Boszorkányper Magyarországon

A szegedi boszorkányper 1728/29

„De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” ^[1] – olvassuk Kálmán királyunk híres törvényében, amelynek értelmezése máig sem mentes bizonyos félreértésektől. A félreértésre a striga szó ad alkalmat, amelyet a legtöbb szótár egyszerűen, mint boszorkány ad vissza. A szótörténeti valóság ezzel szemben az, hogy a középkor nagyon gazdag képzelete a túlvilági létrend negatív szereplőire egy sor kifejezést (saga, venefica, striga etc.) ^[2] alakított ki. Az egykorú magyar latinosítás ezekből leegyszerűsítve leggyakrabban tényleg a fenti szót használta, amelynek magyar megfelelőjeként sommásan az egyébként ótörök eredetű boszorkány kifejezés terjedt el. A Kálmán királyunk felhívott törvényhelyében egyszerűen tehát csak boszorkánynak fordított striga eredetileg és közelebbről nem is ember, hanem olyan éjjel röpködő lény volt, aki az ördöggel paráználkodott. ^[3] Germán uralkodók már a 7-8. században tiltották ilyen tévhit következtében emberek büntetését, és ehhez a gondolati fonálhoz kapcsolódott Kálmán is. Szó sincs tehát arról, hogy a középkorban „épeszű” ember kételkedett volna abban, hogy vannak olyan emberek, akik képesek és hajlandók az ördöggel kapcsolatra lépni, vele együttműködni. Ez az álláspont nem műveltség kérdése volt (úgynevezett felvilágosodásról a középkorban értelmetlen beszélni), éppen ellenkezőleg: az számított eretneknek, aki ezt tagadta. A rontó hajlamú és képességű embereket, ellenben az ősi magyar szokásrend is üldözte; forrásaink őket a maleficus és a veneficus kifejezésekkel illetik, és az újkori magyar boszorkányüldözések is tartalmukban leginkább az efféle „foglalkozású” egyének ellen irányultak.
1.
A fenti gondolatmenettel főként arra szeretnék rámutatni, hogy a boszorkányság a maga sajátos minőségében kontinensünkön középkori eredetű. Elválaszthatatlan kapcsolatban állt azzal a vallásos világképpel, amelyben az immanencia és a transzcendencia (ma így mondanánk:) virtuális egységet alkotott. Úgy képzelték, hogy ha a gondviselő Istennel és szentjeivel valóságos kapcsolat létesíthető, akkor ugyanez a helyzet a Gonosszal is. Fel kell azonban figyelnünk arra a tényre, hogy a markánsan vallásos világnézetű középkorban szinte elenyészően kevés máglya tüze lobbant fel boszorkányok alatt ahhoz a számhoz képest, amit az újkor mutat. Valóban, a boszorkányüldözések „virágkora” a 16-18. század. Csak a felvilágosodás erőteljes térhódítása volt képes visszaszorítani a helyenként majdnem fékezhetetlen boszorkányüldözéseket. Meg kell mondani becsületesen, hogy módszeres és kimerítő tudományos igényű válasz máig sem született erre a történelmi jelenségre, ami jellemzően a „latin Európa” sajátja volt: az ortodox délkelet Európában nem voltak boszorkányperek. ^[4]

További figyelmet érdemlő körülmény, hogy a magyarországi joggyakorlat számára irányadó, a boszorkányságot érintő jogforrások egytől-egyig idegen eredetűek vagy indíttatásúak voltak. Középkori jogunk autonóm módon fejlődött: csak azt, annyit és oly módon vett át külföldről, amit és amennyit az élet szükségessé vagy kívánatossá tett. Hazai viszonyaink között a kiemelkedően legfontosabb idegen jog, a római-kánoni jog kizárólag az egyházi bíróságokon nyert alkalmazást, de ez a magasan fejlett ókori jogintézményekre épülő jogrendszer a boszorkányságról alig valamit tartalmazott. Majd csak a középkor végén, VIII. Ince pápa buzdítására elkészített (1484) „Boszorkánypöröly” (Malleus maleficarum) foglalta össze az egyház részéről egységes szemléleti és módszertani rendszerben a boszorkányok elleni fellépés jogi rendjét. A világi jog büntetőtörvényei azután nagyrészt ennek nyomán alakították szabályaikat.

Bátran kimondható, hogy az egykorú magyar jogérzéktől az a kíméletlen és módszeres, jogi köntösbe bújtatott boszorkányüldözés, ami Európa nyugati felében tombolt, idegen volt. A legújabb forráskiadványok világos bizonyítékát adják annak, miként hódított tért magának országunkban a német ajkú városokon kezdve az osztrák-német jog, amelynek egyik újkori kulcs-tényállása éppen a boszorkányság (Hexerei, Zauberei) volt. A bűnösség vélelmének talaján álló Inquisitionsprozeß hideg fejjel folytatta eljárások ezreit olyan vádlottakkal szemben, akiknek cselekménye anyagi jogilag irracionális volt, eljárásjogilag azonban cinikusan teljes komolyságot színlelve folytatták le a pert és a tortúra alkalmazásával látványos eredményeket értek el. A 17. század legnevezetesebb német jogtudósa, egyben bírája Benedikt Carpzov (1595-1666) személyéhez a kortársak mintegy 20 ezer halálos ítéletet kapcsoltak, melyek zömében boszorkányos ellen születtek. ^[5] Ebből az elképesztő számból a modern német tudomány mintegy 300 esetet lát igazolva, de ez is nagyon magas. Mindezzel szemben a magyarországi boszorkányperek legfeltűnőbb formai, statisztikai jellemzője, hogy a boszorkányperek száma Európa nyugati felével összehasonlítva sokkal kevesebb, és aránylag kevés a halálos ítélet: a perek döntő többsége felmentéssel vagy enyhe büntetéssel zárult. ^[6] Az üldözések nálunk oly tömegesek és pusztítók sosem voltak, mint külföldön. A legtöbb áldozatot követelő éppen a szegedi volt, ahol egyszerre 13 elítéltet égettek el, de mi ez a Toulouse-i (400) és a Carcasson-i (200) számokhoz képest?!
2.
Magyarországon 1880. szeptember 1.-ig nem volt hatályos, a bűntetteket és szankciókat a teljesség igényével szabályozó büntetőtörvény. A joggyakorlat azonban az újkor dinamikus világában mind nehezebben volt meg ennek hiányában, ezért kénytelen-kelletlen idegen jogforrásokat is megragadott. Ennek egyébként jogforrástani szempontból nem volt különösebb akadálya, mert a történeti alkotmány kodifikálatlan rendszerében a jogalkalmazó olyan jogforrást alkalmazott, amit alkalmasnak talált az adott ügy eldöntésében. A régi, jól ismert és beváltnak tekintett szokásjogi normák (ezek voltak a legfontosabbak) mellett a bíró saját bölcsessége is komoly kútfőnek számított, de kétségtelen, hogy az elérhető, szisztematikusan megalkotott külhoni büntetőkódexek és magánosok munkáit is gyakran forgatták bíráink. A szegedi boszorkányperek szempontjából legfontosabb ilyen jogforrás a fentebb említett lipcsei „vérbíró” könyvei (vagy legalább ezek egyike, feltehetően az utóbbi), a Practica nova Imperialis Saxonica rerum criminalium (1635) és a hozzá szervesen kapcsolódó Peinlicher sächsischer Inquisitions- und Achtprozeß (1638), amelyek szerzőjük halála után még 120 évvel is irányadó források voltak német jogterületeken. És sajnos Magyarországon, adott esetben Szegeden is. A másik, szintén alkalmazott német jogforrás, pedig az osztrák Ferdinandea, a magyar Corpus Juris függelékében akkor már szereplő Praxis criminalis volt. ^[7]

Nem hagyhatom említés nélkül, hogy éppen az ominózus szegedi boszorkánypöröket nem sokkal megelőzően Nagyszombat város szenátora, az egyetem jogtanára már elkészített egy (latin nyelvű) büntetőtörvény-javaslatot, amelyet az országgyűlés le is tárgyalt, de végül nem cikkelyezett be. A szakirodalomban Bencsik-féle javaslatként ismert operatum (1712) jól sikerült ötvözete volt a középkori magyar jognak és a fentebb említett, osztrák eredetű Praxis criminalis rendelkezéseinek. Nem kizárt, hogy Szegeden is ismerhették ezt a megfeneklett törvényjavaslatot. Lássuk, miként határozta meg a boszorkányság tényállását: „Aki az ördöggel szerződést köt, tükör vagy más eszköz útján beszélget, nevét annak könyvébe beíratja, vagy a szent ostyát babonás célra használja, tűzhalállal lakoljon, ha nem is ártott senkinek. Ha az ördöggel csak hallgatólagosan szerződött, de embernek vagy állatnak megrontás, ráolvasás stb. útján ártott, vagy főbenjáró bűncselekmény végrehajtására ilyen ördöggel cimborálót használt fel, kard által haljon meg, Ha pedig az illető nem érintkezett, nem szerződött az ördöggel, se nem ártott senkinek, csak babonás beszédek, és tárgyak révén gyógyít, talál meg tolvajt stb., szabadságvesztéssel sújtsák, de visszaesés esetén a körülményekhez képest esetleg fejvesztéssel is. A tűzhalál előzetes lefejezéssel enyhíthető.” ^[8] Akár innen, akár a Praxis criminalisból vagy Carpzov hasonló témájú munkájából merítettek a szegedi inkvizítorok, a per szerkezete oly hasonló és a szöveghűség olyan nagy, hogy félreérthetetlenül a német-osztrák jog Európában egyik legkeletibb gyakorlati megnyilvánulását kell benne látnunk.
3.
A nevezetes szegedi pör eljárási rendje teljesen megfelelt a német indíttatású nyomozó eljárásnak, tartalmilag, pedig azt az ősrégi magyar közfelfogást fejezte ki, amely a titokzatos erők birtokában lévő, ártó személyeket rettegte és üldözte. A „befogások” és kínvallatások 1728-ban indultak, amikor Podhradszky főbíró az országgyűlésen, Pozsonyban tartózkodott, és Müller bíró helyettesítette. Az eljárást legrészletesebben leíró klasszikus várostörténet író, Reizner megemlíti, hogy 1728-ban a korábbi aszályos évek után még sivárabb esztendő köszöntött be. Éhínség fenyegetett. Ilyenkor a közhangulat bűnbakot keres, legalább burkolt magyarázatot kell találni. Az istencsapásnak tekintett nélkülözéseket sokan az emberek vallástól való elfordulásával magyarázták, és hamar felerősödtek azok a hangok, amelyek az ördöggel cimborálók mesterkedéseit gyanították a háttérben. A szegedi boszorkányper legáltalánosabb és valószínűleg legfontosabb társadalomlélektani okát ebben kell megjelölni.

Híre ment, hogy a csapás nem Istentől, hanem az ördögtől ered. Az oltáriszentséget kiköpő vagy babonás célra felhasználó személyekről szóbeszéd indult. A szentségtörés effajta hírébe került Dancsóné Hisen Borbála, Végné Koncz Sára, Katona Ferenc etc. Különösen Kökényné Nagy Anna és Szanda Kata boszorkánysága vált nyilvánvalóvá a köztudatban, mert őket Makóról két évvel korábban már emiatt kiseprűzték. Az egymással kapcsolatba hozható személyekből hamar összeállt a vádlotti kör. „Megtalálták” a társaság főnökét és a boszorkányhad tisztségviselőit is. Így került a „képbe” Rózsa Dániel, a város hajdani bírája, akkor már 82 éves öregember. Német mintára alkalmazták az egykori istenítéletet, a vízpróbát az Alsó -Tisza-parton. Három öregasszony nyomban vízbe fulladt, akiket ily módon ártatlannak tekintettek, ám ez rájuk nézve kevés vigaszt jelenthetett. Egy másik koraközépkori eredetű orrdáliát is elővettek a bírák: a „mérlegelést.” A mérlegen a könnyű testsúly is a boszorkányságot bizonyította.

A kihallgatás/(kín) vallatás során feltett kérdések részint a német mintákat követték (eszerint: a boszorkányok szervezetbe tömörülnek, tisztségviselőket választanak, az ördöggel kötött szövetség jeléül pecsét kerül a boszorkány testére, az ördöggel fajtalankodnak etc.), részint a magyar őshitben is honos rontó szándék és tudomány körülményeit tudakolták. A szegedi perek bábái, javasasszonyai is leggyakrabban növényi eredetű gyógyszerekkel orvosoltak vagy éppen rontottak. A vallomásokban sűrűn előforduló fürdők és kenőcsök állandó komponensei is ilyen anyagok voltak. A perből az is kiderült, hogy a Rózsa Dániel volt a titkos kenőcsök fő forgalmazója.

A végítélet 18 személyt érintett, akik közül három a börtönben pusztult el (az ő halálukat a bíróság a főbűnös, Rózsa Dániel nyakába varrta). Az 1728. június 26-án meghozott kíméletlen ítélet (viva cremetur) nyomán közel egy hónap múlva, július 23-án, valószínűleg az áldozatokról elnevezett Boszorkányszigeten lobbant fel az a három máglya, ahol a 12 elítéltet (6 férfi + 6 nő) elégették. A 40. esztendejében járó Légrádiné Malmos Katalinnak előbb fejét vették, és csak teste került társai közé a máglyára. Végné Koncz Sára megégetését elhalasztották, mivel gyermeket várt. Őt és Bogadussánét 1729. március 7-én égették el, de előbb nekik is fejüket vették. A legszomorúbb véget ért magyarországi boszorkánypörnek tehát összesen és bizonyíthatóan 21 áldozata volt. ^[9]

A felkorbácsolt népindulatnak olyan fejeket vetettek oda, akik két kivétellel idősek, egy kivétellel mind a társadalom lumpen rétegéhez tartoztak, s akik közül sokan nem is helybeliek voltak. ^[10] A Rózsa házaspár, rikítóan kilógott a sorból; itt érvként hozható föl a társadalmi irigység bosszúszomja, de az a szempont sem egészen elhanyagolható, amit Bálint Sándor említ. Eszerint Rózsa Dániel kapcsolatot tarthatott a Rákóczi-emigrációval. Rózsának, tehát nemcsak mint vagyonos embernek, hanem talán politikai előélete miatt sok haragosa lehetett a bírói tanácsban is, amit bizonyít, hogy hajlott kora dacára többen kívánták kínvallatásának elrendelését.

Nagyon fontos és tanulságos a szegedi pör utóélete is. A város a perek végeztével az iratokat a Titkos Levéltárba helyeztette. Történt, hogy 1830-ban Miskolczy István, Babarczy Csongrád megyei alispán és egyben Szeged királyi biztosának írnoka és titkára, Szeged történetének tanulmányozása céljából a boszorkánypörök iratait (is) kikérte a tanácstól. A kérelmezőt azonban elutasították, mondván, az iratok „[…] az emberi nemzetnek gyalázatjára szolgálnának, Tiszti Főügyész Úrnak erántok az a kívánsága, hogy ezek Városunk hírének kímélése végett közönségessé ne tétessenek.” A szegedi városatyák háborgó lelkiismerete tehát bizonyos értelemben beismerte eleik dicstelen tettét. A „jogtörténeti lelkiismeret” effajta esetére nem ismerek nyugati példát.

Dr. Balogh Elemér
jogtörténész*

Lábjegyzetek:

[1] Kálmán I. 57. In: Corpus Juris Hungarici I. Budapest, 1899.

[2] Schram Ferenc (közreadó): Magyarországi boszorkányperek. Budapest, 1970-1982. I. 8.

[3] Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Budapest, 1946. 414. Elképzelhető, hogy az egykorú magyar latin szóhasználat a striga kifejezést a korai Árpád-korban talán még létező pogány jósnőkre allkalmazta. Ez legalábbis magyarázatot adna arra, hogy Szent István 2. törvényének 31. fejezete miért böjtölteti a striga hírébe keveredett személyeket, akik nyilván csakis emberek (valószínűleg nők) lehettek.

[4] Bessenyei József (szerk.): A magyarországi boszorkányság forrásai I. Budapest, 1997. 8.

[5] Gerd Kleinheyer/Jan Schröder: Deutsche Juristen aus fünf Jahrhunderten. Heidelberg, 1989. 53-57.

[6] Csak néhány külhoni példa: Quedlinburgban 1589-ben egyetlenegy nap 133 boszorkányt éégettek el; Nicolaus Remigius lotharingiai főbíró Daemonolatria c. munkájában (1595) azzal dicsekszik, hogy 15 év alatt ő maga 800 boszorkányt ítélt tűzhalálra; Würzburg városában az 1629-et megelőző néhány évben 175 személyt égettek el. Vö: Komáromy Andor (szerk.): Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. Budapest, 1910. XIV.

[7] Nem hagyhatom szó nélkül, hogy a kiváló helytörténész Oltvai Ferenc valószínűleg tévedett, amikor ezt írja: „A boszorkányhit nemcsak a tudatlanok körében élt, a tanult emberek túlnyomó része is úgyszólván a 18. század közepéig tudományosan megállapított ténynek tekintette. […] Kiemelkedik közülük Benedictus Carpzovius, a lipcsei egyetem jogtanára (1595-1666), akinek Praxis Criminalis c. műve előírásait Szegeden is alkalmazták. A művet a jezsuiták irányítása alatt álló nagyszombati egyetemről becsempészték az oktatásba és a joggyakorlatba.” A tévedés abban áll,hogy Carpzov nem írt ilyen című könyvet; amit rá vonatkoztathatunk, az a főszövegben említett Practica és a másik, német nyelvű eljárásjogi munka. Ezeket vagy közülük az egyiket használhatták Szegeden a nevezetes boszorkányperek alkalmával is, a Praxis criminalis névvel elhíresült jogforrás azonban egy egészen más mű. Utóbbi az Alsó-Ausztria számára 1656-ban kiadott Peinliche Landtgerichtsordnung (Ferdinandea), amelyet Kollonics bíboros Praxis criminalis címmel latinra fordíttatott. Ezt Nagyszombatban kinyomatta és az országgyűlés tagjai között szétosztotta, majd kérésére Szentiványi Márton 1694-ben a Corpus Juris Hungarici új kiadásának függelékébe is felvette, ahol az 1844-ig minden újabb kiadásban szerepelt is.

[8] Bónis György: A magyar büntetőtörvénykönyv első javaslata 1712-ben. Budapest, 1934. 29-30.

[9] A perbefogott, de halálra nem ítélt további 28 vádlott sorsa ismeretlen; valószínű, hogy ők életben maradtak és legfeljebb enyhébb büntetést kaptak.

[10] „Az egy Rózsa Dánielt kivéve mindannyian szegények, mondhatni a város elzüllött söpredékei s általában véve idegen illetőségűek voltak.” Reizner János: Szeged története. I. Szeged, 1899. 347.

Forrás: http://www.antidogma.hu/node/2756