓK NYELV ALAKULÁSA ⇒
XIV. A HÚNOK ⇒

A Szerző előszava     ⇑TARTALOM⇑

Újat mondok, de nem új, hanem nagyon régi igazságot, amelyik azonban mindezídeig rejtve volt a magyar nép elől.
Ennek főoka elsősorban az, hogy sem tőrténetíróink, sem nyelvészeink nem tanulmányozták át az árpádkori kódexanyagunkat, vagyís a nyomtatásban is megjelent történeti és jogi okleveléinket, Egyetlen történetírónk sem hivatkozik ezekre, hanem a már mások által megírt, kész könyvekre. Igy a régi tévedések tovább élnek.
Pedig az árpádkori kódexanyagunk 63 vaskos, darabonként átlag 800\ oldalas kötetet tesz ki, amelyekből a kutató történetíró pontosan meg tudja állapítani az árpádkori magyar nép társadalmi, gazdasági. és jogi berendezkedését és ezek fejlettségét.

Ennek az elhanyagolása miatt tévedtek el valaménynyien a vogulszármazás útvesztőjében és nemcsak elhitték, hanem fölényesen hirdették is a magyar népnek az oláh cigányok életszínvonalán élő és a legnyomorúságosabb életviszonyok között tengődő voguloktól való származását. Kitalálták azt is, hogy ezt a népet őserdei nyomortanyáin Kr. e. az V. században meghódította egy magára sokat adó törökfajú lovasnép. És az velük össze is házasodott.
Ennek a násznak a szülőtteíből alakult volna ki azután a magyar nép.
Tudják, hogy mekkora csoda ez, kedves Olvasóim?

Ekkora még a világon sem történt, mert azok a török daliák, akik a vogul nőkkel ott az őserdőben összeházasodtak volna, akkor még meg sem születtek! Már pedig egy meg; nem született legény nem tarthat lakodalmat, még a vogul mesében sem.

Majd alább bizonyítani fogom, hogy a török nép Kr. u. a VI. század közepén született meg, a vogulok pedig Kr. u. a XII. században kezdtek szórványosan felszállingózni a mai hideg hazájukba. Majd alább azt is megírom, hogy miért kellett ezt a magyar népet lealacsonyító vogul mesét kitalálni és az egész világ elé kitálalni.
E mű megírásának ösztönző ereje sokat szenvedett és saját íróitól is leócsárolt, de balsorsában is nagyszerű fajtánk szeretete és nagyrabecsülése.
Tudom, hogy milyen nehéz egy megrögzött szokást elhagyni. Még nehezebb egy szenvedélyről lemondani.
De legnehezebb egy téves felfogást, egy helytelen tudományos meggyőződést az emberek széles rétegében, de különős en a szakemberek tudatában megváltoztatni.

És e könyv szerény írója e nagy és nehéz feladatra vállalkozott, még pedig a siker reményében, mert olyan ősi, perdöntő bizonyítékokat tár a nagy nyilvánosság elé, amelynek létét és döntő erejét letagadni nem lehet!

 I. A TELEPHELY TANITÁSA     ⇑TARTALOM⇑

A vízrendszere a legtökéletesebb egész Európában, de különösen gazdag volt vízrajza az ősi időben. Mínden őstelepülési falujának megvolt a saját tava, folyója, patakja, vagy ere, amint azt az árpádkori okleveleink oly bőven bizonyítják. Vizeinek halbősége is hozzájárult a lakosság könnyebb és biztosabb megélhetéséhez.
Ez az ország azonban nemcsak Európának, hanem Európát még az ősidőben ellepő árjanépek tengerének is a közepén van, még pedig úgy, hogy ennek a tengernyi népnek az északi határai, telephelyei, otthonai az északi jégövvel határosak.
Az árják kivándorlásának ösztönző ereje az volt, hogy esőtlen, száraz klímájuk miatt az ősi föld csak gyér lakosságót tudott eltartani. Jelemző pld. Perzsia esete, ahol ma is az ősi árják utódaí élnek s ahol 1 négyzetkilóméter térületen ma is 12 ember él, Magyarországon pedig 105.
Éppen azért, már a történeti idő előtt az árják ellepték Indiát, Kisázsiát, ahonnan azután állandóan nyomult az emberfeleslegük az üres európai földrészékre, még pedig oly létszámmal, hogya jégkorszakot átvészelt fehér-európaífajtát is mindenütt magukba olvasztották.

Ennek nyomai különösen a germán és szláv népeknél találhatók meg, mert az árja és az őseurópai .fehér fajta nyelvkeveredése hozta létre a germán és szláv nyelveket. Mindkét nyelv Európában alakult ki és nem készen került oda, amint azt különösen számos német nyelvész hirdeti.
A germán és szláv nyelvekkel is úgy vagyunk, mint a magyarral. Egy csomó ázsiai nyelvvel meg lehet állapítani rokonságukat, de a kőzvetlen leszármazást egyikből sem, mert mindegyik önállóan fejlődött ki a ráható nyelvi tényezők és törvények eredőjeként.
Ez a kis turáni-népssigét. pedig- az árjanépek nagy tengerében már az ősidőktöl fogva nem csak megvetette a lábát, hanem fenn is tudta tartani-ott magát.
Vajon véletlen-e ez vagy ipedíg történelmi erők egymásra hatásának, mérkőzésének az. eredménye?
Véletlen nem lehet; mert az nem történelmet formáló, kialakító erő. A történelem az egymással folyton mérkőző erők egymásra hatásának átmeneti, vagy végleges eredője.
A véletlen fogalmilag sem lehet állandó erőtenyező, bár néha döntő hatással van úgy az egyes emberek, mint a nemzetek életének fejlődésére is.
Tehát akkor az a kicsi sziget a nagy árjatenger közepén csak a történeti erők mérkőzésének eredménye lehet!
De ez akkor mit bizonyít?
Azt; hogy ha a Kárpátmedencében nem turáni nép vert volna gyökeret már az árják vándorlása elötti ősi időben, akkor ott is az árják bokrosodtak volna el, mint körülötte minden irányban egész Európában!
Továbbá, ha számbelileg nem lettek volna többen, azon a nehéz terepen, mint a később, de velük egy időben is hazát kereső; egymást is szorító, kergető és közéjük, néhol pedig rájuk települő árjacsoportok, akkor az ő nyelvük veszett volna el ott idővel, mert nyelvkeveredés esetén mindíg többségi nyelv marad meg és a kisebbségá szívódik fel, ha valamilyen erőszakos tényező hatóereje nem müködik közre, (például iskolai nyelvtanítás), .. ,

A germán nyelv a Skandináv félsziget déli részén alakult ki, a szláv pedig II Visztula és Dnyeper kőzépfolyásának vidékén. '
Minden népnek, és nyelvnek csak az alkatrészeit lehet olyan helyre vinni, ahol már előbb egy más nyelvű nép elterebélyesedett. A nyelv is meg a faj is csak olyan helyen marad meg eredeti és érintetlen tisztaságában, ahol emberek még nem laktak. Másutt nyelv és fajkeveredés következik be. Ezért nincs Európában sem tiszta faj, sem tiszta nyelv.

A turáni népek és nyelvek kőzül pedig melyik volt az a többségi nép és nyelv, amelyik minden melléje vagy reája telepűlő népet vagy elűzött, vagy felszívott ott a Kárpátmedencében?
Kétség kívűl az a nyelv és az a nép, amely minden viharon és vészen át megmaradt, amely nyelvet így ott ma is beszélnek. A nép pedig nem lehet más, mint amelyik ezt a nyelvet már az ősidőben beszélte és megtudta tartani a mai napig.
Azt hiszem, hogy e tisztán elméleti következtetésem és megállapításom gondolatfüzési rendjében, logikájában sem törés, sem elhaj lás nincs;
Ebből pedig szigorú logikával az következik, hogy a mi mai magyar nyelvünk őse már jó pár ezer évvel előbb ott volt a Kárpatmedencében mint Arpád vezér honfoglaló serege, amelyik csak 896-ban Kr. u. telepedett ott le.
Mert, ha az árjanépek a magyar honfoglaláskor már az északi szélesség 60-ik fokáig kénytelenek voltak felhúzódni, akkor az 1500 km-rel délibb fekvésű tehát sokkal kellemesebb éghajlatú és termékenyebb Kárpátmedence nem lehetett olyan űres vagy gyérlakósságú, mint amilyennek a vogulista történetírók hirdetik, mert akkor ezek az árják nem felfelé a hideg ővbe huzódtak volna, hanem az üres vagy gyérlakósságú és kellemes éghajlatú Kárpátmedencébe!
Ennyi ésszerűséget ugyebár legalábbis fel kell tételeznünk azokról a hidegagyú árjákról?
Épp azért ez a tisztán elméleti megállapításom feltétlenül elbír minden kritikát, még a kákán csomót keresők bírálatát is.
Azért az igazsághoz vezető útnak első mérfőldkövéül nyugodtan választhatom, sőt elsőszámú alapigazságnak is minősíthetem.
De természetesen történelmi tényekkel és igazságokkal is elfogadhatóvá kell tennem ez állításomat. Bizonyítani kell tehát, hogy a Kárpátmedence már az ősidők óta emberileg lakott és aránylag népes terület volt.
Továbbá bizonyítani kell azt a tényt is, hogy az őstelepes nép beszélte azt a nyelvet, illetve, annak ősét, amit mi ma beszélünk és magyar nyelvnek nevezünk. Ezt úgy kell érteni helyesen, hogy a mai nyelvünknek egy kezdetleges ősét beszélték, mert az emberi nyelv is alá van vetve annak a nagy törvénynek, amit fejlődésnek, szóval változásnak nevezünk.

 II. A LEGőSIBB EMBERI NYOMOK MAGYARORSZÁG TERűLETÉN     ⇑TARTALOM⇑

1964-ben az egész világot bejárta az a nem köznapí hír, hogy Magyarországon, a komárommegyeí Vértesszőllős községben 400.000 éves emberi csontokat találtak egy tűzhely mellett megégett állati csontokkal és igen kezdetleges kőeszközökkel együtt.
A szakemberek megállapították azt is, hogy ez az emberi lelet a legősibb Európa földjén. öregebb, mint az eddig felfedezett neandervölgyi és aurignaci leletek embermaradványai.
Ez a telephely közel van a tatai öreg-tóhoz, amelynek vizét az őskorban meleg források is táplálták.
Természetesen nincs szándékomban e leletet a magyar nemzet településtörténetével összekapcsolni, csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy ott nemcsak egy ember tanyázott, mert az emberi életet fenyegető sok veszély közepette abban az időben az emberek csoportosan jártak, hogy élelmüket megszerezhessék és magukat pedig megvédelmezhessék. Azonkívül a vértesszőllősi terepnél alkalmasabb emberi tartózkodási hely több is volt a Kárpátmedencében, pld. a budai és egyéb hőforrások környékén.
Innen ugyancsak az Átalér mellett a második falu Környe, ahol meg egy 3000 éves fémöntöde maradványát találták meg a tatai múzeum emberei. Az előkerült leletek szerint nemcsak rezet, hanem bronzot is öntöttek ott.
Ahol fémöntöde volt, ott fémbányászoknak is kellett lenniök fémiparosokkal együtt, akik készítményeiket már egy igényesebb fogyasztóközönségnek .adták el élelem és egyéb közszükségleti tárgyakért., Ott tehát már földművelésnek és. állattenyésztésnek is .kellett lennie az ezekkel foglálkozó lakossággal együtt.
Nálunk a rézkor kezdetét Kr. e. a III. évezred. Kezdetére-állapítják meg és tartott 1800-ig Kr. e. Azután következett .a bronzkor és tartott 1000-ig, Kr: e. .Ezt váltotta fel azután a, vaskor.
Környétől északra az Atalérnek a Dunába ömléséhez, kőzel van Neszmély község, ahol egy 2800 – 3000 év közötti urnatemető maradványaí kerültek -elő.
Urnában természetesen csak, úgy lehetett temetkezni, hogy a halott, testét előbb elhamvasztották. Az úrnákat szorosan Iézárták nehogy babonás hítük szerint a meghaltak lelkei ki Jöhessenek az élőket háborgatni.
Találtak ott olyan urnákat is, amelyeknek a nyakán kőrben három lyuk volt. Ezek az úgynevezett léleklyukas urnák azt a célt szolgálták, hogy a lélek ki-be járhasson az urnából, s hogy megnyugodjék, még enni és innivalót is tettek-a: sírjába.
A Neszmély melletti Süttőn ugyane korból szintén találták egy urnatemetőt. De nem messze oda, a veszprémmegyei Várpalota Fürdőkút nevű patakja .mellett egy 7- 800 éves emberi lakótelepre akadtak a veszprémi múzeum emberei. Ez pedig annak a bizonyítéka, hogy a vidék már a korai, vagyis a csiszolatlan kőkorszakban is emberlakta hely volt.
Várpalota a nagykiterjedésű Bakony erdőség szélén van. Az ott talált ősi telep lakói még halász, vadász, vadgyümölcsöt és magvakat gyűjtögető és ezekből táplálkozó nép volt.
Sok urnasír került napfényre a régi Dunapentele, a mai Dunaújváros kőrnyékén a Kr. e. az első és negyedik évezredek kőzőttí időből. Különösen említésre méltó e tekintetben a "Kosziderpadlás" nevű magas domb a Duna partján. Itt még a korai kőkorszaki embernek a nyomát is megtalálták. Hogy pedig mily sűrűn lakott hely lehetett ez már az' ősidőben, kövétkeztethető abból a tényből, hogy a Kosziderdomb és a gyár kőzőtti területen kőrülbelül 40 hold földet magábanfoglaló temetöt találtak. Igaz, hogy e temető ily nagymérvű kiterjedésének korát nem tudjuk meghatározni. De arra mindenesetre bizonyíték, hogy az ilyen nagy területű temető körül sok embernek kellett laknia, ha nem is egy időben.
De hasonlóan népes települések nyomai kerültek elő a Táborszálláson. a Rácdombon és a Pipacsdűlőben -is, Ez utóbbiban eddig már nagyon sok bronzkori sírt ástak ki.
Pentele nem ősi neve a településnek, mert Pantaleon görög származású keresztény vértanú nevéből származik, aki az.ott levő görög apácák templomának védszentje volt. Ez az apácakolostor pedig a Veszprém völgyi görög apácakolostorhoz tartozott, amelyet Szent István bőségesen megajándékozott földi javakkal. A neki ajándékozott falvak közül kettő, Szántó és Ompod Pentele szomszédságába voltak. Szántó sumir nyelven szontu, Ompod (Em-pa-d) pedig asszonyfejet. vagy főnököt jelent.
Az ősi telephely a Kosziderdomb volt, amelynek a neve színtén a sumir nyelvből elemezhető ki. Ka-szudar-város-víz-magas, vagyis magas vizi város. Neszmély is sumir nevű hely: Na-szu-rnel – nagy-vízmély, vagyís mély nagy víz, mert hiszen névadó a Duna. Ugyancsak sumir eredetű szó Környe is: ker-na – körnagy, vagyis nagy kör, nagy területű település.
Tehát ez a sürü lakosságú vidék már a réz és bronzkorszakban sumir eredetü telepesek otthona volt, mert csak ezek adhattak sumir nevet ősi otthonaiknak.
Koszidert a rómaiak Intercisanak nevezték el és tekintettel a telep fontosságára, egy kohors római katonát helyeztek oda. Ezt azért érdekes megjegyezni, mert ez a tizedik római légiónak volt az egyik osztálya s a légió legénységének származási és után pótlási helye Szíriának Emese nevű városa volt. Ez arról nevezetes, hogy a sumirok szétszóródása előtt már sumir-rokon nép lakta a szomszédos Emattal együtt. Eme a sumir nyelvben tápláló anyát jelentett, mint a mi emse szavunk is. Emat jelentése: táplálék. E szó lerövidítve a magyar ét, étel, étkezni szavunk ban maradt meg.
Ezektől északra nem messze volt ugyancsak Szíriában egy Arpád nevű város, a tengerparton pedig egy Arad nevű városállam.
Ezek a helynevek mind hangosan hirdetik, hogy a Kárpátmedence telepesei az ókori világ mely részéröl indultak el új hazát keresni.
De térjünk vissza még Dunapenteléhez, mert annak szomszédságában van egy Nagyperkáta nevű község is, ahol egy ősi földvár alapjait tárták fel a kutatók ásói, közben Kr. e. az 1800 körüli időből gazdag bronzleleteket találtak. De a szakemberek még azt is megállapitották, hogy a lakosság ott már földműveléssel foglalkozott.
Ugyanezt állapították meg egy Buda környéki faluról, Budakalásziról is. Itt egy 4000 éves agyagszekér került elő egy homokbányából, emberi csontokkal együtt. A szekér tulajdonképpen egy agyagból szekérformára alakított ívóedény Ennek a rendeltetése az lett volna, hogy a halott lelkét a hosszú túlvilági úton vízzel ellássa.
Érdekes a szekérformára gyúrt ivóedény, mert azt pótolhatta volna egy egyszerű ivóbögre is. A szekérforma tehát azt bizonyítja, hogy az a nép akkor "már ismerte és használta is a négykerekű szekeret, mint járművet.
De a legérdekesebb az, hogy a budakalászi szekérformájú ivópohárhoz hasonlót találtak a sumirok ősi városának, a mezopotámiai Urnak a királysírjaiban is körülbelül a Kr. e. Ill. évezredből. Ennek a városnak az alapítása pedig körülbelűl három és félezer esztendőre megy vissza Kr. e.
A kocsi a legősibb földművelő népnek, a sumirnak a találmánya. A legrégibb formája a kétkerekű volt, amelyet a sumirok "gig"-nek neveztek. De ugyanígy hívták gyermekkoromban mifelénk Győr- Tolna- és Baranya-megyében is az olyan kétkerekű futókocsit, amelyet két rúd között egy ló húzott. Ez sem lehet véletlen.
A kétkerekű gigből az idők folyamán négykerekű gígir, szigir, szekér lett. Hazánk földjére tehát a kocsit azok vitték, akik sumir földről kivándorolni kényszerültek.
Felrakták a cók-mókot szekérre, tevére, vagy lóra, és mentek világgá új otthont keresni.
A baranyamegyei Nagyvárad, vagy másképp Pécsvárad nevű községben 4000 éves kő és rézkorszaki falu maradványai kerültek elő. A leletek azt bizonyítják, hogy a későbbi bronz, hallstadti, lataine, római és magyar korszakban is állandóan lakott hely volt.
Fontos központi hely lehetett, mert Szent István 1015-ben egy nagy bencéskolostort építtetett oda és 41 faluból összesen 1107 rabszolgacsaládot adott a bencéseknek. Közülük 40 család volt a szőlőműves (Fej. 1. 291). A szőlőművelés, a borszűrés már fejlettebb fokú földművelés volt. A sumirok a szőlő nedvét "sahtu"- val nyomták ki, s a mai magyar ugyancsak satuval végzi ezt a munkát.
Hasonló volt a népesedési helyzet az Alföldön is. Így a csongrádmegyei Szegvár község határában egy kőkorszaki falunak a nyomaira bukkantak. Ennek a korát a szegedi múzeum emberei körülbelül 4500 évre becsülik.
Szegvár és Szentes között az országúthoz közel öt egymás mellé rakott hatalmas földhalom található. Ezek korát nagyon nehéz megállapítani, de mindenesetre emberi kezek hordták össze azt a temérdek földet még az ősidőben a Tisza áradásai, meg ember- és állatellenségek ellen. Az is bizonyos, hogy sok embernek lehetett az közös munkája. Az ott talált leletek a korai kőkorszakra mutatnak. Ottlétemkor azon csodálkoztam leginkább, hogy azt a temérdek földet a kőkorszaki gyarló eszközökkel hogyan áshatták ki és hordhattálc össze? Azután arra a gondolatra jutottam, hogy a faeszközöket kővel bizonyára előbb tudták csiszolni, mint a követ. Tehát a kőkorszak előtt egy fakorszaknak is kellett lenni. (kiemelések >Zoli) Öthalomtól délre a Tisza és a Maros összefolyásának szögletében van egy Lebő nevű dűlő, Tápé község határában. A természettől jól védett helyez, éppen azért nagyon alkalmas volt már a korai kőkorszaki ember letelepedésére. Ennek bizonyossága az egymásra rakodott rétegek sokasága és az ezekből előkerült eszközök.
Kőszerszámaikat obszidiánból pattintották. Ez a kő éppoly rétegezett, mint a kovakő, de fekete színű és fenn a tokaji hegyekben található. Tehát ezért a kőért elég messze kellett vándorolni a Tiszán fölfelé. Virágzó földművelésük is volt már a rézkorszak elején. A gabonát nagy cserépedényekben tárolták, megtalálták ezek darabjait és malomköveket is.
Az altalaj rétegei azt mutatják, hogy sokszor leéghettek a telep nádkunyhói. Erre utal a sumir neve is.
A sumir "lag" a mai nyelvünkön láng lett, lag-bő, vagyis lángbő, vagyis nagy láng. Ennyit jelent a Lebő név.
Tápé község neve pedig a sumir tapu, a mai társ szóból eredhet. Ettől a vidéktől délre, Zenta mellett találtak a régészek ásói egy 4000 évesnél idősebb emberi telephelyet. Egy temetőből kiásott tárgyak bizonyossága szerint a kökorszak végén és a rézkorszak elején laktak itt azok az emberek, akiknek megmaradt koponyáik kerekded és rövid formát mutatnak. Ez viszont azt bizonyítja, hogy azok az őstelepesek a mai magyar fajtához tartoztak.
Folytathatnám még a. múzeumok anyagának és bizonyságainak felsorolását, mert annak idején minden valamire való múzeumnak leletanyagát tanulmányoztam, kivéve a megszállf területekét. De ezeken is hasonló volt a népesedési helyzet.
Az ősembernek a földből előkerült eszközei többet és igazabbat beszélnek a régmúlt időkről, mint a könyvek betűi.
A könyvek pld. egyöntetűen azt mondják, hogy Magyarország területén a honfoglaláskor csak gyérszámú szláv és avar maradványok lézengtek. A sírok pedig azt bizonyítják, hogy már a korai kőkorszak idején is laktak hazánk földjén emberek, de a réz és bronzkorszakban már ezek száma a természet rendje szerint megnövekedett.
Semmi esetre sem lehetett gyérebb a Kárpátmedence lakossága, mint a környező és árjanépektől lakott föld, mert akkor azok nem észak felé, hanem délibb és kellemesebb éghajlatú Kárpátmedencébe húzódtak volna!
Azt hiszem, hogy ehhez a megállapításhoz nem férhet semmi kétség,
Ha tehát a réz- és bronzkorszakban már, ha elszórtan is, népes telepek voltak Magyarország földjén, akkor a 3000 év múlva bekövetkező honfoglalás idején már eléggé sűrű lakossággal kell számolnunk.

 Ill. A KÁRPÁTMEDENCE BENÉPESEDÉSE     ⇑TARTALOM⇑

Az említett múzeumi leletek bizonyítá erejét még a nehezen hívő sem vonhatja kétségbe.
Tény tehát, hogy a kárpátmedencei hazánk Főldje már a legősibb idő óta emberileg lakott volt. Sőt viszonylag elég sűrű volt a lakóssága, mert megtudta védeni otthonát az idegen ellenséges törzsek támadásaitól és behatolásától.
Az is tény, hogy ha az az ősi nép a Kárpátmedencében megmaradt, akkor a nyelve is megmaradt, mert az ember beszélőképessége csak az életével szünik meg.
A tovább élő nép pedig nemcsak maga szaporodott a természet rendje szerint, hanem vele együtt mindig nagyobb és nagyobb területre terjedt el az a nyelv is amelyet az ősi nép beszélt.
Felállíthatom tehát a nagy nyelvalakulási igazságot, amely szerint az a nyelv, amelyet mi most beszélünk és magyar nyelvnek nevezünk tulajdonképpen az az ősi nyelv, amely a Dunamedencében már ősidöktől egymásra rakódott néprétegek nyelvéből alakult ki és ez az a nyelv, amely a Duna-Tisza tájára került összes népelemek nyelvét az idők folyamán végeredményben magába olvasztotta.
Tehát ott alakult ki a Dunamedencében és nem vitték oda készen sem a vogul őserdöbol, sem máshonnan. Minden odakerült népelem hagyott nyomot rajta, de a nyelv jellege megmaradt annak és olyannak, amilyenre . a legnagyobb számú telepesek formálták ki. Nyelvkeveredés esetén ugyanis mindíg a többség nyelve marad meg és a kisebbségé szívódik fel.
Nevet legutáljára ez a nyelv és az ősi nép is attól a hódító katonanéptől kapott, amelyet Arpád fejedelem vezényelt a Kárpátmedencébe, mert nevet egy meghódított országnak, népnek, vagy nyelvnek mindíg az a hódító nép ad, amely felettük véglegesen hatalmat és uralmat szerez.
Ha Batu kán 1241-ben a mohi pusztai döntő győzelme után állandóan megtelepedett volna Magyarország földjén, akkor a későbbi nemzedék tudatában ő lett volna a nagy honalapító vezér, az ő győztes hadi népe osztozott volna az ország földjén és javain és lett volna az előkelő, az uralkodó felső réteg, a teljesjogú nemesi osztály. Arpád népének utódai pedig épp olyan szolgák lettek volna, mint amilyenekké ők tették a meghódított őslakók, vagy később odatelepített húnok és avarok népét.
Később azután a történelem erőinek hatása következtében a tatárok is átvették volna szolgáik többségi nyelvét, vallását s így tökéletesen alkalmazkodva a környezethez, földbirtokaikat a hadi jog alapján kizárólagostulajdonjoggal megtartották volna. Aztán az új országnak és népnek, valamint a közös nyelvnek is nevet a tatárok, vagy mongolok adtak volna, mert a szomszéd népek tudatában ők lettek volna az, urak a meghódított földön és népen, az övék lett volna az ország és vele a hatalom.
Megjegyzem, hogy ennek akkor sem politikai, sem katonai akadálya nem volt. A magyar hadsereg döntő vereséget szenvedett, szétesett részeit a tatárok éppen úgy besorozhatták volna a saját hadosztályaikba, mint annak idején a magyarok a húnok és az avarok katonanépével tették.
A nyelvek összeolvadásának velejárója a különböző népek faji keveredése is. Ebből pedig logikusan az kővetkezik, hogy úgy a magyar nép, mint a magyar nyelv erősen kevert. De az összes európai népek is ugyancsak kevertek. Ezt a tényt nemcsak mint nyelvész, hanem mint rasszológus (fajtaismerő) is megállapítom.
Ezért nincs se nyelvünknek, se népünknek közeli rokona az egész földkerekségen. De akár nyelvünket, akár népünket hasonlítom össze másokkal, nincs restellni valónk. Sőt, úgy nyelvünk kifejező ereje, mint a fajtánk deréksége felett jogos büszkeség tölthet el bennünket.
Az egyik francia történetíró, Seignobos, a francia népről azt állapítja meg "Franciaország őszinte története" c. művében, hogy az a legkevertebb európai nemzet, valósággal a népek nemzetközi halmaza.
Ne akarjuk a pálmát a: franciák elől elvinni. ők szerencséjükre az európai Népóceán túlsó végére kerültek, mi meg a kőzepébe. őket az út végére vetette sorsuk, minket pedig a keresztúthoz, az átjáróházhoz. Azért ütközött már belénk oly sok nép a múlt ban s ütközik még a jelenben is.

 IV. HONNAN ÉS MIKOR VETőDTEK HAZÁNKBA NYELVÜNK őSI ALAPJÁT LERAKó ELSő NÉPRAJOK?     ⇑TARTALOM⇑

Úgy a germán, mint a szláv nyelv Európában alakult ki az árjáknak és az Éjszaki típusú szőke európai fajtának nyelvi és faji keveredéséből.
Az igazi árjáknak fekete haja, barna szeme ma is délszaki voltukat hirdeti. A fehérbőrű, szőkehajú, világosszemű, hosszú fejű északi típusú népelem külseje pedig azt hirdeti, hogy őseink igen hosszú időn át nem napkúrázhattak.
Ez a megállapításom minden kétséget kizár nemcsak az árjákra, hanem az Európa közepén található turáni magyarokra is. Ők sem lehetnek kivételek az általános érvényű nagy szabály alól. Ezek őseinek nagy hányada is csak déltlől kerülhetett mostani hazájába, mert az utánpótlás helye részükre is csak délen volt.
Ezek útja a Kaukázuson át vezetett a Fekete tenger fölötti Alföldre, onnan meg nyugatra az Alduna vidékére, miként azt a földrajzi nevek mutatják.
Az első folyó, amely ezt a síkságot öntözi a Kaukázus felől, a Don. Ez tiszta sumir képzésű és jelentésű szó. A "du", vagy "do" .sumir .szó magyarul hangot jelent, az "n" rag ott is, a magyarban is "os", "es", "ös" ragnak felel meg. A Don jelentése tehát annyi mint hangos, morajló, zúgó folyó. Ebből a sumir szóból származnak a következő magyar szavak: duda, dúdol, dudorász; dörög, dunnyog, durran, duhaj, dob és dal, stb. szavaink..
Beléje folyik a Donec, a don-tu - hangot adni, hangot csinálni. Innen van a Dontu-magyaria neve.
Nyugatra a következő folyó a .Dnyeper, a Don-aba, vagy aper, vagyis az atya Don, a nagy Don. Az egész síkságnak tényleg ez a legnagyobb folyója. Utána következik a Búg. Mi zúg, mi búg? Rokonszava ez a Donnak. A következő folyó a Dnyeszter, a Don Ister, az isteni Don. Ezt követi a Prut, ez az. Eufrates Ősisumir nevével, a Puratuval egyezik. Sumir nyelven elemezve, Buru-atu magyarul annyit jelent, hogy a vízforrás nak , vagy a vizeknek az atyja. Ezután kővetkezik a Szeret, a Szer-at, a rendes atya. Végül mind között a legnagyobb folyó a másik Don-aba, a rómaiak Danubiusa és a mi Dunánk. A rómaiak csak ennek a gyönyörű nagy viznek a két partján élő lakósoktói vehették át nevét. Ők sumir nevet nem adhattak neki. A másik neve ennek a nagy folyónak Ister volt a sumirok legkedveltebb istenasszonya nevéről. Ez a természet termelő erőinek volt az istene. A kárpátmedencei nép a felső folyása vidékén nevezte Isternek, az alsó folyása mentén pedig Dunának.

 V. A DUNAMEDENCE őSTELEPESEI    ⇑TARTALOM⇑

Rámutattam már arra a vitathatatlan tényre, hogy a Dunamedence az árjarajzásnál feltétlenül előbb települt be, mert különben az is árja kézre került volna.
Vagy az árjarajzás idején ott már egy számbelileg is erős turáni telepes népnek kellett lennie.
Az útirányt sem nehéz megállapítani, mert az árja és sémi népek között Mezopotámiában a Tigris és az Eufrates folyók alsó folyásánál élt egy sötéthajú, rövid, kerekfejű. részben szigetelő, részben ragozó nyelvet beszélő ősnép, amely külsejére nézve is különbőzött a szomszédos hosszúfejű sémi és árjanépektől. De különbözött a nyelve is azokétól.
Ennyit erről a népről minden tárgyilagos szaktudós megállapít az eddigi ásatásokból előkerült és cserépre írt leletek alapján.
Ez a nép a sumir volt, amely Kr. e. már az V. és a VI. évezredben Mezopotámiában lakott és ott olyan magas fokú mezőgazdasági és szellemi műveltséget fejlesztett ki, amely kihatásaiban felűlmúlta az összes ókori népeket, s amely nemcsak a szomszédos Armenia, Assziria, Babilonia, Fenicia, Elam, Kaldea, Media, Egyiptom, Palesztina és Szíria fejlődésére, hanem az ember fejlődésére, haladására is döntő befolyással volt.
Például az emberi hangot először a sumiroknak sikerült lerajzolni, leírni betűk alakjában, s ezt az írásmódot a babiloniak tőlük vették át és adták tovább a feniciaiaknak. Ezektől jutott el a görögökhöz s tőlük a latinokhoz, ezektől pedig Európa összes népeihez.
A kenyérgabona azelőtt vadnövény volt. tehát bizonytalan emberi táplálék annál is inkább, mert esőtlen, száraz volt az éghajlatuk. Az égi esőre nem számíthattak, rákényszerültek tehát az öntözéses termelési módra. A nép élelmezése, a mindennapi kenyér biztosítva lett. Igy lett a vadgabona az emberi élet legnagyobb ajándéka.
Folyóik az Eufrates, sumírul Puratu, és a Tigris, sumirul Diglat, március kőzepétől szeptemberig áradtak, míg az örmény hegyekben a hóolvadás tartott. Ezáltal elárasztó öntözési módon az áradó folyók szintjénél alacsonyabban fekvő területeket könnyű volt állandóan öntözni és mezőgazdasági művelés alá venni.
Igy kétszeres termést is takarítottak be. Olyan volt ez a föld, mint egy zöldelő, virágzó nagy kert. Nem ok nélkül fejlődött tehát ki ott az Édenkertröl, a Paradicsomról szóló ösmonda.
Különben ez a sumir szó "éden", képzésben és jelentésben megfelel a magyar nyelv törvényeinek. "Éd" a tő, "n" a rag és .,e" a kötőhangzó. Az "n", vagy lágyítva "ny" rag valamikor ősi nyelvünkben gyakori volt, amit igazol, hogy 413 község nevünkben ma is benne van. PId. Sásony Mosonmegye, annyit jelent mint Sáson, Lapány (Zalamegye) lapos. Turony (Baranyamegye) turos, Gyümölcsény (Baranyamegye) gyümölcsös, Hangony (Borsodmegye) hangos, Eszeny (Ungmegye) eszes, Ludány (Nógrádmegye) ludas.
Az ősi "n" ragból idővel "os", "es", "ös" rag lett.
Éden tehát ma magyarul annyit jelent, mint édes, kellemes, gyönyörű, az édesanya fogalomban is ez a szó maradt meg. A sumir nyelvben is ilyenfélét jelentett.
Minden műveltségnek gazdasági alapja van. Ahol az ember minden erőfeszítésének gyümölcsét a gyomor foglalja le, ott kultúra nem fejlődhetik, mert ez abból a többlétből táplálkozik, amit a gyomor meghagy.
Azért minden kultúra a barázda nyomán indult el és haladt előre. Először az ősidőben is a földet kellett műveltté tenni, utána kerűlhetett művelés alá a lélek.
Hogy a sumirok mennyire előrehaladottak voltak nemcsak a földművelés ben , hanem az iparban is, arra elég megemlíteni azt a tényt, hogy 1500 évvel előbb használták a bronzot és 1000 évvel előbb ismerték a vasat, mint az európaiak.
Magyar tudósok, sajnos, ezt a népet és nyelvet teljesen elhanyagolták, mert Hunfalvi, Szinnyei és Budenz idején csak a vogulisták számára termett babér és kenyér. Az emberek pedig általában a kenyér, az állás mellé a sikert is kívánják megszerezni.
E sorok írója a sumir nyelvvel és a keleti nyelvekkel egyetemi hallgató korában behatóan foglalkozott. Az utóbbiakból doktori szigorlatot is szerzett, de eredeti sumír írásokhoz nem juthatott, mert ilyenek nálunk akkor nem voltak.
Amint nem volt tanszéke a sumir tudománynak és műveltségnek sem, ellenben volt a sumir műveltségből származott és táplálkozó asszír tudományoknak. Azonkívül volt tanszéke a finn-ugor összehasonlító nyelvészetnek is.
Ennek a következménye lett ezután az, hogya magyar történelemkutatás teljesen hamis vágányra tévedt. Nyelvészeink pedig a vogulgyökök magyarázatába bonyolódtak bele és kisűtötték, hogy a magyar nép ezektől a szegény sorsüldözte és az emberi nyomoruság legmélyén kűzködő vogulok tól származik.
Pedig, aki az emberi fejlődés nagy összeköttetéseit, kapcsolatait és egymásra hatását nem ismevi meg, vagy figyelembe nem veszi, az a történelmet igazán sohasem fogja megismerni s aki harnis tudománnyal lett telítve, az csak azt adhatja tovább az utókornak. Pedig a hamis tudomány nagyon nehezen Írtható ki, a tudományvilágból, mert az ember a hamis tudományhoz is tud görcsösen ragaszkodni, már csak hiúságból is.
Babilont az akkádoktól Kr. e. a Ill. évezred végén a semita amoriták foglalták el. Ezektől a sémi asszírok hatalmába jutott végül pedig a káldeusok szerezték meg 621-ben Kr. e.
Az akkád és sumir népnek ez időtájban már csak az emléke élt Mezopotámiában, politikai hatalma és népi mivolta is megszünt. A lakósság egyrésze kivándorolt, a rabul ejtettek pedig később felszívódtak.
Félévezred múlva az európai történelem szinpadán megjelent egy nép, amelynek nevét quadnak írták a római írók és turáni fajta volt, a Csallóközben és Mátyusföldön lakott és sokat harcolt a Pannoniát elfoglaló rómaiakkal. Marcus Aurélius római császár, amikor a quadokat és a mai Csehország területén lakó germán markomannokat leverte, egy Markomannia és egy qSzarmacia tartományt akart ott helyettük megszervezni.
A quadok tehát a hódító rómaiak tudatában is turáni nép voltak. Szauromata görög eredetű szó, magyarul szarvasmarha tenyésztőt jelent. Velük szemben a szkiták nagyobb része tisztán lótenyésztő nép volt. Ezért a megkülönböztetés, de Herodotos a szarmatakat is a szkitákhoz számította.
Ennek alapján indokoltan következtethetek az akkádok és qua dok azonosságára annál is inkább, mert e két szó hangszármazásilag is tökéletesen megegyezik.
Bejártam Csallóközt és Mátyusföldet keresztül-kasul, fel Trencsénig, kerestem nyomaikat. Bényen találtam egy teljesen ép háromgyűrűs földvárat a Garam vize mellett. Talán ez volt a kőzpontjuk.
De találtam egy nagyon érdekes nyomot Trencsén nevében. Ez e két szóból tevődött össze már az ősídőben: "tren" és "cson". Az első a "tren" a gall, vagy kelta nyelvekben hármast jelent, a "cso" pedig a szumirban és a későbbi magyarban vizet. Igy Trencsén nevének jelentése: hármasvizű hely.
Hogy e szófejtésem és magyarázatom helyes, bizonyítja az a három forrásvíz, amely a trencséni várhegyen buggyan elő, még pedig ma is. Egy van a hegy tetején, ez látta el egykor vízzel a vár népét, most pedig csendesen folydogál le a hegy oldalán. A második vízforrás a hegy derekán van, a Pöstyén felőli oldalon, a harmadik pedig a hegy lábánál. A természet bizonyítéka pedig erősebb még a nyelvi bizonyítéknál is.
De Csallóköz neve is a sumir "cso" szóból származik, mert csolu, annyit jelent, mint vizes hely, csoluköz tehát vízkőz.
Elgondolkoztató, hogy ez a quad nép még a római birodalommal is szembe mert szállni. 375-ben Kr. u. egy quád követség ószőnyben tárgyalt az akkori római császárral, 1. Valentinianusszal és oly keményen visszautasította a császár kívánságait, hogy azt dühében megütötte a guta.
Ugyanez évben keltek át a húnok a Volgán és néhány év múlva a Rajnától a Volgáig minden nép őket vallotta urának, aquadok is.
A húnok, avarok után pedig magyar alattvalók lettek és soha még mint külön nemzetség sem szerepeltek Magyarországon. Miért? Mert nyelvileg ők is azok közé a sumirfajú östelepesek közé tartoztak, akiknek nyelve később magába olvasztotta az összes reá települó hódító népek nyelvét, Arpád hódító népének nyelvét is.

VI. AZ őSTELEPűLÉS ÉRDEKESSÉGEl     ⇑TARTALOM⇑

Már eddig is sok olyan megállapítást közöltem olvasóimmal, amilyeneket másoktól nem hallottak, Ezért talán szokatlanul is hatottak s egy kis kétkedést is kiváltottak. Ennek oka az, hogy nem azt írom le, amit mások már megírtak, hanem 50 esztendős igazságokat mondok el.
Az ilyen tudományos szűréshez nagy óvatosság és idő kell. Még kezdő koromban összeírtam egy nagyobb történelmi munkát. De nem találtam rá kiadót. Sohasem bántam meg, mert minél jobban elmélyedtem a tanulmányaímban, annál inkább eltávolodtam a régi álláspontomtól. A történetírónak sokáig kell keresni az igazságot, amíg megtalálja. Most is újat fogok mondani, sőt még statisztikát is mallékelek a mondanivalóim megvilágosítására.
Most a falvak neveit veszem tüzetesebb vizsgálat alá. Ezek közül is a "d", "n" és az "ny" képzökkel alakított helyneveket. Ezek nagyon régiek. mert "d" és "n" képzök még a sumir nyelvből valók. Tehát azokat még a sumir őstelepesek nevezték el. Ma azonban a fenti képzök már a mi nyelvünkben nincsenek használatban, helyüket az "os", "es", "ös" képzök foglalták el.
Tanulmányaim alapján azt is meg tudtam állapítani, hogy az utóbbi képzök mikor kerültek használatba. Mária királyné, IV. Béla királyunk felesége, 1269-ben egy Benedek nevű hű emberének adományozta az esztergommegyei Mogyoród (Munerod) nevű falut. Erről az oklevél (Fej. IV. 3. 522.) azt mondja, hogy másképp Mogyorós (Muneros) néven is hívják. Vagy Kézai Simon mester elmondja, hogy 1047-ben Szent Gellért és két püspöktársa Fehérvárról Endre herceg elé menvén, a Tétény melletti Diód faluban éjszakáztak. Ebből később Díósd lett, ma is ez a neve. Diós és Mogyorós tehát fiatalabb Diódnál és Mogyoródnál. Vagy Ludas nevű község van Heves-megyében, Ludány található Vas-, Békés- és Nógrád-megyékben, Libád van Esztergom- megyében és Ludad van Békés- és Vas-megyében. Ludad, Libád, Ludány nagyon régiek lehetnek. Ludas azonban a XIII. század kőrül kaphatta nevét.
Aba nevű község van Fehér-megyében, ez maga is régi keletű név lehet, mert még abból az időből származik, amikor a mai apát még abának nevezték. A mai apa szó a sumir nyelvben aba, az akkád nyelvben meg abu alakban szerepel. De aba azért fiatalabb abunál mert ahhoz is idő kellett, míg az aba apává változott, 1046-ban Aba Sámuel király, Szerit István sógora, még aba névre hallgatott, 200 év múlva, 1244-ben IV. Béla király már Apa-fia Mihályt jutalmazta meg érdemeiért (HO. 1. 22.)
Abád falu (kiemelve tôlem >Zoli Ahol tehát "d", "n" és "ny" képzős helynevek sűrűbben fordulnak elő, ott az östelepülés nagyobb arányú volt, mint ahol az ilyenek ritkán fordulnak elő. Vagyis, az ősi helynevekből meg lehet állapítani az őstelepűlés arányát és irányát is.
Az alábbi összeállításban kimutathatom, hogy az egyes megyékben hány olyan község van, amelynek képzője az ősi "d", "n", vagy "ny". Forrásom egy 1944- ben kiadott helységnévtár. Ez az ideiglenesen visszajött kőzségeket is tartalmazza. Sajnos, a régi Nagymagyarországról nincs helységnévtáram

Mit mondanak és mit bizonyítanak a fenti adatok? Elsősorban azt, hogy Magyarország egész területére, szóval az egész Kárpátmedencére kiterjedt egy ősi és ugyanazt a nyelvet beszélő nép települése már akkor amikor még Klió, a történelem istenasszonya sem írt arról a földről és arról a népről, amely nevet adott apró telephelyeinek s e neveben megőrizte ősi nyelvét és elhagyott hazájának emlékét. Csak olyan neveket adhatott az új telephelyeinek, amelyek ősi nyelvkincséhen is megvoltak. Tehát ezek a nevek ősi nyelből származnak.
Nem fényes hadsereggel ment új hazát foglalni, hanem kisebb rajokban a munkaszerszámaival akart magának megélhetést biztosítani olyan földön, amelyet előtte más népek még nem törtek fel s nem fogtak művelés alá.
Igy kezdődött a magyar nép dolgozó, alsó osztályának élete a Kárpátmedencében. Nagyobb rajok akkor vetődtek oda, amikor a semiták Kr.e. a II. évezredben egymás után foglalták el a sumir városállamokat és az akkádok, a hurriták és a szubareusok területeit.
Baranya-megye a 102 ősi nevű községével azt bizonyítja, hogy a Duna és Dráva szöglete volt a védhetö kis zug, ahol az ősi nyelvüket beszélő egyik népraj meg tudta vetni a lábát, és itt idővel elbokrosodva terjeszkedett azután tovább. Az adatokból azt is meg lehet állapítani, hogy a terjeszkedes iránya elsösorban a Duna vonala volt, mert Tolna- és Fehér-megye felé gyérebbek az ősi nyomok, kevesebb a "d" és "ny" képzős helynév, mint északnyugatra, Somogy, Zala, Vas és Sopron felé. Szóval a hegyek vonulata irányában vonult előre a népi település is, mert úgy látszik, veszély esetén a hegység, erődjével együtt nagyobb biztonságot nyújtott, mint a víz.
Ugyanezt igazolják a másik felvonulási irány adatai is. A vonulási irány itt az Aldunától, a Vaskapu felől az Alföld és a hegyvidék érintkezési terül etén Szilágy, Bihar, Szabolcs és Szatmár felé mutat. Innen terjedt el a település azután az "Erdélyi Medence" és a Felvidék felé.
Külön érdekes a székely település. Először is igazolva van az az állításom , hogy a székelyek jóval a honfoglalás előtt már Erdélyben voltak, mert ha Szent László és utódai idején kerültek volna oda, ahogyan a vogulisták állítják, akkor Maros-Torda nem lenne sorrendben a negyedik őstelepülésí vármegyénk, hanem mint Csik-megye, hátul kullogna. Maros-Torda települési adatai azt bizonyítják, hogy azon a területen már az ősidőben az a nép lakott, amely a Kárpatmedence többi alkalmas helyét is megszállta.
Viszont Csík-megye akkor népesült be már, amikor a falvak a templom védszentjének nevét kezdték felvenni és már az "os", "es", "ös" képzök vették át a helynévalkotás szerepét. PId. Békás, Tölgyes, Verebes, Rákos, Hódos stb. Az egész Csíkben Tusnád az egyetlen "d" képzős helynév, de itt a "d" a nád szónak a képzője és nem a helységé. Tusnád összetett szó: tus annyi mint kő és nád - kőnád vagyis kemény nád.
Az alföldi megyék adatai pontosan azt igazolják. hogy az őstelepülés ezt a földet csak szórványosan érte. Még Pest-megye területét sem választhat juk el a többitől, mert ha az őstelepülésű községeinek a számát elosztjuk a járások számával, pontosan két ősi község jut egy járásra, a baranyai tizenhattal szemben.
Ennek a magyarázata az, hogy az Alföldet, mint a nagy Szarmata síkság folytatását, már Kr. e. a VII. században a szkiták lovasnomád törzsei lakták. Ezek elől az őslakosság a hegyek felé húzódott a nagyobb biztonság okáért.
A rómaiak idején a jazigok laktak a Duna-Tisza közén. Ezek területe egy külőn körülkerített ország volt. Nyugatról, délről a Duna védte, keletről az erdélyi hegyek erdőségei. északkeletre a Sárrét, északról pedig egy mesterséges védősánc, a Csörsz-árka, Ez a hatalmas védőmű Káposztásmegyertől kiindulva, Árokszálláson, Viszneken át Ároktőig terjedt, összekötve a Dunát és a 'I'iszát. Aroktőtől pedig a Tisza másik oldalától, Ördögárok néven beletorkollott a Sárrét mocsaraiba.
Annakidején végigjártam ezt az egész terepet és ott a helyszínen állapítottam meg a Csörszárka rendeltetését. Nem volt nehéz, mert az ároknak csak a déli oldalán van töltés, az északi oldalon van a vízmeder, amelybe belevezették egy sereg patak vizét. Viszneknél még ma is benne folydogál a Nagypatak és a Gyandaér vize, Zsadánynál pedig a Torna ömlik bele. Ároktőnél még ma is a régi magasságban van meg a töltés, amelyet annakidején fagerendákkal is magasítottak végig a vonalon. Tehát ez egy vizesárokkal védett sáncvonulat, vagyis erődítmény volt.
Mint Borsod, Bars, Nógrád, Zemplén stb. felvidéki megyék adatai igazolják, azon a területen is minden alkalmas földet birtokba vettek az őstelepesek. Az ősidőben egyedül csak a keltákkal osztozkodtak némely részén a Kárpátmedencének. A szlávok akkor még ősi tenyésztelepeiken álmodoztak a melegebb éghajlatú, boldog mezőkről.
Az, amit itt letagadhatatlan tények alapján megírtam, kézzelfogható bizonyítéka annak az igazságnak, hogy az az ösnép, amely lakótelepeinek nevet adott délirányból terjeszkedett észak felé és nem fordítva a vereckei szorostól délfelé és nem Arpád honfoglaló népe volt, hanem azt több ezer évvel megelőző őstelepes nép.
Ez a terjeszkedés a dolog természete szerint lassan, évezredekig tartott olyan arányban, amilyenben az őstelepes nép szaporodott, vagyis a létszáma növekedett.
Azután az a Csörszárkának nevezett védömű is tud beszélni, csak meg kell tudni szólaltatni, mert ugyebár egy körülbelül 150 km. hosszú védősáncot kedvtelésből nem építenek? Ez olyan nagyfokú munkabefektetés volt az ősi időben, hogy ellenértékének is igen nagynak kellett lenni. Sőt, az elérendő célnak még fontosabbnak, becsesebbnek kellett lenni, mint a hozott áldozatnak, mert különben nem csinálták volna meg.
Ez a nagy érték pedig csak ettől a sáncvonulattól délre élő népnek a léte és biztonsága lehetett. Ebből pedig következik, hogy a Kárpátmedencének még ezen a nehezen védhető síki részén is olyan nagyszámú és erős nép élt, amelyik ilyen nagy munkát véghez tudott vinni. De az a nép sem állhatott néhány szegénylegényből, amely ellen ilyen erős védőművet kellett emelni.
Most pedig ítéljen az olvasó azoknak a magyar hístórikusoknak a tudományáról és lelkiismeretéről, akik azt hirdették, hogya legalább ezer évvel későbbi honfoglaláskor Arpád népe csak gyér létszámú szláv - avar néptöredékeket talált a Kárpátmedencében.
Mikor létesülhetett ez a védőmű? Feltétlenül a vaskorszakban, mert oly temérdek föld kiemeléséhez már alkalmas vasszerszámok kellettek. De jóval a római hódítás előtt létesült már e mű, mert ilyen rendkívüli munkáról feltétlenül értesültek volna a római határőri szervek, s valamelyik római író annak tórténetét is feljegyezte volna.
Mindenesetre a Kr. e. évezred valamelyik szakaszában létesűlt, mert az árják már kezdtek délfelé húzódni.
A Mátrahegy neve árjanyelvű népet feltételez azon a környéken. Trencsén, Liptó és Lipcse félig magyar, félig gall nevű szavak bizonysága szerint, a Felvidéken a sumir őstelepes nép utódaival vegyesen gallok, vagyis kelták is laktak, akik az árja népcsaládhoz tartoztak.

 VII. AZ őSTELEPES NÉP NYELVE     ⇑TARTALOM⇑

De szólaltassuk meg magát az őstelepos népet is, amely az ősidőben már a Kárpátmedencét lakta.
Nem könnyű feladat, mert erre megbízható hiteles írásbeli bizonyíték nincs, nem is lehet. Az őstelepes nép nyelvére vonatkozó írásos szöveg nem maradhatott fenn.
De ha ilyen szöveg nem is maradhatott reánk, egy sereg víznek, hegynek, erdőnek, telephelynek a neve máig fennmaradt. Már pedig a nevek éppúgy hozzátartoztak egy nép nyelvkincséhez, mint a gondolatokat vagy érzelmeket kőzvetítő szavak, mert a neveket is az ember adja a saját nyelvén a körülötte levő világ tárgyainak még pedig azért, hogy egyiket a másiktól megkülönböztesse.
A sumir teremtési ősregében a sötétségnek olyan ördögféle ijesztő lényét Mumú néven nevezték.
Véletlen-e, hogy ősi Dunántúlon még most is azzal ijesztik az engedetlen kis gyermekeket, hogy elviszi őket a Mumus. Még nem régen is hallottam ezt az ijesztő mondást a falumban. Ilyen veszedelmes isten volt Kingú is. Ezt a sumir hitrege szerint egy ifjabb isten, Marduk megölte, kiontott vérét agyagga! keverte és ebből gyúrta az első embert, akit Lullának neveztek
Véletlen-e, hogy Somogy-megyében volt egy Lulla nevű falú, ahol II. Endre királyunk 1208-ban 11 család szőlőművest adományozott földeikkel együtt János esztergomi érseknek? (Fej. Ill. 1. 66.) Ez a Lulla ma is megtalálható mint major Endréd somogymegyei község határában. Kingú nevét pedig egy Kingus vagy Küngös nevű falú őrzi az innen nem messzíre levő Veszprémmegyében. (HO. VII. 281. Omode nádor ítéletlevele 1299-ből.)
Elam országát Sumirországtól csak. a Tigris folyó választotta el. Elam sumirnyelven élőanyát jelent. A legújabb kutatások szerint a sumir városállamokat megszervező nép Elam hegyvidékéről származott, tehát a nyelvüknek a sumirral egyezni kellett.
Elamban volt egy Kerka nevű folyó, s mellette egy Pakod nevű város. Kerka sumir szó: kerk - kerek, az "a" pedig a folyóvíznek a legősibb sumir neve. Kerka tehát annyit jelent, mint Köröző, kanyargó víz. Pakod is sumir szó. Pa magyarul főt, fejet jelent, a "gu" pedig bikát vagy gulyát. Pakod tehát magyarul, a mai nyelvünkön, gulyafőnököt, vagyis gulyást jelent.
Lehet-e véletlen, hogy Zalában van ma is egy Kerka nevű folyó, mellette egy Paka nevu falú és valamivel odébb ma is van egy Pakod nevű falú?
A Dunának a magyar honfoglalás elötti neve Ister volt. Mellette feküdt egy Istergam vagy Esztergom nevű város, amelynek jelentése sumir nyelven az Ister kanyarja vagy görbülete, mert "gam" sumir nyelven sarlót, görbületet, hajlatot jelent.
A Dunának ez a nagy kanyarja ott Esztergom mallett ma.is megvan és tény, hogy Ister a sumiroknál a termékenység, a csillagok és a háború istennője volt.
Melyik nép adhatta tehát e gyönyörű nagy víznek az Ister nevet és a mellette épült városnak az Istergam vagy Esztergom nevet, ha nem az, amelyiknek hitregéjében Ister isten volt, a "gam" pedig nyelvében sarlót, görbületet jelentett.
Megjegyzem, hogy a "gamn a mai magyar nyelven is görbületet jelent: a gomb, gömb, komp, kampó, gamó, szavainkban. A gamós vagy kampós bot még ma is használatos Magyarországon.
De van egy Gamás nevű falunk is Somogy-megyében, amely görbe, gamós utcáival ugyancsak híven őrzi ősi sumir nevét. De van egy Gamásza nevű puszta is kőzel a Balaton somogyi partjához, ennek sumir neve gamószó kanyargó vízet jelent.
Azután ennek a gamós, gamás falúnak a szomszédságában van egy gyönyörű nagy tó, amelynek a neve vitathatatlanul szintén sumir eredetű, ez a Balaton, vagyis az ősi sumir Bál vagy Bél isten tava.
A görögök már a Kr. e. évszázadokban Pelszó néven hívták; a Balatont. A görög Pelszó, a sumir Bélszo, Bél isten vize nevéből változott át. A rómaiak a görögöktől vették át ugyanezt a nevet, amikor Kr. U. a kilencedik évben Pannoniát meghódították. E pannonoknak nemcsak Ister sumir isten volt az istenük, hanem Bél vagy Bál is, akinek nevét őrzi ma is a Balaton tava.
A "ton" szó a tó szónak egy ősi formája. Zala-megyében van egy Hottó nevű kőzség, ezt egy 1278-ban kelt oklevele IV. László királyunknak Holtton néven említi, 1426-ban kelt, egy másik királyi oklevél pedig már Holttónak mondja (Za1. okIt. 1. 88. és ugyancsak Zal. oklt, II. 450). De van egy Libaton - vagyis libató - nevű kisközség Szolnok-Doboka vármegye magyarláposí járásában ma is.
Bál istennek a tisztelete igen elterjedt volt hazánk ősi területén; Bélmurától a zempléni Bélyig, és a somogyi Bálványostól a szolnokdobokai Bálványoscsabáig, a csiki Bélborig és a háromszéki Bálványosfüredig míndenütt találkozunk Bál isten nevével, vagyis egykori tiszteletének nyomaival. E sorok írója 58 Bál nevével kapcsolatos falut, vizet, vagy hegyet kutatott fel az ország terűletén. Ez a tény azt is igazolj a, hogy az egész Kárpátmedencére kiterjedt egy azonos vallású és nyelvü nép települése.
Bál isten tisztelete legerősebb volt a Balaton környékén, ezért telepítette annak kiirtására Szent István a bencéseket Bakony-Bélbe. Tehát ez a „Bél" nevű telephely már Szent István előtt is ott volt, vagyis ugyanott sumir telepeseknek is kellett lenniök. Később, l055-ben 1. Endre királyunk ugyancsak a Balaton környéki „Bél" tisztelet kiirtására telepítette a bencéseket Tihanyba, IV. Béla pedig Szigligetre.
A másik veszedelmes Bél isten tiszteletétől fertözött góc Bihar volt, ahol 15 Bál isten nevét viselö falu van ma is. Ezért telepítette Biharba a Berettyó mellé Szent László szintén a bencéseket, megalapítva ott a Szentjogi apátságot. E szóban a "jog" török nyelven kezet jelent, ez tehát arra is bizonyíték, hogy Szent László korában a hódító úri réteg még nem felejtette el, sőt használta is ősi török nyelvét.
Dunántúl és a székelyeknél bálványfának nevezik a kapuszárnyakat tartó oszlopokat ma is. Ezért a kőzmondás a szó nélkül távozóról, hogy "el sem búcsúzott a kapufélfától". A kapunak nincs, nem is volt félfája sohasem, hanem volt és még ma is van Bélfája. Ebből a Bélfábó llett a könnyebb kiejtés törvénye szerint a félfa, amit a mai magyar falusi ember már nem ért meg, hogy miért félfa a kapuoszlop, mikor az nincs félbe vágva. Valószínű, hogy az ősidőben Bál isten faragott képe is rajta volt a kapuoszlopon, ezért nevezte azt már az ősnép Bélfának, vagy Bálványfának.
De bele van építve Bál isten neve és emléke a saját testünkbe is, mert ennek az a része, ahol a régiek hite szerint a szív, mint minden nemes érzés, központja van, Bál istennek van szentelve s innen lett a Bál, vagy baloldalunk.
Azonkívül a nagy ünnepélyes mulatságoknak a neve még ma is bál, tehát ez annak az istennek a nevét őrzi, aki valamikor a legkedveltebb és legnépszerűbb isten volt.
Bál az ősszel meghaló természet tavaszi újjászületésével a halál feletti győzelmes életnek az istene volt. Ünnepét akkor ülték meg, amikor fű, fa, virág s a meleg napsugár hirdette már a télen sokat didergő embernek a tavaszt s az új kenyér reményét.
Ünnepélyének színhelye mindíg a természet ölén, bővizű források mellett volt, messze környék népének találkozásával és nagy áldomással.
Annyira mélyen gyökerezett ez a népszokás a nép legszélesebb rétegének ragaszkodásában, hogya keresztény egyház sem tudta ezt a pogány szokást kiirtani, tehát kereszténnyé tette. A szentkutakhoz, vagy forrásokhoz zarándoklást bűnbocsánattal kötötte össze. A búcsújáró tömegek azután, templomi zászlók alatt bevonultak a búcsúhoz - a bővizű forráshoz - mert búcsú bővizet jelent sumir és ősi magyar nyelven.
Ez is bizonyítja, hogy a búcsújárás még sumír hagyományként maradt meg egy vallási népszokásban. Gyerekkoromban magam is szem és fültanúja voltam ilyen búcsújárásnak, amint templomi zászlók alatt énekelve és imádkozva vonult a sok nép messze környékről a falum határában levő Szentkúthoz, amely fölé később templom épült, s melléje pedig falu telepedett.
Ha a Balaton Bál sumir isten nevét őrzi ma is, akkor ott a tó közvetlen környékén más sumir nyomoknak is kell lenni. Vannak is. Mindjárt ott van három kűlőnálló hegycsúcs: a Badacsony, a Csobánc és a Hegymagas. Az első bő vizet (Bo-d-csony) jelent magyarul s ez vo-natkozik arra a vízforrásra, amely a Badacsony oldalából buggyan - bógyün, bőven gyün - elő és Kisfaludy Sándor nevét viseli ma.
A másik, a Csobánchegy, színtén sumir szó: cso-bo-tu, annyi, mint vizet bőt csinál, mai nyelv és szórend szerint: bő vizet ad. Tényleg, e hegy tetején van egy bővizű forráskút, amelynek vize jéghideg még nyáron is. Ottlétemkor egy fakampóra akasztott csöbörrel meríthettünk belőle vizet.
Különben a csöbör is sumir szó: cso-bőr, annyi mint víztartó bőr, vagyis vizes tömlő volt akkor az ősidőben ma pedig egy nagy agyagedénynek a neve.
Hegymagas: tiszta sumir szerkezetű szó. Elől van a főnév, a "hegy" és utána a jelzoje, a "magas". Mi már fordítva képezzük az összetett szavakat. Nem úgy daloljuk, hogy "Jegenyefán magasan sárgarigó fészek", hanem: "Magas jegenyefán ... " Sumirul a hegy neve "he", magas pedig "mag". Azért hívták mágusoknak, magasoknak a papjaikat, mert azok tudásuknál fogva kiemelkedtek a tömegből és magas állást töltöttek be.
De majdnem elfelejtettem, hogy egy negyedik sumirnevű hegy is van ott a közelben: Rezi. Ennek a neve sem a mi nyelvünk Rézi szavából származik, hanem a sumir ősi "resu", vagy "rezsu" szóból, ami annyit jelent, hogy hegy, hegycsúcs, meg oldalirányt is. Ha valami nem egyenes irányban, szemkőzt van velünk, hanem oldalt, arra azt mondja a dunántúli magyar ma is, hogy „rézsut" van.
Van a Balaton közelében három Tomaj nevű falu, egy a Badacsony-hegy lábánál, a másik a Lesence vize mellett és a harmadik Héviz mellett. E szó Tomaj, a sumir „to" és "ma" szavakból van összetéve. A "ma" jelentése magyarul nagy, a Tomaj szónak az értelme tehát nagy tó, s ez a mell ette levő Balaton tava.
Igen valószínű, hogy időrendben Badacsony-Tomaj volt az első e nevű falu, s tőle kapta később a nevét a másik kettő.
A Torna szó családi neveink között is megtalálható.
De ez lappang a Mohi és Mohács helyneveinkben is. Mohi nagy ürességet, pusztát jelent. Mohács elemezve: ma-csó, nagy vizet jelent. Érthető, mert közvetlen mellette van a nagy Duna. A macsói bánság neve is innen van.
Szepezd közvetlen a Balaton partján fekszik. Magyar képzésű szónak látszik, de értelmét a mai magyar nyelvből nem tudjuk kielemezni, a sumirból azonban igen. Ebben a „zeeb" a mai nyelvünkön szépet jelent. A "d" a szó végén sumir és magyar képző, jelentése ma "os-es-ös". A köztük levő „ez eltorzulása a sumir "szű" "víz" szónak. Az eredeti alakja tehát: zebszod volt, ami szép vizű helyet jelent.
De ugyanez a tiszta sumir szótő van a Zebegény Duna melletti falunak nevében is. Zebe-gin annyit jelent mint szép hajlat, vagy kanyarulat. Tényleg ott van a Dunának gyönyörű hajlata, kanyarja ma is. Sőt ez a sumir szó van a Szepes, Szepesség mai nyelven szépes, szépség szavainkban is. Ez pedig annak a bizonyítéka, hogy fönt az erdőkoszorúzta Szepességben ugyanaz a nyelvű nép élt, mint a Balaton körül már az ősidőkben.
Csicsó kicsi falu Szepezdtöl északra, de éppolyan öreg, mínt ez, s a neve szintén sumir eredetű, mint azé. A "esi", vagy "cse" szó a sumirban és a magyarban az újszülötteknek, vagyis a csecsemőnek a neve volt. Dunántúlon az újszülöttet éppen azért még ma is csecse babának nevezik.
Érthető tehát, hogy mint a kicsi fogalmát megrögzítő szó, a mai nyelvünkben kicsinyítő képző lett: pld. kővecs annyi. mint kicsi kő, csi-be annyi mint kicsi barom, csi-csó kicsi víz. Balatoncsicsó falva mellett éppúgy ott van a kis Csicsó nevű ér, mint Somogycsícsó, a komárommegyei Csícsó, Csikesicsó és a szolnokdobokai Csicsó falvak mellett is.
Csopak község neve szintén sumir szó, magyarul víztartó edényt jelent. Szénsavas vize ma is épp úgy csordogál elő, mint a névadás idején, legalább 3000 évvel ezelőtt.
Kenese neve a sumir kanu-su szóból származik, magyarul víztartót, vagy vizeskannát jelent, de ugyanezt jelenti Kanizsa neve is, tehát ezek az ősi szavak nem szláv eredetűek, mint ahogy nyelvészeink állitják.
Bálványos Bálisten nyilvános nagy tiszteletadásának helye lehetett az ősidőben, ahol talán papjai is voltak. Ez a feltételezésem semmi esetre sem alapnélküli, mert - minden istennek hivatalos szolgái, papjai is voltak abban az időben.
Esztergály Zalavárával szomszédos község a Zala folyó mellett. ősi neve feltétlenűl Ister istenasszony emlékét őrzi. Istergál, Istergár annyi mint Ister népe. Az ő nevét őrzik még Esztár bihannegyei és Nagyesztergár veszprémmegyei falvak is.
Még több sumir nyomot is felkutathatnék a Balaton közvetlen környékéről, de ennyit is elégnek tartok. Nem akarom kihívni magam ellen az olvasóm unalmát.
De még egy Balatonparti faluról még sem feledkezhetek meg, ez Balatonudvari. Az udvar szavunkról ugyanis sikerült nemcsak a magyar irodalomban, hanem még a köztudatban is elterjeszteni, hogy az szláv eredetű s a szláv nyelvből átvett szó, még pedig a "dvor" szóból származik. Igy mondják ma az összes historikusaink és nyelvészeink, de így írja és állapítja meg Bárezy Géza is "Magyar szókincs eredete" cimű művének 95. oldalán. De még hány ős sumir eredetű magyar szavunkról süti ki a szláv eredetet, persze éppen olyan alaptalanul.
Lássuk tehát az igazat. Mit mond a sumir nyelv? Azt, hogy "ud" sumir szó magyarul világosat jelent, az úr, vagy vár szó pedig bekerített helyet jelent, de olyat, amelyiknek nines teteje. Ezért az "udvar" sumir szónak magyar jelentése annyi, mint világos bekerített hely vagyis világos vár.
De van egy kisebb bekerített helye is a háznak, mely azzal már egy födél alatt van, tehát nem világos, de az oldala nyitott. Ez a "pituvár", a nyitott vár, vagyis a pitvar, mert sumírul "pi tu" annyit jelent, mint nyitott.
Hívják ezt a helyet vidékenként gádornak, vagy folyosónak is. De általában pitvar a neve ma is. Ebből a szóból származik a patvar, a patvarista, az ügyvédbojtár régi neve is, aki gazdája előszobájában dolgozott.
Udvari nevéről következtetve, ott egy nagy udvarháznak kellett lenni az ősi időben. Azért most bemutatok egy sumir udvarházat.
Ennek a szónak az első felét már ismerjük. A ház szavunk pedig a sum ir hu-us-su szóból származik.
Ez az ősidőben még a hozzátartozó földbirtok területén épült fel. Rendesen palánkkal (sumirul palaku - elhatárolni) volt körülvéve. A palánkon kívül terült el a rét (sumirul retu), vagy mező (sumirul masu) és a szántó (sumirul szontu). Itt termelték a gabonát (sumirul gabni), amelynek szemeit (sumirul szeim), ha azok megnőttek (sumirul nilu, női, növekszik) zsákokba (sumirul szaku) rakták és szekéren (sumirul szigir) a malomba (sumirul mumu) vitték és ott megörölték (sumirul ara). Azután kenyérként (sumirul kuruk) , vagy tésztaként (sumirul daszta) megették. Enni, sumírul esz, vagy eszag.
Rendesen volt a közelben valami mély víz (sumirul meli biz), vagy tó (sumirul is tó).
A palánkon belül az udvar mellett volt a kert (sumirul kiru vagy kirtu). Ezen jutottak a pitvarba, onnan meg a. küszöbön át (sumirul kiszib), ahol a háznép (sumirul asznaab) élt (sumirul élni áál). Ezek voltak az apa (sumirul abu), anya (sumirul ana), az ük (sumirul ugu), az ős (sumirul us) és a gyerekek (sumirul dumugu), sőt a szolgák (sumirul szukal) és a szolgálók (sumirul szukálu) is. Népi magyar nyelven szóga és szógáló szavak egyeznek velük. Külőnben a sumir szavak hangtanilag sokkal jobban egyeznek a népi nyelv szavaival, mint az irodalmival.
A konyhában volt a tűzhely (sumirul ki-izi). Izi sumirul a tűznek a neve. De a mi mai nyelvünkben is megvan az izzó, izzad, izzik szó. Ebből az ősi sumir „izí" szóból származik a magyar iziten, vagyis az isten szó, ami a mai nyelvünkön annyit jelent, hogy tűztevő. tűzcsínáló, tűzadó. A sokat szenvedett ősembernek a legnagyobb jótétemény a 'tűz és a legnagyobb jótevője az volt, aki a tűzzel megismertette.
Érdekes itt megjegyezni, hogy a görögöknél a tűzistent Hefaisztosznak nevezték. De ebben a szóban csak a faisztosz görög, jelentése csináló, a "he" pedig ugyanaz, mint a magyar hő szó.
A konyhában itt (sumirul iti) található egy nagy vizesedény (sumirul nagy annyi, mint nad, víz – biz, edény - edin). Dunántúlon néhol még ma is "edin" az edény. Azután a konyhában volt még a csöbör (sumirul csó-bőr - víztartó bőr). Ennek kisebb alakja a csupor (sumirul cso-po-haru). Tehát a szomjukat (sumirul szuumu) enyhítő ivópohár sem szláv jövevényszó, hanem szumir örökség,
Egy fából való vizes edény a sajtár (sumirul so - víz, tár - tartó) ís volt ott. Ennek kisebb alakja volt a fejősajtár, aminek nevét már zséterre idomította a könnyebb kiejtés törvénye. De ott voltak még a vödrök (sumirul bader), kosarak (sumirul kaser), a garabók (sumirul garru - nádkosár) és a vizes kanna (sumirul is kanna).
A kamrában (sumirul kumu) voltak a különböző szerszámok, így a kasza (sumirul kaz - vágni), ásó (sumirul usutu), ostor (sumirul kinnazu, mai nyelven kínzó), lapát (sumirul lapu tu), kapa (sumirul is kapa), kalapács (sumirul kalapattu), kaparó (sumirul kaparu), hordó (sumirul háru).
A kumu, vagyis a kamra fekvőhely is volt éjszakára. Innen származott a magyar "koma'" szó, amelynek jelentése fekvőtárs. Ugyanezt jelenti a pajtás szó is.
A pajta, mint szellős hely, nyári hálóhely volt.
Az istállóban voltak a marhák, ez a szó sumirul is marha. mert a sumir "mar" igéből származik, ami magyarul a megfogni szavunknak felel meg. Marha tehát megfogott, megszeIídített, házi állatot jelent. A sumir "mar" igéből származik a magyar "marok" szó, amely testünk fogó szerszáma, továbbá a marad és marasztal ige is. A barom szó sumirul bulumnak hangzik, a bárány szavunknak pedig a sumir barin a megfelelője. Még ma is nevezzük a bárányt barinak.
Az istállóban voltak a lovak is, ló sumirul hilu, vagy assza, ebből a szóból származik a magyar huszár, vagyis lovas katona nevünk. A lovakat már abrakkal (sumirul ubru) is etették.
A szérüben (sumirul szieru - száraz) pedig a góré (sumirul gur vagy guru) és a kazal (sumiruI gizal) voltak találhatók.
Végül az ólban (sumirul aul) voltak a disznók, amelyeknek tenyészanyját emsének hívják a mai nyelvünkőn, a sumír nyelven pedig eme vagy emes, altaraban jelentette az életadó és tápláló anyát.
Az egész udvarháznak (sumírul udu-ur hu-u-szu) éber őre (sumirul uru vagy reu) volt a kutya (sumirul kudda) amelynek ugatásától (sumirul ugatu) minden állat (sumirul alad), még a verebek (sumirul buraba) is elriadtak.
A szépen berendezett udvarház felett pedig éjszaka ott volt a csillagos ég, amely sumirul "ug"-nak hangzott, a csillag pedig csillag volt a sumiroknál is. A „csi" vagy "cse" sumírul is és magyarul is kicsit jelent, a „lag" ősi sumir szó, a mi mai nyelvünkben már a könnyebb kiejtésű láng lett. A csillag jelentése tehát kicsi láng, megkülönböztetve a Nap és a Hold nagy lángjától.
Érdekes tehát, hogy a mai magyar falusi anya kenyérsütéskor "lángost" is süt kicsi fiának, de amikor odaadja neki e szóval: nesze csillagom! - még sumirul szól hozzá ma is.
Azt hiszem, hogy elég hűen és érthetően rajzoltam meg annak a balatonparti Udvari községnek ősi képét, és eltudtam hitetni olvasóimmal, hogy amint a felsorolt kezdetlegesebb sumir szavak ősei voltak a mi-mai magyar nyelvünk szavainak, úgy az ősi nyelvet beszélő nép is vérszerinti őse volt a mai magyar nép zömének.
Mert ha az az ősi nép elpusztult volna a későbbi idők sorscsapásaitól, akkor a nyelve is vele pusztult volna el és ma másnyelvü nép élne ott a Balaton táján, de az egész Kárpármedencében is.
Ilyen változásra a történelemben számos példa van. Azért ne zavarjon meg senkit az a külőnbség sem, mely a mai magyar nyelv szavai és az általam idézett sumir szavak között van. mert az emberi nyelv is alá van vetve annak a nagy törvénynek, amit fejlődésnek nevezünk. A fejlődés folyamán a tökéletlenebb tökéletesebbé változik.
A sumir nyelv a mai magyar nyelvvel szemben úgy hangtanilag, mint szóképzésre nézve is jóval fejletlenebb, Erre példával is szolgálhatok.
Mivel az árpádkori oklevél anyagunkat tökéletesen ismerem, összehasonlítást tudok tenni a mai és az ezelőtt 900 évvel beszélt nyelvünk között. A példát az 1055. esztendőből veszem I. Endre királyunknak, a tihanyi bencésapátságot alapító okleveléből (Fej. T. 388). Ebben pontosan körül vannak írva a bencések részére adományozott földbirtokok határai és a határpontok, vagy vonalak az ott akkor élt köznép nyelvén vannak elsorolva. PId. így "nogu aza feke rea" mai nyelven Nagyaszó fokára. Az aszó abban az időben lólegelőt jelentett a sumir assza szó utódaként. Ennek emléket őrzi Asszófő, Aszód, Aszár, Megyaszó, Szikszó stb. községnév.
„Mortis vására kuta rea" mai nyelven Martonvásár kútjára. „Feheru varu rea mene hodu utu rea" , mai nyelven Fehérvárra menő hadi útra. „Petre zenaís hel rea". Mai nyelven Péter szénája helyére.
Ugy-e ezelőtt 900 évvel is mennyire más volt nyelvünk szerkezete, mint ma? Hát akkor 5000 évvel ezelőtt mekkora lehetett a különbség? A "ra-re" rag még külön volt a főnévtől, nem volt hozzáragasztva, mint ma, hanem el volt tőle szigetelve. Tehát nyelvünk akkor még részben szigetelö nyelv volt, amint a sumir is. Ma már tisztára ragos lett a nyelvünk. De ehhez a fejlődéséhez nyelvünknek, hosszú idő kellett.
De ugy-e ebből a vitathatatlan tényből még a legkonokabb vogulistának is el kell ismernie, hogy ezt a sumir - rokon magyar nyelvet csak a sumir nyelvü telepeseknek, vagy ezekkel nyelvileg rokon ősnépnek kellett, illetve lehetett a Kárpátmedencébe vinnie. Erre más értelmes és meggyÖz'ö magyarázat nincs, nem is lehet.
Hogy ezt az igazságot még jobban megerősítsem, néhány olyan telephelyünknek, vagy földrajzi területünknek a nevét ismertetem, amely csak a sumir nyelvvel elemezhető ki és magyarázható meg, tehát még az ősi sumir telepesekkel kerültek hazánk földjére.
Az ősi Ister kanyarulatáról elnevezett ősi városunkról, Istergamról, Esztergomról már írtam, de azt nem írtam meg, hogy ez a város jóval a honfoglalás előtt már a helyén volt, mert 1000 évvel előbb már neve is volt. Tudniillik, mikor a rómaiak Pannoniát meghóditották 44 évi nehéz harc után. Kr u. 9-ben, ennek a városnak Salva nevet adtak.
Nevet adni ugyebár, csak meglevő személynek, vagy tárgynak lehet, ami nincs, annak neve sincs. De megváltoztatni is csak egy meglevő nevet lehet.
Esztergom tehát ősi városa volt az ott élő őstelepes sumir eredetű népnek. Máig is e nép által adott neve maradt meg, mert a nép nem vett tudomást a rómaiak névváltoztatásáról. Azért ennek az ősnépnek a nyelvi és vallási emléke él Esztergom nevében még ma is. Vára az ősidőben bevehetetlen volt, mert a Duna szigetén épült. Arragóniai Simonnak is sikerült megvédeni ezt a várost a tatárok ellen 1241-ben.
Ez az ősi város tehát ősi népének nyelvi alkatát viselte történelmének egész folyamán. Szláv népnek ott még nyoma sem volt. Mégis Pauler Gyula, annak idején, a budapesti Tudományegyetemen a magyar történelemnek nyilvános és rendes tanára, "szláv fészek"- nek mondta mínden alap nélkül a Magyar Nemzet Története című művének a 107. oldalán. A 187. oldalon pedig azt mondta, hogy "a kereszténység alapjait Magyarországon a szlávok rakták le, ez mellett az egyetlen malaszt szó többet bizonyít, mint száz püspök, apát, kanonok, monostor és más efféle szó ellene".
Ezt itt csak megemlítem, majd alább bő és igaz megvilágositast adok róla.
Esztergomtói nyugatra a következő város Komárom volt már szintén az ősídőben, mert ennek neve is tisztán sumir jellegü és jelentésű.
Sumir nyelven Komárom így elemezhető: ka-mor-on. "Ka" a sumir nyelven kaput jelentett, de nemcsak a város, vagy a vár kapuját, hanem magát a várost is. PId. Babilon városának ősi neve Ka-dingiri, azaz az „Isten városa" volt. Ebből a dingir szóból alakult ki a magyar tündér szó, amely tündér Ilona nevében maradt meg. Il-ana, vagy él-ana, élő anya volt, azaz ősi isten, aki a sumir hitrege szerint szülte a világot. A sumirok az élet megindító forrását az anyában látták, mert minden élőlény az anya! méhében alakul ki és készen jön a világra. Ezért volt a sumirok teremtő istenének a neve Anu, amelyből a mi anyu, vagy anya szavunk a nyelv fejlődésének legegyenesebb vonalán, a kőnynyebb kiejtés törvénye szerint fejlődött. Csak az "n" hang lett lágyabb és alakult át "ny"-re, de maga a fogalom az életadójának ősi lénye, Anu, ugyanaz maradt.
A világ egyetlen nyelvén sem nevezik a szülőnőt ma anyának, csak a magyar nyelven, mert mi nemcsak a szót, hanem a fogalmat is örököltük sumir eleinktől.
A szanszkrit nyelven az anya neve "mata", a görögben "métér", a latinban "mater" , az olasz, spanyol portugál és délamerikai nyelvekben "madre", franciául "mére" németül "mutter", dán, svéd és norvég nyelveken "moder", holland és flamand nyelveken "moeder", az angolszász nyelvekken "mother" s az orosz nyelvben "mat".
Tehát vitathatatlan a sumir nyelvi leszármazás és a nyelvet beszélő nép leszármazása is.
Ezt bizonyítja Komárom neve is, amelynek első tagját tehát joggal egyeztethetem a sumir "ka" szóval, a mor" jelentése pedig annyi mint föld, vagy földből való, az ,,0" kőtőhangzó, az "n" pedig úgy a sumir nyelvben, mint a magyarban ma "os-es-ös"-nek felel meg.
Tehát Komárom így elemezve annyit jelent mint földvár, nem pedig szúnyoghely, mint ahogyan a szlávísták kítalálták a "Komarci" szúnyog jelentésű szóból.
Hogy Komárom az ősidőben földvár volt, bizonyítja az is, hogy messze környékén a kőnek még nyoma sincs, azért a földsáncokat két sorban egymás mellé szoritott fatörzsekkel és gerendákkal is erősítették, a közüket pedig földdel töltötték ki. Ezek a falak akkor jobban ellenálltak a kezdetleges ostromló szerszámoknak, mint Ia kőfalak.
Nem is tudták ezt a városunkat sem bevenni a tatárok, amiről IV. Béla királyunknak egy 1245-ben kiadott oklevele (Fej. VI. 1. 114.) tanúskodik, amelyben egy Faluvéne (Folwyn) nevű vitéz emberének őt ekealj földet adományozott a lakosok nélkül maradt Hetényben, mert Komáromot megvédte a tatároktól.
Komáromtól nyugatra a Kisduna mellett van Győr városa, amelynek ősi sumir neve, mielőtt a rómaiak Pannoniát elfoglalták, Arbó volt. Ezt a nevet a rómaiak Arrabonára másították. Arbó tiszta sumir képzésű szó, elől van a jelzett szó, az "ár" s utána a jelző, a "bo". "Ar" a sumir nyelvben éppúgy mint a magyarban, annyit jelent, hogy valamiből sok van. Ha a folyóvíz megsokasodik azt mondjuk, hogy megárad. De nemcsak vízár van, hanem légár, fényár, illatár, szóáradat és színár is van, amit a sumirok még színárványnak, a színek kiáradásának hívtak, mi meg már szivárványnak nevezünk a könnyebb kiejtés törvénye szerint. Pedig ugy-e, nem a szívek kiáradása a szívárvány, hanem a színeké?
Különben ugyanez a képzése a Rába és Rábca folyóknak is. Nekik is, mint Arbónak, az őstelepes szumirfajú és nyelvű lakosság adott nevet. A Rába szó az Arbó könnyebb kiejtésű alakja.
A Rábca név az Ar-bo-tu sumir alakból származott. Jelentése annyi, mint bőáradást csináló. Hogy e szófejtésem nemcsak nyelvészetileg, hanem a valóságban is mennyire igaz, bizonyítja az a tény, hogy egyszer győri kisdiák koromban éjjel kellett menekülni a rábcaparti lakásomról, mert a víz szint je már csak két arasznyira volt a töltés tetejétől. Győr határában van egy Hecse nevű. major. Kielemezve: hő-cso, annyit jelent, mint hővíz.
Tehát Győrnek ősi Arbó neve és a két folyójának mai neve nem véletlenül keletkezett, hanem e neveket csak olyan nép adhatta, amelynek nyelvén az Arbó, Rába, Rábca bőáradást jelent. Megjegyzem mint érdekességet, hogy az ősi hagyományt őrző egyszerű falusi de ősi nép azon a környéken a Rába szót ma is Rábonak ejti. Rábó pedig az Arbó könnyebb kiejtésű alakja.
Győr mai neve a gyűrű szóból eredt, mert gyűrű, vagyís kőr alakja volt a későbbi várának.
Az "ár" szóval kapcsolatban itt emlékszem meg Arad városunkról is. A neve ennek is a sumirban éppen úgy rnínt a magyarban, áradásos, árveszélyes helyet jelent.
De ennél a. városnál nemcsak ez az említésre érdemes, hanem az is, hogy azon a területen, ahol a mezopotámiai sum ir néppel rokon hurriták és kanaaniták laktak, már az ősidőben két Aradnevű város volt. Az Egyik a Holt-tenger délnyugati oldalán, a másik pedig a feníciai tengerparton. Az elsőről a Biblia emlékezik meg a következő szavakkal: "És hallotta Arad kananeus királya, aki Kánaán földjének déli részén lakott, hogy Izrael fiai megérkeztek" (Numeri XXX. 140-41).
Tehát Kánaán földjén az izraeliták megszállása előtt már egy Arad nevű városállam volt, amelynek királya és ennek pedig országa és népe is volt ott.
Tehát Kánaán földjén az izraeliták megszállása előtt már egy Arad nevű városállam volt, amelynek királya és ennek pedig országa és népe is volt ott.
Ez az Arad nevű városállam azután ott később megszűnt, lakói is elszéledtek. A másik Arad gazdag tengerparti városállam volt Feníciában már Kr. e. a IlI. és II. évezredben. Nagyméretű tengeri kereskedelmet bonyolított le. Hajói az akkor ismert világ minden részében megfordultak. A város maga egy szigeten épült a tengerparthoz közel. Tehát nemcsak a tenger és erős várfalai védték meg az ellenségtől, hanem még jelentékeny hajóhada is.
De Mohamed negyedik utódjának, Othmánnak, sikerült ezt a bevehetetlennek minősűlő várost mégis elfoglalnia.
Bíborbanszületett Konstantin keletrómai császár, aki a honfoglaló magyar törzsekről oly kimerítő értesítést irt a "Birodalom kormányzásáról" című művének VilI. fejezetében, ugyanott a XX. fejezetben írta meg Arad elpusztításának történetét is. Még 300 év múlva, az ö uralkodása idején is 'lakatlan pusztaság volt ez a gazdag város, azután végleg elenyészett.
De névleg mégsem szünt meg, mert a Kárpátmedcncében a Maros vize mellett épült egy Arad nevü vár és város ismeretlen időben, amely ott ma is megvan.
Ez már Szent István korában is a mai helyén volt, mert az általa szervezett Arad-megye töle kapta nevét.
Vajon elhihető-é, hogy a palesztinai és a feniciai Arad nevű városok elpusztulása és a kárpátmedencei Arad vár és város keletkezése között nincs összefüggés?
Ez nehezen hihető el, mert ugyanolyan nevű telephelynek nevet csak ugyanolyan nyelvű nép adhatott, mint amilyen a másik két Aradban élt és ahonnan az menekülni volt kénytelen.
Különben is a mi őstelepes népünknek a feniciai néppel bizonyítható összeköttetései is voltak. Arad pedig Fenieia egyik jelentős városállama volt. Itt még azt jegyzem meg, hogy a sumir földnek a legdélibb részén, ahol az Eufrates folyó a Perzsa öböl előtti ősmocsarakba ömlött, volt egy Eridu nevű város is. Ennek nevében a meghatározó mássalhangzók teljesen megegyeznek az Arad név gyökhangzóivaL Tehát a két szó származása és jelentése is megegyezett. Mivel pedig az Arad szó hangtanilag teljesen kialakult, ez a szóalak minősül Eridunál régebbinek.
De azon a területen, amely a Perzsa öböltől félkaréjban a feniciai Aradig terjed, más érdekesség is van. A Bibliában a Királyok IV. kőnyvének 18. fejezete 34. sorában ez olvasható: "Hol van Emath és Árpád istene?" A XXX. fejezet 13. sorában pedig ez áll: "Hol van Emath és Árpád királya?'"
Emath, ma Homa, az Orontes folyó mellett feküdt, tőle délre pedig egy Emesa nevű város volt. Eme sumir szó, tápláló anyát jelent, mint már Írtam. Emlő szavunk a csecsemő táplálkozásának a szerve, emes aki táplál, emat pedig táplálékot jelentett. Ugyanez a szó van az emésztés szavunkban, ami nem más, mint az étkezés befejezése. De ugyanez a sumir szó van, amint már írtam, a mi emse szavunkban, sőt egy falunevünkben is, a györmegyei Enese község nevében, amely hangtanilag az emese szó kicsiszolt mása.
A feniciai Arad felett volt egy másik magyar hangzású város is. Ennek Ugarit volt a neve és egy termékeny síkságon terült el. Ugar, az ősi sumir nyelvben és a mai magyar nyelvben is szántóföldet jelent, az "it" pedig az arámi nyelvben, amely akkor ott a lakosság neve volt, férfit jelentett, "itta" pedig aszszonyt jelentett. Ez már rég kihalt nyelv, de Jézus még ebben a dialektusban beszélt. Jairus leányának például ezt mondta: "Tal itt kumi" - mondom asszony kelj föl.
Ugarit tehát földműves embert, illetve lakosságot jelentett, de később tekintélyes kereskedő város is lett.
Mindezeket pedig azért írtam le és tártam az olvasó elé, hogy saját szemével is lássa azt az igazságot, hogy a földnek melyik részén voltak a magyar helynevekhez értelemre és hangzásra is azonos helynevek. A vogul őserdőben, vagy Mezopotámiában és kőrnyékén.
Ha ott Voguliában csak egyetlen magyar hangzású és értelmű helynév akadt volna, mily nagy újjongással kürtölték volna világgá a vogulisták azt a rokonságot bizonyító tényt.
De egyetlen egy sem akadt, tehát agyon kell hallgatni, el kell némítani még az ilyen beszédes tényeket is, mint amilyeneket itt felsoroltam.
Sabaria volt a neve annak a telephelynek. Amely Pannonia fővárosa lett, mikor a rómaiak Kr. u. 9-ben ennek meghódítását befejezték és a tartományt megszervezték.
Hogy ezt a várost tették a tartomány székhelyévé, azt jelenti, hogy Sabaria nemcsak megvolt már a római hódítás előtt, hanem alkalmas is volt arra, hogy egy nagy provincia fővárosa legyen.
Nevének csak az "ia" végzete latin, asabar sumir szó, vizes, vagy sáros helyet jelent. A "sza" vagy "szo" sumirul vizet jelent, mint a "to", "so" és "cso" is. A "bara" jelentése pedig valamit létrehozni, szülni, alkotni, ugyancsak sumir nyelven. A víz, a földből mit hoz létre? Sarat. Tehát a névadó lakosságnak sumir nyelvünek kellett lennie.'
Éppen azért a Kárpátmedence más részein is találunk "szabar" nevű helyneveket. Igy a mai Győrszentmárton község ősi neve Szabar volt. A rómaiak ezt Sabaria sicca-ra, azaz száraz Sabariára változtatták. Azért, mert a Pannonhegy oldalán épült, a víz tehát leszaladt róla és nem csínálf sarat.
A Névtelen jegyző azt írta róla, hogy a hegy oldalából előtörő forrásból nemcsak Arpád és vezérkara ivott, hanem a lovaikat is megitatták.
Ez ősi város mellett elfolyó patak neve Pannosa volt. Sumirul Panno-so annyit jelent, mint Panna vize. Ez a Panna szó pedig Anu ősi sumir teremtőisten beceneve. Ezt a folyót ma már Pánzsának nevezik a könnyebb kiejtés törvénye szerint, de ma is híven őrzí ősi sumir nevét. Van egy Szabária Szombathelytől nyugatra, a mai Burgenlandban, azután a régi Zalavár mocsárral vedett romjai szomszédságában van Zalaszabar, Baranyában van Hercegszabar, Nógrád-megyében Nógrádszabar, Sopron-megyében Alszopor, Felszopor és Sobor, végül Veszprém-megyeben van Szapár nevű község. Mindegyik sáros, agyagos, ragadós földön fekszik. A két Szoport kivéve mindegyikben megfordultam.
Ezek a sumir nyelvű helynevek mind azt bizonyítják, hogy sokszáz, vagy ezer évvel a rómaiak előtt olyan nép lakott ott, amelynek nyelvén a sáros szó szabart jelentett. Ezt a népet nem szívták fel az Európát elözönlő árják, hanem nép és nyelvtörténeti alaprétege lett a később magyarnak nevezett népnek és nyelvnek is. Mindkettő, a nép is, a nyelv is ott alakult ki, az egymásra települő néprétegekből. Arpád és népe csak az utolsó hódító katonanép volt hazánk szent földjén, csak új nevet adott neki, mert hatalmat szerzett felette, de cserébe a hatalomért, odaadta a saját nyelvét, mint minden hódító nép Európában.
Az említett Sobor, Győr- és Sopron-megyék határán fekszik, a Rába balpartján. A neve kielemezve so-bo-ár, annyi, mint bőven áradó víz. Letagadhatatlanul sumir képzésű és jelentésű szó.
Ez az alapszava Sopron városunknak is, kielemezve: So-bo-ar-on - bőven áradó víz. Földrajzilag erre rá is szolgál, mert közvetlenül mellette van a Fertő tava. Tehát Sopron városának a neve nem gázló várost jelent gall nyelven, mint ahogy azt valamelyik nyelvészünk kitalálta. Egy város nem gázol a vízben, mint a gólya és átgázolni sem lehet rajta, mint a pocsolyán.
Ugyanilyen képzésű és jelentésű szó Pozsony is. Ki: elemezve: Bo-so-on, bővizű hely. A kezdő "b" betű a könnyebb kiejtés törvénye szerint alakult át "p"-vé. Hogy nevének megfelel, nem szorul bizonyításra, mert mellette folyik a nagy Duna.
Bár példának elég volna ennyi is, de mégis folytatom még, mert e nehéz tétel bízonyításához tömeg adatra van 'szükség.
Kazsok, somogymegyei falu ma, az Arpádkorban királyi birtok volt. Az oklevélben (Fej. V. 1. 96.) Kasuc néven szerepel. Tiszta sumir képzésű és jelentésű szó. Kielemezve: sok kaput vagy is sok házat jelent.
Bozsok (Bosue) és Buzsák (Busuc) somogymegyei falvak szintén a király birtokállományához tartoztak. Az elsőt Szt. István adományozta el a veszprémi egyháznak, (Fej. VI. 2.1350.) A másikat IV. László adta 1279- ben (HO. Ill. 14.) János nevű ispánnak, aki a lázadó németújvári Henrik ellen, különösen pedig a Morvamezőn Ottokár cseh király elleni harcban, úgy harcolt, mint egy haragvó oroszlán". Mindegyik falu neve sok, vagy nagy bőséget jelent és tisztán sumir képzésű.
Csaba (Csobo) egy somogymegyei puszta neve ma, hajdan falu volt. II. Endre királyunk adománylevelében szerepel 1222-001 (Fej. VII. 1. 209.) tisztán a sumir nyelv szabályai szerinti képzés, jelentése víz-bő, vagy bőviz, Ugyanez a képzése Békéscsabának, Piliscsabának és Rákoscsabának is. Mindegyik mellett ott van a "cso"- a víz- ma is.
Csanád nevünkben is a sumir "cso" víz és "nad" mai kiejtéssel nagy szóösszetétel van. Jelentése mai nyelvünkön: nagy víz.
Szálsok (Salsuk) baranyamegyei falu Szt. Istvánnak a pécsváradi apátság részére 1015-ben kiadott oklevelében (Fej. 1. 291.) szerepel. A neve sokszállást jelent. Tisztán sumir képzésű név.
Susuk (Susue) neve vízsokat, vagyis sok vízét jelent. Tisztán a sumir nyelv törvénye szerint képzett szó. Ill. Endre királyunk adományozta el egy Mihály nevű ispánjának 12gB-ban. (Fej. VI. 2. 122.)
Luzsok ősi Baranyában található. Lusok vagyis sok ló volt a régi neve, tehát egy nagyobb arányú lótenyésztésre vall a neve és tisztán sumir képzésü szó.
Szekszárd nevének jelentése sumírosan szék száraz, mai nyelven száraz szék, a pécsváradi alapító oklevél (Fej. I. 291) sorolja fel azok kőzőtt a falvak között, amelyeket Szt, István adományozott az ottani bencés apátságnak. Nevének "száraz" jelentésére azzal szolgált rá, hogy a régi város, illetve a mainak régi része dombon épült, így a víz Ieszaladt róla. A rómaiak Alescara változtatták ősi nevét, tehát a római hódítás előtt már virágzó város volt, még pedig a mai nevén. ősi nevét csak olyan nép adhatta, amelynek nyelvében annak értelme és jelentése is volt. Neve tisztára sumir képzésü, tehát az ott lakó nép is csak sumir rokon lehetett.
Szomszédságában a Dunapartján van Szekcső, elemezve szék-cso annyit jelent, mint szék vizes, vagyis vizes szék, vizes szálláshely. Nevét a Duna vizétől kapta, de nagyon régen mert szintén tisztára sumir képzésű amint azok Kaposszekcső és Tápiószekcsö községének nevei is.
Bélmura, Bél sumir isten tiszteletére szánt hely volt a Mura folyó mellett. Ma Muraszombat van a helyén. Ill. Endre királyunk adományozta el Hahold fia Istvánnak 1297-ben (W. X. 250.). Nemcsak Bélisten volt sumír, hanem e telephely képzése is.
Öllye, egykori somogymegyei falu nevét az oklevél (W. Ill. 190.) Élyának írja. A sumir ÉI istennek és a magyar Élő istennek a neve van benne, akinek nevét csak hazátlanná lett sumir népe vihette magával oda a somogyi lankákra, vagy a többi lankáira is a Kárpátmedencének.
Egy másik ÉI istenre emlékeztető oklevelet is találtam. Ezt V. István királyunk adta ki 1273-ban a Nyúlszigeti apácák részére, akik között ott volt nővére, Szent Margit is.
Itt egy szigetről van szó, amely a Csepel-szigét és Taksony, pestmegyei község között fekszik ma is ölbő néven. Az oklevél (W. XII. 242. és Fej. V. 1. 49.) Ilbeunak írja, amit ÉI istenböségének lehet fordítani.
Különben ölbö nevű falunk is van Vas-megyében.
Szomor, komárommegyei kőzség Erzsébet királyné oklevelében szerepel 1275-böl (Fej. V. 2. 286. és W, XII, 144.). Tiszta sumir képzésű $ jelentésű szó, A sumirok nemcsak a betűket írták mórba, földbe, hanem házaikat is abból építették. Nádjuk volt bőven, ebből szerkesztették meg a ház vázát, azután ezt kétoldalról sárral, vagyís mórral betapasztották. Mórból épít a szegény falusi magyar ember még ma is, az ősi Dunántúlon.
Van Mór nevű falunk is Fehér-megyében, amely sáros nevére ugyancsak rászolgál.
De ugyanezt jelenti Mócsa komárommegyei falu neve is, amely Fennena királyné oklevelében szerepel (Fej. VI. 191.), sőt ugyanezt jelenti az abaújmegyei Tomor falunak a neve is, to-mor, annyi mint sáros tó.
Ez is tisztán sumir képzésü és jelentésű szó.
Malomsok, V. István király 1271-ben egy Malomsok nevű földet adományozott a györi vendégeknek (Fej. V. 1. 11.). Ennek a határa Győrtől Zámolyig terjedt.
Ez a falu már nincs meg. Ellenben Győr-megye sokoraljai járásában a Marcal folyó mellett két ilyen nevü község van ma is, úgymint Ómalomsok és Újmalomsok. Ez a falunév is tisztán a sumir nyelv szabályai szerint képződött, elől van a főnév, utána a számjelző melléknév. Maga a szó azt a szerkezetet jelenti, amely az őrlést végzi, sennek gyökszava csak a sumir "ma" és "mu" összekapcsolásából keletkezhetett "ma-mu"- vá, amelynek jelentése az, hogy őröl magot. Mert amint a sumirok voltak a világ első gabonatermelői. úgy első molnárai is csak ők lehettek. A latin molo – őrölni éppúgy tőlük származik, mint az orosz melnik, vagy a tót mlinár.
Említettem már, hogy Kr. e. a Ill. évezredben az u. n. Péceli korszakban már virágzó földművelés és gabonatermelés volt hazánk területén. A gabonaszemeket tehát már akkor valamilyen eljárással lisztté kellett porlasztani, hogy étel lehessen belőlük. IV. Béla királyunk felesége, Mária királyné, férje jóváhagyásával a pozsonyi várhoz tartozó Bős és Arpádsoka, az oklevélben Arpasuka nevű falvakat 1269-ben Miklós nevű ispán nak adományozta (W. VIlI. 265). Bős bőven termő földet, Arpádsoka pedig sok árpatermő területet jelent. Ez utóbbi név tisztán sumir képzésű és bizonyítéka annak, hogy magát az árpa gabonafajtát nevével együtt szintén a sumiroktói örököltük.
Tósok az oklevél (Fej. VI. 7. 350.) szerint Thusuktelke néven szerepelt. Ez a falu ma is megvan Veszprémmegyében. A neve tiszta sumir képzésű és jelentésű. Tótsok IV. Béla ezt a falut a német lovagrendnek adományozta, azelőtt szolgagyőri várbirtok volt. Az oklevél (Fej. IV. 1. 313 és W. II. 152.) "Suk"-nak írja.
Magyarsok nevű falu kettő is volt az Árpádok korában Magyarországon. Az egyik a soproni vár tartozéka volt, amelyet Ill. Endre királyunk cserélt el egy Mihály nevű ispánnal, 12g8-ban (Fej. VI. 2. 122.). A másik Nyitra-megyében, a vágsellyei járáshoz tartozott. Mindkettő tiszta sumir képzésű szó. .
Tarcsa. Kielemezve Tar-cso, annyi mint tartó vizet. vagyis víztartó. Tiszta sumir képzésű és jelentésű ősi szó. A régi Nagymagyarország területén hét ily nevű község van. Egy található a régi Vas-megyében, a mai Burgenlandban. Híres fürdőhely, mert kétféle gyógyforrás bő vize bugyogott fel már sok ezer évelőtt ott. Az egyik szénsavas, a másik kénsavas. Mint telephely is, már néhány ezer évvel megelőzte a magyar honfoglalást. Nevet is az az ősnép adott neki, amelyik "cso"-nak nevezte a vizet, csuhának a vízhatlan felsőruhát, csupornak, csöbörnek és kancsónak a víztartó edényt, csónaknak a vízijárművet, csatornának a vízvezető árkot, csutorának a nyakba akasztható vizesedényt, amelyikből idővel bortartó edény lett.
Igaz, hogy a mai magyar is így nevezi ezt az edényt, de már nem tudja, hogy miért, pedig az ősi neve víztartót jelent, mert az ősember már akkor is ivott vizet belőle, amikor még a bort nem ismerte, csutora tehát akkor is volt, mikor a bornak híre se létezett.
Látják kedves Olvasóim, hogy milyen messzeható őstörténet árad ki egy kis csutorából? Ilyen őstörténet tör elénk Tarcsa nevéből is, mert azt is csak az a nép nevezhette el, amelyiknek nyelvében a tarcsa szó víztartót jelentett és még akkor mikor a víznek a nép ajkán "cso" volt a neve.
Tarcsa nevű falu van még Mosonmegyében, Pestmegyében, Békésmegyében a Körös vize mellett Köröstarcsa, Biharban ~rtarcsa és Háromszékben Tarcsafalva.
Ezek a szavak pedig csak azt az egy igazságot hirdetik és bizonyítják, hogy ugyanaz a nyelvü nép élt az egész Kárpátmedcncében már akkor, amikor a vizet "cso"-nak hívták.
De ilyen nagyon ősi nevűek és származásúak az ide nem messze levő Alsó- és Felsöpula nevű községek is. Pula sumir szó, mai nyelvünkön gyereket jelent. Az ország több részén ma is pulyának hívják a gyereket és pulinak a juhászkutyát.
De volt egy Záhpolya nevű előkelő magyar család is, amelyikbőI származott Záhpolya János, a mohácsi vész utáni magyar király.
Éppen amikor már nyomda alá kezdtem diktálni e művet, az egyik amerikai barátom elküldte nekem dr. Pálfalvy Sándor, az amerikai Birmingham városban működő magyar orvosnak házilag előállított és sokszorosított puli című lapját. Ebben két olyan sumir írással írt agyagtábláról ad hírt, amelyek feltétlenül érdekelnek minden magyar embert, mert e két agyagtábla írott tartalma a magyar őstörténettel szervesen összefügg.
Ezek az Írott agyagtáblák a sumirok egyik legősibb városának, Urnak a romjaiból kerültek elő, kőrülbelül a Kr. e. 3500. esztendőből. Jelenleg a British Múzeumban vannak, Londonban. Az egyik cserép múzeumi száma 307, a másiké 863. Az egyik' egy Kuth nevű sumir család jószágállományának fajta- és darabszám szerinti jegyzékét tartalmazza, a másik pedig egy Bana nevű családét.
A Kuth nevű családnak 216 lova legelt a mezőn s a pásztor 8 kuvasszal vigyázott reájuk, 167 szarvasmarháját 6 komondorral őrizte a gulyás, 620 juhot 2 falkában pedig 3-3 pulikutyával őrizték a juhászok. A Bana nevű családnak 72 lova legelt s erre vigyázott 2 kuvasz, 436 darab szarvasmarha volt két legelőn 6-6 komondorral és 2-2 pulival, 840 darab juhot három falkában egyenként 2 komondor és 3 pulikutya őrzött.
Az itt említett kuvasz-, komondor- és pulikutyák tchát öt és félezer év időtávolságából azt ugatjak a jelenkor sok süket magyarjának a fülébe, hogy ők vér szerinti és névszerinti ősei a mai magyarországi hasonnevü utodaiknak, mert ezek azzal az őstelepes néppel kerültek a Kárpátmedencébe, a jelenlegi hazájukba, Magyarországba, amelyik nép már 5500 évvel ezelőtt is tartotta, nevelte és felhasználta őket, még a Puratu, vagyis az Eufrates mellett. ök tehát ugyanazt a népet szolgálták már akkor, amelyik most is szeretettel tartja eket a Duna-Tisza táján.
Erre más értelmes magyarázat nincs!
De nemcsak az említett kutyák élnek ma is Magyarországon, hanem a két sumir család neve sem halt ki a mai napig 'Magyarországon. Számos Kuth, vagy mai kiejtéssel Kuthi család van Magyarországon, e sorok írója is többel találkozott. A Bana nevű családról pedig még írás os bizonyítékokat is találtam az Arpádkori Oklevéltáruríkban. PId, a Hazai Okmánytár IV, kötetének 88. oldalán az olvasható, hogya Vas-megyeben működő és a várjavakat visszaperlö bizottság Szünőse (Scynse) falvát elvette egy Bana nevű embertől, mivel előbb az várbirtok volt. IV. Béla királyunk azonban visszaadta neki, mert ő ezt a falut cserében adta Banának az ő Léka melletti Velike nevű örökbirtokáért (HO. IV. 88.). V. István király 1259-ben Bana fia Párísnak Káld községben juttatott egy részbirtokot (Fej, VII. 3. 39.) De az ország külőnbőző helyein ma is vannak Bana nevű családok. Gyerekkoromban a falumban, a győrmegyei Téten is volt. Az evangélikus egyház anyakönyvei bővebb felvilágosítást adhatnak.
A sumir nyelvben a kutya neve kudda. E szónak a tőve: kud, jelentése többek között: "harapás". A "du" magyarul tevőt, csinálót jelent. Kuddu, vagy kudda tehát harapást csinálót, vagy harapós állatot jelent. A magyar kutya SZÓ pedig ennek az ősi kudda sumir szónak a könnyebb kiejtés törvénye szerinti egyenes utóda
Említettem már, hogy a lovat a sumirok más néven „assza"-nak is nevezték. A kuvasz ősi neve kuassza, kuasz volt, ami lóőrző kutyát jelent, a kumundur pedig a mundéros, vagyis a bundás kutya. A puli meg a gyerek-kutya, vagyis a kistermetű kutya, amint ma is beszélünk gyereklányról, vagy gyerekemberről is.
Tobaj sumir képzésű név, jelentése tó-bő, Mai nyelvünkön bő tó, vagyís nagy tó. Ennek a névnek meg is felel, mert közte és Németújvár között ma is egy nagy tó van, amit ma halastónak neveznek. Tiszta sumir képzésű és származású szó, amint a vele szomszédos Tarcsa is. Ugyanaz a nép nevezte el őket már az ősidőben. A szomszédos Németújvár már a honfoglalás után épült. Ezt először II. Géza királyunk említi meg egy oklevelében 1157-ből (Fej. VII. 5. 117.), amelyben az akkor épült vár tartozékait sorolta el.
Csobaj, szabolcsmegyei község, ugyanaz a sumiros szerkezet, mint Tobaj, csupán a tó mindíg nagyobb víz volt, mint a "cso". Nevének jelentése nagyon érthető. mert mellette folyik a Tisza és az ott levő tóből ered a Takta.
Sömjénsuka puszta a győrmegyei Gyarmat község határában van. Sömjén a semmilyen, értéktelen szóból származik. Az. olyan kaszálót, vagy legelőt hívják sömjénesnek
Dunántúl, amelyben sok a sásos, savanyú fű, amit a marha nem eszik meg. Tiszta sumir képzésű szó.
Somorja első szótagja a "so", vizet jelent, a másik anor", pedig földet, tehát jelentése földes, vagyis sáros víz. Hasonlít a már emlí tett Szomor község nevéhez, úgy jelentésre, mint tiszta sumir képzésre vonatkozólag is. Mor-so volt az ősi neve a mai Maros-Somlyónak, jelentése sáros víz.
Varsány úgy képzésre, mint jelentésre ősi sumir szó, vonatkozik pedig arra az ősi halászó eszközre, amelyet fűzvesszőből. vagy később zsinegből fontak. Egy befelé egyre szűkülő úton a hal bele mehetett, de kifelé már nem volt kiut. Nevének jelentése magyarul vizívár, vagy vizi rekesz. Az ősídőben már kedvelt halászó eszköz volt, amint bizonyítják ezt a nevéből származó községnevek is. PId. Nagy- és Kisvarsány Pestmegye, Varsány Nógrád- és Veszprém-megye és Varsád Tolna-megye.
Koroncó győrmegyei község. Igen kevés ember van, aki a nevét is hallotta. Annyira félreeső helyen van, hogy .minden nagyobb esemény kikerülte. Pedig alig van öregebb falunk nálánál. Neve sumir nyelven elemezve: Kuruntu. Kurun a sumir ősidőben kenyeret jelentett, a "tu" tevőt, csinálót, termelőt jelent. Nevének jelentése tehát a mostani magyar nyelven, kenyértermő hely. Erre a névre rá is szolgál, mert határának az a része, amely Rábapatona felé esik, ahol Gézaháza major is van, olyan fekete a föld mint a Bácskáé.
De hogy lett a kurunból kenyér? A könnyebb kiejtés törvénye szerint, A magánhangzók közül a legnehezebben kiejthető az "ú" és "ű" hang, mert ezek kiformálásához még az ajkak gömbölyű összehúzás ára , csucsorítására is szükség van. Azért idővel az "u" ból a könynyebb kiejtésű "o" let vagyis a kurunból koron. Ebből pedig idővel a még könnyebb kiejtésű keren alakult ki, ami lágyít va kereny lett. E korból származik a Kerény bácsmegyei falunk neve. A szó közepén levő nehéz hangzású "r" betűnek a szó végére szorítása után lett a mai kenyér szavunk. Hogy mennyi idő kellett ehhez az átalakuláshoz, nagyon nehéz megmondani. Az előkerült sumir cserepeken még „kurun" a kenyér. Koronná és kenyérré tehát csak jóval később, a Kárpátmedencében alakult át.
Kr. e. a 2500-ik év körül a rézkorszaknak ugynevezett Péceli szakaszában már földművelés, kenyérmag tennelés volt hazánkban. Tehát e szónak kenyérré átalakulása csak ott a Kárpátmedencében mehetett végbe.
A kenyér szó irásos nyomára először egy 1210-ben kiadott oklevélben akadt am. A győri káptalan intézkedett ebben a Kenyeri nevű puszta körül lakó bakonyőrök ügyében, akik a szentmártoni apátság varsányi és lázii népeit háborgatták. (Pannonhalmi oklt: 1. 619.)
Koroncó mellett folyik egy középnagyságú folyó. A nevét a környező nép folyása egész hosszában "Marcó"- nak hívja, de hivatalosan Marcal a neve. A forrásnál levő falut már Szent István is Marcalfő néven adta a veszprémi egyháznak (Fej. 1. 289.). Pedig ősi neve Marcó lehetett, mert így van értelme sumir nyelven. "Mor-tu" annyit jelent, mint sarat csináló, szóval főldes, iszapos víz.
Úgy vélem, hogy a Marcal nevet a rómaiak adták ennek a folyónak valamelyik Marcellus ernberűkről. De a nép nem vett tudomást semmi ilyen elkeresztelésről és úgy mondta a nevét tovább, ahogy őseitől hallotta, amint mondja ma is.
Még csak egy sumir örökségről emlékezem meg, mert ennyi példa után a jóhiszemű olvasó meggyőződhetett állításom igazáról; a makacs kétkedőket és a mindennek ellentmondókat úgy sem lehet meggyőzni.
Olyan ősi szitkozódó kifejezést idézek, amilyet még ma is sumir nyelven mondanak Magyarországon. Ez pedig így hangzik: "Gézengúz gazember".
Hallottam e nem dicsérő kifejezést Dunáninnen, Dunántúl, a Felvidéken és Erdélyben egyaránt. A mai magyar ember a harmadik szót megérti belőle, de nem helyesen értelmezi már, mert azt hiszi, hogy a gazember szóban a gazhoz való hasonlítás azért sértő és lealázó, mert az egy ártalmas, tehát haszontalan gyomnövénynek a neve, amely tönkreteszi az értékes és hasznos növényeket.
A sumir nyelvben a "gaz" gyilkost jelent. Az a gyomnövény is azért kapta a gaz nevet, mert megöli a nemes növényt. A géz, vagy giz szóból pedig az elmúlt pár ezer év alatt kéz lett a könnyebb kiejtés törvénye szerint, a gúz pedig gúzs-ra, bilincsre változott.
Tehát ez az ősi sumir címzés a mai nyelvünkön "kezén megkötözött, vagyis kötnivaló gyilkost" jelent.
Hát ami azt illeti, sumir őseink sem voltak válogatósak a címek osztogatásában, különösen, ha megharagudtak.
De van egy ősi dalfoszlányunk is sumir nyelven. ősi Sárkőzben a leánykák még ma is énekelik ezt a versenkint ismétlődő dalt: "él-e, dudál-e, rózsám szeréte". Az "al" sumir szó magyarul az élni igét jelenti. A "du" szintén sumir szó, magyarul hangot jelent. Duda hangzó szerszám, dúdol, vagy dudál annyi, mint hangot ad, énekel, vagy beszél. Tehát az ősi sumir hangfoszlány mai nyelvünkön így adható vissza: él-e, beszél- e?
Tehát ezek az ősi és ma is élő emlékfosziányok mind azt igazolják, hogy az őstelepes magyar nép sumir-rokon volt, mert kétségkívül tény, hogy csak annak
az ősi népnek leszármazóival és utódaival együtt maradhattak meg azok az ősi szavak. Koroncó nevet is annak a marcal parti kis falunak csak sumir-rokon nép adhatott még akkor, amikor a kenyeret koronnak nevezte.
De ez a nép egyfolytában, megszakítás nélkül ottmaradt az idők változásain akkor is, amikor a nyelv törvénye a koronból kenyeret alakított.
Érdekes azonban az, hogy az ősnép kenyerének a neve idők folyamán változott és alakult, de a telephelyének neve megmaradt még abban az ősi alakban, mikor a kenyeret koronnak nevezték. Ezért őriznek a helynevek évezred es múltat. Tehát az azokból való következtetés nem helytelen és nem is téves.

VIII. AZ őSTELEPESEK MűVELTSÉGE      ⇑TARTALOM⇑

Minden műveltségnek alapja a földművelés, a mindennapi kenyérhez szükséges gabonának a megtermelése, mert enni az ősidőben is mindenkor és mindennap kellett.
A vadászzsákmány bizonytalan volt az ősember gyarló fegyverei miatt, éppen azért telepedett le a folyók és tavak mellé, mert abban a halbő időben a halfógás volt a legbiztosabb és a legveszélytelenebb élelemszerzés. Halat akkor még tapogató hálóval vagy veszőkosárral is lehetett fogni.
De az ember nemcsak húsevő lény. őrlőfogai bizonyítják, hogy a kőkorszaki őse még sok magot őrölhetett velük.
Gondoljuk el, hogy milyen nehéz, emberfeletti munka volt kőlapáttal lazítani fel a földet a gabona elvetéséhez és minden munkát, egészen a Iísztté porlasztásig, kézzel és kővel kellett végezni.
A 400.000 éves vértesszőllősi ember még igen nehezen élhetett, azért telepedett a tatai Öreg-tó mellé, hogy a halászatból éldegélhessen. De a körülbelül 4000 éves nagyperkátai és az 5000 éves lebői ember már könnyebben élt. Koroncó neve is azt bizonyítja, hagyott már rendszeres gabonatermelés volt. A gabonatermelést pedig az egész világon a sumirok, vagy az ő tanítványaik vezették be.
Nyugodtan állapíthatom meg tehát, hogya kárpátmedencei ősnép az utolsó két évezredben gabonaszükségletét már maga termelte meg, de ipari szükségleteit is maga állította elő, múzeumaink leletanyaga szerint.
A mezögazdaságnak abban az időben a fontosabb és könnyebb ága az állattenyésztés volt, mert az állattartás, a gulya teregetése könnyebb munka volt, mint a földművelés. De minket most e kérdésnél az a tény érdekel legjobban, hogya kárpátmedencei őslakos nép marhája nem az európai fajtákkal mutat közeli rokonságot, hanem a mezopotámiai, a szíriai és az egyiptomi fajtákkal: a villásszarvú, fehérszőrű fajtával. Amelyik ezelőtt 100 évvel még kizárólagos fajtája volt a magyar szarvasmarha állománynak.
Ez is mutatja, hogya kárpátmedencei őstelepes nép, a földnek melyik tájékáról vetődött mai hazájába.
De különösen jellemző a Kárpátmedencét lakó ősnépre a szellemi műveltségben való jártassága, aminek letagadhatatlan bizonyítéka a saját külön írásrendszere. Az írás tudománya pedig minden időben és minden népnél a műveltség fokmérője volt már az ősidőben is. Az óvílág írástudó népei, a sumirok és az egyiptomiak, az anyagi kultúrának is fáklyavivői voltak.
De az Írásrendszere még ezeknek is igen nehézkes volt, mert képpel, vagy a képnek apró vonalakból öszszeállított vázával - mint az ékírás volt - az emberi érzelmeket és gondolatokat nagyon nehéz volt megértetni. Azért mindkét nép írástudói a saját használatukra az emberi hangokról is készítettek; jeleket és azokat magánfeljegyzéseiknél használták is. Ezekből a jelekből alakult ki azután az emberi hangot rögzítő betűírás.
Fenicia önálló városállamokból állott. Nevezetesebbek voltak: Tyrus, Sidon, Berythus, Byblos, Arad és Ugarit. Népük józan kereskedőkből és munkásokból állott. Az árúk nyilvántartása és a sürgős csereforgalom tette szükségessé az írásmód használatát, amely a lebonyolítást meggyorsította. Igy valósult meg a betűírás Feniciában és nem a nehéz mozgású földművelő és állattenyésztő népeknél.
Annak idején a feniciai írást összehasonlítottarn az akkori világ nevezetesebb írásrendszereivel, úgymint az egyiptomi hieratikus, vagyis papírírással, a szinájival, az ógöröggel és az óhéberrel. Azt állapítottam meg, hogy az ógörög abc. tisztán a feniciai betűjegyekből származik. A görög betűírásból keletkezett azután a latin, s ebből pedig az összes mai európai írás, a most használatos magyar Írás is.
De annak az őstelepes népnek, amelyik a Kárpátmedencét már ősidők óta lakta, szintén volt saját betűírása, de ez nem hasonlít sem a feniciai, sem más betűíráshoz, teljesen különbözik minden írásrendszertől.

   Mit jelent ez a tény? Azt, hogy ez a 34 betűből álló ősi magyar írásrendszer időrendben régebbi bármelyik európai írásrendszernél, még a görögökénél is, és azt egyedül a kárpátmedencei ősnép használta. De nyugodtan állíthatjuk azt is, hogy ez a legrégebbi betűírás.
Igen valószínű, hogy a sumir írástudóknak az emberi hangokat rögzítő írásjeleiből származik. De már a kárpátmedencei hazában alakult ki. Azért nem .találjuk meg nyomait sem Mezopotámiában, sem Feniciában. A Kárpátmedencében pedig mint teljesen kifejlődött és kialakult írásrendszer található meg már az ősidőben, de jóval a kereszténység előtt.
A történetírás a feniciai írásos rendszer kifejlődését Kr. e. a XIII. évszázadra időziti. Ebben az időben a kárpáti, vagy ősmagyar rendszernek már meg kellett lenni, mert különben feltétlenül ez is vett volna át a feniciai irásjegyekből. amint a görög átvette az egész betűrendszerét. PId. Esmun feniciai király sírfeliratán csak két olyan betűt találtam, amelyek alakra hasonlítanak a magyar ősnép betűihez.
Magyar Adorján "Magyar Rovásírás" címen írt egy kicsi, de annál tartalmasabb és értékesebb kőnyvecskét. Ebben, kőzli, a 34 betűből álló ősi magyar betűket. amelyekkel, mint fentebb láthattuk, jobbról balra Írtak. Ezekből a betűkből megállapítható, hogy a magyar rovásírás kialakított, kiesztergált betüit egyetlen népnél sem találjuk meg, tehát azok csak saját készítésiiek lehetnek. Szószerint idézem irását: "Európában az egyetlen nemzet, amelynek már a kereszténységre térítése előtt is volt saját, azaz nem másoktól átvett Írása. Ebből egyrészt az következik, hogy a kereszténységre térés előtt is voltak írástudói, másrészt pedig az, hogy a magyarságot a kereszténységre térés előtt műveletlen, nomád népnek állítani vagy igen nagy tévedés, vagy pedig az elvakult nemzeti gyűlölködés jele.
Műveletlen népnek nincs írása, legkevésbé vannak saját betűi, amiknek révén a magyarságot még a görögök és rómaiak fölé is helyezhetjük, mert tulajdonképpen saját betűi ezeknek sem voltak. Ismeretes, hogy a görögök betűiket a feniciaiaktól, a rómaiak pedig részben a görögöktől, részben pedig az etruszkoktól vették át. Ez a feniciai, görög és római betűk összehasonlítása során azonnal szembetűnő valóság."
Azután megállapítja, hogy a germán runaírás szótól a görög rabaszírás, rovás jelentésű szóig mind a magyar "ró ", "róni" szótól származik.
Miképpen volna mindez lehetséges, - kérdezi, - ha a magyarok csak 1000 évvel ezelőtt lovagoltak volna be Európába, mint műveletlen, sátoros nomádok?
"Nem világos-e, hogy itt a világ egyik legnagyobb történeti hamisításával van dolgunk? Akik például csak a "rovással" behatóbban foglalkoztak, azoknak a szemei előtt már kártyavárként omlik össze a magyarság ázsiai nomád eredetének képtelen meséje. Pedig van a magyarság európai ősnép voltának száz meg száz néprajzi, embertani és történelmi bizonyítéka is."
Ehhez a sorok írója csak azt teszi hozzá, hogy az ősi sumir nyelvben "ru" annyi mint a mai magyar nyelven a "ro", vagy "ír" szóalak. Nem világos-e ebből, hogy a mai "ro" és "ír" szavunk Őse a "ru": csak azzal az ősi néppel kerülhetett a Kárpátmedencébe, amelyiknek nyelvén a könnyebb kiejtés törvénye szerint alakult át a "ru" "ro"-vá. A fentebb idézett kutató ugyanarra az igazságra jött rá, amire e sorok írója már ötven évvel ezelőtt, amikor az árpádkori kódexanyagunkat teljesen feldolgozta, arra tudniillik, hogy Arpád népe az utolsó hódító nép volt, amely a Kárpátmedencét megszállta és annak ősi népét szolgává tette, de amelyiknek később átvette a nyelvét is, mint az összes hódító katonanépek is ugyanazt tették. De a nép szellemi kultúrkincsét, írását, számrendszerét továbbra is megtartotta és használta is. Ezt az ősi írást és számrendszert pedig semmiféle idegen hatás kényszere nem tudta belőle kiirtani, különösen egy ősi népcsoportjából: a székelyekből nem. Erre majd a székelyekről szóló külön fejezetben még bővebben kitérek.
Amint a magyar "ro" szó a sumir "ru" szóból származik, úgy az ősi rovásírásunk betűi is csak a sumíroktól származhatnak. Amint az egyiptomi képírás helyettesítésére találták fel a feniciai betűírást. úgy a sumir ékírás helyettesítésére készült az ősmagyar rovás, vagyis szintén betűírás.
Felveti végül Magyar Adorján: "Avagy hogyan lehetséges, hogy a magyar számrovás a nomád magyarok bejövetele előtt évezredekkel eltűnt etruszk számrovással jobban egyezik, mint a rómaiakéval? Nem egyszerű és világos-e a válasz, hogy az etruszk éppúgy, mint a magyar európai ősnép?"
Nagyon helyesen mondja, hogy a magyar európai ősnép. Éppen ezt a tényt akarom e könyvben meg nem cáfolható érvekkel bizonyítani. De ennek a magyar népnek nem az a része volt az európai ősnép, amelyet Arpád vezér vezetett a Kárpátmedencébe, mert ennek bejöveteli ideje pontosan meg van határozva írásos bizonyítékok alapján, ez az idő az Úrnak 896. esztendeje.
Az ősnép az, amelyet Arpád hadai és előtte már az összes hódítók hadai ott találtak a Kárpát koszorúzta hazában, mint őstelepes népet, amelyet meghódítva szolgává tettek, hogy új uraikat kiszolgálják és eltartsák, mert a katonát amióta a világ áll, mindíg el kellett tartani.
Ennek a köznéppé süllyedt ősnépnek, amelyikből a székelyek is származnak, volt írása a rovásírás. Ez a magyarázata annak is, hogy a rovásírást elsősorban a székelyeknél és másutt is a köznéphez tartozó embereknél és nem a hódító uraknál találták meg.
Az is tény, hogy a rovásírás az egész őstelepes kárpátmedencei nép írása volt, de azt a latinnyelvű nyugati egyház éppúgy kiirtotta a használatból, mint a nemzeti nyelvet is az egyházi szertartásból.
Hogy ez az. ősi nyelv sokban egyezhetett az etruszk nép nyelvével, igen valószínű. De nagyon nehéz bizonyítani, mert kevés etruszk nyelvemlék maradt meg.
Az etruszk számírásnak a magyar számírással való egyezése azt bizonyítja, hogy vagy azonos kultúra helyéről rajzottak ki a magyar nép őstelepesei és az etruszkok, vagy a későbbi lakhelyükön sokáig egymás kultúrájának kölcsönös hatása alatt voltak. Vagy mindkét eset is komoly alapon feltételezhető. E két nép számrendszerének azonosságát másképpen nem lehet megérteni, mert azonos kultúreredmény csak azonos kultúrhatások alatt jöhet létre. Ebből pedig az kővetkezik, hogy e két népnek a szétválása előtt már azonos kultúráj ának kellett lennie.
Nagyon messze vezetne és célom tól el is távolitanal ha ezek bizonyításába belebonyolódnék. A magyar és az etruszk nyelvek rokonításának nehéz feladatát Kur Géza már eredménnyel kezdte meg, azért ebbe itt nem avatkozom bele, hanem inkább a két nép faji rokonságára térek ki röviden.
1955-ben Párizsban a Louvre képtárában etruszk kiállítást rendeztek. Az ott kiállított etruszk érdekességek kőzül 4 mellszobornak és egy szarkofágot díszítő emberpár szobrának fényképmásolatai birtokomban vannak.
A mellszobrok közül 3 nőt, egy pedig férfit ábrázol. Az egyik nő hajadonfőtt van, a másik teljesen fedett fejű, a harmadik félig. A férfi borotvált arcú, csak az álla hegyén van egy köralakú borotvált szőrpamacs, amilyet Egyiptomban és Sziriában viseltek Kr. e. a II. évezredben.
A szarkofágon ülő nő olyan alakú fejfödőt visel, mint egy bogrács. Haja 4 fonatban lóg le a válláról. A férfi kibontott, vállára omló hosszú hajat és dús körszakállt visel. A bajúsz és az alsó ajak környéke le van borotválva. Ugyanezt a férfiviseletet láttam asszír fali képeken is.
A fej alakja minegyiknél rövid és kerek kivéve a szarkofágon ülő férfiét, ez közepesnek mondható.
Mindegyik szobor tökéletes alkotás úgy formára, mint az arcok kifejezésére nézve. Mindegyiken olyan finom, szinte rejtélyszerű mosoly ömlik el, amilyet csak nagy művész tud a kőre rálehelni.
Egyben azonban mindegyik azonos, mindegyik szemrésének külsó sarka kissé magasabb mint a belső. Olyan a fej alkatuk és a szemvágásuk, mint amilyeneknek a sumirokat írják le és amilyen a magyar nép fej és arcformája ma is az árjáktól nem kevert vidéken. A szarkofágon ülő férfi szemei nagyobb mértékben ferde vágásúak.
Tehát nyugodtan és felelősséggel állapíthatom meg, hogy az őstelepes kárpátmedencei nép az etruszkokkal fajilag közeli rokon volt, de ez a tény nyelvi rokonságot is feltételez.
A latin törzset az etruszk vezetőség telepítette maga elé a határszélre délfelé 753-ban Kr. e., mert a görögök már délfelől a határaikat fenyegették, felépítve Neopolis (Ujváros) a mai Nápoly nevű városukat. Lehet, hogy előbb már itt teljesítettek határőri szelgálatot azok a szíkulok vagy szikelek, akik onnan a róluk nevet kapott Szikuliába, Szikéliába, a mai Szícilíába vándoroltak, amelynek azelőtti neve Trinacria volt. Délitáliát akkor Nagygörögországnak nevezték.
Mindenesetre a székelyek nevébe belefér Szikélia, vagy Szicilia neve és az is igaz, hogy e neveket sem a latin, sem a görög nyelven nem lehet kielemezni, ellenben a magyar "szík" szóból, ahogyan a dunántúli ma is mondj a a széket, a szíkel és a Szikelia kiértelmezhető.
Aki az őskori népek történetével sokat foglalkozott, az sok olyat el tud hinni és lehetségesnek tartani, amelynek az emberiség ősmúltjával kevesebbet foglalkozó írók éléken ellentmondanak. Aki sokat tud, nemcsak sokat tud megérteni, hanem sokat tud magának és másoknak is megmagyarázni.
Történelmi tény az is, hogy annak a kis latin törzsnek, amelyből a római nép sarjadt, első királyai etruszkok voltak s ezek közül a Tarquiniusok önkényesen uralkodtak rajtuk. Ez az etruszk befolyás Kr. e. 753-tóI 510-ig tartott. Ekkor a latinok lerázták az etruszk igát és köztársasággá alakultak át.
A nehezen hivők és a rnindenben kételkedők gondoljanak arra, hogya rómaiak főistenének a neve Jupiter volt. Ez összetett szó: a "ju"-ból és a "piter"-bőL De ebből az összetett szóból csak a "piter" latin szó és atyát jelent, de a "ju" vagy "jó" nem latin szó, hanem csak a világ egyetlen nyelvén, a magyaron értelmezhető ki. Jó az, aki máson segít. Jupiter tehát a magyar nyelv segítségével kiértelmezve jó atyát, vagyis segítő atyát jelent.
De még érdekesebb ennek a Jupiter szónak a ragozása. Mert csak a "ju" szót ragozza, a "piter"-t nem, annak jeleként, hogy ez később ragadt hozzá. Birtokos esete Jovis, a részes határozó esete Jovi, a tárgyesete Jovem, a határozó esete Jove. Szóval a "jó" tövet ragozza. Jupiter feleségét pedig "Juno"-nak. azaz Jónének hívták. Lehet ez a véletlen játéka? Semmi esetre sem!
Tehát az etruszkoknak a rómaiak tanítómesterének valami közük mégis lehetett a kárpátmedencei ősnéphez, mert kétségtelen, hogy a rómaiak ezeket nem a távoli kárpáti néptől vették át, hanem a szomszédos, kőzös politikai és műveltségi keretben élő etruszkoktól. Ezért vették át a rómaiak a számrendszerüket is tőlük.
Megjegyzem, hogy a három számrendszer közül az ősmagyar a legrégibb, mert a másik kettő az etruszk és a latin ennek a javított kiadása. A javított kiadás pedig mindíg későbbi, fiatalabb, mint az eredeti, amelyet kijavít.

A magyar számrovás a tiszta logika szabályai szerint felépített rendszer. Az egyes vonaljelekre nem térek ki, azok könnyen érthetők. Az 5-ös számjegy két szögben találkozó vonal. Kettő ilyen a csúcsoknál öszszetéve adja a tizet. Az 50-es az 5-ös alakból úgy keletkezett, hogy egy kis merőleges vonalat iktattak bele, ez a tízszeresnek a jele. A 100 úgy jött létre, hogy az X-en, vagyis a tízen húztak keresztül egy merőleges vonalat. 1000 pedig ebből úgy lett, hogy még egy vízszintes vonalat húztak rajta keresztül. Igya 100 egy hatágú csillaghoz, az 1000 pedig egy nyolcágú csillaghoz hasonlít. De tintával, vagy festékkel írásnál ezeknek a vonalaknak a metszőpontján igen könnyen összefutott a festék, vagy tinta. Ezért az etruszkok a 100 jeleként egy kört és benne egy keresztet rajzoltak. Az 1000 helyett pedig egy kört és rá egy felfelé nyitott félkört raj zoltak.
A rómaiak még ezt is leegyszerűsítették. Az 50-et egy nagy L betűvel, a 100 egy nagy C betűvel, az 1000 egy nagy M betűvel jelölték. Ezek írásánál a tinta nem folyhatott össze.
Időrendben tehát első a magyar, ezt javította az etruszk és az etruszkot a latin,
Hogyan történhetett volna mindez, ha a magyar nép ott született volna a vogul őserdőben annak a nyomorult erdőbújó népnek és egy harcos török népnek a nászaból Kr. u. az V. században és Kr. u. 896-ban lovagolt volna be a Kárpátmedencébe? Hogy került volna nyelvi és kulturális közösségbe az etruszkokkal, a rómaiak tanítómestereivel már Róma alapítása előtt, ami a 753-ik évben történt Kr. e.
Csak úgy, hogy a különböző népelemekből később eggyé vált magyar ősnépnek a legősibb része a nyelvetadó zöm már az árja özönlés előtt a Kárpátmedencét lakta.
Csakis ebből az ősnépből válhattak ki az etruszkok s a mellettük lakó pirének, akik szintén turáni fajta nép voltak.
Az etruszkokat a nyugati írók tengeri, hajosnépnek minősítik. Ez is lehet, de akkor a közös kaptárnak Mezopotámia körül kellett lennie. Lehet, hogy a feniciai Arad város volt ez, mert ennek módjában volt az is, hogy lakóinak feleslegét hajókon a termékeny és veszélytelen helyekre elszállíthassa.
Kr. e. a Ill. évezredben már virágzó tengeri városállam volt ez az Arad s az arabok pedig csak Kr. u. a VIII. században foglalták és pusztították el. Tehát legalább 3700 évig egyfolytában fennállott s ezalatt a hosszú idő alatt sok rajt bocsáthatott ki emberfeleslegéből. 3700 év alatt két emberből 500.000 ember lesz. ha a lakósság 200 évenként megkétszereződik.
Egy tény letagadhatatlan: a történelem három Arad nevű várost ismer. Egy volt a Holttenger nyugati oldalán még a zsidók honfoglalása előtt. A másik Feniciában már a Kr. e. IlL évezredben virágzó tengeri városállam volt. A harmadik a Maros mellett épült fel ismeretlen időben. Szent István uralkodása alatt már ott volt, mert az lett a megyeközpont vára. Tehát az őstelepes nép építette még akkor, amikor annak a nyelve sumir volt, mert Arad sumir nyelven áradásos helyet jelent. E három város névazonossága nép- és nyelvazonosságot tételez fel, de legalább is nagyfokú nép- és nyelvrokonságot.
Hogy pedig ezekből a feniciai városállamokból elég oka volt a lakósságnak elmenekülni, igazolják az események. Kr. e. a II. évezred derekán Szíriát és Fenicíát Egyiptom hódította meg egészen az Eufrátes folyóig. Erre pedig a kisázsiai Hettiták ellentámadása kővetkezett, mert ők sem akartak elesni e gazdag városok juttatásaitól. Harmadiknak pedig az asszírok avatkoztak bele a két vetélytárs harcába. Igy állandó harc" tér lett e gazdag vidék és a végén aki tehette menekült a csendesebb tájak felé.
Ilyen volt akkor Európa középső része, II Kárpátrnedence, éli Balkán és Itália felsőrésze. mert ezek akkor még kiestek a nagy hódítók útjából.
De, hogy a kárpátmedencei őstelepes nép hogyan kerülhetett közelebbi érintkezésbe és ismeretségbe az etruszkok őseivel, azt már oknyomozó történelmi rendszerrel felderíteni nem lehet. Nem is fontos, mert a lényeg a fontos.
Ez pedig az, hogy az ősi Kárpátmedencében sumir rokonnép élt már az ösídöben s az etruszkok is azok voltak nemcsak faji jellegre, hanem nyelvre nézve is. Azt hiszem, hogy erről a tényről a felhozott sok és nyomós adat alapján sikerült az elfogulatlan olvasóimat meggyőznöm. De számítanom kell azokra is, akik nem hagyják magukat meggyőzetni. ilyenek is vannak, mert azt szokták ellenvetni, hogy egy csomó rokonértelmű szó még nem tesz két nyelvet rokonná. A rokonnyelvek szerkezetének is hasonlónak kell lenni.
Példa: A sumir nyelvben a jelzett szó áll elől s utána következik a jelző. A magyarban megfordítva, a jelző áll elől, azután következik a jelzett szó. A sumirban a birtok áll elől és utána a birtokos, továbbá a sumirban a ragok képzők nemcsak hátul, de elől is járulhatnak a szóhoz.
Felhívom olvasóim figyelmét az általam már közölt nevekre: Tósok, Malomsok, Magyarsok, Hegymagas. Szekszárd, Szekcső stb. Mindegyikben elől van a jelzett szó és utána jön, a jelző. De nagyon sok ilyen képzésű telephelyünk van még.
Mit bizonyítanak ezek? Azt, hogy a mai kárpátrnedencei magyar népnek az ősei tisztán sumir szórendet használtak egykor a szavak képzésénél és egymás mellé illesztésénéi. Ma azonban már nem! Miért? Mert minden, ami él, alá van vetve a fejlődés nagy törvényének. A fejlődés pedig átalakulást jelent. Az életnek ezt a nagy törvényét megállítani nem lehet.
Az ember a nyelv útján való gondolatközlésnél is követi a logika szabályait: amit fontosnak érez és tart, azt hangsúlyozza, kiemeli s a gondolatfűzés sorrendjében előre teszi. A hangsúly pedig mindíg a jelzőn van, mert ez fejezi ki a jelzett szó minőségét, mennyiségét és értékét. Épp ezért már nem mondjuk, hogy Pesten malom sok van, hanem, hogy sok malom van. Nem mondjuk, hogy a Balaton mellett egy hegy magas van, hanem, hogy magas hegy van, bár Hegymagas nevében a sumir ősnyelv emlékét ma is híven őrizzük és megtartjuk.
Ma már nem mondjuk, hogy Finnországban tó sok van, hanem, hogy sok tó van, mert a hangsúly a sokon, a jelzőn van.
Gyerekkoromban ősi Dunántulon a "Miatyánkot" még így hallottam imádkozni: "Kenyerünket mindennapit add meg nekünk ma". Ma már - azt hiszem - nincs ilyen hely az egész országban, mert a hangsúly a kenyérről a mindennapira került, hogy kenyér mindennap legyen.
Azután idővel a "sok" szóból képző lett. Erdősok, ma Így hangzik: erdőség, polgársok, ma polgárság, katonasok, ma katonaság. Érdekes az, hogy a "ság, ség" képzőnek a jelentése ugyanaz, mint a régi "sok" szóé, sőt bizonyos esetekben ez az összesség fogalmát fejezi ki. például: munkásság, polgárság stb, Tehát tulajdonképpen a "ság, ség" képzők használatával a sumir szórenden változás nem is történt.
Tehát úgy-e nem illendő dolog komoly hozzáértés nélkül ilyet írni: "A magyar nyelvet a sumir folytatásának tekinteni tudománytalan mese".
Irta pedig ezt Báthory László csökönyös vogulista aki sokat összeolvasott, de a kellő ismeret és birálat nélkül minden csodabogarat el is hitt és főlényes hangon hírdetett tovább. Például: "Turáni őstörténet" című cikkében (megjelent a Szemle c. folyóirat 1963. január havi számában) azt írta, hogy "nyugat Szibériában ráakadtak a mammutvadász ősember nyomaira. A feldarabolt mammut, a hússütésnél megmaradt szén és hamú, a primitiv kőeszközök azt mutatják, hogy ez a civilizáció nem érte el az egykoru nyugat- és déleurópai civilizáció szinvonalát."
Hát először is, ez a fölényesen írogató összetéveszti a kulturát a civilizációval, vagyis a műveltséget a társadalmi fejlődéssal. Azok a talált kőeszkőzők ugyanis a kultúrának meghatározó jegyei és nem a civilizációnak. A kultura műveltséget, valamint szellemi haladást jelent, a civilizáció pedig a polgári jogok kiter jesztését jelenti.
A civis latin szó, magyarul polgárt és pedig teljes jogu állampolgárt jelent, a civilizáció tehát az a folyamat és törekvés, hogy az emberi társadalom minden rétege egyenlő jogú polgárokból tevődjék össze. A civilizáció tehát nem műveltséget, hanem a polgárjogok kiteljesedését jelenti.
Azután ez a fölényeskedő író azt is elhiszi, hogy primitiv, kezdetleges kőeszközökkel egy vastagbőrű száz mázsa körüli állatot el lehetett ejteni. Nem kő lándzsával, hanem igazi acél lándzsával vajjon neki merne-e menni egy mai vadász nem egy száz mázsás állatszőrnynek, hanem például, egy húszmázsás elefántnak. Amikor a modern elefántvadász is csak robbanó golyóval mer lőni áldozatára. Azután elhiszi azt is, hogy ez az állatszörny a napi fejadagját kitevő 6-7 mázsa kőrűli fümennyiséget a jégmezőkön lelegelhette, mert az ősember primitiv fegyvereivel ezt az állatszörnyet a jégmezőn vadászta.
Azt is írja, hogy a kamasz nevű ázsiai nép 60 év alatt kétszer cserélt nyelvet. Nem egy egész népnek hanem egy falunak egyszeri nyelvcseréjéhez is évszá· zadok kellenek.
Azután azt is állítja, hogy a kwarezmiek a honfoglaló magyarok között is elég nagy számmal voltak. A Kaliz, Kalász, Kálózd, Koroncó és Böszörmény nevű községek az ő nevüket őrzik.
Felhívom olvasóim nagybecsű figyelmet az általam kielemezett "Koroncó" szóra, azután vonják le a következtetest.
Ezzel pedig az őstörténetünkre vonatkozó fejtegetéseimet egyelőre befejeztem. Azért egyelőre, mert könyvem megjelenése után lehet, hogy visszatérek még rá. Most pedig áttérek a történeti korra, amelynél már írásos feljegyzésekre is hivatkozhatok. De merem hinni, hogy olvasóimat már eddig is megtudtam győzni arról, hogy a mai magyar nép széles rétege annak a sumir vagy vele rokon őstelepes népnek a vér szerinti és nyelv szerinti folytatása, utóda, amelyik a Kárpátmedencét már az árják özönlése előtt megszállta és a mai napig megtartotta.
Sőt azt is remélem. Hogy a más véleményén levő szakembereket legalább is gondolkodóvá tettem. Ez pedig már értékes eredmény, mert aki gondolkodik, az rájöhet az igazságra. Csak a nem gondolkodók és a befolyásolhatók hihettek el olyan gyatra mesét, arnilyen a magyar népnek a voguloktói való származása.

IX. A PANNONOK      ⇑TARTALOM⇑

A későbbi Magyarország földjére vonatkozó történeti feljegyzések akkor kerültek bele a világtőrténelembe, amikor a rómaiak a Duna-Száva közének földjét meghódították és Pannonia néven mint új tartományt a római birodalom hoz csatolták.
Augusztus, római császár önéletrajzában így mondja el .ezt az eseményt: "A pannoniai törzseket, amelyeket az én kormányzásom előtt a római nép sohasem közelített meg, Tiberius Néró révén, aki mostoha fiam és akkor tábornokom volt, legyőztem, a római nép hatalma alá vetettem és Illiricum határait előbbre tóltam egészen a Duna folyam partjáig."
Az a kifejezés, hogy ö előtte a római nép hadserege a pannoniai törzseket sohasem közelítette meg, úgy is értelmezhető, hogy meg sem merte kőzelíteni, mert az ő hadserege is csak 44 évig tartó harcban Kr. e. 35-től Kr. u. 9-ig tudta a pannon törzseket meg törni.
Ennél hosszabb háborut csak egyet jegyzett fel az európai történelem: a 100 éves angol és francia háborut 1339 és 1453 között. De ebben évtizedes szűnetek is voltak.
Fontolja meg tehát az olvasó azt a tényt is, hogy abban az időben a világ legerősebb hadserege a római volt. Tehát a legyőzött pannon nép katonai ereje sem volt lebecsűlhető. Ebből pedig a legszigorubb logikával az következik, hogy a pannonok népi ereje sem lehetett gyenge. Sőt amely nép 44 évig tudott ellenállni a világ akkori legnagyobb katonai hatalmának, az nem lehetett erőtlen sem fegyveres katonai erejére, sem létszámára, sem gazdasági erejére.
A rómaiak tehát nem üres vagy gyér lakósságú földet hódítottak meg, hanem egy erős, tehát aránylag sűrű lakósságú, vitéz és kulturált népet.
Tehát a 887 év múlva bekövetkező magyar honfoglaláskor ugyebár nem lehetett a Kárpátmedence területe olyan gyér lakosságú, mint amilyennek a vogulista történetírók hirdetik?
De honnan származik a pánnon név? A latin írók általában Pannonia nevét Pán római isten nevéből származtatják, Egyedűl Dio-Cassius (115-229) írta, hogy külőnős népviseletükről kapták nevűket. A "pannus" latin szó magyarul ruhaszövetet vagy kelmét jelent. De amilyen gyenge a Pán istentől való származtatás, ugyanolyan az utóbbi is.
Említettem már, hogya győrszentmártoni hegyet az ősidőben Pannonhegyének nevezték, a mellette folyó patakot Pannosának hívták. Pannosú sumir szó, annyit jelent, mint Panna sumir isten vize. Ez a Panna pedig nem volt más, mint a sumirok ősi teremtő istenének, Anunak a bece neve, aki szülte a világot. Pannon sumirul is, magyarul is Pannához, Anuhoz tartozott, vagyis Anu népét jelentette, amint a Balaton is Bál isten tavának a neve.
A múltba vísszarévedő szemeimmel mintha látnám azt a nagy ember tömeget ott a hegy derekából kisugározó bővizű forrás körül ünnepelve Anut, a későbbi Ilanát, Élőanyát vagy is Tündér Ilonát.
Az egyik római császárról, Marcus Auréliusról 061-180 Kr. u.) az van feljegyezve, hogya pannoniai tartományokat a markomannok, szarmaták, vandalok kiirtása árán felszabadította a szolgaságból.
A római hódítás után ezek a népek rátelepedtek a pannon népre és a szolgáikká tették, de Marcus császár rendet csinált, illetve visszavette e tartományt.
A legérdekesebb esemény azonban az volt, amikor a pannon nép a Dráva és a. Duna szögben fellázadt II. Konstancius római császár ellen 359-ben Kr. u, mert már nem bírta a szőrnyű terheket, adókat.

A császár úgy látszik jóindulatu ember volt, mert szép szavakkal akarta lecsillapítani a jogosan felháborodott lakósságot. Azért összehívatta őket az ősi Szerém városából, Szirmiummá latinosított székvárosa közelébe, Aciminkumba, hogy szép szavakkal rávegye őket az adók megfizetésére. De amikor azt mondta, hogy az adót azonban fizetni kell, az egyik elkeseredett hallgató lerántotta a csizmáját és hozzádobta e szavakkal: "marha, marha!" Erre kitört a forradalom. A feldühödött nép megrohanta a császárt, leszakították aranyos köpenyét, összetörték aranyos trónszékét. Ő maga úgy menekült meg, hogy először közlegényi kőpenyt és sisakot vett fel, majd kerítettek neki egy lovat s azon elvágtatott meggyalázása színhelyéről.
Ezt az eseményt Edward Gibbon amerikai történetÍró "The History of the Decline and FalI of the Roman Empir" című könyvének XIX. fejezete 48-ik szakaszában olvastam, New Yorkban.
Mindenekelőtt utána kellett néznem Gibbon forrásmunkáinak, hogy honnan merítette történetének anyagát
Meg is találtam ennek az eseménynek bö leirását Ammianus Marcellinus egykori római tábornok történetíró "Rerum Gestarum" címü művének XIX. kőnyvében a 11-ik fejezet 10-ík szakaszában.
Ammianus a császár kedvelt, bizalmas embere volt, akit azért nevezett ki az akkori leghíresebb római hadvezér Ursicianus mellé katonai tanácsadónak.
Éppen ez események után hívatta magához a császár minkettőjüket, hogy a közben kitört perzsaháború katonai intézkedéseit velük megbeszélje.
Igy tehát Ammianus magától a császártól hallhatta az esemény elbeszélését, de mint vérbeli historikus bizonyára kivalatta a szereplő tolmácsot is, mert csak a nép nyelvén értő ember adhatott neki felvilágosítást arról, hogy a "marha" szó latinul mit jelent és hogyan kell helyesen leírni. Csakis így kerülhetet a „marha" szó helyesen leírva a könyvébe, onnan meg Gibbonéba.
Itt meg kell jegyeznem, hogy magyar történeti művek ezt az eseményt teljesen agyonhallgatták. Az egyetemen nem hallottam sem a történelmet, sem a latin nyelvet előadó tanáraimtól. Ez a konok egyöntetű hallgatás tehát nem lehet véletlen.
Már most milyen következtetés vonható le ebből a leirt eseményből?
Először is az, hogy a "marha" szót egyetlen más nyelvből sem vehettük át, hanem csak örökölhettük, mert ez a szó a magyar nyelven kivül más nép szókincsében nincs meg.
De hogyan örököltük? A nyomok Mezopotámiába, a sumirok nyelvéhez vezetnek. A sumir nyelvben a "mar" szó annyit jelent, mint valamit megfogni, a mi magyar nyelvünkben, pedig ebből a szóból van egy származék szó a "marok", vagy "marék", amely testünknek a fogó szerszáma. De ebből a sumir szóból származik a mi marad és marasztal szavunk is.
A "marha" szó értelme tehát annyit jelent a mai nyelvünkön, mint megfogott, kézben tartott, megszelídített, vagyis házi állat, szemben a szabadon futó vagy is a vadállatokkal.
A mai "vad" szavunknak sumir őse a "bad", annyit jelent mint futni vagy szaladni. Mikor a ménes elfut a pusztán, a csikós műnyelven azt mondja, hogy megvadult. Mikor a lovak az űres kocsival elszaladnak, a magyar falusi ember ma is azt mondja, hogya lovak megvadultak, vagyis elszaladtak.
Tény, hogy a "marha" szó egyedül a mi nyelvünkben van meg. Még az úgynevezett finn-ugor nyelvek egyikében sem található meg, annál kevésbé az árja és sémi nyelvekben.
Arpád hódító népe sem vihette magával, mert 537 évvel a magyar honfoglalás előtt az a nép, amelyet a rómaiak meghódítottak, már e néven nevezte nemcsak hasznos házi állatjait, hanem haragjának emberi lényeit is, beleértve a világ akkori legnagyobb úrát, a római császárt is. Ezt a szót tehát Árpád hódító népe is csak ott tanulhatta meg a nyelvvel együtt a Kárpátok koszorúzta hazában az általa meghódított és szolgává tett sumir utód néptől.
A történelem - hála Ammianus alaposságának - az őstelepes pannon nép nyelvéből ezt az egy szót megörökítette, de ebben az egy szóban benne van nyelvünk egész szókincse, amiként egy csepp tengervízben az egész tenger vízének lényege.
Kőltőileg hangzik ugyan ez a megállapításom, de igazat ad az a tény, hogy ezt az egy szót csak az a nép használhatta, amely a mi mai nyelvünknek egész ősi nyelvkincsét beszélte, mégpedig már 1608 évvel ezelőtt. Mert itt nemcsak egy szó használatáról van szó, hanem egy azonos népszokásról is. Mí mai magyarok ma is marhának nevezzük nemcsak a házi állatainkat, hanem a haragunknak emberi lényeit is, amiként a Szirmium környékén lakó pannon nép II. Konstancius császárt 359-ben Kr. u.
Honnan vettük ezt a szokást mi ma élő magyarok? Csak is a minket megelőző magyar nemzedéktől, ez pedig az őt megelőzőtől, az meg a még előbbitől. Így a nemzedékek sorozatán végig menve, eljutunk a császárt lemarházó népig, amely ugyancsak ebben az értelemben használta ezt a szót.
Ebből pedig a legszigorubb logikával az kővetkezik, hogy az a császárt lemarházó nép nemcsak nyelvi, hanem vérszerinti ősünk is volt, mert ez a nyelvszokás a vérségi örökség útján jutott el hozzánk nemzedékről nemzedékre a mai napig.
Szirmium a császár volt székhelyének neve nem latin szó, csak latinos hangzásúvá változtatta a hódító római nép nyelve. Az ősi szó Szerém volt. Eme-emesemese-emse mint ahogyan már kifejtettem a sumir eme szóból származik, ami tápláló anyát jelentett. A "szer" szavunk is valószínűleg sumír örökség, bár ezt eddig kinyomozni nem tudtam. De az ilyen sok értelmű, gazdag szónak nagyon ősinek kell lenni. Pld. alszer, felszer, kisszer, nagyszer, jogszer, gyógyszer, félszer, ékszer, ószer, jószer, rendszer, kényszer, újszer, mosószer, kábítószer, szerszám, szerelem, szeretet, szerény, szerencse. szertartás, szerzet, szertelen, szerfelett, szeret, szervez, szerkeszt, stb.
Helyes a megállapításom tehát, ha a Szirmium nevet az ősi "szerém" szóból származtatom, ami a mai nyelvünkön rendes táplálót jelent. Erre a névre Szerém vidékének földje rá is szolgált, mert már az ősidőben kiváló gabona és szőlő termelő terület volt. Nagyon régi eredetű szónak kellett lenni, mert egy ilyen nagyfoku szétágazódáshoz, elbokrosodáshoz elsősorban is hosszú időnek kell eltelnie.
Az a nép, amely Szirmiumot és környékét a római hódítás idején lakta, már az ősidőtöl fogva ott lakott telepes nép volt s a római hatalom bukása után is ott maradt. Nemcsak a római uralmat követő húnok, avarok idejében maradt ott, hanem Arpád hadi népe is ott találta és a maga szolgájává tette.
Hogy milyen nyelvü volt ez az ősi nép, arra nemcsak "marha" és "szerém" szóból következtethetünk, hanem IV. Béla királyunknak egy okleveléböl is. Ezt a király 1237-ben adta ki az általa alapított Bélakuti cisztercita kolostor részére (W. VII. 27.). Ebben az oklevélben a király a régi Szirmium közelében levő következő nevű falvakat adományozta el a kolostornak: Nyárad, Csudo, Acsád, Ined, Lázár, Ökörd, Monoros, Letemér, Lúház, Erdöel, Váralja. Furni, Perben, Szépfalu, Aszszony, Harang, Pokalj, Komlós és Újfalu.
A pannonokat, akik a császárt lemarházták, a rómaiak után a húnok hódították meg, utánuk néhány germán törzs: gót, longobard, gepida lett átmenetileg úrrá Pannoniában. Majd ezeket követték az avarok, vagyis az avarhúnok. Ezek hatalmát a germán frankok és a törökfajú bolgárok törték meg és lettek urak a Kárpá tmedencében.
Végül pedig egy török törzsszövetségből alakult nép telepedett ott meg Árpád fejedelem vezérlete alatt. Ezeknek a szövetséges 'törzseknek vezértörzse, vagy fejedelmi törzse a megyer, vagy magyar nevü törzs volt. Ez adott később az egész törzsszövetségnek és az általa meghódított népnek is nevet. Igy született meg a magyar nép a Kárpátmedencében.

X. PANNÓNIA NÉPESEDÉSI VISZONYAl A ROMAI KORBAN      ⇑TARTALOM⇑

A népesség létszámára mindíg lehet következtetni a lakóhelyek, tehát a falvak és városok számából, mert az emberek már az ősidők óta falvakban, vagy városokban laktak. Erre kényszerítette őket az élelem megszerzésének és megvédésének nehéz feladata.
Rendesen a közös őstől leszármazottak maradtak együtt, egy helyen, hacsak a védelem nem tette szükségessé több nagycsalád együttmaradását.
Pannoniának a római korban már meglevő telephelyeiről nem merném azt állítani, hogy több nem volt, mert a valószínűség az, hogy a telephelyek száma jóval több volt, mint amennyiről Írás os bizonyíték van.
Például, a ma is jelentéktelen Bakonvszentlászló Crispiana néven fel van jegyezve, de Veszprém ősi városa, amely a római útnak igen fontos őrállomása volt, nem szerepel a római uralom idején.
De azért közlöm az alábbi helyneveket, mert ha csak ezek voltak a római hódítás idején meg, vagy is Kr. u. a 9. esztendőben, akkor a 900 évvel későbbi honfoglalás idején legalább is megnégyszerezödtek volna. Tehát történetíróinknak az a megállapítása, hogy a honfoglalás idején csak gyérszámú szláv és avar maradványok lézengtek Magyarország területén, mennyire alaptalan még ezeknek a telephelyeknek megléte mellett is. A felkutatott telephelyek névjegyzéke a következő:
Sabária (Szombathely), Aquincum (Buda), Brigetió (ószőny), Arrabona (Győr), Intercísa (Dunapentele), Salva (Esztergom), Scarbantia (Sopron), Campona (Nagytétény), Lugio (Dunaszekcső), Sophianae (Pécs), Altinum (Oroszvár), Ad Flexum (Magyaróvár), Calamantia (Leányvár), Ad Mures (Acs), Azaum (Dunaalmás), Lepavista (Süttö), Crumerum (Nyergesújfalu), Cripi (Dunabogdány), Ulciscia Castra (Szentendre), Salina (Adany), Pax (Paks), Altaripa (Tolna), Alesca (Szekszárd), Antiane (Baranyabán), Limusa (Szigetvár), Silacaene (Belég), Valeum (Fenékpuszta), Mogentianae (Somlóvásárhely), Mansvetina (Odombóvár), Herculia (Fehérvár ősi helye), Floriana (Bicske), Triciana (Ságvár), Caesariana (Jutas).
A sumir nyelvben nem járatós Íróink természetesen mind azt mondják, hogya latin Pax szóból származott a mai Paks községünknek neve. Pedig fordítva, Paks az ősi név, mert e sumir szóból származik "paksu", annyi mint víztartó. Ugyanaz a szó mint Csopak kőzségünk neve, csak a sumir nyelvben a "csa" kisebb vizet jelentett, mint a "su" vagy "so". Valóban a csopaki víz csak csordogál, míg a paksi víz, a Duna folyik, vagy ömlik.

XI. EGYÉB NÉPEK     ⇑TARTALOM⇑

E néven azokról a népekről emlékezem meg, amelyek valamikor a Kárpátmedencében laktak, még a magyar honfoglalás előtt. Természetesen nem állítom, hogy más népek nem kerűltek oda ezeken kívül, amikor az ősidőben hazánk földje az átjáróház szerepét töltötte be.
Az egyik legrégibb feljegyzés az aghatirz nevű népről maradt fenn, amelyik Erdélyben lakott. Herodotos görög történetíró (484-425 Kr. e.) azt Írta róluk, hogy a Maros (Maris) az aghatirzek országából jön és a szkíták közé sorolta őket megjegyezvén, hogy "nagyon fényűzök és nőközösségben élnek. Épp ezért mindnyájan testvérek lehetnek, mintha egy család tagjai volnának. Nem irigykedők és gyűlölködők egymásra. Ruházatuk majdnem olyan mint a trákoké."
A trákokkal kapcsolatban eszembe jut Plátonnak a híres görög bőlcselőnek (427-347 Kr. e.) egy osztályozása az akkori népekről. Belső lelki tulajdonság szerint, háromféle embercsoportot különböztetett meg. Az elsőbe sorozta a bátrakat, amilyenek a trákok és a szkíták. A másodikba a pénzsóvárokat, amilyenek a feniciaiak és egyiptomiak, a harmadikba a tudományszeretőket, amilyenek a görögök.
Trák volt az első lovasnép, amely Azsia fűves térségéröl Európába költözött körűlbelűl 900 évvel Kr. e. Ugyanaz a fajta volt, mint a későbbi szkíta, hún vagy turk néven nevezett népek. Nyomaik hazánk földjén is megtalálhatók.
Az aghatirzek nőközössége az emberiségnek egy nagyon ősi szokásából maradt meg mint csökevény, abból az időből, amikor minden vagyontárgy közös tulajdont képezett s még a nő is ilyennek számított. Amikor' az egyén még nem tudta állandóan megszerezni vagy biztosítani magának a mindennapi élelmet, mert az erejét felülmúlta, akkor szükség volt többeknek az összefogására, szóval a közös gazdálkodásra. Ez a szükségesség fennállott, amikor az ember vadászatból, halászatból és állattenyésztésből élt és kőből volt a fegyvere és a szerszáma.
De amikor az ember földet kezdet művelni és ennek hozadékából megélni, a nagy család közös gazdálkodása kezdett felbomlani elemeire, a kis családokra, mert a szorgalmas és munkaszerető ember nem volt hajlandó a lusta és dologkerülő helyett dolgozni. Az aghatirzek nőközössége is idejét multa. Néhány száz év mulva a történelem lapjai már nem is emlegetik őket, hanem országukban egy másik népről, a dákról vannak feljegyzések. Ez is szkíta lovasnép volt s valószínű, hogy ők hódították meg az aghatirzeket. Ezek nemcsak az erdélyi részt, hanem a Havasalföldet is megszállták egészen a Dunáig.
Augusztus császár idején már veszélyeztették a római birodalom balkáni részét, de a császár személyesen vezetett ellenük hadjáratot és mint önéletrajzában dicsekedve mondja, sikerült őket a Duna baloldalára űzni és velük a római birodalom tekintélyét elismertetni.
Véglegesen Traján császár hódította meg őket 106-ban Kr. u. s Dácia néven országukat megszállva a római birodalomhoz csatolta.
De Gallineus császár már 261-ben kivonta a légiókat Erdélyből, Aurelianus pedig 275 -ben az egész Dáciát feladta. A dákok is eltüntek az utánuk jövő germán és hún népekben.
Minket magyarokat a dákok annyiban is érdekelnek, hogy az oláh agitátorok előkelő ősöket keresvén, a dákokat is összeházasították a - szerintük – Erdélybe telepített római légiónáriusokkal. Persze azt nem vették figyelembe, hogya római légiók idegen légiók voltak s a legénység nyelve is idegen és nem latin volt, tehát nem lehettek már azért sem az oláhok latin ősei.
Az Alföldön a Duna-Tisza között is volt egy lovas nomád nép Kr. u. az 1. században, de valószínűleg előbb is, mert lovas nép részére ugyancsak megfelelő terep volt ez a nagy síkság már az ősi időben. Ez a nép a jazig vagy jász nép volt. A görög irók methanasta néven említik őket, ami magyarul vándorlót, kóborIót jelent, de a jazig török szó is ugyanezt a fogalmat tartalmazza. Sokat harcoltak a rómaiakkal, Nagy Konstantin császár azután végleg leverte őket. Akkor húzód tak a mostani szállásaikra. Ma igen értékes és derék népele me hazánknak.
A rómaiak 400 évig bírták hazánknak dunántuli részét, az akkori Pannoniát és 160 évig Erdély földjét. A történetírók általában sokat írnak a római kultúra termékenyítő hatásáról a meghódított országokban. Minden fejlődést, gyarapodást a rómaiaknak tulajdonítanak, aminek eredetét nem ismerik. Ebben magyar és külföldi írók közt vajmi kevés különbség van. Például: Magyar gazdasági szakkönyvekben olvasható, hogya római katonák erdőt írtottak, mocsarakat csapoltak le, utakat, vizvezetékeket csináltak és ők honosították meg Pannóniában a szőlőtermelést is stb.
Még ma sem jöttek rá, hogy a rómaiak által meghódított Pannóniának egyik városát, amelyik később Felsőpannonia székhelye is lett, Vindobonának hívták, amelynek a jelentése az akkor ott lakó kelta nép nyelvén Vin de bona volt, ami magyarul jó bort jelent. Az olaszok, franciák és spanyolok nyelvén még ma is ez a jelentése. Tehát a ma Wien-nek magyarul Bécsnek nevezett város környékén a síkságot szegélyező hegyek trachit poladékú lejtőin már virágzó szőlőtermelés volt a rómaiak előtt.
A szőlő termelést a sumir rokon népek és a szíriai telepesek honosították meg már az ősidőben az árpa és búza termelés sei együtt, mikor hazájukat ott kellett hagyni és Európa földjén az élet küzdelmét újra kellett kezdeni.
A rómaiak nem azért hódítottak, hogy kultúrát terjesszenek, hanem, hogy a már megvolt és virágzó kultúra gyümölcseit maguknak szerezzék meg adó és harács alakjában. Hogy mily óriási zsákmányt vittek haza egy-egy tartomány meghódítása után, azt Augusztus császár önéletrajzában bámulva olvashatjuk. A többek kőzűl csak azt az egyet említem itt meg, hogy 5-ik konzulsága évében a hadizsákmányból 120.000 embernek adott fejenként 1.000 szeszterciust.
Valósággal kirabolták a tartományokat, mert minden hadizsákmány rablásból ered. De két felbecsülhetetlen értékkel Róma mégis megajándékozta az akkori Európát. Megszüntette az óriási birodalom határain belűl élő népek között a háboruskodást. Az állandó béke így biztos alapja lett a gazdasági és szellemi fejlődésnek. Azonkivül olyan úthálózatot épített ki Európanyugati felén, amely a közlekedés megkönnyítésévei elősegítette a szellemi kincsek kicserélését is. Ezért hagyta el maga mögött Nyugateurópa nemcsak Keleteurópát, hanem az egykori tanítómesterét, az öreg Ázsiát is. Ez a magyarázata annak is, hogy miért lett Európa a többi földrész szellemi és gazdasági vezetőjévé.
Természetesen az utakat nem a római katonaság építette, ahogyan a naiv historikusok írják, hanem az őslakósság. Ez kubikolta a földet, törte a követ, a katona pedig hajtotta a népet. De a népnek is megérte a fáradtság, mert az ő kocsijai és állatjai is könnyen futottak a jó úton.
Miért épített Róma mindenütt utakat? Azért, mert a hadseregének a zöme - a légiók - gyalogságból állottak és ezek csak kocsival és jó uton voltak gyorsan bevethetők, ha hosszú határának valamelyik távoli pontján a barbárok betörtek. Az utak ugyan hadászati célt szolgáltak, de a polgári forgalmat is elősegitették. Azonkivűl pedig idöállóak lévén a római birodalom megszünte után is megmaradtak. Sőt még ma is megvannak.
Pannónia fejlődésén minden esetre sokat lendített a 400 éves római béke és a kítűnő úthálózat. Ennek nyomai még ma is megállapíthatóak.

XII. TELEPES ÉS HÓDITó NÉPEK      ⇑TARTALOM⇑

Az eddig előadottak alapján olvasóim is megtudják állapítani a különbséget a címben szereplő kétféle nép között.
A telepes nép űres, emberektől lakatlan földet szállt meg, amelyet azután nehéz munkával feltört porhanyóvá tett, hogy az emberi életet tápláló gabona benne megteremhessen, hogy az embernek az élete fenntartásához meglegyen a kenyere.
A kőkapától a vaskapáig nagyon hosszú út vezetett, amelyet egész hosszában az ember véres verejtéke öntözött.
A mai időszámításunk kezdetének elején még a "mindennapi kenyér" volt a legnagyobb ajándék, amit a kűzdő földi ember az Istentől mint legnagyobb jót kért.
Ennek emléke van meg a keresztények imádságában, a "Miatyánk" e szavaiban: Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Erre pedig Jézus tanította a tanítványait.
De ennek emléke van meg a mi „módos" szavunkban is, amely ma jómódu, gazdag embert jelent.
Mu-du sumir szó, a mai nyelvünkön mag csinálót, vagyis gabonamag termelöt jelent. Ezzel szemben a numu-du sumir szó mai nyelvünkön "nomád" nem magcsinálót, hanem állattenyésztőt jelent. A sumir muduból lett a mai nyelvben a mudus vagy módos ember neve.
A telep es népek tehát mindenütt az egész világon a termelő munka megvalósitói voltak. Nemcsak földet műveltek, hanem ipart is űztek, sőt rezet, vasat is bányásztak s ezekből készítették a munkához alkalmasabb eszközöket.
Hazánk őstelepes népeiről már kimerítően megírtam, hogy honnan származnak s az ősidőktől fogva miként tették virágzóvá munkájukkal otthonaikat és országukat s hogya műveltségnek míly magas fokára emelkedtek a saját erejükből, mert saját és nem más néptől átvett ősi betűírásuk is volt.
Ez letagadhatatlan!
De voltak olyan népek is már az őskorban, amelyek nem a saját termelő munkából akarták magukat fenntartani, hanem a másokéból akartak megélni. Ezeket nevezem hódító népeknek, amelyek a fegyver erejével tették szolgáikká a békés és dolgozó népeket. Azután mint fegyveres katonanép eltartatták magukat.
A legnagyobb ilyen hódító nép Európában a római volt. Ősi területük Latium, csak 2350 négyzetkilóméterre terjedt ki, körülbelűl akkora volt mint Pestvármegye, amikor 753-ban Kr. e. Róma nevű városukat felépítették és Kr. u. 110 körül Trajánus császársága alatt ebből a pöttömnyi országból 10 millió négyzetkilóméteres óriási birodalom lett.
Csodának lehetne e tényt minősíteni, ha nem lett volna neki a történelemben mása is. De Dsingiszkán még nagyobb birodalmat vert össze. Timurlenk szintén, a mohamedán arabok hasonlóképpen.
Csak meg kellett találni a módját annak hogyan lehetett egy sereg embert katonai fegyelem alá venni, felfegyverezni, kiképezni és háboruba elindítani úgy, hogy a katona a reá váró sebeket, sőt a halált is megkockáztathatónak itélje a harcból származó előnyökért.
Julius Cézár óta a római hadsereg tisztára idegen légiókból állott. Nem a franciák találták fel tehát e katonai alakulatokat. Az ilyen katonákat a vezér a saját hazája ellen is vezethette, amint éppen Julius Cézár meg is tette.
Azért a római hódító hadjáratok tisztán haszonszerző, gazdasági vállalkozások voltak, mert a vezér épp úgy mint az utolsó közkatona az elrabolható javakért, a sarcért, a zsákmányért ment a harcba. Ezért a római légiókban ott találjuk az akkori világ minden népének jól verekedő és rablóhajlamú embereit.
A legjobb verekedőkből még császárok is lettek. Például: Maximianus Trax, trák volt, Philippus Arabs pedig arab. Maximianus a karpi törzsből származott, amely sumir eredetű nép volt és a Kárpátok környékét lakta, az ő nevűktől kapta e hegység a nevét. Díoklecianus telepítette azután át őket Pannóniába, Pécs kőrnyékére. I. Konstancius germán zsoldos katona volt. A tiszta északi típus és a jellegzetes germán testi felépítés különösen unokaöccsén, Nagy Konstantin császáron látszik meg, amint az megállapítható a Palazzo dei Conservatori palotában, Rómában őrzött mellszobráról.
Hogy milyen nagy haszonnal jártak ezek a hadi vállalkozások, azzal Julius Cézár mostohafia, Augusztus dicsekszik el önéletrajzában. Ebből már idéztem,hogy az 5-ik konzulsága idején a hadi zsákmányból míly nagy összeget ajándékozott el. De ugyanakkor még 120 millió szesztercíust adott katonáinak, 100 milliót pedig az Apolló, Vesta és a Bosszuló Mars templomainak. 600 milliót adott az államkincstárnak és 170 milliót a továbbszolgáló katonáknak.
Az általa rendezett gladiátori játékokon 10 ezer ember kűzdött egymással és 3.500 afrikai vadállat pusztult el.
Hogy tengeri csatát is bemutathasson egy 1.800 láb hosszúságú és 1200 láb szélességű területen kiásatta a földet oly mélyre, hogy 30 megvasalt orrú hadihajó és még sok kisebb hajó belefért és azokon 3.000 katona kűzdött.
Még legalább 4 oldalra jutna azoknak az építkezéseknek a felsorolása, amelyeket Augusztus a kizsarolt tartományok népének elrabolt javaiból emeltetett.
Súlyosbította a rablásokat még az úgynevezett testadó, amit minden meghódított tartomány minden lakosának a csecsemőtől az aggastyánokig fizetni kellett, hogy magukat arabszolgaságtól megváltsák. Azután jött még a fej adó, amelyet minden felnőttnek fizetni kellett a tartományokban. Betetőzte ezeket a vagyonadó, amelynek határa az adózók fizetésképessége volt. Szóval annyit kellett az adóalanynak fizetni, amennyit rajta behajthattak. Aki nem fizetett, azt eladták rabszolgának a piacon.
Hogy az adókat hogyan hajtották be, arról Salvianus, római Író így írt: "Tűrhetetlen és szörnyű állapot, józan eszű ember még a hallatára is megborzad, hogy a földhöz ragadt szegény nyomorult ember vagyonkájából kifosztva, földecskéjébőI kiforgatva, mikor már semmije sincs, mégis kénytelen adót fizetni elvesztett vagyona után. A birtok kicsúszott a lábuk alól, a fejadó nem tágít mellettük, vagyontárgyaik már nincsenek, de az adók csak úgy záporoznak rájuk".
Hogy a rabszolga sorsot elviselni nem tudó szegény páriákkal hogyan bánt el, azzal is dicsekszik Augusztus:
"Azoknak a rabszolgáknak a leverése után, akik megszöktek uraiktól és fegyvert ragadtak az állam ellen, körülbelűl 30 ezret összefogattam és visszaadtam úraiknak, hogy kivégezhessék őket."
Nem csodálatos tehát, hogy "az illirikumi határtól egészen Galliáig valamennyi nép egyszerre kelt fel". De az sem csodálatos, hogy ez az óriási birodalom olyan könnyen omlott össze. Miért? Mert a kizsarolt lakósság úgy a germán hódítókban, mint a húnokban szabadítókat látott.
Szószerint idézern Jordanes idevonatkozó írását. Ez gót püspök volt és 551-ben Kr. u. írta Getica cimü történelmi munkáját, tehát majdnem kortársnak számít. Ö így mondja el a római birodalom bukásának utolsó felvonását: "Orestes fővezér a hadsereg élére állt, kivonult Rómából, hogy az ellenség ellen induljon. Megérkezett Ravennába és ott fiát Augusztulust császárrá tette. Nepos, a tényleges császár, amint erről értesült, Dalmáciába menekült és ott trónfosztottan meghalt".
"Miután Orestes fiát Augusztulust Ravennában a császári trónra emelte, a rugius törzsből való Odoaker a turcilingusok királya scirus, herulus és egyéb germán törzsekből toborzott segédcsapataival elfoglalta Itáliát, megölette Orestest, fiát Augusztulust megfosztotta a tróntói és mindössze azzal büntette, hogy a campanai Lucullus kastélyba száműzte."
"így a nyugati római birodalom, amelynek első császára Octavianus Augustus volt, a város alapításának 709. esztendejében ezzel az Augustulusszal elpusztult az addigi császárok 520-ik éve után. Ezentúl a gótok királvai uralkodtak Rómán és Itálián." (Jordanes Getica 241-243.)
Nyugati időszámítás szerint ez az esemény 476-ban történt Kr. u.
Persze azt már nem érte meg Jordanes, hogy egy másik germán törzs, a longobardoké kerekedett felűl Északitáliában 568-ban Kr. u. Ezeknek a neve a ma is meglevő Lombardia nevében maradt meg, de nyelvük ezeknek is meg a többi germán törzsnek is beleolvadt az északitáliai gall nyelvbe, a mai olasz nyelv ősébe.
Délitáliát Szicilia szigetévei együtt azoknak a normannoknak egyik ága szállta meg és szervezte országgá, akiknek másik csoportja Hódító Vilmossal Angliába költözött.
Tehát Itáliát is egy csomó germán törzs szállta meg, mint hódító katonanép. övék lett az ország, a hatalom, az uralom, az adó, a nép verejtéke, de a nyelv a népé maradt meg, mert a meghódított néptől el lehetett venni a vagyonát, a pénzét, a földjét, a ruháit, az ennivalóját, a kincseit, sőt magát az embert is rabszolgává lehetett tenni, de a nép nyelvét nem lehetett elvenni, mert a beszéd hangokból áll s azok kézzel meg nem foghatók. Nyelvet elvenni csak úgy lehet,hogy helyette egy másikat kell adni mégpedig tanítással, nyelvtanfolyamok rendezésével, hozzáértő tanítani tudó szakemberekkel. Ilyet pedig a régi időben a hódító urak nem rendeztek. A szolganépnek pedig ahhoz, hogy a robotot elvégezze, nem kellett az úr nyelve, de az úrnak legalábbis annyiban szűksége volt a dolgozó nép nyelvére, hogy azoknak parancsolhasson, a munkát kioszthassa és a munka gyümölcsét behajthassa.

XIII. A KÖZÉPKORI HÓDITÓK NYELV ALAKULÁSA      ⇑TARTALOM⇑

Az előbbi szakaszban, azt hiszem sikerrel bizonyítottam azt a tényt, hogy egy hódító és meghódított nép nyelvkeveredése esetén mindíg a kisebb számú hódító nyelve veszik el és a köznépé marad meg. Hogy ez az igazság még világosabban álljon olvasóim előtt, a középkori hódító népek nyelvalakulását is idevázolom.
Kezdem Európa nyugati felén a Pireneusi félszigettel. Itt az őslakosság a latinnal rokon gall néptörzsekből tevődött össze. Ezeket három germán nép a vandál, a szvév, a nyugati gót és egy turáni nép: az alán igázták le. A vandálok a mai déli Spanyolországot szállták meg, nevűket őrzi Andaluzia (Vandaluzia), a szvévek és az alánok egyrésze a mai Portugálliát szervezték meg, a nyugati gótok a mai Spanyolország kőzépső és északi részét, az alánok másik fele Katalániát (Gótalániát) alapították. Ezek a hódítók lettek az úrai a meghódított népnek, de a nyelvűket elvesztették s a népét, a mai spanyol nyelvet vették fel.
A mai Franciaországot szintén három germán nép szállta meg, u. m. a burgund, a frank és a normann. A burgundok 407-ben még a rómaiak jóváhagyásával foglaltak maguknak szállást a Saone és a Rhone folyók mellékén.
A frankok a Rajna torkolat vidékén laktak. Chlodvig nevű főnökük 486-ban elűzte Galliából Sigerius római helytartót és egész Galliát meghódította.
A normannok kemény hajós népe jóval később 923- ban telepedett le a már kialakult Franciaország északi részében, amelyet róluk ma is Normandiának neveznek. Együgyü Károly akkori király. erő híján kénytelen volt tűrni ezt a hódítást. Mind a három hódító nép elvesztette ősi germán nyelvét és felvette a meghódított nép nyelvét. Bár e nyelvet a germán frankokról nevezik az országgal együtt franciának, az a nyelv nem germán, hanem a régi gallnak a folytatása megtűzdelve jelentéktelen mennyiségű germán szóvaL
Hogy mennyi idő alatt vész el egy hódító népnek a nyelve, arra ezeknek a normannoknak a történelme világít rá. Rolló vagy Rolf nevű főnökűk vezérlete alatt 923-ban kerültek észak Franciaországba Kr. u. Már e század végén a Rouen környékén lakó normannok franciául beszéltek azért a trónörököst elküldték Bayeuxba, hogy ősei germán nyelvét ott megtanulja. Mikor pedig ezek közül származott hadsereggel Hódító Vilmos normann herceg, 1066-ban átment Angliába és azt meghódította, lovagjai már tisztán francia nyelvűek voltak. E korból van a bayeuxi dómban egy nagy fali szőnyeg Hódító Vilmos és Harald angol király csatájáról s azon ez olvasható: "in praelio ceciderunt simul angli et franci" a csatában együtt estek el angolok és frankok. Ez a felírás tehát nem is normannoknak, hanem már franciáknak nevezi a hódítókat. Ezek vitték át a francia nyelvet a Britt szigetre és az angol nyelvben található francia szavak nagy része tőlük származik. Természetes, hogy Angliában rövid idő alatt angol nyelvűek lettek.
Anglia őslakói a brittek, piktek, írek és skótok voltak, a déli részen belga gallok is laktak. Kr. e. 54-ben Julius Cézár vezérlete alatt a római légiók hódították meg őket. Mikor azonban Kr. u. az V. században ezek elhagyták a Britt szigetet, az őslakók összevesztek. Ezt az alkalmat kihasználva a Jütland félsziget körül lakó: jüt, angol és szász germán törzsek Britanniát elfoglalták. Később még dánok is telepedtek le a sziget keleti oldalán, legvégül pedig - mint említettem - Hódító Vilmos normannjai telepedtek ott meg. Az ősi britt lakóság egy része Walesbe, a hegyek közé húzódott, egyes rajok pedig Franciaország északnyugati sarkában a róluk nevezett Bretagneban találtak otthonra.
A hódító német és francia nyelvű törzsek Angliában is elvesztették nyelvüket, beolvadtak az angolnak nevezett nyelvbe, amely az ősi britt alapnyelvre épült fel, .elég erős germán hatással. A walesi és bretagnei brittek nyelve azonban a félreeső erdős és hegyes vidéken ma is megvan, bár 1.500 év vihara zúdult el felettük, mert ők nem hódítók, hanem telepes népek voltak.
Németország germán törzseit másnyelvű nép nem hódította meg, erről tehát nincs mondanivalónk. Olaszországban azonban már más a helyzet. Északolaszország őslakói gallok voltak. Ide telepedtek először a herulok, skyrek és turcllingok germán törzsei. Odoacer a herulok főnöke szüntette meg 476-ban a nyugat római császárságot őt buktatta meg egy másik germán törzsfő Theodorich a keleti gótok királya. A gótok uralmát is egy germán nép, a longobard törte meg 555-ben Kr. u. Ezek neve Lombardia tartományban ugyan fennmaradt, de nyelvük a többiek éveI együtt elveszett az ősi gall nyelvben, amelyből később az olasz nyelv alakult ki.
A Délitáliát meghódító normannok szintén a francia Normanndiából indultak útjukra francia nyelvvel, mint fajtestvéreik Angliába. Miután onnan kiűzték az arabokat és a bizánciakat, ők lettek a megszerzett föld urai, de nyelvüket ők is elvesztették s az olas szal cserélték fel.
Oroszország állammá szervezése a normannok egy másik ágának a germán varégoknak a nevéhez füződik. Őket maguk a szláv lakósok hívták hazájukba mondván: "A mi országunk nagy, minden bőségben van itt, de a rend és az igazság hiányoznak, foglaljátok el és kormányozzatok minket". Ez történt 862-ben Kr. u.
Hódító Rurik harmadik utódának, Igornak és feleségének Olgának, még germán a neve, de gyermekük már a szláv Szavasztoszláv nevet kapta. Ennek az utóda Vladimir (972-1015) nemcsak nevében, hanem nyelvében is orosz lett varégjaival együtt, akik követve királyukat 988-ban felvették a kereszténységet.
Lengyelország megszervezésében is részük volt a skandináviai normannoknak. Miesko vagy Miciszláv lengyel király normann származású volt s vitézeivel együtt 966-ban felvette a kereszténységet és nyelvét is felcserélte a meghódított nép szláv nyelvével.
A bolgárok törökfajú és nyelvű népe 660-ban Kr. u. foglalta el mai hazáját. Szlávnyelvű nép fölé telepedtek le s bár ők adtak az országnak és a nép nyelvének is nevet, de nem az ő török nyelvük maradt meg, hanem a meghódított nép szláv nyelve.
A csehek, horvátok és szerbek nem hódító nép voltak. A csehek a kelta bojok helyére telepedtek az űresen hagyott földre, mert lakóik Olaszországba kőltöztek. Ezeknél nyelvkeveredés nem történt tehát az ö nyelvük maradt meg.
A horvátokat és szerbeket Herakliosz keletrómai császár telepítette le, a lakósaitói nagyon megritkított Balkánra 640-ben Kr. u. Ezek éppúgy, mint a csehek, nyelvűket megtartották mert telepes népek voltak, területükön ők képviselték a lakósság többségét és nyelvkeveredés esetén mindíg a többség nyelve marad meg.
Ime dióhéjban Európa összes olyan nemzetének a nyelvalakulási történetét ismertettem a történelmi hűségnek megfelelően, amelyeknél nyelvkeveredés tőrtént, kivéve a magyarokét.
Az összes historikusaink azt mondják és hirdetik, hogy a honfoglaló magyarság előtt a Kárpátmedencében már nagyszámú szláv nép élt, kisebb számú avar és frank lakóssággal. De ezek képezték a többséget a hódító magyarsággal szemben, mégis a kisebb számú magyarság ezeket a népeket nyelvileg mind felszívta és magába olvasztotta, s ennek a lehetetlenek a megvalósítását ők csodának nevezik. Hogy micsoda az előadottak alapján olvasóim ítéletére bízom.
Alább a magyar nép ősi nyelvének megállapításánál, még foglalkozom e kérdéssel, előbb azonban a magyar hódító nép két testvérnépével, a húnnal és az avarral foglalkozom.

XIV.  A HÚNOK     ⇑TARTALOM⇑

A rómaiaktól a húnok foglalták el a Duna- Tisza táját. Harcedzett, lovas katonanép volt a hún, Kr. szűletése körülí időben még Kína szomszédságában élt. A híressé vált kinai falat, amelynek széles peremén egy 10- vasszekér is elfért, a húnok ellen építették. De a kinaiak összeszedve minden katonai erejüket, kiszorították őket szomszédságukbóL Ezért indultak Nyugat felé.
Végig verekedve magukat Ázsia pusztáin mire 375- ben Kr. u. a Volgához - Európa határához – értek, már olyan félelmetes hadsereggel rendelkeztek, amely ellen hiábavaló volt minden ellenállás. A népek vagy hozzájuk csatlakoztak, vagy szaladtak előlűk, meglőkve és mozgásba hozva a mögöttes népeket. Igy indult meg a nagy népvándorlás.
Kr.u. a 400-ik év előtt már hazánk földjére érkeztek s a Nagyalföld lett birodalmuk központja. Attila hún király idejében (434-453.) birodalmuk határa a Volgától a Rajnáig ért.
A római birodalom megdöntésére 451-ben vonult fel a hún sereg. A germán népek kőzül a herulok, markomannok, keleti gátok, gepidák és a száIi frankok a húnokhoz csatlakoztak, míg a nyugati gótok, a ripuali frankok és burgundok a rómaiakkal tartottak. A Marne melletti nagy csata döntetlenül végződött. A hún lovasság nem tudta áttörni a római légiók pajzsfalát és lándzsaerdejét.
A következő évben magát Itáliát, a római birodalom központját, támadta meg Attila s miután a felsőitáliai erődvonalat áttörte, Róma városa ellen indult. De 1. Leó pápa eléje ment, tárgyalásuk eredményeképpen Attila hazavonult. Utána a burgundi király leányával Brunhildával tartotta meg menyegzőjét és ennek éjjelén hirtelen meghalt. Itt csak azt jegyzem meg, hogy az előző évi harcban Brunhilda apja Attila ellen harcolt, a halál pedig a valószínűség legnagyobb százaléka szerint nem lehetett természetes.
Az egykori európai irók nagyon sok rosszat írnak a húnokról. Csak egyet idézek ezek kőzül Ammianus Marcellinust, aki tábornoka volt II. Konstancius és Julianus római császároknak. A húnokat csak hírből ismerte a következőket írta róluk:
"A húnok népe, amelyről a régi forrásokból csak keveset tudunk, a Maeotis mocsáron tul lakik és elképzelhetetlenül vad. Mindnyájan tagbaszakadt, erős testalkatú emberek, vastag nyakuak és félelmesen borzalmasak úgy, hogy kétlábú állatoknak lehetne őket mondani"... "oly bárdolatlanok, hogy sem tűzre, sem ízletes ételekre nincs szűkségük, hanem vadnövények gyökereivel és mindenféle állat, félig nyers húsával táplálkoznak és azt a lovuk hátán a combjuk alatt kissé megmelegítik".
"Házaik nincsenek, sőt kerülik a házakat mintha azok emberi forgalmon kivűlí sírboltok volnának. Kis koruktól fogva megszokják elviselni a hideget, az éhséget és a szomjuságot" ...
"Ruháik vászonból és mezei egerek bőréből készülnek és csak akkor váltják le, ha rongyokban szakad le róluk". .. "Gyalogos harcra nem igen alkalmasak, ellenben kitartó, de csúf külsejü lovaikhoz mintha odanőttek volna, lovaikon adnak, vesznek, esznek-isznak, sőt alusznak."
"Ha harcra kelnek, ékalakú rendben félelmetes harci kiáltással mennek a csatába. Minthogy könnyen és fűrgén mozognak, szörnyű vérengzést okoznak. Rendkívüli gyorsaságuk miatt észre sem lehet venni, hogy már a sáncot ostromolják, vagy az ellenséges tábort fosztogatják" ...
"Bizvást az elképzelhető legkeményebb harcosoknak lehetne őket mondani már csak azért is, mert a távolból nyilakkal kezdik a csatát, ezeknek hegyére csodálatos ügyességgel fent csont van illesztve, azután rohamra indulnak s magukkal mitsem törődve karddal harcolnak, az ellenséget, ha akarja védeni a kardcsapásokat, a kiröpített pányvával úgy gúzsbakötik, hogy sem lovon, sem gyalog nem tud harcolni."
"Náluk senki sem szánt, állandó lakhely nélkül barangolnak szekereiken, ezek lakásaik is, asszonyaik itt szövik nekik ronda ruháikat" ... "Nincs bennük semmiféle vallásos tisztelet, vagy babonás félelem, szertelenűl vágyódnak az aranyra. Ezt a fékezhetetlen emberfajtát idegen országok fosztogatásának izzó vágya hevíti. .. Már eljutottak az alánokhoz, akik majdnem mindenben olyanok mint a húnok."
Ezzel szemben mit mondanak a húnok sírjaikban talált eszközök, amelyek már nem tudnak úgy hazudni mint az élő emberek.
A legtöbb emléket a szentesi muzeumban találtam meg róluk, ahol több mint 500 húnsír leletel vannak szép rendben felsorakoztatva. Itt mindenekelőtt egy csontlemezről kell megemlékeznem, mert ezen az ősi hún rovásírás látható. Ennek a nyugatiak által műveletlen , barbárnak nevezett népnek tehát saját írása is volt. Azután láttam néhány sarlót is. Abban az időben még a sarló volt az aratás eszköze és nem a kasza, az egész világon. Ahol pedig arattak, ott vetettek és szántottak is, de nemcsak gabonát, hanem lent, kendert is, mert ezek sem nőttek vadon a pusztán s míg a kenderszárból gatya és űmög lett, sokféle munkát kellett elvégezni rajta. Ennek igazolására minden asszony sírjában ott található az anyagból készült orsógomb, amely a fonalak sodrását segítette elő.
A ruháikat díszítő bronzcsattokon, szíjvégeken, ővkapcsokon, pitykéken pedig olyan művészi ízléssel kidolgozott inda és állati díszítéseket láttam, hogy ma is bármelyik iparművészeti műhely mintának vehetné őket.
Egy-két ruhadísz bronzrozsdája megóvta az enyészettől a rátapadt ruha foszlányait. Ezekből megállapítottam, hogy nagyon fínoman szőtt és fínom minőségű felsőruháik is voltak. Azonkívűl a női sírokban művészies fűlönfűggőket, karpereceket, gyűrűket és üveggyöngyöket láttam. Hogy a nyugatiaktól barbárnak nevezett Attila milyen egyéniség volt és milyen magasfoku ízlésének kellett lennie, arra élénken rávilágít Priskos rétornak, az Attilához küldött római kővetség vezetőjének leirása.
Azon a fényes ebéden, amelyet Attila a vendégek tiszteletére adott, csodálatosan nem nyereg alatt puhított húst szolgáltak fel, hanem kitűnően ízesített ételeket, mégpedig aranytányérokon és arany kupákból itták a fínomabbnál fínomabb borokat. A megjelent húnokon drága és díszes ruhák voltak, egyedül Attila jelent meg egyszerű, díszítés nélküli tiszta ruhában és fatányérból evett és fakupából ivott.
Míly magasan kiemelkedett ő még a mai királyok és főemberek kőzül is a nemes ízlés tekintetében, amikor ezeken még ma is annyi dísz, kitüntetés medália csillog, hogya mellük is szűk hozzá, még a hasukra is kerül belőlűk.
Azután még egyet jegyezzünk meg nagyon jól Attiláról és a húnjairól azt, hogy ezek nem rabolták ki Rómát, pedig az északitáliai erődővezeten már áttörték magukat, nem volt hadsereg, amely feltartoztathatta volna őket. Csak egy törékeny öreg ember, a pápa ment eléjük követnek irgalomért könyörögve és a húnok visszafordultak.
De a germán nyugati gótok, vandalok, burgundok, keleti gótok, alemannok és frankok mind kirabolták az Örök várost.
Érdekes, hogy Attilának ezt a nemes, nagyúri gesztusát a Nyugat nem értette meg vagy nem akarta megérteni. Valami jámbor lélek azután kitalálta, hogy csak a csoda segített: Szent Péter és Pál apostolok villogó kardokkal megjelentek Attila feje fölött és ettől a látványtól ijedt meg a barbár rabló s lóhalálban futott haza. Persze ezt a látományt egyedül csak ő látta, még a környezete sem, a mese szerint.
De itt önkénytelenűl is az a kérdés tolakszik előre, hogy az a két szent apostolfejedelem miért nem rántott kardot Alarich, Genserich, Theodorich és a többi "ich" elíjesztésére is?
Igy azután már beleillett a nyugati gondolkozásba az érthetetlen magatartása Attilának, akinek lelki nagysága miatt nem kellett szégyenkeznie Alarich, Genserich, Theodorich okozta borzalmakért s Rómának igazi germán alapossággal végzett kirablásáért és elpusztításáért.
Aki nem hisz nekem, olvassa el Sophronius Eusébius Hieronimus magyarul Szent Jeromos egyházatyának a XXVII. és XXVIII. leveleit, amelyekből szó szerint idézek: "Elfoglalták a várost, amely az egész világot magábanfoglalta, sőt mielőtt bevették volna, éhen pusztult, csak nagyon kevesen maradtak, akiket foglyul lehetett ejteni. Istentelen ételekre vetemedtek dűhödt éhségükben és az emberek egymás húsát marcangolták, még az anya sem irgalmazott csecsemő gyermekének és visszavette testébe azt, aki nem sokkal előbb szakadt ki testéből. .. Az ősi város, amely annyi időn át uralkodott, most romokban hever, az utcákon és házakban ott hever a rengeteg temetetlen holttest … és mindenütt csak halál és halál. .. nincs tartomány, amely ne volna tele római menekültekkel . .. hajdani szentegyházak elhamvadtak... ki tudná megsíratni ezt a sok fájdalmat?"
Pedig Szent Jeromos Rómának csak az első kírablását, az Alarich vezette nyugati gótokét érte meg 410- ben Kr. u. a vandalokét és a többiekét már nem, mert 420-ban meghalt.
I. Leó pápának azután akadt egy utóda, aki megfestette azt a jelenetet, mikor Szent Péter és Szent Pál villogó kardjaikkal visszakergették Attilát és ez a kép még ma is látható a vatikáni képtárban. Igy maradt meg Attila mindörökre a nyugatiak tudatában barbár rabló s Alarich, Genserich, Theodorich pedig germán hősök lettek.
A magyar nemzet sok nemes gesztusát sem értette meg Nyugat, vagy nem akarta, pedig a magyar nemzet vérének bőséges ontásával védte meg egy évezreden át a keleti ellenségek ellen.
Attila halála után birodalma szétesett, részben a germán törzsek egységes magatartása, részben a húnok belviszálya következtében. Dengizik Attila egyik fia megpróbálta feltámasztását, de elbukott, 469-ben meghalt. A másik fiú Irnik visszahúzódott a húnok egy részével Szkíthiába, egy részük pedig visszamaradt a könnyebben védhető helyeken a Kárpátmedencében és ott idővel nyelvileg összeolvadtak az öslakóssággal.
100 év mulva megjelentek az avarhúnok s ezekkel együtt később részei lettek a kialakuló magyar nemzetnek.

Folytatás ITT ⇒

Hozzászólások megtekintése a régi honlapról