XX. EGY ÉRDEKES TÖRTÉNET A VOGULISTA TÖRTÉNETIRÓK JELLEMZő TORZITÁSÁBAN     ⇑TARTALOM⇑

Ezt azért írom meg, mert valóságos iskolapéldája a tudatos és szándékos történelemhamisításnak.
Jusztiniánusz keletrómai császár (527-565 Kr. u.) udvarában volt alkalmazásban mint jegyző egy Malalas János nevű pap azért, hogy a birodalomban és a vele érintkező országokban történt fontosabb eseményeket a császári irodában vezetett évkönyvbe a történelmi hűségnek megfelelően hejegyezze.
Ő mint felelős évkönyvíró jegyezte fel a következő tőrténetett.
A kimmériai, Boszporusz mellett lakó, húnok királya Gród a császár uralkodásának első évében Konstantinápolyba ment s ott a keresztény hitre térve megkeresztelkedett.
A császár volt a keresztapja, aki őt gazdagon megajándékozta és rábízta Boszporusz városának a védelmét. Az itt szereplő Boszporusz melletti tengerszoros az Azovi tengert kötötte össze a Fekete tengerrel.
Gród otthon természetesen eldicsekedett a kőrnyezetének sikereiről. Azonban a testvére Mougel, a papság és a katonaság ezt rosszalással vette tudomásul. Mikor azután még a húnok isteneinek arany és ezüst bálványszobrait is összetörette és Boszporuszban bizanci aranyakra cserélte be, kitört a palotaforrada-lom. öt a papoktól felbőszített nép megölte és testvérét Mougelt tette királlyá.
Ugyanezt a történetet megírta 300 év mulva egy Theophancs nevű görög történetíró is, ez adatait Malalas művéből írta ki. Azonban ő már a hún királynak Crednak a nevét meggörögösítette s lett belőle Gordas, Mougel neve pedig görögösen Muagerisre változott.
Újabb 200 év múlva ugyanezt a történetet megírta egy Kedrenos nevű görög történetíró is, aki Theophanes könyvéből vette az adatait. Ö mindent szóról szóra vett át Theophanestől csak a Muagerist nem találta elég görög hangzásúnak, tehát Muagerasra változtatta.
E három Író közül melyik a hiteltérdemlő koronatanu? Kétség kívűl Malalas a kortárs, aki a hún királynak és testvérének a nevét úgy írta le, ahogyan hún nyelven azt kiejtették. A másik kettő már önkényesen görög Írásmód szerint jegyezte fel a hún. Neveket, tehát azokat eltorzította.
De éppen így torzítva, vagyis hamisan írva nagyon kapóra jött a két hún királynak a neve a vogulísta történetíróknak, akik ahelyett, hogy lenyomozták volna ez utóbbi források hitelt érdemlő voltát - mint e sorok írója - neki estek a Muageris névnek és elkezdték elemezni és magyarázni.
Szabó Károly és Thúry József az ő nevében találták meg a magyarság névadó ősét. Hóman Bálint szintén Muagerist tette meg az egész magyarság névadó ősének, Gordas nevéből pedig Ogorda-t és Onogorda-t csinált, mert ő az onoguroktól származtatta a honfoglaló magyarokat.
Németh Gyula "A Honfoglaló Magyarság Kialakulása" círnű könyvének a 176. oldalán pedig ezt írja: "A két szóbanforgó király közül tehát az egyiket Mougerisnek, a másikat Gordasznak hívták. Az első Magyerinek hangzott, Górdas nevét Ogurdának olvasom, amely névhez a ,da' beceképző járult."
Nem tudom elhinni, hogy ezek közül a neves vogulista irók közül egyiknek se jutott volna eszébe utánanézni az eredeti forrásnak Malalas könyvében.
Vagy is itt a történeti igazságot szándékosan mellőzték, hogy a magyar népnek az erdőbújó és az oláh cigányok életszintjén élő voguloktói való származását bizonyíthassák.
Minden nyelvészünk és történetírónk, Németh Gyula után, a szavak végéhez ragasztott "d" betűt becézőképzőnek minősiti. Pedig ez sohasem volt. Becézni annyit jelent, mint kicsinyíteni, az alapszó a latin "bos" , ennek a jelentése magyarul ökör, vagy tehén. Ha e szó tövéhez "ce" magyar kicsinyítő képzőt hozzá ragaszt juk, akkor lesz belőle "bece", kis ökör, vagy is borjú. Dunántúlon még ma is bocinak, becének, vagy beccének nevezik a kisborjút.
A "d" képző azonban a szó alapjelentését nem kicsinyíti, hanem ellenkezőleg, felfokozza. PId. Mogyoród nem egy árva mogyoróbokortól kaphatta a nevét, hanem egy erdőnyitől. Diód, Almád hasonlóképpen csak sok dió- és almafától kaphatta a nevét. Ugyanezt bizonyítják Nyüved, Tinód, Ebed, Tyukod, Kölesd, Kányád, Szunyogd, Bogárd stb. "d" képzős helyneveink. Névadásnál mindíg a feltűnő, a sok lehetett és volt az érdekes, a megörökítendő!
Erre vonatkozólag van két félre nem magyarázható okleveles adatunk is. Az egyiket IV. Béla királyunk adta ki 1269-ben egy Benedek nevű hű emberének, amelyben Mogyoród (Munerod) nevű falut adományozott neki, amelyet az oklevél szerint Mogyorósnak (Muneros) 16;:) is hívtak. (Fej. IV. 3. 522.) A másikat Ill. Endre kírályunk 1298-ban, Baas fiai részére adta ki. (W. V. 185.) Ebben Szárazd tolnamegyei községet adományozta el ezeknek. Az oklevél ezt a községet szószerint "Egenzáraz"- nak írja. Ez pedig mai nyelvünkön igen szárazat jelent.
Letagadhatatlan tény tehát, hogya "d" képzö az alapszó jelentését nem kicsinyítette, hanem nagyította, vagyis fokozta.
De Németh Gyula kitalálta a kicsinyítést és azóta valamennyi histórikusunk és nyelvészünk kivétel nélkül utána mondta ezt a valótlan elnevezést. T. i. .egyetlen egy sem olvasta el az Arpádkori Okmánytárunkat, mert különben ők is rájöttek volna arra az igazságra, amire e sorok írója.
Foglalkoznom kell még okvetlenül Padányi Viktor egy idevágó megállapításával is, amely Dentumagyaria című könyvének 258. oldalán található, ahol is az Ogurda és Muager nevekről azt mondja, hogy tények. Pedig ahogyan kimutattam, egyáltalában nem tények, hanem vaskos tévedések, sőt talán tudatos hamisítások. Kár, hogy nem olvasta el ö sem Malalas Chronographiáját. Azt is írja itt, hogy népünk zöme a Tigris és az Eufrátesz forrásvidékéről, Evilat földjéről érkezett Meetiszba és onnan 170 évi erőgyűjtés után a Kárpátok ölébe.
Tulajdonképpen ugyanazt állítja, amit e sorok Írója, csak az időben és a szereplő nép nevében van köztünk nagy eltérés, mert ő Arpád hódító népét származtatja innen és ezt nevezi népünk zömének. Pedig ez a zöm az volt, amely már Ősidők óta mint telepesnép szállta meg, foglalta el a Kárpátmedence területét, amelyikből nem Arpád hódító népe származott, hanem az őslakosság, a későbbi magyar nép alsó rétege, amelyet a Kárpátmedencében talált, hódított meg és tett szolgájává éppen Arpád hódító népe is.
Hogy e két népelem közül melyik volt a zöm, azt pontosan megmondja az 1848. évben megállapított népszámlálás idevonatkozó pontos adata. Eszerint a nemesek, vagyis a hódító magyarság utódainak létszáma 539.350 lélek volt, a nem nemeseké, vagy is az őslakosság utódaié pedig 10,960.650 lélek volt. Melyik volt hát a zöm?
Azután könyve 273. és 274. oldalán ezeket írja: "Soksok meghajszolt szabír szegénylegényt nyelt el kirnerült gebéjével együtt a csalóka semlyékek mélye, amíg a Meotis mocsár birodalmának kacskaringós utait, menekülő vadakat követve kitapasztalták ezek a bújdosók
... Csupa férfitársadalom a mocsarak mélyén. - Előbb csak kisebb rablóbandákban, félig betyár, félig katona kötelékekben küzdenek a fennmaradásért.
Lovat, marhát a Don vidéki kazárcsordákból, ménesekből csaptak ki egy-egy hirtelen támadással maguknak, egyéb szükségleteiket a Krímbe eszközölt rabló kírándulásokon görög, örmény, gót meg zsidó kereskedők portékáiból raboltak össze, asszonyokat meg a kiterjedt mocsárvilág környékén visszamaradt kísebb-nagyobb alán maradványok telepeiről, stb."
Mindez így történhetett volna, ha annak a vidéknek a népe a nyulak társadalmához, nem pedig az emberfarkasokéhoz tartozott volna, ha az elrabolt leányoknak, asszonyoknak nem lettek volna szeretőík, vőlegényeik, férjeik, apáik testvéreik.
Ezt a mesét a rómaiakról már régen megírták. Bizony ott is csak mesének bizonyult. A "Magyar nembeli Opos tépett kis csapatával megérkezett és személyében megjelent az egyetlen dolog, ami a bújdosók világából még hiányzott, a széles látókörű, előkelő, tekintélyes vezér, a sok kisebb-nagyobb kötelékeket egy kézbe összemarkoló szervező. Ezzel a bújdosók tömege társadalommá, az általuk megszállott mocsárbirodalom egy ideig talán kazár keretben, támogatással, szövetségben, vagy fennhatóság alatt országgá vált. Dentumagyaria megszületett."
Erre az Írásra az a tárgyilagos megjegyzésem, hogy őt elfogulttá tette saját elmélete, amely szerint a honfoglaló magyarság zöme szabír volt, s ezek pedig Szubartuból lettek kiűzve a gyilkos mohamedánok által s ezek az elárvult szegénylegények csak rablóbandákká alakulhattak át a Meotis mocsarai között.
Pedig a rablás nem társadalmi alépítmény, fundamentum, mert minden társadalom létfeltétele, összefogó ereje a kölcsönösen és a társadalom minden tagjától végzett és megbecsült, azonkívül egyedül értékeIt termelő munka, s az így termelt javak érték szerinti békés kicserélése a szilárd jogbiztonság védelme alatt. A rablás lehet alapja egy rablóbandának, de nem egy dolgozó társadalmi együttesnek, mert a rabló csak rabolni tud mindenkitől. Azáltal pedig, hogy új főnök kerül az élre, még nem lesz a rablóbandából békés dolgozó társadalom, mert egy társadalmi rend megváltoztatásához, annak minden sejtjének, egész belső szerkezetének a megváltozása szükséges.
De teljesen indokolatlan is ezeket a Kaukázus déli részéről az északi oldalra, a mocsárvilágba elbújtatní, ott ugyanis már kívül estek a mohamedánizmus kegyetlen üldözési körén, mert a Kaukázus gerincén túl, vagyis attól északra, a mohamedanizmus még átmeneti időre sem tudta a lábát megvetni. Ott egyetlen nép sem lett mohamedán vallású abban az időben.
Az érdekes éppen az, hogy az egyetlen átjárót, amely a Kaukázuson átvezetett, éppen azok a szabír-húnok tartották kezükben és őrizték már a VI. században, akikből Padányi a menekülteket származtatta.
Malalas Chronographiájában megírta, hogy Jusztinián császár Boa szabír királynő szövetségét fejedelmi ajándékok mellett évi pénzjáradékkal is biztosította a maga részére, mert a perzsák is meg akarták a maguk részére nyerni.
Hogy a honfoglaló magyarok között voltak-e szabír eredetű nemzetségek, ki tudná azt felelősséggel és bizonyíthatóan állitani? A lehetőség kizárva nincs, nem is volt, mert azok az egymáshoz önként csatlakozó törzsek sokszor igen kőnnyen változtatták barátaikat és társaikat. Csak egy nagy érdek kötötte őket össze szorosabbra, ez az élet- és vagyonbiztonság volt. Ha ezt egy másik csoportosulásban előnyösebbnek ítélték, odahúzódtak.
De igazán nem is látom indokolt értelmét a külőnbőző találgatásoknak a honfoglaló magyarság népi összetételére, hadi szervezetére, foglalkozására és műveltségére nézve, mert kevés olyan nép van, amelynek múltjáról olyan régi, megbízható és bő értesítés maradt volna fenn, mint a Biborbanszületett Konstantin keletrómai császár könyvében a honfoglaló ősőkről.
Ennek a műnek a szerzője maga a császár volt, aki tehát nevének tekintélyével is jótállt a könyvében megírt adatok hiteltérdemlő volta mellett. De magát a kőnyv anyagát azok a bizánci tudósok hozták össze és értékelték ki, akik mint jegyzők, a császári udvarban állandó alkalmazásban voltak, akik tehát hiteltérdemlő felelősséggel tartoztak a császárnak.
Értesüléseiket ezek az udvari emberek sokféle forrásból meríthették. Ezek között álltak a diplomáciai jelentések és a birodalom környékét járó papok, akik a keresztény hitet terjesztették el, s mint ilyenek, minden népnek széles rétegével érintkeztek. Azonkívül a Fekete-tenger felső vidékén lakó nomád népek és a birodalom közt állandósított követjárások is sok értékes értesülést adhattak.
Volt egy igen elsőrendű közös érdeke úgy a bizánci császárságnak, mint ezeknek a népeknek, még pedig az, hogy a mohamedanizmus terjedését a Kaukázus hegységnél megállítsák. Mert ellenkező esetben nemcsak Konstantinápoly jutott volna veszélybe, hanem ezeknek a nomád népeknek a biztos felvevő piacai is, a Fekete tenger feletti városok is. Ezeknek a száma pedig már Kr. u. a VI. században 30 és 40 között volt. Ezek a kölcsönös gazdasági kötelékek pedig erősebb kapcsolatot jelentettek, mint a szimpátia szálai.
A császároknak sok pénzébe került ez a barátság, de megérte, mert a birodalom léte, fennállása forgott veszélyben a perzsák és az arabok gyilkos támadásai kővetkeztében.

XXI. MIT ÍRT A BIBORBAN SZÜLETETT CSÁSZÁR A HONFOGLALÓ MAGYAROKRÓL?     ⇑TARTALOM⇑

Említett könyvének egész 38-ik fejezetében teljesen a turkok történetével foglalkozik. E fejezet címe: "A turkok népéről és az honnan vezeti le eredetet." Tehát először is meghatározza, hogya honfoglaló magyarság turk, vagyis török volt. Azután azt írja, hogy a turkok a kazárok szomszédságában laktak azon a helyen, amelyet első vajdájukról Lebédiának neveztek.
Hét népből, vagy néptörzsből állottak. Uralkodó fejedelmük sem saját, sem idegen sohasem volt. De voltak hadi vezetőik, vagyis vajdáik, ezek között az első Lebed volt, akihez a kazár kagán egy igen előkelő kazár nőt adott feleségül.
Tehát ugye nem holmi mocsárból szalasztott szegénylegényekből és rablókból állott az ősök népe?
A már említett bessenyőtámadás után a kagán nemsokára magához hívatta Lebedit, aki megérkezve megkérdezte a kagántól, hogy mely okból hívatta. "Erre a kagán azt felelte, hogy őt, mint a turkok vezetői közt az elsőt, azonkívül tapasztalt és okos férfiút, azért hívatta, hogy népének uralkodójává tegye azzal a feltétellel, hogy neki aláveti magát."
Lebedi. megköszönve a jóindulatot, elhárította magától a felkínált uralkodói méltóságot, mert erre ő nem alkalmas, hanem maga helyett egy másik vajdát, Álmost, vagy ennek fiát Árpádot ajánlotta, mint rátermettebbeket.
Tetszett a kagánnak ez a beszéd, azért azonnal kőveteket küldött a turkok vezető embereihez, hogy ezekkel e fontos ügyet megtárgyalják.
A helyszíni megbeszélések eredményeképpen a döntés Árpád megválasztása mellett történt, ..mert ő okosságra, bölcsességre és vitézségre nézve kiváló, és ilyen uralkodói tisztség betöltésére alkalmas".
"Árpádot tehát kazár szokás szerint pajzsra emelték és fejedelmükké tették. És Arpád előtt a turkoknak más fejedelmük nem volt, akinek utódai közül választják manapság is a fejedelmeket."
Ez utóbbi bekezdést azért vettem ide, mert pár évvel ezelőtt a magyar újságok mind az öt világrészben tele voltak azzal a hírrel, hogy Almos fejedelem csontvázát megtalálták Zemplén község mellett egy fakoporsóban. Mivel a csontváz feje nem a helyén volt, hanem a válla mellett, azt állapították meg, hogy a törzsfők Arpád tudtával megölték, lefejezték, mert erősen központosított rendszert akart a törzsek szabadságának megnyirbálásával bevezetni.
Megírtam azután, amit Konstantin császár, a kortárs, a könyvében megállapít, hogy Álmos sohasem volt a magyarok fejedelme, mert az első fejedelem a fia, Árpád volt. Nem kellett tehát azért Álmost megölni, hogy Arpád lépjen örökébe, amikor Konstantin császár hitelt érdemlő állítása szerint Árpád volt az első fejedelme a hódító magyarságnak.
Azután megkérdeztem azt is, hogy a csontváz megvizsgálói találtak-e egy kettévágott nyakcsigolyát, mert ez bizonyítaná kétségtelenül a lefejezést. De nem kaptam választ.
Végül sok egyéb becses közlés mellett Arpád családjának az összes tagjait, az unokákig bezárólag, névszerint említi a császár. A többek között Arpád unokájáról, Tevel fia Termacsról azt írja, hogy az most tért vissza Bulcsú karchával, Turkia harmadik fejedelmével, kegyben elbocsájtva. Ez az év pedig a 943. év volt.
Újabban dr. Györffy György kezdeményezésére több fiatal histórikusunk állítja, hogy nem Arpád volt a magyárok fejedelme, hanem Kurszán, Arpád csak a Gyula volt, vagy is az ügyek intézője, a kormányzó.
Györffy, Ibn Ruszta arab és Gardizi perzsa Írókra hívatkozik, akik. azt írták meg, hogy az etelközi magyaroknak két vezetője volt, az egyik a főkirály, a Kende, a másik pedig a Gyula aki az ügyeket intézte.
Ez a megállapítása tökéletesen egyezik a két idézett író közlésével.
De, hogy ebből hogyan következik az a tény, hogy nem Arpád, hanem Kurszán volt a főfejedelem, azt logikusan kikövetkeztetni nem lehet. Az az érve sem helytálló Györffynek, hogy az egykorú német krónikások Arpád nevét nem is említik, hanem csak Kurszánét. De ezzel szemben a magyarokkal barátságos viszonyban élő keletrómai császár, Konstantin, Arpád minden leszármazóját névszerint megemlíti könyvében, de Kurszánról egy betűt sem Írt.
Megállapításom szerint Kurszán a nyugati határvédő csapatoknak volt a parancsnoka, ezért ismerik a németek. A halálát is az okozta, hogya bajorok 904-ben meghívták egy barátságos lakomára magukhoz és ott kíséretével együtt felkoncolták. Ez a tény maga világosan bizonyítja, hogy Kurszán nem lehetett a föfejedelern, mert az nem mehetett volna el holmi határszéli lakomákra. Géza fejedelem még Nagy attó császár quedlinburgi ünnepeltetésére sem ment el személyesen, hanem követeit küldte oda. Pedig személyesen ott volt a keletrómai császár, a francia király, az összes germán fejedelmek és hercegek és a szláv királyok is ott voltak.
Konstantin császár emlitett könyvében megírta a honfoglaló törzsek neveit is. Ezek: a kabarok 3 törzse, a Nyék, a Megyer, a Kürtgyarmat, a Tarján, a Jenő, a Kara és a Kaza.
Ezek közül a magyarság névadó törzse a megyer, vagy magyar törzs lett, melynek vajdája a fejedelemmé választott Arpád volt. Igy lett a magyar törzs a többi között rangban az első és a vezető törzs, késöbb pedig az egész népnek névadója.

XXII. HONNAN LETT A MAGYAR NÉV?     ⇑TARTALOM⇑

A vogul .manszi" szóból, - felelt rá Hóman Bálint, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, magyar közoktatásügyi miniszter, egyetemi tanár, stb. Ez a kérdés el van döntve, téhát vitathatatlan annál is inkább, mert egy nyelvészprofesszorunk – természetesen Németh Gyula - segített is neki, mondván, hogy a "manszi" és a "magyar" szavak hangtanilag megfelelnek egymásnak.
Hóman szóegyeztetése és származtatása így szól: "A vogulok magukat saját nyelvükön manszinak nevezik. Ha ehhez hozzáragaszt juk a török "er" szót, amelynek a jelentése ember, lesz belőle manszeri, ebből lett a mogyeri, ebből pedig a magyar név". Ügye, milyen egyszerű?
De nézzünk mögéje e nyelvészeti találmánynak. Helyes- e ez a szófejtés? A "ma" szótag tényleg benne van a "magyar" és a "manszi" szavakban. Eddig tehát hangtanilag megegyeznek egymással. De a könnyű kiejtésü "nsz" hangokból sohasem lesz a minden nyelv két legnehezebben kiejthető hangja a "gy" és az "r".
A "gy" hangtanilag nem rokona az "n" betűnek, mert a "dj" hangokból származik. Például: mondja, módja, védje, szidja, áldja, hazudja. Tehát a hangértékük sem egyenlő.
Az "r" hang pedig a nyelv pergő mozgásából, vagyis a legnehezebb működéséből, munkájából származik.
Hogy kiejtése milyen nehéz, mutatja az, hogy egy sereg nyelv a szó végén, nem is ejti ki, a szó elején és közepén is csak gyengén rezegteti nyelvét.
Minden nyelvnek egy törvénye van és ez nem a hangokból álló, a beszélt nyelvnek, hanem a beszélő szerkezetnek a törvénye, amelynek legfontosabb része az a mozgó, vagy pergő húsdarab, amely a nyelvszarkezetben a hangokat kialakít ja. Ennek a törvénye pedig az, hogy minél kevesebb munkával, könnyebb szájmozdulattal alakítsa ki ez a beszélő szerkezet a gondolatot közvetítő hangokat és szavakat. Például: a görög nyelv négy száj mozdulattal alakítja ki ezt a szót "Ókeánosz". a többi európai nyelv, a magyar is három mozdulattal mondja "óceán", az amerikai angol, egy szájmozdulattal: "Osn". Nem mondja ez négy száj mozdulattal, hogy "vakáció", hanem kettővel. "vikesn". Az amerikai nagyon szereti a televiziót, de nem öt száj mozdu lattal ejti ki, hanem gyenge hárommal: televisn.
A "manszi" olyan szó, amelyet az emberi nyelv az ősidőktől kezdve könnyü kiejtésűvé csiszolt és kisímitott. Ebből tehát nehezebb kiejtésű szó az emberi nyelv megváltozhatatlan ősi törvénye szerint nem lehet!
Már pedig a "magyar" szó kiejtése sokkal nehezebb, mint a manszié, tehát akkor a magyar név nem származhatott a mansziból.
Ugye milyen egyszerű a nyelvészeti tudomány is? Csak az emberi konok célzatosság teszi zavarttá és nehézzé, de csak azért, hogy a maga céljára csűrje és csavarhassa.

XXIII. HONNAN SZÁRMAZOTT A MEGYERI TÖRZS?    ⇑TARTALOM⇑

Annak a nyolc törzsből összeverődött szövetséges népnek ez a megyeri törzs volt nemcsak a kerete, hanem az összefogó ereje is. Ha a fejedelem választása úgy történt, amint azt a császár leírja, akkor abban feltétlenül ennek a vezértörzsnek a megkülönböztetett értéke volt a döntő.
Bölcs Leó keletrómai császár Konstantin elődje és édesapja, Arpád fejedelem kertársa a "Taktika" cí men írt művében ezeket írja a honfoglaló őseinkről:
"Népes és szabad ez a turk nemzet, minden kényelem és élvezet előtt arra törekvő, hogy ellenségei előtt magát hősileg viselje. Ez a nép tehát a bajt és fáradságot nemesen tűrő, hideget, meleget kiállva, a szükségletekben való fogyatkozást mint pusztai nép fel sem veszi."
Tehát a vezértörzsnek elsősorban kellett e tulajdonságokkal rendelkezni és ennek a vezértörzsnek "megyeri" volt a neve.
Ha ezt a szót elemezem, meg kell állapítani a tövét és a ragját. A szó töve "med", a ragja pedig "er". Ezekből alakult a meder, vagy médjer név, ami idővel a könnyebb kiejtés törvénye szerint megyer. Illetve magyar lett. Az "er" Arpád népének nyelvén a turkban, mai kiejtéssel törökben férfit, vagy valahonnan eredőt jelent. A mai nyelvünkben is beszélünk nemcsak a folyó, hanem az emberek, a népek eredetéről s az emberi cselekedetek eredményéről is.
Honnan eredt tehát az az embercsoport, néptörzs a megyerí, amelynek Almos volt az első vajdája? Világosan megmondja maga a név: a méd nevü népből. A méd is hún, vagy turkfajta lovasnép volt, fejlett állattenyésztéssei és részben földműveléssel foglalkozó törzsek szövetsége. Már Kr. e. a IX. században szó van az asszir feliratokban a médek, vagy madajok, madák országáról, ahonnan Tiglatpileszár asszir király nagy hadi zsákmánnyal különösen sok tevével és lóval tért haza.
Assarhaddon 673-ban Kr. e. hadat vezetett a távoli médek a "pattusarik", vagyis a pártusok ellen s onnan szintén sok ló és teve zsákmánnyal tért haza. . A partus a méd testvérnépe volt. Sokutu japán történész szerint a médek és pártusok régi területén még ma is sok magyar hangzású helynév van. Erre Hóman Bálint akkori közoktatásügyi miniszter figyelmét fel is hívta, aki azt felelte neki, "sajnos nem vagyok nyelvész". De a "manszit" mégis kitalálta.
A babiloniak "ummanmandák" néven nevezték a médeket,mikor ezek Kr. e. 614-ben elfoglalták Assziria régi fővárosát, Assurt s ezt a vérszopó népet végleg letörték. A babiloni kronikás így írt róluk: "Marduk isten segítőt adott Babiloniának . .. az ummanmandák királyát, akinek nincs párja ... felűlről és alulról leterítette Assziriát mint az árvíz, bosszut állt Babílonért, mindenért megfizetett".
Egy másik nyom: Herodotos görög történetíró mint kortárs azt írta, hogy a perzsák méd ruhát hordanak, mert ezt szebbnek tartják a sajátuknál. Ez érthető is, mert az árjáknak eppúgy, mint a semitáknak a felsőruhája egy darab lepedő volt, amelyet a jobbvállon biztosítótűvel tűztek össze. Ilyen volt a rómaiak tógája, a görögök chitonja s a semiták chitonettje, testreszabott felsőruhája a lovas szkitáknak, így a médeknek és a magyaroknak is volt. Ez a magyarázata annak, a máig is fennálló ténynek, hogy a perzsák ősi diszruhája egészen magyar formát mutat. De a perzsáknál ma is köztudat a magyarokkal való rokonság. Egyik ismerősöm mondta el, hogy mikor a párisi Sorbonne egyetemen tanult, voltak neki perzsa tanuló társai is, akik tűntetőleg tartották vele a rokonságot. Ez a hagyomány pedig csak a médekre vezethető vissza, mert a perzsák az árja népekből származnak.
A médek papjait éppúgy mágusoknak hívták, mint a sumirokét, mert Sumiria leigázása és népének szétűzése után a sumir mágusok elsősorban a szomszéd médeknél találtak menhelyet. ezért a médek vallása megegyezhetett a sumirokévaI, sőt a nyelvük sem lehetett egészen idegen.
De később a nagy hatalommá fejlődött perzsa nép második Cirus királyuk alatt a VI. században Kr. e. a médeket legyőzve országához csatolta. Kr. e. 529-ben a partusokat is leakarta törni, de az ellenük vezetett harcban életét vesztette.
Megemlékezik a médekről és partusokról Ammianus Marcellinus római tábornok történetíró is, aki országaikat személyesen bejárta. Médiáról azt írja, hogy "bővelkedik várformára épített gazdag városokban és falvakban. Azon a területen a mágusok szántóföldjei nagyon termékenyek. Hivatkozott Plátóra a nagy görög bölcselőre is, aki azt mondta, hogy a mágizmus a legtisztább istenhit. Vitéz nép és a partusok után a legfélelmetesebb. A partusok pedig azt tartják mindenki között a legboldogabb embernek, aki a csatában leheli ki lelkét. Akik véletlenül halnak meg, azok elfajzottak és gyávák.
Kr. u. 262-ig tartott a partusok és médek uralma a perzsák felett. Ekkor Ardasir perzsa vezér nemzeti forradalmat szervezett s a partusokat és médeket letörte. A régi perzsa főváros Persepolis mellett egy sziklafalba be van vésve az a jelenet, amikor Ardasir lovával agyontapossa Artabánt. az utolsó Arsach, vagyis méd uralkodót, valamint az is, hogy a parszi főpap lovával agyontapossa a méd főmágust, akinek homlokán látható a kígyó, a mágus papok jelvénye.
A zsidó Bibliában a kígyó képviseli a gonosz tudást, amelynek fájáról s annak gyümölcséből megeteti az első emberpárt és azok ezért kárhoznak el. Ennek magyarázata az, hogya sémi és parszi papok engesztelhetetlenül gyülölték a méd mágusokat fölényes tudásuk miatt. Bizonyíték rá Archimedes, akit a tudomány görögnek tart, pedig a neve azt jelenti, hogy uralkodó, tehát előkelő méd. A görög nyelvben archomai magyarul annyit jelent mint uralkodni, a medes pedig méd embert jelent.
Ettől fogva a történelem a médekről és partusokról nem emlékezik meg, pedig ők állították meg a terjeszkedő római birodalmat az Eufrátesnál.
Hova lettek? Egyrészük megbékélt helyzetével, ők lettek a perzsa hadsereg lovasosztagai, mert a perzsa gyalognép volt. A perzsákkal egyenlő joguak lettek, így lassan perzsává váltak nyelvileg is, bár ők is erős hatással voltak a perzsa nyelvre, amely tiszta árja jellegét el is vesztette.
Azok a méd és pártus törzsek pedig, amelyek a szabadságot minden emberi értéknél többre becsülték, átkeltek a Kaukázus északi oldalára, a Kubán és a Don vidékére s ott más rokon törzseket is magukhoz csatolva megalakították a hódító magyarság népét, amelynek vezértörzse a médektől származó medjerimegyeri törzs lett.
De 800 körül a náluknál számra nézve is erősebb bessenyő néptől megtámadva kettészakadtak. Egy részük - a turk katonanép - nyugat felé vonult s a mai hazánknak lett hódító és névadó néprétege. A másik rész, amely a Kaukázus vidékéről sodródott el a turkekkal - a szabartói néprész - visszatért a régi földjére a Kaukázusba a perzsa részek felé, amint azt Konstantin császár hiteltérdemlően megírta. Ezen a területen egészen a tatárjárásig fenntartották magukat.

XXIV.  A MAGYAR NÉP VOGUL SZARMAZÁSÁNAK TÉVTANA     ⇑TARTALOM⇑

Itt arról a nagy tévedésről kell írnom először, amely szerint a magyar nép és vele a magyar nyelv az emberi nyomoruság legalsóbb fokán vergődő voguloknak és egy magára sokat adó török népnek a nászából származott volna a Kr. u. az V. században a vogul őserdőben.
Az összekelés után ez a hódító katonanép átvette a vogulok szószegény nyelvét, de a magáéból is megőrzött bizonyos szómennyiséget. Az új nyelv jellege azonban mégis vogul, vagy amint elkeresztelték finn-ugor lett.
Nem értenék az összehasonlító nyelvészethez és az oknyomozó történetíráshoz, ha a magyar és a finnugor nyelvek közti rokonságot tagadnám. A nyelvi rokonság származásáról és mikéntjéről e könyv másrészén is adok bő felvilágosítást. Most a kellő nyelvészeti és történeti tények alapján csak a fenti mesét fogom megcáfolni, mert ez nemcsak a történeti események nem tudása, hanem azok tudatos meghamisítása is irányítva a magyar nemzettel szemben elfogult, sőt ellenséges erőktől.
Nem azért tagadom, hogy újat mondjak, vagy feltünést keltsek. Ilyen hiusági szempont távol áll tőlem, mert mindenben és mindíg az igazságot kerestem és szolgáltam. Amit mondok, az hosszú és alapos kutatómunka eredménye. E gyarló mese elindítása és kezdeményezése Sajnovits János jezsuita atya nevéhez fűződik. Ez korának híres természettudós a és csillagásza volt .. Mint ilyen lett az "Óbudai Csillagda" egyik vezetője s mint ilyen nyert kiküldetést Északnorvégiába, hogy ott csillagászati megfigyeléseket végezzen és az "Északifényt" tanulmányozza. így került a lapp nevű és finn rokonságu nép közé, amely akkor is miként ma is Norvégia és Finnország északi részén az északi sarkkör míndkét oldalán lakott és rénszarvas tenyésztésből éldegélt.
Miután munkája hosszabb időre odakötötte, megismerte a nehézsorsu lapp népnek nemcsak életkörülményeit, hanem a nyelvét is. Valószínű, hogy egyes szavakat maga is megértett, sőt magát is megtudta értetni.
Annak örömére, hogy nyelvrokonokra talált, meg is írt egy könyvecskét latin nyelven és azt még hazafelé utaztában Kopenhágában, Dánia fővárosában ki is nyomatta 1770-ben. Ennek címe: "Demonstratio idioma hungarorwn et lapponum idem esse", magyarul: "Bizonyítása annak, hogy a magyarok és a lappok nyelve ugyanaz."
Pedig nem ugyanaz, sőt csak igen távoli rokonságban van egymással e két nyelv. Megállapításom szerínt a lappok nyelve kőzelebbi rokona a magyar nyelvnek, mint a vogul, de a.két nyelv azonossá nyilvánítása teljesen alaptalan.
A tudós csillagász, mint nyelvész megbukott. De vele mindazok megbuktak, akik megállapításait magukévá tették és oly fölényesen hirdették, vagy hirdetik még ma is.
Mert ha valaki azt állítja, hogya magyarok és a székelyek, a németek és az osztrákok, az angolok és az Egyesült Allamok-beliek nyelve ugyanaz, igazat mond, mert állítását tökéletesen be tudja bizonyítani. De, aki azt állítja, hogy a franciák és a spanyolok nyelve ugyanaz, már erősen téved, mert e két nyelv között csak rokonság állapítható meg. Éppúgy a magyar, lapp, finn, vogul, osztyák stb. nyelvek között csak rokonság, mégpedig nagyon távoli rokonság bizonyítható be.
Sajnovits téves megállapítását mégis sokan magukévá tették, sőt kibővítették a vogul-osztyák nyelvrokonsággal is.
Trócsay Zoltán magyarszakos középiskolai tanár, egykori egyetemista társam, "Észak nomádjai" című 1940 körül megjelent könyvének a 82. oldalán pld. így ír:
"Egy vakmerő tudós, Sajnovits Jánosjezsuita meg merte írni azt a megdöbbentő tapasztalatát, hogy a magyar nyelv és a lapp nyelv azonos. A kutya ugat, a karaván halad. Hiábavaló volt a tudománytalan közvélemény minden tiltakozása, a tudomány tovább halad azon az úton, amelyet számára Sajnovits és immár több külföldi tudós is kijelölt."
A tudománytalan, rossz képzésű magyar szót az a Szinnyei József írta le először, aki a Budapesti Tudományegyetemen a finn-ugor nyelvészet tanára volt s azt hirdette, hogy a tudományhoz fogalma sincs azoknak, akik tagadják a magyar népnek és nyelvének a voguloktól való származását.
Körülbelül 200 olyan finn-vogul és osztyák szó van, amelyekre a magyar nyelv rokonságát meg lehet állapítani. De milyen fokú nyelvrokonság ez, mikor mi, ha közbeszédben nem is, de az írásban kőrűlbelül 15.000 szót használunk. A magyar kézi szótárban körülbelül ennyi szó van s ezek mindegyikét ismeri a született magyar.
Hogy zsugorodhatott össze 200 szóra a magyar nyelvben éppen a finn, vogul és osztyák szókincs, mikor a magyar nép finn-ugor származású, a vogulisták szerint? Mikor az őserdei hazában ők voltak többségben s a hét hódító törzs között is a legnépesebb, a névadó, a vogulmansziból kihámozott megyeri törzs volt szerintük?
Azután hogy van az, hogy az őserdőben visszamaradt vogulok nyelvét mi vogul-magyarok nem értjük meg, mikor nyelvünk és népünk "egy tőröl" hajtott, Hóman Bálint megállapítása szerint. Legalább oly mértékben meg kellene értenünk a vogul-osztyák nyelvet, mint ahogy megértik egymás nyelvét a szláv törzsek.
Nemde a vogul szókincs nagyobb részének benne kellene lenni a magyar nyelvben, mert valamikor az egész benne volt? Hogyan párologhatott el annyi vogul szó a magyar nyelvből? A szavak nem párolognak el, mert nem cseppfolyósak, csak elévülnek, ha nem használjuk őket. De hogyan kerülhettek ki a gyakorlatból, amikor ugyanaz a vogul-ugor népegy-veleg él még ma is a magyar hazában a vogulisták szerint?
Beszéltem e kérdésről otthon, egy nagyműveltségű főpappal. Mikor a történeti tényeket felsoroltam neki, láttam, hogy elszontyolodott .. Rosszul esett neki a kiábrándulás, mert Hóman a mesemondók varázsával hatott rá. Hogy is mondja ő? "A történeti magyar nép születéshelye a nyugatszibériai erdőrégió és az euráziai steppe határvidéke. Benne az urali és altáji népcsaládnak egy-egy ága a finn-ugorság keleti satörökség nyugati ágából szakadt előmagyarok és onogurok egyesültek új, tartós vér közösségben. Talán az ősidőben végbement keveredésben két különböző vérmérsékletű és jellemű nép egyesülésében kereshetjük a magyar faj életképességének egyik okát." (Magy. Tört. 32.)
Ma a vogulok létszáma körülbelül 5000 ember. Akkor 1600 évvel azelőtt, mikor ez az egyesülés megtörtént volna, legfeljebb 20 főnyi vogul élt, mert 1600 év alatt 20 emberből lesz kb. 5000. De 20 ember, négy család, még nem tesz ki egy népet. Tehát vogul hiányában és török hiányában is ez az összeházasodás nem történhetett meg.
A főérvemet erre vonatkozólag a végére hagyom. Addig még egy két érdekes dolgot elmondok. A voguloktói való származás helytelen és értelmetlen elméletének hívei még az emigrációban is vannak, bár a régi idegen és ellenséges hatalomnak nyomasztó hatása már megszűnt.
Annak idején csak annak termett babér és kenyér, aki egy követ fújt velük. Példa rá Németh Gyula, akit a vogulisták az Akadémia pénzén küldtek ki hosszú időre Törökországba és tettek meg Magyarországon egyetemi tanárnak. Támogatta is ez Hóman nyelvészeti ta- Iálmányát, hogy a vogul-manszí névből hogyan lett a magyar nép neve. Ezeket az emigráció beli vogulistákat jellemzi, hogy nagyon meggyözödésesnek és fölényesnek mutatkoznak. Azt tartják, hogy ők a céhbeli és a fémjelzett tudósok, megállapításaik tehát örökérvényűek s megdönthetetlenek. Míg a másik oldalon vannak szeríntük a műkedvelők, akiket csak hazafias buzgalmuk ment meg a szigorú bírálattól. Ezt az osztályozást Bogyay Tamás "A Magyarok Eredete és östörténete" című cikkéből vettem át, amely megjelent az "Új Látóhatár" című folyóirat 3. évfolyamának 3. számában, 1960-ban. Ebben közölte, hogy a "Budapesti Tudományegyetem Magyarság Tudományi Intézete" a nagyközönség részére előadásokat rendezett kíváló szakemberek bevonásával. Ezek előadásait azután az Intézet könyvalakban is kiadta. Ennek előszava így foglalja össze a magyarság őstörténetére vonatkozó eredményt:
"Kutatásaink summája ez: A magyarság eredete szerint sem nem mongol, sem nem árja nép, hanem az Európa északkeletén kialakult finn-ugorságnak egyik életerős friss hajtása. A magyarság önálló külön életét Kr. e. 1000. év táján kezdi meg az Ural hegység európai oldalán. Ez első uralinak nevezett őshazában körülbelül 1500 esztendőt töltött el. Itteni életének utolsó századaiban átkerült ugyanezen a részen könnyen járható Ural hegység keleti oldalára, ott elhagyva régebbi erdőlakó, gyűjtögető életmódját, áttér a lovasnomád életformának nyugatszibériai szerényebb formájára."
"Kr. u. az V. században kelet felől egy nyugati irányban előretörő török népvándorlás zúdul az akkor már lovasnomád magyarság nyugatszibériaí. Tobol-Isírn vidéki szállásaira. A magyarság csatlakozik az új hazát kereső török néphez s ettől kezdve csaknem 500 esztendeig egészen a honfoglalási törökök szövetségében és szomszédságában él. Törökök szövetségében, vagy nyomásukra vonul az Uraltól a Kaukázusba, onnan pedig Lebedián, Etelközön keresztül a mai hazába."
Ez szabatosabb fogalmazás mint Hómané, de éppen olyan átgondolatlan mese.
Először is Kr. e. az 1000. esztendő körül az emberek nek még nem kellett felmenni az északi szélesség 60- 64 foka közé, hogy élelmüket megszerezzék, mert akkor még a 40. szélességi fok övezetében is volt bőven hely.
Az ember a földrajzilag nem kedvező helyekre csak kényszerből telepedett le. Minél kedvezőtlenebb az ember megélhetésére nézve egy földterület, annál későbben telepedtek oda az emberek. Ezt az igazságot az emberiség településének története bőven bizonyítja. Feltételezhető-e ezekről a vogulokról, hogy nem az enyhe és kellemes éghajlatú vidékre mentek volna inkább, mint olyan helyre, ahol a tél 9-10 hónapig tart?
A nagy európai népmozgalom, a népvándorlás, csak a húnok megmozdulásával kezdődött. Ezek pedig a történelem tanusága szerint 375-ben Kr. u. keltek át a Volgán, Európa határfolyóján.
A magyarság külön önálló életének: Kr. e. 1000 táján való megkezdése annyit jelent, hogy akkor már néppé; vagy nemzetté szerveződőtt. Tehát megelőzte a római királyság megalakulását, amely Kr. e. 753-ban jött létre, de megelőzte Európa összes országainak a megalakulását is. Igy a görög városállamok keletkezését is, amelyek a legrégibb államok Európa földjén, és csak Kr. e. a IX. század körül alakultak ki. Elhihető tehát ez az állítás?
Azután, ha nemzetté szerveződött, akkor már ott egy nagyobb számú népcsoportnak kellett élnie. Vajon gondoltak-e erre a kiáltványnak tudós szerkesztői, akik a magyarság őstörténetére vonatkozólag azt megszerkesztették? Kr. e. 1000-től a magyar honfoglalásig 2000 esztendő múlt el. Ha azt vesszük alapul, hogya lakosság 200 évenként megkétszereződik, megkettőződik, akkor 2 emberből 2000 év múlva 2048 ember lesz. De 2000 emberből, ami csak egy közepes falu lakosságát teszi ki, amennyinek tehát ugyebár legalább kellett volna lenni az önálló életet kezdő magyarságnak, 2000 év múlva ezerszer több, azaz 2.048.000 ember lesz. Ma a vogulok létszáma 5000 lélek. Akkor Kr. e. 1000 esztendővel még hírük és nyomuk sem lehetett. Azután ez a szegény, vadgyümölcsöt gyűjtögető és halászgató nép egyszerre áttér a lovasnomád életre. Persze ezek az elméleti urak azt gondolták, hogy ez az áttérés igen egyszerű volt és könnyen ment. A vogul csak kiment a lóvásártérre és megvette lovát, a nyergestől pedig vett hozzá egy nyerget. De azt nem gondolták meg, hogy abban az időben, vagyis Kr. u. a IV.- V. században lovat csak a lovas szkitháktól lehetett venni, akik abban az időben a 40. és 50. szélességi fokok közt laktak, vagyis a vogulok tói legalább 1000 kilóméterre. Azután arra sem gondoltak, hogy miből vettek volna a vogulok tömegesen lovat? Aranyuk, ezüstjük nem; volt, csak szárított haluk, meg vadgyümölcsök bogyói voltak. Csere-eszköznek megfelelő értéktárgyaik csak az őserdei állatok prémjei lehettek volna. De ezeket is előbb el kellett volna adni kereskedőknek nemes valutáért. De a 60. szélességi fokra a kereskedők sem mentek fel, mert nemcsak többezer kilóméteres utat kellett volna megtenniök, de életük biztonsága is veszélyben volt az akkori bizonytalan időben. De ki megy kereskedni a nyomortanyákra ?
Tehát a vogulok sohasem voltak lovasnomádok. De lovaik még ma sincsenek. A kutyán kívül más háziállatuk nincs. Ezeket is azért tartják, hogy a szánkójukat húzzák a lovak helyett, tehát akkor is ezek voltak a lovaik.
Azután azt is mondja az a fölényes nyilatkozat, hogy Kr. u. az V. században kelet felől egy nyugati irányban előretörő török népvándorlás zúdult az akkor már lovasnomád vogulok nyugatszibériai Tobol-Isim vidéki szállásaira. De arra sem gondoltak ezek a tudós urak, hogy akkor török nevű nép még nem is létezett, mert az csak a VI.. században alakult ki. Ekkor Nyugatázsia füves pusztáin élt egy turk nevű lovasnomád néptörzs, amelyiknek a főnökét Tumennek hívták. Ez kitűnő hadvezér és nagyon ügyes szervező is volt. A környékbeli rokontörzsekből egy nagyon jól kiképzett hadsereget szervezett meg és ezzel 552-ben Kr. u. leverte az ázsiai avarokat, a pusztai népek akkori adószedőit. Győzelme után a csatlakozott törzsek együtt maradtak és ezekből alakult meg akkor a turk, vagy török nép.
Tehát az említett év a török nép születésének, vagyis keletkezésének éve is. Ugyebár tehát, egy nép, amely a VI. században keletkezett, az V. században még nem zúdulhatott rá a vogulokra? De ugyebár össze sem házasodhatott velük, mert a meg nem született ember nem lehet házasságképes. Pedig az egész vogul-magyar rokonság erre a házasságra van fellépítve.
De nem lesújtó az a tény, hogya Budapesti Tudományegyetem "Magyarság Tudományi Intézetének" sok kiváló szakembere kőzül egy sem jött rá erre a történeti igazságra. Németh Gyula pedig hallgatott, bár az általam említett tényt tudta. Erre tanú önmaga, mert "A Honfoglaló Magyarság Kialakulása" című könyvének 194. oldalán Tumennek e harcáról maga is megemlékezik.
De ő is engedte zúdulni a nemlétező törököket az akkor még szintén nem is létező vogulokra. Kai Donner kíváló finn tudós kutyaszánján bejárta az egész vogul és osztyák területet és alapos nyomozás és tanulmányozás után azt állapította meg, hogy a vogulok és az osztyákok a XII. század előtt nem laktak a mai területeiken. Legfeljebb abban az időben kezdtek oda szállingózni.
Bogyay Tamás még több vogulista elképzelést ismertet cikkében a magyarság eredetéről. Ezek közőtt legjellemzőbb Moór Elemér egyetemi tanár írása.
Szerinte "a magyarság, vagyis a vogulság története Kr. e. 4000 évvel kezdődött a Káma folyó vidékén, ahol együtt élt a többi finn-ugor néppel. Ez a hely pontosan a 60. szélességi fok körül van, ahol a tél ma is 9 hónapig tart."
Először szerinte "a nyugati, meg a volgai finnek, az ugorok és a permiek váltak ki közülük és nyugatra költöztek. Később a lappok meg az ugorok elődei öszszekerültek a penniekkel. Kr. e. 3000 és 2000 között egy újabb szárazsági hullám következtében az előugorok is átkeltek a Volgán nyugat felé. Itt ősirániakkal kerültek először kereskedelmi kapcsolatba, majd alighanem függő viszonyban is, ami elindította náluk a társadalmi tagozódást. "
"Kr. e. a II. évezred elején ismeretlen népek megint kelet felé, a Volgán túlra szorították őket. Itt egy ismeretlen őseurópai néptől eltanulták a lótenyésztést. Azután a Vjatka és Káma vidékén leigázták az alacsonyabb kultúrájú halász, vadász őslakosságot, az úgynevezett por' -népet és vele két osztályos exogám társadalmi közösséget alkot tak. "
"Ebben, a most már ősugornak nevezhető csoportban az előmagyarok (vogulok) voltak legészakabbra. Az éghajlat romlásakor a szomszédos szamojédek hatására áttértek a lótenyésztésről a rénszarvas tenyésztésre."
"Ekkor Kr. e. 700 és 300 év között kerültek össze exogámía útján egy penni csoporttal és ennek emlékét őrizne a magyar név második tagja, amely a por fratria helyébe lépett penni fratria neve volt."
"Kr. születése kőrül újabb száraz periódusban az erdőövezet megint visszahúzódott és az előmagyárok (vogulok) a ligetes steppén egy ismeretlen nyelvű állattenyésztő nép hatására visszatértek a lóhoz."
"Az Alsókáma medencéjétől a Szamara folyóig terjedő területen alakult ki 300 és 600 között az ismeretlen lótenyésztő népnek az ugor keverékbe való beolvadásával az ősmagyarság. Az ősmagyar nyelv nem volt más, mint a penni anyák kiejtésévei használt ugor."
Kedves olvasóm, szükségesnek tartom itt kijelenteni, hogy ezt az írást szószerint vettem át Bogyay Tamás idézett cikkéből és azon nem változtattam "egy betűt sem. Tehát, ha néminemű értelmetlenséget, vagy érthetetlenséget találnak benne, annak belekerülését ne nekem tulajdonítsák. PId. ilyeneket: Ismeretlen népek szorították őket a Volga tulsó partjára, ismeretlen népek tanították meg őket Iótenyésztésre, hol lovon, hol rénszarvason nyargalásznak, ahogy az erdőövezet hol fel-, hol lehúzódott.

De kihívja a megérdemelt bírálatot az az alaptalan és merész állítása, hogy a magyar nyelv nem volt más, mint a permi anyák kiejtésével beszélt ugor!
A szavak kiejtése nem más, mint azok hangzása. Hogy a permi anyák milyen hangárnyalattai ejtették ki a szavaikat, csak azzal lehetne bizonyítani, ha annakidején, vagyis Moor professzor úrtól megállapított Kr. e. 1700 és 1300 közötti időben valaki gramafonlemezre vagy hangszalagra vette volna fel a permi anyák beszédét, azok hanglejtését és kiejtését, s ezt a lemezt vagy hangszalagot a professzor úr megszerezve, leforgatta volna.
Amennyiben azonban ennek a feltevése még a képtelenségek között is a legnagyobb, a professzor úrnak azt kellett gondolnia, hogy őt merész és felelőtlen kijelentéseiben nem korlátozhatja senki és semmi sem.
Ugyanilyen merész és tisztára alaptalan az a közlése, hogya magyarság, vagyis a vogulság története Kr. e. 4000 esztendővel kezdődőtt a Káma folyó vidékén, a
60. szélességi fok alatt. 4000 évvel Kr. e. még csak a 30. szélességi fok kőrnyékétől vannak adataink, amelyekre támaszkodva kijelenthetjük, hogy az a terület már ha gyéren is, de lakott volt. De népi szervezetek, királyságok, fejedelemségek még ezen a területen is csak később alakultak ki .PId. Ur és Lagash sumir városokról a szaktudósok azt állapították meg, hogy kb. Kr. e. 3500. év kőrül épültek. Ezek a városok pedig az északi szélesség 32. foka táján léteztek, ahol a tél ismeretlen.
Egyiptomban Narmer és Menes királyok csak 2800 körül építették fel Felsőegyiptom fővárosát, Memphist. Ez a város pontosan a 30. szélességi fokon van. Ugyanezen található meg Persepolis, a régi Iránia fővárosa. Ez azonban később épült fel. Fenieia városai Tyrus, Sidon, Byblos, Arad, Ugarit, mind a Ill. évezredben keletkeztek. A többi sumir városokról is kb. ugyanez állapítható meg. '
Ha tehát a 30. szélességi fok körül ebben az időben keletkeztek a kis városállamok, akkor ezen az enyhe és termékeny területen is volt még tágas tér az emberi élet számára. Elképzelhető-e, hogy az emberek felmentek a 60. szélességi fokhoz maguknak otthont keresni, ahol a tél 9 hónapig tartott, a 30. szélességi fok körül pedig a telet nem ismerték. Aki ezt állítja, az nem ismerheti az emberiség településének történetét, de az emberi természetet sem. A 4000. év a csiszolt kőkorszakot vezette be, illetve a histórikusok ettől az évtől számítják ezt a kőkorszakot. Ebből az időből már találni kőbaltákat. De ezeket az ember akkor még nem favágásra, erdőirtásra, tehát házépítésre használta, hanem egyedül csak ellenségének a fejét tudta velük meglékelni. Tehát a kőbalta nem kultúrszerszám volt. Ezzel fát vágni nem lehetett. Aki azt állítja, hogy lehetett, az fát sohasem vágott még vasbaltával sem.
Mégcsak azt jegyzem meg, hogy a vogulok így nem érintkezhettek az iráni kereskedőkkel sem, mert a távolság Irán fővárosától, Persepolistól a 60. szélességi fokig pont 30 szélességi fok, vagyis 3000 kilóméter távolság. Ezt az utat nemcsak hosszúsága miatt, de veszélyessége miatt sem tette volna meg egyetlen józan kereskedő ember sem.

Mennyire itt az ideje annak, hogy ezzel a nyelvészeti és történelmi eltévelyedéssel végleg leszámoljunk, tekintet nélkül a céhbeliek fölényeskedésére.
Nem is lényeges, hogy itt nyelvi, vagy történelmi érveket sorakoztassak fel, mert elfogult embereket ilyenekkel meggyőzni nem lehet. Mutatja ezt az az évszázados per a vogulisták és a tisztán tudományos alapon vitatkozók között, mindíg a vogulísták voltak a fölényeskedők és a nagyon hangosak, mert maguk mögött érezték a legfőbb nemzetellenes politikai hatalmat, a Habsburg uralkodóházat.
Ez kezdettől fogva, vagyis attól az időtől, amikor az önálló és független Magyarország rendjei a mohácsi vész után Habsburg Ferdinándot magyar királlyá választották, arra törekedett, hogy ezt a mindíg független országot a Habsburg család örökös tartományai közé beolvassza. Ez ellen a törekvés ellen kelt fel a nemzet Rákóczi Ferenc alatt és Kossuth Lajos felhívására 1848-ban is.
A magyar honvéd hadsereg a császár csapatait döntően megverte és kiűzte az országból. Erre a császár az orosz cárhoz fordult segítségért. A kifáradt nemzet nem bírta tovább a harcot az orosz túlerővel szemben, ezért lerakta a fegyvert. Erre jött a császár Ferenc József hitvány és kegyetlen bosszúja. A hős honvéd-tábornokokat és a nemzet politikai vezetői közül sokat kivégeztetett, némelyeket akasztófán.
Ezt a korszakot a császár első számú hóhérának, Bach Sándornak a nevéről Bach-korszaknak nevezte el a magyar történelem.
De nemcsak politikai Bach-korszak volt, hanem irodalmi is, amelynek a célja az volt, hogy az embertelen vérengzés miatt felhördült külföldi közvéleményt meggyőzzék arról, hogy a magyar nép nem érdemli meg a külföld rokonszenvét, mert egy műveletlen, vad és elmaradott nép. Onnan származik, a vogul őserdőből, a világ legelmaradottabb és nyomorúságosabb népéből. Ezért nem lehet kultúrnéppé nevelni.
Ezt a törekvést a császári politika nemcsak a külfőldre terjesztette ki, hanem a magyar nemzettel is el akarta hitetni alacsonyrendű, az oláh cigányokkal egy életszínten élő néptől, a voguloktól való származását.
Ennek a hirdetésére és elhitetésére hoztak be a németországi Rasdorfból egy Budenz József nevű német embert, akinek a részére 1878-ban a Budapesti Magyar Tudományegyetem egy új tanszéket, a finn-ugor nyelv tanszékét állította fel. Segítőtársai voltak pedig Hunfalvi (Hunsdorfer) Pál, Toldi (Schedel) Ferenc, Munkácsi (Munk) Bernát, Szinnyei (Ferber) József, stb.
Ez volt a vogulizmus első vezérkara. Azt kellett ezeknek hirdetni és elhitetni úgy itthon, mint a kűlfőldőn, hogy a honfoglaló magyarság teljesen műveletlen, vad és szószegény nyelvet beszélő barbár nép volt.
Ennek a vogul eltévelyedésnek a megcáfolásához olyan érvek kellenek, amelyeket sem letagadni, sem megcáfolni nem lehet, amelyek tehát az elemi igazság erejével hatnak.
Éppen ezért nem a nyelv tudományhoz fordulok, hanem a természettudományhoz, annak is az átörökléstani részéhez, amely örökérvényű és megdönthetetlen. Ehhez nem is kell egy kötetre való betűhalmazt felsorakoztatni.

 xxv. AZ ÁTÖRÖKLÉS TÖRVÉNYE     ⇑TARTALOM⇑

Szól pedig ez a törvény imígyen: Az élők világában, szóval a növények, állatok és emberek világában, az utód tökéletesen örökli az elődöknek nemcsak külső megjelenési formáját, alakját, hanem belső szerkezetét, szervezetét és tulajdonságait is.
Az élettani tudomány legújabb megállapítása szerint az átöröklést a növényi, állati és emberi testekben az úgynevezett óriás-molekulák közvetítik, illetve valósítják meg és végzik el.
A testszerkezet legparányibb részeinek és tulajdonságainak is megvan a megfelelő molekula csoportja. Ez a megszámlálhatatlan mennyiségű molekulasereg építi, alakítja, gyarapítja, színezi a növényi, állati és emberi szervezetet s ezek mind az előd szervezetéből származnak át az utódéba és alakitják azt az előddel tökéletesen azonos lénnyé.
Ez az élet egyik legrejtettebb, de legnagyobb hatású, csodás műhely titka és kivételt kizáró törvénye.
"Csak sast nemzenek a sasok és nem szül gyáva nyulat Núbia párduca!" Egészen szakszerűen mondta ki e nagy igazságot a "Magyarokhoz" című versében kiváló költőnk, Berzsenyi Dániel.
Azonban az előd csak olyan molekulákat tud az u-tódra átörökíteni, amelyek az ő szervezetében is maradéktalanul megvannak. Amilyen szerkezet, vagy tulajdonság tehát van az átörökítö szervezetben, ugyanaz lesz az utódéban is. PId. a búzaszemből hajtott kalászban is búzaszemek fejlődnek, teremnek és az új búzaszemek tökéletesen megegyeznek az anyamaggal nemcsak külső formára, hanem belső értékre úgy, mint a keményítő és sikér tartalomra is. A molnár ugyanolyan minőségű lisztet őröl az új termésből, mint amilyen volt az elvetett magé. Sőt, a szakállas búzakalász-szemekből szakállas búzakalász fejlődik, a tarbúza magjából pedig tarbúzakalász nő.
A fülemülefiókák tökéletes másai lesznek a szűleíknek, nemcsak tollazatuk szerény színére, vagy a külső alakjukra, hanem hangjuk színére is. Éppen úgy trilláznak, csattognak, mint a szüleik, és nem csiripelnek, mint a szomszédos faágorr a verebek, vagy kárognak, mint a hollók.
Az emberutód is örökli nemcsak az előd alakját, testi szerkezetét s minden külső tulajdonságát a hajától a lába kis kőrméig, hanem belső lényegét: a logikusan gondolkodó, érző és eszes lényi mivoltát is.
De a fiúgyermekek öröklik apjuk bajúszát és szakállát is. Viszont, ha az elődöknek nem volt bajúsza és szakálla, akkor az utódoknak sem lesz!
Ez pedig a természet örök és megváltozhatatlan törvénye, amely alól kivétel nincs!
Mi magyarok bajúszos és szakállas nép vagyunk, a természet örök és megváltozhatatlan törvénye szerint. Tehát az őseink sem lehettek bajúsz és szakáll nélkül, csupasz arcú vogulok és osztyákok!
Ebből pedig a logika legszigorúbb szabálya szerint az kővetkezik, hogy a magyar népnek és nyelvnek a voguloktól való származása e tétel kétségbevonhatatlan igazsága következtében teljesen valótlan és minden tudományos alapot nélkülöz.
A magyar népnek és a magyar nyelvnek a voguloktól való származtatása tehát végleg megbukott és soha többé fel nem támad, mert a természet örök érvényű törvénye buktatta meg!
Csekélységem e nagy és megváltozhatatlan természeti törvénynek csak magyarázója és alkalmazója. Hogy erre én jöttem rá, megmagyarázza az a ténykörülmény, hogy a természettudományokban annak idején nagyon elmerültem, mint nyelvész mindíg kutatómunkát végeztem és nem sablonosat, mint jogász is sok jogi esetet magyaráztam, mint történelemszakos tanár pedig, az egész árpádkori oklevél anyagunkat feldolgoztam, ami 63 vaskos kötetre való latinnyelvű királyi oklevél-gyűjteményt jelent. Igy jöttem rá arra a nagy tévedésre, amit a hivatalos tudomány még ma is igaznak hirdet.
Pedig több mint 100 éve hány egyetemi tanár s a Magyar Tudományos Akadémia tagja hirdette ezt a vogul-osztyák származást egyedüli igaznak és egy kőnyvtárnyi könyvet írtak össze róla. Jaj volt annak, aki nem hitte el, vagy pláne, ellene mert mondani, mert azt "tudománytalannak" bélyegezték.
Tudom, hogy nagy kavarodást idéz elő e megállapításom a ma is meglevő vogul-berkekben. Lehet, hogy vitába erednek velem, talán támadnak is, de hiábanvaló minden erőlködésük, mert a természet örök-törvénye erősebb az érveiknél is.
A végén talán kialakul belőle egy nagy és szent-magyar összefogás is nagyszerű népünk megmentésére és megerősítésére. Mert amig magunkat el nem hagyjuk, addig nem leszünk elhagyottak, ha az egész világ is elhagy bennünket. De ehhez egy áldozatkészséggel alátámasztott nagy és szerit magyar egységre mulhatatlanul szükség van.

Közlök két képet is. Az egyik egy vogul, a másik egy osztyák embert ábrázol.

Theophilaktos Simokattes konstantinápolyi szerzetes 630 körül Kr. u. a Kaukázus és a Fekete tenger vidékén személyesen téritett. Azt írta az ott éló turk népekről, hogy tisztelik a tűzet, a levegőt és a vizet, és énekkel köszöntik az anyaföldet, de egyedül imádják és istennek nevezik azt, aki az eget és a földet alkotta. Azt is megírta róluk, hogy a kereszténység sem volt előttük ismeretlen, mert Mauritius konstantinápolyi császárhoz küldött turk hadfoglyok között olyanok is voltak , akiknek a homlokára kereszt volt tetoválva.

Ezt azért teszem, hogy olvasóím saját szemükkel is meggyőződhessenek az általam hirdetett igazságról, hogy ezek a kis töredék népcsoportok a nagy mongoltőmbből váltak le, mert ezek arcai tiszta rnongol jelleget mutatnak, bajúsz és szakáll nélküliek. Mi magyarok pedig nem vagyunk és sohasem voltunk mongolfaju nép. A képeket Trocsányi Zoltán "Észak Nomádai" című könyvéből vettem, aki hithű vogulísta volt, tehát inkább a szép és mutatós vogul-osztyák képeket vette bele könyvébe.

XXVI.  A HÓDITÓ MAGYARSÁG FAJTÁJA ÉS NYELVE     ⇑TARTALOM⇑

A természet örök és megváltozhatatlan törvényével bizonyítottam, hogy az őstelepes népeleme a később kialakult magyar nemzetnek nem származhatott a csupasz képü vogulokból és osztyákokból.
Méginkább áll ez a hódító magyarságra. Végig vizsgálva az emberi fajok külemét azt állapítottam meg, hogy: szakállas, bajúszos fajta csak három nagy népcsoport van az egész világon: a török népek, az árják és a semiták. Még van ilyen egy kis töredék nép J apán északi részében: az ajnu. A többi mind vagy egészen csupasz arcu, vagy csak gyér szőrőzetü.
A nyáron mikor e könyvet írtam, sokszor kisétáltam a felsőőri határba. Találtam ott tarbúza és szakállas-búzatáblákat egymás mellett is. Nagyon lenyűgöző volt a természet nagy törvényeit ilyen kis semmiségekben is közelről látni. Jobban szemügyre véve a tarbuzákat itt-ott egyes kalászokan gyér szakállszálakat is észrevettem. Ezek az átporzás következményei voltak.
Ilyen átporzás hatása az emberi kalászfejeken is van. De ez már kivétel a nagy szabály alól. Ilyen átporzás nyomai nagyobb arányokban különösen a mongol népeknél láthatók.
Mivel tehát sem árják, sem semiták nem voltak a honfoglaló ősök, csak valamilyen törökfajta szakállas, bajuszos népből származhattak. Hogy hún, alán, kazár, szabir, méd vagy párthus volt-e a többség, azt 2.000 év távlatából nehéz eldönteni, nem is lehet.
A történelem nem matematika. Itt szabatosan száz százalékos pontosággal mint a számtanban nem lehet valamely eredményt megállapítani. Itt csak valószínüségszámítás lehet, ha különős en számításba vesszük az emberi gyarlóságot, tudatlanságot és a rossz szándékot is a régi események megírásánál. Ezekből kihámozni az igazságot, a valót nem könnyü feladat.
Gondoljon csak a szakember arra, hogy milyen lehetetlen meséket költöttek, találtak ki és írtak meg eddig a magyar nép kialakulásának a történetéről és ebben nemcsak a véletlen emberi tudatlanság, a tájékozatlanság, hanem a bűnös szándékosság is szerepet nyert.
Ott van például a "manszi"-zás. Mennyire meggátolta a tárgyilagos kutatást Hómannak nagy társadalmi tekintélye. Nemcsak miniszter, egyetemi tanár, az Akadémia elnöke, stb. lett, hanem Tasson nagybirtokos is.
Bár Konstantin császár következetesen a magyarokról turk néven emlékszik meg, sőt az összes bizanci irók is e néven emlegetik őket, de maga a hódító magyar nép ezt a nevet sohasem használta. Mielőtt a "magyar" népnév a Kárpátmedencében kialakult, a hódító katonanép vagy húnnak, vagy szittyának nevezte magát. De az általánosan elfogadott név a hún volt. E névből származott a "gár" török szó hozzáadásából a hungár név, amely tehát mai nyelvünkön: hún népet jelent. A külföldön a magyarokat mindenütt e névről nevezik ma is.
Mikor azután a XIII. század végén a hódító népelern nyelve és a meghódított ősi nép nyelve ősszeolvadt, akkor alakult ki véglegesen a magyar név az uralkodó megyeri, vagy magyari törzs nevéből.
De e nyelvhez a szavak legnagyobbb százalékát az őstelepes sumír rokonnép adta, amelyikből a hódítók jogtalanul kőznépet csináltak.
Irtam már a hódító katonanépek nyelvalakulásáról. Kivétel nélkül mindenütt a hódító katonanép nyelve olvadt bele a meghódított népébe.
Lehetett volna-e kivétel e nagy szabály alól egyedül a hódító magyar nép esete? Nem, mert a természettörvényei kivételt nem ismernek. Természetes azonban az is, hogy a hódítók török nyelvéből is sok szó belekerült a magyar nyelvkincsbe.

XXVII. A HÓDITÓ MAGYAR NÉP VALLASA    ⇑TARTALOM⇑

A bizánci források nem írnak róla. A perzsa íróktól tudjuk, hogy a velük szomszédos húnok, médek és parthusok vallása Zarathusztra felléptéig teljesen megegyezett a perzsákéval. Nagy tiszteletben tartották a tüzet, a levegőt, a vizet és az anyaföldet. Ezeknek teremtőjét hívták Istennek, akinek véres áldozatokat mutattak be. A papjaikat épp úgy mágusoknak hívták, mint a sumirok. Ez méd örökség volt. Ez is igazolja, hogy a megyeri törzs feltétlenül a médektől származott.
Turóczy János kronikaírónk feljegyezte, hogy mikor a törzsbeli magyarság fellázadt 1046-ban Péter király ellen, Vata fia János még sok mágust és bűbájost tudott maga köré gyűjteni. Bűbájos volt az, aki bő azaz sok bajt tudott orvosoini és elmúlasztani. Dunántúl a bő szót még ma is bű-nek ejtik.
Mindezeket azért jegyeztem ide, mert eddig egyetlen történetírónk sem tartotta szükségesnek a megörökítésre. Egy nagy tény van előttünk és pedig az, hogy a hódító magyarság vallási, erkölcsi és tudományos irányítása a mágus papok kezében volt. Ez pedig olyan testület volt már a sumir korban, amelynek az emberi tudás és fejlődés a legnagyobb elismerés mellett csak hálás lehet. ők rajzolták le először az emberi hangot és gondolatot betű alakjában. Igy az írással az emberi haladás, tudás örökölhető közkincs lett az utókor részére is az egész világon.
Az a nép tehát, amelyiknek mágus papok voltak a szellemi irányítói és vezérei, az a szellemi műveltségben nem lehetett elmaradott.
Ezek a mágus papok túlélték még Szent István idején a nyugati kereszténységhez való csatlakozást is. Azután lassan eltűntek, de micsoda lelki nyomás kellett ahhoz, hogy magyar tudósok ezzel a kimondottan nagy és szent örökséggel csak titokban és lesajnált gúnnyal foglalkozhattak.
A Kaukázus hegységben élő kabard, adighe, osszét és abkáz törzsek között az a hagyomány, hogy ők a Kúma és Kubán mentén lakott magyar nép leszármazottai és nyelvükben ez a szó "sten" tűzcsínálót jelent. Ez a szó származására nézve teljesen egyezik a sumir "iziten" szóval, ami magyarul szintén tűzcsinálót jelent, és ebből származott az őstelepes nép nyelvén az isten szavunk,
A honfoglalóknak és a perzsáknak azonos tűzímádó, helyesen tűztisztelő vallása is bizonyíték amellett, - amit már leszögeztem, - hogy a hódító magyarság a perzsák szomszédságában levő és velük azonos gazdasági és kultúrális kapcsolatot tartó, nagymultú méd és parthus népből való, legalább is a névadó a legnagyobb és a legtekintélyesebb megyeri törzs feltétlenül belőlük ered.
A tűz megbecsülése, tisztelete nagyon ősi múltra, a tűzgerjesztés feltalálásának idejére nyúlik vissza. A legnagyobb áldás és jótétemény, ami az ősembert érhette, a tűz megismerése és használása volt, mert ez megvédte a hidegtől és segítségével meleg ételt is készíthetett magának. Nem tudta, nem értette; hogy mi megy végbe a fában az égés folyamán, - ma is nagyon kevesen tudják - de érezte az égő tűz jótékony hatását. Tehát természetes, hogy isteni ajándéknak tartotta. Éppen azért a tűznek nemcsak áldásos hatásáért, hanem isteni ajándékként való származásáért sem volt szabad kialakulnia.
A tűzzel együtt a napnak, mint a földi élet legnagyobb jótevőjének a tisztelete is megvolt a hódító magyarságnál, s ennek legünnepélyesebb kifejezése volt a fehér ló áldozat. Csak olyan lovat volt szabad feláldozni, amely igában, vagy nyereg alatt még nem volt.
A vallásuk lényege pedig ez volt: imádd az istent, magadhoz légy igazságos, másokhoz pedig türelmes és segíteni kész, a másét el ne vedd. Törekedj jó gondolatokra, szavakra és tettekre mindenki iránt, hogy a nagy Isten élettel jutalmazzon meg.

XXVIII. A HONFOGLALÁS VÉGREHAJTÁSA    ⇑TARTALOM⇑

Nemcsak fegyverrel vivott harci vállalkozás volt, hanem megfontoltan előkészített diplomáciai munka is: szóval a nemzet közérdekének helyes felismerése és maradék nélküli keresztülvitele.
Etelköz keleti és déli határai teljesen nyitottak, védhetetlenek voltak a két nem-barátságos katonai hatalommal, úgymint a szomszéd bessenyőkkel és bolgárokkal szemben. A bessenyők a Dnyeper vonalán állottak a magyaroktól keletre, a bolgároké pedig nemcsak az Alduna vonala volt, hanem a szétesett avar birodalomnak egész keleti fele, a Duna vonalának irányában fel a Kárpátok gerincéig. Igy a magyarok etelközi szállása majdnem teljesen elválasztotta ezt az új szerzeményű részt az anyaországtól. Ez pedig a bolgárokra nézve nagy hátrányt jelentett. Tehát az etelközi magyarság nagyon az útjukban volt.
Ezért a magyarság etelközi szállása nem barátságos népek harapófogójában volt. Vagyis egy bessenyő-bólgár támadás esetleg összeroppanthatta volna az egész nemzetet.
A magyarságnak éppen azért a Kárpátok könnyen védhető sáncai mögé jutása létfeltétel volt. Ezt a törekvését az akkori Európa mindkét nagyhatalmával. a keleti és nyugati római császárokkal el is tudta fogadtatni. Arnulf német király, később császár, a morvák ellen szövetkezett a magyarokkal, 892-ben, Bölcs Leó bizánci császár pedig, 894-ben, a bolgárok ellen. Ezek így elvesztenék hatalmas hátterüket, a morvák hátába pedig egy náluknál erősebb katonanép kerül. Ez volt a magyar honfoglalás politikai előkészítése.
Miután a morvák ellen kétszer is megsegítették Arnulf királyt, 894-ben, a görögök szövetségében a bolgárokat támadták meg teljes sikerrel. Árpád fia, Levente vezérlete alatt a magyar hadsereg teljes diadalt aratott felettük. Az a körülmény, hogy Simeon bolgár cár szorultságában a bessenyőktol kért segítséget, csak siettette a Kárpátmedence megszállását. A bessenyők támadása legfeljebb a magyar utóhadat érhette.
A bessenyőket különben a magyar hadvezetőség igen komoly katonaértéknek minősítette. Konstantin császár könyvének VIlI. fejezetében leirt egy jelenetet arról, hogy mikor az ő követe Gábriel, azt a biztatását közölte a turkok főnökeivel, hogy a bessenyőket verjék ki akkori szálláshelyükről, mert az korábban az övék volt, azok egyhangúlag tiltakoztak a terv ellen, mondván: "Mi a bessenyőknek lábat nem vetünk, mert azoknak a területe nagyon nagy, a számuk pedig határtalan, meg rossz gyerekek is."
Nagyon észszerűen, tehát elfogadhatóan írja le a honfoglalás hadászati lebonyoIítását Padányi Viktor. Csak dícséret illeti érte és nem bírálat. De sokallom az általa megállapított létszámot. Ő a honfoglaló népelem összlétszámát 400 ezerre becsüli. Viszont az 1848-iki népszámlálás a honfoglalók leszármazóinak, a nemeseknek a létszámát csak 539.350 lélekben állapította meg. Ezer év alatt csak 139.350 lett volna a szaporulatuk, mikor éppen szerinte a lakosság 200 évenként megkétszereződik? Az összlakosság 11 millió volt, és ennek csak 5 százaléka volt a nemesek létszáma.
Becslésem szerint a honfoglaló magyarság nem igen lehetett több 120 ezer főnél, s ebből a fegyverfoghatók létszáma lehetett 20-30 ezer körül. Ez a hadi létszám pedig abban az időben igen jelentékeny volt.
A honfoglaló ősök minden esetre elég erősek voltak ahhoz, hogy az új haza terütetét elfoglalják, mert azt valóban meg is szállták.
A névtelen jegyző erről szóló elbeszélése tulajdonképpen egy hősi eposz prózában elbeszélve. Ha verselni tudott volna, bizonyosan ékes hexaméterekben zengte volna el az ősi dicsőséget.
Először a bolgárokhoz tartozó részt szállták meg a Duna vonaláig, azután Pannoniát, sőt előterüket egészen az Enns folyóig kitolták. A nyugati határ végleges rendezése csak Géza fejedelem idejében történt meg békés egyetértéssei 973-ban, amikor is Géza fia István- feleségül vette a bajor hercegnek, Nagy Otto császár öccsének, Henriknek Gizella nevű leányát, akinek hozománya volt a Lajta és a Fischa közti terület.

   ⇑TARTALOM⇑

XXIX. RABLÓ HADJÁRATOK VOLTAK-E A HONFOGLALÓK HARCAI? 

Üssön csak fel az olvasó akármelyik történetírónktói írt magyar történelmi szakkönyvet, azt olvashatja benne, hogy a honfoglalástól, 896-tóI egészen az augsburgi csatavesztésig, 955-ig eltelt korszakot "Rabló hadjáratok korának" vagy "Kalandozások korának" nevezik.
De ez utóbbi elnevezés értelme is ugyanaz, mint az előbbié, mert kalandozás fogalmilag annyi, mint hadi cél nélküli fegyveres kóborlás, aminek csak egy célja volt: a rablás.
Pauler Gyula, a Budapesti Magyar Egyetemen a magyar történelem tanára, például azt Írta: "A Magyar Nemzet Története Szent Istvánig" című könyve 45. oldalán: "A magyar tetterő csak rabló kalandokban mutatkozott". A 49. oldalon pedig ez olvasható: "Néha ezrekre menő szegénylegényhad, mert valójában csak az volt a X. század pusztító magyarja".
Eckhard Ferenc, ugyancsak a budapesti Egyetemen a magyar történelem tanára, pedig ezt írta a Magyar Nemzet Története című könyvének 26. oldalán: "A nyugati országok gazdagsága újra meg újra felkeltette rabIási vágyukat". De vannak még többen is ilyenek. A magyar történetírás e szégyenéről úgy-e nem hallgathatok,ha mindjárt eddig még nem akadt senki, aki ezt az otromba indokból származó nemzetgyalázást szóvá tette volna.
Először is tény, hogy nemcsak Nagy Károly németrómai császár, hanem utódai közül is többen elhatározták Pannoniának a németbirodalomhoz való csatolását, mert hajdan a római birodalomnak is része volt. Márpedig a német császárok közül többen a régi római császárok jogutódainak is tartották magukat, persze minden jogi alap nélkül.
A IX. század végén a Nagy Károly féle Karoling birodalom megszűnt ugyan, de a belőle kivált keleti frank birodalom, a későbbi német császárság is magáévá tette a kelet felé való terjeszkedés politikáját, mert kelet felé a birodalomnak csak az Ennsig volt bizonytalan határa. Ezt a határt akarták tehát a Duna vonaláig kitólni, es ezért indított Lajos, német király mindjárt Arpád halála után 907-ben, egy hatalmas német hadsereget Magyarország ellen.
Aventinus, bajor krónikaíró bőven leírja a megindított háborunak minden részletét.Csodálatos, hogy a magyar történetírók épphogy megemlítik ezt a nagy jelentőségű hadi válalkozást, amely méreteiben is nagyon hasonlított Nagy Károly, frank császárnak az avarok ellen indított irtóháborújához.
A felvonulási hadi terv is ugyanaz volt. A Duna két partján egy-egy erős szárazföldi hadsereg, a Dunán pedig egy jól felszerelt hajóhad indult a magyar határok felé. A kírály a tartalék sereggel Ennsburgban (Innsbruck) maradt. A német krónikás még megjegyzi, hogy a magyarok "nem a dicsőségért, hanem az életükért harcoltak, tehát keményen ellenálltak".
A magyar vezérkar kellő időben értesülve a nagyarányu hadi készülödésről es csapatösszevonásokról, egy könnyen mozgó hadsereget a németek elé küldött azzal a feladattal, hogy az utánpótlást nehezítse meg es rajtaűtéseivel, folytonos támadásaival ne hagyja pihenni a németeket se éjjel se nappal.
Igy érkezett el a németek egyik hadserege, a püspökök vezette páncélos hadi nép egészen Pozsonyig, a másik pedig a Morvamezőre. A magyar hadsereg először a jobbparti nemet hadsereget, a püspökökét. zúzta össze augusztus 9-én egy erős és fölényes támadással. De még ugyanazon az éjjelen átusztatott a Dunán, s mielőtt a balparti német hadsereg értesült volna a másik sorsáról már hajnalban támadott és ezt is megsemmisítette. Harmadnap a hajóhadat érte hasonló sors.
A csata kimeneteléről a bajor kronikást idézem: "A bajor nemesség legnagyobb része elpusztult, a kőzembereknek pedig megszámlálhatatlan mennyisége."
Mire a futó németek Ennsburgba érkeztek, már nyakukon volt az egész győztes magyar hadsereg. Lajos király pihent tartalékhadával, azonnal megtámadta a magyar előhadat, amely az első összecsapásnál a taktika szerint meg is hátrált. A németek győzelmet remélve szorosan utána szegődtek, de a harc teret szegélyező erdőkből előtörtek a magyar lesvető csapatok s a német tartalék sereget is körülzárva megsemmisítették. A király csak kevesed magával tudott áttörni és Passauba jutni.
Ez történt az Úrnak 907. esztendejében. A német politika felfedte azt a megváltoztathatatlan eltökéltségét, hogy Pannoniát mindenáron megszerzi, pedig az sohasem volt a németektől állandóan lakott terület, még a mai Ausztria területe sem, mert az is gall-kelta népektől lakott föld volt a rómaiak korában is. A mai Wien ősét Vindobonának, Vin-de-bonának hívták, ez a gall szó annyit jelent, hogy jó bor. Mellette volt egy sumir nyelvü nép telepe, ennek a neve bo-csu, amelynek jelentése bő víz. Ebből alakult ki a későbbi Bécs neve. Sőt a mai Bajorország is gall terület volt, a kelta bojok országa, ahova a germán markomanokat telepítette le még a római korban Marcus Aurélius római császár. A mai magyar Dunántúl lakósait pedig már a rómaiak is azon a földön találták, hisz ők nevezték el azt a területet az ő nevükről Pannoniának. Ezek pedig annak a földnek őstelepes lakói voltak.
Mikor a hódító magyar hadsereg azt a földet megszállta egész az Enns folyó vonaláig Arnulf német király szövetségeseként, akkor az Berengár északolasz királynak a birodalmához tartozott, akit a pápa, mint Nagy Károly vérszerinti leszármazottját, császárnak is felkent.
Akkor a magyarok a nehezen és sok belső harccal kialakuló németrómai császárságnak még segítségére is voltak. Nem a magyarok hibáján mult a németekkel kialakult baráti viszony felbomlása. Például 904-ben Kr. u., a bajorok meghívtak vendégségbe magukhoz egy Kurczán nevű előkelő magyar vezért – amint említettem - s ott vele együtt az egész kiséretét lemészárolták.
Ezt a magyarok, természetesen, igen becstelen cselekedetnek minősítették, mert az ő erkölcsük szerint a vendég személye szent és sérthetetlen volt. Náluk a vendéglátónak még a saját élete árán is meg kellett védeni a vendéget.
A békés egymás mellett élés elvének elfogadtatására tehát a magyaroknak nem volt más eszköze, mint a fegyver.
Ez az egyik értelme és magyarázata a fegyveres rajtaütéseknek. A másik pedig az a hideg aggyal lemért és megállapított igazság, hogy a széthúzó német törzsek egységbe tömörülését lehetőleg nem elősegíteni, hanem meg kell akadályozni, mert ha ez megvalósul, akkor a béke egyensulyi helyzete a német császárok világhatalmi vágyai és törekvései miatt igen könnyen felboruL Ez a későbbi világpolitikában is többször megtörtént és világháboruhoz vezetett.
Ezért támogattak a magyarok minden lázadó herceget, grófot, aki a császári túlhatalom ellen lépett fel. De egyetlen olyan esetet sem jegyzett fel a história, amikor magyar csapatok a császár oldalán harcoltak volna alattvalói, tehát a német nép ellen. Viszont sok olyan eset volt, mikor a császár ellen a központosító politikája miatt fellázadó hercegeket, grófokat magyar csapatok is támogattak. Tehát a magyar hadseregnek mindig megvolt az indokolt hadi célja.
A sok közül csak Nagy Ottó császár esetét említem, aki ellen saját fia Luidolf sváb herceg és saját veje
"Vörös" Konrád lotharingiai herceg keltek fel.
A magyarok ezeknek első hívására kint termettek Lotharingiában. Luidolf és Konrád vezették őket a császárpárti nagy urak ellen. A fegyveres találkozás ez évben, 954-ben nem sikerült Ottó császár óvatossága miatt. A következő évben, 955-ben azonban mire a magyar hadsereg kiérkezett, a császárnak sikerült ellenfeleit leverni és maga mellé állítani a bajorokkal együtt. A magyar hadsereg így tulajdonképpen kelepcébe került. Ennek lett az eredménye a Lech-mezei csatavesztés.
Egy tény: Ottó császár nem sietett Magyarország megtámadására, mert tudta, hogy a magyarok katonai ereje még töretlen. Elfogadta tehát Géza fejedelem békejobbját, amikor az elküldte hozzá Quedlinburgba követeit.
Az egyezkedés alkalmával a németek már nem akarták Pannoniát, a magyarok meg lemondottak a mostani Ausztria területéről, szóval az Ennsig terjedő földről.
Mint fentebb Írtam rokoni kötelékkel is megerősítették a politikai megállapodást.
Kérdezem, mi érlelte meg Nagy Ottó frank-német császárban a békehajlandóságot, ha nem annak a felismerése, hogy a magyar fegyveres erőt kockázatos lenne a birodalom állandó ellenségévé tenni, mert ő ugyan taktikai győzelmet aratott, de csak azért, mert a magyarok a legerősebb taktikai fegyvereiket, a nyilaikat az eső miatt nem használhattak.
Ezzel a megegyezéssel tehát így megszűnvén az ok, a németek igénye Pannoniára, megszűnt az okozat is, a magyar fegyveres erők sorozatos betörése Németországba.
Deezt illett volna tudni mindazoknak, akik magyar történetíróként, vagy magyar egyetemi tanárokként szerepeltek.
Sok nemzet történelem könyvét forgattam, de mindegyikből nemzetük iránti megbecsülést olvastam ki. Még tényleges nemzeti hibáikat is szépítgetik, palástolják, nemhogy igaztalan és lealázó jelzőkkel, vagy vádakkal illették volna saját nemzetüket.
Úgy látszik, mi magyarok vagyunk a világ legtürelmesebb népe. mert még az ifjuságunk annyira fontos szellemi vezetését és irányítását is idegen lelkü vezetők kezébe adtuk!

XXX. A HONFOGLALÁS UTÁNI MAGYARORSZÁG TÁRSADALMI ÖSSZETÉTELE     ⇑TARTALOM⇑

Arpád hódító népének a Kárpátmedencében való megjelenése előtt ott két nép uralkodott az őstelepes lakósság felett. Az egyik a germán-frank nevű nép volt, amelyik az avarok legyőzése után a mai Dunántúlt és a Dráva-Száva közét, szóval a rómaiaktól Pannoniának nevezett földrészt foglalta el.
A másik hódító nép a magyarok akkori etelközi hazájának szomszédságában élő, velük rokon, de ellenséges viszonyban levő bolgár nép volt. Ez a Duna balparti vonalától fel a Kárpátok gerincéig terjedő részét a Kárpátmedencének vette birtokába, mikor Avarország szétesett.
Arpád hadai először a bolgárok részét szállták meg. Azután került sor Pannoniára, amelynek határát egészen az Enns folyóig kitolták, így a régi Noricumot, a mai Ausztriát is elfoglalták.
Mint már említettem, akkor Ausztriának nem német nyelvű lakói voltak, hanem a régi gallok, vagy kelták éltek ott, akik a rómaiak uralma idején, sőt azok előtt is ott laktak már, mert szintén őstelepesek voltak. Szórványos telepeik a Kárpátmedencében is voltak, de a sumir rokon ősnép ezeket nyelvileg magába olvasztotta. Igy került a magyar nyelvbe elég számos gall eredetü szó.
Ezt a területet Géza fejedelem 973-ban abban a reményben engedte át Nagy Ottó német császárnak, hogy ezáltal a béke állandósul a két nép között. A barátság megszilárdulásának reményében jött létre a házasság István nevű fia és a császár unokahúga, Gizella között.
Az új haza végleges határa a Kárpátok koszorúja, a Lajta és a Száva folyók voltak. Ezen a földön lett úr az új hódító katonanép Arpád fejedelmének vezérlete alatt.
Törzsenként szállták meg az elfoglalt területeket s ezeken belül minden nemzetség akkora földet foglalt el, amekkorára szüksége volt. Ebben azt senki meg nem akadályozta, sem a fejedelem, sem a törzsfő. Az egyedüli irányadó mérték az volt, hogya nemzetség létszáma és barmainak mennyisége mekkora területet igényel. Föld volt bőven, jutott a 108 nemzetségnek belőle elég.
Ezek a nemzetségek nem meghatározott létszámú tagokból állottak, mert az egyik szaporább, tehát számosabb volt, mint a másik. Ezek a nemzetségek egyúttal hadi egységek is voltak, s azért ezeket más néven hadnak is nevezték. A hadak vezetői voltak a hadnagyok (*), a hadak összessége pedig a hadsereg volt. De nevezték az egyes hadakat a hódítók török nyelvén garnak vagy karnak is. A kar a mi mai nyelvünkben az egyforma foglalkozásúakból sokat jelent. PId. Énekkar, zenekar, tisztikar, tanári kar, orvosi kar stb. Innen van az a szokás még ma is, hogy "milyen nagy garral vagy", ami annyit jelent, hogy milyen nagy erővel dicsekszel, mert az erőhöz nagy létszámú nemzetség kellett annak idején. Innen van a régi országgyűlési megszólítás: "Tekintetes Karok és Rendek." A karok a nemzetségek tagj ai voltak, a rendek pedig azok, akiknek hivatali rendjéből kifolyólag volt olyan tekintélyük, hogy az országgyűlésen résztvehettek. Ilyenek voltak a nem nemes származású királyi tisztviselők, vagy püspökök és az apátok, stb.
-------------------------------------------------------
• Dunántúl még ma is vannak olyan falvak, amelyeknek vezetöjét nem bírónak, hanem hadnagynak nevezik.

Kik voltak a nemesek? Azok, akik egy honfoglaló nemből, vagy nemzetségből származtak, vagy akiket később a királyok valamely kiváló tettükért nemesi rangra emeltek a közrendűek közül, Ez utóbbiak jogköre teljesen megegyezett a született nemesekéveI.
A honfoglalás fegyveres munkájában résztvett nemzetségek tagjai földbirtokukat a szállás (megszállás, ősfoglalás) jogcímén birták, amely a birtokjog teljességét jelentette és kizárt minden idegen jogot, még a királyét is.
Kezdetben a nemzetség birta e jogokat, később a nemzetségi közös gazdálkodás, vagy együttélés felbomlása után, a nemzetségek egyéni tagjai, a nemesek is hasonló joggal rendelkeztek a tulajdonaikat képező földjeikkel. Erre sokezer okleveles adatunk és bizonyítékunk van az Arpádkori Oklevéltárainkban.
PId. IV. Béla király 1246-ban István nevű aranyművesének a honti várhoz tartozó Keszi, másképp Kérd nevű faluban két és fél ekealj földet adományozott olyan joghatállyal, mintha ősi szállás birtoka lenne (Fej. IV. 2. 14.).
Ugyanez a király egy jövevény lengyel nemesnek, aki a tatárok előli menekülésekor állandóan az oldala mellett volt és védte, aki közben még a karját is elvesztette, adományozta az Abauj várához tartozó Bozsva nevű birtokot, a szállásbirtokok jogával, felruházva őt mindazokkal a jogokkal, amelyekkel az ország nemesei rendelkeznek a saját birtokaikon. (Fej. Ill. 1. 193.).
Ugyancsak IV. Béla 1243-ban Waczik fiainak adta teljes tulajdonjoggal a nógrádmegyei Esztergár nevű birtokot, amelyen a tatárjárás előtt királyi udvarnokok laktak. 1260-ban azonban visszavette ezt, mert udvarnokai újra összeverődtek 19 év múlva a tatárjárás után. Talán Azsiából szöktek haza.
Esztergár neve Istár sumir istenasszony nevéből és a "gár", annyi mint nép, nemzetség névből van összetéve, mai nyelvünkön annyit jelent, mint: Istar népe. Tehát ősi telephely volt, mert Istar is ősi istene volt a sumiroknak. A honfoglaláskor a többi őslakos néppel együtt ők is szolgák lettek, a király mint saját földművelő népét adományozta el őket.
Ugyanez a királya trencsénmegyei Vöröslő nevű faluban egyszerű várnépeket a "Szent király jobbágyai" közé emelt birtokaikkal együtt, 1243-ban, vagy is ezután szabad birtokosok lettek és földjeiket a király sem velük, sem nélkülük nem adományozhatta el. A szomszédos Liszkóban pedig a cseh hadjáratban hősileg kimúlt Póka nevű várjobbágynak nemesi rangra emelt utódai teljes nemesi jogot kaptak előbbi birtokaikra. (W. Ill. 256.)
II. Endre király, 1223-ban, Röjtökör soproni várbirtokot a "szállás"birtokok joghatályával adományozta el az Arragoniából bevándorolt Simonnak és rokonainak (Fej. VI. 1. 193.).
Ill. Endre király, 1297-ben, a Szepes várá hoz tartozó Zsigra (Sygra) nevű birtokot teljes nemesi joggal adományozta el Perény mesternek (Fej. VI. 1. 250.). 1300-ban pedig a Zsigra melletti Korotnokot Márk szepesi kanonok öccsének, Mihálynak ugyancsak teljes nemesi joggal adományozta el (Fej. VI. 2. 248.).
Említés van eddig az idézett oklevelekben nemesről, várjobbágyról, várnépről, udvarnokról, a Szent király jobbágyairól, de rabszolgákról nincsen szó. Azért idézem Szent Istvánnak a pécsváradi bencés-apátság részére 1015-ben kiadott alapító oklevelét is (Fej. 1. 291.), amelyben 41 faluban összesen 1107 rabszolga családfőt adományozott az apátságnak. Ezek közül 156 lóval, 409 lóval és szekérrel szolgált, 110 volt a szőlőműves, 36 a földműves, 50 a halász, 13 a juhász, 3 akanász, 3 a lovász, 12 a méhész, 10 a kovács, 6 a kádár, 12 az esztergályos, 9 a sütő, 19 a szakács, 6 a tímár, 5 az ötvös, 8 a kerékgyártó és 20 a bányász. Ezek összessége pedig egy gazdasági nagyüzemet tesz ki. Ebben a résztvevő munkások mind rabszolgák voltak.
Imre király, 1201-ben, Ugrin györi püspöknek 12 rabszolga családot adott egy Szántó nevű földbirtokkal Bodajk és Igar szomszédságában. Igar ma puszta Magyaralmás mellett Somogy-megyében (HO. V. 4.).
II. Endre, 1226-ban, egy Vinár nevű földet adott 8 telek szölő vel és 8 rabszolga család vincellérrel és még 160 hold földet egyik hívének (W. VI. 432.).
Még nagyon sok oklevelet tudnék idézni, de felesleges szószaporítás volna, mert ennyiből is megállapíthatja az olvasó a honfoglaláskori és az utána következő időben az új Magyarország népének társadalmi rétegeződését és foglalkozását.
Először is volt egy uralkodó úri réteg, a nemesség, amelynek tagjai a honszerzés fegyveres munkájában való részvételükért teljes tulajdonjoggal, az oklevelek szakkifejezése szerint a "szállás" jogával, vagy "teljes nemesi joggal" birták földjeiket, nem pedig a későbbi királyok kegyadományaiból. Mert amire rászolgáltak, az jog és nem pedig kegy szerint illette meg őket.
A honfoglalás fegyveres munkájában résztvevők vérrel szerezték meg az ország földjét, de nem azért, hogy azzal a fejedelem vagy a király szabadon rendelkezzék, aki azután alattvalóinak hűséges szolgálata fejében hűbérül, a hűség béréül és szolgálatuk jutalmául haszonélvezetre juttasson belőle, mint a nyugateurópai hűbéres országokban a király vagy a császár. Ilyen jogi zagyvalékot a magyar harcos nem vett be. Ö így gondolkodott, amint az egész honszerző nemzetnek joga lett a vérrel szerzett ország egész területéhez, a törzsnek a tőrzsszálláshoz, a nemzetségnek az általa elfoglalt földhöz, úgy az egyes vitéznek is joga lett az általa elfoglalt és birtokba vett földbirtokhoz.
Ehhez a jogi gondolkozáshoz s annak egyedüli elfogadható helyességéhez megvolt a jogi alap is, mégpedig a vérszerződés második pontjában. Ez így szólt:
"Amit közös erővel szereznek, abból senki a résztvevők közül ki ne zárassék".
De benne van ez Szent István II. törvényének 2. fejezetében is imígyen: "Egyetértünk az egész Tanács követelésévei, hogy mindenki szabadon rendelkezzék úgy a saját tulajdon földjével, mint a királyi adományból származó javaival, míg él - kivéve az egyházhoz és a vármegyéhez tartozó birtokot - és halála esetén fiai hasonló joggal örököljenek."
E törvény szövegében a "mindenki" csak a nemesekre vonatkozik, mert a köznépnek akkor nem volt a földhöz tulajdonjoga. Nem nemes ember akkor csak arra a földre szerezhetett tulajdonjogot, amelyet saját pénzén vett meg. Ez azonban igen ritka eset volt akkor.
De ez a "mindenki" szónak a törvény szövegébe való felvétele nagyon érdekes, mert azt jelenti, hogy Szent István korában már az egyéni birtokjog nagy mértékben kezdett kialakulni, holott azelőtt nem az egyéné volt a birtokjog, hanem a nemzetségé, a nagycsaládé, amelyben az egyén nem volt önálló tényező. De úgy látszik, hogy az egyéni jog már nagyon akart érvényesülni s a király is időszerűnek találta az egyéni tulajdonjog törvényesítését.

Ki kell azonban itt térnem két történetírónk állásfoglalására. Az egyik Pauler Gyula, aki a már említett művében ezt írta: "A nemesség az Árpádház idejében tulajdonképpen a birtokhoz volt kötve, csak később teremtette meg a külföldi példa e rendet nálunk." Az oklevelek ezreivel tudom bizonyítani ezen állítás ellenkezőjét. De elégnek tartom ennek megcáfolására a fent elmondottakat is. A nemesség alapja nálunk a honfoglalás fegyveres munkájában való részvétel, vagy később a királyok kitüntetése volt. A nemesi rend már a honfoglalás elötti időből kezdődik, a szabad magyarok és a honfoglalás fegyveres munkájában résztvett ősöktől való vérszerinti leszármazásból, tehát nem a kűlföldi példákból.
Az Aranybulla 31. cikkében ezek a jogok már 1222- ben kodifikálva, vagyis törvényesítve voltak. Az Aranybullát egész Európában egyedül csak az angol "Magna Carta" előzte meg hét évvel. De ez sem szolgált mintául az Aranybullához, amely tiszta és eredeti magyar alkotás volt, nem pedig külföldi utánzás. A professzor úrnak semmi tudományos alapja nem volt a kijelentésehez, legfeljebb valamely idegen és nem rokonszenvező hatalom felé akart ez a kijelentés is bók lenni.
A másik Szalay László, aki a "Magyar Történelem" című művében azt mondja, hogy "Mai napság talán már senki sincs nálunk, aki eléggé bárgyú volna azt hinni, hogy a magyarok eredetileg csupa nemesek voltak Werbőczy értelmében".
Amit fentebb írtam, az az ő fölényes állítását is megcáfolja. A különbség kettőnk között az, hogy ő 20 vagy 30 könyvből írta meg történelmi művét, de egyetlen eredeti Arpádkori okmányt sem olvasott el. E sorok írója: pedig mind a 63 darab, átlag 800 oldalas latinnyelvű kötetet feldolgozta. Éppen azért, amit a nemes, ségről írt, azt mind az oklevelek alapján állapította meg.
A honfoglaló nemzetségek legfőbb érdeme a haza megszerzése volt, a későbbieké pedig a honnak a megvédése. Ez a feladat az egész középkoron át nemesi kőtelesség volt. Majd alább foglalkozom azzal a kérdéssel is, hogy a meghódított nép egyes rétegei is mily mértékben vették ki részüket a haza védelméből.
Az e szakaszban elmondottakból azonban egy meszsze kiható következményt vonhatunk le, azt ugyanis, hogy minden szállásbirtokkal rendelkező ember Árpád hódító katonanépéhez tartozott, vagyis az új jövevényekhez, míg az ilyennel nem bíró népelem a meghódított, a szolgává tett őstelepes néphez, vagyis az öslakossághoz.
Itt is hangsúlyozottan állítom, hogya magyar nép élete nem Árpád hódító hadseregének a Kárpátmedencében való megjelenésétől kezdőddtt, hanem már a csiszolatlan kőkorszaktóI kezdve, múzeumaink leletanyagának bizonysága szerint,
Nagyobb arányú volt a letelepedés üteme a fémek korszakában, különösen a vaskorszakban, amely a sumiroknál Mezopotámíában kb. 1000 évvel előbb volt, mint a többi népeknél.

 XXXI. HOGYAN TAGOZÓDOTT A MEGHÓDíTOTT NÉPELEM? ⇑TARTALOM⇑

Egyszerű, könnyen megérthető és megmagyarázható a honfoglalás fegyveres vállalkozásában résztvett törzseknek és nemzetségeknek elhelyezkedése és jogi helyzete az újszerzeményű országban. De az is természetes, hogy ennek a fegyverrel szerzett földnek a megtartása és megvédése is ennek a hódító katonanépnek a kötelessége volt továbbra is. Ezért nevezi Szent István törvényeiben a nemes embert "miles"-nek, magyarul katonának.
De Európa közepén nem lehetett megfelelő védelmi berendezések és mindenkor azonnal harcba vethető katonaság nélkül hagyni olyan földet, vagy országot, amelynek megszerzésére a szomszédok állandóan készültek. A törzseket a már bekövetkezett veszély tudta csak megmozdítani s az ellenség ellen harcba állítani. Ez pedig nagy és helyre nem hozható taktikai hátrányt jelentett. Ezért a nagy rendező, országépítő Szent István nagy kihatású katonai szervezéshez látott. ő először is az országnak mindazt a területér, amelyet a törzsek és nemzetségek nem szálltak meg, kírályi birtoknak jelentette ki és foglalta le, hogy azok hasznosítása útján egy tekintélyes királyi hadsereget szervezzen meg a külső ellenség fékentartása végett. Egyúttal kiépítette az ország védelmi erődrendszerét is.
Csak így juthatott a király az ország területének nagyobbik részéhez, még pedig teljes tulajdon jóggal, ami azt jelentette, hogy az a nagy terület a rajta levő szolgarendű néppel együtt a király földesúri joghatósága alá került.
Ez a népelem létszámra nézve messze felülmúlta az új jövevények katona népének létszámát. A föfeladat tehát az volt, hogy ezekből a különböző népei emekböl egységes országot és együttmüködő népet szervezzen.
Ezt végezte el és valósította meg a nagy szervező, az országépítő Szent István. A középkori legendák egy imádkozó, égbenéző, jámbor barát lelki alkatát próbálják reá alkalmazni. Pedig nem az volt, hanem egy hideg agyú, tiszta látású és keményveretű államférfiú, aki idegen befolyástól mentesen haladt a maga útján, ha néha tévedett is.
Az őslakosság népéből egyes csoportokat a régi, vagy az általa újonnan épített várakhoz osztott be azzal a földterülettel, amelyen falvaik voltak. Vagyis az ország területét felosztotta egyes várközpontokhoz tartozó kerületekre, mai szóval vármegyékre. Mindegyik vár körzete, megyéje önálló szervezet volt, amelyhez tartozott a megye területén belül élő, mindenféle foglalkozású népelem, kivéve a honfoglalók utódait, vagyis a nemeseket.

Ezek csak később a nemesivé alakult vármegyének lettek tagjai.
Ebből az ősi népelemből az alkalmasakat katonai szolgálatra osztotta be és képeztette ki, akik legfőbb vezetőjük, a várispán zászlója alatt, egyedül a király parancsára tartoztak hadba vonulni. Ezeket nevezték várjobbágyoknak, vagyis katonaságnak. Szent István tehát a meghódított népelemből egy állandó királyi hadsereget szervezett és állított harcra kész állapotba az ország védelmére. Minden vármegye egy zászlóaljnyi katonaságot állított ki. Közvetlen parancsnokuk a várispán volt. Ezt pedig a király nevezte ki a rátermett emberei közül. Ellátásukra ezek a várjobbágyok a vár földjeiből megfelelő birtokot kaptak használatra, de nem tulajdonjoggal, mert ez egyedül és kizárólag a királyé volt. A várkatonaság tehát tulajdonképpen állandó katonaság volt.
De a várakat építeni, jókarban tartani, szóval állandóan gondozni is kellett. Erre a célra az őslakosság egy másik részét a várak kézimunkásaivá tette azon az alapon, hogy a vár földjein szabadon gazdálkodtak, de termésük felét az ispán kezeihez kellett beszolgáltatni, aki abból egyharmad részt magának tartott meg fizetése fejében, kétharmad részt pedig minden évben Szent Mihály napjáig a királyi kincstárba kellett neki befizetnie.
A későbbi szabad gazdálkodás idején a legújabb korig a bérlő rendesen a fele terményért bérelte a szántóföldet. De tudok számtalan esetet, hogy a bérlő csak egyharmad részt kapott a bérelt föld hozadékából. Tehát Szent István a szabad forgalomban kialakult méltányos bért állapított meg a várnépek részére, amit annál is inkább lehet méltányosnak ítélni, mert a várnép ezenfelül külőn adót nem fizetett.
Az államháztartás, illetve abban az időben még a király magánháztartása költségeinek terhét egy másnevű népréteg viselte. Ezeket udvarnok néven ismeri a történelem. Ezek a királyi udvar ellátásának és kíszolgálásának a terhét viselték, innen a nevük is. Ezek terménybeli adójuk, vagy szolgáltatásuk után sokféle nevet viseltek. Voltak köztük földművesek, szőlőtermelők, kertészek, lovászok, halászok, vadászok, solymászok, hódászok, csőszők, hírvivők, tímárok, kovácsok, bognárok, szakácsok, mosók, szövők, stb.
A legfőbb főnökük a királyi udvar ispánja, az udvarispán, vagy más szóval a nádor volt. Ennek a neve a sumir "nad", mai nyelvünkön annyi, mint nagy és "úr" mai nyelvünkön is úr szóból származik, annyit jelent mint nagyúr, de a honfoglalás utáni időben még a mai nyelvünkben is "nad" -nak hangzott sumirosan e szó és ebben az alakjában maradt meg a nádor szavunkban.
Valószínű, hogy ezzel a névvel nevezett ember a honfoglalás előtt a hazánkban élő őstelepes népnek volt a vezetője, uralkodója, mert a neve nemcsak tisztán sumir jellegű, hanem megfelel annak a címzésnek. Amit még ma is használunk, nagyúr, vagy nagyasszony alakban.
Okleveleink elég sokszor emlegetnek egy tárnok nevű szolganépet is. A tavar a török nyelvben szarvasmarhát jelent, a "nik" képző pedig milyenséget vagy valamivel való foglalkozást jelent. E szó helyes értelmezése tehát szarvasmarha tenyésztő, vagy gondozó. E név a hódító nép török nyelvéből került a mai nyelvünkbe. Ez a tárnoknak nevezett népelem tehát a hódító törzsek szolganépe volt és mint ilyen, királyaink őseinek törzsi birtokán teljesített szolgálatot.
A honfoglaló ősök tényleg marhatenyésztő nép voltak, vagyonállományuknak legnagyobb része élő állatok ból állott, de önellátásukra már ők is termeltek gabonát. De nevük és foglalkozásuk az új hazában is elég sokáig megmaradt. Például IV. László királyunk idejéből is vannak okleveleink, amelyek udvarnokokról és tárnokokról szólnak. IV. László, 1280-ban, több tímári (De villa Thymár) tárnokát földjeikkel együtt nemesi rangra emelte (Wo XII. 295.). Tímár, mint puszta, ma is megvan Dobos és Tárnok között Fehérmegyében.
Nagyon sok ilyen tárnoka lehetett a királynak, mert ezek élére külön magasrangú főembert, a tárnokmestert állította, aki nem volt más, mint a királyi uradalmak legfőbb irányítój a és a befolyt jövedelmek kezelője, mai néven a király pénzügyminisztere.
Az eddig felsorolt kűlőnbőző foglalkozású népelemek személyükre nézve szabadok voltak. Ha királyaink Szent Istvántói III. Endréig a várakhoz tartozó birtokaikból, vagy a saját ősi nemzetségi birtokaikból eladományoztak egyes részeket, mindíg kikötötték, hogy a rajtuk élő nép csak ugyanazzal a szolgálattal terhelhető meg, mint amilyennel a királynak tartozott. Sokszor puszta földet ajándékoztak el királyaink, ez esetben a rajta levő szolganépet más birtokra telepítették át.
De amint a pécsváradi oklevélből látjuk, rabszolgák is voltak az országban, még pedig meglehetős számban. Csak ez az egy monostor 41 faluban 1107 rabszolga családot kapott a királytól. Ez a falu egy-két kivétellel mind Baranya-megyében volt és ma is ott van.
De Baranya-megyében 66 "d" képzős és 36 "n" vagy "ny" képzős ősi község van ma is. E két képző megvolt már a sumir nyelvben is, például Eridu, Ubaid, Éden hangzású nevekben. Ez pedig a legegyszerűbb logikával is azt jelenti, hogy ez a 102 falu már az őstelepesek idejében is megvolt.
De van még Baranya-megyében ezeken kívül 25 tiszta sumir képzésű falu is, mint például a két Szekcső, Udvar, Szeber, Pócsa, Pécs.
Ez utóbbi kettő a sumir "bo-csu" bő vizet jelentő szóból alakult ki.
Szóval a mai Baranya-megye 331 községéből körülbelül kétharmad rész már megvolt a honfoglalás előtt. Tehát nem volt olyan üres és lakatlan az ország területe, mint amilyennek a vogulisták minden bizonyíték nélkül állapították meg. Ellenben úgy a gazdasági képe, mint a társadalmi összetétele a Kárpátmedencének, semmivel sem volt hátrább, mint Nyugateurópáé.
Lakosai pedig nemcsak állattenyésztéssel, hanem gabonagyümölcs- és szőlőterrneléssel is foglalkoztak az egész országra kiterjesztően. Erre vonatkozólag csak néhány adománylevelét idézern Szent Istvánnak, aki 1006-ban a nyitrai káptalannak szőlőket adományozott, továbbá neki adta a gabona és bor tizedét Nyitra városának, valamint Párutca, Molonos, Könyök, Kereskény és Gyurkova nevű közvetlen környékbeli falvaknak (Fej. 1. 285.).
Az 1015-ben kiadott pécsváradi alapító levél (Fej. 1. 291.) szerint 110 vincellér, azaz szölőművelő családot adományozott az apátságnak, Szekszárdon pedig szántóföldeket, erdőket, szőlőket, nádasokat és kaszálókat juttatott ugyancsak az apátságnak.
A rendelkezésre bocsátott iparosok száma 78 volt, a bányászoké 20, a mezőgazdaságban foglalkozóké 780. Ezek az adatok pedig azt bizonyítják, hogy a Kárpátmedencében elég sűrű és gazdaságilag is fejlett népelem élt már jóval a honfoglalás előtt.
De, ha a gazdasági helyzet ilyen volt Baranya-megyében, akkor ilyen, vagy legalább is hasonló volt az egész Kárpátmedencében. Emlékeztetem olvasóimat Lebőre, amelynek termőföldjén kívül semmiféle ásványi kíncse nincs és a kőeszközök anyagáért az obszidiánért a Tokaj vidéki hegyekbe kellett menni, mégis Kr. e. 2000 évvel már virágzó földműves kultúrája volt.
A honfoglaláskor se lehetett tehát gyérszámú kanászokból és gulyásokból a meghódított ősi nép összetétele.
Ilyet csak azok írhattak, akik az Arpádkori Oklevéltárunkat nem ismerték, vagy fajtánk lekissebbítéséért jól megfizetett állás okba kerültek.
Egyébként csak meg kell vakarni ismeretlen jelentésű magyar szavakat és kibújik belőlük az ősi sumir szó. Például a nomád szót is csak szét kell bontani elemeire: nu-mu-du mai nyelvünkön annyi, mint nem magcsináló, vagyis nem mag termelő , hanem a mezőgazdaság másik ágával, az állattenyésztéssei foglalkozó.
Éppen azért, a nomád nevet nem kell lekicsinylő nek venni, vagy szégyelni, mert szükséges és hasznos része volt a magyar mezőgazdaságnak az állattenyésztés is.
Itt a nomádokkal csak azért foglalkozom, mert első királyainknak, Szent Istvánnak, Szent Lászlónak és Kálmánnak, törvényerejű rendelettel kellett megtiltani, hogy a falvak ne menjenek messze a templomtól, szóval, hogy ne vándoroljanak el tetszésük szerint egyik helyről a másikra, leülönösen ha kőből épített templomuk is volt.
Szent István királyunk rendelte el, hogy legalább minden 10 falu építsen magának egy templomot (II. Törv. 34. fejezet.). Szent László törvénye pedig így szólt: "Ha egy falu elhagyva templomát, más helyre költözik, a püspök hatalma és a király parancsa kényszerítse oda visszatérni, ahonnan eltávozott." (1. Törv. 19. fejezet.)
Kálmán királyé már büntetést is tartalmaz: "Amelyik falunak van temploma, ne távozzék messze a templomától. Ha pedig eltávozott, 10 pénzt fizessen és térjen vissza." (II. Törv. 12. fejezet.)
Ezek a törvények kétségkívül nem letelepült és állandóan egyhelyben lakó, hanem vándor, nomád népre vonatkoznak. Azonban még nem következik belőlük, hogy az ország egész lakossága vándorló nomád életet élt. De az mindenesetre nyilvánvaló, hogya lakosság egy része állandó lakhellyel nem rendelkezett, mert akkor törvényes szabályozásra nem lett volna szükség.
Melyik falu távolodott el messze a templomától? Csak az olyan, amelyik nem a házak sokaságát, hanem az emberek sokaságát jelentette. A falu szavunk tehát még Kálmán király idejében (1095-1116) a nagycsaládot, vagy is a nemzetséget, katonai nyelven a hadat jelentette.
Minden ősfoglalkozású nép gazdasági életformájának kényszerítő hatása következtében volt vándor, vagy állandóan egy helyben lakó. Az állattartó és pásztorkodó nép kényszerítve volt a helyváltoztatásra, mert ha egyik helyen elfogyott a legelő, vagy elszáradt a fű, új legelőt kellett keresni, fel kellett szedni a sátorfát. Helyesen írja Al Bakri arab író az etelközi magyarokról: "Ez a nép kunyhókban és sátrakban lakik, követve az eső hullását és a fű sarjadását."
Ha tehát ez értesítés szerint Etelközben állattartásból élt és nomád legeltetést folytatott a honfoglaló ősök népe, akkor a Kárpátmedencében sem változtak át azonnal földművelő, gabona- és szőlőtermelő néppé, hanem folytatták ott, ahol abbahagyták, mert egy gazdasági rendszert máról holnapra nem lehet megváltoztatni.
Kevesen tudják, hogy a magyar mezőgazdaság főjővedelmi forrása a régi időben nem a gabonatermelés, hanem az állattenyésztés volt, mert az élő állatok a saját lábukon is elmentek a külföldi piacokra is, de gabonát, megfelelő köves utak híján nem lehetett külföldre szállítani, de még a hazai városokba is nehezen.
A földművelő és szőlőtermelő nép helyhez volt kötve, éppen azért állandóan megművelt és értékeket termelő földje mellett lakott, mert azt nemcsak gondozni, művelni kellett, hanem még vigyázni is reája a gyakori tolvajokkal szemben. Az ilyen földművelő falvakból fejlődtek ki forgalmasabb helyeken a városok, amelyeknek lakói iparral és kereskedelemmel is foglalkoztak.
De amint tények igazolják, hogy Magyarországon a XI., XII. és a XIII. századokban még nagyfokú nomád állattenyésztés volt, úgy a múzeumok leletei viszont azt igazolják és bizonyítják, hogy már a réz és bronzkorszakban, külőnősen annak Péceli-szakaszában eléggé virágzó földművelés is volt a Kárpátmedencében.
Ugyanezt bizonyítják a pécsváradi ásatások leletei is. Ez a falu a környezetéből kiemelkedő dombháton épült a Zengőhegy tövében. Könnyen védhető, megerősített hely volt, azért is lett vár már a honfoglalás előtt. A leletek bizonysága szerint Kr. e. 2000 év körül laktak benne már földművesek és bányászok. Az itt talált leletek azt bizonyítják, hogy ez a hely a rézkorszak óta állandóan lakott volt, de az emberi élet a későbbi korokban sem szűnt meg, mert a római, avar és a honfoglalás kori időből is kerültek elő leletek.
Arról már bőven írtam, hogy Szent István ott 1015- ben egy bencés-apátságot alapított.
Hogy azon a vidéken a nép milyen nyelvet beszélt, mutatják a pécsváradi alapító oklevél ben felsorolt falu nevek és az egyes természeti tárgyak megnevezése is. A pécsváradi oklevélben szereplő 41 falu mind magyarnyelvű, például Kölked, Kövesd, Varasd, Várkony. Hetény, Ormánd stb. Ezek a községek már a honfoglalás előtt régen ott voltak. Ebből pedig az is következik, hogy a névadó nép szintén már az ősidő óta ott lakozott. Az őslakosság tehát helyhez kötött földműves, sző- Iő- és gyümölcstermelő volt. Gyümölcsény nevű falunk Baranyában ma is megvan, de nevének tanúsága szerint még abból az időből való, amikor az "ny" képző a mai "os-es-ös" képzőnek felelt meg, amikor tehát a gyümölcsöst még gyümölcsénynek nevezték. Ez pedig még jóval a honfoglalás előtt volt. Ha 2000 évben állapítom meg ezt az időt a honfoglalás előtt, akkor sem mondok hihetetlent, mert az "n" lágyítva "ny" , még sumir képző volt.
Melyik népréteg volt tehát az, amelyre Szent László és Kálmán királyaink törvényei vonatkoztak? Azt hiszem, hogy olvasóim is megfelelnek rá. Semmi esetre sem az őstelepes lakosság, hanem Arpád katona népe, a hódító magyarság volt az, amely nomád állattenyésztő volt, mikor hazánk földjére lépett és az is maradt évszázadokig, míg a természet rendje és a fejlődés törvénye szerint a kisnemesség rá nem szorult arra, hogy maga is megfogja a kapa-, a kasza nyelét és az ekeszarvát. A vagyonosabbak úgyis jobbágyaikkal műveltették földjeiket. Az erdők, a legelők azonban majdnem a legújabb ideig megmaradtak a nemesi közbirtokosság kezén. Egy emberöltővel ezelőtt még így volt.

XXXII.  ÍRÁSOS BIZONYÍTÉKOK A KÖZNÉP NYELVÉRŐL        ⇑TARTALOM⇑

Itt arról a népről írok, amely már az ősidőben apró rajokban megszállta a Kárpátmedence földjét és azon a munkaszerszámaival magának nemcsak otthont épített,
hanem megélhetést is biztosított. Ez az őstelepes nép, amelyik új hazájában a. saját nyelvén adott nevet a földnek, a víznek, a hegyeknek és telephelyeinek, amelyek közül elég soknak kielemeztem a jelentését a sumir nyelv segítségével.
Az árpádkori okleveleknek olyan megjegyzéseit is kiírtam, amelyekben azt közölték, hogy valamely földrajzi helyet a köznép nyelvén (vulgo vagy vulgariter) hogyan neveztek el.
A latin "vulgus" szóval nevezett köznép 'tehát az őstelepülésű népek egymásra rakodó rétegeiből hosszú évezredek alatt kialakult, legutóbb Árpád hadaitól meghódított jogtalan, vagy kerlátolt jogú népelem volt, a hódítók teljes jogú, szabad népével szemben.
Olyan okmányokat idézek, megnevezve pontosan.hogy azok melyik okmánytárban találhatók meg, szószerint, amelyeket a királyi kancellária, vagyis iroda állított ki, amelynek élén országos tekintélyű ember, a királyi kancellár állott. Ez teljes felelősséggel tartozott ellenőrizni,hogy a király elé aláírás végett terjesztett hivatalos iratok tévedésmentesek legyenek.
Mivel ezeket az okleveleket latin nyelven állították ki, azért az oklevél szerkesztők minden szóra és fogalomra latin szót használtak. Midőn tehát az oklevél azt írja, hogy valamely földrajzi helyet a köznép (vulgus) nyelvén hogyan neveztek el, a köznép csak magyar köznépet jelentett és nem idegent, vagyis Arpád hadai által már a Kárpátmedencében talált, meghódított és szolgává tett népelemet.
Megjegyzem még, hogy az oklevelekben a köznép nyelvére való hivatkozás Szent István királytól V. István királyig található csak. Később a köznép nyelvét már nem különböztetik meg az oklevelek a hódító urakétól.
Ez a tény pedig azt jelenti, hogya köznép nyelve már nem különbözött az előkelőkétől. Ami pedig csak úgy kővetkezhetett be, hogy a hódító urak kényszerüségböl megtanulva a szolgák nyelvét, a magukkal hozott s addig beszélt saját nyelvüket, a török nyelvet elhagyták és az őslakos népét vették fel, amint ez az összes hódító népekkel így történt. Ez alól az általános szabály alól Arpád népének török nyelve sem lehetett kivétel, ami tényleg nem is lett, mert a mai magyar nyelvünk nem a hódító török nyelve, hanem a meghódított ősnép sumir rokon nyelve lett.
V. István királyunk után ez a szó "vulgus ", mint a köznép neve, már nem fordul elő okleveleinkben , annál kevésbé az anjoukori oklevelekben.
Szent Istvánt serdülő korában keresztelték meg. A keresztapja egy Apuliából (Délitália) származott előkelő úr volt, névleg Deodatus. Ez Magyarországon telepedett le, Szent István bőven ellátta földbirtokkal. A többi közt neki adta a komárommegyei Tatát is. Ezt most a Tóvárossal való egyesülése óta Tatatóvárosnak hívják. Az eredeti oklevél (Fej. IV. 3. 103.) azt mondja, hogy Szent István a szóbanforgó falut azért nevezte el Tatának, mert a köznép nyelvén (vulgariter) az keresztapát jelent. Színmagyar vidéken több helyen hallottam ezt a nevet, de csak néples használatban és sehol sem hivatalos névként.
Szent István a veszprém egyház részére kiadott alapító oklevelében (Fej. 1. 289.) többek között két ősi nevű falut is adományozott az egyháznak. Az egyik Veszprém-megyében, a másik Fehér-megyében volt.
Ha Szent István idejében már ősi, vagyis nagyon régi volt a nevük ezeknek a falvaknak, akkor nagyon sok évvel Szent István előtt, sőt a honfoglalás előtt is megvoltak már.
Tehát nevüket csak a sumirutód ősnéptől kaphatták, annál is inkább, mert a nevük tiszta sumir szó. "ős" sumirul írva "us", kiejtve pedig "üs" volt.
Nagyon gazdag magyar szavakban a tihanyi bencésapátság részére 1. András királyunktól 1055-ben kiadott alapító oklevél (Fej. 1. 388 és W. VI. 66.). Ez ugyanis részletesen leírja az adományozott birtokok határvonalait és a kőznép nyelvén meg is nevezi az útbaeső természetes határjeleket.
Olvasóim egy 900 éves okirat szavaiból maguk is megállapíthatják, hogy az akkori kőznép milyen nyelven beszélt. A szavak helyes kiejtése mellett zárójelben közlöm az oklevél szerinti írásmódot is.
Tihanyról azt mondja az oklevél, hogy köznyelven (vulg o) Tichon, Tikhon. Dunántúlon a tyúk neve ma is "tik", a hon pedig tartózkodási helyet jelent. Tikhon tehát tyúkhont jelent. Valószínű, hogy sok vadtyúk tanyázott azon a félreeső földön.
Azután jön a többi határjel, így fok (fuc) ma Siófok, huluoodi ma ölved község, Zakadat szakadék, aruc árok, ursa ma Alsóörs, zilukut olyan kút, amelynek szile, széle, kávája van, cuescut (Köveskút), certhel (Kerthely), ceuristue (kőristő), secuueze (sekélyvíz), uueize (óvíz, állottvíz), ziget zadu (szigetszád), fyzeg (füzes), munurau cerecu (mogyorókerék, mogyoróerdö),uluues megaja (ölves megyéje, határa), monorau bucurea (magyoróbokor), fizeg azaa (füzes aszó), ez a szó lólegelöt jelentett, a sumir nyelvben assza lovat jelent; curtuelfa (körtvélfa), hurcu (hurok), zarfeu (Szárfő község), eri itu rea (öri útra), ohut cuta rea (óút kút jára), holmodi rea (almásra), gnir uuege holmodia rea (nyírvégi almásra), mortis uuasara cuta rea (Martosvására kútj ára), nogu azac feee rea (nagy aszó fokára), feheru uaru rea meneh hodu utu rea (Fehérvárra menő hadi útra), petre zenaia hel rea (Péter szénája helyére), aructue (Aroktő), lean syker (leánysír), arue fee (árokfő), luazu holma (lóház halma), asuuegi utu (aszóvégi útj, baluuana (bálvány), eluui humuc (élői homok), harmu ferteu (három fertő}, ruuozlicu (ravaszlik), a rókát hívták ravasz nak, harmuhig (három híd), baba humca (babaistennő homokja), oluphel rea (alaphelyre), cuesti (Kövesd), fecte cumuc (fekete homok), fuegnes humuc (füenyes homok). Azon a vidéken még ma is füeny a fövény és kües a köves a nép ,nyelvén.
Ez a sok magyar szó mind a köznép (vulgus nyelvében volt meg. Tehát kétségtelen igaz, hogy a köznép, az ősi telepes nép nyelve volt az, amelyet ma magyar nyelvnek nevezünk, nem pedig a hódító katonanépé, amelyet Arpád fejedelem csak 100 évvel azelőtt vezérelt a Kárpátmedencébe, tehát akkor még II honfoglaló népelem a maga ősi nyelvét, a töröknyelvet beszélte.
Még kevés híján a másik másfélszáz évnek is el kellett múlni, amikor Kézai Simon krónikásunk, 1280-ban azt írta a ménfői csatahelyről. Hogy a mi nyelvünkön, vagyis már az úrak nyelvén is nevezik azt a helyet "Weznemut", vagyis Vésznémetnek. mai nyelvünkön németvésznek. Tehát a köznép nyelve már az egész nép nyelve lett beleértve a hódító urakét is. Megállapíthatja velem minden olvasóm, hogya mi édes anyanyelvünknek egy ősi formáját képviselik még a felsorolt nevek. Az "uj, képző gyakori használata erősen a sumir nyelvrokonságra utal, de bizonyítja különősen az a tény, hogy a ragok még nincsenek a tőszóhoz ragasztva, hanem mint külön szavak szerepelnek, amiként a sumir nyelvben is. Például: Feheru uaru rea mene hodu utu. rea (Fehérvárra menő hadi útra). Az oklevélben szereplő Írásmód tiszta sumir jellegű. Ez pedig a közölt adatok alapján megcáfolhatatlan.
Azt is megállapíthatják velem kedves olvasóim, hogy mekkora lelkiismeretlenség és felelőtlenség kellett Vámbéri részéről ahhoz, hogy Tihanyt szláv szónak és szláv telepnek állította, mikor ott az egész környéken minden fa, bokor, forrás, völgy, patak, halom stb. mind magyar nevet viselt még az ősi idő óta.
Szent László királyunk, 1082-ben összeíratta a veszrémi egyháznak ama birtokait, amelyeket az még Szent Istvántói kapott. Az oklevél (Fej. VI. 21. 350.) egy Besne, máskép Bosuló nevű faluról azt mondja, hogy a köznép(vulgus) ezt Teleknek nevezi, egy Leány (lean) nevű faluról pedig azt mondja, hogy ezt a köznép (vul, gus) Simegfalunak, vagy másképp Sümegfának hívja; a "fa" szavunk már az ősidőben, a sumir nyelvben is családot jelentett, amint már írtam róla. Sümegfa tehát a Sümeg-család otthona volt. A "fa" szóból lett ,,1" képzővel a falu és a falka szavunk, "j" képzővel pedig a faj, vagy fajta szavunk.
II. Géza királyunk a budai egyháznak a Dunán a megyeri révtől egészen a Nagyszigetig, (Csepelszíget) halászó helyet adományozott. Az oklevél (Fej. II. 129.) erről a halászó helyről azt mondja, hogy köznyelven (vulgo) tanyának (tonya) nevezték. A tanya szavunk abban az időben és még sokáig ideiglenes tartózkodási helyet jelentett.
Konstancia, Ill. Béla királyunk leánya, 1. Ottokár cseh király felesége volt. Hozományából Magyarországon egy Tirnávia (Trnau) nevű várost alapított, amelyről az oklevél (Fej. IV. 1. 135.) azt mondja, hogy magyar köznyelven (in vulg ari Ungarico) Konstancia szom, batjának nevezték. Ez lett a későbbi Nagyszombat nevű városunk. Ebben az oklevélben a köznyelv már magyar jelzőt kapott ami azt jelenti, hogy a köznép is magyar lett a honfoglaló megyeri, vagy magyari törzs neve után. Azelőtt csak általánosságban nevezték köznépnek, mint amelyiknek a hódító magyar néphez és annak magyar nevéhez semmi köze sem volt.
Ez a kifejezés "magyar köznyelv" másképpen nem elemezhető ki, tehát másképp nem magyarázható meg, mint úgy, hogy volt egy magyar előkelő nyelv is, amelyen azelőtt nem a köznép beszélt, hanem az úri rend, az uralkodó osztály, a hódító teljes jogú katonanép. A nemesség. Ez a nyelv pedig a török volt.
IV. Béla 1267-ben, a nyitramegyei Udvardban levő szolgáit a Szent Mártens apátságnak adományozta. Az oklevél (Hazai OkIt. 1.) azt mondja róluk, hogy köznyelven (vulgo) halászoknak (halous) hívták őket. A haloust hálósnak is lehet olvasni. A sumir nyelvben a háló szó megfelelője "halu" volt.
Az ugocsamegyei Tarnatelekben IV. Béla-telepes népei laktak, akikről az oklevél (Fej. VII. 3. 48.) azt mondja, hogy magyar köznyelven (vulgo hungarico) királyháziaknak hívják őket. Itt is már magyar köznyelv az egykori jogtalan alsó néposztálynak, a vulgusnak nyelve.
V. István 1272-ben, a sárosi határőreinek egy Finta nevű birtokot adományozott. Az oklevél (HO. V. 46.) azt mondja róluk, hogy köznyelven nevezik őket őröknek. (Terram spiculatorum vulgariter eur dictorum.)
A pozsonyi káptalan egyik jelentésében (W. II. 222.) azt olvassuk, hogy előtte megjelentek olyan jobbágyok, akiket köznyelven (vulgo) "szállásadó" néven neveztek. Abban az időben még vendégfogadó szállodák nem voltak, azért a hivatalosan utazónak az ilyen szállásadó jobbágynak kellett szállást adni.
A Keszthely melletti Hévíz fürdőről az egyik oklevél (Zalai oklt. 1. 215.) azt mondja, hogy köznyelven "vulgariter" hívják Hévíznek (Hewyz).
Kézai Simon mester 1280 körül írt krónikájában kétséget kizáró bizonyítékokat találunk arra, hogya hódító úri réteg már teljesen elvesztette régi török nyelvét és az alsó, a meghódított néposztálynak, a vulgusnak nyelvét vette fel.
Az udvarnokokról azt írta, hogy azokat hazai néven (patrio nomine) nevezték el, a győrmegyei Ménfő kőzség határában pedig azt a csatahelyet, ahol a németek közül sokan elestek, az ő nyelvükön Florum pajur (verloren bajern) a mi nyelvünkön pedig Vésznémetnek (Weznemut) nevezték. Ez a Vésznémet még teljesen sumir szerkezetü szó, elől van a főnév és utána a jelző. Ma már így mondanánk, hogy német-vész. Tehát a XIII. századi magyar köznép még híven őrizte sumir eredetü nyelvének emlékeit. Kézai Simon krónikásunk ezt a nyelvet már ci mi nyelvünknek (lingua nostra) mondja, tehát a köznép nyelve akkor már az egész nép nyelve lett, a hódítók török nyelve pedig megszünt,

XIII. század végén tehát a meghódított östelepes nép nyelve az egész nép nyelvévé alakult ki ott a Duna–Tisza táján.

XXXIII. MIT BIZONYITANAK AZ ÁRPÁDKORI SZEMÉLYNEVEK        ⇑TARTALOM⇑

Mióta az ember fizikai és szellemi fejlődésében odajutott, hogy gondolatait, akaratát már szavakkal értelmesen ki tudta fejezni, nemcsak a környezetében levő természeti tárgyaknak, hanem embertársainak is nevet adott. Ez a névadás is az egymástól való megkülönböztetést szolgálta.
Az ősi név tehát az embereknél személynév volt. Ez a személyt jelölő név lett a kereszténység korában a keresztnév. A vezetéknév pedig arra szolgált, hogy a sok egynevü, vagy egynemü személyt meglehessen külőnbőztetni egymástól.
Az Arpádházi királyok idejében mégcsak személynevek voltak, amelyek előtt indokolt esetben az apa, vagy a falu neve is szerepelt. A személynevek jelentése a legtöbb esetben útmutatásul szolgált arra, hogy valamely személy melyik néphez tartozott.
Annak idején az árpádkori okmány-gyüjteményeinkből azt is kiírtam, hogy a királyok által a várjavakkal együtt eladományozott jogtalan, vagy korlátozott jogu szolganépek milyen személyneveket viseltek. De egyúttal kijegyeztem azoknak a személyneveit is, akik a királyoktól birtokadományban részesültek, szóval a teljesjogu földesurak, a nemesek neveit. Olvasóim önmaguk fogják eldönteni, hogy melyik népréteg beszélte akkor azt a nyelvet, amelyet most magyarnak nevezünk.
A királyi adományban részesülőknek nevei mellé az oklevél jelzését is kíírom.
A Vasmegyében történt birtokadományozásokat veszem fel példának. Itt tudniillik, kevesebb volt az egyházi birtok, mint a többi Dunántúli megyénél és több a személyi név.
II. Endre király Csernuk fia, Istvánnak adta Szecsőd falut (Fej. III-l. 21.). Ugyancsak ő juttatta Uraj falut a Ják nemzetségbeli Andrásnak (Fej. Ill. 1 329.).
IV. Béla a következő birtokokat adományozta el Vasmegyében: Tiba nevű hívének Gáh falvát (W. VIlI. 59.) Bana nevű hívének Szünőse falvát (HO. IV. 88.). Szünso sumir szó, a mai nyelvünkön szűnő vizet jelent. A Csém nemzetségnek Övár nevű birtokot (W. VII. 161.), Herrand nevű hívének több meg nem nevezett birtokot, három bizalmas emberének, Moricz tárnokmesternek, Jánosnak és Détának Rum és Buad nevű falvakat (Fej. IV. 3. 44.) és végül István pozsonyi ispánnak Mezdyn falut örök tulajdonjoggal adományozta (HO. II. 4.)
V. István birtokadományozásai a következők: Bana fia Párisnak Káldban juttatott egy részbirtokot (Fej. VII. 3. 30.) Sorok nevű faluból egy várjobbágyot, névszerint Vasa st nemesi rangra emelt földjével együtt (W. IX. 6.). A várjobbágyok a köznéphez tartoztak, tehát Vasas neve a köznép nyelvéből való. Osl Jakab is az ő kezéből kapta Alcsép községbeni birtokát. Az Osliak bessenyő származásúak voltak.
IV. László királytól a következők részesültek birtokadományozásban: András fia, András kapta Hidvég falut (HO. II. 14.), Csapó fia, András kapta Póka-földjét (HO. Ill. 42.). István tárnokmestere és Adorján pincemestere Káldban kaptak földet (HO. VU. 161.). A Ják nemzetség kapta Kovácsi falut (W. IX. 58.). Csiszár fia, Lencs (Leonch) Sorokusztágban és Doroszló fia, Doroszló Rum határában részesültek földadományban. (W. IX. 6.). A Csák nemzetségbeli Renold és Keménya Rába melletti erdők használatát kapták meg (HO. Ill. 52.), Mocsia (Mochía) ispán megkapta a hűtlen Henrik bán birtokát, Bolda falut. (HO. VilI. 229.) László és Gergely nevű hívei Hőgyészben kaptak birtokot. Herrand étekfogó mester kapta a hűtlen feIsőlövői íjjászok földjét (W. XII. 111.). Dénes győri püspök a Szabáría, a mai Szombathely és Szőlősközti birtokot kapta 1276-ban (W. XII. 168.). Ebed fia, Ják kapta Teszár falut (Fej. VII. II. 69.). A Ják nemzetségbeli Boksa, Péter és Iván kapták Bottyánt (Fej. VII. 3. 72.). Miksa (Mixe) fiai, Péter és István kapták Miskét (HO. IV. 50.).
Ill. Endre Bicsó (Bychov) nevű hívének adta Szarvaskendet (Fej. Ill. 1. 21.). Hartwig fiai számára pedig Hidegségből szakított ki egy részbirtokot (W. XII. 503.). Hahold fia Istvánnak adta Muraszombatot, amelyet akkor Béhnurának neveztek (W. X. 250.). Végül Miklós ispánnak adományozta Alsólendvát (HO. VIlI. 16.).
A meghódított köznép és a szolgarendü népréteg pe, dig ilyen személynoveket viselt:

Acél, Adós, Ajándék, Aludt, Almás, Áldomás, Akadás, Apa, Após, Aratás, Arkos, .Arva, Alnok, Aros, Arpa.
Bátor, Bogár, Buga, Búza, Bot, Bolt,' Bős, Buta, Butuka, Beled, Bandás, Büdös, Bőgyös, Bodor, Borz, Baj, Baja, Béke, Bárány, Bab, Botos, Boda, Boka, Bolhás, Békés, Bősz, Bús, Bizodalom.
Csípő, Csima, Cseke, Csúcs, Cseperke , Csokor, Csibe, Csuda, Család, Csuka, Csinos, Csendőr, Csók, Csóka, Csúnya, Csomós, Csonka, Csáb, Csupor.
Dob, Dobos, Doboz, Diós, Dara, Duda,
Fiad, Falka, Fodor, Fogas, Féltő, Főerős, Fene, Fele, Feles, Files, Füles, Farkas, Feled, Fegyveres, Foltos, Főd, Fiók, Fias.
Ebed, Egyed, Eleség, Emese, Erős, Erdő, Erdőd, Eső, Erdős, Égető, Érző, ÉI, Éles, Érő.
Galamb, Galambos, Gombos, Gyenge, Gyűrű, Gyűrke, Gyüge.
Hab, Harcos, Haragos, Hazug, Hely, Helyes, Henye, Házas, Hála, Honos, Holdas, Hivatal, Hogyél, Hugyos, Hangya, Hús, Hajmás, Hatalmas, Hímes, Hőseb, Husvét. Isa, Inas, Iharos, Jólégö.
Kokas, Korpás, Kemény, Kenő, Kényes, Kérő, Kese, Kevély, Keserüd, Kereső, Kalandos, Kevereg, Komor, Kéreg, Kérős, Kezed, Karácsony, Kulcs, Kő, Kesely, Kevés, Kíván, Kínos, Keserü, Kása, Kezes, Kék, Kékes, Kozma, Kós.
Lenke, Léged, Lölkös, Lőkös, Lug, Lila, Lát, Látás, Látomás.
Magas: Magos, Majd, Mohar, Mese, Megszeg, Mórocz, Mákod, Medve, Maradék, Modor, Modoros, Munka, Munkás, Mező, Nézetes, Nyalka, Nemél, Nemhisz.
Ok, Óriás, Oszlop, Ország, ös, ölves, Olbő, ősöd, Ördög, Patkó, Patak, Posza, Petes, Poczok, Péntek, Patkány, Puha, Póka.
Regős, Rugós, Rest, Repes, Ruha, Remény, Részeg, Róka, Soma, Seb, Semijen, Süke, Süket, Sikos, Sólyom, Sok, Sudár.
Szóló, Szamár, Szentes, Szerda, Sziget, Széna, Szeret, Szemes, Szerecsen, Szombat, Szomorú, Szőlő.
Tálas, Tokos, Torkos, Teke, Tomor, Takaró, Tompa, Tönkös, Tolvaj, Tömör, Tündér, Torma, Tegez, Tekerő. Tarka.
Ugod, Utód, Unoka, Utáló, Vendég, Vénbor, Vörös, Vitéz, Vendéges, Vidékes, Völegény, Varangy, Vas, Vasas, Vétkes, Vid, Vadas, Vásár, Vese, Zab, Zabos, Zálog, Zeke, Zászló, Zöld.

Külön nőnevek:
Aglény, Ajándék, Balzsam, Hitvánd, Legyes, Liliom, Csibe, Csinos, Csók, Csáb, Csúnya, Emese, Féltő, Helyes, Legényes, Halálos, Emlő, Mula, Mező, Szegény, Szemes, Szépe, Szerető, Szerelem, Szerelmes, Szellő, Szálas, Szerecseny, Szeretem, Szomorú, Szombatka, Szentes, Tündér, Viola, Vénvér.
Azt hiszem, hogy felesleges szószaporítás volna, ha erről a tárgykörról többet beszélnék. Maguk a nevek többet mondanak mint egy könyvtárnyi írás.
E nevek viselői pedig kivétel nélkül a meghódított köznéphez tartoztak. Letagadhatatlanul igaz, hogy a mai magyar nyelv a meghódított népé és nem a hődíté katona népé volt. S ott alakult ki már az ősidőben, a Kárpátmedencében. Tény az ís, hogy mindegyik névnek a mai magyar nyelvben van jelentése. Tehát az ősnép a mai nyelvünk ösét beszélte.
Ezeket a neveket mind az árpádkori Oklevélekből írtam ki, máshonnan vett vagy költött név köztük egy sincs. Ez a tény pedig azt bizonyítja, hogy ezeknek a neveknek az adása, használása, az őstelepes, Arpád hódító népétől szolgává tett népnek a nyelvéből való, mert a hódító urak nyelve a török volt. De ezeket a neveket a meghódított népréteg nemcsak az ősidőben használta, hanem a keresztény középkorban is, szóval Szent István után egészen addig, amíg a keresztény egyháztól
használt nevek azokat ki nem szorították, mint a pogányságnak az emlékeit. Az uralkodó felső réteg nevei kőzött elég sok volt a német eredetű.
Mekkora beidegzett ragaszkodás kellett a nép részéről ahhoz, hogy ősi neveit még a kereszténykorban is oly sokáig megtudta tartani.

XXXIV. AZ ÖSSZEHASONLITÓ NYELVÉSZET TANITÁSA      ⇑TARTALOM⇑

Egy időben sokat foglalkoztam az egyes nyelveknek a magyar nyelvvel való összehasonlításával. Arra a meglépő tényre jöttem rá, hogy a magyar nyelv szóanyaga igen sok nép nyelvével mutat rokonságot.
Megállapítottam azt is, hogy a magyar nyelvkincs szavaihoz azonos vagy hasonló értelmű szavak feltalálhatók minden nép nyelvében, Gibraltártól a Csuzimai szorosig, vagyis Spanyolországtól Japánig. De ide tartoznak a Tigris és Eufrates folyók közéhez .- az ősi sumir országhoz - kőzel eső sémi és árja népek nyelvei is.
Megállapítottam azt is, hogy a magyar nyelvnek erre az óriási területre kiterjedő rokonsága nem származhatott a magyar népnek vagy a magyar szavaknak a szétszóródásából, hanem egyedül csak a magyar nyelv ősének, a sumir nyelvnek és népnek szétszóródásából.
A sumir nép szétszóródása történeti tény, mert még Kínában is ők - a sumir menekültek - vezették beaz őntözéses mezőgazdaságot a Hoangho és a Jancsekiang völgyeiben.
Szétszóródásukat részben természetes szaporulat okozta azért, mert korlátolt volt a termőterületük. Esőtlen és száraz volt az éghajlatuk, s öntözéssel csak azokat a földjeiket tudták termővé tenni, amelyek alacsonyabbak voltak mint a megáradó folyóik vizének szintje. De legnagyobb százalékban kényszerből kellett elhagyniok ősi földjeiket, mert a szomszédos pusztaságok népei, a semiták, elfoglalták városaikat, elvették jól művelt kenyéradó földjeiket, s ők a rabszolgaság elől menekültek a világ minden tájai felé.
A sumir nyelv kiszóródásának egész területét s ennek népeit itt nem vázolom fel, mert ez maga egy külőn könyvbe kívánkozik. Ennek megírását ráhagyom a nyomaimat követő utódokra. Tisztában vagyok azzal, hogy addig még sok vita követi megállapításaimat. De az igazságot érdek nélkül keresők csak az általam megjelölt úton találják meg azt.
De ízelítő nek megírok egy érdekes esetet, amelyről egy magyar leventéből lett francia idegenlégionista adott hírt. Ez - névleg Stubacher László - a nógrádmegyei Romhány községből került ki a leventéinkkel - a magyar ifjúság színe virágával – Németországba a második világháború vége felé. A háború után azonban nem engedték őket haza, ahogyan kellett volna, hanem a franciák valami suskussal, amiben magyar vezető férfiak keze is benne volt, besorozták őket a francia idegenlégióba.
Mint katona került ki Stubacher francia Indokinába, a mai Dél-Vietnamba .. Innen írt egy levelet Gazsi István romhányi lakosnak, aki azt volt szíves nekem elküldeni. Ebből idézem szószerínt a következőket:
"Indokina keleti részén vagyok, Turán nevű tartományban, a történelem szerint innen indultak el az ősmagyarok nyugatra. Beszéltem egy idősebb magyar fiúval, aki már négy éve, hogy itt van. Ö mondta nekem, hogy az őserdőben még most is vannak néhol olyan törzsek, amelyeknek tagjai úgy beszélnek, mint mí."
Kétségtelen, hogy ez az utolsó mondat azt jelenti, hogy olyan nyelven beszélnek mint mi, azaz magyarul. A közölt adat hitelességéhez nem fér semmi kétség, mert semmi gyanúra nem lehet ok a levélíró jóhiszeműsége és igazmondása tekintetében. A levél eredeti szövege pedig nálam van.
Tény az is, hogy azok az őserdei nyelvrokonok nem a mai Magyarországról vetődhettek oda. A Kárpátok ölelte magyar földről nagyobb néprajok nem vándoroltak ki. Egyedül csak a mezopotámiai ősök kerülhettek oda Délkínába akkor, amikor egyes rajaik a Kárpátmedencébe is eljutottak. De miért vannak most az őserdőben? A tartomány Turán neve sumirul nagy térséget, síkságot jelent. Valamikor ott laktak a sumir menekültek, de idővel lassan odatelepedtek a kínaiak is, akik szívós munkával, meg tömegeik nyomásával elvették jóltermő földjeiket, s ők peddig az őserdő biztonságába húzódtak. Erre is ad felvilágosítást Stubacher levele, amikor kőzli, hogy ahol ő van, a lakosság kínaiakból áll, akik földműveléssel foglalkoznak. A legközelebbi város hozzá Tal-Fu.
Ez az egész terület tehát a délkínai tengerpart vidékéhez tartozik, amelyet Fu-Kien vagy Ho-Kien néven neveznek ma. Az itt levő kínai nyelv arról nevezetes, hogy benne nagyon sok a magyar szavakkal értelem és kiejtés szerint egyező kínai szó, amiként megírta azt annak idején Somogyi Ede, aki a sumir és magyar nyelv rokonságára az én figyelmemet is felhívta még ifjú egyetemista koromban.
A következő kínai szavak úgy kiejtés mint jelentés szerint teljesen azonosak magyar szavakkal. PId. Én-én, ég-ég, fi-fi, gaz-gaz, hang-hang, hit-hit, hiu-hiu, hó-hó, (hónap), hon-hon, hős-hős, ír-ír, is-is, íz-íz, hamu-homu, kincs-kíncse, kő-kő, ló-ló, kupa-kupa, kút-kút, magmag, mos-mos, nap-nap, oszt-oszt, pad-pad, pej-pej, pír-pír, sík-sík, szén-szén, szép-szjep, szív-szív, szög, szeg, tő-tó, tor-tor, tű-tű, vív-ví, víz-víz, zsír-sjer, stb.
Ezekből bármely magyar megállapíthatja a teljes megegyezést. De mennyi van még a kicsi eltérésekkel külőnbőzőkből.
Mit bizonyítanak ezek a szavak? Azt, hogy az ősidőben a magyar nyelv ősét beszélő nép lakott azon a vidéken, és ennek a nyelvében voltak benne azok a szavak, amelyek ma úgy magyar nyelvben, mint a kínai nyelv hokien nyelvjárásában azonos szóalakban és jelentésben is megvannak. Tehát ezeknek a szavaknak közös az eredete, ugyanannak a népnek egy töredéke volt ott, amelyiknek a másik része a Kárpátmedencét népesítette be.
Ha két nyelvben sok olyan szó van, amelyek kiejtésre és jelentésre nézve egymással tökéletesen megegyeznek, de még a lehetősége is kizárt annak, hogy egymástól vehettéle volna át azokat, akkor ezek a szavak csak egy harmadik nyelvből származhattak és kerülhettek át a két nyelvbe.
De ebből a tényből az is következik, hogy ha a hokien nyelvbe azok a szavak a sumir nyelvből származtak át, akkor azok magyar megfelelői is csak a sumir nyelvből származhatnak. Ez a nyelvi bizonyíték van olyan erős, mintha ezt sumir cserepekre égetett betűk bizonyitanák. Vagyis, a délkinai szavakkal tökéletesen egyező magyar szavak is a sumíróktól származnak.
De van Kínának egy Ordas nevű tartománya a Sárga folyó mellett, ahol a nép a mai magyar nyelvhez közeli rokonnyelvet beszél. Ennek a ténynek is csak az az egyetlen elfogadható magyarázata, hogy az ordosiak ősei éppúgy. mint a délvietnami őserdő törzsei is, csak az ősidőben szétszóródott sumir telepesekből származhatnak.
De ez a tény azt is valószínűvé teszi, hogya nyelvkincsünknek még nagyon sok szava van, ami a sumir nyelvből származik.
Természetes az is, hogy az ősidőben nagyobb volt a hasonlóság, sőt a teljes azonosságra is kővetkeztethetünk. A megmaradt azonos jelentésű szavak erre logikusan utalnak. Azt is elhíhetjük Stubachernak, hogy az őserdő rejtekeibe menekült népcsoport minden idegen nyelvhatástói mentesülve, ma is érintetlen ősi nyelvét beszéli, amelyet az idősebb idegenlégionista meg is értett s a mi magyar nyelvünkkel egyezőnek talált. Természetes azonban, hogy ez az egyezés nem vonatkozik sem az egész szókincsünkre, sem a nyelvünk szerkezetére ma már, mert közben pár ezer esztendő elmúlt felettünk mindent, a nyelvet is megváltoztató erejével és hatásával együtt.
A kínai homu és kincse szavakra van egy érdekes megjegyzésem. A Halotti Beszédben még nálunk is hamu volt a hamu. A kinai nyelvben a "ho" annyit jelent mint tűz magyarul, miként a mi nyelvünkben a "hő", a "mu" pedig annyi mint "fa". A homu tehát tüzes, vagyis égett fát jelent, amint a hamu tényleg a fa égésének melléktennéke. Mivel pedig a homu szó úgy a kínai, mint a magyar nyelvben benne van, nem kétséges, hogy a homu sumir eredetű, tehát a sumirban is égett fát jelentett.
A kincse szónak első tagja a "kin" a sumir nyelvben aranyat jelentett, a "cse" pedig kicsi gyermeket, amint a magyar nyelvben is. ősi Dunántúlon még ma is mondják a polyásbabának "cse-cse baba". A magyar nyelvben a "cse" szóból kicsinyítő képző lett. Az is érdekes, hogy a Csepel-szigeten és a környékén ma is van számtalan Kincse nevű család, amelyek azonban nem Kínából származtak oda, hanem tőzsgyökeres benszülöttek. Ilyen például a szigetszentmiklósi Kincse család is.
A magyarázata ennek az, hogy az ősidőben a mi nyelvünkben is kincse volt a kincs, de az "e" hang ebből idővel lekopott. A Kincse család nevében azonban megmaradt, mert a családi hagyomány így őrizte meg. De ebből az is következik, hogy a Kincse családi név még az őstelepes sumir-rokon népből származik.
A Csepel-szigeten levő Szigetszentmiklós község határának egy dűlőjét Tebének nevezik. A Tebe pedig a teve szavunk sumir őse. Ezt a nevet tehát csak sumir nyelven beszélő nép adhatta annak a dűlőnek.
Ezen a tényen - azt hiszem - vitatkozni sem lehet. A teve nem az ázsiai puszták kitenyésztett állata volt, hanem a mezopotámiai sumiroké, a szamárral és a villásszarvú fehér marhával együtt. Hogy hazánkban tevetenyésztés még a XII. század végén is volt, írásos feljegyzés bizonyítja. Mikor ugyanis Barbarossa Frigyes német császár, 1190-ben, kereszteshadával végig vonult Magyarországon, Ill. Béla királyunk megvendégelte és a pilisi hegyekbe vadászatra is kihívta. A német krónikás megírta, hogy mikor a hegyekből visszatértek, a legelőn igen sok tevét láttak. A tevét tehát Pannónia őstelepesei hozták magukkal, honosították meg és tényésztették abban az időben, amikor a tevét még tebének nevezték. A szigetszentmiklósi Tebe nevű dűlő erre koronatanú.
A Névtelen jegyző "Anonymus" elbeszélése szerint Árpád és vitézei látván a Csepel-sziget bujaságát és termékenységét, elhatározták, hogy fejedelmi birtokká teszik, ahol azután Arpád fejedelmi lakokat is emeltetett. A Névtelen, mint királyi jegyző bizonyára maga is többször megfordult a királyi irodával ott nyáron, mikor Fehérvárott a tartózkodást a környező nádasok szúnyograjai kellemetlenné tették. De arra mindenesetre tanú, hogy a sziget termékeny volt. A termékenységet pedig csak a termények mílyenségéböl lehetett megállapítani. Tehát ott a honfoglalás előtt már vírázgó földműves kultúra volt az őslakosság keze nyomán.
Ezt bizonyítja az is, hogy már Szent István adományozott a szigeten egy Ompod nevű falut a veszprémvölgyi görög apácáknak (W. I. 347.). Ompód sumir név, asszonyfőt, vagy főnököt jelent. Annak a falunak, vagyis Szigetszentmiklósnak, amely annyi sumir emléket őriz, ősi neve Gála volt, ez is a sumir gál szóból származik, amelynek jelentése mai nyelvünkön: nagy. Ez a sumir "gál" szó ma is megvan számos Gál nevű magyar család vezetéknevében. De "díszes", "ünneplő" jelentésben is használjuk, amikor valamely nagy alkalomra "gálába" öltözünk. Később ez a név alakult át Gyála névre. (Fej. VIlI. 1. 91.).
Az indiai ősi nyelvnek, a szanszkritnak a magyar nyelvvel való rokonságát pedig a nagytekintélyű tudásunkkal, Körősi Csoma Sándorral bizonyítom. Ez, az önmagát a nemzetért feláldozó, szent magyar azért ment Indiába, majd Tibetbe, hogy a magyar nép és nyelv eredeti származási helyét felkutassa.
Óriási munkával lett a szanszkrit nyelvnek, a világ egyik legfejlettebb nyelvének tudósa. Erről ezt Írta: "Nekem, mint magyarnak, a szanszkrit nyelv és irodalom tanulmányozása különösen nagy jelentőségü volt, mert büszkén állapítom meg, hogy a szanszkrit nyelv semmiféle más nyelvvel nem mutat olyan rokonvonásokat, mint a magyarral. A szanszkrit nyelv és irodalom több más indiai nyelvjárással együtt, egész sereg tanulmányozási alapot nyújt a magyar nép eredetére és az ősi népszokásokra, valamint a magyar nyelvre is. Amennyire különbözik minden más keleteurópai nép nyelvétől, annyira kimutatható a magyar nyelvvel való rokonsága. Csak néhány példát sorolok fel a rokonvonásokra: a magyar nyelv nem használ preposiciókat (elöljárókat), hanem a szótőhöz egyszerű ragok hozzáadásával alkotja a cselekvő, szenvedő, óhajtó feltételes módokat és formálja a szó külőnbőző jelentését ugyanolyan módon, mint a szanszkrit nyelv, és ugyanilyen módon hiányzik mindkét nyelvből a birni segédige, ami a nyugati nyelvek lényegét alkotja."

Hátrahagyott szógyűjteményében 240 olyan szanszkrit szót sorol fel, amelyek kiejtés és jelentés tekintetében teljesen megegyeznek magyar szavakkal.
Ennek a szó és nyelvegyezésnek sem lehet más magyarázata, mint a kínainak. Kézvetlen kőlcsőnős nyelvhatás teljesen kizárt. Csak egy harmadik nyelv közvetítése teszi az egyezést megérthetövé és elfogadhatóvá.
Hasonló az eset a mongol-magyar szóegyezéseknél is. Szeritkatolnai Bálint Gábor kiváló nyelvtudósunk, aki 30 nyelven beszélt és írt, állapította meg a két nyelv rokonságát és számos mongol szóról állapította meg, hogy kiejtésre és jelentésre nézve teljesen megegyeznek a magyar szavakkal.
Fajrokonság a két nép között nincs, közvetlen érintkezés is csak egy volt, a gyászos emlékű tatárjárás 1241- ben. De akkor Batu kán nem nyelvterjesztés végett jött hazánkba. Tehát a legszigorúbb logikával itt sem lehet a két nyelv rokonságára más magyarázat, csak egy harmadik nyelvnek, a sumirnak közvetítése.
Ide iktatom az északi turánok, vagy másként finnugorok nyelvrokonsági kérdését is, amennyiben azok is mongol eredetűek. Ezek a népek a mongol tömbből szakadtak le és vetődtek az északi hidegövbe, ha a régi helyükön az életüket vagy megélhetésüket elháríthatatlan veszély fenyegette.
Az élet számkivetettjei voltak ezek. Létük és életük megmentésére csak egy lehetőség volt: felmenni a senkiföldjére és vállalni az északi hidegőv minden nyomorúságát. Azon a földön ahol most élnek, igazán nem öröm az élet, mert a tél 9-10 hónapig tart és a hőmérő még 60 Celsius fokot is mutat a fagypont alatt. Hajuk, szemük barna vagy fekete színe azt mutatja, hogy őseik valamikor napsugaras tájakon éltek, ahonnan az erősebb népek nyomták őket északabbra, innen pedig az egyéni tragédiák űzték őket a hidegövbe. De mindenüvé magukkal viték faji vonásaikat. amelyek Középázsia mongollakta vidékének lakóival mutatnak rokonságot, nem pedig velünk, magyarokkal.
Ez a megállapításom a finn népre is érvényes, amely a középkoron át igen jelentős változáson ment keresztül a testi alkatát illetőleg a svédekkel való keveredés következtében.
Ennek a magyarázata az, hogy őket már Szent Erik svéd király meghódította a XII. században és a keresztény vallás felvételére kényszerítette. Ettől kezdve egészen 1809-ig egyfolytában svéd uralom alatt éltek. Ekkor pedig orosz iga alá kerültek, mert Napoleon egyszerűen oda ajándékozta őket Sándor cárnak.
A kb. 700 éves svéd uralom alatt sok svéd telepedett le közéjük, de egyenként vagy kisebb rajokban szétszórtan. Így e keveréknép nyelve finn maradt, de a faji jelleg a hosszú együttélés következtében lassan megváltozott, mert a fajta öröklődik, de a nyelv nem.
Ezért a finnek között igen sok magas, szálas és szőke ember található. De ez az embertani keveredés a finnek arcszőrzetét bajúsz és szakáll növelését csak kis mértékben változtatta meg különösen a haemei tipusnál. Ez a mongol visszaütés következménye,
Mongol örökség a nyelvük is, mert ezt is ősi otthonuk, ból vitték magukkal. A magyar nyelvvel annyiban rokonok, amennyiben az a sumir nyelven át a mongol nyelvvel rokonságot mutat, Közvetlen nyelvhatás a magyarok és az északi turánok nyelve között sohasem volt. Ezt maga a földrajzi helyzet is kizárta. A voguloknak pedig egy török néppel való összeházasítása a leggyatrább mese a népek és nyelvek történetében, amint azt már megcáfolhatatlan érvekkel bizonyítottam.
Az 1930-as évek valamelyikén Tokaj városában akadt valami elíntézní valóm. Ott véletlenül összetalálkoztam egy japán képviselő csoporttal, amely vendégségben járt akkor Magyarországon. Magyar vezetőjük nekem régi barátom volt. Természetesen engem is meghívott közéjük. Tolmácsuk egy japán diák volt, aki akkor a budapesti Egyetemre járt. Ettől beszélgetés közben meg tudam, hogy Tokaj japánul hegyet, kidudorodást jelent amint a mi nyelvünkben is ugyanez a jelentése a tokának. Az én nevem Nagy, japánul "nagaj", a "kis" szavunk pedig japánul "chisai". A japán "turu" magyarul a darumadár neve. A mi mondai turulmadarunk is valószínűleg a daru volt. Azt is mondta, hogy a magyar
"Isten" szó hasonlít a japán "Tenno" isten szavukhoz, amelynek jelentése tevő, teremtő. Egyéb szóegyezéseket is felsorolt azzal a megállapítással, hogy a japán nyelv is éppen olyan ragos, mint a magyar.
Milyen kővetkezményt vonhatunk le ebből a tényből? Amit a kínai nyelvrokonságból. Faji rokonság nincs, a két nép közti földrajzi távolság több mint 10 ezer kílométer. Tehát csak egy harmadik nyelv közvetíthette a rokonságót.
Azután, az első világháború után összetalálkoztam Budapesten a Bajkál tó körül lakó kozákok atamanjának, főnökének a fiával, akinek a neve Baljuk Demeter volt. Megkérdeztem tőle, hogy magyarul mit jelent a neve? Azt felelte rá, hogy amit a magyar Balog szó jelent. Nekik is Bál volt az ősi istenük, míelött keresztények lettek, a "juk" pedig kozák-tőrők nyelven kezet jelent. A honfoglalók török nyelvén pedig a "jog" jelentette a jobbkezet. Ezért alapította Szent László, Szent István jobbkezének őrzésére a Szent jogi apátságot, amelyből később szentjobbi lett.
Azt is mondta továbbá, hogy aBaljuk szó a testnek egész baloldalát is jelenti és ez az oldal náluk mindig az előkelő volt, mert a baloldalukon van a szív az ö ősi hitük szerint minden jónak a forrása.
Egy másik kozák társának a neve Bende Ladíslaw volt. A Bende név a húnoknál és a honfoglaló magyar családoknál is ismert volt. Különben ezek a kozákok azoknak a kazároknak a leszármazói, akik a Don környékén a magyar honfoglaló ősökkel szomszédságban laktak és egy ideig szövetségi viszonyban is voltak.

 XXXV. A MAGYAR NYELV SZLÁV ROKONSÁGA        ⇑TARTALOM⇑

Letagadhatatlan tény, hogy a magyar nyelvben egy csomó olyan szó van, amelyek szláv szavakkal értelem és kiejtésre nézve is megegyeznek.
A szláv őshaza a Dnyeper és a Visztula felső folyásának környékén alakult ki körülbelül ott, ahol ma a Fehérorosz szocialista állam van.
Úgy a népnek, mint a nyelvnek legnagyobb hányadát árja népek adták, de jelentékeny hányad benne az őseurópaí fehér fajta és a sumir telepesek hányada is, amely a sumir nyelv elemeit vitte magával. Ez az egyedüli magyarázata a magyar és a szláv nyelvek egyes szókincsbeli egyezésének és különösen annak a ténynek, hogy a magyar nyelvkincsben több az orosz nyelvvel egyező szó mint a szomszédos szláv nyelvekkel, pedig az orosz nyelvvel való érintkezés majdnem teljesen kizárt volt a múltban.
Tehát csak egy harmadik nyelv rokon szavai kerülhettek bele mind a két nyelvbe már az ősi időben.
Emlékeztetem itt újra olvasóimat, hogy a Kaukázushegy, a Don, a Dnyeper, a Bug, a Prut, a Dnyeszter, és a Duna folyók neveit a sumir nyelvből elemeztem ki. Ez azt jelenti, hogy az ősi nyelvhatás a sumirból történt, mert ezeknek a folyóknak a környékén már az ősidőben sumir földművelő népelemek laktak. Ezeknek a folyóknak az alsó folyása környéke és a Fekete tenger északi partvidéke nagyon termékeny és csapadékdús terület volt. Azonkívül pedig Mezopotámiában az asszírok által viselt és állandóvá tett népirtó háborúk elől menekülő lakosságnak az egyik első és veszélytelen állomása ez a föld volt.
Kr. e. az V. században ezen a területen, amint azt bőven megírta Herodotos (484-425 Kr. e.) az ázsiai füves puszták lovasnépeit, a szkithákat találjuk különböző neveken a mai Erdélytől egészen a Káspi-tengerig. Mi történhetett a szkhiták rajzásakor az addig ott lakó őstelepesekkel? Egy részük a védhető tengerparti részen épített és falakkal körülvett városokban meg tudta magát védeni s a keletrómai birodalom védelme alá helyezkedett, másrésze pedig az említett folyók völgyein északra húzódott a hegyes és erdős vidékre, amely kiesett a hadak útjából. Ott pedig összekeveredett a már kialakulóban levő szláv népekkel.
Hogy ez a megállapításom nem fantázia, felhívom a kritikusok figyelmét arra a tényre, hogy ott a Visztula jobboldali mellékfolyójának a neve szintén Búg s e terület felső határának folyóját pedig Dünának hívják, amelynek neve csak dialektusban különbözik a mi Dunánk nevétől.
De magának a Visztulának a neve sem magyarázható meg egy szláv nyelvből sem, ellenben a sumir "biz" magyarul - víz - szóval e folyó nevének első tagja megegyezik, a "tula" pedig azonos a sumir - talu - és az ebből származó magyar "tál" szóval vagyis Visztula sumir és magyar nyelven vizes tálat, azaz víztartó edényt jelent.
Hogy e folyónak az ősi neve Víztula volt, bizonyítja az a nyelvtani törvény, hogy a nehezebben kiejthető szavak idővel könnyebb kiejtésűvé alakulnak. Víztulát a nyelvszerkezet három nehéz mozdulattal alakítja ki, Visztulánál pedig a szótagok szinte egybefolynak. Vagy lehet-e véletlen, hogy e vizes tál értelmű folyónak a partján van egy ősi város, amelyik nevének jelentését egyik szláv nyelvből sem lehet megmagyarázni, hanem szintén csak a sumirból és a magyarból. Varsó ez, a lengyelek későbbi fővárosa. Elemezve: "Vár-so" sumir és magyar nyelven annyit jelent mint vár víz, vagyis vízvár, vizesvár, mert mellette folyik a Víztula, a vizes tál. A magyar szavak közűl pedig a tarsó (helytelenül tarsoly) a korsó, a sótár (sajtár) szavunkkal rokon. De teljesen megegyezik a mi varsa szavunkkal, amely színtén vizi rekeszt, vizi várat jelent.
Erre a nyelvészeti kitérésre azért volt szükség, hogy oIvasóim szilárd meggyőződést szerezzenek affelől, hogy magyar szavaknak szláv szavakkal való egyezése esetén nem mi vagyunk a kölcsönvevők, mint ahogyan eddigi nyelvészeink és historikusaink egész kara zengte, hanem a világ minden része felé szétszórodott sumir ősök nyelvéből kerültek a mi nyelvi örökségünkkel egyező érteIrnü szavak olyan nyelvekbe is, amelyek sem a nyelv-szerkezetére, sem a szókincs egyezése tetekintetében nem rokonaink.
Más kielégitő magyarázat erre nézve nincs, nem is lehet. Viszont ez az egyedüli elfogadható magyarázat, de egyuttal letagadhatatlan bizonyíték arra, hogy annak a kőzvetítő nyelvnek - a sumirnak - valamikor tö kéletesen egyeznie kellett a mi nyelvünk ősével.
Azért hangsúlyozom, hogy az ősével, mert az emberi nyelvnek épp úgy mint magának az életnek legfőbb törvénye az állandó fejlődés, másszóval a változás. Így a mi magyar nyelvünk mint fejlettebb emberi nyelv már sem hangtanilag, sem szerkezetére nézve nem azonos a rég kihalt és így fejlődésében megakadt ősi sumir nyelvvel.
De a rokonság, még pedig az egyenes ági, ősi leszármazási rokonság vitathatatlan.
Még csak a jóval fiatalabb halotti beszéddel sem egyezik a mi mai nyelvünk, mert nem azt mondjuk már, hogy "vogymük" és "ösmüket", hanem vagyunk és ősünket. Hát akkor hogy egyezhetnénk teljesen a 4-5000 évvel ezelőtt beszélt sumir nyelvvel?
Azonban a sumir nyelvvet való mai rokonsági foka nyelvünknek is elég ahhoz, hogy a sumir eredetű szavainkat meg tudjuk különböztetni a szláv szavaktóI.
Például, a nádor, bán, és ispán szavainkat az összes nyelvészeink és historikusaink a szláv nyelvből származtatják. Pedig a nádor szó e sumir szavakból származik: mad" a mi mai nyelvünkön annyi mint - nagy - és "ur" vagyis -- nagyúr - a mai nyelvünkön, de hangtanilag megmaradt még a sumíros szóalakban.
Itt fel kell hívnom olvasóim figyelmét egy hajdúmagyei községnek, Nádudvarnak a nevére. Ennek helyes kielemzése nem nádból való udvar, hanem a sumir "nad" mai nyelvünkön - nagy udvar - . Hogy az udvar szavunk sumir származásu, már kielemeztem.
Ez a szó területi fogalmat tartalmaz, így lehet nagy, vagy kis udvar, első vagy hátsó udvar, de nádból való udvar vagy olyan, amelyen nád terem, nem lehet. Tehát Nádudvar még ma is hirdeti tiszta sumir származását a nádor szóval együtt.
A "bán" szavunk sumir alakja "banu", mai nyelvünkön annyit jelent mint valamit csinálni, gondozni, igazgatni, kormányozni. Ebben a jelentésben kerűlt a sumir nyelvből az asszírba még pedig Assurbarnpál aszszir király nevébe. Ez elemezve "Assur-banu-apal" anynyit jelent, hogy Assur isten bánná nevezett, vagyis Assur tett uralkodóvá.
A mai nyelvünkben is megvan e fogalom, jól vagy rosszul bánni valakivel vagy valamivel, jól vagy rosszul gondozni valakit vagy valamit. A középkorban például bán volt Horvátország és Tótország kormányzója. A kisebb területek gondozóját például egy várét, vagy gazdaságét pedig ísbánnak-íspánnak nevezték.
Ezek a címek és nevek az őstelepes nép nyelvéből kerültek át a mai nyelvünkbe, illetve maradtak meg abban az ősi időtől a mai napig. Már az ősnyelv nevezte nagyúrnak - nadurnak - és nagyasszonynak a felette uralkodó személyeket.
Lehet, hogya szlávok a "pán" szót a sumir "bán"-ból vették át, mert hangfejlődésileg a "pán" könnyebb kiejtésű, tehát újabb szó mint a bán. De nekünk nem volt erre szükségünk, mert az őstelepesek megtartották és állandóan használták az ősi sumir szavakat.
Az érsek szavunk sem szláv mint ahogy nyelvészeink hirdetik, hanem e sumir szavakból származik: uru-suk, őr-sok, tehát őre, felügyelője, vezetője soknak.
Folytathatnám ezt a nyelvészkedést még tovább is annak bizonyítására, hogyan alakult ki a mi ősi nyelvünk ősi népünkkel együtt, de azt hiszem, hogy az elfogulatlan olvasót már eddig is meg tudtam gyözni megállapításaim igazságáról. Az elfogult embert meggyőzni pedig sokszor nagyon nehéz, vagy lehetetlen.
Azonban hozzájuk is szólok még az alábbiakban s siker reményében, mert az is nagyon elterjedt irodalmi berkeinkben, hogy a magyar kereszténység szláv eredetü nagyobb részben az őslakóssággal együtt.
Pauler Gyula a magyar történelem volt egyetemi tanára peldául "A Magyar Nemzet Története Szent Istvánig" című művének a 29. oldalán azt írta, hogy "A lakósság legnagyobb része mégis szláv volt, szlovén itt is úgy mint a Duna balpartján a Kárpátoktói délre és nyugatra. Azután azt is Írta: "Amellett, hogy a kereszténységhez az első alapot a szlávok rakták le, az egyetlen malaszt szó többet bizonyít mint száz pűspök, apát, kanonok, monostor és más efféle szó ellene."
Vámbéri Armin pedig "A magyarság keletkezése és gyarapodása" címü művének 256. oldalán ezeket mondta:
"A népesség nagy többsége Szent István idejében a szláv nemzetiséghez tartozott. Sőt aligha tévedünk, ha feltesszük, hogy Magyarország lakóinak 80 százaléka volt szláv és csak 20 százaléka volt uralaljtáji."
Ezekkel a főlényes kijelentésekkel szemben mi az igazság? Először is, ha Szent István korában a lakósság 80 százaléka Magyarországon szláv lett volna, akkor ez a túlnyomó szláv többség néhány évszázadon belűl elnyelte volna a magyarságot. Ezt a tényt történeti adatokkal igazolva már kifejtettem.
Ami pedig a magyar kereszténység szláv eredetét illeti arra vonatkozólag szintén bő adattal és bizonyítékkal szolgálok.
Dr. Czermann Antal írt egy kis könyvet a szinniumi vértanukról. Ebben 206 olyan keresztény vértanunak van a neve felsorolva, akik Szirmiumban, déli Pannonia fővárosában, Kr. u. a II. és Ill. században haltak meg hitükért. Ezek nagyobb részt a keresztények vezető emberei voltak, mert a rómaiak elsösorban a vezetőket szedték össze. Ebből a számból már joggal következtethetünk arra a tényre, hogy Pannoníában a II. és lll. században elég nagy számu kereszténység élt. Nagy Konstantin császár Pannoniából indult el keresztény légióival a kereszténység felszabadítására 312-ben Kr. u.
Az illirikumi római tartomány keresztény püspökei ugyancsak Szirmiumban, 326-ban egyházi zsinatot tartottak és ezen jelen volt többek közt a mursai, a mai eszéki püspök, a sziszeki és a szabáriai is, akit Mogasiusnak neveztek. Ha ebből a névből a latin "iuslt képzőt elhagyjuk, lesz belőle "mogas" vagyis magas. Ezt a szót pedig semmilyen más nyelvből nem lehet kíelemezni csak a sumirból és a magyarból. A sumir "mag" magyarul magast jelent. Tehát ennek a magasnak nevezett püspöknek a nevét a hívei megértették, aki a magyar honfoglalás előtt 570 évvel már a későbbi Szombathelynek, akkori néven Szabáriának volt a püspöke és a nevének a mai nyelvünkben van jelentése és értelme.
Ebből pedig következik, hogy Szabáriának a lakói már akkor azt a nyelvet beszélték, amelyet mi ma is beszélünk s amelyben a magas szónak a jelentése ma is megvan. Különben Szabáriának a. nevét már a sumir nyelvvel kapcsolatban kielemeztem és az magyarul nem pedig szlávul sáros helyet jelent.
Azután SzékesfehérvártóI délre Tácz község határához tartozó Fövénypusztán egy három hajos keresztény templom alapjaira bukkantak. Magam is megnéztem. Megállapítottam, hogy a rómaiak idejében Herkuliának, Herkules városának volt püspöki temploma. Méreteire nézve nagyobbnak találtam mint a Szent IstvántóI Székesfehérvárott alapított bazilikáét.
Dr. Marosi ArnoldtóI a székesfehérvári múzeum akkori igazgatőjától arról is értesültem, hogy azokat a romokat több külföldi szaktudós is meglátogatta, kőztük Dr. Egger Rudolf a bécsi egyetemen a régészet prófesszora is, aki a háromhajós Bazilika középső hajójáról azt állapította meg, hogy már a Ill. században megvolt. Ilyen nagy méretü bazilikát nem néhány ember építhetett, hanem csak egy nagyszámu gyülekezet. Tehát ott és a környéken is sok keresztény hívőnek kellett lenni már akkor.
Pécsett a IV. századból van egy katakombának nevezett téglából rakott sírkamra, amelyen Krisztus névbetűje, monogrammja látható, tehát a lakója keresztény volt, valószínüleg a püspök. Különben Pécsnek a neve már a IV. században az volt, hogy "Ad Quinque Bazilikas" azaz öt templomu város. Ahol pedig egy városban 5 keresztény bazilikára volt szükség, ott sok keresztény embernek kellett laknia. Sőt valószínüleg az összlakósság keresztény volt már, mert ha jól emlékszem, ma sincs Pécsett öt keresztény templomnál több.
De ugyancsak a IV. századból való az ószőnyi püspöksír is, amelyet 1957-ben találtak meg az új kőolajfinomító építésekor egy Valérius nevű pap kősírjával együtt. A szakemberek megállapítása szerint a püspök teteme körülbelűl a 300. év kőrül kerülhetett a sírjába. De találtak ott jóval idősebb keresztény sírokat is.
Tehát ez a keresztény temető azt bizonyítja,hogy a kereszténység mint világtörténelmi nagy mozgalom elég korán elterjedt Pannonia egész földjén. De azt feltétlenül bizonyítja, hogy nem Szent István német papjai terjesztették el Magyarországon először a. kereszténységet mínt ahogyan a hivatalos egyháztörténelem még ma is tartja.
A kereszténység a következő évszázadokban még inkább elterjedt az egész Kárpátmedencének a legeldugottabb részein is, mert a kereszténység hajtóereje az emberiség ősi vágyának, az egyenlőségnek a teljesülése volt.
Tanu erre a bódvaparti Szalonna község református temploma, amely megvolt már a honfoglalás előtt, tehát jóval a reformáció előtt is mint katholikus templom. Kutató utjaim egyikén vetődtem oda s gyönyörü freskó képeket találtam a templom falán a IX. század elejéről. Kisázsiai Szent Margit vértanuságának jeleneteit ábrázolják ezek a képek. Ha annak idején ennek az eldugott kis falunak keresztény temploma volt, hozzá nem is akármilyen, akkor a Kárpátmedence forgalmasabb és gazdagabb vidéken mennyi ilyen templomnak kellett lenni, amelyek azonban a hadak útjába esvén nem maradtak meg.
Sőt abban az időben nemcsak az ősi nép volt már keresztény, hanem az új hódítók is. Mikor a veszprémi múzeum leletanyagát tanulmányoztam, arra kértem annak akkori igazgatóját Réh Gyulát, hogy mutasson olyan avar sírleletet a VIlI. századból, amelyről bebizonyítható, hogy annak tulajdonosa keresztény volt. Meglepődött, de azután mosolyogva vezetett egy üvegszekrényhez, amelyben egy gazdag avar nő sírleletel voltak. A jellegzetes avar nyakfűzéren ott csillogott egy görög egyenlőszáru aranykereszt.
Azért kértem adatot a VIlI. századból, mert akkor az avarok még külső kényszer nélkül lettek keresztények. A IX. század elején Nagy Károly frank császár által megtört és legyőzött avarok békefeltételeinek egyik szakasza az volt, hogy felveszik a nyugati kereszténységet, amelynek a fej e a római pápa volt.
De nézzük meg szakszerűen, hogy mit mondanak a keresztény vallás műszavai arra vonatkozóan, hogy melyik nyelv volt a magyar kereszténység oltárnyelve, vagyis melyik nép volt keresztény már a korai középkorban a kárpátmedencei Magyarország területén.
Keresztény magyar műszavak: Atyaisten, anyaszentegyház, anyaegyház, fiókegyház. apát, apáca, áhitat, ájtatosság, áldozás, átváltoztatás, átlényegülés, áldás, ármány, alamizsna, egyházi átok, kiátkozás.
Bűn, bűnhődés, bűnbocsánat, bocsánatos bűn, búcsu, búcsujárás, búcsus, bűnbánat, búcsufia, bőjt, bőjtölés, bérmálás, Boldogasszony, kis Boldogasszony, bálvány, bálványimádás.
Csoda, csodatétel, csodatevő, csodálatos, csuha, ereklye, egyház, egyházfi, egy~ázatya, erkölcs, egyházi rend, elkárhozás, égi boldogság, eretnek, erény, érdem, érsek, eredendő bűn, Élőisten, Jóisten, Fiúisten, felekezet, feloldozás, feltámadás, gyónás, gyülekezet, gyertyaszentelő, főbűn, fogadalom, hamvazás, hamvazó szerda, hit, hitvallás, hitélet, hívő, hiszekegy, hitetlen, hittan.
Házasság, harang harangozó, húshagyókedd, husvét, halálos bűn, hajnali mise, halotti szentség, Isten, istenháza, istentisztelet, istenfélelem, istenfélő, ima, imádság, imádkozás, imaóra, írástudó, Istenfia, Isten báránya, Isten anyja, kínszenvedés, kegyelem, kegyhely, kegyur, kegytárgy, kehely.
Lélek, lelkész, lelkiatya, lelkipásztor, lelkiismeret, lelkiismeret vizsgálat, lelki gyakorlat, megváltó, megváltás, mennyország, miatyánk, megtestesülés, mennyég, mennybemenetel, megtérés, nagyhét, nagypéntek, nagyszombat, nagyasszony, oltár, oltári szentség, oltárkő, ószövetség, ördög, örökkévalóság, örök világosság, örök boldogság, öröküdvösség, örökimádás, őrangyal, pap, papság, pápa, pokol, örökítélet, örökkárhozat, rózsafűzér, szent, szentírás, szentlélek, szentháromság, szentegyház, szentek egyessége, szentbeszéd, szentség, szentségimádás, szentségtörés, szószék, szentségtartó, szentlélek, szerzet, szerzetes, szertartás, szenteltvíz, Szűzmária, szentkép, szeutelés szenttéavatás, teremtő, teremtés, teremtmény, tízparancsolat, tisztítóhely, tanitvány, tisztelendő, tiszteletes, úrangyala, úrvacsora, utolsókenet, újszövetség, ünnep, üdvözítő, üdvösség, útolsó ítélet, útolsó vacsora, üdvözlégy Mária, vallás, vértanú, vétek, vegyes-házasság, virágvasárnap, zárda, zarándok, zarándoklás.
Görög műszavak: chatedra (szószék), chatedrális (főtemplom), Krisztus (Christos -felkent), kereszt (Krisztusfa), keresztség (Krisztushoz csatlakozás), keresztény (Krisztus hívő), Biblia (biblos - könyv), zsoltár (psal, terion - ének), deák (diakon), parokia (parokia – lakhely), bazilika (királyi épület), liturgia (szertartás), litánia (imádkozás), ceremonia (cheironomia – kéztörvenye) zsolozsma (buzgalom), presbiter (öreg vagy felszentelt pap), kanonok (szabályszerint élő), püspök (episkopos - felügyelő), angyal (angelos - hírnök), chrizma (olajkenőcs) , kireeleison (kürie eleison - Uram irgalmazz), katekizmus (katachizmos - tankönyv), evangélium (euangelion - jóhír), teológia (Theologia – iste. ni tan), monostor (monasteríon - külön szobás épület), hierarkia (szent uralom), dogma (tanítás), anathéma (átok), zsinat (sünodos - összejövetel), eklesia (gyülekezet) katakomba (fekvőhely), apostol (küldött), paradicsom (paradeisos - isteni lak), pünkösd (pentekostes - ötvenednapi ünnep), fele (filos - kedves), arkangyal (archangelos - főangyal), páter (pátér – atya), sátán (satanus - gyülölködő.
Latin műszavak: Templum (templom), káptalan (capitulum - főtestűlet), frater (testvér), patronus (pártfogó), plébános (népgondozó), pásztor (őrző), káplán (kapelanus - kápolna gondozó), mester (magiszter – tanító), prépost (prepositus - előre helyezett), kálvária (koponyahely, temető), kolostor (klaustrum – zárda), cella (szoba), mise (missa - elküldés), missionárius (kiküldött), ministrans ---.felszolgáló), ostya (hostia – áldozat), sekrestye (szakrisztia - szenthely), stáció (állomás), oltár (altária - magas hely), pogány (paganus - falusi), prédikáció (előadás), testamentum (bizonyíték), kántor (énekes), penitencia (bánat).
Szláv műszavak: malaszt (milost - kegyelem), vecsernye (vecser - esti ájtatósság), barát (szerzetes) és felebarát - kedves barát.
Miért dolgoztam fel ezt a kérdést ily részletes pontossággal? Mert a számok erejével akartam véglegesen megcáfolni Paulemek meg a követőinek nagyhangú, de üres állításait a magyar kereszténység elterjedéséről.
Hogy viszonylik tehát Pauler merész kijelentése az igazsághoz? Amint 4 viszonylik a 193-hoz, mert a magyar műszavak száma 193, a szláv műszavaké pedig 4, a görög 38, a latin 24.
Ezt az igazságot egy kötetnyi betűvel sem tudnám hatásosabban bizonyítani.
De mit bizonyítanak a magyar müszavak? Azt, hogy azokat a mi mai magyar nyelvünkön beszélő ember mind megérti, mert azok magyar szavak. De hogy lehet ez,mikor azok az egyházi műkifejezések már Kr. u. a II. és Ill. századtól kezdve keletkeztek s a VI., VII. században körülbelül már mind megvoltak.
Hogy lehetett ez, mikor a magyar honfoglalás Kr. u. a 896. évben fejeződött be? úgy, hogya mai magyar nyelvet nem Arpád hódító katonanépe vitte a Kárpátmedencébe, hanem az őstelepes nép, amelyet Arpád hadai már ott találtak és meghódítottak.
Azokat a magyar keresztény műszavakat csak a mai magyar nyelven beszélő ősi nép nevezhette el. Erre más értelmes magyarázat nincs. A keresztény vallás az őstelepes népé volt s Arpád török nyelvű hódító népe kőrülbelül az őstelepesek nyelvével együtt vette fel a keresztény vallást is. Igy lassan ők is keresztények lettek. De mint a történelem bizonyítja a honfoglalók utódai még I. Endre (1047-1060) alatt is fellázadtak az új hit ellen.

XXXVI. HALOTTI BESZÉD         ⇑TARTALOM⇑

A legrégibb magyar nyelvemléknek szokták úgy a történészek mint a nyelvészek minősíteni. Pedig keresztény szertartási szöveg lévén a kereszténységnél idősebb nem lehet. Viszont e műben a kereszténység keletkezése elötti időből már számos magyar helynevet soroltam fel, amelyek neve tehát több ezer évvel idősebb a halotti beszéd szövegénél.
De mindenesetre a legrégibb magyar nyelvű keresztény szertartásu szőveg, amelyet a pap a hívők jelenlétében olvasott fel egy szertartás-könyvből a halott koporsójánál, a gyászházban megjelent gyászolók előtt.
Nem alkalmi beszéd volt tehát, amelynek szövege minden halottnál változott,hanem a szertartáskönyvbe volt bekötve, beleszövegezve, mert a temetés éppolyan egyházi szertartás volt akkor mint a keresztelés, a bérmálás, vagy az esketés.
Melyik szertartáshoz tartozott? Az ősi magyar nyelvű keresztény szertartáshoz a keleti, vagy görög-egyház bevezetett szokása szerint. Ebben az egyházban tudniillik a szertartások nyelve teljesen megegyezett az illető nép nyelvével. Szóval a nép nyelve egyuttal oltárnyelv is volt.
Ezzel szemben a nyugati, vagy római egyháznál minden nyelvű nép részére csak egy szertartási nyelv volt: a latin. Itt nem volt fontos, hogy a nép megérti-e és lelkileg épűl-e vagy nevelődík-e. A fontos itt az egyház parancsainak a megtartása, a mindenkire kötelező vasárnapi misehallgatás volt. Hogy ebből megértett-e vatörődött. Míg végre majdnem 2000 év múlva akadt egy intelligens, bölcs pápa, VI. Pál, aki ezt a kiabáló értelmetlenséget megszűntette s minden nép nyelvét oltárnyelvé tette meg a nyugati egyházban is.
Ha tehát a Halotti Beszéd szövege nem a nyugati, hanem a keleti egyház szertartásából való, akkor az idősebb Szent István koránál, mert ennek uralkodása idején jött a nyugati, vagyis a latin szertartási nyelv használatba, amely a régit, a nép nyelvén valót kiírtotta.
De hogy Szerit István előtt melyik évszázadból való ez a magyar nyelvű beszéd, azt eldönteni már nyelvészeti alapon nem lehet. Mindenesetre nagyon régi, mert a "hamu" és "eleve" szók még tiszta sumir jellegűek. A „homu" a sumir nyelvben, amint azt kielemeztem, elégett fát jelentett, az "Eleve" pedig Élő Istent, aki életet adott minden teremtménynek, mert ő volt az élet forrása és teremtője.
De a vogulisták közül valaki kitalálta, hogy "eleve" annyit jelent mint "kezdetben" s azóta ezt így magyarázzák még ma is tudós, tanult emberek nem törődve azzal az elemi igazsággal sem, hogy ha "eleve" abban a mondatban időhatározó, akkor annak a mondatnak nincs alanya. Pedig éppen Szinnyei József, a nagy vogulista egyetemi tanár írt egy magyar nyelvtant, amelyben az a határozott megállapítás van, hogy minden mondatban kell lenni alanynak és állítmánynak, mert nélkülük nincs mondat.
A Halotti Beszéd szerkesztője írástudó ember volt, ő Elevét tette meg a mondat alanyává, aki teremtette Ádámot. De ha teremtett, akkor Istennek kellett lennie. Az is volt. Csakhogy a nevét nem a leirt betűk szerint kell kiejteni, hanem a régi diplomatikai írásmód szerint.
E sorok Írója annak idején sok ezer ilyen diplomát, oklevelet olvasott el az Árpádkorból, tehát némi fogalmának és tapasztalatának kell lenni az oklevelekben előforduló szavak helyes olvasásához, bár az oklevélírókat abban az időben semmiféle helyesírási szabály nem kötötte, mert ilyen akkor nem is volt. Hozzá latin betűkkel kellett nekik leírni ők olyan magyar hangokat, amilyenekre a latin abc-ben nem volt írásjel. Ilyen volt például az "ö" betű is. Az egyik árpádkori oklevél (Fej. IV. 2. 488.) Okőrd község nevét Vkvrd-nek Írja, vagyis az "ö" betűt "v" betűvel jelöli, helyettesíti. Egy másik oklevél (Fej. V. 1. 49.) meg ölbő-szigetét Ilbeunak, egy harmadik (HO. V. 26) Lő nevű falut Luewnek írja stb.
Elevét sem szabad úgy olvasni, ahogy írva van. Hanem úgy ahogy az oklevelek olvasásából szerzett gyakorlat helyesen mutatja. E szerint az „eve" betűcsoportnak a régi í írásmódban az "ő" hang felelt meg a kiejtésben. Igy tehát a teremtést végző Eleve helyes kiejtése Élő. De így már az Eleve szónak értelme is van, mert az élni igének melléknévi igeneve az élő szóalak.
Az Eleve így az élet, élés, élmény élénk, élvezet, élelem, eleség, eleven szavak rokonságába tartozik és nem azonosítható tehát a "kezdet" szóval, amit a vogulisták minden nyelvészeti alap nélkül találtak ki és a nyelvészeti törvény ellenére mínősítettek "kezdet"-nek, amely ezt a fogalmat a magyar nyelvben sohasem képviselte, ma sem képviseli.
Tehát ez olyan nagyfoku csűrés-csavarás, amely példa nélkül áll a nyelvek történetében. És hány egyetemi tanár, tudományos-akadémiai tag hírdette valónak. De ha a pap tudósok nem figyeltek Jézus utolsó sóhajára a Keresztfán, amikor azt kiáltotta: "Éli, Éli lamma szabaktani?" Élem, Élem, miért hagytál el engem? Jézus ezt a szót arámi nyelven mondta, amelyben a szóhoz ragasztott „i" betű birtokragot jelentett. Azért helyesen fordítottam "Élem"-re, amely megfelel a magyar Élőnek.
Tehát a teremtőistent Jézus is Élnek vagyis Élőnek mondta, ahogyan abban az időben a Mezopotámia kőrnyékén lakó minden nép nevezte a sumirok nyelvhatásaként.
A jogász tudósoknak azonban eszébe kellett volna jutni legalább annak, hogy a legutóbbi időkig a biróságok a tanukat vallomásukra megeskették, még pedig az Élőistenre, hogy igazat mondtak. "Esküszöm az Élőistenre, hogy tanuvallomásomban igazat mondtam". Ez volt az eskű szövege.
Ki volt ez az Élőisten ? A sumirok életet-adó teremtő Istene, aki a világot teremtette, aki a Halotti Beszéd világos és félre nem érthető szavai szerint is mennyi malasztban teremtette Adámot, az első embert és belehelyezte azt a Paradicsomba, a Paradeisosba, az isteneknek való honba.
Ez az Élő nevű isten került a sumirokkal szomszédos népek vallásába, az arabokéba Allah néven, a szírek, feniciaiak, káldok, arámlak nyelvébe ÉI néven, a zsidókéba pedig Elohim néven. Kétségtelen, hogy ez a név a magyar élőhím szónak a mása.
Ez a név változott egyes népeknél Bél, vagy Bál alakká később. A mi őstelepes sumir őseink egy része Él, Élő alakban tartotta meg a nevét, egy része pedig Bél, vagy Bál szóalakban. E sorok írója 58 Bél, vagy Bál nevű helynevünket kutatta fel.
Az Élő szóalak azonban nem jelzője volt az Isten szónak, mert még a legelmaradottabb népeknél is az Isten örökéletű volt.
Ezek 'tehát tények és nemcsak vélemények, vagy elképzelések.
De igenis képzelet a Halotti Beszéd Elevé-jét, Élőjét "kezdetben" jelentésű szónak állítani s a szó isteni jelentését pedig elsikkasztani.
Honnan került elő a Halotti Beszéd szővege? A Pray György historikusunkról elnevezett „Pray kodex” tábIájából. Mi volt ez? Egy latinnyelvű szertartáskönyv 1220-ból, amelynek a táblájából fejtették ki azt a hártyalapot, amelyre a Halotti Beszéd írva volt. A kódex fatáblája és a külsö, bőrből lévő fedélboríték közt volt.
Hogyan kerülhetett oda? Csak úgy, hogy a kódexet bekötő barát odatette tömítőanyagnak.
De hogy lehetett egy értékes szertartáskönyv egyik lapja értéktelen tömítőanyag? Mert az egész szertartáskönyv is az lett. Tudniillik ezt a régi nemzeti nyelvű szertartás könyvet egy új, a latin nyelvű szertartás kiirtásra ítélte. Tehát tisztára véletlenül maradt fenn ez a latinnyelvű szertartás könyvnél idősebb magyar nyelvű szertartás könyvnek egy lapja.
Hogy itt olvasóim a politikai háttérről is tiszta képet alkothassanak, egy kicsit bővebben kell felvázolnom e kornak, úgy egyházpolitikai mint civilpolitikai hátterét.
A nyugati római birodalom 476-ban szünt meg úgy, hogy az utolsó császárt Romulus Augustulust a germán testőrségének a parancsnoka, Odoacer egy fényűző és kényelmes helyen, valamikor a dúsgazdag Lucullusok palotájában őrizet alá vetette, a hatalmat germán katonaságával megosztva magának szerezte meg. A császári koronázási ékszereket pedig elküldte Konstantinápolyba, a keletrómai császárnak.
De nem sokáig élvezhette hatalmát, mert őt egy másik germán törzsfőnök, a keleti gótok Theodorich nevű uralkodója nemcsak hatalmától, hanem életétől is megfosztotta.
Ezt meg egy harmadik germán törzsfőnök, a lombardoké űzte el. Ezektől pedig egy negyedik germán törzsfőnök, a frankoké vette át a hatalmat.
Ebből a germán törzsből származott később egy Károly nevű frank király, akit a történelem Nagynak nevez s aki egész Nyugateurópát meghódította. Éppazért neki már kicsi lett a királyi cím, tehát császár akart lenni, még pedig római császár.
Ez azonban csak úgy lehetett volna, ha egy tényleges római császár adja neki a császári címet, amint adták azt a régi római császárok az utódaiknak és a társcsászáraiknak is, mert császári címet is csak az adhatott, akinek magának is volt. Ilyen pedig akkor csak egy volt: a keletrómai császár, aki Konstantinápolyban székelt.
Ettől kérte tehát a császári címet egy császári hercegnő kezével Nagy Károly, de a gőgös római császár a még névtelen germán főnököt elutasította. Erre az a pápához fordult kérésével és Ill. Leó római pápa a 799. év karácsony éjjelén Rómában római császárrá koronázta, bár erre semmiféle törvényes jogcíme nem volt. De ez nem is volt fontos, mert a tény volt a fontos. Ki mert akkor a jogcím hatályosságában kételkedni?
Természetes az is, hogy a mélyen megalázott Nagy Károly a keletrómai császártól kapott sértést mielőbb megakarta bosszulni.
Azért először is a szomszédságába akart kerülni, hogy a hatalmát neki megmutassa. De terjeszkedésének útjában állott egy erős katonaállam az avaroké, akik a konstantinápolyi császárral barátságos politikát folytattak s jórészben keresztények is voltak, még pedig a keleti egyház tagjai, miként az általuk meghódított ősi nép is a Kárpátmedencében.
A háboru részleteire nem térek ki, csak Idézern Nagy Károly életírójának, Eginhardnak idevonatkozó feljegyzéseit:
"E háborut a legnagyobb erőfeszítéssel és ügyességgel folytatták és mégis nyolc évig tartott. A most elpusztult Pannonia tövig lerombolt királyi székhelyével világosan bizonyítja a csaták számát és az ott kíomlott vér nagy mennyiségét. A hún-nemesség mind egy szálig elesett, dicsősége elenyészett és kincsei prédára jutottak. Emberemlékezet óta nem volt háboru, amelyben a frankok annyira meggazdagodtak, eddigelé ugyan is szegények voltak."
Emlékeztetem itt olvasóimat arra, hogy azon a helyen, ahol az avarok fővárosa volt egykor, ott egy Föveny nevű puszta van ma, ahol egy háromhajós keresztény bazilika fundamentumára találtak a régészek. A keresztény frankok tehát még a templomot is tövig lerombolták, mert az nem olyan egyházé, a latiné volt, mint az övék, hanem olyané, amelyben a nép nyelvén dícsérték az Urat s amely egyházilag a konstantinápolyi patriarchátushoz és nem a római pápa uralma alá tartozott.
A frank hadsereg mielőtt az avar határt átlépte volna, három napig böjtölt és imádkozott, de ez a vallásos képmutatás csak álarc volt, mert nem gátolta meg őket nemcsak kereszténytelen, hanem embertelen pusztításuk és rablásuk véghezvitelében sem.
Avarország szétesett. Hiába telepítette az avar hadvezetőség Pannonia elveszte után ennek nyugati védőit, a szék-eli katonanépet az erdő-eli, erdélyi átjárókhoz, a bolgárok a frank biztatására megszállták a Kárpátmedencének az egész területét a Dunavonaláig és nem véletlen, hogy a bolgárok 814-ben már az avar katonasággal is megerősödve a keletrómai császárságot támadták meg.
De az sem véletlen, hogy a keletrómai császár a bolgárok háta mögötti Etelközben lakó magyar ősökkel szövetkezett. Az sem véletlen, hogy a magyarság a honfoglalás fegyveres tényét, vállalkozását 894-ben a keletrómai császár szövetségében kezdte meg és hajtotta végre.
Az anyaországban megvert és így lekötött bolgár hadsereg nem volt képes segítségére menni a Kárpátmedencei bolgár hadseregnek. Igy került az egész Kárpátmedence a honfoglaló magyarság birtokába 896-ban.
Az sem véletlen, amit Skylitzes görög történetíró jegyzett fel, hogy 943-ban három magyar vezető egyéniség: egy Arpádházi herceg, Termacs, a fejedelem után rangban a második vezető ember, a Gyula, és a harmadik Búlcsu, a horka (charcha) Konstantinápolyban megkeresztelkedtek, a császár volt a keresztapjuk és mindegyikük a legnagyobb római kitüntetést, a patriciusi cimet kapta. De csak a vak nem látna összefüggést e kitüntetés és ama tény között, hogy 954-ben és 55-ben a német császár elleni támadást Búlcsu, mint fővezér vezette.
Bár ez utóbbi hadi vállalkozás magyar vereséggel és német győzelemmel végződött, de e hadi siker a császár megítélésében is csak taktikai győzelem volt. Azért nem rohanta le győztes hadával Magyarországot. Ellenben diplomáciai úton akarta először a két császári ház közötti feszültséget megoldani s utána egyesült erővel törni a magyarságra.
Hosszas előkészítés után rokoni, tehát szűkebb kőrű baráti viszonyt teremtett a konstantinápolyi császárral. Fia - egy év múlva utóda - II. Úttó 972-ben házasságra lepett Theofánia görög császári hercegnővel.
Ugyanebben az esztendőben ő maga visszaállította Ostmarkot, a mai Ausztriát, amelyet a magyarok a németek felett aratott 907. évi döntő győzelem után az Ennsig megszálltak. A németek tehát a Lajtánál álltak, az Aldunánál pedig a rokon görög császár, a bolgárölő Vazul, a bolgároktói elfoglalta Bolgárfehérvárt, a mai Belgrádot.
A két császári ház rokoni összeköttetése politikai nyelven annyit jelentett, hogy a Dunamedence kérdését közös egyetértéssei fogják rendezni és érdekeik szerint megoldani.
972-ben került a magyar fejedelmi székbe Géza, a későbbi Szent István atyja, aki pontosan le tudta mérni az új politikai helyzet kihatását a magyarság jövendő sorsára. Az első lépése az volt, hogy 973 húsvét napján, amikor Nagy Ottó nyugatrómai, vagyis német császár dicsősége tetőfokán, Quedlinburgban a birodalmi gyűlésen ünnepeltette magát, a keletrómai császár, a francia király, az összes germán hercegek és a szláv királyok között megjelent egy tizenkét tagból álló magyar küldöttség is, baráti szerződést kínálva a németeknek. A német krónikaíró szerint nagy feltűnést keltett a tizenkét nagyszakállú magyar úr megjelenése.
Ennek a baráti közeledésnek egyik eredménye lett a német asszony-feleség István trónörökös részére. Gizella a császár unokahúga, vagyis a testvéröccsének, Henrik bajor hercegnek a leánya volt, akinek fiú testvére II. Henrik néven már 1002-ben német császár lett.
Sorsdöntő a magyar külpolitikában az volt, hogy a magyar nemzet, illetve a magyar uralkodóház véglegesen kelet vagy nyugat felé forduljon-e?
Keleten a császári hatalom hanyatlóban volt, nyugaton a germánok ereje erősen növekedőben. Keleten az egyháznak az állam politikájára kevés befolyása volt, nyugaton pedig az uralkodó legmegbízhatóbb támaszai a katonapüspökök, mint hadseregvezetők, vagy csapatparancsnokok voltak. Ezek családi politikát nem csinálhattak, így az uralkodóknak megbízhatóbb támaszaik lettek, mint a saját testvéreik. Szóval, nyugaton az egyház és a trón szövetsége kölcsönös támogatáson alapult. Ezek a katonapüspökök tehát nemcsak a trónnak, hanem a. dinasztiának, az uralkodó családnak is erős oszlopai voltak. Szent István pedig dinasztiát is alapított.
Azonkívül pedig nyugaton a pápai hatalom erejének növekedésévei is kellett számítani, amint később IV. Henrik német császár és VII. Gergely római pápa kőzött kitört hatalmi harcban a császár maradt alul s neki kellett Canossa várában 1077 január 25 és 26-án két téli napon mezítláb vezekelnie a pápa előszobájában, míg az bebocsátotta magához. Ezt nevezi a történelem Canossa-járásnak.
Szent István tisztán látó ember és igazi reálpolitikus volt. Azért térítette át az ősi és a keleti egyházhoz tartozó pannon-kereszténységet a római pápa fennhatósága alá, hogy a pápaság erejét és befolyását is felhasználhassa a német hatalmi terjeszkedes ellen. Akkor a politikai okosság ezt kívánta. Minden püspökség élére megbízható nyugati papot állított, hogy azokon keresztül is megnyerje a pápaság támogatását.
II. Szilveszter pápa, aki a koronát és a királyi címet adta Szent Istvánnak, a császárt, Ill. Ottót dícsérő szavaiban lelkendezve említette a szkithák hatalmas királyát, amint ezt e mű más helyén már közöltem.
1000 év távlatából még ma sem merné helyteleníteni egyetlen komoly histórikusunk sem Szent István lépését. E sorok Írója is csak azt tudja mondani, hogy szent volt az az erős kéz, amely népének széthúzó erőit oly keményen markolta össze. De belülről Ietagadhatatlanul fájó érzést kelf az a tény, hogy miért nem maradhatott meg a Halotti Beszéd nyelve - a magyarnyelv oltárnyelvnek végleg, mert ennek nagy kihatása lett volna nemzetünk jövendő sorsára és nyelvünk re is.
Egy kicsit hosszan foglalkoztam e kérdéssel. De így könnyen megérti a jelenkor magyarja, hogy miért került bele az ősi nyelvünkön írt szertartás-kőnyv egy lapja a "Halotti Beszéd" a Pray kódex táblájába.
Mivel a kelet és a nyugati keresztény egyházak kőzött áthidalhatatlan volt az ellentét, azért a nyugati egyház, ha olyan területen jutott hatalmi befolyáshoz, amely azelőtt a keleti egyházhoz tartozott, ennek még a nyomait is kiirtotta. Magyarország pedig ilyen terület volt. -

"Látjátük feleim szümtükkel mik vogymük iszap por és hamu vogymük. Mennyi milosztban teremté Élő mü ősmüket Adámut ... "

XXXVII. NAGYHUNGÁRIA       ⇑TARTALOM⇑

Meg kell emlékeznem arról a Nagyhungária nevű országról, ahova IV. Béla királyunk 1235-ben egy Julián nevű domonkos-rendi barátot és három társát azért küldötte el, hogy az ott visszamaradt rokon-törzseket felkeressék. Ezt a földet a vogulisták tévesen nevezték el Nagymagyarországnak, mert ilyen nevű ország csak egy volt, a kárpátmedencei Magyarország.
Úgy látszik, hogy IV. Béla a már felrémlett mongol veszedelem elhárítására az Azsiában visszamaradt rokon törzseket is fel akarta használni. A kárpáti Magyarország területén még bőven volt föld ilyen nagyobbarányú telepítésre is.
Julián útját egy Richard nevű szerzeestársa írta meg. Eszerint négyen indultak útnak, de kettő nem bírva a fáradalmakat, félútról visszatért, a harmadik belehalt a nélkülözésekbe. Julián pedig egy szaracén, vagyis mohamedán pap szolgálatába állott és így azzal eljutott a Volga melletti Nagybulgáriába, ahonnan a dunai bolgárok származtak.
Itt találkozott egy hungár asszonnyal, aki útbaígazitotta. Igy jutott el Nagyhungáriába, az akkori és a mai Baskíriába.
Richard szerint "ott megtalálta őket a nagy Ethil (Volga) folyó mellett, kik őt látva s hogy ungár megértve megérkeztén nem kissé örvendének. Körülhordozván őt házanként és falvanként s keresztény véreiknek királyáról és országáról híven tudakozódván. És bármit akar nekik a hitről és egyébről előadni, a legszorgalmasabban hallgatják vala, mivel nyelvük teljességgel ungár vala és megértették vala őt és ő azokat. Pogányok, Istent nem ismernek, bálványokat sem imádnak. Földet nem művelnek, hanem lovakat nevelnek. Lóban és fegyverben bővelkednek s a hadakozásban nagyon vitézek".
"A tatár fejedelem szomszéd velük. De ezek a tatárok hadakozván velük nem győzhették meg őket hadban, sőt az első csatában ők győzték le azokat. Miért is társaikká és feleikké választák őket s így egyesülve 15 országot pusztítottak el egészen".
"Az ungárok ezen földén találkozott Julián tatárokkal és a tatár fejedelem követével, ki is azt mondta, hogy a tatársereg, amely akkor oda öt napi járásföldre vala, Németország ellen akar menni, azért más sereget várnak vala, amelyet a fejedelem a perzsák pusztítására küldött,"
Földrajzilag ez a terület a mai Baskíriának felel meg, az ott lakó ungárok neve alatt szereplő nép pedig magát a baskir népet jelentette, amelyiknek neve e két török szóból van összetéve: "bas" jelentése magyarul: öt, a "gur" vagy "gár" pedig magyarul néptörzset, népcsoportot jelent. Basgur, baskir tehát öt néptörzset jelent. Ezek a törzsek a hódító magyar törzsekből szakadtak le ismeretlen időben és húzódtak fel észak felé Nagybulgária mellé. De a Kárpatmedencébe került magyar törzsek emlékezetében elevenen élt még IV. Béla korában is az a hagyomány, hogy kőzülük egy tekintélyes nép leszakadt, sőt arra is emlékeztek, hogy ez a leszakadt rész merre lakik.
A legújabb híradás szerint ezeknél ma is megvan a Jenő (Jeney) és a Gyarmat (Jurmati) nevű törzs, amelyek a honfoglaló két törzsét is alkották. Ez a tény azt bizonyítja, hogy e két törzs egy része eljött Arpáddal a mai Magyarországba, a másik része pedig visszamaradt Ázsiában.
Ezek a törzsek tehát török nevü és törökfaju katonanépek voltak. Még a tatárokat is legyőzték hadban. A vogulok azonban szegény halász, vadász, vadgyümölcsöt és magvakat gyűjtögető nép volt, amelynek a kutyáján kívül semmiféle háziállata nem volt és ma sincs. Legkevésbé lehetett lova. Két-három sátorból álló telepeiken éldegélnek ma is egymástól két napi járóföldre. De mindezekkel a vogulista tudósok nem törődve ezeket a Juliántól felfedezett baskírokat a vogulokkal azonosították, nyelvre nézve is azt állítva, hogy Julián idejében ezeknek a nyelve még finn-ugor volt, csak később lettek török nyelvüek, mert Julián csak úgy érthette meg őket s azok őt, ha ezen a mai finn-ugornak minősített magyar nyelven beszélt hozzájuk.
Baskíriában ugyan nem jártam, de egy igazi baskir emberrel Tagán Galindzsánnal találkoztam. Ez orosz ezredes volt az első világháboruban és utána, mint volt hadifogoly végleg Magyarországon telepedett le. Először Dr. Gyöffy Istvánnal, a Néprajzi Múzeum igazgatójánál találkoztam vele. A bemutatkozásnál meg is jegyeztem, hogy milyen ismerős az arca. Tiszta törökös tipusu magyar arca volt. Meg is kérdeztem tőle, hogy a baskir nyelvben vannak-e nyomai a vogulnyelv hatásának? Azt felelte, hogy ezt már mások is megkérdezték tőle, sőt olyan biztatást is kapott, hogy írjon a baskir és a vogul nyelvek rokonságáról. De ő minden ilyen biztatást elutasított, mert a baskírok nemcsak nevükre, hanem nyelvükre és fajtájukra nézve is mindig törökök voltak és ma is azok.
Tehát a baskírok akkor is törökök voltak, amikor a hódító török, később magyar nevet felvett nép kötelékében éltek és onnan kiváltak, mert az a nép is törökfaju és nyelvü nép volt, amelyből kiváltak. Ez pedig a hódító magyarság volt.
De perdöntő e kérdésben az is, hogy a visszamaradt magyarok nyelve ,;teljesen ungár vala és megérték öt és Ő azokat".
Milyen nyelv volt az az ungárnyelv? Mindenesetre olyan, amelyet a baskírok mint anyanyelvüket beszélték, de ezt a nyelvet Julián is beszélte, mégpedig már a jelenlegi Magyarország területén. Ez az azonos nyelv volt közvetítője és egyuttal a rokonság bizonyítéka is a baskir és az ungárnyelv kőzőtt.
Melyik nyelv volt Magyarországon az ungárnyelv? Az ősnépé, a meghódított szolganépé nem, mert éppen IV. Béla oklevelei szerint is a meghódított nép nyelvét "vulgarisnak", azaz a köznép nyelvének nevezték a Kárpátmedencében. Tehát akkor csak a hódító katonanépnek lehetett a nyelve az ungár, a hun-gár, a hún, mert a hódító magyarokat nevezték hungárnak, az országot pedig róluk Hungáriának. Ezeknek a hungároknak a nyelve IV. Béla korában még török volt, amint a baskíroké ma is az, azonban a magyarországi hungárok később átvették a meghódított öslakosság nyelvét, a saját töröknyelvüket pedig elvesztették, amint erről már írtam.
Azt hiszem, hogy e kérdést teljesen tisztáztam és ezt a megállapításomat olvasóim is elfogadják.

XXXVIII. A MAGYAR NÉP HARCA A LÉTÉÉRT ÉS A FÜGGETLENSÉGÉÉRT AZ ÚJ HAZÁBAN      ⇑TARTALOM⇑

Szent István valósággal fanatikusa volt annak az elgondolásának, hogy népe fennmaradásának biztosítékát csak abban látja, ha a szomszéd Németországgal végleg kitud egyezni a békés egymás mellett élés tekintetében s népét a nyugati kereszténység nagy családjába sikerül felvétetni. Az így kialakuló baráti légkör fogja megszűntetni a fegyveres mérkőzéseket a németekkel.
Ezért a magyarság még területi áldozatot is hozott, amennyiben a Lajta és az Enns folyók közti 'területről a németek javára lemondott. Melk osztrák városkában az ősi apátság kolostorába vezető úton egy kőoszlopra szerelt táblán egy felírat olvasható, amely magyarul ezt jelenti: "Melk, a középkorban Mölknek hívták, a magyarok határvára volt 906-984. Hohenstaufi Henrik herceg foglalta el tőlük, aki később császár lett".
Az igazság az, hogya németek nem fegyverrel vették el a magyaroktól, hanem őseink a béke és barátság reményében önként űrítették ki ezt a területet. Hohenstaufi Henrik pedig azonos Szent István sógorával, Gizella kírálvné fitestvérével, aki II. Henrik néven tényleg császár lett. Ugyanakkor a Fischa és a Lajta köztí területet Gizella királyné hozományul kapta.
Ehhez a politikai elgondoláshoz Szent István annyira ragaszkodott, hogy a krónikásainktól Koppánynak, pogány lázadónak nevezett nagybátyját, valóságban a keresztény Mihályt legyőzve négyfelé vágatta, fiának Vazulnak pedig a szemeit kitolatta s fülébe ólmot öntetett, hogy az uralkodásra alkalmatlanná tegye. A másik nagybátyjának, Szár Lászlónak fiatalkoru fiait, Endrét, Bélát és Leventét ugyanakkor száműzte az országból, mert ezek mindnyájan nem német barátok voltak, nem a nyugati, vagy is a német császár támogatásában bíztak, hanem a keleti, vagyis a görög császáréban.
Ezért száműzött unokaöccseit még akkor sem engedte haza, amikor Imre fia halála után Árpád férfiágából utódja rajtuk kívül más nem is lehetett. Igy esett utódjelölési elhatározása Péterre, aki nővérének és a velencei dogének Urzeolo Ottónak a fia volt. Itt is mellőzte az Árpádháznak a vérszerződésből eredő családi jogát.
Miért tette mindezeket ez a hideg agyu, kemény egyéniségü és tiszta látásu politikus? Azért, mert Magyarország létének veszélyeztetése nélkül nyugat felé csak békés politikát folytathatott. A nyugati keresztény népek nagy közösségébe való belépés egyedüli feltétele az azonos vallás volt, amelynek a nyugatrómai, vagy is a német császár éppolyan elkötelezett terjesztője és védője volt, mint maga a római pápa.
Csak így érthető meg mindaz, amit Szent István terveinek végrehajtásakor a nemzeti hagyomány és jogfelfogás ellenére cselekedett. A legfőbb törvény csak a nemzet létének és boldogulásának biztosítása lehetett.
Miben tévedett hát Szent István? Abban a jóhiszemü feltevésben, hogy a német szomszéd is ugyanúgy gondolkodott mint ő. Pedig ez a történelem folyamán sokszor nem a bölcsességből, hanem csak a kemény leckéböl tanult. Nála a hatalom vágya, az anyag megszerzésének lehetősége sokszor elfeledtette az okos megfontolást. Pedig ez a tulajdonsága sokszor okozott neki nemzeti katasztrofát.
Míg a sógor volt a német császár, nem volt baj, mert rokoni megértéssel voltak kőlcsőnősen egymás iránt. A magyar király még fegyveresen is támogatta a német császár némely vállalkozását. De amikor a császár sógor l024·ben meghalt s a koronáját II. Konrád örökölte, a német politika azonnal visszalendült a hódító, más népeket hatalma alá tőrő gyakorlatához.
Az ellenségeskedést a németek kezdték. A szomszédos bajor földről be-becsaptak az ország nyugati részeibe. Természetesen a magyar határőrség sem volt rest a kölcsön visszaadására. Azonkívül Konrád császár még ugyanazzal a körülkeritő politikával is kisérletezett, amellyel annak idején Nagy Ottó császár is megpróbálkozott. Baráti szövetséget akart kőtni a keletrómai császárral a magyarok ellen. Tisztán a maga erejére támaszkodva nem mert beleharapni ebbe a könnyen viszszaütő kisérletbe. A magyar harci erényeket nem lehetett lebecsülni. Követségbe küldte tehát Konstantinápolyba az egyik bizalmas emberét, Werner strassburgi püspököt l027-ben. Ez nagy kisérettel el is jutott a magyar határig, de Szerit István értesülve a püspök küldetésének titkáról, az átutazási engedélyt megtagadta.
Természetesen a németek ezt is nagyon felfúj ták, mert űrügy kellett ahhoz a hadjárathoz, amelyet Konrád császár már régen elhatározott. A német önérzetet is fel kellett tehát piszkálni, hogya birodalmi rendek a háborut elhatározzák.
A német hadsereg l030-ban át is Iépte a magyar határt Moson irányában, hogya Duna jobbparti részén vonuljon Esztergom felé. Ugyanakkor a cseh sereg Bratiszláv herceg vezérletévei a Duna balpartján vonult fel. Ez el is jutott a Garamig pusztítva és rabolva, de a német hadsereg megrekedt a Rába vonalán, mert a magyar derékhad az átjárókat sikerrel megvédelmezte.
A császár támadása tökéletesen kudarcba fulladt s kénytelen volt szégyenszemre visszafordulni. A már megtört német sereget a magyar fősereg teljesen szétszórta és Bécset is elfoglalta.
A császár sereg nélkül a magyar előcsapatoktól űzve menekíilt az altaichi kolostorba, onnan pedig a Rajna vidékére. Szent István azonban nem rohantatta le hadával Németországot, őt hódítási cél nem vezette. Csak azt szerette volna elérni, hogy országát nyugat felől hátbatámadás ne érje.
Ezért békét ajánlott a németeknek. Ezt a császár fia és teljhatalmu megbizottja Henrich bajor herceg el is fogadta. A Lajta és Fischa közti rész végleg Magyarországé lett, a Dunától északra pedig a Morva folyó jobb partvidéke a Thaja torkolatáig szintén magyar uralom alá került.
A nagy király haláláig l038-ig béke is volt a németekkel, de Szent István utódjának, Péternek idejében a német császár újra beleavatkozott hazánk belügyeibe, hogy régi álma - Magyarország leigázás a - végre sikerüljön. Nem sikerült.

 XXXIX. NÉMET HŰBÉR       ⇑TARTALOM⇑

Szent István halála után unokaöccsét, Urzeolo Pétert kőnnyüszerrel emelte trónra a várispánok és a vendégek összefogása. Szent István idejében már 45 volt a várispánságok száma. Ez 45 zászlóalj királyi katonaságot jelentett.
Vendégeknek a külföldről bevándorolt lovagokat hívták. "A vendégekben nagy haszon van, írta Szent István emlékírataiban fiához Imréhez, mert ahogy különböző tájakról és tartományokból jönnek, akként különféle fegyvereket és tudományokat (hadi tudományokat) hoznak magukkal, amelyek díszítik az országot, díszére vannak a királyi udvarnak és elriasztják az idegenek vakmerőségét. Bizony gyenge és törékeny az egynyelvű es egy erkölcsű ország" ...
Az idegenek vakmerőségét csak a fegyver főlényévei Iehetett akkor is és most is elriasztani.
Tehát Szent István fiának ebben az idézetben azokat a külföldi lovagokat ajánlotta figyelmébe, akik nagybátyjával szembeni fegyveres mérkőzését az ő javára döntötték el. Téves tehát historikusainknak és műkedvelö politikusainknak az a magyarázata, hogy ebben az intelemben korát messze megelőzően egy magasabbrendű politikát hirdetett meg a különnyelvű népek egymásmelletti békés magatartásáról.
Ezek az idegenek, akiknek nemzetségei akkor még nem bokrosodhattak el s valószínüleg a honfoglaló nemzetségekbe sem házasodhattak be még, erőt csak az egymásközti és a királyi ispánokkal való összetartásból meríthettek. Velük szemben állottak a hatalomért való harcban akkor a honfoglaló nemzetségek fejei mint a magyar katonanép hadi vezetői.
Péter király és a nemzet közötti ellentétek gyökere ez volt s ezt az ellentétet a király személyes magatartása, viselkedése még jobban kiélezte. Amint Kézai Simon krónikásunk megjegyezte róla "megvetette az ország nemeseit az ország kapitányaival együtt."
Az ország főpapjai és vezetői éppen ezért mérsékletre intették. De ez sem használt, mire a nemzet hadrakelt ereje elűzte és helyébe Szent István sógorát Aba Sámuelt tette királlyá, aki a nemzetségek felé rokonszenves volt.
Péter pedig a német császárhoz Ill. Henrikhez menekült. Ez fia volt a Szent István által legyőzött Konrád császárnak. Apjától egy hatalmas birodalmat vett át és egyuttal ennek szerfeletti hódításvágyát is örökölte. A német hercegségeken és grófságokori kívül birodalmához tartoztak a mai Franciaországból Burgundia, Eiszász, Lotharingia, továbbá Északolaszország egészen a pápai államig, Hollandia, Belgium, azonkívül Cseh- Morva- és Lengyelország. Feleségének Ágnesnek, II hozományaként pályázott Aquitániára, Franciaországnak a Loiretói délre fekvő egész területére.
Feltehetjük tehát róla, hogy Magyarországot is ott akarta látni a hűbéri tartományok között. Ezt mutatja az a nagy készség, amellyel Péter ügyét felkarolta.
A császár hadait hazánk ellen 1042-ben meg is indította. Bratiszláv cseh herceg szintén vele volt. Azonban ez a hadjárat Hainburg (Hunnenburg - Húnvár) és Pozsony megvivásánál nagyobb sikert nem eredményezett, mert Henrik a Dunántúlra, ahol a magyar hadsereg várta, nem tudott vagy nem mert átmenni ez alkalommal. Igy dolga végezetlenül kénytelen volt hazavonulni.
A következő évben l043-ban szintén felvonult a magyar határra, de Aba Sámuel magyar király igen előnyös békekajánlatot tett neki s ezt akkor ajánlatosnak tartotta elfogadni.
Ebben az ajánlatban Aba király lemondott a Lajtától egészen Szárhegyig fekvő magyar területről, 400 font arany hadi sarcot fizet, a német hadifoglyokat hazabocsájtja és kezeseket ad.
A nemzeti önérzet azonban ezt a lealázó feltételt nem helyeselte, így Aba a feltételeket nem is merte teljesíteni.
A következő évben, 1044-ben a császár Magyarországot nagy erővel meg is támadta. Az akkori világ legnagyobb úra és a legnagyobb hadseregnek a parancsnoka további alkudozásra nem volt hajlandó. Az egyik német krónikás nyiltan meg is írta, hogya császár támadásának célja Magyarország meghódítása volt.
Kézai Simon mester részletesen leírja ezt a hadjáratot. Megemlíti, hogy a császár Sopron felől támadott, de Babótnál a Répce és a kis Rába elárasztott területén nem tudott athatolni. Azért a Rábca vonalán felfelé vonult vissza, míg alkalmas gázlót talált és így rátérhetett a györi országútra. A Győr melletti Ménfő falunál volt az ütközet julius 5-én. A császár győzött ugyan, Aba seregét szétverte, de nem volt könnyü a diadala, sehol sem dicsekszenek nagy győzelemmel a német krónikák.
Kézai Simon szószerint ezt közli a csatáról: "A németek közűl különben azon ütközetben számtalanon elhullottak". Ezért azt a helyet, ahol az ütközetet vívták, az ő nyelvükön a mai napig "Florum paiur"-nak (verioren Beyer) a mi nyelvünkön pedig "Weznemut"-nak (Vész-németnek) nevezik. Mai nyelvünkön Németvésznek mondanánk, de akkor még a sumir szórend volt divatban, amint ezt a Vésznémet letagadhatatlanul bizonyítja.
Aba Sámuel király menekülés közben vesztette életét. Henrik császár pedig bevonult Székesfehérvárba. ahol a győzelmi parádé és a vazallusi eskű ugyanabban a székesegyházban folyt le, amelyet Szent István építtetett, s ahol 6 éve már földi hamvai is pihentek. Ott vette ki a császár mint főhűbérúr, tehát Magyarország földjének és a magyar népnek legfőbb úra a hűbéresküt Pétertől. Az eskű szövegében benne volt, hogy a magyar király a német császár hűséges alattvalója, vazallusa lesz, hűbérurát el nem hagyja, ellene pártot nem üt, hanem inkább úgy anyagi mint fegyveres erővel hűbérurának minden vállalkozását segíti és támogatja.
Az is benne volt a szövegben, hogy Magyarország ezután a német birodalomnak lesz egy része, hűbéri birtoka. Tehát önállóságát, szuverenitását elveszítette.
Mindezek megtörténtének jelképeként Péter egy arany-lándzsát nyújtott át a legfőbb hűbérúrának, a német császárnak.
Igy omlott össze Szent István életműve, életideálja ott az ő sírjánál, ott is temették el egy másik jelképes sírban az övé mellett.
A főszereplője pedig ennek a nagy temetésnek az volt, akit ő emeltetett utódává.
A diadalnak büszke és boldog birtokosa pedig annak a Németországnak a császára volt, amelyiktöl joggal várhatta el a magyarság a békés egymásmellett élést, annál is inkább, mert azért a magyarok Ostmark átadásával területi áldozatot is hoztak.
De ezt a németek hamar elfelej tették. Igy nem maradt más megoldás hátra, mint az elfelejtett leckét újra a fejükbe verni.

XL. A NEMZETI FÜGGETLENSÉG VISSZASZERZÉSE       ⇑TARTALOM⇑

Alig zajlottak le a fehérvári ünnepségek s alig távozott haza a gőgös császár abban a biztos tudatban,hogy a kemény magyar katonanépet is sikerült megtőrnie, gyámoltjának pedig azután nyugodt országlása lészen.
Mindez csalóka látszatnak bizonyult, mert a magyar nemzet akkora megaláztatást, arculütést nem volt hajlandó eltűrni senkitől. Mint a sebzett vad hőrdűlt fel az egész nép. Egyszerre eltünt minden ellentét a pártok, törzsek és a várkatonaság között.
Mínt nemzeti közvélemény alakult ki máról-holnapra, hogy a németeknek nem arannyal, hanem vassal fizetnek. Pétert pedig nem tekintik kírályuknak, hanem a német császár pribékjének.
Ahogyan a részletekből látom, még az idegen vérü főpapok és lovagok is a nemzettel tartottak. Gellért püspök két társával azonnal Endréhez sietett, amikor érkezését megtudta. Az a pozsonyi ispán, Márton pedig, aki a németek ellen ezt a fontos végvárat kétszer is megvédte, annak a wasserburgi Vecellinnek a fia volt, aki Koppányt a veszprémi csatában levágta. De ott voltak a régi nemzeti vallás hívei is Vata vezérlete alatt.
Endre herceg öccsével Leventévei az első hívásra haza jött. Mikor ennek híre ment, az ország egész területén kitört a forradalom. Péter menekülni probált, de Fehérvár mellettt Zámoly nevü faluban elfogták és megvakították.
Endre kemény kézzel ragadta meg a kormányzás gyeplöit. Mindenek előtt a pogányság maradványait hallgattatta el. A császárnak is felajánlotta a békét, sőt a pápát is felkérte közbenjárásra. De a császár olyan feltételeket szabott, amilyeneket a nemzet nem fogadhatott el.
Az 1050. év elején Gebhard régensburgi püspök, a császár rokona, az ország nyugati végeit támadta és erősen pusztította. A magyarok azonnal visszavágtak és Hainburg várát feldulták.
A császár, miután az egész birodalomban óriási sereget gyűjtött össze, I05I-ben megindult Magyarország ellen. A dunai hajóhadat élelmi és hadi szerekkel megrakódva Gebhard püspök vezette. A Duna északi partján pedig Bratiszláv cseh és Welf karintiai hercegek vezérlete alatt, szintén igen erős haderő vonult fel.
A császár, hogy a Rába és Marcal ingoványait kikerülje, meg hogy a magyar hadvezetést félrevezesse, Karinthia felől Vas és Zalamegyéken át tért rá Sümegnél a régi római hadi útra s ment Fehérvár ellen.
De a magyar kémlelő-osztagok hamar rájöttek útírányára. Épp azért seregei előtt széles sávban elhajtották a lakosságot és a jószágot, elpusztították az élelmet is. A magyar taktika az volt, hogy apró csatározásokban kell az ellenséget kifárasztani és először erkölcsileg kell megverni, ellenálló erejét, harci kedvét megtörni.
Mire így Fehérvárig elvergődött a folytonosan zaklatott német hadsereg, már meg is lett verve. Nem is tudta a székvárost bevenni a császár, hanem sürgősen hátraarcot csinált és a legrövidebb úton Györ-Sopron felé vezette haza csüggedt seregét.
De a magyar hadsereg az ellenség üldözésében is kiváló volt amint az dícsérőleg emlegeti Bölcs-Leo bizan-ci császár is "Taktika" című művében. Mert olyankor nem a zsákmányolásra adta magát mint a többi európai sereg, hanem az ellenség tökéletes megsemmisítese volt előtte a fő hadi cél. Igya visszavonulás csakhamar valóságos futássá változott. De futhatott-e a könnyű lovas elől a gyaloghad, vagy a nehéz páncélos lovasság? A német hadsereg veresége teljes lett.
Hasonló sors érte az északi sereget is. A hajóhad pedig, amelyre égető szűksége lett volna a német főseregnek, már előbb visszavonult. Ugyanis Gebhard püspök, egy a császárhoz küldött levelében, újabb utasítást kért további magatartására vonatkozólag. Ez a levél a magyarok kezébe került s a császár nevében azt az utasítást küldték neki, hogy azonnal vonuljon vissza.
A császár október 25-én érkezett Hainburgba ós november 12-én már Regensburgban volt. Csak a bosszura gondolt a hiuságában mélyen megalázott és meggyalázott nagyúr.
Éppen azért hiábavaló volt Endre király újabb békeajánlata, Adalbert osztrák őrgrófnak és a pápának, IX. Leónak személyes közbenjárása a békéért.
A következő évben, 1052-ben tényleg egy hatalmas hadsereggel jelent meg Pozsony alatt. A föld nyögött ostromgépeinek és nehéz páncélosainak súlya alatt. De hiába újította meg támadásait szárazon és vízen, a várbeli magyar katonaság és a felmentő sereg hősi küzdelme felmorzsolta a hatalmas német sereget. A császár az egész birodalom összes hadi erejével sem tudta a magyar hadierőt megtörni.
A cseh herceg Bratiszláv, akinek nevéről ezt a hős magyar várost ma nevezik, szintén ott volt az ostromlók között, amint a csehek mindig ott settenkedtek a német császárok lakájaiként Nagy Károlytól Ferenc Józsefig.
A császár október 7-én már újra Regensburgban volt Leó pápával együtt, akinek az átkával is megpróbálta Endrét megpuhítani. De a magyar király semmiféle földi hatalom nyomására sem volt hajlandó a császár hűbéruralmát elismerni.
De nyilvánvaló lett az egész világ előtt, hogy a német császári birodalom összes erejével sem volt képes Magyarország katonai erejét megtörni. Ezt a tényt megerősítette a pápa titkára és bizalmasa Wiebert is, aki azt jegyezte fel naplójában, hogy "a római birodalomra nézve Magyarország meghódítása veszendőbe ment."
A magyar fegyverek sikere magát a német császári birodalmat rendítette meg alapjaiban, mert a magyar sikerre fellángolt a harc Lotharingiában, Flandriában, Lengyelországban, és Délolaszországban is. Mindenütt az örvény tátongott a nagyravágyásában elvakult császár felé. -
A világ akkori legnagyobb úra, aki parancsolt a pápának is és az összes keresztény királyok legfőbb hűbérurának tartotta magát, ez a világhatalmat kezében tartó nagyur lemondot Magyarország és a magyar nép felet már megszerzett hűbérjogáról. Már nem kivánta Endrének a hódolatát, hanem a barátságát kereste és eljegyezte ennek fiával Salamonnal leányát, Zsófiát aki a francia trónörökösnek volt már eljegyzett menyasszonya. Ez a házasság meg is történt az egyenlők kőzötti frigynek a bizonyítékaként.
Valóban a magyar győzelem világtörténeti kihatásu esemény volt s méltó arra, hogy ezt a tényt a történelem lapjai is megörökítsék és kihangsúlyozzák.
Újra nagy sokaság gyűlt össze a székesfehérvári bazilikában. Hálaadó istentiszteletet tartottak ott az ország nagyjai. Ott volt Endre a győztes király, akinek fejére ezuttal újra feltették Szerit István koronáját, ott volt Béla öccse a győztes hadsereg kiváló parancsnoka, Levente testvérük már őse Taksony fejedelem mellett pihent a közös kurgánban. De lélekben ott volt az egész ország hálás szívvel a Mindenható Isten felé és elismeréssel a halott nagy király és méltó utóda az élő király felé. Mindegyík azért volt nagy, mert a nemzetért és nemzeté voltak.
Kitűnt, hogy az elűzött hercegek nem voltak sem pogányok, sem görögbarátok, hanem minden ízűkben magyarok és nagy tisztelői nagybátyjuknak. Endre az Ő politikáját tette magáévá. Béla fia pedig a híres László, indította meg mint királya szintén mintaképül tisztelt nagybácsinak, István királynak szenttéavatási perét és ö építtette Biharban az első szent királynak ma is meglévő jobb kezefeje őrzésére a Szent jogi apátságot.

XLI. A NÉMET TÁMADÁSOK KUDARCA     ⇑TARTALOM⇑

lll. Henrik után még akadt egy-két német császár, aki megpróbálkozott a magyar nép igába töréséveI, de sikertelenül. Ilyenek voltak V. Henrik és Ill. Konrád német császárok. Ezek ugyancsak keresték az ürügyeket Magyarország megtámadására.
V. Henrik azt rótta fel Kálmán magyar királynak, hogy Dalmácia meghódításával az ő birodalmának a határait veszélyezteti. Ime, Aesopus meséje a farkasról és a bárányról császári kiadásban. Ugyanis akkor a Dalmácia melletti szigetek Olaszországhoz tartoztak, ez pedig a német birodalom része volt.
A horvátok és a dalmátok Kálmán magyar királytól reméltek védelmet Velence, a Német birodalom és a keletrómai császárság kizsákmányolása ellen. Ezért koronázták meg örömmel Zárában Horvátország kírályának.
Velence részben facölöpökre épült város. Gyorsíramú fejlődése kényszerítette rá, hogy a tenger sekélyebb részeit feltöltse vagy felcölöpözze. Ez utóbbihoz azonban nagyon sok fára volt szüksége s a fát csak Dalmáciában szerezhette be. Le is tarolta a dalmát hegyeket úgy, hogy azok mind elkarsztosodtak.
A magyar uralom tehát akkor életlehetőséget, megélhetést és biztonságot jelentett a tengerparti lakosság, nak, mert meg tudta őket védelmezni három nagy hatalommal szemben is.
Kálmán király korának legműveltebb uralkodója volt. Nagybátyja, Szent László, akinek fiúgyermeke nem volt, bátyjának, Gézának a fiai kőzül a fiatalabbat, Almos herceget jelölte ki utódjának, míg Kálmánt, az idősebbet papnak neveltette. Kézai Simon krónikásunk szerint már püspök volt, amikor Szent László meghalt. De a természettől is nagy ésszel és eréllyel volt megáldva. Így a királyi hatalmat az elsőszülöttség jogelve alapján nem volt neki nehéz megszerezni. Viszont ezáltal szembekerült a nagyravágyó és délceg külsejű öccsével, aki már királynak érezte magát annál is inkább, mert nagybátyja horvát királynak már meg is koronáz, tatta őt.
Mikor azonban bátyjával szemben a reményei teljesen szertefoszlottak, a német császárhoz fordult segítségért.
V. Henrik német császár azonnal megindította seregeit Magyarország ellen1108-ban, hogy a magyar hadsereget meglephesse s ezáltal a védekezést lehetetlenné tegye. De csalódott, mert Kálmán király eszén nem tudott túljárni. Ez már jó előre rendbehozta a végvárakat és megerősítette az átjárókat és a gázlókat az egész nyugati határ mentén.
A német hadsereg csak nagy üggyel-bajjal tudta ezeket leküzdeni és Pozsonyig birt csak elvergődni, amelyet sokáig, de teljesen sikertelenül ostromolt. Igy, kénytelen volt hazavonulni anélkül, hogy a magyar hadsereggel komoly összecsapása lett volna.
A német évkönyvirók mind igen szárazon és hangulatlanul mondják el e hadjárat lefolyását.
Az egész háborúval kapcsolatban nem találtak olyan mozzanatot, amelyhez egy kis német dicsőséget hozzá ne szőhettek volna. Mindegyik német forrásból kiérződik az a keserű íz, hogy a német császárság teljes erejével sem tudott úrrá lenni Magyarország fölött.
Az utolsó komolyabb kísérlet már kimondottan nem is volt császári vállalkozás, a császár csak a háttérben szerepelt, nehogy a kudarc a császári tekintélyt rontsa. Éppen azért a lebonyolítást IlI. Konrád császár az osztrák hercegre bízta.
A támadásra ürügyet megint az Arpád család belső ügyeibe való beavatkozás adott. Kálmán királynak volt ugyanis egy Boris nevű fia is, akit azonban a trónutód idősebb fiú nem ismert el atyja igazi fiának. Ez a kérdés nem tisztázódott még akkor sem, amikor már Kálmán után a harmadik király, II. Géza uralkodott. Boris már 33 éves volt, amikor többféle kísérlet után a német császárhoz fordult segítségért. Természetesen e tisztán belső, családi ügyhöz a német császárnak semmi köze sem volt.
De ürügy kellett Magyarország megtámadásához. Tehát a császár a cseh herceg ajánlatára pártfogásába vette Borist, de az ügy lebonyoIítását Henrik osztrák hercegre bízta. Ez azután ügyes csellel és nagy summa pénzzel az őrség vezetőjét megvesztegetve, Pozsony végvárát megszerezte.
A védelemnek a főerőssége így elveszvén, az ellenség komoly reményt fűzhetett a sikerhez. De Géza király is résen állt. Azonnal követeket küldött a német császárhoz és az osztrák herceghez. felháborodását tolmácsoltatva és magyarázatot kérve a magyar határ alattomos megsértéséért. De azonnal mozgósította az ország egész haderejét is és Pozsony várát kőrülzárta.
A császár is, a herceg is húzta, halasztotta a válaszadást. Géza azonban Pozsonyt komoly ostrom alá fogta. A német várőrség látta, hogy segítséget nem kaphat, a várat 3000 font ezüstért és szabad elvonulásért feladta. Igy az ország lerohanásának lehetőségét Géza megakadályozva, hadseregét a Lajta vonalán vonultatta fel. Szemben vele, a másik parton fejlődtek fel a szász, bajor, osztrák és cseh csapatok.
1146 szeptember 11-én került ütközetre a sor. A magyarok támadó lendületének szárnyakat adott a méltán érzett harag és bosszú. Még a csata leírását megörökítő Márk minorita atyát is elhagyta a nyugalma, amikor a magyarok nem díszes káromkodását is beleszőtte a feljegyzéseibe. A bevált taktika szerint a székely és a bessenyő előcsapatok az első összecsapásnál hátatfordítottak s az üldöző német csapat beleszaladt a páncélos magyar derékhadba és a cselvető osztagok gyűrűj ébe. A németek veresége tökéletes volt. Ezt megerősíti Ottó freisingeni püspök kővetkező feljegyzése: "Ebben a csatában az előkelő nemes férfiaknak nagy része elveszett, a köznépnek pedig megszámlálhatatlan mennyisége". Márk atya feljegyzéseiből még hozzá teszem, hogy "ebben az ütközetben a németeknek annyira megtört az ereje, hogy még a határszélen lakó magyar parasztok ellen sem mertek jogtalanságot, vagy valamely sérelmet elkövetni".
Ezzel le is zárult anémet hódítási törekvések korszaka. A magyar nép fegyverrel verte a németek fejébe azt a szilárd és lelkéből kiirthatatlan eltökéltségét, hogy szabadságát és országának földjét az utolsó csepp véréig megvédelmezi s e tekintetben soha senkivel és semmi körülmények között sem alkuszik.
Ettől fogva a német birodalom nem is tett komolyabb fegyveres kísérletet Magyarország leigázására. Zsigmond király egy személyben német császár is volt, de még csak eszébe sem jutott, hogy Magyarországot beolvassza a birodalomba. Csak miután a Habsburgok családi örökségként, házasság révén megszerezték a magyar koronát, velük szemben kellett a magyar nemzetnek állandű élet-halál harcot folytatni a függetlenségéért.

VÉGSZÓ     ⇑TARTALOM⇑

Nem 5-10-20 könyvből Írtam egy újat, hanem a saját kutatásaim eredményét tártam az olvasók elé.
De azt hiszem, hogy nemcsak az értelemre hatóan, hanem szinte kézzelfoghatóan is sikerült bebizonyítanom a magyar nép és nyelv vogul eredetének képtelenségét a természet örökérvényű törvényével. Remélem tehát, hogy a vogul gyököknek eddig hiteltadó jóhiszemű vogulisták is inkább hisznek a természet megváltozhatatlan törvényének, mint a vogul gyököknek.
Mily felemelő tudat lesz számukra is a megdönthetetlen igazság szolgálata.
Azt is sikerrel bizonyítottam, hogya mai Magyarország területe, a Kárpátmedence, már az ősidőben, de az árjarajzás előtt feltétlenül, annyira lakott volt, hogy az Európát teljesen hatalmukba vevő árják egyedül csak ott nem tudták a lábukat megvetni s így kénytelenek voltak észak felé terjeszkedni.
Egész Európának árjafajú és nyelvű a lakossága, csak éppen a közepe nem az, mert ott egy turáni nép vert gyökeret feltétlenül előbb az árja vándorlásnál, mert - mint már hangsúlyoztam - akkor az árják lepték volna el ezt az értékes földet is. Ez a megállapításom is vitathatatlan igazság.
Vannak ugyan a magyar földön árjafajú népelemek is, de ezek a magyar őslakosság elbokrosodása után mint utótelepesek vagy menekültek kéredzkedtek oda be.
De azt is elfogadhatóan bizonyítottam, hogy az az őstelepes nép, amely a Kárpátmedencét már az ősidőben megszállta és szilárdan hatalmába vette, sumirfajú és sumirnyelvű nép volt.
Azok a helynevek, amelyeknek értelmét és jelentését a sumir nyelv segítségével elemeztem ki és állapítottam meg, csak kicsi hányadát képezik az összesnek. Még nagyon sok helységünk nevének van sumir jelentése.
Mit jelent ez a tény? A legegyszerübb gondolatkapcsolással azt, hogy sumir nevet csak sumirnyevű nép adhatott a lakóhelyeinek és az azok körüli természeti tárgyaknak, mert minden nép csak a saját nyelvkincséből adhat nevet. Ez is olyan alapigazság, amely minden kételyt kizár, tehát vitatkozni effelet sem lehet.
De ezeknek a sumirnyelvű telephelyeknek a nevei csak úgy maradhattak meg a mai napig, hogy az az ősi sumirnyelvű nép is ott maradt, mert különben a később odatelepült másnyelvű nép a saját nyelvén adott volna nevet nemcsak a telephelyeinek, hanem a környezetébe eső természeti tárgyaknak is.
Ez a megállapításom is annyira egyszerű, hogy minden kételyt kizár,
De ha elfogadom, amint el kell fogadnom a sumir nyelvrokonságot, akkor azt is el kell fogadnom, hogy az a névadó nép nemcsak sumirnyelvű, hanem sumirfajú is volt és ez a sumir földről, Mezopotámiából vándorolt a Kárpatmedencébe még az ősi időben.
A nagyobb arányu kivándorlás I. Sargon Akkád királyának idejében (2369-2314 Kr. e.) indult meg és folytatódott az amoriták és az asszírok népirtó hódításainak idejében. E hosszú harcban a sumir városállamok mind elpusztultak és a lakóik a rabszolga sors elöl menekültek a világ minden tája felé.
Ez a folyamat kőrülbelűl II. Saragon asszir király idejében (721-705 Kr. e.) fejeződött be, amikor is a sumir nép Mezopotámiában véglegesen megszünt.
A sumir menekülők legnagyobb tömege a Kárpátmedencében húzódott meg, ez a vidék volt ugyanis abban az időben a legbiztonságosabb terület, mert akkor még nem esett bele a nagy hódítók útjába.
Ennek a vándorlásnak a legfőbb iránya a Kaukázuson át vezetett a Fekete tenger északi vidékére amint azt már megírtam, mert a Dontói a Dunáig elterülő hatalmas síkföldön minden folyónak sumir neve van, amit csak sumir nép adhatott azoknak, mégpedig az árják odatelepülése előtt.
Nem hagyhatom megemlítés nélkül azt sem, hogy a legősibb sumir nyelvben a folyóvíznek a neve "a" volt. Ez a név van nemcsak a négy nagy folyónknak (Duna, Tisza, Dráva, Száva) nevében, hanem körülbelűl még 40 folyónak vagy pataknak a nevében van meg ma is. Ez pedig azt jelenti, hogy a névadó őslakosság ott sumir nyeívű volt és az is maradt. Például ilyen nevüek Rába, Rábca, Lajta, Pinka, Zala, Kerka, Mura, Zsitva, Galga, Zagyva, Tarna, Rima, Bódva, Borsova, Iza, Béga, Nera stb.
De ugyanez a fogalom van Buda ősi sumir város nevében is. Elemezve: bu-d-a, jelentősége bőséges víz. Bud-ebő-.a- víz. De ez nemcsak a Dunára vonatkozik, hanem az ottani hőforrásokra is, amelyek az ősidőben még szabadon folydogáltak a Dunába. Közülük a Rudas fürdőnek még ma is sumir neve van, mert nem azért Rudas, mert rúdja van, hanem mert gödre, medencéje volt már akkor. Abrudu sumir szó azt jelenti, hogy üreg, barlang, medence. Abrudbánya is innen kapta a nevét. E bánya mellett van egy Búcsony nevű falu, amely bővizű helyet jelent.
Később 2. sumir telepesek mellé Budára egy gall nevű népcsoport is telepedett a hővizek mellé s ők a saját nyelvükön ezt a telephelyet Akvink-nek, azaz őtvíznek nevezték. Ezt később a rómaiak a saját nyelvük szerint Akvinkumnak (Aquincum) hívták.
Kalocsa is sumir szó. Kielemezve: Kalo-cso, a jelentése ütötte vagy verte víz, mai nyelvünkön víz verte hely, azért mert a Duna sokszor elöntötte.
Mezőtúrnak magyaros a hangzása, de mégsem a mai magyar nyelven van neki jelentése, hanem az ősi sumir nyelven, amelyen a mező szintén mező volt, a turszó pedig a mi mai nyelvünkben: teret, térséget. Területet jelent. Mezőtúr tehát mezőterülete, vagy mezőséget jelent.
Szornszédja Túrkeve, ez kielemezve: Tur-ka-ba, ami nagy városi területet jelent. A mai nevére, Kevére, a könnyebb kiejtés törvénye szerint változott.
Baja, bő vizet jelent a mellette folyó Dunától, de ugyanezt jelenti a Tisza melletti Becse, kielemezve Bo, csu is, meg az Alduna melletti Pancsova is. Ez ki elemezve: Bo-csu-a, annyi mint bő víz.
Orsova kielemezve: ár-su-a, annyi mint áradó víz.
Ennek a szomszédja a Kazán-szoros. Ennek sumir alapszava Kaz, mai nyelvünkön a jelentése vágni, hasítani. A kasza szavunk ban ez a jelentés. van ma is. Kazán, kaza-án, a mai nyelvünkön átvágást jelent. Tényleg, valami szörnyű erő átvágta az ottlévő, sa Duna mindkét oldalán kb. 1000 méter magas hegyvonulatot s a kárpátmedencei beltenger vize lefolyt a mai Fekete-tengerbe, még a geológiai harmadkorban otthagyva az Alföldön a homokbuckákat, amelyeknek homokját a tenger hullámai őrőlték meg hosszú időn át.
Szabadka nevének jelentése is a sumir nyelvből elemezhető ki. Szabad a sumir nyelvben is azt jelentette, amit ma a magyarban, a "Ka" pedig - amint már kielemeztem - várost jelent. Szabadka tehát sumir-magyar nyelven szabad várost jelent.
De van Torontálban - kielemezve: tur-on-tál, annyi mint téres, vagyis nagy területű tál, - egy tiszta sumir képzésű és jelentésű városnév ma is. Ez Kikinda, elemezve: "Ki", a sumir nyelvben "helyet" jelent, "kinda" pedig letaroltat, elpusztítottat. Kikinda jelentése tehát a mai nyelvünkön elpusztított, vagyis puszta helyet jelent.
De hogy maradhatott meg ez a kimondottan sumir szó a mai napig? Úgy ahogy mgmaradt Buda, Esztergom, Zebegény, Magura, Koroncó és mindaz, amelyeknek nevét a sumir nyelv segítségével már kíelemeztem és még az a sok, amelyeknek nevét itt nem elemezem már ki, pedig mennyire ide kívánkozik még pId. Debrecennek, ennek a nagy és ősi magyar város nevének a kieIemezése, mert az összes histórikusaink és nyelvészeink ezt is szláv szónak és szláv telepnek mínősítik, pedig a sumir nyelv segítségével kielemezve: duburu-cson, a mai nyelvünkön azt jelenti, hogy ad forrás vizet, vagyis vízadó forrás. A könnyebb kiejtés törvénye szerint lett belőle dubrucon és később Debrecen.
Hogy ez a forrásvíz megvan-é ott még ma is, nem tudom, de hogy az első telepesek idején megvolt, bizonyos, mert éppen az ivóvizet adó forrás vonzotta és telepítette oda az első sumir vándorokat.
A sumir földről származó menekült nép lett az alapja a később kialakult magyar népnek és a magyar nyelvnek is. Hogy ez a kialakulás hogyan, miként és milyen népelemekből tevődött össze, arra e mű bő és igaz felvilágosítással szolgál.
Összefoglalva röviden ezt az igazságot, a végső tanulság a következő: A mi mai nyelvünket, amelyet magyarnak nevezünk, Arpád hódító katona népe nem készen, kialakultan vitte a kárpátmedencei hazába, mint ahogyan állitják az összes nyelvészeink és históríkusaink. A honfoglaló magyarság fajtájára és nyelvére nézve is tisztán török volt, amiként azt a Biborbanszületett Konstantin keletrómai császár minden kétséget kízáróan bizonyítja.
Ez a nép tehát csak a saját török nyelvét vihette magával az új hazába, amelyet azután ott felcserélt a nálánál sokkal nagyobb számú meghódított, őstelepes nép nyelvével, amint ezt a tényt bizonyított am "a középkori hódítók nyelvalakulásai" című fejezetben.
Ennek a hódításnak. vagy honfoglalásnak az ideje pedig 894-től 896-ig tartott Kr. u.
De Arpád hódító népe nem puszta és lakosoktói üres vagy gyéren lakott földet szállt meg, hanem az akkori viszonyokhoz mérten aránylag egy sűrű lakosságú földet, amelynek lakói már nemcsak földműveléssel foglalkoztak, hanem ipart is űztek, sőt saját betűírással, tehát saját ősi kultúrával is rendelkeztek.
A hódítók tehát a győztes fegyver erejénél fogva teljes tulajdonjoggal birták a megszerzett földet) a meghódított ősnép pedig szolgája és eltartója lett a fegyveres urainak.
Tény, hogy a legrégibb emberi nyomot Európa földjén a mai Magyarország területén, Vértesszöllös községben találták meg.
Az is tény, hogy a rézkorszaknak a végén, Kr. e. már 2000 évvel gabonatermelő nép nyomára is akadtak Magyarországon. A gabonatermelés pedig már kultúrmunka volt, mert attól fogva az ember élete, megélhetése nem volt függvénye többé a természet kiszámíthatatlan alakulásainak és fordulatainak.
Említettem, hogy a Kárpátok övezte haza földjére a sumir néprajok akkor vetődtek először, amikor a szomszédos pusztai népek elvették gabonatermő földjeiket és ők a világ minden tájai felé szétszóródtak. Első telephelyük a Fekete-tenger fölötti síkság volt. Ezt bizonyítják az ottlevő sumir nevű folyók nevei ma is. Innen szóródtak szét később kisebb vagy nagyobb rajokban a világ minden része felé, de legnagyobb számmal a Kárpátmedencébe. Itt szaporodott el azután az az ősnép hosszú és ismeretlen idő alatt, és adott sumir neveket telephelyeinek, valamint az azokat környező természeti tárgyaknak. Súmir nevet pedig – amint már kihangsúlyoztam - csak sumir nyelvű nép adhatott a környező természeti tárgyak nak.
Ezekből egy seregnek értelmét és jelentését csak a sumir nyelv segítségével tudtam kielemezni és megállapítani, tehát e tétel igaz voltát bizonyítottam is. De mennyi ilyen név vár még kielemzésre és bizonyításra!
Remélem, hogy a példám at és az igazságot követő szakemberek közül még sokan megerősítik ezt az állításomat.
De térjünk vissza egy pillanatra még ahhoz a két sumir írásos cseréplaphoz, amelyeket 307 és 863 múzeumi számok alatt a British Múzumban, Londonban őriznek ma is.
Ezeknek korát a szakemberek három és félezer évben állapították meg Kr. e., tehát ma kb. őt és félezer évesek. Ez pedig igen nagy idő!
Az egyik cserép egy Kuth, a másik egy Bana nevű gazdacsalád jószágállományát sorolja fel és megnevezi egyúttal a nyájőrzö kutyákat és a legelő állatokat is.
A kút szó a sumir nyelvben ugyanazt a fogalmat je. lentette, mint a magyar szókincsben ma is..
A bana szó első tagja a "ba" a sumir nyelvben épületet, vagy házat jelentett. a "na" pedig a "nagy" fogalmát. A jelentése nagy ház, tehát a benne lakó nagy házú, vagyis gazdag ember volt.
A ló neve a sumir nyelvben hilu, vagy assza volt. A hiluból lett a mai ló szavunk, az asszából pedig a huszár, vagyis lovas szavunk, meg a ku-assza, mai nyelvünkön a kuvasz neve.
A szarvasmarha neve e cserepeken "abaly" , amely szó a sumir "gu" jelentése, bika vagy gulya hozzáadásával guabal, vagyis a mai göböl szavunk őse.
A juh neve mindkét sumir cserépen "kojly", amely ma a kajla szavunkban maradt meg.
De a nyájőrző kutyák nevei ma is ugyanazok, mint 5500 évvel ezelőtt Sumirországban voltak. A "puli" ma is puli, a "kumundur" ma is komondor és a "kuassza" ma kuvasz.
Hiteles királyi oklevelekkel bizonyítottam, hogy "Bana" nevű család IV. Béla és V. István királyaink korában is megvolt Magyarországon. De igazolhatóan ma is megvan a győrmegyei Tét községben. Mivel ez a család az evangélikus felekezethez tartozik ott, ennek az egyháznak hiteles anyakönyvei ezt a tényt hitelesen és bőven bizonyítani is tudják.
De mí a legérdekesebb következtetés, amely levonható a fentebbi tényekből?
Az, hogy e két sumir család ugyanazon a néven és ugyanolyan nevű állataival ma is megtalálható, de a világ egyetlen országában csak és ez az ország a kárpátmedencei Magyarország.
Hogyan magyarázható ez meg? Egyedül csak úgy, hogy nemcsak a Bana és a Kuth családok, hanem sok ezer más sumir család is ingó jószágával áttelepült Mezopotámiából, a Tigris és Eufrates közéből a Kárpátmedencébe, a Duna-Tisza tájára és ott a mai napig állataival együtt megmaradt.
Vagyis a mai őstelepes magyar nép a Mezopotámiában megszűnt sumir ősnép egyenes folytatása és utóda!
Csak így érthető és magyarázható meg az a történet is, hogy a Dráva és Száva közének a rómaiaktól meghódított őslakói az ősi Szerém, a rómaiaktól Sirmiummá latinosított város mellett 359-ben Kr. u. magyarul "marhá nak" nevezték és meg is verték az akkori világ legnagyobb urát, a tényleges római császárt, II. Konstanciust.
Ez az esemény pedig 537 évvel előbb volt, mint a magyar honfoglalás, és Arpád népének a megtelepedése a mai hazánkban. Tehát csak az őstelepes nép használhatta azt a nyelvet, amit ma magyar nyelvnek nevezünk.
Azt hiszem, hogy e megállapításom népünknek és nyelvünknek nemcsak a voguloktól való származás gyarló meséjére ad csattanó választ, hanem azok felé a nyelvészeink és histórikusaink felé is, akik nyelvünknek és népünknek sumir eredetét oly konokul tagadják.
Az őstelepes magyar népnek a sumiroktól való származására nézve még perdöntő érvvel szolgál az a tény is, hogy az ősi magyar nép között sok családnak van sumir neve ma is, vagyis sok magyar család nevének a jelentését csak a sumir nyelvvel lehet kielemezni.
Sajnos, hogy ezt a perdöntő bizonyíték-anyagot nekem nem volt módomban kihasználni, mert e könyv anyagát az Egyesült Allamok területén írtam, s most is távol lakom hazám földjétől. De felhívom figyelmét az igazságot kereső hístorikusoknak e perdöntő jelentőséggel biró forrásra.
A szülőfalumbó l néhány családi névre még ma is emlékszem.
Ilyen sumir eredetű családi nevek a falumban a Bana családon kívül például a Kernya, Csanda, Csupor, Csemez, Barta, Barsza, Halál, Nagy, Szép, Mészáros, Süke, Salamon, Szabó, stb.
A Kernya név a sumir keri, vagy kirina szóból származó jelentése kert-nagy, vagy is nagy kert. Ez a név emberre vonatkoztatva nagy kertűt, tehát szintén gazdag embert jelent.
A Csanda név elemezve: cson-du, vízadót, vagy vízforrást jelent, a Csupor kielemezve: cso-poharu, jelentése vizespohár. A Csemez jelenthet a mai nyelvünkön kicsi mezőt, de lehetett az ősi alakj a cso-mazu is, ennek jelentése vizes mező.
A Barta vagy Barcza elemezve: bara-tu. "Bara" sumir szó, jelentése valamit létre hozni, megalkotni, szülni, vagy megcsinálni. Gyerekkoromban barábereknek, (bara ember) hívták mifelénk az olyan munkásokat, akik az új kövesutat, vagy a Marczal új gátjait csinálták. Még a kocsijuk is sumiros, egy ló húzta kordé volt, amit gignek is neveztek. De barkácsoló embernek is hívták az olyat, akinek nagy kézügyessége volt, és minden elromlott szerkezetet, vagy szerszámot meg tudott csinálni.
E név kielemezve: bara-kacs, alkotni, csinálni kacscsal, kacsóval, vagyis kézzel. A kúszó növények például a szőlő kapaszkodó indáját ma is kacsnak nevezik mifelénk.
A Halál ősi sumir alakja: al-el volt. "Al" sumirul életet jelentett, az "el" pedig túl-t, A halál tényleg az életen túli állapot. Azon. a vidéken, ha valaki elájult, arra azt mondták, hogy elalélt.
A Nagy szó sumir alakja: "na", vagy "nad" volt, a szép szavunk sumir őse pedig "zeb"-nek, vagy "szeb"- nek hangzott. A Mészáros szó sumir őse: maszaru, a jelentése pedig szétvágó. A mészáros tényleg szétvágja a húst. Süke, vagy süket szavunk a sumir "saku" szóval egyezik, s a könnyebb kiejtés törvénye alakította sükévé, amely szóalak ősibb, mint a süket. Salamon a sumir "alamu" szóból származik, jelentése szelíd, békés. A szabó tiszta sumir szó, mai nyelvünkön kivágót, kiszabót jelent.
Mi az egyetlen helyes és elfogadható magyarázat mindezekre? Csak az, hogy a kárpátmedencei őstelepes magyar népben a mezopotámiai ősi hazájából kíüldözött sumir nép élete folytatódik. Ezt pedig nemcsak nyelvészeti alapon, hanem a leszármazás való tényei alapján is megállapítottam. Melyik európai népnek van ilyen ősi Írott múltja, melyik európai mágnás családnak van ilyen ősi család, fája, mint a magyar népnek, és melyik kutya-fajtának van olyan hiteles, ősi pedigréje, mint a lenézett magyar kuvasznak, puli nak , vagy komondornok?

*

Nincs még egy olyan népe egész Európának, amely a története folyamán annyi megpróbáltatásnak és szenvedésnek lett volna kitéve, mint a magyar nép, mert a hadak útjában volt mindíg. Bár hősi kiállásban sohasem volt hiány részéről történelme egész folyamán, vért is tudott áldozni bőségesen, ha kellett. Csak két nagy kihatású tanítását nem tudta míndeddig megtanul ni a történelemnek: az egymásközötti öszszetartást és a velejáró áldozatkészséget. De ez utóbbi nem a drága véráldozatra vonatkozik, mert ezt még feleslegesen legutóbb is tudta ontani, hanem a hitvány pénzáldozatra, amellyel sokszor előbbre jutna, mint a vérrel.
Ha e könyvnek a hatása e két hiányos magyar erényt meg tudná gyarapítani, fel tudná fokozni, akkor ennek a könyvnek az írója még a síri világban is szépeket tudna álmodni nemzete jövőjéről.

Dr. Nagy Sándor
Amit e könyvben megírtam, az tisztán saját kutatásom eredménye és nem másoktól átvett vélemény. Ha valamely adatot idegen írótól vettem át, akkor annak nevét pontosan megjelöltem.
De elég sokat idézek az árpádkori oklevéltárainkból, amelyeket teljes egészükben feldolgoztam.
Ezek: Fejér György 42 kötetre való oklevélgyűjteménye. Egy kötet terjedelme kb. 800-1000 oldal. Munkájának címe:
Codex Diplomaticus Ecclesiasticus ac Civilis Regni Hungariae. (A magyar királyság egyházi és világi oklevélgyűjteménye.) Ezt rövidítve így idéztem: Fej. Kötet és lapszám. (Fej. 1. 3. 65.)
Hatalmas munkát végzett Wenczel Gusztáv is, aki az Arpádkori Üjokmánytárt állította össze 12 vaskos kötetben. Ezt rövidítve így idéztem: W. kötet és lapszám. (W. Ill. 520.)
Azután következik terjedelemre a "Hazai Okmánytár" 8 kőtete. Rövidítve: HO. kötet és lapszám. (HO. V. 13.)
Hazai Oklevéltár 1 kötet, a Zalai Oklevéltár 2 kötet, a Pannonhalmi Oklevéltár és a Zichy-család oklevéltára 1-1 kötet.

    ⇑TARTALOM⇑