"ŐSI GYÖKÉR" KIADÁSA
BUENOS AIRES
1985

BEVEZETÉS

Minden magyar ember ismeri mondavilágunk egyik legszebb hagyományát - a Csodaszarvasról. Erről az ékesen bemutatott szarvas-ünőről, mely anyaszarvas létére csillogó és pompás fényben ragyogó agancsot visel. Azt is tudjuk róla, hogy Ő vezette Pannoniába Hunort és Magort - a hatalmas NIMRUD király fiait.

Erről a hatalmas NIMRUD királyról azonban nekünk csak annyit tanítottak, amit a Biblia ír róla, aholis a követ¬kező szöveget találjuk:
"Khús nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a földön.

Ez hatalmas vadász vala az Úr előtt, azért mondják: Hatalmas vadász az Úr előtt, mint Nimród.

Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád és Kálnéh a Sinear földjén." (Mózes I. 10. 8, 9, 10.)

Annak ellenére, hogy a Biblia Hunor és Magor apját "Sinear" földjén nevezi uralkodónak, ahol "birodalma" volt, a magyar egyházi és világi történelem tanítói és okosai sohasem világosítottak fel minket arról, hogy merre is volt Nimród-Nimrud ősapánk birodalma ... ? Arról sem, hogy hol is találhatjuk meg azt a "hatalmas vadászt az Úr előtt".

Oláh Imrének kutatásai fényt derítenek mindezekre - az eddig eltitkolt - és nem ismert érdekességekre. Foglalkozik e könyvében a legrégibb hagyományokkal, melyekből világosan látszik ennek a hatalmas királynak fennséges személye. Megismerjük azokat az ősi népeket is, melyek birodalmának lakói voltak és a földet is, ahol lakoztak.

Látni fogjuk majd, hogy e hagyományokban Nimrud "két" alakját leljük meg.
Egyik: a földi, hatalmas uralkodó és a másik: az égi "hatalmas vadász az Úr előtt", akit az égen - a ma ORION-nak nevezett - csillagkép sugároz a földre.

Keressük meg az ORION csillagképét. Kutató szemeinket lenyűgözi az a csodás látvány, amikor felfedezzük, hogy, ez a "hatalmas vadász az úr előtt" uralja az egész égboltot és látható az északi és a déli féltekén is. És - amint megismertük őt és látjuk, hogy valóban leghatalmasabb ő a csillagvilágban, önkéntelenül feltör minden magyar szívből és elméből ez a kérdés: ha az ókor népei Nimruddal azonosították az ég legcsodásabb és leghatalmasabb csillagképét és Nimrud a minden magyarok ősapja mondavilágunkban - hát miért nem fedték fel előttünk e csodás hagyomány titkait... ? Mi lehet az oka annak, hogy tanítás helyett - jobban elhomályosították, elfeledtették velünk a Nimrud hagyományokat... ?
Erre is választ ad Oláh Imre.

De, hogy mit jelent a népi, nemzeti öntudatra való nevelésben ez a "Nimrud-Hagyomány", azt világosítsa meg egy érdekes példa. A csillagkép közepét "három" csillag alkotja. Az asztronómusok ezt az Orion "öv"-ének nevezik, de 1807-ben a Leipzig-i Egyetem az "öv"-nek és a hozzátartozó "kard"-nak új nevet adott és hivatalosan "Napóleon"-nak nevezték. Ugyanezen időben szerkesztett angol csillagászati térképeken azonban az "öv" új neve: NELSON.

Érdekes lenne kikutatni, hogy milyen neveket adott a Nimrud-Orion csillagképnek és csillagainak a "magyar néphit"...? Megtudjuk-e valaha ... ?
Talán Oláh Imre kutatásai jó alappal szolgálnak majd erre is. Adjon a Magyarok Istene jó szerencsét mindnyájunknak erre a kutatásra is.
prof. Badiny Jós Ferenc

I.

A NIMRUD HAGYOMÁNY KUSITA ÖRÖKSÉGE

Az elmúlt idők folyamán, egy-pár elvétett alkalom kivételével, történészeink eddig igen kevés gyertyát égettek Nimrud hagyományunk históriája felett. Ennélfogva tehát - amit talán egy "idült lépéstévesztésnek" is lehetne nevezni - ősi származásunkkal kapcsolatban, a hivatalos "tudományos álláspont" és a krónikáink "csacska meséi" között, ma már éktelen űr tátong. Másszóval László Gyula szerint: a jelenlegi "hivatalos álláspont" nemcsak, hogy nem egyezik krónikáink őstörténeti hagyományaival, hanem "mesének minősítette ez írásokat, mert nem finn-ugor őstörténet felé vezetnek.." S míg az új elméletek, távoli lehetőséget fontolgató gondolatok, előráncigált ideák, szép bőrkötésbe látnak napvilágot, addig a régiek szavát elhanyagolták, és tudósaink közül alig akad valaki, aki nemzeti krónikásaink védelmére síkra merne szállni.

(Pedig ősi mondavilágunk sajátos jelképes nyelvezete, nyelvemlékeink és "pogány" hithagyományainkból kölcsönzött szimbólumok, mind őket igazolják.)
Márpedig "Minden nemzet létezésének legfontosabb alapja az őseredetig visszanyúló és vallásos kegyelettel őrzött Nemzeti Öntudat. Tradíciók elveszitése, hagyományok lekicsinylése és a primitív népi gyökértelenség viszont egy nemzet elpusztulásának elsőrendű feltétele."

Hát egy ilyesfajta elveszített s napjainkban a tudományos közvélemény által lekicsinylett ős-nemzettudatról esik itt szó, ami valamikor ősapáink korában még nagyon is igaznak számított, mert akkor sem boldog sem boldogtalan lélek nem kételkedett benne. Igen ám de közbe jött a történelmi szaktudomány a maga "hivatalos irányelveivel" és a hangyadombot heggyé, a hegyet pedig hangyadombbá vál¬toztatta. A Hun-magyar öntudat ellen folytatott küzdelem során, Gárdonyi Géza szerint:

"A magyar történetírásban Hunfalvinak Batu káni szerepe volt: földúlt és elégetett minden hagyományt. A hun rokonságot merőben megtagadta, s Atilla magyari dicsőségét be-bedobta az Akadémia szemetes ládájába."

Pedig erre egyáltalán semmi szükség nem volt. Legalább is nem tudományos alapon. Mert eredetünk felkutatására elindulva, csupán népünk ezredéves mondái és szájha¬gyományai által megőrzött tradíciót kell követnünk, s utunk nem az északi tundrák ködös világába, hanem az írott tör¬ténelem határán túleső korszak idejébe, a legendáshírű Sumir király, Nimrud uralkodásának a színhelyére vezet vissza bennünket. És ha ez az eredettudat akkor eleinknek meg¬felelt, számunkra nézve miért ne lenne ma is elfogadható? Különösen akkor, mikor azt a napjainkban újra felfedezett hitelese őstörténelmi források ismét megerősítik.

Ezért érthetően nagy érdeklődést keltett otthon, és a magyarok között a világ minden táján az a töröknyelvű "Tarih-i-üngürüsz", a magyarok története című ősgesta, melynek nagyobb része a 895-96 évi honfoglalásnak nevezett nagyjelentőségű esemény előzményeit tárja elénk. A krónikáról röviden itt csak annyit, hogy annak az eredeti anyagát egy Terdzsuman Mahmud magyar származású török tolmács, Szulejmán szultán titkára, Székesfehérvár 1543. évben történt török kézre kerülése alkalmával mentette meg a tűztől.
Magát a krónikát, már alaposan kielemezte Grandpierre K. Endre a Kortárs 1979. évi decemberi, a Korunk 1980. májusi és a Forrás 1981. novemberi számában. Ezért az alábbiakban csak arról esik szó, ami a szóbanforgó ősgesz¬tában található Nimrud-hagyomány történelmi előzményeit és a vele kapcsolatos kiegészítő tudnivalókat tartalmazza.

* * *

Történelmünkben, nyelvünkben, hagyományainkban, nemzetünk gyermekkorának, annyi emléke van, hogy egyetlen körülöttünk élő más nép sem mutatott fel hozzá hasonlót. És mégis, mint gyermekek, nem tudunk a való dolgokról, és engedjük, hogy mások elvegyék és sajátuknak tüntessék fel őket.

Az egészet egybefogja a hun-magyar eredettudat fejlődésének ismertetése. Ez azonban elképzelhetetlen a vizsgált kört erősen befolyásoló történelmi tényezők, és az azzal járó mitológia körülmények módosító szerepének vizsgálata nélkül.

Azért, hogy ennek az ősi tradíciónak az eredetét világosan megértsük, vissza kell vetnünk egy pillantást a törté¬nelem hajnalára, arra a hesziodi "aranykorra" amikor még az emberiség történelme csak mitológiai rejtélyben élt és annak benső értelme hermetikusan el volt zárva a beavatat¬lan hétköznapi emberek szemei elől s misztikus jelentését csupán a hierofántok vagy beavatottak ismerték.

Ezért először a híres ó-görög történész, Hesziodosz világraszóló "Theogónia" című munkájához fordulunk, ahol az író, a saját korát jóval megelőző mitológiai hagyományokat tárgyalja. Elbeszélései szerint elsőnek, irdatlan idővel ezelőtt, mikor még "ember sem élt a földön", csupán az istenek: Cronosz és fia, Zeusz uralkodott. Az író említést tesz egy rettenetes háborúról, ami kezdetben az istenek és az óriás termetű Titánok között ment végbe, s melynek végső kimenetele a "föld erőivel" szemben az "égi birodalom" győzelmével végződött.
Ez időtájt az "emberiség" - legalábbis ahogyan azt mai szemmel értelmezzük - még nem létezett. Az őstudat csupán egy valahol délen elterülő "Ethióp országról" beszél, kik iránt az istenek, úgymond, olyan rokonszenvet éreztek, hogy "örömmel vigadtak velük együtt egy asztalnál."

Hasonlóan a Biblia is korán megemlíti őket, miközben irdatlan régiséget tulajdonít nekik. Az ószövetség például már akkor beszél a kusok, vagyis az ethiópok földjéről, mielőtt még Isten az embert megteremtette volna. Persze mind ez mitológiai nyelven és a kor jellegzetes szellemében íródott, ezért természetesen ma is hasonló keretek között kell értelmezni. Mindenesetre a további tájékoztatás végett, nyugodtan elfogadhatjuk, hogy a kusok vagy ethiópok történelme, bármennyire is hézagos vagy meseszerűnek tűnik, de mégis a maga jellegzetes mitikus formájában, határozottan egy valóban megtörtént történelemelőtti eseménynek nyilvánítható.

Mielőtt tovább mennénk, talán vessünk először egy rövid pillantást az ős-kusok történelemelőtti múltjára, és egyben hosszú vándorlásaik során megtett útirányára.

Az ókori történelemben az olykor khamitáknak, hol pedig kusitáknak nevezett népfajok csoportja, Donelly állítása szerint, nincs kizárva, hogy nem atlantiszi eredetű lett volna. Vándorlásaik során útirányuk általában nyugatról keletre haladva, már a régiek előtt is azt a benyomást keltette, hogy valamikor, emberi emlékezet előtti időkben Európa atlanti partvidéken túl virágzó híres plátói civilizációnak voltak a kései hírnökei. Közép-Európában K.e. a 4. évezred táján tűnnek fel először s a Dunamedencében feltárt régészeti leletekből és nevük hátramaradt emlékeiből arra következtetnek, hogy mielőtt Mezopotámiába érkeztek volna, őshazájuk elsőnek a Kárpátmedencében volt. Baldwin J. D. ezeket a közép-európai őstelepeseket "magyar fajú népeknek" tartja. Majd honfitársa, az angol Dunbar, vele egyetértésben a következőket állítja:

"Vannak földrajzi és ethnologiai érvek, melyek amellett az elmélet mellett szólnak, hogy az indó-árja faj Magyar¬ország termékeny síkságairól jött Indiába.

A népnek, amely ebben az országban Kr. e. 2500 körül élt, a "Wiro" nevet adták. Arról van szó, hogy néhány törzsük Európából Ázsiába vándorolt és elérte Baktriát (Balkh) kb. Kr. e. 2000 és 1500 év között."

Őshazájukból kiindulva, s a Kaukázus hegyein átkelve, útjuknak egy szakaszát először Örményországban, a Kur és az Araxes folyók partján töltötték, ahol ottlétük emlékét több helybeli elnevezés is megőrizte. Innen aztán ismét tovább indultak, s a nagy folyamok mentén haladva, egy részük Mezopotámiába, a bibliai Sineár földjére érkezett, ahol az őslakó káldok közé vegyültek. A nagyobbik részük innen a dél-nyugati irányban elterülő Arábia partvidékeire, majd Egyptomon keresztül a Nílus felső folyásához, Kus¬országba vándorolt.

A Mezopotámiában letelepedett kusokról Sir L. Woolley a következőket írja: "According to Assyrian Tradition the early people of the land were Subaraeans, whose country lay to the north and east of Assyria. . . these Subaraeans seem to have been related to if they were not actually identical with the Hurri.". . .

Vagyis asszír hagyományok szerint e föld (Mezopotámia) őslakói a Subarok voltak, akiknek országa Asszíriától északi és északkeleti irányban terült el... Ezek a subarok valószínűleg rokonok, de inkább (mondhatnánk) azonosak voltak a hurritákkal. És ezek a hurriták valóban a kusok azon felekezetéhez tartoztak, akiknek neveit a mezopotámi feliratok a shubartu, suburu nevekkel együtt felváltva használták. Nevük a további idők folyamán több-féle változáson megy keresztül. Volt idő, amikor az hol Wiro-nak, hol Har-nak írták, de leginkább Harrita, Hurri kiejtéssel olvasták. Winkler: "Die Arien in den Urkun¬den von Boghazköi" című munkájában úgy véli, hogy a ma már közismert "Árja" név alakja, épp úgy mint a "Wiro", közvetlenül a Harri, Hurri névből származott.

Az árja név értelmét magyarban az úr, nemes fogalom adja vissza. Ez tehát a magyarázata annak, hogy valamikor Sinear földjét "Az igazi urak országának" nevezték, vagyis kezdetben az "Árja" névszó használatával egyes népek nem csak Nimródtól való származásukat, hanem egyben kusita eredetüket is bizonyították.

A mezopotámiai őstörténelemnek közvetlen az özönvíz utáni időkre eső szakaszát a kusita őstörténelem feltárása nélkül egyszerűen lehetetlen lenne elképzelni.

Ugyanis az a gyökeres változás, melyet a kusita honfoglalás idézett elő a mezopotámi népek életében, nemcsak arra a korra volt roppant nagy kihatással politikai, vallástörténeti és kulturális vonatkozásokban, hanem azon kívül félreismerhetetlenül rányomta bélyegét a rákövetkező évezredekre is. Ezt a történelemformáló eseményt a pogány íróktól kezdve az egyházatyákig sokan megörökítették, persze ki-ki a maga módján s a maga szemszögéből nézve, korának politikai és valláskörülményeihez igazodva.

Ezek szerint tehát azok a Káld-babilóni ősiséggel foglalkozó írásos emlékek, melyeket kútforrásul az Ószövetség is felhasznált, Mezopotámiában kezdetben csak két fajta népet, s ennek megfelelően két hatalmas kulturszakaszt tartottak számon. Azt a régibb vallásszemléletet, melyet az özönvíz előtti népek hitvilága képviselt, a Holddal szimbolizált matriarchális jellegű, az anya-istennőt s a természet erőit tisztelő istenszemléletnek nevezhetjük.

A másik, a kusokét pedig a NAP-ban megnyilatkozó EGYETLEN ISTEN erőit a tökéletes csillagismeret kozmológiájában megszemélyesítő, a teremtés indítékát, megtörténtét kifejező és felismerő világszemléletnek mondhatjuk.

A kora-mezopotámiai kulturszakaszt a Paskal krónika és Epiphanius egyházatya is két részre osztja; vagyis a patriárkák korára (patriárkálizmusra) és a szittyák korára, scythizmusra.^[1] Azonban az idők folyamán a történészek ezeket a kifejezéseket mindjobban mellőzték, s napjainkban már alig esik szó arról, hogy valóban mi is a különbség közöt¬tük.
A patriárkák kora a hagyomány szerint a bibliai Adámtól a tíz özönvíz-előtti őspatriárka uralkodásának idején át a szumir ZI-UD-LIL-DU-ig, vagyis a bibliai Nóé idejéig terjedt. Itt szem előtt kell tartani azt a "biblikus" álláspontot, mely a judaizmus apajogú felfogása alapján nevezi az özönvíz előtti ősszumir uralkodókat "patriárkáknak", annak ellenére, hogy a szumir mitológiai adatok, az "ős-istenanya" létezését már erre az időre is vonatkoztatják, hiszen a mezopotámiai és anatóliai ásatásokból sok özönvíz előtti "istenanya" szobor került elő.
Az egyházatyák által "patriárkák korának" nevezett időszak a bibliai özönvizet követő évszázadokban lezárult. Így az ezt követő, vagyis a Nóé unokáinak az életével egybe eső időszakot, már Ephiphaniusz "scythizmusnak", vagyis a szkitakorszaknak nevezi.

Maga a tudós Justinius bizánci császár ezt a korszakot így jellemezte: "schytharum gens antiquissima semper habita. Aegiptiis antiquiores semper visi schythae." (Just. 2. k. 1. fej.)
(Mindig a szkíták nemzetségét tartották a legrégibbnek. A szkítákat mindig régibbeknek tekintették az egyiptomiak¬nál.)

Gyermeteg, vagy éppen ellenkezőleg nagyon átlátszó célú ellenvetés volna ezzel szemben azt mondani, hogy ennek a kijelentésnek egyedüli alapja csak a császár fantáziája volt.

Nyilván máshonnan, megbízhatónak tartott forrásból vette, ha le merte írni. E mellett szól, hogy az ő korában ezt a tényt még nem igyekeztek kétségbe vonni. De ami akkor állott, annak állania kell ma is. Ha tehát kitűnik, hogy a régiek a szittya nevet kezdetben tényleg a kusokra alkalmazták, akkor úgy, mint Justinius korában, ma is el kell fogadni ténynek, hogy a kusok népe valamikor a legősibbnek számított.

Josephus szavával élve, "Kham fiai közül Kus nevének nem ártott az idő foga, mert az ethiópokat, akik felett ő uralkodott, ők maguk is, de Ázsia minden más népe is, mind a mai napig kusoknak, kusitáknak nevezik. . . ". (Antiquitis, I. 6: 2.)

Az ethiópokról tudjuk, hogy a régiekkel szemben az egész emberiség egyik legősibb népének tartották magukat. Azt állították magukról, hogy közülük született az a legendás hírű Oszirisz, aki Ethiópiából kiindulva betelepítette Egyiptomot. Így hát Egyiptom nekik, ethiópoknak köszönheti egész civilizációját, valláskulturájával együtt. Hagyományuk szerint tőlük származik a szent áldozatok és az egyházi pompa eszméje is. Azt tartották, hogy végeredményben mindketten ugyanabba a népcsaládba tartoznak, és csakugyan sajátos nemzeti mitológiájuk is hasonló volt.^[2] Márpedig ahol a mítosz - egy nemzet lelkületének legféltettebb kincse - közös egy másik nép mítoszával, ott ez az azonosság testvéri kapcsolatoknak a jele.
Az őskusita nemzeti hagyomány szerint a nyugati kusok (ethiópok) első királya Amon (=Hám, Kám) patriárka volt, akit Scholin (Homéros cimü munkájában) "Aethióp-Zeusnak, Napégette-Zeusznak" nevez. A szobrászat jelképesen olykor fején a tudás egykori jelével: kos-szarvakkal ábrázolta. Talán ő volt az első nemzetpatriárka, akit halála után megistenítettek. Neve ezután a ragyogó napnak: Amon-Ra-nak a nevében élt tovább.

Arról pedig, hogy miért lett a kos, Amon jelképe, a hagyomány ezt mondja: "Amikor Dioniszosz hazatérőben volt afrikai diadalútjáról, egyszer seregével együtt rettentő szomjúság gyötörte őket. Már éppen a szomjhalál határán álltak, amikor hirtelen egy kos tűnt fel előttük. Az állat megjelenését isteni jelnek gondolták, s ezért utána szegődtek. És az állat csudák csudájára egy oázis árnyékában lévő hűsvizű forráshoz vezette őket. Dioniszosz ezt úgy magyarázta, hogy a kos maga Zeús-Amon volt, s ezért hálából azon a helyen, ahol a szomjhaláltól megmenekültek, egy templomot emeltetett tiszteletére. Amon-Zeust pedig mint "kost", a "csillagok közé helyezte, és elrendelte, hogy amikor a Nap a Kos csillagképben áll (tavasszal), a természet új életre keljen."^[3] S hogy a Káld-babilóni mágus tudomány Amon égi jelképét, a "Kos" csillagképet nevezte el "mul-Lu-Hungá¬nak", vagyis a Hun-ember csillagának, az nem volt véletlen.

A mítosz szerint ez a szomjhaláltól megmentett hős: Dioniszusz, magának Amonnak a fia volt (Diodorusz Sic. III. 73). Ő volt a Dioniszoszok sorában az első, aki már életé¬ben olyán hírnévre tett szert, hogy nevét és hőstetteit Indiától egész Itáliáig az akkor ismert világ minden részen dicsőítették. Halála után mint apját, Amont, a "KOS-őst", őt is apoheizálták, és a hagyomány szerint Ethiópia Meroe (Saba) nevű városában egyedül csak Amont és fiát, Dioniszuszt részesítették az isteneknek kijáró tiszteletben. (Herodótos. II. 29.)

Erről a korról mondja Schiller, hogy hajdan, az emberiség aranykorában, az istenek emberek, az emberek meg istenek voltak. Így kell tehát tekinteni Amonra és megistenitett fiára, Bucchus-ra is. Úgy látszik, hogy az egész gondolat kusita eredetű. De emellett szól, még az is, hogy az istenek szülőföldjét Homérosz is Ethiópiába a Kusok földjére teszi.

G. Higgins megfigyelése szerint, az isteneket a szobrászművészet valamikor barna, olykor kék, tehát minden¬képpen sötét arcszínnel ábrázolta. Ilyen napégette barna arcbőrrel ábrázolták Egyiptomban az ethióp Osziriszt. Később ezt a szokást átvették a görögök is, és a rómaiakkal együtt, napbarnított arccal ábrázolták Jupitert, Bacchust, Herkulest, Apollót és Amont.^[4] Mindez arra megy vissza, hogy a kus, másképp ethióp nép barnabőrű, napégetett arcszínű volt. De isteni származásunak tartották (vagy tarthatták) magukat az egyiptomi fáraók is, mikor név szerint Dioniszosztól, Oszi¬risztől, de ami a mi szempontunkból legfontosabb; ők is Nimrudtól származtatták magukat.

Kétségtelen, hogy az emberiség történetének ebben a szakaszában, amelyet most még homály fed, olyan királyok uralkodtak, mégpedig örökletesen a kezdeti emberiség felett, akikre igencsak ráillik az "isteni" jelző. Ezek az uralkodók természetesen beláthatatlan idők elteltével is tudtak égi szár¬mazásukról, s ezért nevezték magukat a királyi ház későbbi ivadékai s az ég, a "Nap-isten fiának". Az ősi hagyomány ilyennek tartotta azt a nemzetséget is, amelyből Árpád származott.

A Nap-király első leszármazottja tehát a Felső-Nilus¬menti Kusan földjéről származó Dioniszusz volt. Ő terjesztette el a kusok nevét napkelettől napnyugatig, az akkor ismert egész világon. Az antik világ leghíresebb uralkodói: Memnon, Szeszosztrisz, Dáriusz, Alexander és Cézár, mind arra törekedtek, hogy olyan dicsőségre tegyenek szert, amilyen a legendáshírű kusita hős, Dioniszusz nevét övezte. Ez hozta volna meg azt az isteneknek kijáró tiszteletet, amelyben holta után a nagy kus hős részesült, mert ő volt az első ember-isten, akinek ábrázatát, jelképeit világszerte, Egyiptomtól Indiáig mindenütt tisztelték. Az Oszirisz életét bemutató templom- és sír-freszkóktól kezdve az athéni Panthenon homlokzatáig mindenütt találkozott vele az ókor embere. Hol mint felmagasztalt isten-fi jelent meg, párduc-kacagánnyal a vállán, hol meg keresztre feszítve görög gemmákon volt látható.

Az ókor legnagyobb költői, köztük Ovidius és Nonnus, azon versengtek, hogy melyikük tudná szebben a nagy kus hős életét megénekelni. A világ minden részén úgy emlegették, mint a nemzetek tanítómesterét és az egész emberiség jótevőjét. De ki is érdemelte. Mert amerre járt, mindenütt városokat alapított és az ó-világ patriárchális társadalom-szervezetében szétszórtan élő nemzetiségeket közös autokratikus hatalom alá szervezte. Törvényeket hozott, elterjesz¬tette a földművelés és a szőlőtermelés ismeretét; és megtanította őket a megistenített, felszentelt ősök tiszteletére. Hálából aztán az egyiptomiak, a görögök, és az indiaiak is, saját hazájuk szülöttének vallották. Ezzel járt persze, hogy a föld különböző tájain mindenütt más-más néven ismerték. Bryant szerint mivel az emlékét fenntartó vallási szertartás a kaldeai Ur városából eredt, erre való tekintettel kapta a Pürispros nevet. (Strabo, 13. k. 932. lap.) A fenti elnevezések, mint az Ur, Pur, Hur, Porus, Poroneus, tehát mind tűzet, lángot, fényt, isteni fogalmat jelölnek.

Ott van aztán még az a karizmatikus újjászületésre mutató Bimater (kétszer született) jelző is, amivel Orpheus himnuszaiban találkozunk, ahol kétszer születettnek nevezték az újonnan beavatottat.

A beavatottban életre kelő belső isteni-én feltámadásának és az újraszületésnek pedig egykor a foltos párducbőr-kacagány volt a jele, és a párducbőrt viselő beavatottat innen Nebrodesznek hívták, s azóta ennek a fogalomnak az emlékét a foltosbőrű-párducot jelölő Nibru, Nib-ur, nagy Nimru szó őrzi.

A párducbőr-kacagány tehát, mint a beavatottság jele, nem görög eredetű. Bailey szerint már az egyiptomi misztérium-játékokban is szerepelt, mivel a nagy kusita királynak, Dioniszusznak a (nubiai) párduc volt a jelképe. A hierogliphákkal (képirással) készült egyiptomi feljegyzésekben pedig egy nyitott szem fölött lapúló párduccal jelölték. Ez a különös jelkép már az egyiptomi "Halottak könyvében" is többször előfordul.^[5]

Van rá példa, hogy Dioniszuszt mások Jachus (Bacchus) néven is ismerték. Megerősiti ezt Bryont is; "... Cush, who was reverenced as the sun, or Apollo, and was looked upon az Dionysos, but more truely be esteemed Bacchus." Vagyis Kusnak, akit mint a napot vagy Apollót tiszteltek, Dioniszusz, de még igazabban Bacchus volt a neve.

Mindez tehát a bibliai Kám patriárka fiára, a kusiták ősapjára, Kusra vezet vissza. Akit, mint a tűztisztelő mágusok és scythák ősét, ezen kívül még Magógnak, Mah Khusnak, (Nagy-Khusnak) Mágusnak is neveztek: "By Magus probably is meant Cush, the father of those worshippers of fire, the Magi, the father also of those genuine scythae who were stiled Magog."^[6]

Innen ered az a szokás, hogy Kus patriárka leszármazottjait az utókor a kaldeusokkal azonosnak, a "tudás népének", a mágikus tudományok őrizőinek, mágusoknak, papi nemzedéknek, a "Nap fiainak" tartotta.

De vannak már régóta feledésbe ment névváltozatok is, mint például a görögök által használt Ukkus vagy Okkus, mely az őskusok nyelvén valamikor Nagy-Kust jelentett. Kaldea első uralkodójának, Evechusnak a neve is innen ered. És ezt az Evekust, a görög történelem már a gigász Nim¬ruddal, a Titánok vezérével azonosította. W. Williams így foglalja össze; "Evecush was the original Bacchus or Nimrud. Cedrenus and Sincellus deemed Evekush to be Nimrud." (Evekus volt az eredeti Bacchus vagy Nimrud. Cedrenus és Sincellus Evekust Nimruddal azonos személynek tartotta.)^[7]
De határozottan felismerte ezt már más is. Így például Cory, aki szerint Dioniszusz asszír istenség volt.^[8] De az "asszír" helyen nekünk itt szumirt kell érteni, úgy ahogyan azt az emigráció egyik legnagyobb gondolkodója, Padányi Viktor látta, amikor Bacchust szumir mitológiai személyiségnek könyvelte el.

Az eddig elmondottakhoz (valami-könnyen felismerhető ¬hiány pótlása végett) hozzá kell tenni még a következőket; Szinte akaratlanul is felmerül az a kérdés, hogy vajon a Kus és a Nimrud név nem két külön személyre vonatkozik, hanem egyetlen mitológiai ős emlékét őrzi-e. Igaz, hogy az Ószövetségben mint apa és fiú szerepelnek, de ennek aligha lehet döntő jelentősége, hiszen másutt Kus nem Nimrudnak, hanem Semnek az apja.

H. P. Blavatsky például állítja, hogy "Assyria was the land of Nimrud, from Nimr-spotted, and Nimrud was Ba¬chus with his spotted leopard skin." Tehát Assziriát Nimrud földjének nevezték, Nimrud pedig foltos (bőrű)-t jelent, és ő volt a párduc-bőrös Bacchus.^[9] Minden kétséget kizárva itt Bacchust (=Kust), ő félreérthetetlenül Nimruddal azonositja.¬ De még más bizonyítékot is találni erre.

Így tudvalevő, hogy a Planetárium Babilonicum feljegyzései alapján egykor Nimrodot az óriásnak tartott Orion csillagképpel is azonosították. P. Gössmann ezt a nevet Ni-bu-u-nak olvasta, de Labat szótára már (szumirul) Nibu-Kusnak tartja, ami magyarul Kus-párducot jelent.^[10] Ezek után joggal fel lehet tenni, hogy kezdetben Kus neve mellett a Nimrud szó csak jelző volt, utalva Kusnak ilyen vagy olyan kiemelkedő tulajdonságára, vagyis mint ahogy W. Williams is magyarázza; "His name, Nebrod, arose from his fawnskin tunic, which Diodorus Siculus terms Nebris; hence Seneca: Nebride sacra precinta."^[11] A Nimrud név ezek szerint a foltosbőrű kacagány nevéből ered, amit Diodorus Siculus nebrisnek nevez; ezért mondja Seneca; "a szent nebrisz övezi körül."

Később aztán a foltos párducbőr-kacagány viselőjének a tulajdon neve elmaradt, s végül csak a Nebrosz, Nibru, Nimrud szó maradt fenn a jelzős összetételből.

A babilóni királylistán Nimrud helyében Beroszus egy Evechusnak nevezett király uralmával nyitja meg a káld uralkodók sorát. De Evechus nevét is, mint a Nimrudét, ugyancsak Kus nevére lehet, sőt kell vissza vezetni. Ezért az eddigi példák alapján láthatni, hogy a Kus, Bacchus, Evechus sze¬mélyneveket egykoron, épp úgy mint a Dioniszosz nevét, a Nebrod, Nimru epitheton, vagy másnéven díszítőjelző kísérte.

Végül van itt még egy másik, nem kevésbé érdekes adat is, amely a Kus és a Nimrud név egykori kapcsolatához vezet vissza bennünket. Mózes I. könyvének 16. részében arról van szó, hogy Ábrahámnak a felesége: Szárai nem esett teherbe, és ezért Szárai a gyermekre vágyó Ábrahámot egyiptomi szolgálójához: Hágárhoz küldte. Hágár teherbe is esett, de az 5. vers szerint ettől kezdve az asszonynak nem volt becsülete előtte. Szárai e miatt bepanaszolta Hágárt Ábrahámnál. Erről a versről a héber Targum-irodalomban, mely egymás mellett tünteti fel a héber és a latin szöveget, ezt lehet olvasni; "nec opus habeamus filiis Hagar, filiae Pharaoni, filii Nimrod, qui projecit te in fornacem ignis." Magyarul: Ne legyen nekünk semmi közünk olyan fiakkal, akiknek Hágár az anyjuk, mert ez a Hágár annak a Nimródtól származó fáraónak a lánya, aki téged a tüzes kemencébe vetett.^[12]

De azt, hogy a fáraó Nimrud "fia", vagy leszármazottja, megerősíti az egyiptomi mitológia is. Ismeretes, hogy az egyiptomi fáraók a legendás hírű kusita-ős: Oszirisz leszármazottainak tartották magukat, ugyannyira, hogy a piramis¬tekercsek és a Halottak könyve szerint holta után minden fáraó királyi ősével: a halottak birodalmának főbírájával, a párducbőrös Oszirisszel kívánt eggyé lenni.

Az ősi kusita hagyomány viszont Oszirisznak három megnyilvánulását ismerte. Az égen ő volt az emberiség bírája, a mindentlátó istenség szeme: a Nap. A földön a nemzet-ős Bacchus, a halottak birodalmában pedig az alvilági istenek ura, Szeraphis. Végül tehát így válik eggyé Oszirisz és Bacchus neve Ethiópia szülöttével, Kussal, Bacchussal, illetve a fáraók legendás ősével: Nimruddal.

Nimrud ethióp származásáról eddig még csak szórványos adatok szóltak. Ezeket az adatokat egy gondos kutató-hazánkfia, páter Szelényi Imre gyűjtötte össze.

"Nimrudnak történelmi szerepét tisztázta az újabb archeológiai kutatás és megállapította; hogy Kash-Urban, Ethiópiában született, a Maguar hegy lábánál és a kis Bakk pataknál nevelkedett. (Cath. Bibl. Enc. 786. old. Dr. Stein¬müller- Dr. Sullavan- Dr. Müller, New York, 1956 kiadás.) Egyben felderítették, hogy Nimrud alapította a Vízözön után "a great empire, including the cities all of them in the land Shinar, Ur, Borsippa, Tur, Turan, Arad, Arpadu, Emes, Po¬ros-Puli, Erech, Babel, Sur, Bor, Fur, Tokar, Resen, Ninive". (Cuneiform Parallels to the Old Testament, Dr. R. W. Rogers, II. kiad. New York, 1926.) Adatai szerint: Kash és Sumur is: régi királyok nevei. (196. old.)

Előkerültek Nimrud-nemzetségének királyi táblái is, ahol 20 nevet olvashatunk. Rawlinson közölte e fontos történelmi leletet, amelyet 35, No. 1 57. sorában olvashatunk: "Nimrud törzsei, mint Kush-Tasphik, Ur-Kiek, Sibi-Tibik, Pisi-Risek, Eni-Elitek, Pana-Mu, Tarko-Lara, Sulu-Mal, Nassur-Uriek, Ush-Hittiek, Ur-Bala, Thuk-Hamme, Uri-Unne, Matari Bil, Sani-Pu, Sala-Manu, Met-Inti, Jehu, Kush-Malak, Hanno. A 20 tartomány fejedelmei a Fekete tenger Indiai óceán és Eritre-Sudan területén uralkodtak. Rost által közölt Stone tablet: in III. R. 10. 2. i. pp. 78 és ii, Plate 15. még Khumria és Pekáhr királyokat is említi.

Nimrud testvérei között van Foth-Fut is, aki Nimrud hódításai idején is megmaradt Eritreában. Foth területén, a mai Sudan és Kenya vidékén megtalálni Júr folyót, Súr, Túr, Bor, Fúr, Tokár falvakat és Tana tót. (Fillion: Bibl. A. Assiria-¬Chaldea, 800 old. és 149. old.)"

Bár mondani szokás, hogy "nincsennek csodák", ennek ellenére mégis elcsodálkoztató, hogy Hunor és Magyar szumir hercegek királyi családfája apjukon, Nimrudon keresztül a hajdani "Kus" földjére vezet vissza. S bár a szumir a magyarnak közelebb eső ága, mindenesetre közelebbi mint az ó egyiptomi, de amint eddig láttuk, azzal is vannak közös szálak. Mert ne feledjük, hogy Hommel a szumirok és az egyiptomiak közötti kapcsolatra már régen felhívta a világ figyelmét. Így mi is beszélhetünk - legalább is mitológiai szemszögből - ó-egyiptomi (Ethióp) kapcsolatról is, mert végeredményben még a fáraók is Nimrudtól származtatták magukat.

[1] Cory; Ancient fragments. (London, 1876.)
[2] Baldwin, J. D.: Pre-Historic Nations. (New York, 1871)
[3] Baldwin: Op. Cit.
[4] Higgins, G.: Anacalypsis (V.I.) (London, 1836)
[5] Budge, E. A. W.: The Book of the Dead. (New York, 1977)
[6] Bryant, J.: Analysis of Ancient Mythology. (London, 1807)
[7] Williams, W.: Primitive History. (Chichester, 1789)
[8] Cory: Op. Cit.
[9] Blavatsky, H. P.: Isis unveiled. (Pasadena, 1976)
[10] Badiny, J. F.: The Sumerian Wonder. (Buenos Aires, 1974)
[11] Williams, W.: Op. Cít.
[12] Targam Jonathan ben Uriel zum Pentateuch. (Berlin, 1903)

II.

A SCYTHIZMUS KORA

Az ősemlékezetben fennmaradt legendák és más hasonló természetű elbeszélések szerint, mint ismertes a "Patriárkák" korát egy új vallásszemlélet korszaka az u.n. "Schythizmus", vagyis a szittya-kor követte.^[13] Epiphanius egyházatya a szittya korszak kezdetét közvetlenül az özönvíz idejét követő időre, vagyis a Nimrud vezérlete alatt Kaldeában meghonosodott kusita politikai hatalom és kultúra fellendülésével egyidejű, új "heretikus" valláskorszak kezdetére teszi.

A Biblia csak futólagos említést tesz erről a nagy történelmi eseményről. Márpedig a mezopotámiai népek életében, ekkor egy olyan hatalmas méretű és döntő jelentőségű esemény játszódott le, mely nemcsak arra a korra, hanem az elkövetkező évezredekre is, úgy vallási, mint politikai szempontból roppant nagy befolyást gyakorolt.

Következetesen az új politikai és vallásnézeti felfogás következményéinek folytán Mezopotámia politikai életében igen gyökeres változások mentek végbe. Dr. Luxender véleménye szerint:

"A lelki hatalom síkjáról a politikai hatalom síkjára tolódik á társadalmi szemlélet, és míg az előbbi egy magasabb Célra irányulólag összefogta a városállamocskákat és teljesítményeiket feltransformálta, addig az új eszme - a politikai hatalomért meginduló verseny - feszültséget vált ki az eddig harmonikusan együttműködő papi és királyi hivatások között.
Templom és királyi palota riválisokká válnak e kortól kezdve, hatalmas falakkal zárkóznak el egymástól és ha figyelemmel kísérjük a sumir történelmet, annak felemelkedésében és bukásaiban a külön utakon haladó papi rendnek, városállamok feletti diplomáciában nagy része volt, amíg Zarathustra új vallásalapítása ki nem húzta alóluk a morális alapot."

Az új vallásalapítással kapcsolatos változásokat, minden történelmi bizonyítékot szolgáló alap nélkül, egyesek egy ekkor még egyszerűen nem létező népség érdemének tulajdonították. Márpedig ez teljesen tudománytalan mesterkedés volt, még akkor is, hogy ha az új invázió eredetét Arábiából származtatják. Hiszen rég köztudat, hogy maguk a héber hagyományok, az arab legendákkal együtt, kezdetben Arábiát mindig a kusok földjének tekintették.

Ezen kívül a klasszikus kor történelmi feljegyzéseiből ítélve kitűnik, hogy Arábia történelme egészen a prehisztórikus időkre néz vissza, és jellegére nézve kusita eredetű. Nem hiába, hogy ez időtájt Arábiát ősi nevén Ethiópiának, a kusiták hazájának ismerték. A leghíresebb nemzetős neve mindenek előtt "Ad" személye volt, akit Thamuddal együtt óriás termetű embernek, gigásznak tartottak. Itt tűnik fel először, a később Kaldeából ismert Kamar törzs is, amely egykor dél-Arábia egyik legnevesebb prehisztórikus törzsei közé tartozott.^[14]

A szóbanforgó arab félsziget legelső történelemelőtti uralkodóját Sed-Ad-ben-Ad-nak, őslakóit pedig innen, a bibliai Kám patriárka leszármazottjától Ad-ról elnevezve, "Aditák¬nak" hivták. A szumir hagyományok által, a Folyamközben élő "sarku=világos" fajtól gyakran megkülönböztetett aditák vagy Adamiták, 12 nemzetséget számláltak. Ezek voltak; Ad, Thamád, Dzsátis, Amlik, Umajim, Abil, Dzsurhum, Vabar, Dzsásm, Antem, Tasm, és Hasem törzsei.^[15]

Donnelly határozottan állítja, hogy; "The great Ethiopian or Khusite empire was the empire of Dionysos, the empire of Ad..." vagyis, a hatalmas Ethióp vagy Kusita birodalom, Dióniszosz birodalma, Ad birodalma volt. Kinek uralkodása alatt, úgy Egyiptom mint a távoli India, az aditák fennhatósága alá tartozott.^[16] Ezért nevezték még Indiát is hajdan: "Kis-Ethiópiának."
A híres német theológus F. Delitzsch, Arábia kusita őslakóit igen nagy múltúnak tartja. Szerinte a Kelet-Afrikai Egyiptomi kusitáknál, az Észak-kelet Arábiában letelepedett "Kes" törzsek sokkal régebbi eredetre néznek vissza. Kétségtelen, folytatja, hogy dél-Arábia és észak- Afrika őslakói égy tipikusan egyiptomihoz hasonló kultúrával rendelkeztek.^[17]

De Arábia őslakóinak kusita eredetét ezen kívül még a Révai nagy lexikon is igazolja.

"Khám, Nóé második fia. A bibliai elbeszélés szerint Khámnak négy fia volt: Kus, Micrajim, Put és Kanaan. Kus alatt értették Dél-Arábia és Etiopia népeit, Micrajim alatt Egyiptom, Put alatt valószinüleg Libia értendő."

Ezen kivül Neibhur a jémeni törzsek között egy beni¬-Khusi törzset is ismert, ugyanakkor Bochart, Khus földjét kizárólag Arábiába helyezte.

A nyelvtudomány kutatói is hasonló véleményen vannak, mikor a prehisztorikus kusita Arabia lakóinak nyel¬vét egyenesen egy szkita rokonnyelvnek tartják. Így a legrégibb kusita rovásirást például, a főniciaiak terjesztették el az égei térségben, s a görög félsziget őslakói az etruskok. De valószinű, hogy az egykor "tűzzel vassal pusztított" ős¬magyar rovásírás is ebből a történelemelőtti több ezer éves ősszkita írásrendszerből származott.

Ma már az is beigazolódott, hogy a kusok a szumirokkal egyidőben, jóval a semiták előtt, Arábiában éltek. Sőt mondhatnánk, hogy megjelenésük még a történelemelőtti mitológiai korszakra, az "ember-istenek", vagy isteni emberek idejére esett. Az első szakrális uralkodók ők voltak. Erről az időről azonban az emberiség történetét már csak mitikus elbeszélések formájából; legendák, hősi-énekek és mondatöredékek ködös emlékezetéből ismerjük.

Mielőtt még tovább mennénk, a kusokról tudni kell, hogy a tudósok már a múlt században észrevették a régieknek azt a hibáját, hogy ahol a forrásokban a "kus, kusita" névvel találkoztak, minden körültekintés nélkül az afrikai ethiópokra gondoltak, és a szövegeket így fordították, figyelmen kívül hagyva, hogy Ázsiában a "kus" szó mást: szkitát, szittyát jelent. A helyzetet kellőképpen tisztázza, ha elfogadjuk az Encyclopedia Britannica álláspontját. E szerint Mózes 1. könyvének 10. fejezetében az a 8-9. vers, ahol Nimródnak Kus nevű apjáról van szó, máshonnan eredő betoldás, és ezért a 7. vers Ethiópiára, a 8. meg a Szumér-földet magában foglaló Káldeára vonatkozik. Mindezt a további félreértések elkerülése végett; a jövőben is szem előtt kell tartani, s így Nimrud és az ős-szkiták mezopotámiai szerepét tisztábban fogjuk majd látni.

De a kusiták mezopotámiai honfoglalása mellett szólott Korenei Mózes örmény történész is, amikor Babilon megalapítását a föld első királyának, Belusnak (Bel-Nimródnak) tulajdonította. Diodorus Siculus szerint, Belus tényleg nyugatról, Ethiópia felől érkezett Kaldeába.^[18] Vagyis elképzelhetően, a kusok Kelet-Afrikából elindulva először az Arab félszigeten keresztül nyugati irányból kiindulva érkeztek a nagy¬folyamok vidékére.

Mezopotámia honfoglalásanak idevonatkozó rövid történetét a Gen: 10; 8-12. része beszéli el, így:

"Khus nemzé Nimródot is; ez kezde hatalmassá lenni a földön. Az ő birodalmának kezdete volt Bábel, Erekh, Akkád, és Kálneh a Sinear földjén. E földről ment aztán Assziriába és épité Ninivét, Rekhoboth városát és Kaláth." stb. Sajnos, a Biblia az előzményekről nem ad tájékoztatást, de az új honfoglalókat, tehát Nimrud népét, kizárólag kusoknak nevezi.

Ma már a modern szaktudomány se vonja ezt kétségbe, így C. Kephart az említett eseményt egyenesen hiteles tör¬ténelmi adatnak tekinti...

Szerinte: K. e. 4000 körül Nyugat-Turkesztánból érkező számottevő bevándorlás után... "about 3800 B.C. the Aryan Akkadians from central Arabia, under the tradi¬tional leadership of Nimrud, conquered the northwestern part of Babylonia and established settlement concerning Agade."^[19] K. e. 3800 körül az árja akkádok Nimrud vezetése alatt, Közép-Arábiából jövet Babilónia északnyugati részét meghódították és Agádeban telepedtek meg.

Babilónia alatt a Perzsa öböltől a Kaukázusig és a Földközi Tengertől a Káspi tengerig terjedő "Subaria" értendő.

Fontos tehát ismét leszögezni, hogy az ős-árják=kusiták, Nimrud vezetése alatt Sineártól dél-nyugati irányból érkeztek Mezopotámiába, s honfoglalásuk nem előzte meg a Bibliában említett keleti irányból érkező szumir honfoglalást, ha, nem azt követte. Ezért az ezt követő mezopotámi őskul¬túrában létrejött politikai és vallásszemléleti változásokat ennek az első Arábiából érkező (kusita) invázió folytán bekövetkezett történelmi eseménynek kell tekintenünk. De az akkad-babilóni ősnyelv eredetével kapcsolatos kutatások eredményei is ugyancsak egy korai ethióp, tehát kusita befolyásról tanúskodnak.

A Biblical Enciklopédia például így ír: "There are strong reasons for deriving the non-Semitic primitive language of Babylonia, variously called by scholars Cushite and Scythic from an ante-Semitic dialect of Ethiopia". . . vagyis; Komoly érvek vannak arra nézve, hogy Babilónia primitiv nem-semita nyelvét, amit a szaktudósok kusita-szkitának is neveztek, a semita dialaktust megelőző, ethióp nyelvből származtas¬suk... mert, folytatja, Afrikából két külön bevándorlás tör¬ént Ázsiába. Az egyik a Maláj félszigetre... "the later of Cushite from Ethiopia... through Arabia", vagyis a másik a kusita (bevándorlás), Ethiópiából, Arábián keresz¬tül érkezett.^[20]

A továbbiakat megvizsgálva ismét azt látjuk, hogy az új renddel meghonosodott kultúra karaktere is kusita eredetet árul el. Így például:

"Új korjelző jelenik meg az épitészetben is: a plánkonvex tégla alkalmazása templomok, paloták, falak építésénél, sőt pont északon a sumiroktól teljesen idegen koncepció - a CHAFADJI-i templomovál jelenik meg. Lehet, hogy ez is az Arábiából történt első beszüremlés, vagy betörés első mérföldköve. Arábia holt városaiból, amiket a sivatag homokja temetett be, valóban hasonló templomoválokat tártak fel.

A korai sumir domborművű reliefekkel szemben most a síkvésetű áldozati reliefek jelennek meg, mintegy előfutárai az elkövetkezendő asszír jellegű monumentális sziklareliefeknek."
A politikai élet súlypontja ettől az időponttól kezdve "az eddigi déli ERIDU-UR-URUK vallási központokból északra, KISH és NIPPUR-ba tolódik el, itt szöknek az ég felé az új hatalmas 2-3 terraszos Zigguratok, majd a Sumir-¬Kald reneszánsz idején UJ-BABYLON-ban Nabukodonozor idejében már 7 lépcsőzettel kápráztatja el a hivők seregét, de előlük a vallási ceremoniát végzők már hatalmas falakkal zárkóznak el."^[21]
A továbbiakban a Káld hagyomány erre az eseményre így emlékezik vissza: "Miután Belus, Jupiter fia meghalt, Nimrud népével a Sineár mezejére jött, ahol egy várost kijelölt magának és fölötte nagy tornyot épített a víztől való megmenekülésének 131. esztendejében, és uralkodott 56 évig, és a toronyt felépítette a hegy magasságáig és nagyságáig."^[22]

A fent idézett legendatöredék a Bibliából jól ismert idevonatkozó sorokat egészíti ki, s amint látjuk, az események súlypontja itt már Ethiopia-Kus földjéről, a Sineár mezejére, Nimrud királyságának a színhelyére helyeződik át, oda, ahol a Titánok Nimrud vezetése alatt "Jupiter és az istenek ellen" fellázadtak.

A Mezopotámiában letelepedett első Káld dinasztia ez időtájt megegyezik az első iráni dinasztiával és Cory véleménye szerint mindkettő Nimruddal veszi kezdetét.^[23]

J. Bryant, aki jól ismerte a kusita mitológiát, a Beroszus féle királylistán szereplő királyok uralkodási sorrendjével nem értett egyet, és bizonyos okoknál fogva Nimrudot nem azonosítja Evechussal, hanem attól a harmadik helyre teszi. Szerinte, ha a Káld dinasztiát kusiták alapították, akkor Babilon első királyának neve Nóé fiával, Kámmal kellene hogy kezdődjön. Az ő elképzelése szerint: így Kaldea első három uralkodójának Khamasbelus, Evechus és Porusnak kellett lenni, tehát Kámmal, Kussal és végül Nimruddal kellene megegyezni.

Az első meglátásra ez az elgondolás jónak tűnik, de hogy ezt az egyeztetést elérjük, a berószusi listán szereplő királyok uralkodási sorrendjét elébb fel kell cserélni, és - az eredeti sorrendtől eltérően - a sorrendet, Evechus helyett a második királlyal, Khamasbelussal kell kezdeni, ezután jönne csak Evechus, mig végül pedig Porus következne.

Igen ám, de ehhez még azt kell feltételezni, hogy Beroszus, aki az egész életét teljesen a Káldeus papi tudományoknak szentelte, egyszerűen tévedett, amikor a Káld királyok uralkodási sorrendjét feljegyezte.

Persze mindez egy kissé hihetetlennek tűnik, azért mi maradjunk meg inkább abban a hiedelemben, hogy ő nem hibázott. Mert ahogyan az ószövetség írója, az első Káld uralkodót Nimrudnak hivja, akkor azt teszi Beroszus is, mikor a királylistáján az első helyen szereplő uralkodót Evechusnak nevezi.

Most kérdezhetné valaki, hogy akkor miért nem talál¬juk Nimrud nevét a neki megfelelő helyen, a lista elején? Vagy éppen ott van az, csak az első látásra nem ismerhető fel? Ennek a kérdésnek a megoldása, az elhangzottak alapján csakis úgy válik lehetségessé, ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy Evechusnak és Nimrudnak valamikor egy és azonos személynek kellett lennie.

Erre a kérdésre L. Ginzburg, a "Héber legendák" c. munkájában adja meg a választ, ahol ő, Philo adatára támasz¬kodva, minden nehézség nélkül elfogadja, hogy Kus (Evechus) azonos Nimruddal. De nézzük meg, hogy mit is mond Philo a "Questiones" (Kérdések) című munkájában a Nimrud név¬re vonatkozólag; "nomen interpretatus Aethiop." Tehát neve Ethiópnak (Khusnak Evechusnak) értelmezhető.

És valóban a görög vallás-misztérium irodalomban, a BA-KUST, (Dioniszuszt) magasztaló kultikus feliratok között, - a tűztől, fénytől, naptól született jelzők mellett, - még ott látni a Nebridostor, Nebrodes vagyis a foltos (párducot) jelölő díszítőjelzőt is.^[24]

Így Syncellusnak van tehát igaza, amikor Káldea első királyát Evechust, Bacchust, magával a föld első urával, a bibliai "nagy vadásszal" Nimruddal azonosítja, így:

DYNASTY OF CHALDAEAN KINGS.
"The Chaldaeans were the first that assumed the title of Kings.
Of these the first was Evechus who is known to us by the name of Nebrőd (Nimrud) he reigned at Babylon 6 years and one-third.
2. Chomasbelus ...7½ years. From the foundation 13 years.
3. Porus ....35 years." ^[25]

Nimrudot-Evechust ezek szerint egy Komasbelus nevű uralkodó követte a trónon, kinek nevét még eddig nem sikerült felismerni. Lehetséges, hogy itt arról a bizonyos Bel-ről vagy Belusról esik szó, akit Babilonban megistenítettek. Ugyanis Syncellus elnevezéseit akkád-babilóni örökségnek vehetjük, hiszen csak a Kr.e. 2. évezred közepe táján olvassák a babilóniak a KA-DINGIR-RA-KI jelentésű "sumir" ékiratos szöveget BAB-IL-LA-NI-nak, ahol "IL" azonosítva van BÉL-el.

A királylista harmadik tagját, Porust, ezek után már sokkal könnyebb dolog lesz felismerni, mivel a legendákon kívül már a történelmi hagyományok is megemlékeznek róla: "Bacchus, kinek apja volt Oceanus, kinek húgától Árkiától született Poroneus, aki a föld első királya lőn, és a föld (népe) akkor egy nyelvet beszélt és Jupiter uralkodott felettük."^[26]

Így tehát valóban volt egy Poroneus (Porus) nevű király, aki egyenesen Káldea első urától Iachustól (Bachustól) származott, s kinek uralkodása már a történelmi idők kezdeti szakaszára helyezhető. Maga Baldwin például, nem mást, mint Káldea egyik legősibb uralkodóját, Uruk-ot ismeri fel benne, aki mint ismeretes, hogy templomi feliratain Ur város alapítójának hívta magát.

Ezzel az uralkodóval kapcsolatban egy igen figyelemre méltó adatot közöl még Abul-al-Faradzs, arab történész, "A dinasztiák története" című művében, ahol egy ősi arab-kusita hagyomány alapján Porus-Ur, Cham-Ur nevét már magával Nimruddal hozza kapcsolatba. "Nimrud után" írja, "elsőnek a háromszemű és kétszarvú Samirus következett (a trónon)."^[27] Lehetséges ezért, hogy Sineár vagy Samara földjén élő népek, ettől a mitikus királytól - Nimrud leszármazottjától - Samirustól származtak, sőt egyidejűleg róla is lettek elnevezve.

De Abideus is egyet ért ezzel. Ugyanis szerinte a tornyot (Babilont) valóban óriások, a Titánok népe alkotta, akiket a hagyomány "Samarimnak" hívott, és rajta kívül, más is úgy véli, hogy úgy az egyiptomiak mint a babilóniak, ehhez a Samarim néphez tartoztak.^[28] Ám idézhetjük még itt Theopompus szavait is miszerint: "Hajdan az a hír járta, hogy a torony építőit Samaramának s azt az országot ahol felépült, a nép nyelvin Samarimnak nevezték."^[29] Ez a hely a későbbi "samar" nép ősi hazájával és a bibliai Sineár földjével, Káldeával volt azonos, melynek lakóit egykoron Merópoknak (Su-meropoknak) hivták, mert mint mondani szokás: "a nyelvük megzavarodott."^[30]

Azonban ne feledjük, hogy a Samirus, Samarim és a Samur szavak, a hangváltozás szabályai szerint gyakran Chamar változatban is előfordulnak. Hapedig elfogadjuk H. Rawlinson véleményét – miszerint "Sin (Magur)...his Babylonian name was Hurki or Ur ...Hur, the city of moon god Sin also called Kamarini, also the eldest son of Bel¬Nimrud." Vagyis: Szin (Magur) kinek babilóni neve Hurki vagy Ur volt... Hurt, Szin holdisten városát Kamarinának, sőt ezen kívül Bel-Nimrud legidősebb fiának is hívták, - akkor oda jutunk, ahova Beroszus, mert ő az, aki Urt Porus néven említi, és ismeretes, hogy a róla elnevezett „Chamarina, Uria and Chaldea were synonym terms." Tehát Kamarina (Samarina), Uria és Káldea neve azonos értelmű.^[31]

G. Rawlinson állítása szerint a mezopotámiai hagyományok Amon-kos fiának, a párducfejű turulmadár képével szimbólizált bibliai Nimrudnak két királyi utódot tulajdonítanak. A káld-babilóni istenpantheon ős-szentháromságának első tagja Bel-Nimrud volt, fiai pedig Sin-Magur (Ur), és az Asszir nemzetős: Ninip (Ninus). A hagyomány a bibliai Hur (Ur) város megalapítóját, Magurt tartja az öregebbiknek, aki a korabeli feliratokon nem egyszer Nimrud néven szerepel, s akit halála után az utókor Nir-ur-gula, (Nergal) vagy szárnyas - oroszlánember képében Orion-Arian néven apotheizált. Kutha városából az asszirok által Palesztiniában kitelepitett samaritánusok is Nergált tisztelték: Valószínű az is, hogy Káldea (kal-du=nagy fiú) is tőle nyerte a nevét. A másik fiút hol Ninip-nek, hol Turának, kisebbik fiúnak nevezték. Kétségtelen, hogy ő volt Ninive megalapítója. Jelképe a közismert asszír szárnyasbika volt, s kezdetben Asszíriát róla Aturának, Assur hazájának, "Nimrud földjének" nevezték. Ezzel szemben Sumerföld J. Oppert véleménye szerint Káldea mellett egyben az "árják országa" nevet is viselte.

Mindezeket egészítsük még ki Prof. Badiny legújabb kutatásainak eredményeivel, ismét kiinduló pontnak véve¬ a Samirus és Samarim szavakat, melyek alatt a régiek, mint láttuk, egy Nimrud utódot és egy róla elnevezett országot, népet értettek.

Ma már ezzel kapcsolatban szerencsésebb helyzetben vagyunk, mert a fent említett nép nevét a sivatag homokja alól kiásott ékírásos agyagtáblákon is megtalálták, és a szaktudomány elolvasta, megfejtette őket. Nézzük meg ezért, hogy ha a modern kutatók nyomait követjük ezzel az ősi nép-névvel kapcsolatban, milyen eredményhez jutunk.

Volt szó arról hogy a fent idézett Samirus és Samarim nevet a régiek valóban a szumirokra értették. Igen ám, de annak idején ezt a nevet nem szumir, hanem Akkád fonetikával sumuarnak vagy (a Sjöberg olvasása szerint) sumerinek ejthették ki. Viszont mondani se kell, hogy ennek a megfelelője szumirul másként hangzik, mivel az Akkád "Su" szótag a szumirban "Ku" vagy "Hun" értékkel is olvasható. Így tehát ha a Su-mu-ar, vagy Su-meri akkad fonetikával kiejtett nevet a helyes szumir fonetikával behelyettesitjuk, akkor "Ku-mah-gar"-nak hangzó és szumirul értelmezhető kifejezést kapunk, melynek jelentése ismét megegyezik a Mezopotámiában élő ősnépnek, a Kaldeusoknak a nevével.

Végül, mindezeket összefoglalva elmondhatjuk, hogy a Samur, vagy Chamar név alatt a régiek voltaképpen egy és ugyanazon fogalmat; "Ku-mah-gar"iát; Hatalmas-tudós-nemzetséget, Káldeát, Nimrud öregebbik fiának, Sin-Magurnak az országát értették.

Egyeseknek már régen feltűnt, hogy a káldeus név a mágus szóval már ősidőktől fogva valahogyan összefüggött. KAL MAH =nagy, hatalmas. Hajdan a káldokat (KAL-okat) papi nemzetségnek, látóknak, táltosoknak, csillagjósoknak, tűzimádóknak nevezték. A mah-ok (mágusok) Philo szerint; a természet titkait fürkészték, és a teremtő jóságán való elmélkedéssel töltötték életüket. Ezen kívül az okkult tudo¬mányokban való jártasságuknál fogva foglalkoztak a nép és az istenek közötti közbenjárással, sőt a királyok tanításával, és tanáccsal való ellátásukkal is.

A mágus vallás jellegét a csillagismereten alapuló kozmológikus istenszemlélet jellemzi. Hitszemléletének központ¬jában, az ősi kusita hagyománynak megfelelően, az életadó isteni erőt szimbolizáló égitest: a Nap állott. Van olyan elmélet, hogy tulajdonképpen mindez a holdkultuszból ered. A hold két különböző állását: a növekvő és a fogyó fázisát alapul véve, ez így együtt jelentette az égitest egyetemes him- és nőnemű aspektusát. De ez a kettő aztán elvált egymástól és idővel matriárchális, illetve patriárkális hitszemléletet képviselő vallássá fejlődött.

A Hold nőnemű aspektusa ezek szerint későbbi eredetű, s valószínű, hogy kései változata a patriárkiális hitszemlélettel szemben a matriárchális hitszemlélet alárendeltségét hangsúlyozta. Mert aztán a naptisztelő kusiták hitszemléletében a Hold csupán másodrangú szerephez jutott viszont azokban a valláskulturákban, amelyben a Holdtisztelet uralkodott, továbbra is megtartotta patriárkális jellegét.

A Naptiszteletet Mezopotámiában, a Holdtisztelet mellett az egyik legnépszerűbb vallásformák között találjuk. A Napimádásban kell keresni nemcsak a régiek misztikus val-lásainak főbb tételeit, hanem a később belőlük kifejlődött modern theológiai dogmák egyik-másikának az eredetét is. A természet éltető ereje, megújulása, növekedése a Nap vi¬lágától és a belőle kiáramló sugárzástól függ. A Napot, a csil¬lagismereten alapuló mágusvallás teológiája, jellegére nézve pozitív, tüzes, férfias, szétárasztó természetűnek tartotta.

A mágus hit szerint a Nap volt a legnagyobb és leg¬jóságosabb természeti erő forrása, az istenség legősibb szimbóluma amit az okkult tudományok három megjelenési formájának: vagyis a felkelő, a delelő és a lenyugvó nap-kép alapján, egy alapjára állított egyenlőszárú háromszöggel, a szent-háromság ősi jelképével ábrázoltak.

A mágushitű vallásszemléletben a Napnak (= EN-LIL) bármiféle neve a tűzre, fényre, világosságra, magára az isteni fogalom lényegére utalt. Ennél fogva jelképesen az isteni ideál végét, a mindenható igazságszolgáltatót, a jóságos atyai gondviselőt, szimbolikusan a Nap képviselte. A szittya népek körében a felkelő Nap köszöntése mindenkinek, mindenkor, mindennapos kötelessége volt. Az emberek fogadalomtételük alkalmával, olykor a Napra is esküdtek, mert ősi hitűk szerint igaznak, a mindenség teremtőjének tartották. Ez az eskü az Elő Isten földi jelképe, az égő tűz előtt volt a legigazibb. Adatok vannak rá, hogy hajdan ünnepélyes intézkedést csak tűz előtt lehetett tenni.^[32]

Az antik világ ember-ideálját, a kusita nép apotheizált nagyjait jelképesen mindig a "Sol-invictus", a legyőzhetetlen Nap jegyében ábrázolták. Az első "Nap-isten", vagy is más-szóval az első apotheizált nemzetős, akiről már a történelmi adatok is beszélnek, a szumir mitológiai hősnek Gilgames¬nek (Izdubárnak) az őse: az özönvíz korabeli Ut-napistim (UT-napisten) lehetett. Nevének helyes olvasása körül még megoszlik a tudományos szakvélemény, mert vannak akik Ut¬napistim vagy, Pir-napistim helyett Atra-Khasist, Khasistrát, vagy Xiszustrát olvasnak. Ezek az olvasatok mind az ékiratos szövegek ismerete nélkül keletkeztek és éppen azért, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, kérdést intéztem prof. Badiny¬hoz ebben az ügyben... és válaszát az alábbiakban közlöm: ^[33]

«A vízözön legendáját minden ősnépnél megtaláljuk és tőlük vették át a később keletkezett kultúrák népei is, így a görögök is és a héberek is. Az írott emlékkel, rendelkező legendák között legidősebb jelenleg a sumirul írt özönvíz történet, amit lemásoltak saját nyelvük szerint a babilóni akkádok is és besorolták - több eredetileg sumirul írt - azon történelmi események közé, melyet ma GILGAMES ÉPOSZ néven ismerünk. Ez az éposz akkád nyelven van írva, a sumíroktól átvett ékírással és itt a vízözön bárkását UT-NAPISTIM néven ismerik, aholis UT (a sumír UD) je¬lentése: "idő" és NAPISTIM, vagy NAPISTU (a sumír ZI) jelentése "élet". Az akkádul írt vízözön-legenda bárkásának neve - magyarul: örök élet. (Megtalálható ez a név a Gilga¬mes Éposz XI. tábláján, melyet Thompson fejtett meg és igen jól közöl P. Anton Deimel: TEXTUS ACCADICI (Róma, 1936. 53. oldalon) c. munka.

Ha már a "Gilgames Époszt" is említjük, frissítsük fel emlékezetünkben azt az adatot, hogy ez a semita-akkád nyelvű nyelvemlék egy "Sin-le-ke-Unini" nevű és az i e.-i 12. században élt babilóni költő munkája, aki ügyesen beiktatta nagy művébe az akkor még igen jól ismert sumir táblák idevonatkozó tartalmát. A "Gilgames Éposz" ékiratos táblái: Assurbanipal (Kr.e. 669-630), ninivei agyagtábla- könyvtárából kerültek napvilágra.

Igen érdekes azonban UT-NAPISTEN nevének kutatásában az a tény, hogy ez az akkád név és annak jelentése csak a fele a sumirul írt vízözöntörténetben szerepelő bárkás nevének és a sumirul írt ékjelek sorrendjét is megváltoztatta ¬az akkád szöveg. Ugyanis - a sumir bárkás neve "négy" ékjellel van írva és nem kettővel, mint az akkádé. A sumír név a következő:

Arno POEBEL olvasata szerint: ZI – U4 - GID - DU.
George SMITH 1875-ben így olvasta: HA - SI - SAD - RA.
S. Noah KRAMER pedig ZI - UD - SUD - RA néven közli minden idevonatkozó munkájában.

Ha az eredeti ékirat töredékeket, amelyek az University Museum of Pennsylvania, Babylonian Section 10562. szám alatt találhatók és amelyek megfejtését már 1914-ben elvégezte Arno Poebel (Historical Texts. Vol. IV. No. 1. Publications of the Babylonian Section University of Pennsylvania) újra megvizsgáljuk és a sumír bárkás nevének ékjeleit megkeressük a ma használatos és legjobban elfogadott ékjel-gyűjteményben (René LABAT: Manuel d'Épigraphie Acca¬dienne, Libr. Orientaliste Paul Geuthner, Paris 1-5 éditions) - a következő eredményre jutunk:

1. ékjel: ZI (L.84.) .................. jelentése "élet".
2. ékjel: UD (L.381.) .............. jelentése "idő"
3. ékjel LÍL2 (L.313................ jelentése "lehelet, lélek" és a
4. ékjel: DU (L.206.) .............. jelentése "jön, ered"

A sumír bárkás helyes neve tehát: ZI - UD - LIL - DU - vagyis magyar értelemmel: "LÉLEKTŐL SZÜLETETT ÖRÖK ÉLET."
A semita akkádok ebből a névből - amikor átmásolták saját nyelvükre az eredeti sumír legendát - elhagyták a "lélektől született" jelentés két ékjelét és csak az első kettőt vették át. Azt is megfordították és ZI ékjelét ők NA¬PISTU-nak, vagy NAPISTIM-nek ejtik.

Így lett ZI-UD-LIL-DU... UT-NAPISTIM.

Kérem az olvasót, hogy elmélkedjen. Gondolkodjon azon a lélektani és teológiai különbségen, amit talál az "örök" élet és a "lélektől született örök élet" fogalmak tartalmi értékében. Itt kezdődik az a semita felfogás, mely napjainkig kizárja az életből a "lelkiséget".»

A kus szó jelentése görögül ethiópot, tüzes, napégette barnabőrű embert jelölt. Kezdetben u. i. a tűz vagy fény jelképe, az isteni fogalmon kívül, még egyben a megistenített nemzet ős emberfeletti állapotának az elvont formáját is jelentette. Ezért jelölték az utóbbit az isteni ideálra alkalmazott tűz fogalmát kifejező díszítő névjelzővel, vagy ennek megfelelt totem-szimbólummal. "Aur, Our, Or=light and fire, this title was given to Cush, who they styled Cushorus." Vagyis; Aur, Our, Or=fényt, világosságot jelöl, ezt a nevet adták Khusnak azok, akik Khusorusnak nevezték őtet.^[34] De ilyen volt továbbá a "puripai" és a "poroneus" vagy is a "Tűz fia" vagy "Tűztől született" elnevezés is, amit a misztériumokban ugyancsak Amon fiára: Dioniszusz¬ra, Bacchusra, Khusra alkalmaztak.

Ám a pir, pur, szó nemcsak káldeában jelentett tűzet, fényt vagy lángot, hanem csodálatos módon annak a mi édes anyanyelvünkben is nyomára akadunk. Igazolják ezt például a tűzzel kapcsolatos barna, parázs pernye, pergel, pirul, pirók, piros, pirkan szavaink, melyek éppen a szumir pir, bir, Babbar szóval, vagyis fényt, pirkanást, Napot, tűzet jelölő szótövekkel vágnak egybe.

De egyben ugyancsak erről a közös tőről szakadtak az óperzsa Hor=Nap, sőt az ari, hari, hurri khwari, napot, tűzet jelölő szavak is. Sőt ezen kívül megtalálni még a tűz fogalmát az indiai Radzsput Hun népek "Hara"=Hadur istenének nevében, és az ősmagyar Harka vagy Horka, nagyságot, méltóságot kifejező címjelzőben is.

Egyiptomban például Osziriszt, Khus nevével együtt rokonértelemben használták, vagy ahogy Plutarcus mondja: Khusnak (Bachusnak) az égi formáját Oszirisz, a Nap kép-viselte. Hogy Oszirisz nevében Khusét kell felismerni, azon Bryant sem kételkedett. De mi is oda jutunk, hogy ha Oszirisz eredeti nevéből, Ausarból indulunk ki. Ugyan csak innen származott az Asszir Napisten Assurnak a neve, vagy a per¬zsák által szárnyas napkoronggal ábrázolt Asura, vagy Ahu¬ramazda. Sőt a híres tűztisztelő vallásalapító Zarathustra, Zarduszt neve is az Ausar, Sar, (SR=Nap) nevéből ered, de érthető is hiszen a klasszikus történelem, magát Khust - Nimrudot azonosította Zarathusztrával.^[35] Követőit pedig a ma már egy rég elfelejtett néven egykoron Nazaroknak, Naharimnak, Káldeusoknak nevezték.^[36]

A kusita mitológia szerint, Oszirisz (Ausar=látó) volt a "világ bírája", aki napszemével nézett le a világra, s ki mindent látott és mindenkit megítélt. Ezért a jóslás, jövendőmondás, a látás, vagy "oltárra-nézés" mindenütt a papi hivatással, Oszirisz vagyis a Nap tiszteletével függött össze.

Nálunk a Karacsay Kódex egy olyan napimát őriz, "tál¬tos imádság istenrül" címen, amit hajdan Kádár táltos imádságának ismertek. Elvitathatatlan, hogy ez is a Nimrud-hagyományunk naptisztelő liturgiájának egyik elfeledt emlékét őrzi:

Te vagy mindennek ős életfája,
Te izzó tűz örök forrata,
Kibűl erőd mendet alkota.

Róheim Géza ennek ellénere "A Magyar néphit és nép¬szokások" cimü munkájában még azt állította, hogy "a Napnak nincs külön folklórja." Hogy ez akkor is és most is mennyire téves felfogás volt, azt az bizonyítja, hogy ősi párduc-hagyományunk alapköve, a Naptiszteletet, még mindig él és virul a moldvai és a bukovinai csángók körében.

Csodálatra méltó, hogy ebből az őshitből mennyi található még, távolszakadt testvéreink lelkületében, de leginkább az, hogy a napról való hiedelmük, több mint 5000 év távlatából, még napjainkban is változatlanul fennmaradt.

A Nap, a csángók szavaival élve: "erő, lélek, jóság, teremtő, akarat, s mindent látó szem, s ez így együtt nem más, mint az isteni tulajdonságoknak a Napban való összegeződése és megszemélyesítése."^[37] A legcsodálatosabb azonban az, hogy ezzel az ősi hitformával; Koppányszántón, Décsen, Cigándon, Magyardécsen, Hajdusámsonon, Bakonysárkányon és Merán még ma is találkozunk.

Az ősemlékezetben a Nap az embernek, és minden földi életnek az édesapja volt. Költői nyelven megszemélyesítve: Napkirálynak, Napistennek, Napfejedelemnek, Aranyfejedelemnek és Aranyistennek tisztelték. De a legérdekesebb az hogy egyesek szerint: mint "ős vallásunk főistenét... Ukko néven is nevezték."^[38]

Vámbéri Ármin állítja, hogy az ujguroknál és a csagatájoknál az Istent tényleg Ogánnak hívták. Elképzelhető ezért, hogy az Ogan, Ukkó név alatt valamikor őseink is magát a Napistent ismerték. Sőt annál is inkább, valószínű mivel az Ukkó, régi nyelvünkben gyakran az Istenre alkal¬mazott, ügy, ugy=szem, agg=öreg és az uk, ük-ősapa fogalmát hordozza magában. De az ük, nem csak nagyszülőt jelent, hanem minden távoli - jórészt már égi-ügü elődöt is. Ezért inkább helyesen ebben a névben a szkiták ősapjának, és apotheizált patriárkájának, Kusnak a nevét kell keresnünk. J. Bryant ugyanis arról értesít bennünket, hogy "uk" vagy "ouk" babilóni szó, és egyben urat, herceget, nemes kivált¬ságos személyt jelölt: "Uxxous or the Greek Oxxousos that is the Great-Khus or Lord Cusean." Vagy is: Ukkous vagy Okkusos, Nagy-Khust vagy Khus-urat jelentett.^[39]

A Nap égi pályájának körüljárása során, a földi totemállat tulajdonságaival együtt az állatövben szimbólikusan mindig egy-egy állat égi képét képviselte. Így magára vette például a "kos" jegyében a kosnak, a "leo" jegyében az oroszlánnak a szimbólikus képét, és égi földi tulajdonságait. Ezért érdemes lesz, megvizsgálni azokat az ősi totem-szimbólumokat, amelyeket hajdan az isteni eszme megjelölésére a tűzzel, Nappal rokonértelemben használtak.

Első helyre kívánkozik itt a kos (szarvas) jelképe. Egyes szaktudósok úgy vélik, hogy a kos, (őzgida) szarvasünő-totem elterjedése, amely még a legősibb Ethióp, Amon-Zeus őskul-tusszal volt kapcsolatban - a Bacchus-Nimrud párduckultuszt megelőzte. Mind ez abból következtethető, hogy az őz¬gida foltos bőrének a misztériumokban történt szimbólikus használata, a párduc-kacagány jelképes használatánál sokkal ősibb eredetűnek tűnik. Például ismeretes, hogy a Nebris, Nebride szavak, mellyel a görögök kezdetben az őzgida foltos bőrét jelölték, később a Nebrodes és Nebros (=párducbőr) szavakat helyettesítette, s ezzel együtt természetesen annak a "karizmatikus újjászületéssel" kapcsolatos jelentősége is, szimbolikusan, végleg a párduc-kacagánnyal azonosult.

Olyan esettel is találkozunk, amikor a néphagyomány a régit és az újat, vagyis a két totemállat képét egyesíti. Így, például "Az Ezeregy éjszaka meséi között van egy történet, amely egy fiatal kínai királyról szól, aki vadászat közben fehér szarvasünőre bukkan, és ennek az állatnak a testét (mint a párducét) kék és fekete foltok borították."^[40]

Valamikor a kos/szarvasünő követése, vagy űzése, a kusoknál az ős Amon-kultusszal függött-össze. (u . i. Amon égi jele a kos csillagkép, a mul-Lu-Hunga, a Hun ember csil¬laga volt) innen származhatott aztán "a szarvasünő az agancsos vezető állat a népvándorláskori keleti népek eredet¬mondáinak főalakja."^[41] Ugyanakkor a szarvas nevét kifejező szavak, egyes turáni-kusita származású népek nyelvén, ugyancsak a Nap, s a tűz fogalmát jelölő kifejezésekhez vezet¬hetők vissza.

Így például L. P. Potatov "A Bolgár népnév magyarázat¬lehetőségének adattára" cimü munkájában, a szarvas név külömböző változatainak a következő lehetőségeit ismerteti; a Jakut szarvas=bur, bura, a szajotoknál a jávorszsarvas= rur-a, rur-u, a karagaszoknál pur, ozmániban pedig bu-gur. Persze mindezt ő a Bulgár névvel hozza kapcsolatba, míg számunkra inkább nagyobb feltűnést kelt az a gondolat, hogy a fenti szavak azonosak az ős-kusita nyelvben található isteni¬tűzet fényt kifejező; pir pur, bur, bar etc. szógyökökkel.

Valamikor kezdetben tehát, ágasobogas szarvaival, ugyan¬úgy mint a bárány, a szarvas is az "isten-fiút", a felkelő napot jelölte. Néphagyományunkban a szarvas és a fiú azonosságát bizonyítja a dozmáti regősének "csodafiú-szarvas" kifejezése. Tudvalévő hogy a középkorban Jézust szarvas képében is ábrázolták, mert ő volt a Nap, a "Sol-invictus", amely a Bak, vagy másként szarvas képében születik ujjá a téli napfordulón. Ezért jár a regösének szerint a csodafiú-szarvas a halastó állására, máskor egy kis patakra, vagy is a Vízöntőbe.

A Leo=oroszlán és a tűz, Nap kapcsolata, abból a hiedelemből ered, hogy a Nap, az oroszlán jegyében tűz a legerősebben, s egyebek között azért kell annak az állatövi jegynek az oroszlán nevet adni. De itt nemcsak arról van szó, hogy a régiek az oroszlán képében látták a Napot, hanem arról is, hogy viszont az oroszlánnak is Nap-nevet adtak. A barca u. i. valamikor magyarul oroszlánt jelentett, (épp úgy mint a mándruc) és ez a bar, par szógyök egyezik a Babbar néven emlegetett szumir Nap-isten nevével is.

Ezzel kapcsolatban H. Rawlinson idéz egy régi forrást: miszerint az Asszír királyok, (akik mint ismeretes, hogy úgymint Hunor és Magor, Nimrudtól származtatták magukat) királyi felségcímük mellé gyakran felvették az ária nevet, ami tudvalélő, hogy oroszlánt jelentett.^[42] Persze ez is szumir hagyaték, mert az "ur" szó náluk, az oroszlán csillagképet, "Ur-gulát" jelölte.

De most álljunk meg itt egy pillanatra, mert következetésen ez az esztergomi várkápolna falára festett 14. oroszlán képét juttatja az emlékezetünkbe, - amely Ea-nak, a szumir tudás-isten ékjeléivel díszítve - az Árpádkorban, hasonlóan a királyi ház, égből földreszállott háromszoros hatalmát szimbolizálta. Vagyis az uralkodó ház tagjai nálunk is - úgy mint Mezopotámiában – "oroszlánok", Árya utódok voltak. Egyben ez az ősi jelkép egykoron: "magába egyesítette a legfelsőbb három hivatást: a papi, hadvezéri és a legfőbb bírói hatalom és kötelesség gyakorlását" is.^[43]

Sajnos a "nyugatba helyezés" politikája után, ezt az őstudatot lassanként elfeledtük, és helyettünk - az oroszlános árya örökséget - most méltóbban más nemzetek viselik.

Nincs még egy nemzete a világnak, amely ősi szent hagyományát úgy elfecsérelte volna, mint azt a magyar tette. Persze volt miből, és volt is mit. A régit elcseréltük az újjal, az árja-oroszlánt, a Nap-kereszttel, vagyis azzal a misztikus jelképpel, melynek szimbólumát az "I.H.S."-et, - csak a halálos ágyán megtért - Nagy Konstantinus római császár, a pogány Maxentius ellen vívott csatában maga előtt hordott.

Bár eleinte ez a két Nap-szimbólum, békésen elfért egymás mellett. Mert mint ahogyan a régészek is bizonyítják, a honfoglaló "pogány" magyarok ilyen Nap-keresztet viseltek a tarsolylemezeiken. Nem csoda, hiszen a korabeli egyházatyák vallomása szerint, már akkor ők "Jézus-hitű" keresztyének voltak.^[44] De amellett, oroszlán hagyományukat még nem tagadták meg, mert tudatában voltak annak, hogy Nimrud unokák, szittya származású ősáryák, és mindenek felett, magyarok voltak.

A párduc (=nibru, nibru, nimr) Khusnak, Bacchus-Dioni¬szusznak Nimrudnak volt a totem szimbóluma. A misztikus irodalomban így többször találkozunk Kus nemzetfőre értelmezett a Nibu-khus Nib-subur a Khus-párduc, Subur-párduc díszítő névjelzővel. Sőt, Nimrud nevének egykori változatát: a Nip-rut, a Nib-urt vagy Nabardot - amit tévesen "lázadónak" fordítanak - a szöveghűség sérelme nélkül nyugodtan lehetne "fénylő-párducnak" vagy éppen a "Nap-párducának" is értelmezni.

A régiek álláspontja szerint, Nimrud történelmi személye azonos volt Bacchusal, vagy is Kaldea legelső uralkodójával Evechussal. Nevének lekopott változata még mindig tovább él az Ukhus, Uguz, Guz, Uz=Kun, Asena (=Türk) és az Ázsia nevekben. Ezeknél a közös tőről szakadt turáni-kusita népeknél mindenkor élt az ősi mágus hagyomány, mert Fettich Nándor szerint, művészetükben például a Nap-isten állatatributumát általában három variánssal, a griff, vadkan és párduccal fejtették ki. Ez például az Avar szíjvégek egész tömegében látható, ami hajdan a kagáni hatalom képviselőjének mágikus erőt biztosított.

Az Avarok párduchagyománya mellett szól még egy régi történet is, mikor a Bizáncba járt Avar követek "lépteit" például, egy korabeli szemtanú, és udvari költő-nyilván a vállukon viselt párducbőr-kacagány láttán, költői alegoriával a párducéhoz hasonlította.

De ne feledjük az ócsai avar-kori keresztyén templomban talált képet sem, amely Jézust, az "Isten-bárányát", ősi mágushitünk misztikus hiedelme szerint, mint Isten-párducát, Pantera-Deit ábrázolta a nép előtt.
Erről a nemrég felfedezett, ősi hiedelmet visszatükröző eredethagyományról számol be Fettich Nándor egyik levelében. Kutatásainak eredményéről a következőket írja:

"JAK ősi, románkori templomát megvizsgáltam mai szemmel.
Kerestem és megtaláltam számos nyomát annak, hogy mit vett át a nyugati kereszténység (az u. n. Kettlachi jellegű "kultúrán" keresztül) a "pogány" avar és ősmagyar világból.
Ócsán is megtaláltam ezt igen monumentális formában, amely az egész románkutatást új irányba fogja terelni, a helyi hagyományok felkutatására. Szédítő magasságba mentem fel és ott rajzoltam ennek a vázlatnak az eredetijét.

Itt az északi hajó - Szűz Máriáé. (nő-föld-halál-sötét¬ség a kereszténységben.)

A déli hajó Jézusé és így ennek egyik záróköve az AVARKÖRI PÁRDUC KÉPÉBEN MUTATJA JÉZUST A NÉPNEK.

A Párduc vörös színű (vörös a Nap színe), dereka vastag (mint Kettlachon is), mert Agnus Dei-nek vastag a dereka a gyapjútól.

A keresztes háttér sötét, feketés, mert a "bűnök színe" ez. Ő viszi el a világ bűneit (mint Pécsen is.)
A nép ezt jobban értette akkor - mint a tudósok MA."

E "pogány-párduc" Domonkosfán, Zalaháshágyon és egy Fehérvár-i ezüstcsészén visszahajlított lábával egy keresztet emel - mint Agnus Dei - de PÁRDUC FEJE és PÁRDUC FARKA van az "Isten Bárányának".
Fettich Nándor leveléből kitűnik még, hogy milyen tisztán látta felfedezésének őstörténelmi jelentőséget. Megállapítja ugyanis, hogy a "tüzes párduc, az ősi Dionysos állatattributuma, azonosult az Agnus Dei rávennai tipusával és így került rá a domonkosfal és zalaháshágyi románkori templom tympanonjára, és a székesfehérvári egyik főpapi sírlelet ezüst csészéjének közepére: hosszú, fölfelé csapott farkkal, hegyesfülű párducfejjel, hátrahajlított mellső lábbal, mely tartja a keresztet". ..

Ez a felfedezés igazolja, hogy őseinknek a Turul-monda mellett volt még egy másik hagyományuk is; a "Párduc¬hagyomány", amit az egyházi művészetben átvett az egykori keresztyén egyház is, és Jézus urunkat meglepő, sőt meghökkentő módon ősi pogány-párduc totemjelképpel "Pantera¬ Deinek", Isten párducának ábrázolta. Az egyház persze aligha volt tisztában azzal, hogy ennek a szimbólumnak eredeti jelentése igencsak "pogány"; és valójában népünk Káldeus-Kusita eredetére, illetve az ősapánknak tartott Nimrud származására akar rámutatni.

Hogy Jézus totemjelképe valóban a párduc volt, azt a héber hagyomány is bizonyítja, amikor őt "Nimrud (=pár¬duc) fiának" nevezi. De korunk közismert, és az okkult tudományokban igencsak jártas szakértője is kapcsolatot lát Bacchus és Jézus misztikus neve között, mikor a következőket írja: "The surname of Joseph's family was PANTHER,... Jesus name was Jesus ben Panther. The name of panther establishes a direct connection between Jesus and Bacchus, who was nursed by panthers and is sometimes depicted riding either on one of these animals or in a chariot drawn by them." Vagyis: Jézus családjának a neve PÁRDUC volt. Jézust, Párduc-fia Jézusnak nevezték. A Párduc név közvetlen kapcsolatot teremt Jézus és Bacchus között, akit párducok neveltek fel, és olykor úgy is ábrázoltak, hogy egy ilyen állaton lovagol, vagy általuk vont kocsin ül.^[45]
Persze tudatában volt ennek Fettich Nándor is. Szerinte a párduc hagyománnyal kapcsolatos avar bronzművességben található emberi alakok legtöbbje, a helenisztikus Dioniszusz, Herkules kultuszában közhellyé vált képekben kerül az avarsághoz. De valószínű, hogy inkább László Gyulának van igaza, mert az ő véleménye szerint: "a görög pantheon nem egy kiemelkedő alakja északról került Hellasz földjére, s Apollon papjai között belső ázsiai (talán Avar) varázslót - mágust - is találunk."^[46] Sőt még a Herakles mondában ránk maradt szkita eredetmonda sem görög találmány, mert annak létezése már kusita=szkita eredetű, ugyanis "a hunoknál, bolgároknál és magyaroknál... kimutathatóan megvolt."^[47]

De itt a görög Herkules helyett mi inkább arra a bizonyos sumir Herkulesre (Ur-gulára) gondolunk, akit S. H. Langdon Kus fiától, Nimródtól gondosan elválaszt, s akinek személyében egyesek inkább Nimrud öregebbik fiát: Sin-Magurt, Nir-ur-gulát, Kutha város apotheizált főistenét, a samaritánusok oroszlánemberét, Nergált vélik felismerni. A mezopotámiai hagyományok tanúsága szerint őt nevezték Orionnak, amely név, mint láttuk, a híres arab történész: Masszud szerint valamikor árját, vagyis oroszlánt jelentett. Ugyanezt, a Herkulest, a scythák ősapját a föníciaiak és az Égei-tenger¬partok őslakói: a pelazgok hajdan Makar vagy Magar néven is tisztelték. Ebben a névben Magyar Adorján "a mi ősmondánk Magorját" nemzetünk (névadó) ősatyját ismeri fel.

Bonfini, udvari történész például elbeszéli, hogy Mátyás király, Herkulesnek - mint a nemzet atyjának - szobrot emeltetett Budán. Persze míg az olasz mester, nemzetünk ősében a görög mitológiából jólismert szkíták ősapját, Herkulest látta, addig ezzel szemben mindenki jól tudta, hogy itt nem másról, hanem a nagy kusita-hun fejedelemről, Atilla ősapjáról, Nimrudról esett szó.

Tehát az ősszkita nemzettudatban gyökerező, és a Szkíta Kus, Hun, Avar ősiségek közös örökségéből származó eredet¬hagyomány, egyben a magyar ősmitosznak is az alapkövét képezi. Hiszen a Hunor és Magyar monda - akárcsak a turúl¬monda - totemmonda, és "a totem hit szerint u. i. egy-egy nemzetség őseinek állatalakban való karizmatikus megjelenése.^[48]

A nemzetőst jelképező totemállatszimbólumról tudni kell, hogy a régiek hite szerint, a totemős szelleme külön életet élt (a totemállat) maradványaiban, lenyúzott bőrében, körmeiben, fogaiban és csontjaiban,... Tehát az állat testének valamely darabja: koponyája,... karmai, bundája, szőre, tolla stb., ezek szerint - külső (exoterikus) formában-- a totemállatot, vagyis azon keresztül magát a totemőst ábrázolta.^[49]

A kusita hagyomány szerint; Hunor és Magyar apját, a bibliai nagy vadászt Nimrudot, mint láttuk, a párduc szimbólizálta. A párducbőr-kacagány tehát őseink szemében egyben a nimrudi származást, a Szabir-Hun-Avar¬Magyar testvériséget, mezopotámiai szumir Mah-gar örökséget és Nimrudnak jelenlétét is kifejezte.

Hajdan az ősmagyarok nyalka kacagánya is párducprémből készült. A fejedelem és a vezérek, akik karizmatikus származásuk jeléül hordták, a Nap-fiai, patesik, beavatottak, Nimrud-unokák voltak. (Maga a nagy fejedelem II. Rákoczi Ferenc [St. Germain] pedig a beavatottság sorozatának legmagasabb rendfokozatát, a tisztító Nap sugarait szimbolizáló aranygyapjas rendjelet viselte címerén.)

Az ősi magyar szójárásban a párduc nevét elsősorban a török qapyan méltóságnévből levezetett Koppány névben lehet felismerni. István király idejében élt egy Kaplony nemzetség, volt egy Kaplony helységnév, és egy Kaplony monostor is. Persze mondani se kell, hogy ez is a török qaplan=párduc szóból ered. Adat van rá, hogy 1213. és 1550 körül ezt a nevet, már Cuplon, Cupulon változatban írták.

Kérdezhetné valaki ezek után, hogy hová veszett el azóta "párduc" örökségünk tudata? Vagy talán el sem veszett, csak éppen mély álmát alussza a magyar nép lelkületében... ?

Legalábbis is erre gondolunk, amikor Györfi Istvánnak a Nagy-kunsági pásztorokról szóló leírását olvassuk: "A nyáj pásztorok nyalka, cifra, hetyke legények voltak", írja, a szilaj pásztorok ellenben sokkal egyszerűbben jártak... „Ingük borjúszájú volt,... Gatyájuk félig bő, szárközépen alul érő "tölgyfa gatya" volt, melynek szárát télen térden alul lábszíjjal bekötötték... Felső ruhájok a kacagány vagy hátibőr volt. Ugyanilyet viselt Árpád apánk is, csakhogy míg az övé párducbőrből készült, szilaj pásztoraink beérték farkasbőrrel, vagy a még egyszerűbb, de melegebb juhbőrrel. Ezt maguk kitömték és azon módon a nyakukba kanyarították. Némelyik kettőt is hordott a hátibőrből, egyiket elől, másikat hátul s a bőr lábait a vállán s a derekán összekötötte. Hosszú, zsírtól csepegő, több ágra befont hajat viseltek, fejök tetején pedig másfél arasznyi magas, csákóra vágott karimájú kun süveg ékeskedett... bizonyos, hogy az ősi magyar pogány hit az ő birodalmukban, az ő lelkükben élt legtovább." ^[50]

[13] Cory: Ancient Fragments. (London, 1876)
[14] Delitzsch, F. A New Commentary on Genesis, v. I. (Minneapolis, 1978)
[15] Baldwín, J. D.: Pre-historic Nations. (New York, 1871)
[16] Donnelly, I.: Atlantis... (New York, 1971)
[17] Delitzsch: Op. Cit.
[18] Diodorus Siculus: Historia. (London, 1814)
[19] Kephart, C.: Races of Mankind. (New York, 1960)
[20] A Dictionary of Christian Antiquities. (London, 1880)
[21] Luxender, F. Dr.: A szumir kultura keletkezése... Ősi Győkér. V. évf. 5. sz.
[22] Zajti F.: Magyar évezredek. (Budapest, 1943)
[23] Cory: Op. Cit.
[24] Griechische und Rőmische Mythologie. (Leipzig, 1897-1902)
[25] Cory: Op. Cit.,
[26] Bryant, J.: Analysis of Ancient Mythology. (London, 1807)
[27] Lenormant, F.: Chaldean Magic. (London, 1877)
[28] Bryant, J.: Op. Cit.
[29] Bryant, J.: Op. Cit.
[30] Bryant, J.: Op. Cit.
[31] Rawlinson, H.: History of Herodotus. (London, 1862)
[32] Smith, G.: The Chaldean Account of Genesis. (New York, 1876)
[33] Badiny, J. F.: Kaldeától Istergamíg. II. k. (Buenos Aires, 1971)
[34] Bryant, J.: Op. Cit..
[35] Bryant, J.: Op. Cit
[36] Rawlinson, H.: Op. Cit.
[37] Bosnyák, S.: A felkelő Nap köszöntése a csángó népcsoportoknál. ősi Gyökér, VII. évf. 2. sz.
[38] Magyar A.: A lelkiismeret aranytükre. (Schweíz, 1975)
[39] Bryant, J.: Op. Cit.
[40] Lász1ó Gy.: Régészeti tanulmányok. (Budapest, 1977)
[41] László Gy.: Op. Cit.
[42] Rawlinson, H.: Op. Cit.
[43] Badíny J. F.: Az Ister-Gami oroszlánok titkai. (Buenos Aires, 1979)
[44] Kunszabó F.: Töprengés egy ídült lépéstévesztésről. (Forrás, 1981 nov.)
[45] Hall, P. M.: The Secret Teachings of all Ages
[46] László Gy.: Op. Cit.
[47] László Gy.: Op. Cit
[48] Lukács G.: A medvecsillag mitosza. (Forrás, 1981 nov.)
[49] Forrás: Op. Cit.
[50] Györfi I.: Nagykunsági króníkák. (Budapest, 1955)

III. A SCYTHA-NIMRUD HAGYOMÁNY MEZOPOTÁMIAI TÖRTÉNETE →