1163. június 19-én ütköztek meg III. István magyar király (ur. 1162-1172) és nagybátyja, IV. István (ur. 1163-1165) ellenkirály seregei Székesfehérvár mellett. A csatában a törvényes uralkodó győzedelmeskedett, így László után a második trónkövetelő is kudarcot vallott, a magyarországi zűrzavar fokozására törekvő Komnénosz Manuél bizánci császár (ur. 1143-1180) azonban még két éven át felhasználta hatalmi törekvéseihez az Árpád-házi herceget.

1162-ben, 21 évnyi uralkodás után II. Géza (ur. 1141-1162) befejezte életét, a király halálával pedig ismét lesújtott az Árpádokat oly sokszor kísértő „turáni átok." Bár a kijelölt örökös, a mindössze 15 esztendős III. István látszólag akadály nélkül átvette a hatalmat, és 1162 júniusában a Szent Koronát is a fejére tehette, hamarosan nem csak édesapja fivéreivel, Lászlóval és Istvánnal került szembe, de a trónkövetelőket támogató Komnénosz Manuél beavatkozásával is számolnia kellett.

A császár, akinek uralkodása idején Bizánc újabb reneszánszát élte, már korábban befogadta a Géza ellen fellázadó hercegeket, a király halálát követően pedig igyekezett minél nagyobb zűrzavart támasztani Magyarországon. Manuél 1162 nyarán Szófia városába vonult seregével, ezzel egy időben pedig követeket küldött hazánkba, hogy az előkelőket rábeszélje II. Géza valamelyik fivérének trónra emelésére.

Érdekesség, hogy a háborús fenyegetés mellett a császár ideológiai szempontból is megpróbálta befolyásolni a magyarokat, ugyanis – amint azt egy bizánci történetíró is leírja – küldöttei azzal érveltek István, vagy László trónra ültetése mellett, hogy az „ősi szokások" – vagyis a pogány korban élő levirátus szabályai – szerint a korona inkább valamelyik testvért, mintsem a fiút illeti meg. A követek sikerrel jártak, III. Istvánt azonban az országnagyok nem az érvek, hanem a bizánci támadás veszélye miatt hagyták cserben; a döntés körülményeit jól mutatja, hogy bár Manuél elsősorban István herceget, unokahúga férjét akarta trónra ültetni, a magyarok végül a császártól kevésbé függő László mellett döntöttek.

1162 nyarán tehát II. László (ur. 1162-1163) személyében még egy királyt trónra emeltek, III. István pedig az ország perifériájára, Pozsonyba szorult vissza, maroknyi támogatóival együtt. Hívei közé tartozott Lukács esztergomi prímás is, aki nem volt hajlandó megkoronázni a néhai II. Géza öccsét, sőt, a szertartást végző Mikó kalocsai érseket később kiátkozta az egyházból. II. László erre válaszul börtönbe vetette Lukácsot, majd a pápa közbenjárására szabadon engedte őt, ám az év végéig ismét tömlöcbe záratta a klerikust. Géza idősebbik öccse végül alig fél esztendőt töltött a trónon: országlása idején feltámasztotta a dukátus hagyományát, és az ország egyharmadát fivérére, Istvánra bízta, aki az ellenkirály 1163 januárjában bekövetkező halála után a Szent Koronát is megszerezte.

Mondanunk sem kell, hogy Lukács érsek IV. István legitimitását sem ismerte el, ám ennél sokkal fontosabb fejlemény volt, hogy az erőszakos kormányzása miatt amúgy is népszerűtlen uralkodó tábora rövid időn belül vészesen meggyengült Bizánc fokozódó befolyása miatt. István önállótlanságát jól mutatja, hogy Európában már- már attól tartottak, Manuél híveként elszakítja a nyugati kereszténységtől Magyarországot. Mindezek eredményeként III. István pozíciói néhány hónap alatt megerősödtek, így 1163 júniusában megindult Pozsonyból Fehérvár felé. A két rivális végül a királyi székváros mellett ütközött meg június 19-én, a csata pedig II. Géza fiának győzelmével végződött. A bukott IV. István vereségét követően dél felé menekült, ám Diós faluban riválisa fogságába esett. III. István rendkívül nagyvonalúnak bizonyult ellenfelével szemben: nagybátyja szabadon elhagyhatta Magyarországot, cserében azonban le kellett mondania a koronáról.

Figyelemre méltó, hogy a trónviszály igazi győztesének Komnénosz Manuél császár bizonyult, aki a fehérvári vesztes ütközet után „levette a kezét" addigi védencéről, és hajlandó volt kiegyezni a legitim uralkodóval. III. István a békéért súlyos árat fizetett, ugyanis a kompromisszum eredményeként öccse, Béla Manuél konstantinápolyi udvarába került, miután a császár a magyar herceget szemelte ki örökösének. Bizánc számára ez komoly taktikai siker volt, hiszen a fiatalember személyében egy újabb potenciális trónkövetelőt vonhatott befolyása alá, ráadásul a birodalom igényt formálhatott a II. Géza által Béla számára kihasított dukátus ellenőrzésére. Ennek eredményeként a magyar határok védelme szempontjából kulcsfontosságú Horvátország és a Szerémség is Manuél kezére került, ez az ütközőzóna pedig a következő években rengeteg konfliktust gerjesztett.

A háborús viszály szítása főként IV. István nevéhez fűződött, aki előbb Barbarossa Frigyes német-római császártól (ur. 1152-1190) próbált támogatást szerezni, majd hűbérül ajánlotta fel az országot Bizánc számára. Miután a trónkövetelő 1164-ben a Szerémségből betört Magyarországra, Manuél újabb hadjáratot indított III. István ellen, melyet csak azután szakított félbe, hogy II. Ulászló cseh király (ur. 1140-1172) az utóbbi uralkodó segítségére sietett.

Mindazonáltal a béke ezúttal sem bizonyult tartósnak, ugyanis IV. István – ekkor már Béla örökségének védelmére hivatkozva – a következő évben újra megtámadta unokaöccsét, a bizánciak pedig ezúttal is kihasználták a kínálkozó alkalmat. Jóllehet, a háború elején III. István Zimonyt és az egész Szerémséget megszerezte nagybátyjától – mi több, a trónkövetelő feltehetően mérgezés következtében életét vesztette –, Manuél hatalmas seregével visszafoglalta a várat és ismét uralma alá vonta a Száva, a Duna és a Tisza által körbehatárolt területet.

István csak jelentős területi engedmények árán tudott békét szerezni a császártól, Manuél birodalma azonban az 1160-as évek végétől hanyatlásnak indult, ezzel arányosan pedig hazánk – főként III. Béla (ur. 1172-1196) alatt – ismét a térség meghatározó erejévé lépett elő.

Forrás: rubicon.hu
Kiemelések a Magyar Megmaradásért szerkesztőtől