Egy részük északnak indul, hogy a folyóvölgyek mentén művelésre alkalmas könnyű földet keressen, más részük az Urál érceinek nyomában hagyja el a térséget, harmadik részük viszont nyugatra tart. Különös módon szétszéledésük idejéhez más következmények is kapcsolhatók, szereplésük nyomán Kisázsiában és Krétán is nagy technológiai változásokat láthatunk, sőt olyan szellemi hagyaték morzsái kerülnek elő, amelyek nekünk nagyon ismerősek.

A Kárpát-medencébe érve rövid idő alatt nagy változásokat okoznak. A valamikor indoeurópai csatabárdosoknak nevezett folyamközi leszármazottak magukkal hozzák ragozó nyelvüket, az ittenivel rokon műveltségüket, a szeretve tisztelt Szűzanyát, fémművességüket, megszervezik Ó-Magyarország új arculatát.

Nem volt ismeretlen előttük választott hazájuk, régóta vitték innét az aranyat, rezet a korábbi Mezopotámiai hazájukba. Most azonban nagyüzemi módszerekkel gyártják a bronzot, ami gyökeresen megváltoztatja itt az életet. Müller-Karpe a csatabárdosokkal kapcsolatban egyetlen dolgot felejtett el, nevezetesen azt, hogy nem mondta meg, kik is voltak valójában ezek a magas műveltséggel felszerelkezettek. Miután e kérdésre választ sem a nyugatiaktól, sem a magyar régészet anyagából, sem a támogatott magyar történetírástól – amely leginkább az ortodox indoeurópai szakirodalom koncepciózus indoeurópai anyagát kritika nélkül vette át, - sohasem kaptunk teljes értékű tájékoztatást, most újra Götz Lászlóhoz fordulok a magyarázatért.

 Kr. e. 2300 körül kezdődött a korai transzkaukáziai műveltség harmadik szakasza. Feltűnő ebben a periódusban egyrészt a korábbi egység felbomlása, másrészt pedig a fémipar ugrásszerű fellendülése. Ez egy újabb, még az eddigieknél is masszívabb direkt mezopotámiai hatás eredménye, amely direkt impulzus egyidejűleg a Kaukázustól északra, a majkopi kurgánokban ugyanígy jelentkezik. A Kr. e. 2300-2200-ból származó majkopi fejedelmi sírokban minden átmenet nélkül lép fel a magas fejlettségű mezopotámiai sumér fémkultúra, párosulva az Alaca Hüyükben talált bronz- és nemesfém leletek szintén mezopotámiai eredetű típusaival. … Ugyanakkor kétségtelen összefüggések állapíthatók meg a majkopi Kubán-műveltség fémművessége, valamint a transzkaukáziai és az erdélyi fémművesség között is: a jellegzetes kalapácsfejű tűk, a fokos és a széles balták pl. mindhárom helyen egyeznek. Ez a körülmény az erdélyi és a Duna-menti korai – 3. évezredbeli – fémfeldolgozó központok ismeretében már nem hat meglepetésként. … Ez az egyöntetűség, amely a feltárt sírok leletanyagából egyértelműen kiviláglik, ismét Mezopotámiába vezet el bennünket, nevezetesen a Kr. e. 2700-2500 közötti Ur-i királysírokhoz. … A Majkopban talált szekeres temetkezések is az Ur-i királysírok temetési rendjének pontos másai. A Transzkaukáziában 2000 körül megtelepedett gödörsíros eredetű népesség kurgánjai – a 2. évezred derekától – ugyanezt a formakincset mutatják. … De hazánkban is megtaláljuk ezeket a párhuzamokat: a kb. 2000-ből [1] származó budakalászi kocsimodell és az Ur-i szekerek konstrukciója azonos, a bodrogkeresztúri műveltség szekeres temetkezései pedig szintén az Ur-i királysírok, valamint a majkopi kurgánok temetkezési rendjének analógiáját mutatják. [2] A Folyamközt elhagyó sumér népesség vándorlásai csak egy szelete annak a sok népmozgásnak, ami e kort jellemzi. Hogy mekkora távolságokat tettek meg az új hazákat keresők, Makkay két érdekes adalékát ismertetem. Szerzőnk párhuzamokat keres korai indoeurópaiak jelenlétének igazolására Majkopban. Azt írja: Ritkaságnak számít a gödörsíros művelődéssel rokon Majkop-kultúrában a kubáni Kladyban előkerült kőládás temetkezés, amelynek kőlapjait belül festett jelenetek díszítik, közöttük talán egy fára akasztott tegez is. [3] Ez a Szent-László legenda utolsó, ún. pihenőjelenetébe illő ábrázolás, amelynek szkíta eredete ismert. Ezt követően Makkay az áldozati csontok használatával kapcsolatban Hésiodost idézi, aki Prométheuszról írja:

",… míg a fehér csontok kupacát fényes zsiradékkal

fedte le nagy ravaszul s jól elrendezve kínálta. …

Attól kezdve haláltalanoknak a földi halandók

oltár lángján áldozatul csak csontokat adnak." [4]

 Ez is szkíta hagyomány és Herodotosztól ismerjük: Minthogy azonban szkíta földön nagyon kevés a fa, a húst a következő ügyes módszerrel főzik meg. Amikor lenyúzták az állat bőrét, levagdossák a húst a csontokról, és bedobálják, már ha van kéznél, egy közönséges főzőüstbe, amely a leszboszi vegyítőedényekhez hasonlít, csak sokkal nagyobb. Ebbe teszik tehát az állat húsát, majd megfőzik, s tüzet a csontokkal raknak. Ha nincs üstjük, az állat gyomrába teszik bele a húst, némi vizet öntenek rá és azután gyújtanak alá a csontokkal. [5] Ezt a szkíta eljárást Mongóliában ma is meg lehet tekinteni, a pásztorok most is így főzik a húst a pusztaságban, mert ott sincs fa. Természetesen hasonló párhuzamokat kereshetnénk még igen sokat, e két szinte csak jelzésszerű mozzanatot annak alátámasztására hoztam fel, hogy a Folyamközből minden irányba kivándorló sumérok nem tűntek el, de szkíta gyűjtőnév alatt új neveken jelennek meg Eurázsia sok pontján. Műveltségük fennmarad a rokon népekkel közösen, de vezetésükkel kialakított utódokban. Annyira nem tűntek el, és nem semmisültek meg, hogy földrészeket laktak be és műveltek meg, tettek termékennyé. Emiatt neveztem magam is korábban szkítának az indoeurópaiak csatabárdosait, miközben nem téveszthetjük szemünk elöl valódi eredetük kérdését. Erdély rézércének és aranyának felkutatására még meglehet, igazi sumérok járhattak Ó-Magyarországon. A 2200-2000 táján érkezőket a fentiek miatt már nem nevezhetjük e néven annak ellenére, hogy lényegében mégiscsak erről van szó. Ugyanakkor szem előtt tartva a sumér és szkíta szétvándorlást, nem eshetünk abba a hibába, hogy mindet Ó-Magyarországra akarnánk beköltöztetni, és így az indoeurópaiakéhoz hasonló magunk ásta verembe essünk bele. Ahogy a Kr. e. 750-el induló szkíta hullám egy része is elkerülte Ó-Magyarországot, úgy a 2000 körüliekről is feltehetjük ugyanezt. Annál is inkább, mert Götz László a mai nyugat-európai nyelvekről hozott összehasonlításaiban nem kevés közvetlen sumér megfelelésére is rámutat. Eddig e nyelvi lelet mellett épkézláb magyarázat híján csendben elmentünk. Vagyis, amikor Götz hosszasan elemzi a germán, latin és a többi európai nyelvekben fellelhető kétségtelenül meglévő sumér alapréteget, [6] akkor kézenfekvőnek tűnik az észak felé vonult majkopi sumér-szkíták, de az Urartu-Kisázsia-Kánaán felé eltávozott népesség földrésznyi méretű bevándorlását felvetni. E nyelvi alapréteg természetesen nem közvetlenül érte a mai európai nyelveket, hanem a korábbi újkőkori és rézkori ragozó alapnépességgel való elkeveredés által terült szét. A mai nyelvekben fellelhető ősi nyelvi anyag ezek immáron kelta-etruszk-pelazg-magyar leszármazottjainak nyelveiből kerülhetett csak mai büszke tulajdonosaik birtokába, de sokkal később, a latinok, görögök, germánok és szlávok fellépésével egymás után. Ó-Magyarország kisugárzó műveltségének értékét ez nem csorbítja, sőt a bronzzal egységesülő kelta világ eddig elhanyagolt és másképpen magyarázott fejezetére irányíthatjuk rá a figyelmet. Egy fontos leletünk mégiscsak van. Mindazon nyelvek, amelyekben Götz sumér alapréteget mutat ki, egyben jelzik azt a hatalmas területet is, ahová a sokmilliónyi sumér szétvándorló eljutott. [7] A Földközi-tenger keleti oldala (Kánaán – Galilea - Szíria), Görögország, Itália, Ó-Magyarország, és a Duna-völgyén keresztül megközelíthető mai lengyel-német-francia területek bizonyosan, de a közbeeső Kisázsia is ideértendő a hurrik miatt, legalábbis felvonulási területként. Ehhez hozzávehetjük a K-R gyök keresése közben előtérbe került országok területét is. Igen lényeges döntő körülmény az, hogy az átvett nyelvi anyagot mindegyik késői indoeurópai átvevő külön-külön, de helyben vette át, kielégítve azt az általam felállított szigorú feltételt, hogy birtokosaikra telepedve és velük elkeveredve helyben tettek szert új nyelvi kincseikre a hódítók. Az átvételekre – amint azt a K-R gyök átvételére első könyvünkben bemutattam - rendelkezésre álló időszakokon kívül az átvevők bizonyíthatóan nem változtattak helyet. Aki eddig Baráth Tibor könyvét [8] nem merte komolyan venni, netán elhinni nyelvészeti okfejtéseit, az most megnyugodhat. Ha újra kézbe véve megint végigolvassa, ezúttal lassabban, megláthatja, hogy mindezen népmozgások eredménye ugyanaz, amit nyelvészeti előadásaiban is rögzített.

 Ebben az új helyzetben már jóval kevésbé érthető, hogy miről szólnak az indoeurópai történetek a Kr. e. 2000-et követő korból? Indogermánt sehol sem látni, ezt éppen a csatabárdosok elméletének kimúlása felejteti el velünk. Fellelt régészeti anyagunk szerint sumér gyökerű tágulást láthatunk Eurázsiában, miközben egy szemita központosulással szembesülünk, amelynek iránya Sumer, a sumér anyaország maga.

Európa részben sumér eredetű szkíta népességének első nagy szétterülése Kr. e. 2400-2000 táján

 Az indoeurópaiak valamikori dicsőséges csatabárdosai, akik mostanra sumér-szkítává, végül keltává alakultak, mindenütt megjelentek korábban Eurázsia sok pontján, hogy egy földrészt új fejlődésre vigyenek, most valódi szerepükben láthatunk újra. Nem tagadhatjuk, hogy korábbi indoeurópai értelmezőik megint a legjobb időben ragadták meg a lehetőséget. Meglátták a Kr. e. 2000 táján Európát elérő műveltségi forradalom kézzelfogható jeleit a kiásott régészeti anyagban. Meglátták azt is, hogy megjelenésükkel gyökeres műveltségi változásokat okoztak a korábbiakhoz képest. Ha 3-4000 évvel korábban az újkőkorban a földművesek térfoglalása számított valamirevaló fejlődést mutató adatnak, most a fémek munkára fogása változtatja meg a folyamköziekkel is belakott tájakat. Az érintett területek szellemi életében mégsem következhetett be változás, hiszen ugyanazon alapelvek szerinti hitbéli felfogás tükröződik vissza a régészet leleteiben. Középpontban mindenütt az istenanya szerepel, mint állandó vezérlő eszme. Úgy gondolom, hogy a hit és eszme folyamatossága nevezheti meg a kort, mert ez vezeti a népek lelki és szellemi életét. Hogy mikor éppen melyik fémet részesítik előnyben hétköznapi életükben, az inkább másodlagos jelentőségű. Ezzel együtt a réz és a bronz nagyipari művelését megkezdő sumér-szkíta bevándorlás nemcsak szellemileg azonos alapokon álló népesség bevándorlását eredményezte, de nyelvében is jelentős arányú frissítést hajthatott végre az ó-magyarországi nyelvállapotokban.

 Ha nyelvészeti érvekre hivatkozva korábban megfogalmazhattam Ó-Magyarország legalább ötezer éves magyar nyelvűségét, akkor ez valamiképpen felszínre kellene vetüljön a bronzkori magyar és európai régészet anyagának áttekintése során is. Találunk-e olyan érveket, adatokat, amelyek tovább erősítik vagy éppen cáfolják e feltételezést. Eredménynek azt tartanám, hogy lehetővé válna valamilyen átfogó folyamatosság felismerése nemcsak a bronz időszakán belül, hanem kimutathatóak lennének a korábbi korokkal kézzelfogható kapcsolatok, sőt még erősebbek lehetnének azon adatok, amelyek a keltákkal mutatna ki valamilyen fokú azonosságokat, hasonlóságokat. Fentebbi fejtegetésünk eredménye az, hogy a folyamközi sumér-szabirok nemhogy nem tűntek el, de alig 2-300 év leforgása alatt áttelepültek Ó-Magyarországra, a szinte teljes Európába és a Közel-Kelet tengerparti területeire. Ha I. Sargon és utódai tudták volna, hogy folyamközi háborúságaikkal a meghódítani és eltüntetni szándékozott sumérok és leszármazottaik földrésznyi kiterjedésű országainak létrejöttét és megerősítését segítik elő, talán inkább az Arab-sivatagban maradtak volna. Akárhogy is van, tevékenyen hozzájárultak a ragozó nyelvűek magas műveltségének további alapos elterjedéséhez…. Nem járok messze a valóságtól, ha feltételezem, hogy a sumér-szkíta elterjedés eurázsiai területén ósumér párhuzamok tömkelegébe botlunk, ha a régészeti leleteket kézbe vesszük. Makkay fentebb talált esetei éppen ilyenek, de bízvást kereshetünk hasonlókat még.

 Ezek után szinte mindegy, hogy milyen néven tiszteljük keleti bevándorlóinkat a fejezetcímben felsorolt lehetőségek közül. Így véve sok homályos részletre irányuló kérdésünkre is választ kapunk. Az eddig elmondottakon kívül érthetővé válnak a nyugat-európai szekeres temetkezések is, ahol fejedelmi sírokat feltételezhetünk, és a folyamközi sumér királysírok utódjait láthatjuk bennük. A kultúraterjedésről elmondottak alapján nem feltétlenül kell a folyamközi sumér anyaggal azonos leleteket találnunk, hisz ők is elkeveredtek a helybéli magyar földművesekkel, ezután a tárgyi műveltség darabjai már közös, új megfogalmazásban jelennek meg. Ami igazán számít, az a szellemi élet kimutatható folyamatossága. Az első kötet szemekről készített gyűjteménye, vagy az itt bemutatott spirál kitartó ábrázolásai jelzik a folyamatosságot, az ősiség folyamatosságát. Most hozzátehetjük újra, hogy a spirál a ragozóknak volt fontos, a jelek szerint más nem használta ilyen következetesen. Van tehát európai földművelő magyar népességünk, amely jelentős rokoni, végső soron sumér-szkíta eredetű uralkodó réteggel összeolvadva folytatja életét. E népmozgás az utolsó, és a jelek szerint döntő láncszem az ó-magyarországi és a folyamközi azonos nyelvtan magyarázatában. Korábban az első kötetben azt írtam, hogy ha valaki fejtegetésekbe bocsátkozik a turániak és a kárpát-medenceiek nyelvét illetően - akár “ismeretlen” akár más elködösítési okból, - soha nem hagyhatja ki a gondolatmenetből azt, hogy Gosztonyi prof. 53 sumér nyelvtani jellemzőjéből 51 a mai magyarban is megvan, ezzel szemben az indoeurópaiak 5 körül azonosíthatók. Mindez azt mutatja egyben, hogy létezik egy nép legalább ötezer éve folyamatosan, amely bármi is történjen, megdöbbentően koherens, összetartó módon egyazonos nyelvét fenntartotta, szellemét megőrizte, azt szinte teljes mértékben eredeti rendszerében ma is gyakorolja. Ez a nép mi, magyarok lennénk. Ehhez most a keltákat is hozzávehetjük [9] . Megértethetjük végre azt is, hogy az ősi ragozó nyelvűek elkülönülései a gyökszavak és a nyelvtani alapelvek fenntartása mellett, saját belső logikájuk szerint építi tovább a nyelvet. A ragozó nyelvűek egyéni szabadságra épített társadalmaiban különös dologra figyelhetünk fel. Népünk minden tagja – feltételezhetően a mágusokkal, tanítókkal, a szellemi életet vezetőkkel egyetemben – öröklött tudásának birtokában maga is teljes joggal elnevezhetett bármit, bármilyen fogalmat. Vagyis a szerves műveltséget bírók saját személyükben is alkalmasak kellett legyenek egyenként is a műveltség alakítására. Ettől szerves ez a műveltség. Nem volt szüksége szavakat átvenni sehonnan sem, mert nyelvét maga állította elő. Nem volt szüksége szóátvételekre. Ettől szellemi nép a ragozók népe és a miénk is, és ősi szerves műveltségének magas szintű, mindenkire kiterjedő, általános és termékeny birtoklása a kulcs a nyelv folytonosan zajló felépítéséhez.

 Most megtaláltuk azt a kort és hozzá a népet is, amelyik az összekötő kapcsot személyes megjelenésével biztosította, egyúttal elegendően nagy számban is érkeztek ahhoz, hogy Ó-Magyarország teljes területét, de Európa jelentős területein élő rokonaikat is egységes műveltségbe szervezzék. Emiatt nem kell kereskedőkre testálni itt sem a műveltség elterjesztését. Meszlényi finn szógyűjteménye igazolta, - amint korábban magam is, - hogy itt enélkül is magyarul beszéltek már jóval korábban. Az elismerten törökös jellegű sumér-szkíta törzsek leírásával Magyar Adorján nagy szolgálatot tett a kutatásnak. Ők azok, akik nem félnek a helyváltoztatástól. Ők azok, akik Európa sok táján vezetik az első kisebb-nagyobb, kelta név alatt lezajló egyesüléseket, de így például az etruszk etnogenezis egyik motorját is bennük láthatjuk később. A legfontosabb mégis az, hogy a folyamközi kivándorlók és utódaik az első kelta összeolvadás (etnogenezis) kovásza Európában. Makkay meg is jegyzi, hogy szinte sehol sem látni Európában régészetileg kimutatható égésnyomokat a belső népességmozgások körül, pedig ő még mindig harcias indoeurópai csatabárdosokat lát e kor keleti bevonulóiban. Jellemző, és egyben drámai mozzanat, hogy indoeurópai elképzelés szerint az indoeurópai kultúrateremtés a felperzselt föld taktikájával és természetesen népirtással kezdődne.... Itt Európában eszerint nincs nyoma hatalmas népirtásoknak ebben az időben, csak a csendes összefonódás nesztelenségét látni, ahogy arra korábban Baráth is rámutatott már.

 Legalább ennyit meglehetős biztonsággal feltételezhetünk a bronz Ó-Magyarországáról és Európájáról. Most kellene az ékiratokban leírt szellemi hagyatékot megkeresnünk az itteni művelődés leleteiben, mert ennek kimutatására jó esélyünk lehet ezután. E könyv kereteibe ez nem fér bele, ezért e szálat most elhagyom.

 A magyar bronz története bámulatos kavalkád a történelemben. Azt eddig is tudhattuk, hogy a magyar bronzkor jelentősen megelőzte Európa jórészének hasonló korát. Mérvadó kutatók régóta vitatkoznak azon, hogy vajon a Kaukázus vidéke, vagy éppen Ó-Magyarország volt-e a feltaláló. Az egyik legmarkánsabb véleményt Dayton alkotta meg az ó-magyarországiak mellett szavazva, természetesen érvelve is. Dayton érvelése természetesen az indoeurópaiakra vonatkozott, ő még nem tudhatta, hogy elgondolása nem rájuk érvényes. A régészet anyagát azonban korrekt módon dolgozta fel és ez a fontos.

 Régészeink érdekes életet élnek. Nem szeretik az évszámokat, ezért leginkább ilyen-olyan korok és fémkorok elnevezéseivel illetik a fellelt tárgyakat korukat meghatározandó. Miután ez nem elég pontos, az egyes fémek korait még tovább szabdalják korai, érett, késői meg ehhez hasonló jelzőkkel. Nem is lenne baj, ha a világon mindenütt ugyanazon korokhoz lenne köthető ugyanaz a korai ilyen, vagy érett olyan fémkor. Miután azonban Eurázsia történelme úgy alakult, hogy voltak elölhaladók, majd voltak utánahaladók, ezért minden fém elterjedése sok-sok évezredet vett igénybe. Mást jelent Jerikó rézkora és mást Anatólia rézkora. Más a Kaukázus bronzkora és más Lurisztáné, ahogy Ó-Magyarországé és Nyugat-Európáé is erősen eltér. Mindig mást jelent minden országban, mert mindig szakaszosan terjedt el mindegyik. A laikusok számára ez a módszer nem közvetít pontos időrendet. A magam részéről bíztatnám régészeinket, legyen bátorságuk évszámokat is megállapítani vagy nemcsak a kort, de az időszakot is, amibe leletük belefér. Tiszteljék meg a történelmet fogyasztókat vele, mert számolgatnia itt nem az olvasónak kellene.

 Az ó-magyarországi bronzkort a támogatottak általában Kr. e. 1900-1000(900) között szokták érteni, felosztva korai, érett és késői időszakra, mindezt a nyugati szakirodalom adatai alapján. A Kaukázus vidéke korábbi kezdeti keltezésekkel szokott szerepelni, ezért onnét származtatják a bronzot jónéhányan. Természetesen hatalmas kultúrharc folyik az egyes korok elsőségét illetően, mert akkor ugye ott volt az akkori világ élenjáró technológiájának központja. Az álmos évszámok mögött földrészek és a hátramaradt maiak kemény csatája dúl a fejlődés elsőségéért.

 Eszerint a bronz európai használata ó-magyarországi találmány és nem hozták ide sehonnan, hanem innét vitték szerteszéjjel. Ha ez igaz, akkor Baráth Tibornak igaza lehet akkor, amikor országunkat az akkori európai csúcstechnológia feltalálójaként jellemzi. Götz az elfogadott nézeteket összegezve azt mondja: Európa első bronzkori civilizációi is Elő-Ázsia hatására alakultak ki: a 3. évezred derekán Kréta szigetén és az Égei-tenger partvidékein. Nem sokkal ezután megjelenik a bronz a többi déli parti régióban is és innen a folyók mentén hatol tovább északra: 1900 körül elér a Kárpát-medencébe, majd 1700 táján Közép-Európa egyéb vidékeire is. Az elterjedés irányából nyilvánvalóan megállapítható, hogy itt is elő-ázsiaiak nyomultak a partokról a belső területek felé, mintegy a kereskedelmi utakat követve.

 De nemcsak kereskedelmi kapcsolatokról tudunk. A 3-2. évezred fordulóján Kisázsiából – több szakember véleménye szerint Transzkaukáziából – újabb népcsoportok nyomultak a Balkánon keresztül a Kárpát-medencébe és a mai Románia területére. Ezek hozták a bronz ismeretét. Kevéssel azelőtt nyugatnak törtek a dél-oroszországi gödörsíros (kurgán) műveltség egyes népcsoportjai is és több hullámban behatoltak a Tisza vidékére. Itt elkeveredtek a péceli (bádeni) műveltség népével, amely utóbbi nép jelentős hányada viszont Trója környékéről érkezett a rézkor második felében.

 A középső bronzkorban két fejlett fémfeldolgozó központ alakult ki Közép-Európában. Az ún. halomsíros műveltség területén az alpesi – nyugat-magyarországi, valamint keleten az erdélyi. A kettő közötti határ nagyjából a Duna-Tisza-köze volt. Az erdélyi bronzműves központ formakincsével, mesterségbeli színvonalával kimagasló helyet foglalt el az akkori Európában. Igen erős kapcsolatai voltak a Pontusz, a Kubán-vidék és a Kaukázus fémipari központjaival. Ezeknél a közép-európai bronzcentrumoknál is első pillantásra szembeötlik az a körülmény, hogy mindkét központ olyan területeken alakult ki, ahol a korábbi időkben ismételten nagymértékű elő-ázsiai településeket regisztrálhattunk.

 Feltétlenül meg kell említenünk azonban, hogy az ősi Égei-tenger – menti és balkáni műveltségek egyik legkitűnőbb szakértője, Fritz Schachermeyr, 1976-ban megjelent művében [10] alapvetően más következtetésre jut a fémművesség délkelet- és közép-európai kezdeteit illetően. Szerinte ugyanis már a korai Vinca-periódusban – tehát Kr. e. 3500 körül – megjelenik az északi Balkánon az egyszínű, fényezett kerámia, ami kétségtelenül az ún. “fém-sokk” (“metallurgischer Schock”) jele a fazekasoknál: azaz hogy a “modern” fémedényeket igyekeztek utánozni. Ezt a “divatot” egy sor környező műveltségi csoport is hamarosan átvette. Schachermeyr megfigyeléseinek alaposságát (fémsokk-tézisét már az ötvenes években kifejtette) frappánsan bizonyítják a nemrégiben Belgrád közelében felfedezett, 4. évezredből származó rézbányák. E tények alapján Schachermeyr egy észak-balkáni – erdélyi fémműves központ létezését a 4. évezredben bizonyítottnak tarja. De még többet is mond. Kétségtelen észak-balkáni, Starcevo- és Vinca-hatásokat mutat ki az egykorú görögországi műveltségekben. Később pedig, 3000 és 2500 között, a bükki, tiszai és a tordosi műveltségek “egészen masszív hatását” állapítja meg a thesszáliai Arapi- és Dimini-kultúrákra.

 Mindkét korszakból bő példákat sorol fel állítása bizonyítására. Igen valószínűnek tarthatjuk tehát, hogy a 4. évezred végén Ó-Magyarország magasabb fejlődési fokon állt, mint a Dél-Balkán, a mai Görögország területét is beleértve. [11]

 A Dimini kérdéssel Makkay is foglalkozik. A bodrogkeresztúriak déli elvándorlásáról ír ezzel kapcsolatban: … Ezek lennének a pelaszgo-türrhének, akik lényegében a közép-európai vonaldíszes kerámia hajdani készítői. Eredetileg ugyan nem indoeurópai nyelvet beszéltek, de a Thüringiában és körzetében élő igazi indogermánok mellett Cseh- és Morvaországban éltek, és azok hatására indogermanizálódtak. Majd ezt követően egy részük, az őspelaszgok útra keltek Görögország felé. Ha régészeti mondanivalóval akarnánk ezt kifejezni, akkor ez az ún. Dimini-elvándorlás, amelyet Friedrich Matz fogalmazott meg a thesszáliai újkőkori festett kerámiák fiatal rétegének a nevét, Diminit használva. Ezek a népek itt fenn északon vagy csak karcolt vonalakkal, vagy már vörösen festett mintákkal is díszítették edényeiket, de mindenképpen spirálisokkal és meanderekkel, és így ők voltak azok, akik Görögországba magukkal hozták Thesszália második újkőkori festett kerámiáját, a Diminit. A tétel bizonyítására pedig azok a festett és karcolt mintaelemek szolgálnának, amelyek eredete a Kárpát-medencén belül van, ahol eredetük legalábbis részben a bükki művelődésig vezethető vissza. Innen származik tehát az a máig élő őstörténeti, sőt nyelvtudományi elgondolás, amely mind a pelazgokat, mind az ősgörögöket a Kárpát-medencéből eredezteti. Az igazság az, hogy régészetileg a kései újkőkorban, Kr. e. 2500 előtt nyoma sincs Dimini vándorlásnak, a Kárpát-medencei eredetű népmozgásnak dél, Görögország felé. Az is igaz viszont, hogy az ősgörögök eredetére vonatkozó egyik elmélet, amelyről lentebb lesz szó, a Kárpát-medencei kései újkőkor egyik utódjához, a rézkori bodrogkeresztúri kultúrához kapcsolja a proto-görögök délre húzódását. … Célszerű tehát arra következtetni, hogy a proto-görögök régi elődei a Jászság-határtól közvetlen délkeletre, tehát a Tisza-völgyében éltek. Ha ezeket a feltételeket a térképre vetítjük, akkor a proto-görögök őshazájaként a Tisza-völgye az Alföldön, továbbá az Észak-Balkán középső része jön számításba. Ami az időt illeti, a Kr. e. harmadik évezred középső harmada, főleg annak vége. Ez régészeti szempontból a bodrogkeresztúri kultúra képét jelöli ki a proto-görög nyelv korai beszélőiként. … Ma már őstörténeti tény, hogy a bodrogkeresztúri kultúrát élete vége felé kelet felől érte a gödörsíros (ha úgy tetszik, kurgán-) művelődés erőszakos behatolása. Vannak jelei érintkezéseiknek, de mégis valószínű, hogy a bodrogkeresztúri nép e hatás miatt délre húzódott. Amely délre vonulásnak az előzményei megvoltak az alföldi vonaldíszes kerámia óta.

 Megfigyelhető ugyanis, hogy maga az alföldi vonaldíszes kerámia is délre terjeszkedett, azt követően, hogy legkorábbi emlékanyaga a Körös-kultúra hatásaira a Körös-kultúra északi határaitól északra (nagyjából Szolnok, Berettyóújfalu és Szatmár között) kialakult. Népe ezt követően elfoglalta a Körös-kultúra területét a Körösig, majd klasszikus szakaszában fokozatosan a Marosig. Az utód szakálháti-tiszai kultúrák átlépték a Maros-Aranka vonalát, és eljutottak csaknem a Béga és Temes folyókig. A tiszapolgári kultúra már elérte a Duna vonalát, a bodrogkeresztúri kultúra pedig átlépte, és késői szakaszának keleti társával, a Szalkuca IV nevű, a gödörsíros behatolástól talán még nála is erősebben érintett kultúrával határozottan dél felé húzódott. A Kárpát-medencei őskori anyagi művelődések közül éppen a bodrogkeresztúri kultúra az, amely a Balkánon valaha is a legdélebbre terjedt el (egészen a Drina folyó nagy kanyarjáig, a Szávától 100 km-re délre), és ott eredeti leletanyaga és sírjai kerültek elő. Ez a dél felé tartó terjeszkedés feltétlenül kapcsolatban lehetett a proto-görögök délre húzódásával… [12]

 A Makkay által proto-görögnek nevezettek Ó-Magyarországról vándoroltak el feltételezhetően a gödörsíros vagy kurgán nép megjelenése miatt. Ezzel a pelazgok ómagyar elszármazására is irányítjuk a figyelmet. Nevezhetjük őket proto-görögnek is persze, de műveltségük ismeretében nem láthatunk bennük indoeurópaiakat, görögöket még kevésbé, hisz akkoriban Ó-Magyarországon már régen magyarul kellett beszéljenek. Máskülönben Magyar Adorján nem elemezhette volna ősi magyar népmeséink göröggé nemesedett, de a meg nem értés miatt sajnos alaposan elferdített változatait a görög mitológia eredetét kutatva. Így Makkay ahelyett, hogy szándéka szerint indoeurópai ősgörög felvonulást ír le, valójában a mi helybeli magyar gyökerű történetünket gazdagítja. Mindez amiatt is érdeklődésre tarthat számot, mert a korábban gyéren lakott , tőlünk északabbra, nyugatabbra és keletebbre fekvő európai területek ó-magyarországi eredetű benépesülése a műveltségi és régészeti anyag ismeretében nem meglepő. Déli irányba mutató adataink eddig csak Etrúriában voltak, most azonban szemünk elé került az utolsó indoeurópai láncszem, a görögség előtti korai történelemre vonatkozó anyag is. Így megfogható közelségbe kerül a bükki, lengyeli, zengővárkonyi, kukutyini, erősdi spirál Kréta és Mükéné medúzáinak spirális ábrázolásaival. A magyar bronz újabb, Kr. e. 2800-as keltezése egyéb következtetések levonására is lehetőséget ad a későbbiekben. Ennél még fontosabb adatot is közöl Makkay az alföldi vonaldíszesekkel kapcsolatban, mégpedig azt, hogy a körösiek területét birtokba véve dél felé is terjeszkednek.

 A magyar bronzkor előzményeinek jobb megértéséhez újra magunk elé kell képzeljük a vonaldíszes kerámia szétáramlásának jóval korábbi, VII-VI. évezredben induló korát. Jó okunk van ezt tennünk, mert az évezredek múlásával sem szűkül a leletmennyiség, időről időre olyan műveltségeket láthatunk a Kárpát-medencében, amelyek nemcsak azon belül képviselnek egységes és általános elterjedtséget, hanem azon kívül is hatnak. A végkifejlet pazar képe éppen a bronzkor végén vetül elénk, amikor a Kárpát-medencén és körülvevő tájain kívül Lengyelország, Csehország, Ausztria, Morvaország, Németország, Franciaország, Írország és a Brit szigetek, a Balkán, Horvátország, Bulgária, Románia, Ukrajna is ugyanannak az egységes műveltségnek része. A most felsorolt országok mind részei voltak a vonaldíszes kerámia által uralt területnek, újonnan Bulgária, - sőt Görögországban is kimutatták masszív művelődési hatásait - jött hozzá, amely korábban közvetlenebb anatóliai hatás alatt állt festett kerámiájával. Bulgária esete különösen figyelemre méltó, hiszen a főcsapás anatóliai műveltségi hatással szemben haladva látjuk most e földet ó-magyarországi műveltséggel. Mivel mindez egyenes következményként tekinthető a korábbi ó-magyarországi műveltség anyagára épülve, nem mondhatjuk azt, hogy behozott kultúrákkal lenne dolgunk. Annál is inkább sem, mert központként áll a technológiai haladás élén. Vagyis a fenti teljes területet egységes műveltsége, ebből kifolyólag egységes népessége miatt kell a bronzkori Ó-Magyarország részének tekintsük. Ez legalább a teljes Kr. e. II. évezredben végig fennállt. Az ezután következő időre a későbbiekben még visszatérek.

 Most azonban gondoljuk végig újra a fentebb felvázolt helyzetet. A Balkán északi végén 4. évezredi rézbányát találnak, a fazekasok követik keleti kollégáikat a fémsokk alkalmazásával, sőt a magyarországi műveltségek masszív hatásai Görögországban erőteljesen kimutathatóak. Azzal tehát, hogy Ó-Magyarország újkőkorban gyökerező műveltségi kisugárzásait a szárazföldi Európa területein bemutatjuk, nem végeztünk az itteniek hagyatékával. Ugyanezek megjelennek délen is, ahol az ő eredményeikkel szembesülünk Görögország területén is. Schachermeyr felismeréseinek következménye korszakos: az eddig minden szempontból a legfejlettebb művelődést magával hozó elő-ázsiai terjeszkedéssel szemben haladó hatásokat szűrt ki a régészet nyers adataiból. Ez azt jelenti, hogy az ó-magyarországi műveltség – ahogy korábban is jeleztem, saját önálló őshonos fejlődésének köszönhetően nemcsak befogadta, de átdolgozva újra kilökte magából új területekre az elő-ázsiai tudással ötvözött helyiek tudását. Ezt a mutatványt csak felkészült, megfelelő alapokkal rendelkező műveltség képes véghezvinni. Schachermeyr jelentése éppen azt igazolja, hogy e tudással felszerelkezett Ó-Magyarország műveltsége olyannyira megerősödött, hogy az azt délről is tápláló népességgel szemben haladva éppen dél felé is érezteti erejét, mégpedig masszívan. Most láthatjuk először a korábbi elképzelésekkel ellentétben a megvalósuló műveltségi szembeforgalmat. Schachermeyr valós időrendjét új leletek teszi kérdésessé, amennyiben jelentős mértékben hátrébb kellene keltezzük a bronzot megelőző anyagot. Ezek Petrivente, Polgár, Szajol, Ecsegfalva Kr. e. 7500-5500 közé tehető újkőkori leleteinek kora, a réz és a bronz itteni megjelenése, amelyek egyúttal a korábban elgondolt 3000-2500 tájára tett történéseket egy ma még bizonytalan messzeségbe sodorják korábbra, hátrafelé, egészen addig, amíg az abszolút időrend kérdésein nem rágjuk át magunkat. A bronzkor felé lendülő Kárpát-medencéről most nagyon fontos dolgokat tudtunk meg. Kréta és Mükéné Kr. e. 2500-ra tett bronzának elszármazása így már nemcsak keletről képzelhető el, de észak felől is…. Annál is inkább, mert a vörösalakos görög ábrázolások világos előképeit a Kukutyin-Tripolje-Erősd által jelzett műveltségben célszerű keresnünk. Mindenképpen új helyzetben érezhetjük magunkat, hisz ezek hatásait eddig csak tőlük felénk tartó irányban tudtuk elképzelni. Most már meglehet, pl. Bodrogkeresztúr hatásait kellene áttekintsük az Égei világban… Mindenesetre az első kötet címlapborítóján látható kelta tőrmarkolatok példája nyomán – ahol az időben első egyszerűbb kidolgozású darab kétszáz évvel később Angliában mívesebb alakot ölt, - nem biztos, hogy az egyszerűbb kivitel fejletlenebb vagy primitívebb lenne. A legnagyobb tett a feltaláló nevéhez fűződik: létrehoz valami újat. Ezt azután már lehet cifrázni később. A semmit viszont nem lehet cifrázni, ha még nem testesült meg. Folytassuk Götz összefoglalását:

 Schachermeyr egyáltalán nem áll egyedül e nézeteivel. Hasonlóan vélekedett a közelmúlt világhírű angol régész-kultúrtörténésze Gordon Childe is. “Vorgeschichte der europäischen Kultur” c. művében a balkáni és Ó-Magyarországi újkőkori műveltségeken kívül a szalagdíszes kerámia körét is elő-ázsiai telepeseknek tulajdonítja, a moldvai – nyugat-ukrajnai Cucuteni-Tripolje műveltséggel együtt, amelyet szerinte az ó-magyarországi és a balkáni műveltségek elő-ázsiai eredetű népességeinek továbbterjeszkedése alakított ki. A Tripolje-kultúra leletei teljesen megfelelnek a korábbi észak-balkáni és erdélyi műveltségek emlékanyagának – írja (anyaistennő, termékenységi kultusz, pecsétnyomók, stb.). A bodrogkeresztúri és a péceli kultúra tárgyalásánál nyomatékosan rámutat arra, hogy az itteni ökrösszekérrel való temetkezések pontos másait a 2600 körüli Ur-i királysírokban és a kb. 2300-2200-ból származó majkopi kurgánokban találhatjuk meg. [13] A sokrétű párhuzamok feltétlenül szerves mezopotámiai kapcsolatokat bizonyítanak. Erdélyben ebben az időben már valódi fémiparról beszélhetünk. A fémtárgyak kifejezetten anatóliai típusúak, ami szintén egyértelműen Elő-Ázsia direkt hatásainak a jele.

 Childe-dal szinte mindenben azonos felfogást vall Franz Hancar is “Das Pferd in prähistorischer und früher historischer Zeit” c. hatalmas monográfiájában. Megállapítja, hogy a Tripolje-műveltség nem más, mint a balkáni és az ó-magyarországi (“dunai”) műveltségek keleti terjeszkedése és nagyon fontos összefüggéseket mutat Elő-Ázsiával is. A házi tűzhely alatt eltemetett bikafej például az elő-ázsiai bikakultusz meglétét bizonyítja. Magyarországon pedig a 2000-ből származó budakalászi kocsimodell [14] konstrukciója teljes mértékben megegyezik az Ur-i kocsileletekével.

 Csakhogy a budakalászi és szigetszentmártoni kocsileletekkel megint bajban vagyunk. Korábban Kr. e 2000 tájára időzítették őket, ma azonban más a helyzet. Mint a péceli művelődés leletét Kr. e. 4000 körül keltezik. [15] A Götz által korábban is említett egységes péceli művelődés nem négy, hanem, hatezer éves! E lelet jelentőségét növeli a már ismertetett körülmény, hogy a Kárpát-medence, vagyis Ó-Magyarország első kézzelfogható egységesülése ebben az időben következett be. Talán nem szükséges tovább elemezni a felfedezés fontosságát, hisz kétezer év hátrafelé egy más korba visz, mégpedig a magyar rézkorba. Ennél még sokkal jelentősebb az, hogy a sumér kocsileletek királysírjai egycsapásra 1300 évvel későbbiekké válnak a hazai leletekhez képest.

 Rövid áttekintésünket Schachermeyr egyik korábbi munkájával fejezzük be, [16] ahol a régebbi, újkőkori időkről szólva kifejti, hogy az egész sesklói formakincs megtalálható az újkőkori és kőrézkori észak-mezopotámiai (Hassuna, Samarra), szíriai (Tell Halaf), kilikiai (Mersin) és közép-anatóliai (Alisar) kultúrkörök leleteiben, tehát nem csupán szimpla egyezésekről, hanem teljes azonosságról kell beszélnünk. Észak felé tovább tekintve pedig Starcevo és Körös műveltségei nem mások, mint Sesklo filiálkultúrái. Azaz az elő-ázsiai műveltségek már a Kr. e. 5. évezredben, közvetlen úton terjeszkedve elérték a Kárpát-medencét. [17]

 Mindezen körülmények ismeretében nagyon is kézenfekvő tehát, hogy nem tekinthetjük puszta véletlennek az alsótatárlakai sumér piktografikus táblák felbukkanását sem – éppen Erdélyben és éppen abban a korban, amikor az ó-magyarországi és Duna menti műveltségek a jelek szerint az európai fejlődés élén jártak. Sokkal többről van itt szó, mint csupán kereskedelmi vagy más úton-módon odavetődött szórványleletekről. E véleményünkben csak megerősíthet bennünket az időközben Kolozsváron talált kykládi típusú vitorlás hajó rajza ugyanebből a korszakból. De azt se felejtsük el mérlegeléseinkbe bevonni, hogy az ó-magyarországi – erdélyi és észak-balkáni műveltségek terjeszkedése által kialakult Tripolje-kultúra is pontosan ebben az időben – Kr. e. 3000 táján – jelenik meg a moldvai-ukrajnai térségben. [18]

 Nem kezdhetünk hozzá a magyar bronzról beszélni anélkül, hogy újra ne idéznénk fel az indoeurópaiak e korra vonatkozó kártevéseit. A mai támogatott magyar történetírás mindmáig cipeli magával öröklött tévedéseit, ferdítéseit. Különös módon az e korral foglalkozó tudósaink leírásaiban mindig a keltezések körül van zűrzavar, amikor a leleteket tárgyalják, nincs baj. Az indoeurópaiak számára a bronzkor különösen fontos volt, mert arra ők is rájöttek, hogy a kelták e kor európai főszereplői. Ha pedig őket átkeresztelték indoeurópainak, akkor dicső elődeik még dicsőbb győzelmeit varázsolták elő lendületes történelemkönyveikben. Úgy gondolom, hogy az első kötet kelta anyagával az elképzelt történelmen helyrehozhatatlan károkat okoztam. Az indoeurópai kelta cáfolatnak nyilván más vetületei is vannak.

 Csodálkozva olvashatjuk a “Propyläen Kunstgeschichte” egyik utóbbi kiadásának XIII. kötetében (Frühe Stufen der Kunst, 1974), hogy a “nordikus”, azaz dél-skandináviai – észak-németországi korai bronzkor Kr. e. 1800 körül kezdődött. A cikk szerzője, H. Thrane, néhány sorral előbb megjegyzi, hogy az északi bronzkor jóval később kezdődött, mint a dél-európai. V. Dumitrescu viszont a balkáni és ó-magyarországi bronzkorról írt cikkében e déli területek bronzkorának kezdeteit ugyancsak Kr. e. 1800-ra keltezi. A zűrzavart teljessé teszi néhány oldallal később J. Filip cikke, amely a közép-európai bronzkort ismerteti, különös tekintettel az aunjetitzi műveltségre. Ő is megállapítja, hogy az európai bronzkor déli, krétai és balkáni hatásokra kezdődött; minél északabbra haladunk, annál később. Ezek után pedig az aunjetitzi bronzkor kezdetét Kr. e. 1700-ra keltezi, míg a Kárpát-medencében csak a Kr. e. 1500-as évektől beszél bronzkorról. Ezután jön a csattanó: az északi bronzkor pedig – írja - “mit einer Verspätung” (meglehetős késéssel) – kezdődött, “Montelius szerint a Kr. e. XIX. szd. végén.”

 E konfúzió magyarán azt jelenti, hogy a (Kr. u.) XIX. századi indogermán kultúrprioritási elmélet jegyében az ősindogermánok egyik fészkének tartott észak-németországi – dél-skandináviai “nordikus” bronzkort, valamint a szintén indogermánnak vélt aunjetitzi bronzkor kezdeteit még korunkban is lényegesen korábbra keltezik azon vidékek bronzkorainál, ahol a kérdéses időkben semmiképpen sem valószínűsíthető indogermánok jelenléte. Teszik ezt pedig annak ellenére, hogy egyébként világosan látják, sőt ki is mondják, hogy a bronz ismerete Európában délről észak felé terjedt el, méghozzá tetemes időbeli különbségekkel, az északi vidékek hátrányára. Felettébb jellemző az is, hogy J. Filip 1947-es cikkének kétségtelenül megállapítható “forrása” G. Kossinna “Die indogermanische Frage archäologisch beantwortet” c. értekezése – 1902-ből! E munkájában Kossinna a sziléziai és cseh bronzkor (Aunjetitz) kezdeteit Kr. e. 2000 előttre teszi, majd kijelenti, hogy az aunjetitzi bronzkori műveltség a Kr. e. 2. évezred elején délre, a Balkán felé terjeszkedik és az ó-magyarországi bronzkor az északi bronzművesség hatására alakul ki. Az ó-magyarországi bronzleletek csupán “Ableger der nordischen Bronzekultur” (magyarul: az északi bronzkultúra fióklerakatai) - írja. [19] Az itt vázolt, az európai történelemmel szemben elkövetett szörnyűségek ma sem szűntek meg. A Propyläen Weltgeschichte [20] némileg talán visszafogottabban nyilatkozik e kérdésekről, lényegében azonban nyugaton a helyzet változatlan… Ők ma a már korábban említett lausitzi [21] középső bronzkori elvándorlás köré építenek fel indoeurópai hódító történelmi központot. Úgy tűnik, hogy a magyar kutatók kritika nélkül átvették a lausitziakkal kapcsolatos közléseket, így azok beépülhettek az itteni történetírásba.

 A hosszadalmas bronzkori előzményeket leíró folyamat ilyen képe a magyar szakirodalomból nem feltétlenül olvasható ki. Nézzük az első tájékoztatást: A mai bronzkort régebben Tompa Ferenc négy szakaszra osztotta fel. A legutolsó tószegi ásatások eredményei alapján azonban – Csalog József és Mozsolics Amália után – csak háromra tudjuk tagolni. Az egyes szakaszokon belül is több kultúra különböztethető meg. Kora bronzkoriak a nagyrévi és kisapostagi kultúrák. A bronzkor közepét északon a hatvani, az Alföld déli részén a perjámosi, a Fertő-tó mellékén a gátai, a Duna-Tisza közén a vatyai, a Dunántúlon a mészbetétes kerámia két kultúrája képviseli. Az utóbbi három, saját területén, egyben a bronzkor végső szakaszát is jelentette. Mellettük az Alföld déli részét a perjámosi kultúra fiatalabb szakaszai, a keletit az ottományi, az északit a füzesabonyi, míg az Alföldtől északra eső dombvidéket a pilinyi kultúra lakossága népesítette be. Nyugaton, mint új bevándorló, a lausitzi (luzicei), valamint a halomsíros kultúra népe is megjelent a bronzkor végén. [22] … Ennek, illetve a hatása alatt álló kultúráknak a medence belseje felé irányuló terjeszkedése vetett véget az addig hosszú időn át itt virult őshonos bronzkori kultúráknak. [23] Erősen hiányoljuk magyar szerzőinktől, hogy a korai idők régészeti leírásaiból mellőzik a mai Magyarország területén kívül eső országrészek leleteinek tárgyalását. Pedig Trianonnal a bronzkori Ó-Magyarország nem ment össze. Így e forrásokból nemhogy nem juthatunk teljes értékű tájékoztatáshoz, de szembe kell nézzenek a tudatos hamisítás tényével is, hiszen egy kerek egésznek csak törtrészét mutatják, azt is alaposan megszűrve.

“A temető a halottak lakhelye”

Az egyiptomiak a halottak birodalmát termékeny mezőnek képzelték el… az etruszk sírkamrák falát díszítő freskók táncot, játékot, lakomát idéző életszerű jelenetei vidámságot tükröznek… és folytathatnánk a felsorolást annak illusztrálására, hogy az őskor és az ókor népei egymástól mennyire különböző módon képzelték el a halál utáni életet. A temetkezési szokások jellege mindenütt a túlvilági hit függvényeként alakult ki, de a társadalmi viszonyok, a szellemi élet helyi vagy külső hatással ötvöződött hagyományai ugyanúgy meghatározói voltak, mint a kor technikai fejlettségének szintje és földrajzi környezet. A magyarországi bronzkori népek hitelesen feltárt temetkezései mindezen ismérveket magukban foglalják, sok esetben mégsem elegendőek arra, hogy – írásos források hiányában – ezekből egy-egy nép túlvilághitének milyenségére az általánosításokon túlmenően is következtethessünk. … Más oldalról nézve viszont minden temető egy adott nép életének szerves része volt, s ennélfogva az “élő társadalom” viszonyainak, azon belül az egyén helyének meghatározására alkalmas régészeti forrás. … A Kárpát-medence bronzkori népei halottaikat a falvaktól elkülönülő, többnyire a környezetből kiemelkedő temetkezési helyeken földelték el. A temetőket általában valamilyen “választóvonal”, pl. patak, folyó, láp, völgy, esetleg erdő határolta el a településektől. A bronzkori Európa számos népénél megfigyelhető az élők és holtak “lakhelyének” hasonló elkülönülése. A temetkezési hely kiválasztásánál döntő szerepet játszottak a falu környékének földrajzi adottságai. Olyan temetők esetében pedig, amelyeket több egymást követő nép is használt, a helyhez kapcsolódó tisztelet kialakulására is gondolhatunk.

 Bronzkori népeinknél kétféle temetőtípussal találkozunk: kurgánokból (mesterséges halmok), illetve földbe mélyített sírokból álló temetőkkel. A késő bronzkor néha százat is meghaladó – sajnos alig átkutatott – dunántúli kurgán csoportjai (pl. Zirc-Alsómajor, Farkasgyepü) ugyanúgy egy-egy temetőnek foghatók fel, mint az urnasíros kultúra több száz sírból álló “síktemetői”. A két változat egy temetőn belüli egyidejű előfordulása viszont már etnikai-társadalmi különbségekre utalhat. A temetkezési forma csak a legritkább esetben tekinthető egyértelmű etnikumjelzőnek, azonban bizonyos szokások “általában” jellemzőek egy adott területről származó, s többnyire azonos gazdasági-társadalmi viszonyok közt élt népre. A különböző korú magyarországi kurgán temetkezések mindig azt követően tűntek fel, amikor vagy sztyeppei eredetű nép (késő rézkor, szkíta kor), vagy sztyeppei etnikumot is magába foglaló nép (pl. halomsíros kultúra, berkesz-demecseri csoport) telepedett le a Kárpát-medencében. …

 A bronzkori népek temetkezési szokása szinte minden vonatkozásban a halott földi és túlvilági élete közötti kapcsolat megteremtését szolgálta. Ebben az elképzelésben a temető a “halottak városa”, a sír pedig a “halottak háza”. Utóbbit szépen példázzák a ház alakú urnák (Észak-Lengyelország, Itália), vagy Európa első álboltozatos építményei, a monumentális mükénéi kupolasírok. Hasonló gondolat kifejezői – többnyire szerény kifejezői – a magyarországi bronzkor különböző szerkezetű sírjai is: az akna- és kamrasírok, illetve kőborításos vagy halommal fedett változataik. [24] A halottak városa Etrúriában egészen magas szintű művészi alkotásokat őrzött meg műveltségükből. Az elhunytak általános tisztelete is késztette az élőket a túlvilági kényelem, gondtalan lét biztosítására. Ahogy azonban a Kárpát-medencében is sokféle temetkezési szokás él egyszerre, úgy Etrúriában is. Egy-két temetkezési módtól eltekintve ma nem tudjuk minden kétséget kizáróan valamely nép kizárólagos sajátjának tekinteni valamely temetkezési módot. Az etruszk etnogenezis alkotó népeit tekintve, akik túlnyomóan ragozó nyelvűek lehettek, az ott fellelt temetkezési módokat is ezek sajátjaként láthatjuk, nem pedig indoeurópaiként. A halomsírosokról biztosan tudjuk, hogy a kelta és szkíta műveltség részei, illetve azok elődeié. Ugyanakkor van bőven urnasír is, sőt kerámia- és bronzurnáink is vannak szép számmal, de szórthamvas is, magam is hoztam az előbbiekről ábrákat első könyvben nem egyet. E két fő temetkezési típus szerepel a ragozók Etrúriájában. De ha Etrúriában nem indoeurópaiaké a bronzurna és a kerámiából készült canopus, a buchero, vagy éppen a szórthamvas temetkezés szokása, akkor másutt miért állítják ezt? Kovács Tibor ugyanis ezt írja összefoglalásában: Az i. e. II. évezredben a Kárpát-medencét indoeurópai nyelvet beszélő népek lakták. Etnikai hovatartozásuk olyannyira vitatott, hogy még a késő bronzkorra vonatkozóan is csak nagy vonalakban lehet meghatározni, mely területen élhettek az i. e. I. évezred már írásos forrásokban is említett népeinek, az illíreknek és trákoknak az elődei. Az első források szerint a Balkán félsziget nyugati részére elhelyezett illírek egyik etnikai összetevőjének a halomsíros kultúra Közép-Európa felől odavándorolt törzseit követi a kutatás. Északi irányú expanziójukat követően, illír lakosság viszont csak a korai vaskortól (i. e. VIII-V. szd.) élt a Dunántúlon. A Balkán délkeleti részét birtokló trákok – többek szerint a bronzkor kezdetéig visszanyúló – előtörténetéről nem alakult ki egységes vélemény. Amennyiben az illírek és a trákok törzsterülete között a feltételezett határvonal a Vardar-Morava völgye volt, abban az esetben legfeljebb a Dél-Tisza-vidéktől a Duna-torkolatig élt Dubovac-Cîrna-kultúra hozható genetikus kapcsolatba a trákokkal. [25] Ha tehát a kelták – rokonaink és ragozó nyelvű testvéreink - halomsírba temetkeznek, az urnasírosok ragozó nyelvűek, ugyanakkor olyannyira vitatott a – szerinte egyébként indoeurópai - etnikai hovatartozásuk, akkor vajon milyen alapon jelenti ki Kovács Tibor indoeurópainak a bronzkori Kárpát-medencét? Hiszen nem bizonyított semmit, nem láttunk valamirevaló összefüggő érvelést sem. Semmit, csak egy kijelentést tett. Eszerint az indoeurópaiak az illírek és trákok népét tekintik most a bizonyítás hordozójának, ebből azonban semmi sem látszik rajtuk. Az illírek állítólag a sziléziai lausitzi kultúra kivándoroltjai, természetesen ott is indoeurópainak tekintve. De Lausitz ugyanúgy a Kárpátokból származó bronz országa, mint Európa északabbi területei, ugyanaz a magyarországi elszármazású műveltség látható náluk is, mint itt. Mitől lesz hát indoeurópaivá a lausitzi kultúra? Ha Kr. e. 1000 táján az etruszk etnogenezis idején alig kimutathatóan került volna oda indoeurópai elem, mivel bizonyítják, hogy a ragozó magyarok ősi fészke, Ó-Magyarország indoeurópai lett volna? Támogatott kutatóinknak nyilván sokkot okoz majd e kapitális ferdítések lehetetlenségeivel szembesülniük, de ez legyen az ő gondjuk. Ezzel szemben a magyar nyelven semmilyen indoeurópai hatást sem lehet felismerni évezredek távlatában sem. Erről már korábban szóltam. Még tovább a fentiek szerint az illírek valószínűleg kelták voltak, magyarországi megjelenésüket a Kr. e. 420-400 táján is lefolyt kelta vonuláshoz hasonlóan kellene elképzeljük. A 390 táján bekövetkezett római kelta kalandot még talán hozzávehetjük e népmozgalomhoz, de gondolhatja-e valaki komolyan, hogy a 279-es Delphiben történt kelta látogatás is e mozgalom része lehetett volna? Ehhez hasonló belső átrendeződést megvalósító mozgás több is végbement Európában. Éppen ezek a régészet által is megfogható változások adtak lehetőséget az indoeurópaiaknak a leírt zűrzavarban való megjelenésükhöz. De az még önmagában semmit sem bizonyít, ha valahol zűrzavar van. Mivel azonban Európa a bronz idején alapjaiban és valójában is ragozó nyelvű műveltséget mutat, számomra teljességgel megfoghatatlan az indoeurópaiak jelenlétének kategorikus kijelentése. Kovács Tibor Fitz Jenőhöz hasonlóan a Dunántúl összefüggő, magyar helynevektől hemzsegő területére költözteti be az illíreket. Arról már nem is szólok, hogy a Vardar-Morava folyók völgye évezredeken át szolgált a Magyarország felé igyekvő déli, anatóliai, kisázsiai elszármazású népek, népcsoportok megszokott útvonalaként, sőt visszafelé is. Miután azonban korábban már szintén kizártam Kisázsia indoeurópai jellegét, onnét sem érkezhettek indoeurópaiak. A dórok európai megjelenéséig biztosan nem. Ne felejtsük el, Kovács a Körös-Starcevo területén rendezi be az indoeurópainak kijelentett illíreket és trákokat, amely pedig a folyamközi műveltség rokona, leszármazottja. Természetesen más egyéb oknál fogva sem jelenthető ki a Balkán indoeurópaisága a bronzkori időkben. Maguk az indoeurópaiak húzták meg a Kr. e. 2000-es időhatárt megjelenésükre, feladva korábbi nézeteiket Európa indogermánságáról, sőt a Müller-Karpe által a csodák birodalmába utalt csatabárdosok népének indoeurópaiságát feladó beismerése révén. Valójában ezeket az indoeurópaiakat Etrúriában – amely pedig az egész Meriterránum területéről szívta fel népességét – még 1000 körül sem látni. Pedig ekkorra már Trója is régen elesett, menekülő is akadhatott elég a térségben. Sőt, éppen az általam éppen korábban – Baráth Tibor nyelvi adataira építve - bizonyítottan magyar nyelvű Cimmeria területén kellene a trákoknak is megjelenniük indoeurópaiként. Ott voltak, de nem ebben a minőségükben. A helyzet tehát e kérdésben legalábbis nem egyértelmű, sőt zavarosnak tűnik. Kategorikus kijelentéssel intézni el az illír és trák kérdést nem szerencsés. Mi lehet az oka annak az elképesztő történelmi mazochizmusnak, amellyel támogatott szerzőink az indoeurópaiak közelébe érve elveszítik józan ítélőképességüket, és olyan megalapozatlan kijelentésekre ragadtatják magukat, amit még soha senki nem bizonyított be?

 Most utalhatok az újkőkori eseményekkel kapcsolatban az itt tettenérhető szemlélet eredetére. Makkay, mint ismeretes a Kárpát-medencében szeretné berendezni a nagy indoeurópai őshazát még ma is. Ebbéli igyekezetét fentebb elemeztem. Sőt, ennek érdekében még a folyamközi kapcsolatokat is feltárja – ez azonban már sok a támogatottaknak, - mégha valós, akkor is. Makkay vakvágányra kerül, a támogatottak kivetik maguk közül és magányos farkassá alakul. Ő lehet az itthoni indoeurópai elméletek egyik máig ható szerzője, hisz együtt ásott még a nagy öregekkel, tekintélye a szakmában óriási. Amit leírt a régészetben, nehezen támadható, történetírói tevékenysége azonban súlyos tévedéseken alapul.

 Ha nem az előbbi drámaivá kerekedő, politikai alapokon működő kérdések körül járunk, hanem kiásott leleteinket faggathatjuk, megint teret kap a valódi történelem maga. Itt nincs drámai vita, mert éppen Kovács Tibor fentebb idézett könyvében is figyelemre méltó anyagot dolgozott fel a magyar bronzkor belső és külső összefüggéseiről. Tekintélyes számú esetben rögzíti a magyar leletek rokonságát, párhuzamait a más területeken előkerültekkel. Elemzéseivel mindenben támogat, tárgyszerű, de ha indogermánok közelébe ér ő is elveszti normális egyensúlyát. Tekintsünk át ezekből néhányat.

 A középső bronzkor művészetében megfigyelt stílusváltozásnak és a korábbihoz viszonyítva differenciáltabb ábrázolási tematikájának “külső” és “belső” okai vannak. A külső ok a szomszédos területek közvetett-közvetlen hatása. Továbbra is elsősorban Délkelet-Európára kell gondolnunk, hiszen ilyen vonatkozásban Európa más területei felé ekkor nem mutatható ki kapcsolat.

Mükénéi leletek Európában. [26]

Jelmagyarázat: (1) Kerámia (2) fémműves lelet (3) díszített csontlelet (4) fajanszgyöngyök

A cófalvi aranykorongok formai előzménye az Égeikum felé mutat; az Erdélyből származó, bikafejekben végződő karperec korai előformája a Kaukázus vidékén is megtalálható, a bikaábrázolás egyidejű – bár más jellegű – párhuzamai a kréta-mükénéi kultúra területén gyakoriak; a magyarországiakhoz hasonló, egyidejű plasztikus arc-, illetve kézábrázolást edényeken eddig csak Kisázsia területéről ismerünk (Trója VI. város késői rétege, Boğazköy, Alaca Hüyük). A korántsem teljes felsorolás is sejteti azt a hatást, amely a Kárpát-medence művészetét dél-kelet felől érhette. Lehet, hogy ez csak stiláris jegyek átvételére szorítkozott, de egyáltalán nem zárhatjuk ki a hiedelemvilágot érintő szellemi befolyás lehetőségét sem. A helyi művészet (és vallás) alakulása szempontjából döntőbb volt a belső tényező: a középső bronzkorban megindult társadalmi átrétegződés a kereskedő-iparos réteg létrejötte és összefonódása a harcos arisztokráciával. Ez önmagában is magyarázhatja a hiedelemvilág jelképrendszerének differenciáltabbá válását. Talán nem állunk messze az igazságtól, ha a férfiábrázolások megjelenését a férfi szerepének, a nemzetségi társadalmon belül elfoglalt helyének megváltozásával hozzuk kapcsolatba.

 Nehéz helyzetben vagyunk, ha a bemutatott emlékek gyakorlati szerepét akarjuk meghatározni. Alig ismerjük a bronzkori vallás jelképrendszerének tartalmi oldalát, így még ahhoz is, hogy néhány feloldási lehetőségre utaljunk, más, jobban kutatott területek idevonatkozó eredményeit kell felhasználni. Jelen vonatkozásban az egyetlen távoli “vezérfonal” a kréta-mükénéi vallás néhány, általunk önkényesen kiemelt vonása. Távol áll tőlünk, hogy a korai görög vallás és a Kárpát-medence bronzkori népeinek hiedelemvilága között bármiféle azonosítási lehetőségre gondoljunk. Két tényező azonban mégis indokolttá teszi figyelembe vételét. 1. A mükénéi kultúra első írásos emlékein (ún. lieáris B táblák) szereplő istennevek arra utalnak, hogy a görögök istenképzetei ekkorra már kialakultak. Egy hosszú folyamat eredményeként, amely egyik szálon abban a délkelet-európai hiedelemvilágban és szimbolikában gyökerezik, amelynek a magyarországi korai bronzkor népeinek jelképrendszere is része volt. [27] 2. A Kárpát-medence középső bronzkorának művészetében a korai görög művészet stílusjegye is felfedezhető. [28] Kovács mindegyik felsorolt helye olyan, amelyről a ragozók történetét szolgáló leletek kerültek elő. Párhuzamai valósak, egymás után említi a folyamközi, kisázsiai indítású néphullámok jeles lelőhelyeit. Korábbi okfejtéseink alapján meg is nevezhetjük őket: sumér-szabir gyökerű szkíta műveltségek birtokosairól van szó, bár lehet, hogy hettita, hurri, urartui vagy más neveken kerülnek elénk.

A bronzkori díszítőművészet kedvelt mintái [29]

 E kis gyűjteményből már ismerjük a bütykös ásólúd ábrázolásait. Nem idegenek a spirál különféle feldolgozásai sem. Most csak egyetlen további párhuzamra hívnám fel a figyelmet. A 11. számú motívumhoz nagyon hasonlót évezredekkel korábbról Zengővárkonyban ástak ki a dunántúli vonaldíszesek hagyatékaként. Van tehát visszamutató kapcsolatunk e korban is.

A zengővárkonyi 76. sír csövestalpú edénye mintájának kiterített rajza. [30]

 A késő bronzkor technikai forradalma, a tömeggyártásra berendezkedett bronzipar fejlődésének hatása a kor művészetében is tükröződik. A Kr. e. XII. századtól kezdve megszaporodnak a bronzból öntött állatszobrocskák (lásd a vaddisznó-ábrázolásokat a keltáknál ezer évvel későbben – megjegyzés tőlem), a bronzedények felületét díszítő ábrázolások. Bár az agyagból készített figurális tárgyak nem vesztették el jelentőségüket, a Kr. e. II. évezred utolsó századaiban az általunk ismert művészeti emlékek többsége a kor nagy bronzgyártó műhelyeiben készült. A bronzból öntött ember és állat alakú szobrocskák már nem egyedi tárgyak voltak, hanem megismételhető – egyazon mintában újraönthető, - sok esetben sorozatban előállított ipari termékek. A bronz anyaga, a készítés technológiája hatással volt a hiedelemvilággal kapcsolatos ábrázolások stílusának alakulására is, és talán egyik – ha nem is döntő – oka volt annak, hogy a kor művészetében az uralkodó kifejezésforma a dolgok szkematikus megjelenítése lett. A kereskedelem útján nagy távolságra eljutó bronztárgyak alkalmasak voltak a kor uralkodó szellemi irányzatainak nagyobb területeket érintő gyorsabb elterjesztésére. Ez is közrejátszott abban, hogy a Kr. e. XII. századtól kezdve a mai Észak-Olaszország, Dél-Németország, Ausztria és Nyugat-Magyarország etnikailag nem teljesen egységes késő bronzkori népeinek művészetét (urnamezős kultúra) hasonló szimbolika és szinte azonos formamegoldásokkal kísérletező stílus jellemzi. [31] Stuart Piggott éppen ezt a helyzetet rögzíti térképén.

Arcos edény Keszthelyről. [32]

 Érdemes viszont egy ellenvetés mentén átgondolnunk a magyar bronz elterjedésének kérdését. Arról van szó, hogy más elképzelések szerint kár a bronzban bármilyen szétsugárzó népesedési vagy műveltségi eredőt keresni, mert akkoriban már nagyméretű kereskedelem zajlott Európában – megint a szokásos kifogás, - és ahol a leletek szerint bronzot látni, az csak délibáb, - nem önálló műveltség helye - mert kereskedelem által került oda, ahova. Így ugyebár eleve elképzelhetetlen bármilyen művelődéssel kapcsolatos folyamat felvázolása, hisz a bronzot mindenki a boltban veszi… Igen ám, de a bronzkorból nem ismerünk sem pénz, sem éremleletet. Ebben a korban nincs pénz, létezése teljességgel kizárt, hisz azt a lidek (lűdök) találták fel jóval később Kisázsiában. Eszerint bármekkora kereskedelmet feltételezve nem tudtak fizetni semmivel sem. A pénz jelenlétéhez ugye szükség lenne kibocsátóra, vagyis megfelelő gazdasági alapokkal rendelkező központi irányításra, általánosan rendszerbe fogott értékteremtő gazdálkodásra, ebből kifolyólag hatalmi központokra és így tovább. Aki tehát kereskedelemre építve gondolja a bronz elterjedését, annak legalább ennyit feltételeznie kellene. Hát hol vannak ezek a fejlett bronzkori államok Európában, ha a régészet csak erre utaló jeleket sem talál? Mégis mi lehetett e hatalmas méretű kereskedelem alapja? Ha nem pénz, akkor nyilván valami más. De mi? Netán az arany, amiről Kovács Tibor külön említést tesz? Csakhogy az aranyból is Ó-Magyarország bányái látták el Európa jelentős részét! A saját aranyunkért exportáltuk volna a bronzot másoknak? Ezt azért mégsem gondolhatjuk komolyan. Cserekereskedelem? Mire volt szüksége a bronzkori Ó-Magyarországnak? Só, réz, antimon, bronz, arany, ezüst, fa, élelem, állat, technológiai tudás, ami fontos lehet, volt itt rogyásig. Amire még gondolhatnánk, az a luxuscikk lehetne. Ebben az esetben régészetileg ki kellett volna tudnunk mutatni ezek megjelenését. Csakhogy a régészet itt sem mutat ki semmit sem. Mégis mit cseréltek mire? Ezek után: van fejlett bronziparunk, tegyük fel, hogy ellátja egész Európát megismételhető előállítású tömegáruval, de ellentétel mégsincs, nyomokban sem. Néhány egyiptomi és más déli szórványleletünk van ugyan, de ezek nem Európából származnak, pedig a magyar bronz java oda utazott volna a kereskedelemben hívők szerint. Mai eszünkkel nyilván nem érthető meg, hogy önzetlenségből el lehet látni egy földrészt valamilyen áruval. De akkor miért beszél az ún. közmegegyezés kiterjedt kereskedelemről? Nem is teheti, mert a jelek szerint itt nem kereskedelem zajlott, hanem a kárpáti magyar nép természetes továbbterjedése, ha nagy léptékben tekintjük. A Kárpát-medencén belül nyilván volt árucsere, legalább síkvidéki-hegyvidéki viszonylatban. Ez azonban csak helyi munkamegosztást mutat. A bronzkori túrót nem lehet innét egy csehországi valamire elcserélni, mert a túró nem bírja ki az utat. El lehet viszont hajtani a bronzkori tenyésztett őstulkot máshová a saját lábán, ezt az exporttípust ismerjük a Bocskaiak későbbi Magyarországáról. Már ha van rá vevő, másként bajos az üzletet nyélbe ütni. Ezek után nincs más javaslatom, csak az, aki azt állítja, hogy itt a bronzkorban nagyméretű kereskedelem zajlott, az bizonyítsa be. Nevezze meg a kivitel, de leginkább a behozatal tárgyait, és végül a fizetőeszközt is. Ha mindez sikerül, akkor itt piacképes országok és államok sorjáznának fejlett gazdaságokkal. Ha nem tudja, akkor Ó-Magyarország nemcsak Európa vezető bronzművese és aranybányásza, gazdasági központja, esze, művelője, hanem leginkább műveltség- és népességexportőre volt, vagyis Európa népességet adó közepe. Amint már korábban is említettem, mindez nemcsak a helyiek dicsősége, hanem a hozzánk az újkőkortól kezdve szinte folyamatosan a Régi Keletről érkezők közös dicsősége is. E képtelenül felnagyított bronzkori kereskedelmünk vitatott helyzetével szemben a népesség valóban erősen növekedni látszik, nem is akárhogyan.

Az urnamezős kultúra kiterjedése.

Jelmagyarázat: (1) Kr. e. 13. század, (2) 12-10. század, (3) 10-8.század. [33]

 Stuart Piggott szerint az urnamezős temetkezési módot a Kárpát-medencében találták fel, két évszázad leforgása alatt kiterjedt hídfőállásokat teremtett három térségben, a Kárpátokon túl északra (Lengyelország, Morvaország és Lausitz területén), az Alpokban, attól nyugatra és északra és a teljes Olasz-félszigeten. További két évszázad leforgása alatt a teljes terület egységes műveltséget mutat. Az urnamezős temetkezést folytatók 500 év alatt birtokba vették Európa központi területeit. Piggott alaposan megtámogatja az etrúriai magyar kivándorlásokról felállított elgondolásomat, - éppen erről az időszakról van most is szó, - az Alpok tájairól Etrúriába vonuló rasenna néven ismertek elődei is ekkor vándorolhatnak ki, de végeredményben ennél sokkalta többről van szó. Az etruszk etnogenezis éppen e folyamat egyik, itáliai fejezetét tárja fel. Azt is igazolja ugyanakkor, hogy az urnások nem indoeurópaiak, hanem magyarok. Emiatt a lausitziek és az alpokiak sem azok. Ennél még fontosabb az, hogy ez az alapja a Müller-Karpe segítségével alant bemutatott bronzkori leletelterjedés kimutathatóságának, amely eszerint egy magyar Közép-Európát tár a szemlélő elé. Mindezek birtokában újra át kell gondoljuk Itália és teljes Európa indogermánságának érveit is, de természetesen az egész kérdéses európai és környező területre is kell értsük ezt. Ha ugyanis a magyar Ó-Magyarországról olyan ütemben áramlott ki magyar népesség, hogy 500 év alatt törzsterülete hatszorosát népesítse be, akkor itt olyan fejlett technológiájú, és hatalmas méretű élelmiszertermelésnek kellett folynia, amely hatékonyságában vetekedett a Mezopotámiai öntözéses művelésen alapuló mezőgazdaság népességet eltartó képességével. Ép ésszel nem feltételezhetjük, hogy ennyi sok ember éhínségek miatt szaporodott volna fel.

 Az itt vázolt urnamezős temetkezési szokású magyar nép elterjedésébe igen jól beleillik az első könyvben kifejtett etruszk összeolvadás (etnogenezis) folyamata. Piggott szerint a teljes itáliai félsziget az ó-magyarországi kivándorlók hatása alatt állt, elköltözésük egyik célpontja volt. A véletlen segített hozzá, hogy a néprajz oldaláról is megerősíthessem Piggott és a magam vélekedését. Piggott természetesen indogermánok után kutat akkor, amikor az urnamezők népét kutatja. Ettől eltekintve viszont nemcsak mi látjuk így az urnások helyzetét, de a régészeti összkép is ebbe az irányba segíti a többi kutatót is.

 A spirálok gyűjteményében bemutattam a wieselburgi forgórózsa képét, amelyet Alsó-Ausztriában találtam meg egy mai családi házban a mestergerendán. A faragvány képeit elküldtem Molnár V. Józsefnek, aki arról értesített, hogy a mestergerendába faragott ausztriai jelek valóban magyari eredetűek. Ezek Bajorországban és a hajdan Etrúriához tartozó szigeteken is föllelhetők: mai használatukban. A bajor használat már nem számíthat meglepőnek a hun-avar letelepedés miatt, gondolhatnánk. Wieselburg viszont nevezetes osztrák bronzkori lelőhely – a nyugat-magyarországi Fertő-környéki gátai kultúrával is szokták együtt említeni, - vagyis szellemi kapcsolatai Magyarországgal úgy négyezer évesre tehetők. A Tirrén-tenger etruszk szigetei – így a vasbányáiról ismert, valójában a Napóleonról elhíresült Elba és kisebb társszigetei - viszont a világtól való elzártságukkal, kisközösségekké alakult társadalmuk makacsságát igazolják abban, hogy őseik hagyatékába kapaszkodva őrzik az ősi hagyománykincset. Most érthetjük meg, hogy az ausztriai és bajorországi jelképhasználat közös pontja nem a hun és avar eredet elsődlegesen, hanem legalább a Kr. e. 1200-tól 400-ig tartó Kárpát-medencei urnamezős szétáramlás magyar népének hagyatéka. Ezúttal biztosak lehetünk a dolgunkban, mert az olasz félszigetet feldúlhatta annyi nép és annyi ezer év, amennyi azóta eltelt, de a félreeső, világtól elzártabb szigeteken fennmaradt jelképek mindennél szebben beszélnek. Elba és a többi kis sziget természetes elzártsága ezredévek mélységébe enged meg behatolni. E jelenséget bízvást hasonlíthatjuk az 1848-ig szolgaságban tartott magyar földműves nép bezártságához, bár jellegében különbözik attól. Az eredmény azonban ugyanaz, műveltségük fennmaradt ott, ha nyelvünk nem is. Most magunk elé idézhetjük azokat az olasz és francia filmeket is az elmúlt évtizedekből, amelyekben Korzika, Szardínia és általában az olasz és korzikai, szardiniai zárt népi hagyományok időnként talán túl szigorúnak tetsző történeteit dolgozták fel. Szinte bizonyos, hogy e népek keménysége, kérlelhetetlen szigorúsága a kitörni vágyó filmbeli hősökkel szemben ugyanazokba a fennmaradást szolgáló gyökerekbe kapaszkodik, amely a magyar parasztság fennmaradását is biztosították. Az így megfogalmazott emberi drámák legalább háromezer évesek. Szereplői a keveset beszélő férfi, a feketébe öltözött okos asszony, a nagycsalád, mind e művelődési kör részei. A kitörni szándékozó lázadók többnyire elbuknak, ez ilyenkor az ő drámájuk, a nép viszont fennmarad. Ezért van igazuk a szigorú apáknak és a szerető, de kérlelhetetlen anyáknak, mert ők képviselik a folyamatosságot. A jelek szerint – évezredes léptékben számolva - nekik van igazuk, mégha sajnáljuk is az elbukó bátrakat. Piggotthoz visszakanyarodva még egyszer az urnamezősök miatt, választ várnánk arra is az indoeurópaiaktól, miért látnak még mindig annyi sok indoeurópai népet Itália félszigetén? Ideje lenne bizonyítani, amíg nem késő. Szeretnénk megtudni, kik voltak a szamniszok, venétek és a többiek, de még a latinokról sem ártana kézzelfogható magyarázat, hogy tisztábban láthassunk. Piggott szerint egész Itália az urnamezősök befolyása alá került az etruszk összeolvadás derekán, 7-600 tájára a Kárpát-medencei kiáramlókkal. Ha az etruszk összeolvadásban nem látni indoeurópai elemet, csak elenyésző mértékben, akkor kik voltak Itália többi népei valójában? Ennél még sokkal fontosabb megemlítenem, hogy ha Ó-Magyarországról nem tudunk perdöntő bizonyítékokhoz jutni saját történelmünk mozaikját összeállítandó, talán az akkori peremterületek hagyományait visszavetítve mégiscsak összeáll a kép. Ha a bronzkorra kapunk támaszkodókat, annak örülhetünk, ha másikra, annak. Úgy tűnik, hogy feketébe öltözött, családot vezérlő régi és mai magyar és szárd, korzikai, olasz asszonyainkban ugyanaz az erkölcsi és hitbéli tántoríthatatlanság munkál. Emiatt ők mind mi vagyunk, sőt ezredévekkel korábbi kiadásban is egyek vagyunk, végtére azonosak önmagunkkal, függetlenül attól, hogy az ottaniak ma már nem magyarul álmodnak. Hagyományaik, szokásaik, de legfőképpen gyökereik a jelek szerint erősebbek még a nyelvnél is, hisz nyelvvesztés után is ugyanazt az életet élik, amelyet korábbról örököltek őseiktől.

 Nézzük meg a bronz végét és a vas elejét közelebbről a Kárpát-medencében és az érintett területeken. Ugyanazt láthatjuk-e, mint amit el kellene higgyünk a magyarázóknak? Kalicz Nándor könyve a magyar bronzkorról készült tanulmány. Összefoglalásnak szánt könyve szinte csak kerámiák ábráit tartalmazza. Ha valaki ebből szeretné megismerni e kort, valószínűen egyoldalú tájékoztatást kaphat csak. Ma már nem tudhatjuk meg e különös helyzet okát, mindenesetre neves régészünk kétségek közt, de legalábbis egyoldalú tájékozottságban hagyta az e kor után érdeklődőket. Talán sejtette, hogy a fentebb idézett régészeti összefoglalás végén úgyis eltüntetik a teljes bronzkori népességet írói a helyszínről… Sajnos kevéssé érthető ez az igyekezet régészeink részéről, mert az újonnan érkezők ugyanabból a bronzon felnövekedett kultúrkörből érkeztek, amelyben éppen egy későbronzkori egységes műveltséget mutató hatalmas területet láthattunk. Ebben a helyzetben még kevéssé érthető a magyar régészeti munkákban rémdrámákkal felvezetni e – hangsúlyozottan nem idegen - terület más részéről ideérkező új népesség beköltözését a Kárpát-medencébe. E drámai felkonferálás nem idegen a magyar régészek történeti felvezetéseiben. Ugyanígy a Kr. e. 1400-1300-as években is leírnak egy teljes pusztulást eredményező nyugati bevonulást, sőt kettőt is. Fentebb az illír kérdéssel már érintettem az esetet. Az olvasó már csak a tatárjárásra emlékeztető rémképeket lát, amikor a végén mégiscsak kiderül, hogy a támadók beolvadtak az egyébként már többször megsemmisítettnek kijelentett őslakosságba. E valóságtól elrugaszkodó elméletek nem használnak a kor megértésében, csak zűrzavart keltenek romantikus ihletésű helyzetelemzéseikkel. Ezek az elképzelések tipikus indoeurópai történetek, hiszen ők mindig valamilyen nagy bevonulással tudnak megjelenni, és műveltséget hozni a meghódított területekre. Az urnamezősként megjelenített illírek köré kanyarított elképzelések egyáltalán nem véletlenek, ezt a lausitz-illír-urnamezős népről kialakuló elméletek is igazolják. Richard Pittioni, a bécsi egyetemi tanár már egyenesen balkáni központú indogermán illíreket lát később Hallstattban is, akik Horvátországból szétterjedve hódítanak, [34] sőt már a bronzkor kezdetéig is visszavezették eredetüket. Pittioni elkövette azt a hibát, hogy a Kárpát-medence mellőzésével akar bronzkori alapot adni illírjei szétterjedésének. Majd közli a végeredményt is: … eine geschlossene illyrische Kulturzone von Süddeutschland bis auf den Balkan reichte. Magyarul: egy zárt illír kultúrterület Dél-Németországtól a Balkánig terjedt. Hogy ezt el is higgyük, ehhez kellene az illír szótár és nyelvtan. Csakhogy – amint korábban már utaltam rá, - valamirevaló műveltséget Európában csak az újkőkori Kárpát-medencéből lehet levezetni, máshonnét nem, mert a vonaldíszes alföldiek lakták be a szárazföld nagyobbik részét. Közvetlenül a Balkánról a dolog nem kivitelezhető a bronzkorban, csak ha bebizonyította volna, hogy az anatóliai művelődés a Kárpát-medencét kikerülve önálló támaszpontokat teremtett volna Európában, feltéve persze, hogy Anatólia felől indogermánok érkeztek volna. Erről azonban szó sincs. Miután ez nem járható út a régészeti anyag szerint, Pittioni érvei légüres térbe kerültek, és az illíreket hátrahagyhatjuk e szempontból. Döntő hatású európai művelődési központot elképzelni a Dinári-hegység terméketlen területén sajátos egyoldalúságra utal. Mégsem csak erről van itt szó. Ha a csatabárdosokról készített korábbi indogermán elmélet alól elszállt a történelem, akkor máshol kell egy másikat fabrikálni. Figyelmes olvasóin nyilván észrevették, hogy megint a vonaldíszesek és körösiek közvetlen közelében helyezik el újabb elméletük kiinduló pontját. Miután erről is kiderült, hogy nem valós elképzelés, a következő megint itt a környéken készül majd – gondolhatnánk, ha időközben nem érte volna megrendítő erejű cáfolat az indoeurópai elképzeléseket. Az első kötet anyagát szem előtt tartva ettől már nem kell tartanunk. Pittioni kutatói tévedése abban fogható meg talán legjobban, hogy az ó-magyarországi kisugárzásként, ha úgy tetszik gyarmatosításként fellendülő lausitzi, vagy korábban a csehországi aunjetitzi bronzközpontokat önállónak tekinti kiszakítva az általános bronzkori magyar (kelta) terjeszkedésből.

 Az indoeurópaiak utolsó nagy kísérlete volt az illír mese átköltése, hogy valamiképpen átmentsék korábbi lendületes történelmüket a későbbi időkre. Ma, amikor e sorokat írom, már túl vagyunk ezen is. Az illír ügy nemcsak a fenti cáfolatban hunyt el, maguk a szerzők sem bizonyultak elég kitartónak. Az 1999-ben először angolul, majd 2000-ben németül is közreadott nagyszabású Dumont Történelmi Világatlaszban [35] már nem szerepel az indoeurópai illetve az indogermán kifejezés! Senki sem vonul már sehová, elfogytak a diadalmas bevonulások is. Az indogermanizmus nyugaton is csendesen kimúlt és ugyanúgy elfelejtik, ahogyan az indoeurópai nyelvészet rettenetétől is ők maguk szabadították meg a világot. Itt lényegi változásról beszélhetünk annak ellenére, hogy részletkérdésekben nem követi minden esetben az új helyzetet. Éppen emiatt kritikai észrevételek közlése nélkül nem is szabadna kiadni Magyarországon. Az atlasz szerzőinek nincsen tudomásuk az utolsó jég levonulása előtti időkről, az újkőkort magától értetődően egész Nyugat-Európára érti, bár megemlíti, hogy Bandkeramiken finden sich von Ungarn bis an die Nordsee [36] , azaz vonaldíszes kerámiákat Magyarországtól az Északi-tengerig találni; nem tud Erdély rézbányáiról sem, a bronzkort 2300-1500-ig veszi Európában indoklás nélkül, stb. Közelebbről nézve a mű tehát ezer sebből vérzik, ezzel együtt nem lehetünk kicsinyesek, végtére is az indogermán elméletek temetésén vehettünk részt mellesleg. Ez a döntő fordulat.

 Mindezek alapján úgy gondolom, van mit átgondolniuk a magyar régészet művelőinek is a későbbiekre nézve. Pontosabban talán támogatott történészeinkre vár e feladat, hisz az ő műveiken nevelik fel a fiatal régésznemzedékeket. Az oktatottaknak talán meg sem fordul a fejükben, hogy egyoldalú tájékoztatásban részesültek, talán csak pályájuk közepén, a maguk által kiásott leletekből összerakott kép döbbenti rá őket, hogy csapdába kerültek. Addigra már majdnem késő új tudományos meggyőződést kialakítaniuk magukban. Hazai ortodoxainkat emiatt óriási felelősség terheli. Vegyünk először néhány szemmel látható példát Müller-Karpe hatalmas európai bronzkori gyűjteményéből. Müller-Karpe-nak minden magyar régész tisztelete kijár elképesztő méretű tudományos rendszerező vállalkozásáért. Nemcsak az elvégzett munkája miatt, de legfőképpen annak, hogy a valamikor indogermán csatabárdosoknak gondolt nép hagyatékát a korábbi tévedések ellenére ilyen pazar tálalásban volt képes közreadni.

Bronzkori leletek Krétáról [37]

Festett kőszarkofágok. Erdélyben ma is ilyeneket látni Torockón ládafiaként fából készítve és festve.

Bronzkori leletek Mükénéből. [39]  Fegyverek, korsók, fémkancsók, mécsesek.

Bronzkori leletek Mükénéből. [40]

Spirálok, veretek, bronzedények. A 6-os jelzésű edényt ma Magyarországon halászlé főzésére használják. Az ilyen szélesaljú bogrács a rövid idő alatti erős hőbehatást képes felvenni nagy felületével. Ismeretes, hogy a bajai halászlét gyorsan főzik…

Bronzkori leletek Mükénéből. [41]  Spirálok minden mennyiségben.

Ó-Magyarországi javabronzkori leletek az ún. Koszider-fokozatból, amely a Dunaújváros melletti Kosziderpadlásról kapta nevét. [42]  Sárbogárd, Zajta, Uzd és Alsónémedi leletek.

Ó-Magyarországi bronzleletek. [43]  Spirálok, remekművű fokosok és öntőformák. Utóbbiak a tömegtermelés bizonyítékai.

Ó-Magyarországi bronzleletek. [44]  Koszider-fokozatú leletek

Ó-Magyarországi bronzleletek az érett bronz korai szakaszából. [45]

Ó-Magyarországi bronzleletek [46]

Ó-Magyarországi sír- és kincsleletek [47]

Ó-Magyarországi bronzleletek. [48]  A rimaszombati díszes függő (A-6) későbbi nyugati kelta ékszerekben köszön vissza majd.

Ó-Magyarországi és bulgáriai bronzleletek [49]

Lengyelországi és szászországi (Sachsen) bronzleletek. [50]

Lengyelországi, szászországi (Sachsen) és brandenburgi bronzleletek [51]

Lengyelországi, szászországi (Sachsen) és brandenburgi bronzleletek [52]

Csehországi és ausztriai bronzleletek. [53]

Ausztriai és morvaországi bronzleletek. [54]

Ó-Magyarországi késői bronzleletek. [56]

A magyarpécskai bronzkincs. [57]

Ó-Magyarországi késői bronzleletek. [58]

Ó-Magyarországi késői bronzleletek, köztük a nevezetes rinyaszentkirályi lábvért a bütykös ásólúd poncolt ábráival. [59]

A zsujtai kései bronzfegyverkincs. [60]

Ó-Magyarországi késői bronzleletek. [61]

Késői urnamezős bronzleletek Hessenből és Rheinland-Pfalzból (Közép-Németország). [62]

Dél-Németországi késői urnamezős bronzleletek. [63]

Az andronovói bronzleletek. [64]

Késői urnamezős sírleletek Hessenből és Rheinland-Pfalzból (Közép-Németország). [65]

Késői urnamezős sírleletek Hessenből és Rheinland-Pfalzból (Közép-Németország) [66]

Késői urnamezős sírleletek Hessenből és Rheinland-Pfalzból (Közép-Németország) [67]

Dél-Németországi késői urnamezős bronzleletek. [68]

 Az Olvasó saját szemével láthatja e táblákon, hogy amiről eddig beszéltem, azt meg is lehet nézni. Itt és most biztosan. Nézzék is meg alaposan. A valóságban azonban mégsem láthatják, annak ellenére, hogy a fenti ó-magyarországi anyag java a magyar múzeumok birtokában van, mert a leletek nagy része raktárakban pihen. A spirálok, a kardok, a kardmarkolatok díszei, az edények formavilága, díszítésmódja a rajtuk látható elemek megjelenítése mind állandóan ismétlődnek bárhová is tekintünk földrészünk nagy területein. Ezek az egységes műveltségű bronzkori magyar ó-magyarországi központú Európa létezésének és kisugárzó képességű műveltségének bizonyítékai. A péceliek után másodszor is azonos elvek, hit és azonos formavilág bizonyítja a teljes Ó-Magyarország egységes műveltségének mivoltát. Ha olyan semmi és vegyes népek laktak itt volna, mitől egyforma a majdnem teljes földrész bronzkori régészeti anyaga? Azt is lehet e táblákon látni, hogy a fentebb említett hatalmas európai területen a bronzkorban ugyanazon kifejezésmód szerint készültek a fém- és kerámiaeszközök. Ehhez ugyanazon elvekre, hitre, vallásra, műveltségre is van szükség. Vagyis értelmetlen e hatalmas anyagból egyet-kettőt kiragadni csak azért, hogy később diadalmas hódítókként ábrázolva őket azt állítsuk, hogy tőlük terjedt volna el az eszme, amely ezeket létrehozta. Annál is inkább sem, mert az még hagyján, hogy Európa egységes, ó-magyarországi központból elterjedt műveltsége azonos elveken épül fel, de ötezer kilométerre keletre az andronovói műveltség hatalmas területén Kazahsztánban is ugyanezeket a bronzokat ásták ki! Európa még magyarázható lenne az ó-magyarországi kiáramlás elméletével, de így, a távoli andronovóiakkal, afanaszjevóiakkal együtt már csak egyetlen helyre mehetünk válaszért, ez pedig a sumér Folyamköz és a Kaukázus vidéke. Vegyük észre végre, hogy ez itt egyetlen földrésznyi ország egyazonos eredetű népességének lelettengere! Ebben a végtelen országban mindenütt egymás rokonai élnek. Ezzel úgy gondolom bezárult egy újabb kör, amelyen minden indoeurópai fikció kívül maradt. Több okból sem nyúlhatunk bele véletlenszerűen ebbe az anyagba. Az első az, hogy elterjedése időpontokhoz kötött. Európa forrása a keltezések szerint is Ó-Magyarország s jelentősen megelőzi a többi területet. E pazar bronzkori anyag láttán a szkeptikus nézőpont képviselői mondhatnák, hogy ezek a tárgyak is kereskedők által jutottak oda, ahová, hiszen a Kárpát-medencéből nagy mennyiségű bronzáru áramlott ki. Ez az érv azonban veszélyes fegyver, mert akkor viszont minden olyan hely, ahol ilyet azonosítani lehet, rá volt szorulva a fejlett technológiával előállított itteni árukra, így visszakanyarodva is csak ugyanazt állapíthatjuk meg, amit korábban, hogy Ó-Magyarország a bronzkor vezető tudású európai országa. Emiatt települnek be újra a korábban szétszéledtek a régebbi hazába, mert a nagy gazdasági fejlődés húzza vissza és be a népeket ugyanúgy, ahogy Etrúria is a vasiparnak köszönhette népességének összegyülekezését. Ha Európa más tájairól is bevándoroltakkal valósult meg a magyar bronz nagyiparrá emelkedése ugyanolyan szívóhatást mutatva, mint Etrúriában is, talán jó úton járunk elgondolásunkkal. Itt azonban semmilyen nyomát sem látni indoeurópaiaknak sem a rézkorban, de a bronzkorban sem, akkor mégis miről beszél a támogatottak történetírása? Hogy e bevándorlásokat a magyar régészek indoeurópaiak borzalmas támadásaiként írják le, azt gondolják végig még egyszer maguk, hogy vajon jól fogták-e meg a kérdés tárgyalását. Van-e szótáruk az indoeurópainak mondott behatolók nyelvéről, vagy valami egyéb bizonyítékuk? És akkor most gondoljuk végig újra az elmúlt 10000 év során beköltözők lehetséges indítékait. Tekintsük végre értelmes embereknek a régi korok emberét, mert eddig csak céltalan, ok nélküli költözködők tömkelegét látni. Nézzük ki belőlük, hogy tudatosan cselekedtek, egyéni, csoport, törzsi, netán népi érdekeiket felismerve voltak képesek döntéseket hozni és aszerint cselekedni. Le kellene szokni végre arról, hogy a múlt korok szereplőit ólomkatonaként állítgassuk egy hatalmas terepasztalon. Másképpen megfogalmazva józan ésszel nem tételezhetjük fel senkiről sem, hogy olyan helyre menne életét leélni, ahol semmi jóra sem számíthat. Gondolatmenetünk nem lehet teljes, ha Európát csak kivont karddal felszerelt hódítók közlekedési területeként látjuk. Vissza kell mennünk a legalapvetőbb létfeltételek kérdéséhez. A népesség jelentős számbeli növekedése közvetlenül egyetlen fontos dologtól függ, ez pedig az élelemtermelés színvonala. Ahol van kiterjedt földművelés, ott gond nélkül szaporodhat a népesség, ezt Mezopotámiában is láttuk korábban az öntözés feltalálása utáni évezredekben. A Kárpát-medencében viszont az öntözés nélküli – de folyóvízhez települt - földművelés feltalálásával szaporodott fel a népesség az újkőkortól kezdve. [69] A helyben kialakult tudást nyilván nem felejtették el menetközben földműveseink, ezért a réz és a bronz idején sem tételezhetjük fel, hogy őshonos földműveseink elbutultak volna. Bizonyosan nem, hiszen a maradék Magyarország ma is Európa éléskamrája (lehetne, ha Európának ez érdeke lenne), megnyomorítva is képes lenne 40-60 millió ember élelmezésére. Ha valaki a magyar régészeti beszámolókat olvassa, észre veheti azt a folytonosan előkerülő kérdést, hogy ide, a Kárpát-medencébe állandóan jöttek az idegenek, valakik, akikre azután a műveltségbeli változások okait rátestálják. Már a legkorábbi időktől mindig jönnek valakik, akik ezt a tudatlannak hirdetett vidéket szellemükkel élővé varázsolják. Mi lehet az oka annak, hogy az évezredeken keresztül népességet, műveltséget, technológiai tudást magából kibocsátani képes országunkat sivatagként írják le? Kézbe vehető leleteink ezrei ennek éppen az ellenkezőjét mutatják.

 Ha pedig ez így van, akkor miért az igyekezet, hogy az ó-magyarországiak jelentőségét szétkenve provinciális jellegűnek mutassák be mondjuk egy egyiptomi, vagy netán asszír összehasonlításban? Most jutottunk közel a valódi kérdéshez: miért van az, hogy találhatunk bármit a Kárpát-medencében, ami valóban fontos és jelentős lelet, mindig csak az itteni műveltség eredményeinek eljelentéktelenítését, szétaprítását és ledöngölését észlelhetjük? Most kell megkérdezzük azt is, hogy a finnugorista történészek miért nem elégedtek meg az Árpádiak eredetének elkenésével és zanzásításával. Nos úgy tűnik, tudhatták, hogy ez nem elég, és Ó-Magyarország történelmének utolsó 10000 évét is össze kellett maszatolják. Ez viszont csakis úgy lehetséges, ha az indoeurópai történetírók maguk is ugyanarra az eredményre jutottak már vagy száz éve, mint magam is e könyvben! Rá kellett jöjjenek, hogy Magyarország mindig magyar volt, az európai fejlődés szellemi motorja. Ha ezt sikerült volna átmagyarázni, felszabdalni, nagy és látványos indoeurópai bevonulásokat szerkeszteni, sikerülhetett volna a nagy mutatvány. Érdeklődésükre a legfényesebb bizonyíték, hogy tucatnyi elméletük helyezi ide a soha meg nem talált indoeurópai őshazát. Ez viszont közvetett bizonyíték szülőföldünk korábban elképzelhetetlen történelmi és művelődési jelentőségére, hiszen az indoeurópaiak mindig a legfejlettebb területeket nézték ki maguknak megjelenendő. Tudjuk már azt is, hogy az itteni folytonosságot a magyarul beszélő földműves paraszti nép létezése biztosította.

 A most megsejtett felfedezés, vagy inkább a tárgyalható kérdések szintjére hozható új megközelítés komoly következményekkel jár általános történelmi elképzeléseinkre nézve. A fentebb felvázolt bronzkori népességrobbanásban kereshetjük az európai kelta egységesülés egyik első indokát. Az összes később felfedezett szárazföldi kelta központ – Hallstatt és La Téne, - és a teljes Etrúria része az ó-magyarországiak által belakott tájnak, amely mozgalom nyilván nem állt meg a síkságokon sem, és elérte a nyugati és északi tengereket. Elterjedésük a gravettiek, vonaldíszesek és rézkoriak kiáramlásai után újra és tovább egységesítette Európa központi területeit a bronz által újra lendületre kapó műveltségben. Ott is kocsikon vagy kocsikkal temetik el fontosabb halottaikat, ugyanúgy, ahogy Ur-ban, Majkopban, Budakalászon is látható. Itt tehát végső soron magyar-sumér-szkíta vezetésű munkára fogott földrészt látni valójában, és az ó-magyarországiakon kívül a kubán-majkopiak látszanak a nyelvi kérdések kulcsát vinni. Ők lehetnek a magyar és a sumér nyelvtan azonosságának viselői és birtokosai, a folyamatosság biztosítói. Ezzel együtt nem gondolhatunk bronzkori nyelvcserére, hisz a korábban kivándorló finnek magukkal vitt nyelve ma is megvan a finn alapszókincsben, a nyelvtan kb. fele is, nyilván az elváláskor élt nyelvállapotoknak megfelelően. A péceli Ó-Magyarországra betelepültek szkíta származású törökös magyar nyelve inkább csak a szókészletet gazdagíthatta, a nyelv alapjait már nem, mert annak készen kellett állnia akkor.

 Ha mindez a műveltségi kisugárzás, népességkivándorlás csak egyszer történt volna meg a történelemben, talán könnyebb lett volna elfelejtetni mindenkivel. Miután azonban évezredek során makacsul ismétlődően mindig Ó-Magyarország az a hely, ahonnét Európa koronként új és újabb utánpótlást és lendületet kap, ezért nem magyarázható át jelentéktelenné. A Kárpátok hegyláncain át érkezők itt beolvadva magas műveltségre tettek szert, majd később ezzel felszerelkezve mehettek tovább Európa más tájait belakni. Korábban láthattuk, hogy az ideérkezők legfeljebb négy nemzedék alatt beolvadnak és új műveltséget szerezve bárhová is mennek, már magyarként teszik ezt. Ismerjük fel végre, hogy amikor Pap Gábor egy szál Eurázsia-térkép elé állva azt mondja: a Kárpát-medence elegendően nagy ahhoz, hogy benne egy nép teljes életet élhessen, akkor a magyar történelem sűrített lényegét mondja ki. Igaz is nagyon, de sajnos csak Mátyásig, vagy Mohácsig. Ameddig Magyarország vezetése még egészségesnek volt tekinthető, jöhetett ide bármennyi bevándorló, menekült, az ország képes volt felszívni minden idegen elemet magába, és utódaikban magyarrá válva éltek tovább. A Habsburg uralom és a török megszállás időszaka nem ilyen volt.

Bronzkori férfi képe. [70]

 Úgy tűnik tehát, hogy itthon nem tudunk arányos és tárgyszerű tájékoztatáshoz jutni, ha a bronzkor ügyeit firtatjuk. Akkor menjünk el külföldre, talán ott több szerencsénk lesz. Első utunk a fentebb idézett Hermann Müller-Karpe [71] 1980-ban megjelent hatkötetes régészeti összefoglaló művéhez vezet. Müller-Karpe a német új-hullám jeles képviselője, nem egy elkorhadt indoeurópai téveszmét segített eltűnni. Könyvében a magyar bronz olyan tálalásban és terjedelemben jelenik meg, amelyet sajátjainktól sohasem kaptunk meg. Összefoglaló tábláiból fentebb nem egyet újra bemutattam. Most – ezek láttán - jövünk rá, hogy a fentebb idézett Magyarország régészeti leletei c. kiadvány, de Kalicz Nándor és a teljes magyar történettudomány is elhallgat, selejtez és emiatt bármilyen díszes, nem tárgyszerű. Rájövünk lassan arra is, hogy Magyarország Európa közepe és kezdete, csak ezt eddig senki sem mondta meg nekünk, nehogy megtudjuk. Az indoeurópaiak heves érdeklődése természetesen saját történelmi elgondolásaik miatt létezik. Tény viszont, hogy lakóhelyünk részvétele Európa történetének alakulásában valóban nem mellőzhető. Nem mindegy azonban, hogy miképpen.
 Most látni csak, hogy az első kötetben leírt keleti (kelta) ügyek tárgyalása során érintőlegesen vett La Téne központú nyugati kelta kialakulás indoeurópai gyökerűnek hirdetett téveszméjének védelmében kellett a magyar bronz végétől vagy 700 év ómagyarországi kelta régészeti kincseit kihajítani az ablakon, hisz itthoni leleteink nem bizonyították a hallstatti és la téni kelta szétterjedést! Szabó Miklós, a kelta ügyek hazai apostola emiatt kapott nyugati egyetemi kitüntetéseket, mert az ő kelta elterjedési elméleteik kiszolgálója lett. Mellesleg az itthoni korábbi bronzkorok (korai, közép) teljesítményeit is jelentéktelenné tenni, elfelejteni, csak a köcsögöket ábrázolni. Emiatt azután természetesen nem is kereshet párhuzamokat sem korábban, sem más műveltségekben. Pedig éppen az újkőkor ügyeit tárgyalva láthattuk újra, hogy legalább három meghatározó ó-magyarországi műveltségünk rokon a Folyamközzel, a Kaukázus-Korezm-Sumer területekkel folyamatosan és évezredeken keresztül. Erről sem magyar régészektől tudunk, hanem külföldiektől. Makkay ugyan foglalkozik a folyamközi kapcsolatokkal, de csak azért hozza e tényeket, hogy indoeurópainak jelenthesse ki őket. A szintén jelentéktelennek beállított péceli kultúra, amelynek térképét is hozom fentebb, ugyanolyan teljes Kárpát-medencét kitöltő egységes műveltség, mint a korábbiak. Erről sem olvasni sehol, legfeljebb a külföldit majmoló badeni cím alatt. A mai péceliek pontosan tudják, hogy hova menjenek, ha régi cserepeket akarnak gyűjteni a városszélen. Annyi van belőlük, mint égen a csillag és maguktól jöttek ki a földből. Ha az indoeurópaiaknak akárcsak egy ilyen lelőhelyük lenne, ott minden darab fényesre csiszolva állna a külön erre a célra épített múzeumban. Nálunk ez nem így van. Ami nem illik a képbe, az csak szemét lehet. Eddig. E sok képbe nem illő adat most összeállt egyetlen folyamatos történetté. Ebből egyedül az indoeurópaiak által készített és támogatott történet lóg ki bizonyítékok hiányában.
 Az etruszk fejezetben már bemutattam a bütykös ásólúd pazar ábrázolásait későbronzkori magyarországi lelőhelyekről. Különösen a mécses megformálása rejt magában nagyszerű művészi minőséget letisztult formavilágával és lendületes vonalvezetésével, nem utolsósorban pedig az alkotó által belélehelt élethűségével. A mécses ábrázolta madár kultusza nem a bronz emberének sajátja csupán, hanem ez is jóval korábbi eredetű. Kezdetei az újkőkori időktől ismertek a lengyeliektől, ezzel újabb, több évezreden át munkáló elemet találtunk itt is. A madár kiterjedt ábrázolási szokása megtalálható Krétán és Etrúriában későbben is. A Pest megyei múzeumok kiállításán Kővári Klára így ír: Az újkőkor kései szakaszában a lengyeli kultúra népe élt megyénk dunántúli, valamint a Dunától keletre eső részén. A népesség Európa-hírű lelőhelyét Aszód - Papi földeken tárták fel. Az aszódi falu lakói a föld felszínére épített paticsfalú házakban laktak, földműveléssel és állattartással foglalkoztak. Változatos formájú kézzel formált agyagedényeiket karcolással és festéssel díszítették. Halottaikat a településen belül, de annak akkor éppen nem használt részében temették el. Hitviláguk emléke az egyik sírban talált madártestű, emberlábú festett edény. [72] E madár – amelyet a szakemberek akszosz néven kultikus szerepű madárként ismernek, - egyetlen bűne talán csak, hogy nem aranyból készült, nyilván akkor több ember képzeletét ragadná magával. Nekünk így is megfelel, és újabb újkőkori-bronzkori folyamatosságot mutat a hitvilágban. E csodálatos bronz népe ugyanis a miénk. Ők azok, akik művelődésükkel egyenesen viszik a mai embert a keltákhoz. Sőt, már ők maguk is azok, mert minden őket körülvevő hátrahagyott lelet pontosan úgy néz ki, mint az évszázadokkal későbbi kelták hagyatéka. Emiatt a kelta összeolvadás (etnogenezis) egyik jelentős állomásaként tekinthetünk a kubániak európai megjelenésére, hisz ők is – ahogy másfélezer évvel későbben a szkíták is – keletről jöttek, műveltségük erejével egységesítették a korábban Keletről érkezetteket. Európában ettől kezdve, a bronz nagybani használóiként ismertek elterjedésétől kell határozottan használnunk a kelta nevet és nem Hallstatt és La Téne nevéhez kötve, amelyek csak késői megjelenésűek. Emiatt a kelták szereplése Ó-Magyarországon egységes szkíta fellépéssel kezdődik, Európába innét terjed széjjel a népességgel egyetemben. Emiatt felesleges Lausitz, Aunjetitz és más ó-magyarországi eredetű gyarmatközpontok köré indogermánokat álmodni, és velük átrendeztetni a földrész valódi történelmét. E műveltségek, és a többi utódműveltség Európában ó-magyarországi eredetű, magyar-sumér gyökerű kelta alapítás. A szkítákkal valóban újabb felülrétegződés következik be Kr. e. 750-től, ők ezúttal a vasat hozzák magukkal, amely szintén nagyüzemi művelésben jelenik meg, éppen úgy, ahogy korábban a bronz is. Magyar és hun (szkíta) egy nép két ága. Az egyik a földet bírja szóra, a másik a fémeket, fegyvereket és állatokat tart. Műveltségük azonossága, nyelvük azonos alapelvei tartja őket egyben. Ettől elpusztíthatatlanok így együtt.
 Nem tudok arról, hogy a későbronz-, koravas- és vaskori magyar régészeti anyagot bárki is összevetette volna, mert ha megtette volna, nem kelhettek volna lábra a keletiekkel (keltákkal) kapcsolatban olyan téveszmék, amelyek sajnos éppen a támogatott tudósok által is tovább terjesztettek voltak. Ha egymás mellé állítjuk a magyar anyagot e korokból, csak a vak nem látja, hogy annak tárgyi műveltsége szinte ugyanaz. Ha pedig összehasonlítjuk az elszármazási helynek tekintett vidékek anyagával, ugyanezt láthatjuk. Most megkérdezem: mi az oka annak, hogy bizonyos időszakonként ki kell takarítani ezt a hatalmas és folyamatos műveltséget bíró Kárpát-medencét valamilyen ismeretlen érdektől vezetve?
 A spirálon kívül van más, hosszabb időszakon keresztül használt motívum is. Ilyen a bronzkori kard és markolatának szegecselési eljárása és díszítéseinek folyamatossága, és ilyen a több ezer éven át nyomon követhető bütykös (vagy kicsípett) agyagurnák, edények használata, és az arcábrázolásos kerámia alkalmazása is. Ha kilépünk a megszokott, névvel ellátott régészeti kultúrák időhatárai közül, azt láthatjuk, hogy találhatunk olyan ábrázolásokat, eljárásokat, évezredeken át megmaradó szokásokat, amelyek nem vesznek tudomást a mai eszünkkel felosztott korszakokról. Elsőre vegyük a látható anyagot, a kardokat és az edényeket.

Bronzkard a magyarpécskai bronzleletből.

A magyarpécskai bronzlelet urnája.

Jellegzetesen vonaldíszes szellemiségű munka a spirálos bütykökkel, amelyek pontosabban kúposan formált spirálok. Ugyanilyeneket ástak ki a magyar réz és az újkőkor idejéből is Polgáron, Zengővárkonyban, stb. is. A forma és a tartalom évezredes folyamatosságot mutat a rézkortól kezdve.

 A magyar régészek 1939-ig nyolcvanöt nagyobb szkíta temetkezési helyet ismertek fel az országban, [73] ami bőséges szkíta népesség jelenlétéről tanúskodik. Az egész szkíta világ legkimagaslóbb kincsei éppen Magyarország területén kerültek elő s ezek között a tápiószentmártoni és zöldhalompusztai két pompás aranyszarvas foglalja el a főhelyet; mindkettő fejedelmi sírból került elő. E leletek arra mutatnak, hogy a szkíták királyi törzse is Magyarországon szállt meg, vagyis a Kr. e. 6-5. század fordulóján ide tevődött át az egész szkíta társadalom kormányzati központja. Nagy tömegük elmúlhatatlan bizonyítéka, hogy a mai magyar nép egy meglehetősen zárt csoportja, a székelyek, megőrizte szkíta származási tudatát, székely nevét és geometrikus jelekből álló írását. Tehát nem “egynéhány” szkíta érkezett a történelmi Magyarország területére, mint egyes külföldi munkákban olvashatjuk, hanem “sok”: a kelet-európai szkíták többsége, az uralkodó törzzsel egyetemben, úgyhogy Kr. e. 500 és Kr. e. 300 között már a szkíták alkották az ország harmadik leghatalmasabb népcsoportját, a Dunántúl szervezkedő Estiek és az Erdélyi-medencében csoportosuló Keletiek mellett.

Az európai szkíták elterjedése Kr. e. 400 táján Ó-Magyarországon a Pontuszban. [74]

René Grousset, az eurázsiai sztyeppevilág történetének francia kutatója terjedelmes munkájában ama nézetének ad kifejezést, hogy az európai szkíták tulajdonképpen csak egy vékony társadalmi réteg lehettek, akik a többséget alkotó, árja fajú cimmerek (Szemurak) felett uralkodtak, akiket még Cimmeriában igáztak le. [75] Grousset észrevételének talán nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani, mint egy odavetett megjegyzésnek, mert ezáltal válik érthetővé az a lényeges mozzanat, hogy a szkíta néven Magyarországra jött népességben a kus emberfajta, vagyis a turániak sötét arcú összetevő eleme csak kis szerepet játszott. Szóval, hogy a szkíta hullám valójában inkább árja [76] jellegű volt, semmint kus. Ezen a módon érthető meg az is, hogy azok a magyarországi folyónevek, amelyek szkíta települési területre esnek, szerkezetükben és szókincsükben cimmeri típusúak, vagyis a Dana-Bor, Tana-Is, Danu-Bis mintájára készültek. Ilyen a Tisza Ti-Bis (Hon Vize) neve, a Tala-Bor, a Bor-Sava és tőlük eredhet az Alföld neve is: Puszta, azaz Fűs-Ta (Pus-Ta). A szkíta lakóövezetben a turániak kus neve is szerepel, de éppen a mondott ok miatt sokkal kevesebb alkalommal. Ilyen eredetű fontos helynevünk tulajdonképpen csak egy van: Kassa.

 Azzal, hogy a cimmer-szkíták betelepedtek Erdélybe és a Nagyalföldre, majd utóbb a Felvidékre és a Dráva-Száva mentére, ők lettek az első turáni nép, amely a korábbi időkben érkezett úri (árja) népelemekkel minden oldalról bensőséges érintkezésbe került. Központi elhelyezkedésük, tömegük, gyors közlekedési eszközeik (ló, szekér) és fegyverük (íj, nyíl) révén a kissé nehézkesen mozgó földműves lakosság fölé kerekedtek és politikai befolyásukat az egész medencében érvényesíteni tudták. Az ország régibb magyar lakosságával létrejött szoros kapcsolataik révén megindult a sokféle magyar nyelvű törzs egy nemzetté való összeolvadása. Ezt a tényt megfigyelték a régészek is, akik szerint: “A szkíták egyáltalán nem irtották ki az őslakosságot, hanem a pusztai népek gazdasági és társadalmi rendjének megfelelően, azokat uralmuk alá vetették és velük előbb-utóbb összeolvadtak, ami természetesen kultúrájuk részbeni megváltozását vonta maga után.” [77] A szkíták uralma alatt tehát nemcsak nem fogyott a Duna-medence lakossága, hanem éppen gyarapodott és először bontakozott ki e tájon főbb körvonalaiban a magyarul beszélő törzsek nemzeti egysége és a mindnyájukat összefogó árja-turáni magyar állam képe. Herodotos történelemkönyvének ötödik részében említést tesz a Duna-medencében lakó népességről. Tizedik fejezetét így kezdi: “A thrákiai emberek elbeszélése szerint az Ister (Duna) felett lévő országot méhek (!) birtokolják és azok miatt nem lehet odamenni.

Cikáda kép [78]

 Ezt a valószínűtlen mesét én nem hiszem el, mert a méhek a hideget nem viselik. Inkább azt gondolom, hogy az embereket akadályozza a hideg abban, hogy a Nagymedve (Mega Ouros) alatt éljenek.” Ezúttal Herodotos szövegét Aubrey de Selincourt fordításából idézzük. [79] E zavaros leírás csak úgy érthető, ha a méhek embereket jelentenek, azaz a Duna-medencében Méh-arok, Magyarok laknak. S az idegeneket nem a hideg, hanem más “hitük” akadályozhatta meg abban, hogy a “Magyar Úrős” (Mega Ouros) alatt éljenek. Herodotos még azt is jelzi, hogy a Duna-medence akkori lakossága “méda módra” öltözik, tehát nadrágot visel és lovas életformájú. - Herodotos híradása a Kr. e. 5. századból ered, amikor a szkíták már a Duna-medencében laktak; az adat minden bizonnyal rájuk vonatkozik. Sőt, azt is bizonyítja megjegyzésével, hogy a 2000 táján bejövő sumériai bevándorlók utódai az ő korában is élnek, sokan vannak. Ezek a méhek Atilla idején is itt laknak, a fenti cikádának nevezett kincs is az ő korából származik, így ezer évig biztosan itt laktak tulajdonosaik.

 Körülbelül ugyanakkor, amikor megszűnt az árja fajú magyar törzsek beáramlása a Duna-medencébe a Balkán-folyosón át, elkezdődött a turáni népek bevándorlása a Kárpátok keleti hágóin és szorosain keresztül. Az első nagyobb turáni hullám a szkítákat sodorta az országba, akiket a szarmaták szorítottak ki az Al-Duna és a Don közötti megelőző hazájukból. Az elöl haladó szkíta ékek, a Herodotos említette Agathyrsi, már Kr. e. 550 táján a Maros felső vizeinél vannak, magas hegyek között és főleg arany ércek után érdeklődnek; nevük magyar értelmű: Hegyet Őrző. Röviddel utóbb a szkíták az ország beljebb eső részeiben is megjelentek, a Küküllő és az Olt völgyében, valamint a Mezőségen. Ötven évvel első felbukkanásuk után birtokukban van már a Nagyalföld Baja és Szeged felett elterülő nagyobbik része is. Ezek a területek, különösen az Alföld és a Székelyföld az ő bejövetelükig csak gyér lakossággal rendelkeztek és csak ekkor jutottak sűrűbb népességhez. Kisebb szkíta rajok eljutottak a Vág, Nyitra és a Garam vidékére. A kilőtt nyílhegyek tanúsága szerint pedig megszállták a Dráva mentét és a Száva felső völgyét is. Mint főleg állattenyésztő és kézműves nép, nem zavarták sem az Erdélyi-medencében, sem a Dunántúl a földműves magyarok telepeit, bejövetelük tehát nem járt együtt a régibb idő óta itt élő lakosság elűzésével.

 Amidőn a kelet-európai cimmer-szkíták odahagyták Dnyeper-menti szép hazájukat, nem mindnyájan vonultak át a Duna-medencébe és telepedtek le az ott élő magyar törzsek közé. Jelentős részük a Kárpátok északi íve felett haladt el, azután bekanyarodott a Visztula, Odera és Elba völgyeibe s így eljutott a Mazúri, Tóthoni és Esthoni magyar törzsek közé. Egy másik részük viszont, amely eredetileg a Duna-medencében szállt meg, a keletről jövő újabb népektől való félelmében elköltözött a Rajna, Szajna és Loire folyók lapályaira, ahol szintén a korábban letelepedett úr törzsek tömbjeibe ütközött és velük keveredett. Úgy látszik tehát, mindenütt ugyanaz a történet ismétlődött meg. Mivel az egymással keveredő európai úr törzsek és turániak egyformán keletről származtak és magyarul beszéltek, valamennyiük közös neve a Keleti név lett, ami nyugati forrásokban Kelti, Kelta alakot öltött. E fordulattal egyidejűleg a korábban használt Szkíta és Úr nevek háttérbe szorultak, majd eltűntek. Ha a szkíták eltűntek mintha “valamilyen mély kút elnyelte volna őket”, - mondják a történetírók - és helyettük “mintha Égből pottyantak volna le” hirtelenül megjelentek a Keleti nevet viselők, akkor a kelták nem lehettek új nép Európában (eredetüket nem is tudták megállapítani), hanem mindössze az történt, hogy a régi lakosság elkeveredve az újjal, olyan nevet vett fel, amely mindnyájukra illett. A Kr.e. V. és IV. szd.-ban már egész Európában mindenütt Keletinek, Keltának nevezik magukat a magyar ajkú népek. [80]

 Mindezen kissé hosszadalmasnak tűnő régészeti ismertetések és fejtegetések végén hangot adhatok megszokott történelmi korszakfelosztásunk szemmel látható elöregedésének. Ma már egyre inkább korábban nem kezelt korai időszakokról is olyan értesüléseink vannak, amelyek éppen csak technológiai alapon különítik el pl. az újkőkor vagy az azt megelőző korok történéseit. Tiszapolgár Kr. e. 5500-ra keltezett mezőgazdasági települése szép házaival mennyivel alávalóbb egy múlt századi magyar falunál? Semennyivel, legfeljebb ekéik nem vasból voltak. Emiatt le kellene őket minősítenünk, netán történelem előttinek neveznünk? Emiatt semmiképpen sem, sejtelmem szerint e korai magas műveltségű földműves nép hátránya csak az lehetne, hogy keveset tudunk róluk? De hát e tudatlanságunk nem őket minősíti! Ezért a történelmi fémkorok túlzottan anyagelvű alkalmazása helyett célszerűnek látszik a művelődés színvonalához kötni az egyes korok meghatározását, ezen túl pedig álljanak ott a valós évszámok. Eszerint az utolsó Kárpát-medencei jégkor végétől a római birodalom bukásáig egységesen magyar ókornak kell tekintsük e bő 8-10000 évet.

 Áttekintve jó nyolcezer év régészeti anyagát egy Ó-Magyarország központú Európában kézenfekvő következtetésre juthatunk. A vonaldíszes kerámia szétterjedése, majd a rézkori műveltség előbbire való rátelepedése és továbbterjedése, ennek többszöri megismétlődése a magyar bronz műszaki műveltségétől vezetve, a vas szkíták általi elterjesztése szintén ugyanazon a területen, amelyek összességükben az egységes kelta műveltség kialakulásában érték el kiteljesedésüket, egy ó-magyarországi központú művelődés köré fűződnek fel. Írországtól Bulgáriáig, Ukrajnáig ugyanazt látni szinte mindenhol nyolcezer éven át. Népességét, műveltségét, hitét, napvallását, makacsul és következetesen ismétlődő jelképeit, találmányait évezredekre visszamenően bizonyíthatóan egy központból szerezte, a központból szétáramló népfelesleg tartotta életben. Ne gondoljuk, hogy a Kárpát-medencébe vagy Kelet-Európába helyezett indoeurópai származáselméletek a véletlen agyszüleményei lennének. Aki e terület művelődését, hátrahagyott leleteit összegzi, ugyanarra az eredményre jut, amire magam is: ehelyütt egész Eurázsia sorsát eldöntő fejlődés zajlott a gravettiek kialakulása óta. A magukat ősinek vélő indoeurópaiak a legkisebb nehézség nélkül magukénak tudták a hagyatékot, amire későbben ősiségük vélt bizonyítékait felépítették. Mivel azonban a Kárpát-medencében beszélt magyar nyelven semmi sem látszik, ami indoeurópai lenne, ezért az erőltetett próbálkozásokat hátra kell hagyniuk. Ha ezt valóban indoeurópaiak alkották volna, és a legcsekélyebb mértékben bizonyítható lett volna, ma ezt Kárpát Birodalomnak neveznék, és innen vezetnék le Eurázsia történelmét. Ez azonban a magyar nyelvű földművesek birodalma volt, helyesebben országa, nem a hódítóké. Magam nem szenvedek birodalmi betegségben, ezért szinte közömbös, hogyan nevezzük ezt az országot, de az alapító földművesek jogán legjobb egyszerűen Ó-Magyarországnak hívni. Kiterjedését megismétlem még egyszer: Írországtól és a spanyol Galíciától Ukrajnáig, Bulgáriáig, sőt Görögországig egységes, azonos, fejlett műveltséggel bírt. Ez az ország folytatódott kelet felé is Kínáig. Ebben az országban magyarul beszéltek. Ez az oka annak, hogy a K-R gyököt és magát az egész magyar nyelvet az ezzel a területtel valamiképpen kapcsolatba került hódító indoeurópaiak mind átvették és ma is fölös számban használják. Ez az oka annak, hogy Európa magyar találmány. Összes hagyománya és kincse ide köti hozzánk. Emiatt állnak tízezrével az ősi magyar földrajzi nevek ma is Európában. Emiatt kell népműveltségünket eredeti kincsként kezelni, amelyhez fogható mélységű összefüggő és egységes elvek szerint készült tudás nincs is sehol a földrészen, de talán a világon sem. Ahol van valami hasonló, az a magyarsággal szomszédos területeken átvétellel alakult ki.

 Bizonyára igaz lehet az ellenvetés, hogy nem itt ásták ki sem a legnagyobbakat, sem a legszebbeket valamiből. Ez igaz lehetne, de gondoljunk arra is, hogy a magban csend van. Ó-Magyarország nem hivalkodó külsőségein ismerszik meg, hanem a mag csendjével. Itt bőven elég, ha létrejön egy gondolat, ennek nincsen zaja. Korábban úgy fogalmaztam: keressük meg a hírtelen vidékeket, ott van a mag, amely csak sugároz. Most lehet az átvételek útján sormintává romlott anyagokat elválasztani az eredetitől. És végül emiatt kell a magyar ókort az utolsó jég elvonulásától számítani és egységes korként tárgyalni a továbbiakban. Ennek az Európának volt még egy másik rokon szellemi központja is a Földközi-tenger vidékén. Forrása végső soron ugyanaz, mint az Ó-Magyarország központú világnak, de délies megjelenése, lazább, bővérűbb változatát képviseli az északabbinak. Ez a Kréta-Mükéné-Ciprus-(Kisázsia-Egyiptom) vonulat. Közvetlen kapcsolata akár a Kárpát-medencével, de Etrúriával is többször fölmerül, kézzelfogható és valódi. Megjelenése látványosabb, életérzésében déliesen szabadosabb, ami tudást és tapasztalatot birtokol, azt fölényes biztonsággal jeleníti meg. Gondolkodásuk, életvitelük, hitük, ecsetjük, szimbólumaik azonossága és rokonsága azonban elárulja őket, ők is a rokonaink.

© Copyright by Mesterházy Zsolt 1999-2002.
Minden jog fenntartva!
A cikkben közöltekre csak a szerzõ elõzetes írásbeli engedélyével lehet hivatkozni a
Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. szõttescímen.

Nagyon szépen kérem a szerzőt amennyiben látja a felhívásom, hogy a megadott címről visszapattannak az engedélyt kérelmező leveleim, hogy írjon a raffaizoltan@gmail. címemre és adja meg az elérhetőséget. Köszönöm előre is. 

 

[1] ma már Kr. e. 4000! – megjegyzés tőlem

[2] Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 39-43. o. A budakalászi kocsimodellt ma a magyar régészet Kr. e. 4000-re teszi.

[3] Makkay János: Az indoeurópai nyelvű népek őstörténete. Budapest, 1998. 266. o. A kérdéssel foglalkozott László Gyula is behatóan.  A fára akasztott tegez már ismerős az altáji szkíta fémművesség hagyatékából és a Szent László legenda pihenési jelenetéből is háromezer évvel későbbről.

[4] Makkay János: Az indoeurópai nyelvű népek őstörténete. Budapest, 1998. 266. o. Hésiodosz: Istenek születése, 535-536, 556-557. sor.

[5] Herodotosz: A görög-perzsa háború. IV. 61.

[6] Feltétlenül ajánlom alapos áttanulmányozásra Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. I. 158-204. o. közölt nyelvészeti anyagát. Terjedelme miatt meg sem kísérelhetem idézni.

[7] Héber – 100 szó, görög – 40 szó, latin – 50 szó, germán – 60 szó, sumér-indogermán-szemita közös megfelelések – 70 szó. Az esetek nagy többségében gyökökről van szó, vagyis további képzéseket tesznek lehetővé. (Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 162-172. o. Arra vonatkozóan, hogy mennyien élhettek Sumerben a szemita hatalomátvétel idején, ugyancsak Götz adatára támaszkodhatunk: Ismeretes, hogy a 18-19. század ipari és tudományos fejlődése előtti korokban a népesség száma átlagban 200 évenként kettőződött meg. Mivel a sumér műveltség gazdasági színvonala alig különbözött a 18-19. század előtti európai élelemtermelés és ipar nívójától, ezt a népszaporodási ütemet nyugodtan átvetíthetjük a sumér kor Mezopotámiájába is. Ha tehát Kr. e. 3800 körül mindössze csak 20.000 sumér bevándorlót számítunk is, akkor ezeknek Kr. e. 2100-ra minimálisan 5.000.000-nyira kellett felszaporodniuk. Ez a néptömeg sem el nem tűnhet, sem fel nem szívódhat 2-300 év leforgása alatt. Különösen akkor nem, ha kora legmagasabb fejlődési fokon álló, vezető kulturális etnikumát alkotja. Uo. 45-46. o.

[8] Baráth Tibor: A magyar nyelvű népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993.

[9] Timaru-Kast Sándor: Kelta magyar, magyar kelta. Magyar Ház, Budapest, 2000. Minderről így ír a szerző: Mi magyarok mindig is szittyák voltunk, jók vagy rosszak, de a nagy szittya faj leszármazottai, a sabartoi asphaloik. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a törökök, vagy akár a finnek nem lennének rokonaink. De ugyanilyen rokonaink a kelták is. Mégsem értjük egymás nyelvét, sem a finnel, sem a törökkel, sem a keltával nem tudunk szót váltani. Ez a ragozó nyelvek átka, vagy inkább isteni ajándéka, hogy teljesen szabadon fejlődnek. Nincs szükségük törvényekre, hogy létrejöhessenek, mert nyelvében él a nép, és a népet nyelve tartja életben. Ez a szabad emberek szabadon gyakorolt beszéde eredményeként megszületett szabad nyelv: Isten ajándéka, Isten nyelve maga.

[10] Schachermeyr, F.: Die ägäische Frühzeit. Band I. Die vormykenischen Perioden. 1976.

[11] Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 23-24. o.

[12] Makkay János: Az indoeurópai nyelvű népek őstörténete. Budapest, 1998. 127, 173-175. o.

[13] Az ökrösszekér újra látható volt Magyarországon 2002 nyarán az Örményország kincsei c. kiállításon. A Kr. e. 1500 körülinek keltezett szekér hajtóülés mögötti deszkái ugyanúgy voltak spirálokkal kifaragva, ahogy a trundholmi napszekér is: sűrűn, egymás mellett sorakoznak a kettős-spirálok rajta. Érdekes módon ez a kettős-spirál ma vasból készített kerítések jellemző alkotóeleme Európában, de a Kárpát-medencében kiváltképpen.

[14] A Szentendrei Képtár Millenniumi kiállításán (2000-2001) a kocsimodellt már Kr. e. 4000 körülire keltezik.

[15] Milleneumi Tárlatok, Kincseink. Szentendrei Képtár 2000-2001. Kővári Klára: Őskori emlékek. 8. o. Kiállítási útmutató.

[16] Schachermeyr, Fritz: Die vorderasiatische Kulturtrift. 1953.

[17] Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 24-25. o.

[18] Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 25. o.

[19] Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 60. o.

[20] Propyläen Weltgeschichte. Propyläen Verlag, Berlin-Frankfurt am Main, 1986. 1. Band, 252-283. Szerző: Richard Pittioni

[21] Drezdától északkeletre elterülő erdős-mezős alföldi táj a Szudétáktól északra, átnyúlik a mai Lengyelországba is.

[22] Magyarország régészeti leletei. Szerk.: B. Thomas Edit. Corvina, Budapest, 1957. 89. o.

[23] Magyarország régészeti leletei. Szerk.: B. Thomas Edit. Corvina, Budapest, 1957. 113. o.

[24] Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon. Hereditas. Corvina, Budapest, 1977. 51-53. o.

[25] Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon. Hereditas. Corvina, Budapest, 1977. 77-78. o.

[26] Stuart Piggott: Vorgeschichte Europas. I. Kindler Verlag, München, 1974. 149. o.

[27] Megjegyzésem: Nagyon egyetérthetünk Kovács Tiborral megállapítását illetően, aki szerint a mükénéi és magyarországi szimbolika és jelképrendszer együvé tartozik. Éppen Magyar Adorjánra hivatkozva is szemléltettem ősrégi magyar népmeséink görögösített változataival a görög szellemi világ kialakulásának útjelzőit. Ugyanez vonatkozik a görög félszigeten talált őslakosoktól átvett istenkarok kialakulására is. A görög műveltség, mint az indoeurópaiak első hulláma a pelazg műveltség átvételével tett szert tudására. Szerzőnk ezt maga is nagyon jól tudhatja, de 1977-ben ezt egyenesen meg nem írhatta. Most hozzátehetem újra, hogy a művelődés szállításához ember kell, ezért ha Kréta és Mükéné szellemiekben hatott Ó-Magyarországra, azt csakis az ide, vagy az innét oda vándorlókon keresztül tehette. A bodrogkeresztúriak történetét ismerve ez utóbbi látszik elfogadhatónak. Amikor tehát a magyar régészet ún. déli hatásokat jelent valamely esetben, az ott és akkor valódi emberek megjelenését közli egyúttal. Fel kell tegyük – mert kényszerítő a következtetés, - hogy a bronzkorban déliként megjelölt Kárpát-medencei bevándorlók jelentős részben menekülő pelazgok lehettek, akik a hazájukra támadó indoeurópaiak (dórok) elöl menekülve hagyták el korábbi lakhelyüket. Nincs más népesség ugyanis, akiktől a kialakuló görögök – velük igen sokáig együtt élve - átvehették volna alapozó jellegű, a magyarral egyező műveltségüket. A krétaiak, mükénéiek és pelazgok története egy másik könyv tárgya lehet kiterjedése miatt. Ami a görög történelmet illeti, mindaddig, amíg valódi gyökereit, népi eredőit nem dolgozzák ki alaposan és megnyugtatóan, hanem csak az … és akkor jöttek a dórok meg a többiek…., formulával ütik el a kutatók a kezdet kérdéseit, nem lesz világos képünk e tárgyban.

[28] Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon. Hereditas. Corvina, Budapest, 1977. 71-72. o.

[29] Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon. Hereditas. Corvina, Budapest, 1977. 67. o.

[30] Dombay János: A zengővárkonyi őskori telep és temető. Archeologia Hungarica, Budapest, 1939. 42. o.

[31] Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon. Hereditas. Corvina, Budapest, 1977. 73. o.

[32] Költő László – Vándor László: Évezredek üzenete a láp világából. Régészeti kutatások a Kis-Balaton területén 1979-1992. Kaposvár-Zalaegerszeg, 1996. M. Virág Zsuzsanna: Újkőkor és korai rézkor, 17. o.

[33] Stuart Piggott: Vorgeschichte Europas. I. Kindler Verlag, München, 1974. 184. o.

[34] Propyläen Weltgeschichte. Propyläen Verlag, Berlin-Frankfurt am Main, 1986. 1. Band, 280-281. Szerző: Richard Pittioni

[35] Atlas of World History. Dorling Kindersley Limited, London, 1999. Dumont Atlas der Weltgeschichte. Dumont Buchverlag, Köln, 2000. Jeremy Black, University of Exeter, Egyesült Királyság. Történeti térképész: Bereznay András

[36] Uo. 174.o.

[37] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 207. tábla

[38] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 222. tábla

[39] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 223. tábla

[40] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 226. tábla

[41] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 227. tábla

[42] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 316. tábla

[43] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 317. tábla

[44] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 318. tábla

[45] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 319. tábla

[46] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 320. tábla

[47] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 321. tábla

[48] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 332. tábla

[49] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 333. tábla

[50] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 334. tábla

[51] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 335. tábla

[52] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 336. tábla

[53] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 337. tábla

[54] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 338. tábla

[56] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 380. tábla

[57] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986.

[58] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 376. tábla

[59] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 377. tábla

[60] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 378. tábla

[61] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 379. tábla

[62] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 440. tábla

[63] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 443. tábla

[64] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 546. tábla

[65] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 440. tábla

[66] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 441. tábla

[67] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 442. tábla

[68] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986. 443. tábla

[69] Bizonyára találunk ésszerű magyarázatot arra, hogy miért éppen a Tisza völgye volt az újkőkori művelődés megalkotója a Dunával szemben, ahol eddig semmilyen jelentős újkőkori lelet nincs. A Duna hatalmasabb, vize temérdek, szinte egyenesen folyik, míg a Tisza kiszámíthatatlanul kanyarog. A válasz feltehetően a Tisza árvizeiben keresendő, amely a Nílushoz hasonlóan évről évre eláraszt és megtermékenyít, feltölt és életet biztosít. A Tiszai ár oka ma már ismert, a Kárpát-medence legcsapadékosabb területe a Kárpátaljában lévő hegykoszorú. Itt az éves csapadék a trópusival vetekszik, 1400-2000 mm között van, ami az Alföldi átlag 3-4-szerese. Innét jön a víz, az éltető víz, amely csak akkor rombol, ha gátakat emelünk az útjába. Azok a kutatók, akik ma az ősi vízgazdálkodás helyreállítását szorgalmazzák a Tisza völgyében, felismerték a hagyományok szerinti életmód helyreállításának szükségességét. A halászat fontosságát, a víz visszajuttatásának fontosságát a talajba. A tiszai ciánszennyezéskor partra vetett kapitális méretű halállomány látványa meggyőző volt: ha egy fogságba ejtett – ún. szabályozott - folyóban ilyen pazar halállomány élt, miért nem tudjuk ezt a jelenlegi felület többszörösén művelni? A jelenleginél nagyságrendekkel egészségesebb táplálkozásunk lehetőségét hagyjuk kihasználatlanul az ellenségnek tekintett árvizekben. Az árvizek értünk jönnek és ehhez kellene alkalmazkodnunk. Belesimulva a természetbe, ahogyan elődeink is éltek. Emiatt a Tisza bölcs folyó is, megtanít minket arra, hogy a természet ún. leigázása mérhetetlen károkat okoz – a természetnek és ezzel magunknak is.

[70] Költő László – Vándor László: Évezredek üzenete a láp világából. Régészeti kutatások a Kis-Balaton területén 1979-1992. Kaposvár-Zalaegerszeg, 1996. 69. o.

[71] Hermann Müller-Karpe: Handbuch der Vorgeschichte. C. H. Beck Verlag, München, 1986.

[72] Milleneumi Tárlatok, Kincseink. Szentendrei Képtár 2000-2001. Kővári Klára: Őskori emlékek. 7. o. Kiállítási útmutató.

[73] Rice Tamara Talbot: The Scythians. London, 1963. 108. o.

[74] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 137. o.

[75] … Il est d’ailleurs possible que les Scythes n’alent jamais constitué en Russie méridionale qu’une aristocratie, superposée á un substrat cimmérien. … Grousset, René: L’empire des steppes. Attila, Gengis-Khan, Tamerlan. Paris, 1952.

[76] Az idézett szerző, Baráth Tibor e kifejezés alatt ragozó nyelvűt ért, nem pedig az indoeurópaiak árjáit.

[77] Thomas Edith B. (szerk.): Archäologische Funde in Ungarn. Budapest, 1956.

[78] Garam Éva – Kiss Attila: Népvándorláskori aranykincsek a Magyar Nemzeti Múzeumban. Electa/Helikon, Budapest, 1992. 22. o.

[79] Hering Elisabeth: Az írás rejtélye. Vajda Endre fordítása. Budapest, 1966.

[80] Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. 138-139. o. 

http://www.kitalaltkozepkor.hu/a_magyar_bronzkor.html

Forrás: http://magyarostortenet.gportal.hu/gindex.php?pg=22598276