HA ILLIGNEK IGAZA VAN...
avagy

A MEGTALÁLT KÖZÉPKOR?

Néhány bevezető megjegyzés

Mi mindent fog át a történelem? Politika- és államtörténetet, társadalomtörténetet, művészettörténetet, nyelvészetet, régészetet és még vég nélkül sorolhatnánk.

A klasszika-filológia a történelemmel való foglalkozásnak viszonylag szűk területe, ám ha ezt is egy kissé alaposabban szemügyre vesszük, hamar belátjuk: ez is valóságos mikrokozmosz. Amint Nietzsche írta: „Napjainkban a klasszika-filológiáról nincs egységes és világos képzetünk. (…) Őszintén be kell ugyanis vallanunk, hogy a filológiát némiképpen kölcsönözték többféle tudománytól, s mint egy varázsitalt, a legkülönösebb nedvekből, anyagokból és csontokból főzték össze, sőt, ezen kívül még művészi, az esztétika és etika területén imperatív elemet is tartalmaz, ami elgondolkodtató ellentétben áll tisztán tudományos viselkedésével.” (ld. Nietzsche: Homérosz és a klasszika-filológia; Székfoglaló a bázeli egyetemen, 1869. Május 28.-án, i.n. Nietzsche: Ifjúkori görög tárgyú írások. Fordította Molnár Anna, Európa Könyvkiadó, 1988. 9. old.)

Mindezt csupán példaként idéztük annak illusztrálására, hogy maga a történelem, illetve történettudomány minő sokrétű, heterogén ismerethalmaz sajátos rendszere , ha pusztán a klasszika-filológia egy univerzumot rejt magában.

Ez a körülmény tehát önmagában tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy bárkinek ahhoz való kedvét szegje, hogy a már ismert források ismétlésén túl a történelemmel kapcsolatban bármi egyebet mondjon, Uram bocsᒠleírjon.

Mindezek belátása mellett az ember vagy óvatosan hallgat, vagy ismétli mindazt, amit korábban hallott, olvasott (jó esetben finoman feszegetve az uralkodónak tekintett álláspontok kereteit). Egy harmadik lehetőségként kínálkozik persze az, hogy a fürkésző elme egyszerűen puszta munkahipotézisnek tekinti ismereteink jelenlegi rendszerét, s önálló utakra indul a tévedés lehetőségének fenntartásával, ám a mélyebb igazságok felfedésének őszinte vágyával.

Heribert Illig ezt az utóbbi utat választotta, annak ellenére, hogy tévedhetőségét különösebben nem hangsúlyozza. De hát lássuk be, a kutatás elsődleges célja nem a szemérmesség és szerénység gyakorlása, hanem a - talán megszerezhető - ismeretek gyarapítása. Őszintén törekedtünk észrevételeink óvatos megfogalmazására, s ahol ez kevéssé sikerült, ott kérjük, hogy a Tisztelt Olvasó túlzásainkat tudja be a szeretettel végzett munka hevének természetes következménye gyanánt.

Megjegyezzük egyúttal, hogy forrásaink az egyes tulajdonneveket a legkülönbözőbb formában adták meg, s ezeknek teljes egységesítésére kísérletet sem tettünk. E körülmény azonban a művelt olvasóközönség számára aligha lehet értelemzavaró.

Az általunk használt irodalom alapján igen hosszú és talán nagyképű bibliográfiát is csatolhattunk volna e kis munkához. Ennek azonban nem lett volna sokkalta több értelme, mint az, hogy e lista valaminő tekintélyességet kölcsönözzön szerény dolgozatunknak. Jelezzük továbbá, hogy magában a szövegben adjuk meg az egyes hivatkozások fellelhetőségi helyeit, hogy megkíméljük az amúgy sem kis kalandra vállalkozó Olvasót a szükségtelen lapozgatás kényelmetlenségétől.

Bevezető megjegyzéseknek azonban valószínűleg már e sorok is túl soknak bizonyulnak. Jó utat tehát!

Előszó

 Történelem, vagy fikció? Tudomány, vagy sarlatánság? E kérdések és alternatívák szinte mindig előtérbe kerülnek, ha valaki új elmélettel - Uram bocsᒠúj paradigmával – áll elő. Heribert Illig Kitalált középkor című munkájával márpedig ezt tette: jókora kődarabot hajított alapjaiban kiforrottnak vélt történelmi képünk állóvizébe.

A történettudomány néhány évszám pontos meghatározásán még elbíbelődik, kutatásokat folytat egy-egy esemény oka és következménye körül, ám aggálymentesen bánik legfontosabb munkaeszközével, az „időtengellyel”, a kronológia szerkezetével.

Illig így summázta művét: „Az 1991-re kidolgozott tézisem, amelyet azóta minden tudományos fórumon képviselek, röviden a következő. Az európai történelem VII., VIII. és IX. százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána lévő történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók.” (ld. Heribert Illig: Kitalált középkor, a történelem legnagyobb időhamisítása, Allprint Kiadó, 2002. Budapest, hátlapon lévő summázat.)

Amikor az ember e meghökkentő és kihívó közléssel először találkozik – még csak a könyvről cikkező lapok hasábjain – első reakciója szinte nem is lehet más, mint a bosszankodó elutasítás: lám egy újabb álszenzáció, a piaci sikert kereső és megtaláló dilettantizmus egy újabb vadvirága. De hát az ember kíváncsi is. Meg amúgy intellektuális tisztességből is szeret utánanézni a dolgoknak a teljes elutasítás előtt.

A könyv elolvasása után annyit el kellett ismernünk: a munka számos helytálló megállapítást tesz, ám a „csalás” okát és körülményeit illetően érvelése kevéssé meggyőző. A könyv részigazságai mindenképpen arra ösztönöznek, hogy az esetleges „időhamisítás” problémáját kissé körüljárjuk, s a „hogyan?” és „miért?” kérdését ismételten feltegyük.

Egyáltalán nem állt szándékunkban a kérdésről sem könyvet, sem pedig hosszas tanulmányt írni, csupán röviden elmélkedni az olvasottakról. A kérdés szerteágazó volta azonban óhatatlanul vezetett el újabb és újabb problémák felé.

E szerény munkát tehát nem valaminek az igazolására törekvő szándék szülte, hanem maguk a kérdések, amelyekbe a kutatás önkéntelenül beleütközött. Sőt sokszor az úgynevezett „nem hivatalos” történetleírással szemben meglévő fenntartásaink ellenére voltunk kénytelenek szembesülni azzal, hogy az (a „nem hivatalos” történetírás) minden metodikai fonáksága ellenére gyakorta – hályogkovács módjára – úgy jut a valóságot megközelítő megállapításokra, hogy azokat egy szilárd logikai rend szerint bizonyítani, de legalábbis magas fokon valószínűsíteni tudná.

Magunk sem vindikáljuk a csalhatatlanságot és tévedhetetlenséget. Mindössze végigmentünk egy szellemi ösvényen, amely a teljességében soha fel nem fedhető valóság – egykor volt valóság – útjához talán közel áll.

Egyszeri és nem is szándékolt gondolatkísérletről van szó, igazságkereső szellemi játékról, mint amilyen minden kutatásnak hívott intellektuális kaland.

Be kell ismernünk, a magyarság őstörténetével kapcsolatos kérdések eleddig kevéssé foglalkoztattak bennünket. A nagyobb civilizációs és kulturális egységek, Mezopotámia, a görög világ, Róma, a Nyugat problémái kultúrantropológiailag mindig sokkalta jobban vonzották érdeklődésünket. Az „időhamisítás” kérdése is elsősorban, mint nyugati jelenség tűnt izgalmasnak, ám rögtön a „miért?” kérdésénél ellenállhatatlanul tört elő az úgynevezett magyar honfoglalás eseménye, az avar-magyar részleges azonosság László Gyula által fölvetett kérdése, s az 570. körüli avar és a 870. körüli magyar hadmozdulatok esetleges azonossága.

E munka tehát Illig téziséből önmagát hozta létre, sőt eredetileg Illig gondolatának ellenőrzése-, esetleges cáfolataként. A cáfolat gyanánt feltett kérdésekre kínálkozó válaszok azonban rendre inkább erősíteni, mintsem cáfolni, korrigálni, mintsem lerontani tűntek Illig hipotézisét.

Elöljáróban azonban szabadjon még egy-két gondolatot szentelni néhány elvi kérdésnek is.

Először is: mi a történelem? Tudjuk jól: csak jelen van.

A jövő csupán a képzelet, a múlt pedig az emlékezet tárgya. Mégis, mind a célképzetet tartalmazó jövő-elgondolás mind pedig a múltról való vélekedés hatalmas erejű jelenformáló tényezők.

A történelem az a megfoghatatlan valami, ahogyan az események egykor lefolytak. Ettől merőben más természetű a történetírás, amely rostálva, olykor átszínezve megörökíti, de legalábbis több-kevesebb pontossággal elmondja: „mi volt”.

A történettudomány a történetíráshoz képest már elvben tartalmazna valaminő kritikai elemet is: a régészet, nyelvészet, néprajz, stb. segédtudományok által felvértezett sajátos tárggyal és módszerekkel rendelkező racionális gondolati rend és cselekvés volna. De tudjuk jól: Napóleon szerepét például egészen máshogyan értékelik a franciák, mint a németek, az angolok és az oroszok. Van tehát nemzeti történettudomány? Lehet egy racionális szellemi formának nacionáléja?

Talán Sartre mondta: „Az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény.”

A történettudomány a maga alig kétszáz esztendős múltjával nem elég idős ahhoz, hogy kiforrottnak, módszereiben egzaktnak mondhatnánk. Egzaktságának hiánya magától értetődően nem csak ifjú korából, de természetéből is adódik. Mindenesetre műveli már annyi ideje e tudományt a Nyugat, hogy számos megállapításával szemben legalább szkeptikusak legyünk. Több mint százhúsz éve írta meg Nietzsche „korszerűtlen elmélkedését” a történelem hasznáról és káráról. Száz éves sem volt még tehát e „tudomány”, s az európai szellem eme originális figurája máris a „történelemmel való töltekezés” túlzásaira és ennek káros következményeire hívta fel a figyelmet. Nietzsche jól látta: a történelem ópium is lehet, mely nem csak tettre sarkall, de el is tántoríthat a cselekvéstől, szörnyű és végzetes önelégültséghez vezethet.

Mi a történelem: tudomány, ópium, mese, valóság?

Fogadjuk el azt a legtágabb meghatározást, amelyet Huizinga így fogalmazott meg: „Történelem az a szellemi forma, amelyben egy kultúra számot ad magának múltjáról?” (ld. Johan Huizinga: A történelem formaváltozásai, A történelem fogalmának meghatározása c. tanulmány, Maecenas Kiadó, Budapest, 1997. Ford.: Radnóti Miklós, 15. oldal.)

De egy kultúra mindig őszinte önmagához? És általában az emberek, akik a kultúrát hordozzák, mindig őszinték önmagukhoz?

Nem mindenki szebbnek, jobbnak kívánja-e látni önmagát? C.G. Jung a kollektív tudattalannal összefüggő kutatásai kapcsán kiválóan mutatott rá: amilyenek az emberek, olyanok a népek, s amíg az emberek ezt vagy azt megteszik, megteszik azt a népek is.

Hogy egy kultúra őszintén adjon számot önmagáról történelmében, csak annyiban várhatjuk, amennyiben magában az adott társadalomban is főértéknek számít az őszinteség.

De mivel kezdődik a Nyugat számottevő építészete? A románkor templomaival. Henri Focillon, a kiváló francia művészettörténész A nyugati művészet című tanulmányában e remekműveket azon új, nyugati (francia, angol, német) szellem megnyilatkozásainak tekinti, amely szerinte mintegy varázsütésre hozta létre a nagyszerűség és bölcs mértéktartás monumentumait. (ld. Henri Focillon: A formák élete, A nyugati művészet, Gondolat Kiadó, Budapest, 1982, 100. oldal.)

Ezzel szemben tény, hogy az egész Nyugat román és kora gótikus építészetét római eredetű benedek-rendi, majd a Benedek-rendből kivált cisztercita-rendi építőmesterek tervezték és valósították meg hallgatásra kötelezett laikusok közreműködésével – ám erről még bővebben szó lesz. Maga a „román stílus” és „románkor” kifejezések is egyértelműen utalnak e kultúra római eredetére.

Egy kultúra önmagával szembeni őszintesége? Nos, nehéz kérdés. A tanítvány idővel szinte mindig különbnek érzi magát mesterénél, s csupán jóérzés és tisztesség kérdése, hogy utóbb képes-e még tisztelettel megemlékezni tanítójáról, s hogy a tanítás, tanulás tényét egyáltalán elismeri-e.

A Nyugat még ma sem nézett szembe azzal a körülménnyel, hogy kultúrájának számos jelensége nem autochton, de még csak nem is organikus akkulturáció eredménye, hanem a római katolikus egyház - az egyes uralkodóházak bázisán terjesztett - ideológiájának és formavilágának a lenyomata.

A kora-középkor kultúrája jobbára a Benedek-rend szerzetesi kultúrája, írásbelisége ugyanezen rend írásbelisége, akár a kolostor falai között, akár a későbbi királyi kancelláriák jegyzői tevékenységét tekintjük. Maguk az úgynevezett hiteles helyek – azaz az okiratok kiállítására jogosított szervek – sem mások, mint egyházi intézmények, legtöbbször kolostorok. Mindez nem értékítélet, legkevésbé sem a római egyház gyanúba keverése valamely nemtelen dologgal kapcsolatban, pusztán tény, amelyet nem szabad szem elől téveszteni, ha a kora-középkor világát, a Nyugat kultúrájának természetrajzát meg akarjuk érteni.

És ugyanígy, a Nyugat azzal sem nézett még szembe, hogy hová lett egyfelől sajátos „pogány kori” öröksége, s hová a hatalmas kelta hagyaték.

Amiről a következőkben szó lesz, nem elsősorban ez utóbbi két kérdést érinti, hanem a nyugati művelődésnek azt a Kr.u. V-VI. századi eredetű rétegét, melyet többek között a Nibelung-ének is megörökít. Erről azonban bővebben szintén később.

Visszatérve tehát az előbbi kérdéseinkre, azt mondhatjuk: egy történelem, egy „történettudomány”, egy történelemszemlélet és -interpretáció akkor lehet csak hiteles, ha az őt „hordozó”, „létrehozó” kultúra őszinte önmagával, jelenségeit, törekvéseit nem nyűgözik le tabuk, ha a kultúra képes különbséget tenni bizonyos dolgok tisztelete és fétisként való kezelése között.

Mármost tételezzük fel, hogy Illignek igaza van, és kb. 600-tól 900-ig nem telt el idő. Fogadjuk el, hogy Nagy Károly személyével hamis mítoszt teremtettek valakik, ám az „átmenet” zökkenőmentes biztosítása érdekében egyúttal számos iratot és bizonyítékot is nyilván megsemmisítettek – azokat tudniillik, amelyek árulkodók lehettek volna azt illetően, hogy a „valós idő” folyamatos, s hogy mondjuk 600. december 31. után valójában 901. január 1. következik. Egy „időugráshoz” ugyanis nem lehet elegendő iratokat hamisítani, a tökéletes illeszkedés érdekében iratsemmisítésre is szükség van. Nos mindezt tételezzük fel, s tegyük fel mindjárt a releváns kérdést. E történelemhamisítási akció egyedülálló volna? Az évek „költésében” talán igen, ám abban, hogy egy népnek vagy népeknek hamis múltat „gyárt”, abban egészen bizonyosan nem.

Nietzsche volt az a zseni, aki a Tragédia születése című tanulmányában rávilágított arra, hogy a Nyugat képe a harmonikus görög világról mennyire hamis. E kép ugyanis a görög kultúrának csak egyik, apollóni oldalát mutatja meg. Azt, amely a hódító dórok s a velük rokon jónok lelkiségét tárja elő. Ez alatt azonban minden borzalmával ott tombolt a tragédia világa, a dionüszoszi szellem. Ez később tört ugyan a felszínre, ám Nietzsche szerint is és a mai kutatás szerint is ősibb, mint – mondjuk így – az apollóni világ. Ez a dionüszoszi lelkiség – mely Hésziodosz költeményeiben már csak tompítottan tárul elénk – alighanem a pelaszg őslakosság régi kultúrájának maradványa, s melyet csupán átmenetileg fedhetett el a dór határozottság, s a jón Homérosz híres derűje. Az athéni démosz győzelmével felszínre kerül az ősi pelaszg világ minden borzongató babonája, egy olyan világ, melyben a Sors kérlelhetetlen akarata érvényesül, s nincs az a leleményes Odüsszeusz, aki a végzetnek útját állhatná.

Hamis világban éltek a görögök az athéni demokrácia koráig? Tévedtek, hogy velük kezdődött Hellász története? Egy biztos: valamiről nem vettek tudomást, ami utóbb a felszínre tört. És nem a rendpárti dór Spártában, hanem épp az engedékenyebb jón Athénban. Ott tört a felszínre – Jung kifejezésével – az elnyomott személyiségrész, s ott is hozta meg legszebb gyümölcseit két eltérő természetű kultúra feszültsége. A görög kultúra preklasszikus szakasza egy feledésre ítélt szellemi erő (a pelaszg) tetszhalála egyben, melyen gőgösen terpeszkedik el a dór és jón mentalitás. Ám ez utóbbi végső formáit csak úgy nyerheti el, ha megadja magát a kitörni vágyó pelaszg spirituális tartalmak követeléseinek.

És ugyan mire épül a majdan hatalmas Róma története, mint egy óriási mítoszra, ha tetszik hazugságra? Rómát – úgymond – a latinok alapították, s hamar szövetségre léptek a szintén italikus szabinokkal. Ezzel szemben – amint H.G. Wells is említi – „Kr.e. 753-ra teszik Róma alapításának esztendejét, de a római fórum alatt sokkal korábbi etruszk sírokat is találtak, Romulus állítólagos síremlékét pedig idáig meg nem fejtett etruszk felírás borítja.”. (ld. H.G. Wells: A világtörténet alapvonalai, Budapest 1925., A Génius Könyvkiadó R.T. kiadása, 233. oldal.) Arra, hogy a Ruma etruszk nemzetség név (Ld.: Csató-Jemnitz-Gunst: Egyetemes történelmi kronológia, Tankönyvkiadó, Budapest 1987., 56.old.), hogy a városalapítás barázdahúzással és auguriummal történő szertartása, s a gladiátori játék mind – mind etruszk eredetű szokás, hogy mind a tóga viselet, mind a király előtt járó lictorok, mind pedig azoknak tizenkettes száma Etruriából ered, már ki sem térünk.

Adva van tehát egy latin király, aki etruszk név alatt (Romulus) és etruszk módon alapít várost, melynek neve is etruszk lesz. Világos tehát, hogy a legnagyobb valószínűség szerint a latin Róma legrégibb története is a történelem sajátos interpretációján, a legfinomabban mondva is mítoszon alapszik, s hogy a latinok inkább csak birtokba vették, mintsem alapították Rómát.

A hamis eredet-mítosz tehát inkább főszabálya mintsem kivétele a történelemnek, s így Nagy Károly tekintetében inkább az volna a furcsa, ha létezett volna és frank lett volna, mint az, hogy nem létezett, illetve hogy semmi köze a frankokhoz.

De mi a helyzet a múlt eltörlésével, az intézményesített iratmegsemmisítéssel, mely lehetővé tehette, hogy a Kr. u. 600-at megelőző korszak eseményei hibátlanul illeszkedjenek egy „X.” század óhajtott politikai realitásához? Ha volt is ilyen iratpusztítás, vajon példátlannak számított-e a világtörténelemben? Egyáltalán nem.

Kínában a Kr.e. III. században feudális anarchia uralkodott, s a császárok szinte csak névlegesen voltak urai országuknak a tartományi urakkal szemben. S amint a Pallas írja: „Három dinasztia hasztalan próbálkozott e feudális állapotokkal, vaskézre volt szükség, hogy őket megtörje és e vaskéz meg is jött Si-Hoang-Ti v. Hoang-Csing személyében (Kr.e. 259-210). Ez a császár "ki vérrel és vassal” vetett véget a feudális állapotoknak a kínai állameszme végrehajtója épp úgy, mint ahogy Nagy Ju annak megalkotója volt. Kiirtván a nyakas főnököket, a 7-re olvadt tartományból 36-ot csinált, országát délnek kiterjesztette, annak megvédése céljából pedig a világhírű khínai-falat építtette. Egyúttal meg akarván szakítani népe köztudatában minden kapcsot a jelen és múlt között, elrendelte, hogy minden írott emléket megsemmisítsenek, elsősorban a rituális könyveket elégessék.” (ld. Pallas Nagylexikona, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1895., Khína címszó.)

A múlt szisztematikus és intézményes eltörlése sem egyedülálló jelenség tehát a világtörténelemben. A kora-középkori Nyugaton pedig – jól tudjuk – magasra csaptak a máglyák lángjai, olykor írások, olykor „boszorkányok”, olykor pedig tudósok felett.

Példátlan dolog tehát az, amit Illig állít? Hogy egy új korszak beköszöntét egy hamis mítosz megteremtése előzi meg? Egyáltalán nem. S ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy a Krisztus születésétől való időszámítás alapját a VI. században fektették le, ám széleskörű alkalmazására csak a X.-XI. századtól került sor, még inkább azt kell gondolnunk, hogy Illig feltételezése a kitalált középkorról inkább valószínű mintsem képtelenség.

Történelem vagy fikció, tudomány vagy sarlatánság? – ezt kérdeztük elöljáróban. Nem szükséges e kérdésekre e helyen választ adnunk, hiszen bármit mondanánk is, ki-ki úgyis feleletet ad magának vérmérséklete szerint mindezekre. Mindenesetre, ha Illignek igaza van, úgy egészen új szemlélettel kell majd megközelíteni a Nyugat korai történetét. Ha azonban mégsem volna igaza, felvetésével akkor is gazdagodtunk, hiszen ráirányította a figyelmet egy olyan korra, melyet annak ellenére szokás néhány sematikus mondattal elintézni, hogy kulcsfontosságú a Nyugat történetében. Akadnak persze a korról szép monográfiák, ám ezeknek is vezérfonala jobbára három fogalommal leírható: a népvándorlás zűrzavara, Nagy Károly-i reneszánsz, sötét középkor.

Illig felvetése rákényszerít arra, hogy végre ne e sémák koordináta rendszerében gondolkodjunk a korról, amelyben a Nyugat megszületett.

Nagy Theodosius császár halálával 395-ben a római birodalom formálisan is két részre szakad, és ez az az időpont, amikor merőben új viszonyok, új minőségek kezdenek létrejönni Európában. Theodosius alatt – mint erre majd később bővebben kitérünk – a gótok, a hunok és az alánok Róma szövetségében harcolnak a gallok és a germánok ellen. Theodosius halála után azonban – amint az Egyetemes történelmi kronológia említi – „Császárok helyett a barbár katonai parancsnokok (magister militum) a hatalom tényleges birtokosai…” (ld. Egyetemes történelmi kronológia, Tankönyvkiadó, Budapest, 1987., 88. oldal.)

A Kr. u. 400. körüli esztendők azok, amelyekben az antik világ agóniája végső stádiumába érkezik, s kezd kiépülni a Nyugat középkori feudális rendje. Mindazonáltal a Kr. u. 1000. körüli esztendők azok, amelyekben tömegével alakulnak meg a nyugati keresztény monarchiák. Kr. u. 400. és 1000. között elvileg hatszáz esztendő telik el, ám az ez alatt bekövetkezett változások, meglehetősen csekélynek és lassú lefolyásúnak tűnnek. Függetlenül tehát Illig tézisének esetleges helyességétől vagy tévedésétől, a kora-középkor jelenségeinek vizsgálata során nem pusztán az Illig által körülhatárolt kb. 600.-tól 900.-ig terjedő „idő”-nek kell figyelmet szentelnünk, hanem annak az egész „hatszáz” éves folyamatnak, mely egyfajta hatalmi vákuumot jelent a római császári hatalom de facto megszűnése és a német-római császári hatalom megszilárdulása között.

Be kell látnunk, hogy a születésnél, a létrejövetelnél nincs csodálatosabb dolog, legyen szó akár egy élőlényről, akár egy intézményről, akár pedig egy kultúráról.

Illig felvetésének feltétlen érdeme tehát az, hogy igen élesen ráirányította a figyelmet a nyugati kultúra születésének problémájára.

Amik pedig alább következnek, részben tények, részben pedig tényeken alapuló feltételezések, melyek egyszerre magyaráznak meg bizonyos jelenségeket, és egyszerre vetnek fel újabb kérdéseket . A továbbiakban – függetlenül a szóhasználattól – sosem állítjuk, hogy bármely kérdés tekintetében eljutottunk a végső igazsághoz, ám a további kérdések felvetésének és magának a keresésnek a jogát fenntartjuk.

Ezzel bocsátjuk tehát a Tisztelt Olvasó kezeibe e szerény tanulmányt, mely alkalmas lehet talán arra, hogy egy feledésre ítélt szép és nagy kor iránt érdeklődését és rokonszenvét felkeltse.

A nyugati uralkodótípus, a király előképe

Prev Next »