„Műveltség csak letelepedett élet adta békés körülmények között lehetséges"
„Minden műveltségi termék saját eredete helyén marad fenn legtovább."
„Őseink tudását csak saját ismereteink határáig tudjuk felfogni."
Magyar Adorján

Kivételt áldott, magyar lelkű néprajz kutatóink képeztek, akik ismereteik alapján tisztában voltak azzal, hogy népünk Európa műveltségalapító ősnépe. Ezen felismerésre csak az a magyar tudós juthat, aki magyarságát magyar  lélekkel éli meg. Nem elég az, ha magyar családból születünk, s szép magyar nyelvünk valamely ma divatos válfaját beszéljük, de hiányzik gyermekkorunkból a magyar életélmény. Bármily hihetetlennek tűnik, az óvoda hiánya csonkítja történelmi ismereteinket, s egy életre elhatárol bennünket magyarságunktól, hacsak valami megrázó életélmény vissza nem lendít az elhagyni kényszerített útra. Kodály Zoltán int Visszatekintés című művében, hogy „a tősgyökeres családfa sem biztosít lélekcsere ellen”. Itt Kodály is a magyar lélek mindenek feletti teremtő erejéről beszél, melynek termése ősmagyar műveltségünk és nyelvünk, melyet Széchenyi István magyar életünk fenntartójának ismert fel. 

Nem elég népünk nyelvéről, hagyományairól olvasnunk, közöttük kell élnünk, hogy emberöltők sejtjeikben tárolt tudásának parányait megismerhessük, abban a környezetben, melyben mindezt megőrizhették, s ahol bennünk is új életre kelhetnek. Kodály Zoltán népdalgyűjtő útjai alkalmával népünk között járt, mégis csodálattal emlékezett meg egy, az erdélyi hegyekben eltöltött éjszakájáról, mikor életében először eszmélt arra, hogy a hegyek énekelnek. Le is kottázta a hegyek énekét, a Budapesti Gyermekkórus előadásában lemezre is vették később, Andor Ilona vezényletével. A világ összes szótára se tudná életre kelteni népünk lélekből jött beszédét, s segédkönyvekre támaszkodva soha nem nevezné gyermekét aranyomnak, tündéremnek, csillagomnak, világomnak, virágomnak, s nem fogná fel, hogy mindezek a szavak fénnyel kapcsolatosak. Soha nem fogalmazná meg a hétgyermekes leányát látogató édesanya mondatát, mely szerint a rózsa kivirágozhatna útján, annyit imádkozik hozzájuk menet. Nyelvünket a lélek örök rezdülései alkották, s ezt behelyettesíteni semmivel sem lehet.

Legősibb történelemkönyvünk: öröklött emlékezetünk.

Eredetünkről és őshazánkról addig nem alkothatunk képet, amíg ősszüleink és őshazánk ősregéinkben megőrzött emlékeit nem ismerjük. Iskoláinkban sajnos Diána és Herkules történeteit betéve kellett tudnunk, de arról, hogy ősanyánk, ősapánk ki volt, soha nem hallottunk semmit. Aeneas és Trója regéit szószerint idéztük, de ezek magyar őstörténeti kapcsolataira tanáraink nem tértek ki. Önismeretünk hiányát pótolni akarva Magyar Adorján népünk ősemlékeit hosszú életén át szakadatlanul kutatta. Gyűjtéseiben ezzel kapcsolatban ősi elindulásunk főbb állomásait tette ismertté, ennek pontos idejét is megállapíthatónak tartotta Csodaszarvas regénk csillagászati adati alapján. Munkáira támaszkodva Szőcs István Selyemsárhajó című műve is tárgyalta e kérdést.

Gyermekmeséinkről tudjuk, hogy nem mesék, őseink ide rejtették ősemlékeiket, hogy világ szennye, erőszaka ne érhesse el őket. Mesélőik viszont minden esetben figyelmeztetnek bennünket: „Nem mese ez gyermek” s „Aki nem hiszi, járjon utána”. A világteremtés történetét éppen olyan közvetlen emlékként tárják elénk, mint Csodaszarvasunk teremtő dalát, ősanyánk: Tündér Szép Ilona, Magor és Hunor történetét, beavatási, királyválasztási és házasságkötési szertartások menetét, vagy éppen a Ninive-i királyasszony emlékét. Ezen ősemlékek közül a következőket említem meg őshaza kereső útamon:

1. Az Aranykor valóságát – a fény és örök nyár korát

2. Születésünk őshelyeként ismert Csallóköz szigeteit

3. Az első ember békés társadalmát

4. A Csallóköz szigeteinek születését, melyel a magyarság születése esik egybe, s földtani időmeghatározó szerepe van.

5. A Csodaszarvas elindulási idejének csillagászati időmeghatározó szerepét, az égi Csallóköz  Tóállás csillagképétől számítva[1].

A későbbiek során látnunk kell, hogy a mai tudomány csak most kezdi utólérni és értékelni népünk ősemlékeinek valóságát. Ezen ősemlékek szerint őshazánk a Csallóköz szigete, az égi Fényesköz mása. E sziget homokja színarany, örök napsütés, fény és boldogság az itteni világ.

A tudományosságból száműzött ősi Aranykor a Tündérek korával van kapcsolatban, melynek emlékei nemcsak hazánkban, hanem világszerte megtalálhatók, egy valahai egységes műveltség közös emlékeként. Tudományos komolysággal megkíséreltem elkerülni a tündérek említését írásomban, mégsem tudtam teljesen kihagyni létüket, mivel őstörténelmünkkel oly szoros kapcsolatban vannak, hogy tudásunk szenvedne csorbát e tettel. Kérem ezért a kedves olvasó másfél-oldalnyi türelmét. Ugyanakkor javasolom a tündérek kilétének jövőbeli, előítélet mentes kutatását. Regéink szerint naprendszerünkön kívüli helyről érkeztek, szépek, békés, művelt társadalmat honosítottak meg itt a Kárpát-medencében, várakat építettek. Ipolyi Arnold  gyűjtötte össze ezen emlékeket, melyek nálunk sokkal határozottabb alakban jelennek meg, mint a világ más tájain. Nézzünk meg néhány ilyen őshonnal kapcsolatos tündér-emléket. Kitér Gaál gyűjtésére, mely szerint ez a boldog hon erdők, tavak közepette található, s a tündérvárhoz felleghid vezet. Hasonló felleghidon jár az ír néphagyomány agg tündérkirálya is. Ősi emlékű változóváraink ír azonosa az ugyancsak el-eltűnő úszó szigeten épült vár. Ezek az úszó várak ismét feltűnnek majd a Kárpátmedence földtani múltjának tárgyalásakor. A Változóvár, Illavár nevek igen ősi emlékek szinhelyei.

Francia őshagyomány szerint a hozzájuk menekülő trójaiak a tündérek nyelvén beszéltek,[2] tehát szerintük történelmi lények voltak. A Törökországban meglelt magyar őstörténet, a Tárihi Üngürüsz szerint két trójai menekülő, Páris és Firankó a Szikán hegy tetején építettek várat, ezzel magyar nyelvemléket hagyva maguk után. 

Magyar népdalaink szerint aranyhaju tündérek arany honában minden csupa fény, jóság és szépség. Csodálatos zene hangzik, kacag a hajnal, szól a szőlő, cseng a barack. A tündérek táncolnak, forognak, s ennek emléke fennmaradt Magyar Adorján említette Tündérek tánca, Fordulója csillagcsoport nevében is, mely a tündérek őshona a Hattyú csillagképben. Népünk emlékei  szerint Csodafiaszarvasunk is ezen csillagkép Tóállásának zsenge fűvén nevelkedve indult fényt hozó útjára, földünkre.

Ősanyánk, „Boldogasszonyunk Tündér Szép Ilona”[3] lakóhelyeként a Csallóközt jelöli meg hagyományunk. Ilona, mint neve is elárulja, az Élet Anyja, ősanyánk. E szép jelzőt napjainkban ruházták Szűz Máriára, kit csak hazánkban neveznek Szép Szűz Máriának ősanyánk példájára. Egyedi magyar Boldogasszony neve is valaha Tündér Szép Ilonával volt kapcsolatos, mely név megőrződött Boldogasszonyfalva nevében, „ahová felfutva az aranyat kérve kérik, tekenővel mérik” gyermekjátékaink hagyományőrző szavai szerint. (I:136) Ilona tündér neve őt az e földön túli elindulás emlékéhez köti: „Csallóköz, mielőtt még Csallóközzé lett, volt a boldog aranykert, melyben az aranyhajú tündérek laktak, jártak, keltek”, mondja Ipolyi. Ugyancsak ő idézi Karcsayt, ki a következőket mondja: „midőn Csallóköz tája még oly gyönyörű volt, hogy aranykertnek neveztetnék, sok tündér lakta akkoron; a nagy Duna szigetei voltak legkedvesebb mulató lakhelyeik, ott járt hajdanta um. Tündér Ilona is, mint hattyú úszkálva a Dunán. Vízi tündérpalotáikban mondhatatlan fény és gyönyörűség uralkodott, aranytól és gyémánttól ragyogott ott minden; vízi tartományaik messze terjedtek el onnét egész a tengerig.” Csallóköz-Püspök-i hagyományaink is emlékeznek egy olyan korra, amikor a Csallóköz még nem létezett, szép aranyhajú tündérlányok jártak. 

Karcsay, s Magyar Adorján szóelemzése szerint csalló szavunk fénnyel, hullám-mozgással kapcsolatos, s rokon sellő szavunkkal is, ki a hullámmozgás megszemélyesítője. Mindketten a Csallóköz nevét Fényesközként értelmezik. Hontban, Földémes és Palást között fennmaradt azon tündérekkel kapcsolatos emlék, mely szerint aranyéhes,  kapzsi emberek érkeztével költöztek el onnan. Menekülésük közben elhullatott arany hajszálaikból termett az első árvalányhaj. Magyar ember mindig többre értékeli azóta is az árvalányhajat az aranynál, s ez egyúttal legfőbb ismertető jele. A menekülő tündérek innen Erdélybe költöztek.

„De nálunk ezen felül még határozottabb néphagyományok is fenmaradtak, így tartá egy régi néphit kitünőleg Erdélyt a tündérek lakának” (Ipolyi 131. old.), még pedig Tündér Ilona Tündérországának egy részeként ismerték. Az erdélyi tündérvárak sorába tartozik az aranyi, kecskekői, firtosi, tartodi, torjai, tündérilonai, kolozsvári várak, s ezek egyúttal a hétvár, hétország, tehát a hetes számmal kapcsolatos hitvilág részei is. 

E tündérhagyományok az ezredekkel későbbi Hunor-Magor legendának is részei voltak, miszerint a két királyfi tündérleányokkal kötött házasságot. Ez az ősemlék vált később földibbé Dul király leányainak személyében. Itt meg kell említenem, hogy a Tárihi Üngürüsz megőrizte annak emlékét, hogy Magor-Hunor Kárpátmedencébe érkeztekor az itt talált őslakók velük egy nyelvet beszéltek, mely kétségtelenül csak a magyar nyelv lehetett, s elárulja, hogy a királyfiak érkezése nem honfoglalás, hanem az őshazába való visszatérés volt már abban az ősi időben. Hány évezredre volt szükség egy olyan lakósság-szaporodáshoz, mely egy honi műveltség megalapítása után  távoli földeken birodalmakat épített, majd visszatért az őshazába. Milyen tökéletes nyelvet beszéltek őseink, ha ezen évezredek alatt e nyelv lényegében nem változott fennmaradt nyelvemlékeink szerint, s a visszatérők saját nyelvükként ismerték fel? Tekintettel arra, hogy Magor a legenda szerint tündérlányt vett feleségül önként adódik a válasz: nyelvünk is az Aranykor, Tündérkor adománya műveltségünkkel együtt.

Az aranyra éhes idegenek beköltöztével a tündérek végül is visszatértek égi honukba, de hagytak képviselőket maguk után, hogy az e földi emberiséget a békés, boldog élet titkaira tanítsák. Ezen képviselők ma is járják a magyar tájakat keresve, éle-e még az irgalom és szeretet magyarhonban. E békés élet tanitói külországokban is megjelentek, igy például a főniciaiakat egy Magor nevű „istenség” tanította a földművelés alapelemeire. Több ilyen tárgyú könyvet írt számukra, s ez alkalommal nyilván az írás tudományát is ő adta át nekik. Ez is bizonyítja Friedrich Klára és Szakács Gábor tételét, mely szerint kárpátmedencei őseink tanító szándékkal járták a világot, s egyengették az írás elsajátítása felé vezető útjaikat. Meglátásuk szerint a fennmaradt rovásirásos korongok tömege ezen útjaikon tanító eszközök voltak. Ebből az is világossá válik, hogy népünk az írást szükséges műveltségi kelléknek tekintette, s soha nem használta az uralkodó réteg “titkosírásaként”, ahogyan nyugati nyelvészek ezt hiszik. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az írásbeliség eredete a Kárpátmedence, s több, mint kétezer évvel előzte meg a Folyamköz vidékét. De hány ezer éves folyamatos műveltségre van szükség az írásbeliség kifejlesztésére? Hatalmas szerepe volt ősi írásunk feltárásában Torma Zsófia régész asszonynak, ki elsőként hasonlította az erdélyi feltárás emlékeit a Jemdet Nasr kor írásaihoz. Erről bővebben e kötetben Friedrich Klára és Szakács Gábor  rovásírás szakértők írnak.

Történelmi és nyelvészeti tanulmányaim során fel kellett figyelnem arra, hogy minél mélyebben hatolunk a mult időkbe, annál közelebb kerülünk térben a Kárpátmedencéhez, s annál tisztább magyarsággal szólalnak meg a szavak, annál mélyebb értelmet hordoznak ünnepeink. Dalaink, nyelvünk, tárgyi emlékeink, mai életünk korai példái egy folytonos műveltség eredményei. S ilyen ősidőkbe menő folytonos élet földtörténeti, földrajzi, élettani előfeltételei sehol oly határozott körvonalazásban nem jelentek meg e földön, mint a Kárpátmedence területén. Evan Hadingham[4], a Harvard Egyetem archaeologia tanárának véleménye szerint a Kárpátmedencében egy tehetséges és békés emberfaj alakult ki teljesen önállóan, minden külső behatás nélkül. A magyar műveltségi termékek gazdagsága egyedülálló e világon, s ma is nemcsak létezik, de él, fejlődik. 

A ma hivatalosnak elismert tudomány az őstársadalom torzonborz, bunkós ősemberének képét rajzolja számunkra, kinek fennmaradása izomerejének függvénye annak dacára, hogy az emberiség ősemlékei megőrizték egy békés Aranykor emlékét, melynek színhelyeként a Duna vidékét jelölik meg, s ma már ásatási eredmények hozzák felszínre igazukat. Innen ragadta el Heracles az élet fáját, s ültette el a görög szigeteken; a sumir Inanna ágyának fája is a Duna mellékéről került a Termékeny Félhold vidékére ezzel jelezve népünk hatalmas, műveltségalkotó szerepét. 

Nézzük meg tehát közelebbről őshazánk, a Kárpát-medence földjébe írt történelmünket.

Őstöténelmünk második kötete földtörténetünk.

A kárpátmedence földtörténeti őskora néhány tájegységünk tükrében.

Műveltség kialakításához elsősorban az élet szikrájának teremtő munkájára van szükség, majd anyagi feltételekre, ahol ez az élet megkapaszkodhat, gyarapodhat. Talán sehol a világon nincsen a Kárpát-medencéhez hasonló terület, ahol az élet oly zavartalan biztonságban fejlődhetett volna korokon át, mint itt. Mielőtt ennek tárgyalásába kezdenék ki kell hangsúlyoznom, hogy amikor hírközlő állomások Magyarországot Kelet-Európába helyezik, tévednek. A Kárpátmedence Európa szívében helyezkedik el, s Európa földrajzi központja Csepel Szigete. Önleírásainkban ragaszkodjunk a középeurópai meghatározáshoz.

Ismerkedjünk meg tehát a Kárpát-medence születésével, történetével. 

„Ma már feltehető, hogy a Kárpátok pompás — bármily méretű és kivitelű Európa-térképen szembeszökő — körívén belül eső terület földtani és földrajzi egységét, sőt valóságos egyéniségét, még a politikailag elfogult szemlélő is elismeri” — írja Asztalos Miklós a Történeti Erdély című művében, majd folytatja: „S ugyancsak már a földtani térkép is elmondja, hogy a Kárpátok ívén belül eső terület délkeleti sarka valóságos újabb egység az egységben. A sztratoszféráig emelkedő léghajós, ha vizsgálódásának légköri akadályok nem állanák útját, Erdélyt a Kárpát erődítmény bástya tornyának láthatná. Semmi sem volt természetesebb tehát, mint Erdélynek a magyar történelemben betöltött bástya szerepe.” Szerinte Őseurópa magva a tágabb értelemben vett „orosz tábla” a földtörténeti ókorban. Ennek a végén a Szudeta vidék, Spanyol, Angol, Francia és Németország közepének jelentékeny darabjaival gyarapodott ős-Európa szárazföldje. Az így összeállt földterület, s az Indo-afrikai szárzulat között, a mai Dél-Európa törzsén át a hátsó-indiai szigetvilágig terjedő, hosszan elnyúlt medencét a föld középkorában, s újkora elején a tenger víze töltötte ki. Ez a geologusok nyelvén Thetysnek nevezett tenger vonult végig a mai Pirenneusok, Alpok, Kárpátok, Balkán hegység, Kaukázus és Himalája területén, vagyis ott, ahol utóbb, a kréta időszaktól a harmadkor közepe tájáig — az ímént felsorolt lánchegységek gyűrődtek fel.

A mesozoicum idején, feltöltődés útján, a tenger kétfelé választódott, majd nagyobb területek és hegytömegek kerültek a víz fölé. Ilyen: belső-Magyarország, Kelet Szerbia, Dél-Bulgária és Kisázsia. Ez a Tisia-Rhodope szárazulat, amelyet a kréta időszakban a Thetys víze övezett.” Az eddigiek a fenti szerő művéből válogatott kivonatos idézetek.

Majd a továbbiakban így folytatja a 14. oldalon: a közbeeső területeknél gyűrt hegységek találhatók, de „...megtört a gyűrődés ereje az Ős-Európa szilárd építményű peremén. Igy nem történhetett más, minthogy a föld kérge a Tisia tömb, s az ősi perem között kezdett fölgyűrődni. Ennek a ráncolódásnak a lefutása pedig nem lehetett más alakú, mint az a szembeszökő körív forma, amely a Kárpátoknak olyan egyéni vonása. Ha tehát az elmondottak alapján egy pillanatra rögzítjük a mesozoikum végén kialakult helyzetet, azt találjuk, hogy MAGYARORSZÁG MAGVÁT ős hegytömb alkotja, amelynek szerkezete MAG-HEGYSÉG jellegű; ezt a tömböt pedig fiatal lánchegység redőinek fonadéka kezdi körülvenni.” 

A Győri medence és az Erdélyi Medence a közép eocénben ismét tenger alatt van. Az Erdélyi Medence miocén korabeli sűlyedésének következményeképpen felszabadult vulkanikus erők alkotta tűzhányósor a Gyergyói és Csíki Medencét három oldalról keríti. Ilyen vulkánkitörés emléke a Görgény-i Tatárkő vulkán, a Borgó-vidék és Maros völgye közötti emelkedő, huszonöt kilóméter átmérőjű Kelemen Havas, s a Tatárkő 1777 méter magas, negyven kilóméter átmérőjű tömege.[5] 

Időjárás szempontjából tudjuk, hogy a Kárpátok egy része, a Retyezát el voltak bizonyos fokig jegesedve. Biharban viszont már kétséges, hogy volt-e eljegesedés.

Az alluvium idején az éghajlat, növény és állatvilág már a maival egyező képet mutat.

Állatvilág szempontjából fontos megemlíteni báró Nopcsa Ferenc — ki a paleophysiologia tudományának megalapítója — által feltárt őshüllők Erdély területén talált nyomait. Ezen lényt „Strutiosaurus Transzlvanicus”-nak nevezte.[6] 

A Homo Primogenitus néven ismert első erdélyi szerszámos ősember maradványát Mallás József találta meg 1923-ban a hunyadmegyei Ohábaponor egyik barlangjában, mellette moustieri típusu kőszerszámok pihentek. Ugyanezen barlangban következő állatok maradványai találhatók, Asztalos Miklós idézett könyve 31. oldalán:

ősfarkas (canis lupus fossilis)

                        ősvadmacska (felis silvestris fossilis Schreb.)
                        ősoroszlán (felis leo fossilis)
                        barlangi medve (ursus spelaeus Ros.)
                        ősborz (meles meles fossilis L)
                        ősvidra (lutra lutra fossilis L.)
                        barlangi hiéna (crocotta spelaea Goldf.)
                        hidegvérű ősló ((equus aff.Abeli Ant.)
                        középtermetű ősvadló (equus ferus fossilis Pall)
                        őstulok (bos primigenius Boj.)
                        ősjuh (ovis argaloides Nhrg.
                        ázsiai ősvapiti (cervus canadensis asiaticus fossilis Lyd.)
                        ősrén, vagy karibu (rangifer articus fossilis Rich.)
                        ősorrszarvú (coclodonta sp.) 

Ha összehasonlítjuk e gazdag vadászterületet a nyugati írók készítette őskori gazdasági térképekkel azt kell látnunk, hogy hazánkat igen sok esetben mellőzik. Ennek kettős oka a következő: hazánkban őstörténetünkkel foglalkozó rendszeres ásatások nem voltak, s ami volt is, ritkán került feldolgozásra, nyugati szaklapokba pedig még ritkábban kerültek ezen értesülések. Amennyiben egy-egy hazai tudós saját erejéből szép eredményeket el is ér, azt rendszerint az illető tudományágak tudós képviselői fel nem karolják, haláluk után nem folytatják. Azzal pedig, hogy az így elért szép eredményeket nem tudatosítják a nyugati szakirodalomban, nemcsak hazánkat, de az egész művelt világot is megkárosítják. Ezen önmagába-forduló tudományos élettel való szakítás kezdeti szép példája volt a Hadingham, s Gábor Miklós közötti tudományos kapcsolat az érdi és tatabányai őskori ásatásokkal kapcsolatban.

Tamaskó Ödön a zempléni hegyvidékkel foglakozó művében[7] a következőket mondja:

„Huszonöt-harminc millió évvel ezelőtt hiába keresnénk még itt a mai hegyek kúpjait, meghitt völgyeit... Dús délszaki növényzet borítja az alacsony paladombokat. Pálma zöldell, gazdagon díszlik a babér és pazar, rózsaszín virágpompát ölt a magnolia. Bambuszok, szantálfák, mimózafélék virulnak. Füge és gesztenyeerdők váltakoznak nyír-fűz- és égerfaligetekkel. Hatalmas gyertyánok, juhar- és platánsorok különféle fenyőkkel. Az ősfolyók keskenyebb ágainál az elefánthoz hasonló mastadonok csillapítják szomjukat. Kardfogú tigris leselkedik az őslovak — anchiteriumok — ösvényein. Ezernyi apró élőlény, bogár,csiga, kagyló nyüzsög a mezők fűvein, a vizinövények útvesztői között. Az ősi szárazföld mindennapi életét éli.”

Tamaskó Ödön e vidék földtörténetével kapcsolatban még a következőket mondja idézett műve 6-9 oldalán: „A zempléni hegység legrégibb kőzeteit Vilyvitány és Felsőregmec környékén, a Mátyás hegy oldalában találták. Ez a kicsiny, kristályos palákat tartalmazó terület utólsó maradványa annak az ősi szárazföldnek, amely még a Föld őskorában keletkezett és amelyet 300 millió évig gyalult, koptatott a víz, a jég és a szél együttes pusztító munkája.” Tehát ez az ősterület millió évek változatlan fejlődésének lehetett hona. 

A miocénben a Tisia körül voltak erős földmozgások, az Alföld sűlyedni kezdett, s megjelentek az első tűzhányók — Szentendrétől Eperjesig. Nyomán betódult a tenger. Ma a tufa rétegben található tengeri lények: a cerinthium csiga, arca, cardium és pectenek. Különösen gazdag lelőhely Sárospatak táján a Megyer hegy, a Hajagos és a Kádas gödör riolit tufája. „A jégkorszakban e viszonylag alacsony hegyeken (Zsólyomka völgy, Fekete hegy, Nagy Hallgató, a Sátor csoport és a Radvány hegy) nem képződtek gleccserek. A tokaji Kopaszt hó borította, lejtőjén tundra növényzet.” A következő bányászati kincsekben gazdag e vidék: kova, nemes-, fa-, tejopál, kovasavas breccsa, horzskő, perlit, obszidián, tajtkő (szürkésfehér-zöldes színű, vulkáni eredetű természetes üveg), andezit. Tudjuk, hogy e termékeket messze földre is elszállították, s a ságvári 17.400 éves vadásztelepen talált eszközök alapanyaga innen került a Dunántúlra.

Híresek e vidék meleg és gyógyforrásai. Bekecs sós gyógyforrásáról már egy 1067-es okirat is megemlékezett. Szerencsen melegforrás, Mádon vasvízű fürdő, Erdőbénye timsós, vasgálicos ásványvízű, langyos forrás, Aranyosfürdő gyógyvíz, Nagy-Milic-Kányahegy vidékén a telekibányai vasas forrás, a Gönci sósvíz, a kékedi 24 C fokos melegfürdő mind fontos gyógyfürdők, s a jégkorszak lehülésének idején igen fontos meleg gócpontok, melyek a letelepedett életnek alapjait képezték. Az emberi település korát e vidéken az író 30.000 évvel ezelőttre teszi, de nem részletezi. Viszont megállapítja, hogy e vidék éghajlata az utólsó 10.000 évben változatlan.

Talán e hely alkalmas a kárpátmedencei ásványi kincseink és bányászatunk megemlítésére. A fémkorszakok legkiválóbb szakembere, Sir John Dayton[8] szerint a világ valamennyi fémkorszaka a Kárpátmedence bányáiban és kohóiban kezdődött. Külföldön talált egyedei könnyen azonosithatók a kárpátmedencei fémekkel. Kubinyi Ferenc régészünk javasolta az 1800-as évek végén, hogy a rézkorszakot Magyarországról nevezzék el.[9] Itt ötvözték először az ónt és rezet, ezzel a sokkal tartósabb bronzot állították elő Erdélyben először e földön.

Fenti — 25-30 millió évvel ezelőtti éghajlat, növény és állatvilág leírásában — a tudós pontos közlése szinte szóról-szóra ismételi népünk tündérkert hagyományait, melyekben minden csupa fény, örök nyár uralkodik, s szépség. Ebbe a környezetbe érkeztek fénytestű őseink, az égi Fényesközből fényes Csallóközünk szent szigeteire, ahol boldogságban éltek. Az emberiség eldurvulása idején, védett helyre: a később kialakult, „bástyaszerű” erődítmény földjére, Erdélybe. E két időpont között fektették le az emberi műveltség alapjait. E korai kezdet lehetőségével tudósainknak szembe kell nézniük még akkor is, ha az eddig népszerűsitett darvini tételekkel fentiek nem egyeznek, sőt azzal ellenkező világgal találkoznak.

A kőzettan Tamaskó által életrehozott növényvilága ismét megjelenik a Tarihi Üngürüsz Pannoniával kapcsolatos leírásában, melyet eddig csak a török befolyás alatt álló költői lélek fogalmazásának tarthattunk. Tárgyi emlékei Móra Ferenc földalatti utazásainál jönnek felszinre. 

Nyugaton ez irányban az első[10] félénk lépések már megindultak. William R.Corliss tudósításából a következőket emelem ki e tárgyban. Idézi az American Journal of Science 1:5:223-230 számában megjelent cikket, mely ősi emberi lábnyomokkal foglalkozik, Henry R.Schoolcroft tolmácsolásában. Az USA területén, a Missisippi völgyében Harmony és Wabash helységekhez közel másodlagos mészkő-rétegben találtak emberi lábnyomokat.

Alan L.Bryan cikke (Archeology 26:146.147,1973) Managua, Nicaraguában talált, a földfelszint alatti 16-24 inches mélységben, homokkőbe ágyazva 50-200.000 évesnek tartott megkövesedett emberi lábnyomokat.

H.L.Armstrong (Nature 255:668 1975 április 17) a törökországi ősi láblenyomatok kérdését tisztázza, s ezeket a Texas Paluxy folyójában talált emberi láblenyomatokkal azonos korúnak tartja. Ez utóbbi érdekessége az, hogy az emberi lábnyomokkal egy rétegben talált dinosaurus nyomokat is. Ime néhány félénk, de folytatásra váró tudományos kezdeményezés az emberiség őstörténetének teljes megismerése érdekében.

Csallóközi őseinktől még így is távol vagyunk, de lassan-lassan közeledik a mai tudomány népi emlékezetünkben fenntartott tudáshoz.

Földtörténeti szempontból fontos tájegységünk a Nyírség. „Hatalmas hordalékkúpját a Pleistocénben, a Würm jégkorszak végén építették föl a körösztülhömpölygő folyók...”, kb. l5.000 évvel ezelőtt. Növényzete, állatvilága „alhavasi jellegű...amelyek kisebb részben a jégkorszakban, nagyobb részben a jégkorszak után honosodtak meg.”[11] „Nagymohos még így is fontos természeti kincsnek számít. Legismertebb nevezetessége az úszóláp, vagy ingóláp, ami korhadt nádból, zsombékból, különböző mocsári növényből szövődött egybe és embert, állatot megbír a hátán. A török világban fontos menedékhely volt. Ma már a mohosi láp nem úszik, véglegesen parthoz kötődött, de alatta most is víz van.” Ezen úszó őslápok is szerves részei ősi emlékezetünknek, s népünk azok rögzítésének mikéntjét, termőfölddé változtatását — sok más ismeret mellett — megőrizte, s e tudást Magor Napistentől nyertnek tudja.[12] Magyar Adorján kutatásai szerint úszó lápok csak édesvízi területen keletkeznek.

Szűkebb hazám, Dombóvár őstörténetével kapcsolatban Dr. Szőke Sándor[13] a következőket mondja: „Míg a Mecsek és a Dunántúli Középhegység (Bakony, Vértes, stb.) területét a tenger elborította... addig a két területet elválasztó Somogy-Tolna-i területeken az eredeti kristályos kőzetekből és paleozói üledékből álló szárazulat húzódott. Tehát területünk a tengerből kiemelkedő sziget volt.” - „Az erősödő endogén erőknek a harmadkorban a Kárpátmedence központi tömegét képező Tisia masszívum sem tudott ellenállni és a törések mentén fokozatosan sűlyedni kezdett... — engedve az endogén erőknek a mélybe sűlyed és elönti a tenger. Ezt az utólsó nagykiterjedésű beltengert Pannoniáról Pannon tengernek nevezték el” mondja a 11. oldalon. „A Kapos diluviális terraszai a Béka-tó puszta, Szuhajdomb magasabb területei. Ezeket az ártérből néhány méterrel kiemelkedő magaslatokat az ember ősidőktől fogva települési célokra használta fel.” Szőke itt nem említi a Szuhaj-domb nyúlványát képező Sziget-erdőt, melynek magyar neve, s jellege a Pannon tenger idejéig visz bennünket vissza, azóta folytonos, magyar nyelvű lakóssággal. Az ott található őstölgyek és növények is ennek az ősi kornak fennmaradt egyedei. E területek elmocsarasodása a holocén korban kezdődött. Talán azóta gyönyörködhetnek az ott élők a szigetet körülvevő mocsarak vörös és sárgahasú unkáinak zengő dalában.

A kárpátmedencei beltenger mondáinkban fennmaradt emlékén túlmenően Szeged városunk sziget értelmű neve is tanúsítja magyar lakósságunk ezen kortól való folytonosságát.

Ősregéink aranyszigetének,  a Csallóköznek kialakulása a Duna négy ágra szakadásának ideje. E sziget emléke őrződött meg az emberiség emléktárában a négy folyó ölelte földi paradicsomként. A Duna Pozsonynál szakad négy ágra, nevét a Biblia Pison-ként őrzi. E p-sz szócsoportú szó egy vizes közeg kilövellését jelenti, ami ezen esetben igen helytálló is. Sanudo XV. századbeli térképe[14] e Duna menti helyet közelebbről is meghatározta: a Csallóköz szigetét nyomaték és biztos megértés céljából Európa-méretűre rajzolta. Mert e sziget hihetetlenül fontos az emberiség kialakulása szempontjából, Pannoniával, Szeged szigetével, s Erdély földjével együtt. Az őstengerből kiemelkedő ezen szigetek nyújtottak biztonságot az ott lakók számára, kiket ezen édes anyaföld terülj-terülj asztalkája gyümölccsel, magokkal, tejjel, mézzel, a megelégedett élet minden előfeltételével bőven ellátta. Itt nevelhették kicsinyeiket békében, boldogságban. Párválasztásuk a ma példaként elénk állított ősember durvasága helyett a szépség, jóság, bölcsesség, eszesség, ügyesség alapján történt, melynek bizonyítékait ősidőkbe nyúló, ma is élő lakodalmi szertartásaink képviselik. Testi szépségünk, gyöngyfogaink – növényevő multunk bizonyitékai -- ezen szelid élet emlékét hordozzák.

Éghajlatunk, növényvilágunk kőzetekbe rejtett képe meleg égöv jellegzetességeit őrzi.

Dr. Toronyi Etelka A Kárpáti medence a kultúrák bölcsője és a magyarok őshazája című műve 5. oldalán megállapítja, hogy „a Kárpáti Medence már lakott terület volt az ember földön való megjelenésének csaknem a legelső korszakától kezdve”. Könyvében sorra veszi a könyve írásakor ismert  ősleleteket.  A talált emberi maradványokat három fejlődési korszakra osztotta fel. Török Aurél és Hermann Ottó buzdítására végre komolyan beinduló hazai ásatások bizonyítják, hogy az emberi fejlődés mindhárom szakaszának képviselői jelen voltak a Kárpátmedencében. Hozza a ballabarlangi diluviális gyermekkoponya, a lengyeli és simontornyai csiszolt kőkorszakból származó koponya, a mussolini barlangban talált ősemberi állkapocs, a subalyuki ősember koponyájának és keresztcsontjának rajzát, valamint a gödöllői rézkori koponyát. A legutolsó, s legfejlettebb alkatúnak a „rövidfejű”, hazánkban korán megjelenő ember fajtát említi, s a tényt, hogy az emberiség fejlődése a rövidfejűség irányába halad. Ezen ma is használt szakkifejezésnél egy pillanatra időznöm kell. Magyar népünk jellegzetességeként hivatalos tudósaink ugyancsak „rövidfejűséget” említenek, nyugati mintára, szinte lenézően. Magyar Adorján hívja fel figyelmünket arra, hogy a rövidfejűnek nevezett koponya alkat nem rövid, de gömbölyű, s a gömb a legtökéletesebb mértani idom. Szeretettel ajánlom, ne utánozzuk a külföldi irodalmat „rövidfejűségünkkel” kapcsolatban, de merjük önmagunkat a kerekfejűek csoportjába sorolni. Ha valakinek hiányzik a latin szakkifejezés, ajánlom a „homo globocephalus” szó alkalmazását. 

Hantken Miksa a Földtani Társulat 1871 évi ülésén bemutatta az Esztergom megyei Nagysápon feltárt koponyát. A jelenlevő Rutot híres belga tudós ajánlotta, hogy a diluviális kerekfejű ember fajtát Nagysápi tipusként jegyezze a tudomány. Dr. Toronyi így folytatja: „A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a Kárpáti Medence nemcsak az emberiség egyik legfontosabb bölcsője, hanem gyors genetikai felfejlődésének és rasszokra való tagozódásának színtere is volt.” (10.old.) A koponya alkatoknál megemlítem Dr. Toronyi Etelka kutatásainak eredményét, mely szerint a koponya torzítás szokása a hunok műveltségi körét jelzi a rézkorszak óta, s ennek időszaki eltűnése, majd visszatérte a hunok ősi kárpátmedencei jelenlétét és vándorlásait jelzi.[15] Ugyancsak ő tárgyalja a koponyalékelés szokását, amire most helyszűke miatt nem térek ki.

Az itteni lakósággal kapcsolatban kitér pattintott kőeszközeik korokat megelőző finom kidolgozására. A Szeleta barlang kőeszközeinek finom kidolgozása világszerte páratlan. Majd a barlangokat elhagyó, nem egy-egy elszórt településb embereit hozza figyelmünkbe, hanem azt, hogy ezek az emberek zárt csoport-települések ovális alaprajzú cölöpös házaiban laktak, s ezzel – a nyugattal szemben – ezredévekkel előzték meg a közösségi életformát. Ilyen településeket az „Ipoly, Vág, Hernád, Dunakanyar vidékén, a Balaton körüli lankákon, a Duna-Tisza közén, Olt, Maros és Körösök vidékén tártak fel.” Szerinte a földművelés egész Kárpátmedencénkben olyannyira el volt terjedve, hogy a földműveléshez használt kőeszközök tömegét kellett előállítaniuk e szükségletük fedezésére. Ugyanakkor a kárpátmedencei földművelés eredete ezredévekkel előzi meg a világ bármely pontjának földművelését Dr. Toronyi kutatásai szerint.

Könyve nem említi a vértesszőllősi, ma félmillió évesnek mondott, tűzismerő ember maradványait, ezeket az őskori leletek között soha nem említi meg a nyugati irodalom, noha létezéséről tudniuk kellene.

Ugyancsak kötelességemnek tartom a bodrogközi hatezer éves sírok lakóinak megemlítését,[16] kiknek Rh neg. vérképe azonos a ma ott élők vérképével a helybéli orvos megállapítása szerint, ezzel egy sokezer éves letelepedett életű nép jelenlétét bizonyítva. A csontvázakat elszállíttatta az akkori, multat eltörölni akaró hatalom, s az élőkkel való kapcsolatukat elhallgatják.

A kárpátmedencei ősréteg háromnegyed, illetve mára félmillióra lealkudott kora tette lehetővé kőkorszakbeli településeink nagyfokú sűrűségét. Csak Somogy megyében negyvenhárom hitelesített kőkorszakbeli falut tart nyilván Kaposvár múzeuma. Ez a népesség elegendő volt ahhoz, hogy feleslegét másutt — ezek között a ma sumirnak mondott területen — vezesse le. Ez az ősi kárpátmedencei népsűrűség a másik koronatanú őstársadalmunk ittléte mellett. A korai kőkorszakban a Kárpátmedencén kívül ilyen népsűrűség nem létezett. Az itt háborítatlanul kialakuló őstársadalom csak a kárpátmedencei őstenger elvonulásának emlékét őrizte meg regéiben, özönvízről nincsen emléke, s a Kárpátok védte területen ilyennek földtani nyoma sincsen.

Magyar Adorján egy levelében a következőket mondta: „Célom mindig csak kimutatni, hogy őseink nem voltak sátoros, nyargaló, műveletlen nomádok, ahogyan ezt nekünk osztrák császáriak és Wambergerek tanították, hanem műveltség- és nyelv alapító, s a legjellegzetesebben földművelő ősnép és hogy sehonnan sem „jöttünk”, hanem őseink itt éltek a Kárpát-Medencében, vagyis igazi őshazánkban, amióta ember van a Földön, hogy rokonnépeink is innen származtak és nem mi azok keverékéből. Árpád és honfoglalói pedig csak államunkat alapították, velünk szövetkezve. László Gyula nevű, magyarországi „hivatalos” tudós könyvemre vonatkozólag azt írta volt, hogy én őseinkről szépeket álmodok. Válaszom: Igaza van. Nyelvi, néprajzi s embertani adatok alapján őseinkről valóban szépeket álmodok. Holott ő osztrák császáriak hazugságai, s Wambergerek tévtanai alapján őseinkről még mindig csúnyákat álmodik.”

László Gyula későbbi éveiben az avarokkal kapcsolatban már megemliti, hogy nem szabad a lovasnomád kép bűvöletébe esnünk.