Igazsággal élve, - de mindig kárhozottan?

Milyen sajátságos, hogy a magyar iskolai tanításunk olyan alaptalan közléseit kell megkérdőjeleznünk, melyekkel azt tanítják, hogy a Kárpát-medence az Árpád-kori második honvisszafoglalásunk idejében, Kr. u. 896-ban (az első az avar honvisszafoglalás volt), csak gyéren lakott avar, frank és szláv népelemet talált volna hazánk területén. Arra senki nem figyelt fel, hogy ott már az ősidők óta élt egy névtelen, dolgozó, alsó népréteg, amely nem tartozott a hódító urakhoz, hanem névtelenül maradva már az ősidők óta földet művelt és adóban szolgálta urait. Ennek bizonyítására idézzük több kutatónk idevonatkozó írásait. Remélem, a felsorolás névtömege bárkit meggyőz ezeknek igazáról. A Kárpát-medencei ősiségünket igazoló földrajzi és személynevek halmazával akarunk hatni az MTA tudománytalan hallgatására

Elsőként idézem dr. Nagy Sándor felsorolását A magyar nép kialakulásának története c. könyvéből, 242-244 old.

„A meghódított köznép és a szolgarendű népréteg pedig ilyen személyneveket viselt:

Acél, Adós, Ajándék, Aludt, Almás, Áldomás, Akadás, Apa, Após, Aratás, Arkos, Árva, Álnok, Áros, Árpa.

Bátor, Bogár, Buga, Búza, Bot, Bolt, Bős, Buta, Butuka, Beled, Bandás, Büdös, Bögyös, Bodor, Borz, Baj, Baja, Béke, Bárány, Bab, Botos, Boda, Boka, Bolhás, Békés, Bősz, Bús, Bizodalom.

Csípő, Csima, Cseke, Csúcs, Cseperke , Csokor, Csibe, Csuda, Család, Csuka, Csinos, Csendőr, Csók, Csóka, Csúnya, Csomós, Csonka, Csáb, Csupor.

Dob, Dobos, Doboz, Diós, Dara, Duda,

Fiad, Falka, Fodor, Fogas, Féltő, Főerős, Fene, Fele, Feles, Files, Füles, Farkas, Feled, Fegyveres, Foltos, Főd, Fiók, Fias.

Ebed, Egyed, Eleség, Emese, Erős, Erdő, Erdőd, Eső, Erdős, Égető, Érző, Él, Éles, Érő.

Galamb, Galambos, Gombos, Gyenge, Gyűrű, Gyűrke, Gyüge.

Hab, Harcos, Haragos, Hazug, Hely, Helyes, Henye, Házas, Hála, Honos, Holdas, Hivatal, Hogyél, Hugyos, Hangya, Hús, Hajmás, Hatalmas, Hímes, Hőseb, Husvét.

Isa, Inas, Iharos, Jólégö.

Kokas, Korpás, Kemény, Kenő, Kényes, Kérő, Kese, Kevély, Keserüd, Kereső, Kalandos, Kevereg, Komor, Kéreg, Kérős, Kezed, Karácsony, Kulcs, Kő, Kesely, Kevés, Kíván, Kínos, Keserü, Kása, Kezes, Kék, Kékes, Kozma, Kós.

Lenke, Léged, Lölkös, Lőkös, Lug, Lila, Lát, Látós, Látomás.

Magas: Magos, Majd, Mohar, Mese, Megszeg, Mórocz, Mákod, Medve, Maradék, Modor, Modoros, Munka, Munkás, Mező, Nézetes, Nyalka, Nemél, Nemhisz.

Ok, Óriás, Oszlop, Ország, Ös, Ölves, Ölbő, Ősöd, Ördög, Patkó, Patak, Posza, Petes, Poczok, Péntek, Patkány, Puha, Póka.

Regős, Rugós, Rest, Repes, Ruha, Remény, Részeg, Róka, Soma, Seb, Semijen, Süke, Süket, Sikos, Sólyom, Sok, Sudár.

Szóló, Szamár, Szentes, Szerda, Sziget, Széna, Szeret, Szemes, Szerecsen, Szombat, Szomorú, Szőlő.

Tálas, Tokos, Torkos, Teke, Tomor, Takaró, Tompa, Tönkös, Tolvaj, Tömör, Tündér, Torma, Tegez, Tekerő. Tarka.

Ugod, Utód, Unoka, Utáló, Vendég, Vénbor, Vörös, Vitéz, Vendéges, Vidékes, Völegény, Varangy, Vas, Vasas, Vétkes, Vid, Vadas, Vásár, Vese, Zab, Zabos, Zálog, Zeke, Zászló, Zöld.

Külön nőnevek:

Aglény, Ajándék, Balzsam, Hitvánd, Legyes, Liliom, Csibe, Csinos, Csók, Csáb, Csúnya, Emese, Féltő, Helyes, Legényes, Halálos, Emlő, Mula, Mező, Szegény, Szemes, Szépe, Szerető, Szerelem, Szerelmes, Szellő, Szálas, Szerecseny, Szeretem, Szomorú, Szombatka, Szentes, Tündér, Viola, Vénvér.

Azt hiszem, hogy felesleges szószaporítás volna, ha erről a tárgykörről többet beszélnék. Maguk a nevek többet mondanak, mint egy könyvtárnyi írás. E nevek viselői pedig kivétel nélkül a meghódított köznéphez tartoztak. Letagadhatatlanul igaz, hogy a mai magyar nyelv a meghódított népé és nem a hódító katona népé volt. S ott alakult ki már az ősidőben, a Kárpát-medencében. Tény az is, hogy mindegyik névnek a mai magyar nyelvben van jelentése. Tehát az ősnép a mai nyelvünk ősét beszélte.

Ezeket a neveket mind az Árpádkori Oklevelekből írtam ki, máshonnan vett vagy költött név köztük egy sincs. Ez a tény pedig azt bizonyítja, hogy ezeknek a neveknek az adása, használása, az őstelepes, Árpád hódító népétől szolgává tett népnek a nyelvéből való, mert a hódító urak nyelve volt. De ezeket a neveket a meghódított népréteg nemcsak az ősidőben használta, hanem a keresztény középkorban is, szóval Szent István után egészen addig, amíg a keresztény egyháztól használt nevek azokat ki nem szorították, mint a pogányságnak az emlékeit. Az uralkodó felső réteg nevei között elég sok volt a német eredetű. Mekkora beidegzett ragaszkodás kellett a nép részéről ahhoz, hogy ősi neveit még a keresztény korban is oly sokáig meg tudta tartani.”

Marjalaki Kiss Lajos Történeti tanulmányok c. közlésében felhasználta az Anonymusnál olvasható föld- és vízrajzi, az Árpádi honvisszafoglalás előtt használt neveket.

„Árpád foglalása idején Magyarország túlnyomó része, főleg a Duna-Garam vonalától keletre fekvő tájak névadó, de paraszti sorban élő lakossága – Anonymus földrajzi nevei alapján – nem lehetett más, mint magyar, mert hiszen a IX. századi bolgár-szláv és cseh uralmat jelző szláv névanyag eltörpül a nagyobb földrajzi tárgyakat jelölő, tehát ősibb, ugor-magyar nevek tömegében.” (…)

„Anonymus több helyen céloz rá, hogy a parasztok más nyelven beszéltek, mint a hódító magyar törzsek. Amikor pl. Bors „sok parasztságot összegyűjtvén, a Boldva vize mellett várat építe, melyet ’azon nép’ Borsodnak nevez” – ebből következik, hogy Anonymus szerint ez a nép „más” nyelvű volt, mint hódítói: a Borsod szó pedig csakis magyar eredetű lehet.

Az Anonymus Gestájában említett, magyar elnevezésű folyónevek közül egyetlen egyről sem bizonyították még be, hogy azelőtt „másképpen” hívták volna őket! De ez nem is valószínű, mert hiszen a X. század előtti forrásokból ismert Duna, Tisza, Maros, Szamos, Körös, Temes, Olt, Zala, Rába, Balaton, stb. vizeink is megőrizték régi nevüket, bár partjaikon a történelemből is ismert dák, kelta, illyr, római, szarmata, germán, hun, avar, bolgár, szláv, oláh és magyar uralom váltakozott. A letűnt időkben a sovinizmus korántsem utazott a régi víznevek kiirtására. (70. old.)

Árpádkori okleveleink még ma sincsenek teljes számmal kiadva. A legtöbb oklevelet azonban már közli a Wenzel-féle Árpádkori új okmánytár 12 vaskos kötete. Ezekből, vagy a Kovács Nándor által készített betűrendes Indexből legalább 3-4000 víznevet lehetne kiszedni. A sok névből a könnyebb áttekinthetőség végett csak a legrégibben említetteket, tehát csak a tatárjárás előttieket és azokból is csupán a jelentékenyebbeket válogattam ki.

Figyeljük meg nemcsak a tömegével előforduló magyar földrajzi neveket már Árpád bevonulása előtti időkben, hanem szenteljünk figyelmet a nem magyar füllel és magyar írással megörökített, néha felismerhetetlenségig torzított, idegenek által leírt nevekre is. Ennek nagy hasznát láthatjuk majd a római történészek által feljegyzett szittya-magyar nevek megfejtésénél.”

 Tatárjárás előtti latin okleveleink magyar víznevei

 Víznév      Évszám      Jelentése

1071/1217-ből Fizegi=Füzegy, Meler=Mélyér, Aranas=Aranyos, Cris, Kyris=Kőrös, 1090-ből Budrig=Boidrog, Eurim=Örvény vízneveket olvastunk. (71-72. old.)

Hasonló eredményre jut a magyarság Kárpát-medencei jelenlétével kapcsolatban Erdély őslakosságának vizsgálata során is.

Kik voltak Erdély őslakói?

Ennek az ügynek koronatanúi a folyónevek. Már pedig a Tiszától keletre eső tájak víznevei úgy Anonymusnál, mint Ortvay Árpádkori kétkötetes víznévgyűjteményében, úgyszintén a történelem folyamán kialakult és ma is használatban levő, a magyar, erdélyi szász és oláh nyelvben közösen meghonosodott víznevek vitathatatlanul magyar eredetre, magyar őslakosságra vallanak.

Anonymus víznevei: Tisza, Szamos, Almás, Kapus, Sár, Omsó ér, Körös, Jószás, Tekerő ér, Tur, Kórógy, Maros, Csesztreg, Böge, Temes, Föveny rév. E 16 névből 9 félreérthetetlenül magyar értelmű. De az -s képzős szavak egyike sem lehet más. A 16 név közül egyébként mai napig egyről sem tudták bebizonyítani, hogy más, idegen nyelven volna valami jelentésük.

Ortvay XI-XIII. századi víznévgyűjteményéből elsősorban a jellegzetesen magyar -s melléknévképzős végződésű, aztán az egyéb világos értelmű neveket közlöm. Könnyebb áttekinthetőség céljából megyék szerint csoportosítottam őket.

Alsó-Fehér megyében: Maros, Nádas-patak, Poklos, Sárd, Tó, Udvarág, Bocsárd.

Arad megyében: Száraz ár. Ugyanitt egyetlenegy, újabban előkerült oklevélben, 1203-ban: Kőrös, Sáros, Hölgyes (t.i. Menyétes), Hodos, Ér, Fok, Kengyel víz.

Beszterce Naszód megyében: Gyepes, Kőrös, Medgyes, Somos, Hévjó, Berekjó, ma Berettyó, Tekerő, Szakál ér, Szil ér, Omsó ér.

Brassó megyében: Tömös, Barca, Olt.

Fogaras megyében: Árpás, Eger.

Hunyad megyében: Nádos-patak, Feredű gyógy.

Kis- és Nagy-Küküllő megyében: Hévíz, Küküllő.

Kolozs megyében: Almás, Aranyos-foka, Darvas-tó, Nyulas, Nádas, Sebes, Szamos, Aszujó séd, Borzasztó mocsár.

Krassó-Szörény megyében: Temes.

Maros-Torda megyében: Szakál.

Szatmár megyében: Hidas, Erőság, Füzes, Hodos, Kékes, Kovás, Lápos, Berkesd, Berekszó, ma Burszó, az 1236-ban említett Fentős erdő mellett, Bika patak, Fertő, Fekete víz, másképp Monyorós, Sár, Somos. Egy újabban előkerült oklevélben 1181-ből a Szamos mellett: Sebes-patak, Tur, Ered, Sár és Kerektó.

Szilágy megyében: Almás, Egres, Egregy, Szilágy.

Szolnok-Doboka megyében: Egres, Gyékényes, Lápos, Szamos, Sajó, Mélyséd.

Temes megyében: Temes, Harangod, Bega.

Torda-Aranyos megyében: Aranyos, Örményes.

Ugocsa megyében: Homus patak.

Erdélyben nem csak a fent elsorolt víznevek magyar eredetűek. Hogy csak egy néhánnyal pótoljam meg: ott folydogál a Vargyas, Homoród, Nyárád, a másik Almás, Szartos, Pogánis, Karas, Berény, Gyógy, Székás, Hideg, Hortobágy, Gyéres, Ludas, másik Kapus, Görgény, Bodza is.

A Trianon óta elszakított országrészen még legalább vagy ezer magyar víznevet lehetne elsorolni.

A szászok által használt folyónevek túlnyomó többsége szintén magyar elnevezés. Német neve csakis a Nagyszeben és Brassó melletti kisebb patakoknak van. Eszerint:

magyar nevű 20

német nevű 4

oláh nevű 1

szláv nevű 2

ismeretlen nevű 4

A nagyobb folyónevek közül egynek sincs oláh neve, hanem ők is ugyanazokat az elnevezéseket használják, mint a magyarok és szászok.

A lakosság elsőbbségének tanúi, a folyónevek tehát a magyar ősibbség bizonyosságát vallják.

***

Majd Dabas Rezsőtől, az Őrvidék népének temetői fejfáiról közölt névtömeggel a Burgenland álarc nélkül c. könyvéből, 276-283. old.:

BOLDOGASSZONY, Moson vm.

A Fertőt körülvevő kisalföldi síkság és a hozzátartozó Hanság harmadik legnépesebb helysége. Az Esterházy herceg által újjáépített, lenyűgöző kegytemplom Trianon előtt messze vidék búcsújáró helye volt, eredetileg az Árpád-kor óta. A puszták városiasodó központját ma is jelentős számú magyar lakja. A letűnt magyar nemzedékeket 146 név (45 névcsoportban) képviseli a temetőben: Bagyi, Balogh (3), Barta (4), Borbély (2), Boross (2), Bors (2), Csáfor, Cser (6), Csuka, Czucz, Ezsöl, Fehér (2), Foki (3), Folyi, Fördös, Gaál (4), Gál (5), Gáll, Gonda (2), Gujás, Györik (4), Hideghety, Horváth (24), Kéri (2), Kiss, Koczor (3), Locsmándy, Lörincz (3), Magyar, Mészáros (3), Nagy (6), Németh Ferencz, Nyikos, Papp, Pápai, Paál (3), Pál, Püspöki (6), Rigó (4), Rosta (3), Savanyó (2), Sipos, Sipöcz (2), Szabó (5), Fr. Leo Szigethy OFM, Szigeti (4), Thury (3), Tóth, Varga (10), Vég, Végh (2). Három Unger nevű is előfordul.

(…)

FELSŐŐR, Vas vm

Három keresztény temetője közül (…)

Névsoruk (az előfordulási szám zárójelben) fényt vet a Felső Őrség központjának XIX-XX. századi magyarjaira: Adorján (8), Asboth (6), Bakó, Bakos, pákai Bakos (3), Balázs, Bálint, Balla (7), Balogh (4), Bárdossy, Bárdossy-Bakos, Barna, Bársony, Beke, Benedek (3), Benkő (10), Bertha (10), Binnyei, Bitskey, Bogád (3), Bognár (2), Böcskör (3), Böröcz (2), Csekey (3), Csitkey, Csoknyai, Erdődi, Erdély (5), Ernő (2), Farkas (3), Fehér, Fuith (6), Fülöp (3), Gaál (38), Galba, Gálosi, Gróf (8), Gyaky, Györög, Gyulai, Hadadi (2), Horváth (16), Hörcsök (4), Huszár (5), Huszti, Illés (3), Imre (3), Kajtár (3), Kalmár, Károly, Károlyi, Kázmér, Kelemen (3), Kemény (3), Kincs (2), Kiss (3), Kovács,Kozma, Kutasi, Lakatos (3), Laky (2), Lázár, Lónyai (3), Lukács, Martos, Mohai, Molnár (5), Moritz, Morocz, Nádas, Nardai, Németh (9), Paál (3), Pál, Palánk (3), Pathy (2), Perlaki (5), Pirnai (2), Pongrácz, Rába (11), Rácz (3), Radóczy, Ruzsa, Sárközi (2), Selymes (6), Seper (16), Simon, Szabó, Szabo von Kisgeszén, Szalay (3), Szele (2), Szilágyi (2), Tóth (10), Tölly, Űrmös, Vámos, Varga (3), Virág, Vörös (9), Zarka (12), Zámbó (19). A 141 magyar feliratos síremlék közül néhány még a megyeszékhely (Szombathely) műhelyeiben készült.

(…)

Jóllehet, ebben a temetőben a német nevűek vannak többségben, alábbi névsorunk számottevő magyar hittestvér mellett tanúskodik: Ács, Adorján (2), Balogh (3), Benkő (5), Bosnyák, Böcskör (2), Bunyai, Csitkey (3), Farkas (8), Fülöp, Gall (6), Gáll, Gully. Hegedűs, Horváth (10), Imre (5), Imrek (3), Jány, Janzsó, Koczor, Kozma (2), Kövér (2), Kubinyi, Magassy, Magyarosy, Miklós, Németh (4), Pál (6), Palló (2), Pongrácz (2), Rátz, Saághy, Salamon (2), Sándor, Seper (4), Seregély, Simon (3), Szabó (3), Szalay (4), Thék (2), Tóth (4), Tölly (6), Varga, Zámbó (7).

(…)

Íme, a magyar nevek: Adorján (sok), Albert, Arany, Bajcsy, Balázs, Balikó, Beke, Benedek, Benkő (sok), Böcskör (Bötskör) (sok), Börötzky (Böröczki), Burján Csiszár, Csitkey, Dezse, Dóczy, lászlófalvi Eördögh, Farkas, Fejér, Fülöp (sok), Gaál (Gál, Gáll), Galambos, Gángol (Gángoly), Gáspár, Gróf, Gueth, György, Haramia, Hartyáni, Hegedűs (Hegedüsch) (sok), Horváth, Hörcsök (Hörcsöki), Hubay, Ihász, Imre (sok), Imrek, Kajdocsi (Kajdocsy), Kapitány, Kardos, Kántor, Kázmér, Kecskés, Kelemen, Kéthelyi, Koós, Kovács, Kozma, Küli, Laky, Miklós (sok), Molnár, Németh, Osváth, Palányi, Papp, Pathy, Pál (Páll), Péntek, Pongrátcz (sok), Ruzsa, Seper (sok), Siskó, Somogyi, Soós, Szabad, Szabados, Szabó (sok), Szalay, Szarka, Szepessy, Sziklai, Szimon, Takács, Tóth, Tölly (sok), Varga, Vági, Vörösmarty, Zarka, Zámbó (sok), Zsámár. Az Aranytól Vörösmartyig előforduló ősmagyar nevek hathatós szószólói népünk pinkavölgyi történelmi jogai mellett.

(…)

FELSŐPULYA, Sopron vm

A középpulyaihoz hasonló fekvésű és akácosoktól körülvett temetőben is a magyar nevű, illetve felírású síremlékek vannak túlsúlyban. Az alábbi nevek többszörösét kell számításba vennünk, mivel nagyon gyakori némelyek ismétlése: Bátsmegyey, Boda, Bodza, Boros, Bősze, Fekete, Fördős, (Ilos, Guczógi, Horváth, Kálmán, Karácsonyi, Katona, Kemény, Kis, Koó, Kovács, Körmendy, Kulcsár, Lakatos, Lendvay, Magyar, Mészáros, Mikesch, Molnár, válkai Molnár, Nagy, Pápai, Pintér, Poór, Rohonczy, Sárdy, Sári, Sulyok, Szabó, Szalai, Szombathelyi, Szőke, Szöllősi, Tóth, Tuczai, Turczai, Várady, Vass.

(…)

FÉLTORONY, Moson vm

Ilyen előzmények után szinte természetes, hogy a község temetője is visszavezet a magyar múltba és jelenbe, halottainak etnikai hovatartozásával. A mintegy száz magyar nevű 18 névcsoporthoz tartozik: Ács (2), Csokay (9), Enkelyi (3), Gaál, Gálos (4), Gyűrű (2), Horváth (8), Kiss (31), Kovács (3), Locsmándy (3), Meszlényi (3), Nagy (2), Németh (3), Pozsgai (2), Szabó (6), Szigeti, Thury (11),Vadas (3). És hogy teljes legyen a több mint évezredes magyar uralom hatása, a 15 UNGER nevűről sem szabad megfeledkeznünk.

(…)

KISJOBBÁGYI, Vas vm

Kicsiny lutheránus temetőjének halottjai 98 %-ban magyarnevűek, mégis – az erőszakos germánosítás jeleként – mindössze húsz sírkőre véstek magyar feliratot. Magyar nevek: Bogád (38), Bogáth (7), Holló, Imre (2),Imrek, Pathy (11), Pulay, Németh, Shomogyi, Thék (22),Tóth (3).

KISMARTON, Sopron vm

A gondosan karbantartott, rangos katolikus temetőben tagadhatatlan a magyar múlt, amelynek tanúi magyar nevükkel cáfolják meg a betolakodó germánok hazugságait. A kőbe vésett magyar neveket itt soroljuk fel: Bak, Balogh-Kovács, Béres, Bogáti, Bognár, Brada, Bükhely (több), Csatay, Csányi, Csecs, Csiszér, Csizmadia, Dénes, Dezső, Edöcs, Egyed, Elek, von Eürdögh (1903-1977), Farkas (több), Fördös, Fuith, Fügi, Fülöp (több), Gyöngyös, Havasi, Haytó, Horváth (sok),Högyészy, Icsey, Illés, Karcos (több), Kelemen, Király (több), Kisfaludy,Kiss (több), Kocsis (Kotsis), Komlós, Köteles (4),Lengyel (6), Majtényi, Máthé, Merényi (több), Molnár (több), Nagy (sok), Németh (sok), Nyéki, Palásti, Parlagi, Pintér, Ráth (több), Répay, Ruzsa, Sallai, Stitő, Szabó, Szalay, Száva, Szente, Szilárd, Takáts, Tombor, Tomor, Tóth (sok), Varga, Végh (sok).

Természetes az, hogy a nagyon számos kis falvak temetőiben található magyar neveket nem közölhettük.

*****

Munkánk következő részében a Tolna-megyei Tamási kisközség és környékének évezredekre visszamenő történetét ismertetjük. A Tamási születésű Könnyű László: Tamási Monográfiája címmel időrendi történeti áttekintést ad, 47-51. old.

 TAMÁSI TÖRTÉNETÉNEK IDŐRENDI ÁTTEKINTÉSE

Kb. Kr.e.100,000-50,000 Tamásitól délre a Sághegyi löszben a jégkorszaki ember tűzhelyét és rénszarvasa fogait találták.

Kb. Kr.e. 30,000 Kőkorszakbeli települések: Miklósvár, Pári, Kónyi, Regöly, Szakály. A Tamásiban talált talpcsöves edény a szekszárdi múzeumban látható.

Kb. Kr.e. 2,000 A kányai halottas kocsiurna

K b. Kr.e. 1,700 Bronzkorszakbeli mészbetétes edények, bronztárgyak a tamási Vár
hegyről.

Kb. Kr.e. 1,000 Halstatti Vaskorból a henyei földvár

Kb. Kr.e. 800 2 dorombosi földvár

Kb. Kr.e. 500 Kelták Tamásiban

Kb. Kr.e. 300 Illyrek a Kapos-völgyben

Kb. Kr.e. 10 Rómaiak Tamásiban

Kr.u. II. század Római út, villák, szobrok

409 Kelet-Pannóniát elfoglalják a hunok.

560 Avarok Tamásiban.

896 Az Árpád-törzs letelepedése Tamásiban.

998 Koppány lázadása.

1000 Szt. István templomépítési rendelete. Tolna megye szervezése.

1241-42 A tatárjárás hullámai.

1250 1250 körül királyi rendeletre felépül a tamási vár.

1315 Oklevél említi a tamási várat.

1332-35 Pápai adólajstrom szerint Jakab tamási plébános adót fizetett. Róbert Károly király Kányai Fülöpnek adja a tamási várat.

1339 Róbert Károly Héder János bán családját az ausztriai határról Tamásiba telepítette.

1348 A Tamássyak (Koppány) Szántót elcserélték Kánya, Tengőd, Ősiért.

1358 Kont nádor a Tamássyaknak ítéli Bors- (később Magyar-)kért.

1387 Zsigmond király a szolgálatába lépő Tamássyaknak adományozza Ireg (Szemcsé)-t.

1418 Tamássy János volt királyi fő-ajtónálló mester halála.

1425-29 Ozorán dolgozó Masolino olasz festőről írt regény említi Tamásit.

1431 Tamássy László elkíséri Zsigmondot Rómába a császárkoronázásra.

1440 I. Ulászló király a tamási birtokot Csapi Ákosnak és Kisvárdai Miklósnak adta.

1441 Tamássy Henrik börtönben. Tamássy László levele Töttös Lászlónak.

1442 Tamássy Henrik I. Ulászló hűségére tér.

1443.1.25. Örökösödési szerződés Héderváry Lőrinc nádor családjával.

1444.XI.10. Tamássy Henrik elesett a várnai csatában.

1521 Héderváry Ferenc tamási birtokát II. Lajos király elkobozza.

1525 Héderváry Ferenc, Werbőczy István segítségével visszakapja Tamásit.

1531 Werbőczy István örökli a Héderváry-birtokot.

1541 Werbőczy Imre örökli apja tamási várát.

1542 A máig is meglevő, gótikus Szt. Rozália kápolna építése.

1544 Ahmed budai török pasa elfoglalja a tamási várat.

1622 A török által megszállt tamási várat II. Ferdinánd Esterházy Miklós nádornak adja.

1686 Bádeni Lajos őrgróf egyesült kir. serege felszabadítja Tamásit a töröktől.

1696 Kamarai összeírás: 40 magyar jobbágy és 7 zsellér család maradt.

1698 200 új telepes, jobbára szerbek beköltözése.

1703-11 Kurucok-labancok küzdelme Tolnában.

1708-10 Balogh Ádám brigadéros a tamási vár parancsnoka.

1719-20 Újraépítik a tamási templomot és plébániát.

1719-25 A valószínűleg győri származású Győri Mátyás volt az esperes-plébános.

1725-26 Szily István plébános

1727-31 Fonyó Sándor volt a tamási plébános.

1731-34 Pettes István plébános

1734-50 Fodor István plébános

1734-40 A mai templom építése. Barokk műemlék.

1742 Ekkor kezdte működését Fodor István plébános. Gróf Berényi Zsigmond pécsi püspök bérmál. Tamási lélekszáma 1450, a tanulók száma 30.

1750-62 Szente János kapta a tamási plébániát.

1753 A járási főszolgabírói lakás és hivatal építése a kvártélyházzal.

1758 Henyei kápolna építése a Szt. Kereszt tiszteletére (Szept. 14. körmenet).

1762-68 Andrássy László plébános

1768-74 Szányi Ferenc plébános (később rozsnyói püspök) a főoltárkép festetője.

1770 Tamási mezővárosi privilégiumot kapott. 734 Ft-ért bebádogozták a templomtornyot.

1772 Esterházy Miklós herceg látogatása. A Vadkert kezdete.

1774 1.2. Hajnali 4 órakor kisebb földrengés rongálta meg Tamásit. A templomot újra zsindelyezték.

1774-1805 Német Pál esperes-plébános megírta a plébánia történetét. A mai plébánia építése. A templom kőkerítése.

1776 Egy pesti mester a pécsi főoltár mintájára elkészíti a templom mai főoltárát és szószékét 650 Ft-ért. A herceg elrendeli a romos tamási vár lebontását. Köveiből épül az új vadászkastély és a nagyvendéglő. A vár harangját a templom harangjába olvasztották.

1777 A herceg adományozta földön kezdik a mai katolikus temetőt.

1778.VI.19. D.u. 3 órakor tűz következtében a Felvégen leégett 153 ház, köztük a plébánia és a kántorház is.

1780.III.31. A Felvégen újabb 48 ház égett le, bennük 2 gyermek is.

1780.VIII.15. A tamási búcsú napján villám csapott a boltház kéményébe, és agyonvágta Juhász Boriska szolgálót, aki azt előző éjjel megálmodta, de kinevették.

1783.IV.22. Hajnali 3-kor ismét földrengés volt. Lezuhant a templom keresztje. Gróf Esterházy Pál pécsi püspök bérmált. Lélekszám: 1910. Hozzákezdtek a miklósvári kastély építéséhez és a tamási út hársfákkal való beültetéséhez.

1786 A kastély munkálatainak bevégzése.

1788 13 pári sváb család (130 lélek) telepítése Miklósvárra.

1789 Temető nyitása a miklósváriak részére. A tamási templom szentélyének átépítése a mai formájára.

1791 A rácvölgyi erdészház építése a szekszárdi út keleti oldalán.

1795 Ismeretlen mester festette a templom mennyezeti freskóit. A főoltár mellé két 50 fontos gyertyát állítottak.

1797 A vadkerti téglakerítés építésének kezdete. Hársfák ültetése a kastélytól a Vadkertig.

1799 Tamási 753 forintért vásártartási privilégiumot kapott.

1801 Budán harangokat öntöttek a tamási templom részére. (A legnagyobb 12 mázsa és 23 font, a második 7 mázsa és 55 font és a harmadik 4 mázsa és I0 font volt.)

1801 Újrazsindelyezték a templom tetejét.

1805-43 Bregovics Pál esperes-plébános alatt a tamási iskolának 200 tanulója volt.

1806 A Szűz Mária szobor felállítása a piactéren. (Az 1950-es években a templomkertbe szállították át). Új normál iskola építése 493 forintért az iskolamester udvarán. A dombóvári és ozorai utak fásítása.

1807 Kísérlet a Koppány szabályozására.

1809.III.9. Megyegyűlés a miklósvári kastélyban a Napoleon elleni hadjárat ügyében.

1810.I.14 Az országos földrengés következtében a torony elvált a templom épületétől. A templomot megjavítják. Atoronyba órát helyeznek. A templom padlóját, ajtófélfáit márvánnyal borítják. A plébánia a hercegtől félurbáriális szabad sessiot kap. Farkas Pál jegyző kézirata Tamási történetéről.

1811.V.18. Király József pécsi püspök bérmál Tamásiban. Lélekszám: 2602.

1817 A miklósvári kastélyra emeletet húznak, s így 30 vendégszoba áll a vendégek rendelkezésére.

1817 A plébánia fényesen ünnepli a templom újjáépítésének 100. évfordulóját.

1820.V.24. József nádor látogatása. Zichy Ferenc vezetésével gyűlés a Koppány szabályozása ügyében.

1828 Több tűz volt a faluban. A templom újrafedése. Br. Szepesy Ignác pécsi püspök bérmál Tamásiban. Lélekszám: 2753. Tanuló: 200.

1829 A nádtetős házak miatt ismét tüzek voltak Tamásiban. Viszont a szőlőhegy 14,000 akó bort termett. Bőven volt gabona is. Állatállomány: 945 marha, 591 ló, 666 sertés.

1830 Tamásihoz tartozik Halomtelek, Adorján és Henye; Fornád, Kosba, Kecsege és 1810 óta Szemcse (109 lélek). Tamási 1524 forint hadi adót fizetett. Helyi adója 1751 forint volt. Szabad a nádvágás. A lakosok szabadon árulhatták a bort Szt. Mihály napjától Szt. Györgyig. Megkezdték a Koppány-Kapos szabályozását. Lélekszám: 2800. Ebből katolikus: 2765, evangélikus:7, református: 11, zsidó: 17. A katolikus iskolában a tanulók száma: 200. Tamási mezőváros területe: 1643 sessio (7908 kat.hold). A városban volt 321 ház, 8 utca. Lakóinak többsége földműves. Volt 68 iparos és több kereskedő, orvos és 2 borbély. Öt országos vására volt.

1843 Sieghwarth Ignác a tamási plébános.

1848.III.15. A nemzetőrség megalapítása. Kapitány: Sieghwarth Ignác plébános.

X. 7. A tamási nemzetőrök részvétele a horvátok lefegyverzésében Ozoránál.

1849 Sieghwarth Ignác plebános üldözése. A betyárvilág kezdete a tamási erdőben.

1851 Újjáépítették a mester (igazgató-kántortanító) házát.

1860 Bérbe adták az eladósodott hercegi birtokot.

1869 Tamási járási székhely lesz.

1878-1890 Sissovits János plébános

1880 A zágrábi földrengés megrepesztette a templom mennyezetén a freskókat.

1890-98 Németh Ferenc plébános

1896 Előbb a Dombovár-veszprémi, majd a Tamási-keszőhidegkuti vasútvonal megnyitása.

1874 Megalakult a Tamási Önkéntes Tűzoltó Testület.

1898-1931 Mozolányi István prépost-plébános

1900 Földműves osztály mellett kialakul az iparos-kereskedő-tisztviselő réteg.

1902 A herceg új házakat építtet a leégett miklósvári házak helyett.

1905 Az ozorai aratósztrájk átterjed Tamásiba is.

1914-18 Az első világháborúban a tamási katonák súlyos vesztesége.

1918 őszén Forradalom: rablások, gyújtogatások Tamásiban.

1919 tavasz A dombóvári vöröskatonák bevonulása. 8 ellenálló kivégzése.

1919 aug. A fehér (nemzeti) katonák bevonulása. 16 vörös kivégzése.

1922 A háborúba beadott harang újraöntése.

1925 A Hősök szobrának felállítása. A templom tatarozása.

1925 A Vas Gereben polgári iskola megnyitása.

1926 A henyei községi iskola megnyitása. Állandó mozi indulása. Vándorszínészek, vándorcirkuszosok Tamásiban. Dencz Ákos a tamási kerület országgyűlési képviselője.

1927 Az új községháza megnyitása.

1928 Országos Falukiállítás Tamásiban. Kulturfilm a tamási népviseletről.

1928-31 Papp István vikárius

1930-32 A Koppány újra szabályozása. Kubikusok Tamásiban. A tamási határ tagosítása. Autóbusz-járat indulása előbb Szekszárd, majd Siófok felé.

1931-67 Papp István plébános működése.

1934-38 Könnyű László verseskönyveit a Jeruzsálem nyomda adja ki. Tagja a szekszárdi Vas Gereben Körnek. Munkatársa a Tolna-megyei Újságnak. A Vas Gereben Kör tamási előadásán szaval verseiből. – Makroy Lajos legitimista a kerület képviselője.

1936-38 Olaszy Sándor átfesti a katolikus templom oltárképeit.

1938 A villanyvilágítás bevezetése.

1939 A rácvölgyi állami iskola megnyitása. Nyilas képviselő választása.

1940 A gazdasági iskola megnyitása.

1944.XII. 2. Az oroszok elfoglalják Tamásit. Új közigazgatás, földosztás. A lakosság építés céljára széthordja a Vadkert téglakerítését.

1946-47-48 Az általános iskola bevezetése. A gimnázium megnyitása. Az iskolák államosítása.

1949-63 Kardos Ferenc tanácselnök, a közös gazdálkodás bevezetése.

1950 Tamási kaszárnyát kap. A tanácsi közigazgatás elindítása.

1959-60 A kolhoz (szövetkezeti) rendszer befejezése. A tamási állami gazdaság felállítása.

1960 Tamási iparvállalatokat kap: rádiócső-gyár, gépelektromos karbantartó, kenyérgyár stb. új középületek: műszaki bolt, Nemzeti Bank Fiók, Járási Tanácsház, Állami Borpince, Öreg Otthon. Épültek továbbá emeletes bérházak, társasházak és új magánépületek is. Tamási Lovasnapok.

1964-70 Sárdi István tanácselnök

1967-68 Pataki István plébános

1968-75 Gyimesi László plébános

1964-69 Az általános iskola épületeinek modernizálása.

1970 A Várhegyi park és kilátó felavatása.

1971-77 Gyimothy Ödön tanácselnök működése. Oltóanyag-, Tápszergyár, Vegyépszer, gyárak indulása.

1973 A Termálfürdő megnyitása.

1974 A Tamási Képtár megnyitása.

1975 Szebényi Sándor plébános működésének kezdete.

1974 Tamási Népművészeti Napok rendezése.

1977 Tamási Zeneiskola felállítása.

1978 Dr. Mózes György tanácselnök működésének kezdete. A tamási Öregotthon megnyitása. Az új Járási Könyvtár beköltözése.

1979 A Tamási Képtár felavatása.

 Nyugat történelemtanítása a IX. században visszaérkező magyarságot barbárnak ismerteti. Pedig manapság, hála a nagyszámú amatőr kutatónak, sokszorosan bizonyított, hogy Európában a 896. évi második honvisszafoglalásunk idejében (Árpád népe) – egyedül megelőzve a görögöket is, – például csak nekünk volt a magyar hangunkra (foném) létrehozott saját írásunk (a székely-magyar rovásírás). A nyugati tudós akadémiák és a Római Katolikus Egyház még mindig pogánynak nevezik őseinket. E vádaskodásra dr. Nagy Sándor adja meg az elhallgatott, de cáfolhatatlan válaszát, a már említett, A magyar nép kialakulásának története c. könyvének A magyar nyelv szláv rokonsága c. XXXV. fejezet 256-267. oldalain és a Halotti beszéd XXXVI. fejezet 268-278. oldalain. Nagy Sándor e hitelt érdemlő, meglepő írásában, még könyvének írásakor, a Halotti Beszéd „homu” (hamu) szavát a sumér ősnyelvből eredezteti. A carbon 14 elemzés kijavított eredménye, dr. Baráth Tibor megfejtése, dr. Borbola János az egyiptomi hieroglifák magyar nyelv segítségével való megfejtése és tanítása, ugyanígy a megfejthetetlennek vélt „Linearis A” írás megfejtése Mellár Mihály által, és az etruszk írás: annak alapján Kúr Géza, Zászlós Zsóka György és Mario Alinei által az etruszk-magyar rokonság meghirdetése – mindezek alapján megállapítható lett: a korábban feltételezett, mezopotámiai kirajzás iránya fordított volt, mint azt előzőleg tudni véltük. A Kárpát-medencéből történt Közel-keletre.

XXXV. A MAGYAR NYELV SZLÁV ROKONSÁGA

Letagadhatatlan tény, hogy a magyar nyelvben egy csomó olyan szó van, amelyek szláv szavakkal értelem és kiejtésre nézve is megegyeznek.

A szláv őshaza a Dnyeper és a Visztula felső folyásának környékén alakult ki körülbelül ott, ahol ma a Fehérorosz szocialista állam van.

Úgy a népnek, mint a nyelvnek legnagyobb hányadát árja népek adták, de jelentékeny hányad benne az őseurópai fehér fajta és a sumir telepesek hányada is, amely a sumir nyelv elemeit vitte magával. Ez az egyedüli magyarázata a magyar és a szláv nyelvek egyes szókincsbeli egyezésének és különösen annak a ténynek, hogy a magyar nyelvkincsben több az orosz nyelvvel egyező szó, mint a szomszédos szláv nyelvekkel, pedig az orosz nyelvvel való érintkezés majdnem teljesen kizárt volt a múltban.

Tehát csak egy harmadik nyelv rokon szavai kerülhettek bele mind a két nyelvbe már az ősi időben.

Emlékeztetem itt újra olvasóimat, hogy a Kaukázus-hegység, a Don, a Dnyeper, a Bug, a Prut, a Dnyeszter, és a Duna folyók neveit a sumir nyelvből elemeztem ki. Ez azt jelenti, hogy az ősi nyelvhatás a sumirból történt, mert ezeknek a folyóknak a környékén már az ősidőben sumir földművelő népelemek laktak. Ezeknek a folyóknak az alsó folyása környéke és a Fekete tenger északi partvidéke nagyon termékeny és csapadékdús terület volt. Azonkívül pedig Mezopotámiában az asszírok által viselt és állandóvá tett népirtó háborúk elől menekülő lakosságnak az egyik első és veszélytelen állomása ez a föld volt.

Kr. e. az V. században ezen a területen, amint azt bőven megírta Herodotos (484-425. Kr. e.) az ázsiai füves puszták lovasnépeit, a szkithákat találjuk különböző neveken a mai Erdélytől egészen a Káspi-tengerig. Mi történhetett a szkithák rajzásakor az addig ott lakó őstelepesekkel? Egy részük a védhető tengerparti részen épített és falakkal körülvett városokban meg tudta magát védeni, s a kelet-római birodalom védelme alá helyezkedett, más része pedig az említett folyók völgyein északra húzódott a hegyes és erdős vidékre, amely kiesett a hadak útjából. Ott pedig összekeveredett a már kialakulóban levő szláv népekkel.

Hogy ez a megállapításom nem fantázia, felhívom a kritikusok figyelmét arra a tényre, hogy ott a Visztula jobboldali mellékfolyójának a neve szintén Búg, s e terület felső határának folyóját pedig Dünának hívják, amelynek neve csak dialektusban különbözik a mi Dunánk nevétől.

De magának a Visztulának a neve sem magyarázható meg egy szláv nyelvből sem, ellenben a sumir "biz" – magyarul víz –szóval e folyó nevének első tagja megegyezik, a "tula" pedig azonos a sumir talu – és az ebből származó magyar "tál" – szóval, vagyis Visztula sumir és magyar nyelven vizes tálat, azaz víztartó edényt jelent.

Hogy e folyónak az ősi neve Víztula volt, bizonyítja az a nyelvtani törvény, hogy a nehezebben kiejthető szavak idővel könnyebb kiejtésűvé alakulnak. Víztulát a nyelvszerkezet három nehéz mozdulattal alakítja ki, Visztulánál pedig a szótagok szinte egybefolynak. Vagy lehet-e véletlen, hogy e vizes tál értelmű folyónak a partján van egy ősi város, amelyik nevének jelentését egyik szláv nyelvből sem lehet megmagyarázni, hanem szintén csak a sumirból és a magyarból. Varsó ez, a lengyelek későbbi fővárosa. Elemezve: "Vár-so" sumir és magyar nyelven annyit jelent mint vár víz, vagyis vízvár, vizesvár, mert mellette folyik a Víztula, a vizes tál. A magyar szavak közül pedig a tarsó (helytelenül tarsoly) a korsó, a sótár (sajtár) szavunkkal rokon. De teljesen megegyezik a mi varsa szavunkkal, amely szintén vízi rekeszt, vízi várat jelent.

Erre a nyelvészeti kitérésre azért volt szükség, hogy olvasóim szilárd meggyőződést szerezzenek afelől, hogy magyar szavaknak szláv szavakkal való egyezése esetén nem mi vagyunk a kölcsönvevők, mint ahogyan eddigi nyelvészeink és historikusaink egész kara zengte, hanem a világ minden része felé szétszóródott sumir ősök nyelvéből kerültek a mi nyelvi örökségünkkel egyező értelmű szavak olyan nyelvekbe is, amelyek sem a nyelv-szerkezetére, sem a szókincs egyezése tekintetében nem rokonaink.

Más kielégítő magyarázat erre nézve nincs, nem is lehet. Viszont ez az egyedüli elfogadható magyarázat, de egyúttal letagadhatatlan bizonyíték arra, hogy annak a közvetítő nyelvnek – a sumirnak – valamikor tökéletesen egyeznie kellett a mi nyelvünk ősével.

Azért hangsúlyozom, hogy az ősével, mert az emberi nyelvnek épp úgy, mint magának az életnek, legfőbb törvénye az állandó fejlődés, más szóval a változás. Így a mi magyar nyelvünk, mint fejlettebb emberi nyelv, már sem hangtanilag, sem szerkezetére nézve nem azonos a rég kihalt és így fejlődésében megakadt, ősi sumir nyelvvel.

De a rokonság, még pedig az egyenes ági, ősi leszármazási rokonság vitathatatlan.
Még csak a jóval fiatalabb halotti beszéddel sem egyezik a mi mai nyelvünk, mert nem azt mondjuk már, hogy "vogymük" és "ösmüket", hanem vagyunk és ősünket. Hát akkor, hogy egyezhetnénk teljesen a 4-5000 évvel ezelőtt beszélt sumir nyelvvel?

Azonban a sumir nyelvvel való mai rokonsági foka nyelvünknek is elég ahhoz, hogy a sumir eredetű szavainkat meg tudjuk különböztetni a szláv szavaktól. Például, a nádor, bán, és ispán szavainkat az összes nyelvészeink és historikusaink a szláv nyelvből származtatják. Pedig a nádor szó e sumir szavakból származik: „nad” a mi mai nyelvünkön annyi, mint nagy, és "ur" –vagyis nagyúr – a mai nyelvünkön, de hangtanilag megmaradt még a sumíros szóalakban.

Itt fel kell hívnom olvasóim figyelmét egy hajdú-megyei községnek, Nádudvarnak a nevére. Ennek helyes kielemzése nem nádból való udvar, hanem a sumir „nad” – mai nyelvünkön nagy –udvar. Hogy az udvar szavunk sumir származású, már kielemeztem.

Ez a szó területi fogalmat tartalmaz, így lehet nagy, vagy kis udvar, első vagy hátsó udvar, de nádból való udvar, vagy olyan, amelyen nád terem, nem lehet. Tehát Nádudvar még ma is hirdeti tiszta sumir származását a nádor szóval együtt.

A "bán" szavunk sumir alakja "banu", mai nyelvünkön annyit jelent, mint valamit csinálni, gondozni, igazgatni, kormányozni. Ebben a jelentésben került a sumir nyelvből az asszírba, mégpedig Assurbanipál asszír király nevébe. Ez elemezve: "Assur-banu-apal" annyit jelent, hogy Assur isten bánná nevezett, vagyis Assur tett uralkodóvá.

A mai nyelvünkben is megvan e fogalom, jól vagy rosszul bánni valakivel vagy valamivel, jól vagy rosszul gondozni valakit vagy valamit. A középkorban például bán volt Horvátország és Tótország kormányzója. A kisebb területek gondozóját, például egy várét, vagy gazdaságét pedig ísbánnak-íspánnak nevezték.

Ezek a címek és nevek az őstelepes nép nyelvéből kerültek át a mai nyelvünkbe, illetve maradtak meg abban az ősi időtől a mai napig. Már az ősnyelv nevezte nagyúrnak – nadurnak – és nagyasszonynak a felette uralkodó személyeket.

Lehet, hogy a szlávok a "pán" szót a sumir "bán"-ból vették át, mert hangfejlődésileg a "pán" könnyebb kiejtésű, tehát újabb szó, mint a bán. De nekünk nem volt erre szükségünk, mert az őstelepesek megtartották és állandóan használták az ősi sumir szavakat.

Az érsek szavunk sem szláv, mint ahogy nyelvészeink hirdetik, hanem e sumir szavakból származik: uru-suk, őr-sok, tehát őre, felügyelője, vezetője soknak.

Folytathatnám ezt a nyelvészkedést még tovább is, annak bizonyítására, hogyan alakult ki a mi ősi nyelvünk – ősi népünkkel együtt, de azt hiszem, hogy az elfogulatlan olvasót már eddig is meg tudtam győzni megállapításaim igazságáról. Az elfogult embert meggyőzni pedig sokszor nagyon nehéz, vagy lehetetlen.

Azonban hozzájuk is szólok még az alábbiakban, s siker reményében, mert az is nagyon elterjedt irodalmi berkeinkben, hogy a magyar kereszténység szláv eredetű, nagyobb részben az őslakossággal együtt.

Pauler Gyula a magyar történelem volt egyetemi tanára például „A Magyar Nemzet Története Szent Istvánig” című művének a 29. oldalán azt írta, hogy „A lakosság legnagyobb része mégis szláv volt, szlovén itt is, úgy, mint a Duna bal partján a Kárpátoktól délre és nyugatra.” Azután azt is írta: „Amellett, hogy a kereszténységhez az első alapot a szlávok rakták le, az egyetlen „malaszt” szó többet bizonyít, mint száz püspök, apát, kanonok, monostor és más efféle szó ellene.”

Vámbéri Ármin pedig „A magyarság keletkezése és gyarapodása” című művének 256. oldalán ezeket mondta:

„A népesség nagy többsége Szent István idejében a szláv nemzetiséghez tartozott. Sőt, aligha tévedünk, ha feltesszük, hogy Magyarország lakóinak 80 százaléka volt szláv és csak 20 százaléka volt ural-altáji."

Ezekkel a fölényes kijelentésekkel szemben mi az igazság? Először is, ha Szent István korában a lakosság 80 százaléka Magyarországon szláv lett volna, akkor ez a túlnyomó szláv többség néhány évszázadon belül elnyelte volna a magyarságot. Ezt a tényt történeti adatokkal igazolva már kifejtettem.

Ami pedig a magyar kereszténység szláv eredetét illeti, arra vonatkozólag szintén bő adattal és bizonyítékkal szolgálok.

Dr. Czermann Antal írt egy kis könyvet a szirmiumi vértanúkról. Ebben 206 olyan keresztény vértanúnak van a neve felsorolva, akik Szirmiumban, déli Pannonia fővárosában, Kr. u. a II. és III. században haltak meg hitükért. Ezek nagyobb részt a keresztények vezető emberei voltak, mert a rómaiak elsősorban a vezetőket szedték össze. Ebből a számból már joggal következtethetünk arra a tényre, hogy Pannoniában a II. és III. században elég nagy számú kereszténység élt. Nagy Konstantin császár Pannoniából indult el keresztény légióival a kereszténység felszabadítására 312-ben Kr. u.

Az illirikumi római tartomány keresztény püspökei ugyancsak Szirmiumban, 326-ban egyházi zsinatot tartottak, és ezen jelen volt többek közt a mursai, a mai eszéki püspök, a sziszeki és a szabáriai is, akit Mogasiusnak neveztek. Ha ebből a névből a latin "ius” képzőt elhagyjuk, lesz belőle „mogas”, vagyis magas. Ezt a szót pedig semmilyen más nyelvből nem lehet kielemezni, csak a sumirból és a magyarból. A sumir „mag” magyarul magast jelent. Tehát ennek a magasnak nevezett püspöknek a nevét a hívei megértették, aki a magyar honfoglalás előtt 570 évvel már a későbbi Szombathelynek, akkori néven Szabáriának volt a püspöke, és a nevének a mai nyelvünkben van jelentése és értelme.

Ebből pedig következik, hogy Szabáriának a lakói már akkor azt a nyelvet beszélték, amelyet mi ma is beszélünk, s amelyben a magas szónak a jelentése ma is megvan. Különben Szabáriának a nevét már a sumir nyelvvel kapcsolatban kielemeztem, és az magyarul, nem pedig szlávul, sáros helyet jelent.

Azután Székesfehérvártól délre, a Tácz község határához tartozó Fövénypusztán egy háromhajós keresztény templom alapjaira bukkantak. Magam is megnéztem. Megállapítottam, hogy a rómaiak idejében Herkuliának, Herkules városának volt püspöki temploma. Méreteire nézve nagyobbnak találtam, mint a Szent Istvántól Székesfehérvárott alapított bazilikáét.

Dr. Marosi Arnoldtól, a székesfehérvári múzeum akkori igazgatójától, arról is értesültem, hogy azokat a romokat több külföldi szaktudós is meglátogatta, köztük Dr. Egger Rudolf, a bécsi egyetem régészet-professzora is, aki a háromhajós bazilika középső hajójáról azt állapította meg, hogy már a III. században megvolt. Ilyen nagyméretű bazilikát nem néhány ember építhetett, hanem csak egy nagyszámú gyülekezet. Tehát ott és a környéken is sok keresztény hívőnek kellett lennie – már akkor.

Pécsett a IV. századból van egy katakombának nevezett, téglából rakott sírkamra, amelyen Krisztus névbetűje, monogrammja látható, tehát a lakója keresztény volt, valószínűleg a püspök. Különben Pécsnek a neve már a IV. században az volt, hogy „Ad Quinque Bazilikas” azaz öt templomú város. Ahol pedig egy városban 5 keresztény bazilikára volt szükség, ott sok keresztény embernek kellett laknia. Sőt, valószínűleg az összlakosság keresztény volt már, mert ha jól emlékszem, ma sincs Pécsett öt keresztény templomnál több.

De ugyancsak a IV. századból való az ószőnyi püspöksír is, amelyet 1957-ben (sic) találtak meg az új kőolajfinomító építésekor, egy Valérius nevű pap kősírjával együtt. A szakemberek megállapítása szerint a püspök teteme körülbelül a 300. év körül kerülhetett a sírjába. De találtak ott jóval idősebb keresztény sírokat is.

Tehát ez a keresztény temető azt bizonyítja, hogy a kereszténység, mint világtörténelmi nagy mozgalom, elég korán elterjedt Pannonia egész földjén. De azt feltétlenül bizonyítja, hogy nem Szent István német papjai terjesztették el Magyarországon először a kereszténységet, mint ahogyan a hivatalos egyháztörténelem még ma is tartja.

A kereszténység a következő évszázadokban még inkább elterjedt az egész Kárpát-medencének a legeldugottabb részein is, mert a kereszténység hajtóereje az emberiség ősi vágyának, az egyenlőségnek a teljesülése volt.

Tanú erre a Bódva-parti Szalonna község református temploma, amely megvolt már a honfoglalás előtt, tehát jóval a reformáció előtt is, mint katolikus templom. Kutató útjaim egyikén vetődtem oda, s gyönyörű freskó képeket találtam a templom falán a IX. század elejéről. Kisázsiai Szent Margit vértanúságának jeleneteit ábrázolják ezek a képek. Ha annak idején ennek az eldugott kis falunak keresztény temploma volt, hozzá nem is akármilyen, akkor a Kárpát-medence forgalmasabb és gazdagabb vidékein mennyi ilyen templomnak kellett lenni, amelyek azonban a hadak útjába esvén nem maradtak meg.

Sőt, abban az időben nemcsak az ősi nép volt már keresztény, hanem az új hódítók is. Mikor a veszprémi múzeum leletanyagát tanulmányoztam, arra kértem annak akkori igazgatóját, Réh Gyulát, hogy mutasson olyan avar sírleletet a VIII. századból, amelyről bebizonyítható, hogy annak tulajdonosa keresztény volt. Meglepődött, de azután mosolyogva vezetett egy üvegszekrényhez, amelyben egy gazdag avar nő sírleletei voltak. A jellegzetes avar nyakfüzéren ott csillogott egy görög egyenlőszárú aranykereszt.

Azért kértem adatot a VIII. századból, mert akkor az avarok még külső kényszer nélkül lettek keresztények. A IX. század elején Nagy Károly frank császár által megtört és legyőzött avarok békefeltételeinek egyik szakasza az volt, hogy felveszik a nyugati kereszténységet, amelynek a feje a római pápa volt.

De nézzük meg szakszerűen, hogy mit mondanak a keresztény vallás műszavai arra vonatkozóan, hogy melyik nyelv volt a magyar kereszténység oltárnyelve, vagyis melyik nép volt keresztény már a korai középkorban a Kárpát-medencei Magyarország területén.

Keresztény magyar műszavak: Atyaisten, anyaszentegyház, anyaegyház, fiókegyház, apát, apáca, áhítat, ájtatosság, áldozás, átváltoztatás, átlényegülés, áldás, ármány, alamizsna, egyházi átok, kiátkozás.

Bűn, bűnhődés, bűnbocsánat, bocsánatos bűn, búcsú, búcsújárás, búcsus, bűnbánat, búcsúfia, bőjt, bőjtölés, bérmálás, Boldogasszony, kis Boldogasszony, bálvány, bálványimádás.

Csoda, csodatétel, csodatevő, csodálatos, csuha, ereklye, egyház, egyházfi, egyházatya, erkölcs, egyházi rend, elkárhozás, égi boldogság, eretnek, erény, érdem, érsek, eredendő bűn, Élőisten, Jóisten, Fiúisten, felekezet, feloldozás, feltámadás, gyónás, gyülekezet, gyertyaszentelő, főbűn, fogadalom, hamvazás, hamvazó szerda, hit, hitvallás, hitélet, hívő, hiszekegy, hitetlen, hittan.

Házasság, harang, harangozó, húshagyókedd, húsvét, halálos bűn, hajnali mise, halotti szentség, Isten, istenháza, istentisztelet, istenfélelem, istenfélő, ima, imádság, imádkozás, imaóra, írástudó, Istenfia, Isten báránya, Isten anyja, kínszenvedés, kegyelem, kegyhely, kegyúr, kegytárgy, kehely.

Lélek, lelkész, lelkiatya, lelkipásztor, lelkiismeret, lelkiismeret-vizsgálat, lelki gyakorlat, megváltó, megváltás, mennyország, miatyánk, megtestesülés, mennyég, mennybemenetel, megtérés, nagyhét, nagypéntek, nagyszombat, nagyasszony, oltár, oltári szentség, oltárkő, ószövetség, ördög, örökkévalóság, örök világosság, örök boldogság, öröküdvösség, örökimádás, őrangyal, pap, papság, pápa, pokol, örökítélet, örökkárhozat, rózsafüzér, szent, szentírás, szentlélek, szentháromság, szentegyház, szentek egyessége, szentbeszéd, szentség, szentségimádás, szentségtörés, szószék, szentségtartó, szentlélek, szerzet, szerzetes, szertartás, szenteltvíz, Szűz Mária, szentkép, szentelés, szentté avatás, teremtő, teremtés, teremtmény, tízparancsolat, tisztítóhely, tanítvány, tisztelendő, tiszteletes, úrangyala, úrvacsora, utolsó kenet, újszövetség, ünnep, üdvözítő, üdvösség, utolsó ítélet, utolsó vacsora, üdvözlégy Mária, vallás, vértanú, vétek, vegyes-házasság, virágvasárnap, zárda, zarándok, zarándoklás.

Görög műszavak: chatedra (szószék), chatedrális (főtemplom), Krisztus (Christos –felkent), kereszt (Krisztusfa), keresztség (Krisztushoz csatlakozás), keresztény (Krisztus-hívő), Biblia (biblos – könyv), zsoltár (psalterion – ének), deák (diakon), parokia (parokia – lakhely), bazilika (királyi épület), liturgia (szertartás), litánia (imádkozás), ceremonia (cheironomia – kéztörvénye), zsolozsma (buzgalom), presbiter (öreg vagy felszentelt pap), kanonok (szabály szerint élő), püspök (episkopos – felügyelő), angyal (angelos – hírnök), chrizma (olajkenőcs), kireeleison (kürie eleison – Uram irgalmazz), katekizmus (katachizmos – tankönyv), evangélium (euangelion – jó hír), teológia (Theologia – isteni tan), monostor (monasterion euangelion külön szobás épület), hierarkia (szent uralom), dogma (tanítás), anathéma (átok), zsinat (sünodos – összejövetel), eklesia (gyülekezet), katakomba (fekvőhely), apostol (küldött), paradicsom (paradeisos – isteni lak), pünkösd (pentekostes – ötvenednapi ünnep), fele (filos – kedves), arkangyal (archangelos – főangyal), páter (pátér – atya), sátán (satanus – gyülölködő).

Latin műszavak: templum (templom), káptalan (capitulum - főtestület), frater (testvér), patronus (pártfogó), plébános (népgondozó), pásztor (őrző), káplán (kapelanus – kápolnagondozó), mester (magiszter – tanító), prépost (prepositus – előre helyezett), kálvária (koponyahely, temető), kolostor (klaustrum – zárda), cella (szoba), mise (missa – elküldés), missionárius (kiküldött), ministrans (felszolgáló), ostya (hostia – áldozat), sekrestye (szakrisztia – szenthely), stáció (állomás), oltár (altária – magas hely), pogány (paganus – falusi), prédikáció (előadás), testamentum (bizonyíték), kántor (énekes), penitencia (bánat).

Szláv műszavak: malaszt (milost – kegyelem), vecsernye (vecser – esti ájtatosság), barát (szerzetes) és felebarát – kedves barát.

Miért dolgoztam fel ezt a kérdést ily részletes pontossággal? Mert a számok erejével akartam véglegesen megcáfolni Paulernek meg a követőinek nagyhangú, de üres állításait a magyar kereszténység elterjedéséről.

Hogy viszonylik tehát Pauler merész kijelentése az igazsághoz? Amint 4 viszonylik a 193-hoz, mert a magyar műszavak száma 193, a szláv műszavaké pedig 4, a görög 38, a latin 24.

Ezt az igazságot egy kötetnyi betűvel sem tudnám hatásosabban bizonyítani.

De mit bizonyítanak a magyar műszavak? Azt, hogy azokat a mi mai magyar nyelvünkön beszélő ember mind megérti, mert azok magyar szavak. De hogy lehet ez, mikor azok az egyházi műkifejezések már Kr. u. a II. és III. századtól kezdve keletkeztek, s a VI., VII. században körülbelül már mind megvoltak?

Hogy lehetett ez, mikor a magyar honfoglalás Kr. u. a 896. évben fejeződött be? Úgy, hogy a mai magyar nyelvet nem Árpád hódító katonanépe vitte a Kárpát-medencébe, hanem az őstelepes nép, amelyet Árpád hadai már ott találtak, és meghódítottak.

Azokat a magyar keresztény műszavakat csak a mai magyar nyelven beszélő ősi nép nevezhette el. Erre más értelmes magyarázat nincs. A keresztény vallás az őstelepes népé volt, s Árpád török nyelvű hódító népe körülbelül az őstelepesek nyelvével együtt vette fel a keresztény vallást is. Így lassan ők is keresztények lettek. De mint a történelem bizonyítja, a honfoglalók utódai még I. Endre (1047-1060) alatt is fellázadtak az új hit ellen. (N. S. 256-267. old.)

XXXVI. HALOTTI BESZÉD

A legrégibb magyar nyelvemléknek szokták úgy a történészek, mint a nyelvészek minősíteni. Pedig keresztény szertartási szöveg lévén, a kereszténységnél idősebb nem lehet. Viszont e műben a kereszténység keletkezése előtti időből már számos magyar helynevet soroltam fel, amelyek neve tehát több ezer évvel idősebb a Halotti Beszéd szövegénél.

De mindenesetre a legrégibb magyar nyelvű keresztény szertartású szöveg, amelyet a pap a hívők jelenlétében olvasott fel egy szertartás-könyvből a halott koporsójánál, a gyászházban megjelent gyászolók előtt.

Nem alkalmi beszéd volt tehát, amelynek szövege minden halottnál változott, hanem a szertartáskönyvbe volt bekötve, beleszövegezve, mert a temetés éppolyan egyházi szertartás volt akkor, mint a keresztelés, a bérmálás, vagy az esketés.

Melyik szertartáshoz tartozott? Az ősi magyar nyelvű, keresztény szertartáshoz, a keleti, vagy görög-egyház bevezetett szokása szerint. Ebben az egyházban tudniillik a szertartások nyelve teljesen megegyezett az illető nép nyelvével. Szóval, a nép nyelve egyúttal oltárnyelv is volt.

Ezzel szemben a nyugati, vagy római egyháznál minden nyelvű nép részére csak egy szertartási nyelv volt: a latin. Itt nem volt fontos, hogy a nép megérti-e és lelkileg épül-e, vagy nevelődik-e. A fontos itt az egyház parancsainak a megtartása, a mindenkire kötelező vasárnapi misehallgatás volt. Hogy ebből megértett-e valamit a hívő, azzal a latin egyház már nem törődött. Míg végre majdnem 2000 év múlva akadt egy intelligens, bölcs pápa, VI. Pál, aki ezt a kiabáló értelmetlenséget megszüntette, s minden nép nyelvét oltárnyelvé tette meg a nyugati egyházban is. Ha tehát a Halotti Beszéd szövege nem a nyugati, hanem a keleti egyház szertartásából való, akkor idősebb Szent István koránál, mert ennek uralkodása idején jött a nyugati, vagyis a latin szertartási nyelv használatba, amely a régit, a nép nyelvén valót kiirtotta.

De hogy Szent István előtt melyik évszázadból való ez a magyar nyelvű beszéd, azt eldönteni már nyelvészeti alapon nem lehet. Mindenesetre nagyon régi, mert a „homu” és „eleve” szók még tiszta sumir jellegűek. A „homu” a sumir nyelvben, amint azt kielemeztem, elégett fát jelentett, az „Eleve” pedig Élő Istent, aki életet adott minden teremtménynek, mert ő volt az élet forrása és teremtője.

De a vogulisták közül valaki kitalálta, hogy „eleve” annyit jelent, mint „kezdetben”, s azóta ezt így magyarázzák még ma is tudós, tanult emberek, nem törődve azzal az elemi igazsággal sem, hogy ha „eleve” abban a mondatban időhatározó, akkor annak a mondatnak nincs alanya. Pedig éppen Szinnyei József, a nagy vogulista egyetemi tanár írt egy magyar nyelvtant, amelyben az a határozott megállapítás van, hogy minden mondatban kell lenni alanynak és állítmánynak, mert nélkülük nincs mondat.

A Halotti Beszéd szerkesztője írástudó ember volt, ő Elevét tette meg a mondat alanyává, aki teremtette Ádámot. De ha teremtett, akkor Istennek kellett lennie. Az is volt. Csakhogy a nevét nem a leírt betűk szerint kell kiejteni, hanem a régi diplomatikai írásmód szerint.

E sorok írója annak idején sok ezer ilyen diplomát, oklevelet olvasott el az Árpád-korból, tehát némi fogalmának és tapasztalatának kell lennie az oklevelekben előforduló szavak helyes olvasásához, bár az oklevélírókat abban az időben semmiféle helyesírási szabály nem kötötte, mert ilyen akkor nem is volt. Hozzá latin betűkkel kellett leírniuk olyan magyar hangokat, amilyenekre a latin abc-ben nem volt írásjel. Ilyen volt például az „ö” betű is. Az egyik Árpádkori oklevél (Fej. IV. 2. 488.) Ökörd község nevét Vkvrd-nek írja, vagyis az „ö” betűt "v" betűvel jelöli, helyettesíti. Egy másik oklevél (Fej. V. 1. 49.) meg Ölbő-szigetét Ilbeunak, egy harmadik (HO. V. 26) Lő nevű falut Luewnek írja stb.

Elevét sem szabad úgy olvasni, ahogy írva van. Hanem úgy, ahogy az oklevelek olvasásából szerzett gyakorlat helyesen mutatja. E szerint az „eve” betűcsoportnak a régi írásmódban az „ő” hang felelt meg a kiejtésben. Így tehát a teremtést végző Eleve helyes kiejtése Élő. De így már az Eleve szónak értelme is van, mert az élni igének melléknévi igeneve az élő szóalak.

Az Eleve így az élet, élés, élmény, élénk, élvezet, élelem, eleség, eleven szavak rokonságába tartozik, és nem azonosítható tehát a „kezdet” szóval, amit a vogulisták minden nyelvészeti alap nélkül találtak ki, és a nyelvészeti törvény ellenére minősítettek „kezdet”-nek, amely ezt a fogalmat a magyar nyelvben sohasem képviselte, ma sem képviseli.

Tehát ez olyan nagyfokú csűrés-csavarás, amely példa nélkül áll a nyelvek történetében. És hány egyetemi tanár, tudományos-akadémiai tag hirdette valónak. De ha a pap tudósok nem figyeltek Jézus utolsó sóhajára a Keresztfán, amikor azt kiáltotta: „Éli, Éli lamma szabaktani?” Élem, Élem, miért hagytál el engem? Jézus ezt a szót arámi nyelven mondta, amelyben a szóhoz ragasztott „i” betű birtokragot jelentett. Azért helyesen fordítottam "Élem"-re, amely megfelel a magyar Élőnek.

Tehát a Teremtő Istent Jézus is Élnek vagyis Élőnek mondta, ahogyan abban az időben a Mezopotámia környékén lakó minden nép nevezte a sumirok nyelvhatásaként.
A jogász tudósoknak azonban eszébe kellett volna jutnia legalább annak, hogy a legutóbbi időkig a bíróságok a tanúkat vallomásukra megeskették, még pedig az Élő Istenre, hogy igazat mondtak. „Esküszöm az Élőistenre, hogy tanúvallomásomban igazat mondtam”. Ez volt az eskü szövege.

Ki volt ez az Élőisten? A sumirok életet adó teremtő Istene, aki a világot teremtette, aki a Halotti Beszéd világos és félre nem érthető szavai szerint is mennyi malasztban teremtette Ádámot, az első embert és belehelyezte azt a Paradicsomba, a Paradeisosba, az isteneknek való honba.

Ez az Élő nevű Isten került a sumirokkal szomszédos népek vallásába, az arabokéba Allah néven, a szírek, föniciaiak, káldok, arámiak nyelvébe Él néven, a zsidókéba pedig Elohim néven. Kétségtelen, hogy ez a név a magyar élő hím szónak a mása.

Ez a név változott egyes népeknél Bél, vagy Bál alakká később. A mi őstelepes sumir őseink egy része Él, Élő alakban tartotta meg a nevét, egy része pedig Bél, vagy Bál szóalakban. E sorok írója 58 Bél, vagy Bál nevű helynevünket kutatta fel.

Az Élő szóalak azonban nem jelzője volt az Isten szónak, mert még a legelmaradottabb népeknél is az Isten örökéletű volt.

Ezek tehát tények, és nemcsak vélemények, vagy elképzelések.

De igenis képzelet a Halotti Beszéd Elevé-jét, Élőjét „kezdetben” jelentésű szónak állítani s a szó isteni jelentését pedig elsikkasztani.

Honnan került elő a Halotti Beszéd szövege? A Pray György historikusunkról elnevezett „Pray kódex” táblájából. Mi volt ez? Egy latin nyelvű szertartáskönyv 1220-ból, amelynek a táblájából fejtették ki azt a hártyalapot, amelyre a Halotti Beszéd írva volt. A kódex fatáblája és a külső, bőrből lévő fedélboríték közt volt.

Hogyan kerülhetett oda? Csak úgy, hogy a kódexet bekötő barát odatette tömítőanyagnak.

De hogy lehetett egy értékes szertartáskönyv egyik lapja értéktelen tömítőanyag? Mert az egész szertartáskönyv is az lett. Tudniillik ezt a régi nemzeti nyelvű szertartáskönyvet egy új, a latin nyelvű szertartás kiirtásra ítélte. Tehát tisztára véletlenül maradt fenn ennek a latin nyelvű szertartáskönyvnél idősebb, magyar nyelvű szertartás könyvnek egy lapja.

Hogy itt olvasóim a politikai háttérről is tiszta képet alkothassanak, egy kicsit bővebben kell felvázolnom e kornak, úgy egyházpolitikai, mint civilpolitikai hátterét.

A nyugati római birodalom 476-ban szűnt meg úgy, hogy az utolsó császárt Romulus Augustulust a germán testőrségének a parancsnoka, Odoacer egy fényűző és kényelmes helyen, valamikor a dúsgazdag Lucullusok palotájában, őrizet alá vetette, a hatalmat germán katonaságával megosztva magának szerezte meg. A császári koronázási ékszereket pedig elküldte Konstantinápolyba, a keletrómai császárnak. De nem sokáig élvezhette hatalmát, mert őt egy másik germán törzsfőnök, a keleti gótok Theodorich nevű uralkodója nemcsak hatalmától, hanem életétől is megfosztotta.

Ezt meg egy harmadik germán törzsfőnök, a lombardoké űzte el. Ezektől pedig egy negyedik germán törzsfőnök, a frankoké vette át a hatalmat. Ebből a germán törzsből származott később egy Károly nevű frank király, akit a történelem Nagynak nevez, s aki egész Nyugat-Európát meghódította. Épp azért neki már kicsi lett a királyi cím, tehát császár akart lenni, még pedig római császár. Ez azonban csak úgy lehetett volna, ha egy tényleges római császár adja neki a császári címet, amint adták azt a régi római császárok az utódaiknak és a társcsászáraiknak is, mert császári címet is csak az adhatott, akinek magának is volt. Ilyen pedig akkor csak egy volt: a kelet-római császár, aki Konstantinápolyban székelt.

Ettől kérte tehát a császári címet egy császári hercegnő kezével Nagy Károly, de a gőgös római császár a még névtelen germán főnököt elutasította. Erre az a pápához fordult kérésével, és III. Leó római pápa a 799. év karácsony éjjelén Rómában római császárrá koronázta, bár erre semmiféle törvényes jogcíme nem volt. De ez nem is volt fontos, mert a tény volt a fontos. Ki mert akkor a jogcím hatályosságában kételkedni?

Természetes az is, hogy a mélyen megalázott Nagy Károly a kelet-római császártól kapott sértést mielőbb meg akarta bosszulni. Azért először is a szomszédságába akart kerülni, hogy a hatalmát neki megmutassa. De terjeszkedésének útjában állott egy erős katonaállam: az avaroké, akik a konstantinápolyi császárral barátságos politikát folytattak, s jórészben keresztények is voltak, mégpedig a keleti egyház tagjai, miként az általuk meghódított ősi nép is a Kárpát-medencében.

A háború részleteire nem térek ki, csak idézem Nagy Károly életírójának, Eginhardnak idevonatkozó feljegyzéseit:

„E háborút a legnagyobb erőfeszítéssel és ügyességgel folytatták, és mégis nyolc évig tartott. A most elpusztult Pannonia tövig lerombolt királyi székhelyével világosan bizonyítja a csaták számát és az ott kiomlott vér nagy mennyiségét. A hun-nemesség mind egy szálig elesett, dicsősége elenyészett és kincsei prédára jutottak. Emberemlékezet óta nem volt háború, amelyben a frankok annyira meggazdagodtak, eddigelé ugyanis szegények voltak."

Emlékeztetem itt olvasóimat arra, hogy azon a helyen, ahol az avarok fővárosa volt egykor, ott egy Föveny nevű puszta van ma, ahol egy háromhajós keresztény bazilika fundamentumára találtak a régészek. A keresztény frankok tehát még a templomot is tövig lerombolták, mert az nem olyan egyházé, a latiné volt, mint az övék, hanem olyané, amelyben a nép nyelvén dicsérték az Urat, s amely egyházilag a konstantinápolyi patriarchátushoz és nem a római pápa uralma alá tartozott. A frank hadsereg, mielőtt az avar határt átlépte volna, három napig böjtölt és imádkozott, de ez a vallásos képmutatás csak álarc volt, mert nem gátolta meg őket nemcsak kereszténytelen, hanem embertelen pusztításuk és rablásuk véghezvitelében sem.

Avarország szétesett. Hiába telepítette az avar hadvezetőség Pannonia elveszte után ennek nyugati védőit, a szék-eli katonanépet az erdő-eli, erdélyi átjárókhoz, a bolgárok a frank biztatására megszállták a Kárpát-medencének az egész területét a Duna vonaláig, és nem véletlen, hogy a bolgárok 814-ben már az avar katonasággal is megerősödve a kelet-római császárságot támadták meg.

De az sem véletlen, hogy a kelet-római császár a bolgárok háta mögötti Etelközben lakó magyar ősökkel szövetkezett. Az sem véletlen, hogy a magyarság a honfoglalás fegyveres tényét, vállalkozását 894-ben a kelet-római császár szövetségében kezdte meg és hajtotta végre.

Az anyaországában megvert és így lekötött bolgár hadsereg nem volt képes segítségére menni a Kárpát-medencei bolgár hadseregnek. Így került az egész Kárpát-medence a honfoglaló magyarság birtokába 896-ban.

Az sem véletlen, amit Skylitzes görög történetíró jegyzett fel, hogy 943-ban három magyar vezető egyéniség: egy Árpádházi herceg, Termacs, a fejedelem után rangban a második vezető ember, a Gyula, és a harmadik Bulcsú, a horka (charcha) Konstantinápolyban megkeresztelkedtek, a császár volt a keresztapjuk, és mindegyikük a legnagyobb római kitüntetést, a patriciusi címet kapta. De csak a vak nem látna összefüggést e kitüntetés és ama tény között, hogy 954-ben és 55-ben a német császár elleni támadást Bulcsú, mint fővezér vezette.

Bár ez utóbbi hadi vállalkozás magyar vereséggel és német győzelemmel végződött, de e hadi siker a császár megítélésében is csak taktikai győzelem volt. Azért nem rohanta le győztes hadával Magyarországot. Ellenben diplomáciai úton akarta először a két császári ház közötti feszültséget megoldani s utána egyesült erővel törni a magyarságra.

Hosszas előkészítés után rokoni, tehát szűkebb körű baráti viszonyt teremtett a konstantinápolyi császárral. Fia – egy év múlva utóda – II. Ottó 972-ben házasságra lépett Theofánia görög császári hercegnővel.

Ugyanebben az esztendőben ő maga visszaállította Ostmarkot, a mai Ausztriát, amelyet a magyarok a németek felett aratott 907. évi döntő győzelem után az Ennsig megszálltak. A németek tehát a Lajtánál álltak, az Aldunánál pedig a rokon görög császár, a bolgárölő Vazul, és a bolgároktól elfoglalta Bolgárfehérvárt, a mai Belgrádot.

A két császári ház rokoni összeköttetése politikai nyelven annyit jelentett, hogy a Duna-medence kérdését közös egyetértéssel fogják rendezni és érdekeik szerint megoldani.

972-ben került a magyar fejedelmi székbe Géza, a későbbi Szent István atyja, aki pontosan le tudta mérni az új politikai helyzet kihatását a magyarság jövendő sorsára. Az első lépése az volt, hogy 973 húsvét napján, amikor Nagy Ottó nyugat-római, vagyis német császár dicsősége tetőfokán, Quedlinburgban a birodalmi gyűlésen ünnepeltette magát, a kelet-római császár, a francia király, az összes germán hercegek és a szláv királyok között megjelent egy tizenkét tagból álló magyar küldöttség is, baráti szerződést kínálva a németeknek. A német krónikaíró szerint nagy feltűnést keltett a tizenkét nagyszakállú magyar úr megjelenése. Ennek a baráti közeledésnek egyik eredménye lett a német asszony-feleség István trónörökös részére. Gizella a császár unokahúga, vagyis a testvéröccsének, Henrik bajor hercegnek a leánya volt, akinek fiú testvére II. Henrik néven már 1002-ben német császár lett.

Sorsdöntő a magyar külpolitikában az volt, hogy a magyar nemzet, illetve a magyar uralkodóház véglegesen kelet vagy nyugat felé forduljon-e?

Keleten a császári hatalom hanyatlóban volt, nyugaton a germánok ereje erősen növekedőben. Keleten az egyháznak az állam politikájára kevés befolyása volt, nyugaton pedig az uralkodó legmegbízhatóbb támaszai a katonapüspökök, mint hadseregvezetők, vagy csapatparancsnokok voltak. Ezek családi politikát nem csinálhattak, így az uralkodóknak megbízhatóbb támaszaik lettek, mint a saját testvéreik. Szóval, nyugaton az egyház és a trón szövetsége kölcsönös támogatáson alapult. Ezek a katonapüspökök tehát nemcsak a trónnak, hanem a dinasztiának, az uralkodó családnak is erős oszlopai voltak. Szent István pedig dinasztiát is alapított.

Azonkívül pedig nyugaton a pápai hatalom erejének növekedésével is kellett számítani, amint később IV. Henrik német császár és VII. Gergely római pápa között kitört hatalmi harcban a császár maradt alul, s neki kellett Canossa várában 1077. január 25. és 26-án, két téli napon mezítláb vezekelnie a pápa előszobájában, míg az bebocsátotta magához. Ezt nevezi a történelem Canossa-járásnak.

Szent István tisztán látó ember és igazi reálpolitikus volt. Azért térítette át az ősi és a keleti egyházhoz tartozó pannon-kereszténységet a római pápa fennhatósága alá, hogy a pápaság erejét és befolyását is felhasználhassa a német hatalmi terjeszkedés ellen. Akkor a politikai okosság ezt kívánta. Minden püspökség élére megbízható nyugati papot állított, hogy azokon keresztül is megnyerje a pápaság támogatását. II. Szilveszter pápa, aki a koronát és a királyi címet adta Szent Istvánnak, a császárt, III. Ottót dicsérő szavaiban lelkendezve említette a szkithák hatalmas királyát, amint ezt e mű más helyén már közöltem.

1000 év távlatából még ma sem merné helyteleníteni egyetlen komoly historikusunk sem Szent István lépését. E sorok írója is csak azt tudja mondani, hogy szent volt az az erős kéz, amely népének széthúzó erőit oly keményen markolta össze. De belülről letagadhatatlanul fájó érzést kelt az a tény, hogy miért nem maradhatott meg a Halotti Beszéd nyelve - a magyar nyelv oltárnyelvnek végleg, mert ennek nagy kihatása lett volna nemzetünk jövendő sorsára és nyelvünkre is.

Egy kicsit hosszan foglalkoztam e kérdéssel. De így könnyen megérti a jelenkor magyarja, hogy miért került bele az ősi nyelvünkön írt szertartás-könyv egy lapja, a „Halotti Beszéd”, a Pray-kódex táblájába.

Mivel a keleti és a nyugati keresztény egyházak között áthidalhatatlan volt az ellentét, azért a nyugati egyház, ha olyan területen jutott hatalmi befolyáshoz, amely azelőtt a keleti egyházhoz tartozott, ennek még a nyomait is kiirtotta. Magyarország pedig ilyen terület volt.

 Mindezekből megvilágosul az a tényállás, hogy nem voltunk sem barbárok, sem pogányok, mert a civilizáció első ismérve az írásbeliség, amiben megelőztük Európa népeit. A X. században, amikor a latin abc-írásrendszert, annak betűit, ránk erőszakolták, előtte a rovásírásunkat ki kellett irtaniuk, ezért azt kell mondanunk, hogy népünket írástudó népből írástudatlan néppé alacsonyítottak, mert az elfogadott latin írás elégtelen lett nyelvünk helyes rögzítésére. Így aztán a magyarul nem tudó „hittérítőink” még jó indulattal sem tudták helyesen rögzíteni szavainkat. Ennek egyenes következménye lett a Halotti Beszédben fennmaradt írásemlékünk.

„Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isá, por ës homou vogymuk.

Mënyi milosztben terömtevé elevé miü isëmüköt Ádámot…”

 Ezt a kultúrapusztítást, ősi írásunk tűzzel-vassal való elpusztítását pápai rendelettel hajtatták végre. Nekünk, magyaroknak a rovásírásunk elhagyása, elvesztése, feladása ezer évre vetette vissza népünket a fejlődésben, mert hosszú idő kellett, míg rendeztük a zavart, amit az új latin abc előidézett.

Arra is frappáns bizonyítékot kaptunk, hogy a Kárpát-medence nem egy néptelen, hanem ősidőktől magyar nyelvű, nagyszámú népességtől lakott terület volt. Pannónia népe, a mai nevén Dunántúlon, a kelet-római vallás elkötelezett követője volt, és ennek következtében zúdult rá a nyugat-római Keresztény Egyház pusztító bosszúja, mivel a keleti és a nyugati kereszténység ez időben kíméletlen harcban állt egymással a hatalom megszerzéséért.

*****

Idézet Prof. Dr. Vass Csaba: Hungária az archiregnum¹ c. tanulmányából:

„A KERESZTYÉN EGYHÁZTÁRSADALOM JELLEGZETESSÉGE

Ahhoz, hogy a Szent Korona, s vele Archiregnumunk, Hungária szakrális jellegzetességeit teljes jelentőségében láthassuk, röviden át kell tekintenünk a keresztény egyházközösség hasonló tulajdonságait, s ezeknek a stoffich világi társadalom kifejlődésében játszott szerepét. Ebben a közbeiktatott részben ezeket vázoljuk fel:

1. a keresztyénség nagy, de önellentmondó szakrális teljesítménye: a szakrális egyháztársadalom²

Mielőtt e kudarc alapját, a szakralitás megosztását az egyháztársadalomban kibontanánk, a félreértések elkerülése végett, sok más társunkkal együtt kiemelt hangsúllyal állítjuk magunk is, hogy a korai kereszténység rendkívüli, az európai emberiség történetében addig talán nem tapasztalt tettet hajtott végre. A szakralitását vesztett és ezért morálisan szétzüllött és legitimitását saját elitje előtt is elvesztett s ezért összeomlott Római Birodalom romjainak a rablóbandák általi, barbár önpusztító öldöklését megállította, újra szakralizálta, és moralizálta az európai világot. Hallatlan nagy jelentőségű teljesítmény, amelyet érdeméhez mérten nincs terünk tárgyalni, ahogyan megoldásának azt a módját is csak jelezhetjük, ami ugyanakkor magába foglalta későbbi bukásának alapvető okát is.

A nyugati Európát a vészterhes V. században a légiók rablóbandákba szervezett maradékai tartották rettegésben, a korábban jól működő kézműipar és mezőgazdaság szervezettség híján szétesett, a bandák elől a család szervezett oltalmába és egymástól biztonságos elkülönülést nyújtó „bokortanyákba” húzódott vissza a maradék szakértelem, s így tehetetlenül szenvedte el a rablók rajtaütéseit. Európa a kipusztulás szélére sodródott: elkorcsosult maradékai egymást falták fel.”

További értesülés Európa kulturális színvonalának helyzetéről hazatérésünk időszakában – a Hazatérés c. könyvemből, 18-22. és 29. old.:

„Sackur Ernst, egy jezsuita pap „Die Cluniacenser Halle” c. könyvében (1894) leírja a X. századi Európa helyzetét. Az arisztokrácia rabolta és gyilkolta egymást, de ezek közt a hercegek voltak a legrosszabbak. Ha egy kóbor lovag összehozott egy pár követ egy hegycsúcson, azt egyből kastélynak nevezték. Az európai lakosság ez időben vadállatok prédája volt, de ettől nagyobb veszélyt jelentett számára a rablók sokasága. Mindenki menekült volt és kóbor nomád, nem volt állandó lakásuk: nem építettek falakat, hanem barlangokban és vékony-gyenge menedékekben húzták meg magukat. A Nagy Károly-i krónikák tudósítása szerint: e kor épületei mind sárból és fából épültek.³

A francia püspökök parancsba adták a barátoknak, hogy építsenek kolostoraik körül kőfalakat, védekezésül a normandiai támadók ellen. A barátok válaszukban azt írták, hogy nekik sincs ismeretük ilyen mesterségben, s az sincs, aki tanítaná őket, hivatkoznak arra, hogy „amit felépítünk nappal, az éjjel ledől.”⁴

Madarász Henrik (926-936) krónikása, Widukind írása szerint a tornyokat, amit a magyarok ellen építettek, „városnak” nevezték, azért, mert kőből épültek, befogadó képességük kilenc katona volt. Widukind külön említi, hogy az úgynevezett „városokon” kívül nem volt több kőfal a német államokban.⁵

Belgiumban a régi házak mind fából épültek, annak dacára, hogy a fa ezen a területen ritka volt, kő viszont mindenhol bőségben. A XIV. század után épültek a kővárak és kastélyok. A régi belgiumi házak vécéit csak újabban építették be.

Benvenuto Cellini (1500-1571), a neves arany-ezüst-(ötvös)műves, aki két évet töltött I. Ferenc francia király (1515-1547) szolgálatában, panaszkodott, hogy amikor Franciaországban utazott, mindig sátorban szállásolták el, mert egyszerűen nem voltak kőépületek.

Az idegen származású magyar királyok az időben nem nézték jó szemmel a tényt, hogy a magyarok náluk sokkal kulturáltabbak, fejlettebbek, ezért amikor csak tehették, mindent pusztítottak, hogy fölényünket eltüntessék. Erre példa a Szent Római Császár, aki mint Ferdinánd magyar király (1637-1657), kirabolta Buda várát és a királyi temetkezési kriptát Székesfehérváron.⁶

Habsburg Leopold (1657-1705) I. Leopold magyar király leromboltatta a XIII. században épült visegrádi várat, csupán szépsége miatt. Romjain vízöblítéses rendszer maradványai látszanak. A Blois kastély Franciaországban, amely a XVI. században épült, gyönyörű volt, de nem voltak vécéi. A folyosókat használták e célra. Csák Máté vára, amely a XIII. században épült, s amelyet Károly Róbert király vett birtokába, vízöblítéses vécével volt építve.

A franciák az egészségi tisztántartással és alsónemű használattal csak a keresztes háború során ismerkedtek meg. Így láthatjuk, hogy elődeinknél, Árpád magyarjainál, az egészségi higiénia már 896-ban ismert volt. A magyar harcosok nagyon kevés személyi tárgyat vittek magukkal az élelmen kívül, mert a hosszú út és a gyorsaság is indokolta ezt, csak egy szütyő húspor, köles, tejpor volt náluk. Ezenkívül még vittek magukkal egy összehajtott, előzőleg kiszárított állatbendőt (kecsketömlő), amit mosdótálként használtak. Ez megjegyzendő, mert mutatja, hogy a tisztálkodás jellemző volt a turáni népekre.⁷ Az európai arisztokrácia úrhölgyei még a XVIII. században is aranyrudacskákat használtak a tetvek ellen, mikor a csípés már kibírhatatlan volt. Mikor Szt. Erzsébet (III. Béla leánya) Thüringiába került, magával vitte a kincsek sokaságát, többek között ezüst kádját, aranyláncokat, egyéb ezüst ékszereket, ezüst bölcsőt, amit ott még sosem láttak.”

*****

Őseink így fejlesztették ki honszervező képességüket, mindez Európa népeiben évszázadokkal később jelentkezett. A vérszövetség, amely minket, magyarokat egy egységes államszövetségbe fogott össze, körülbelül 500 évvel előzte meg a legtöbb európai államot. A francia királyság XI. Lajos (1461-1483) alatt egyesült. Bismarck (1815-1896) egyesítette a német államokat. Olaszország Garibaldi alatt egyesült (1807-1882).

*****

„A magyar nemzet lényege egy sajátos, csak a magyarokra jellemző, szellemi-érzelmi értékrend követése. A magyar nemzet nem nyúlt senki nyelvéhez és etnikai szabadságához. Nem akart senkit beolvasztani, asszimilálni. Ehelyett a népi autonómiákat, az önrendelkezést fejlesztette tovább, hűen az ősmagyaroktól és a honfoglalóktól örökölt hagyományaihoz.” (Drábik János)

Dr. Drábik János: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” című tanulmányában: „Hogyan jött létre a magyar nemzet sajátos szellemisége és értékrendje?” c. rész, 90-91. oldalak.⁸

„Magyarországon nem fejlődött ki a hűbériség nyugati formája, mert erre az országra ráterült a keresztény király palástja, és kialakult a nemzetet összetartó Szent Korona-tan. A magyar királyság Apostoli Királyság volt. A magyar rendi-nemzetfogalom külsőre hasonlít a nyugati rendi-nemzetfogalomhoz, tartalma azonban más. Ezt a fogalmat nem a rendiség hozta létre, ő is csak az ősi nemzetfogalmat fogalmazta újra és őrizte tovább.

Az ország lakosai közül csak a nemesség tagjai tartoztak a nemzethez. A nép alkothatott külön etnikai egységeket. A legújabb történeti kutatások szerint az itt talált népek és az első telepesek a királyság első két századában teljesen asszimilálódtak a honfoglalókkal, s az ország lakossága etnikailag is egységes lett. Ez így fejlődhetett volna tovább, ha a tatárjárás vérvesztesége nem kényszeríti ki az újabb tömeges betelepítést. Kisebbségről a mai értelemben itt nem beszélhetünk, mert hiszen többség sem volt. Az állam ugyanis nem népi-jellegű, nem nemzetállam. A királyé mind a birodalom, mind az állam. Még kevésbé nemzetállam mai értelemben, hiszen akkor a nemzet nem a népiségen alapult, hanem egy merőben szellemi vezérelven, amelynek szintén a király volt a birtokosa.

Az államot és a nemzetet ő személyesítette meg. Minden uralma alá tartozó nép felett állt, de egyikhez sem tartozott. A jogok, a szabadságok, valamint kötelezettségek nem a népi hovatartozástól függtek, hanem a rendi állástól. A magyar népiségű közembernek nem jelentett előnyt, ha urával ugyanazon etnikumhoz tartozott. A magyar krónikák szerzőinek föltűnik, hogy a közrendűek között is vannak magyarok, és ők szabad harcosok voltak ősidőktől fogva.

Feltehető, hogy ebben az időben már sokan vannak közöttük elmagyarosodott és magyarul beszélő idegenek is. Az államnak és az egyháznak külön nyelve van: a latin, amely egyik népnek sem az anyanyelve. Az uralkodó réteg soknyelvű, s ez az ősi hagyományához tartozik. Szent István intelmeiben utóda lelkére kötötte, hogy minden népet a maga törvényei és szokásai szerint kell kormányoznia. A befogadott népeknek nemcsak a nyelvét, etnikumukat, hanem politikai szervezési formáikat is részben megőrzendőnek tartják. Az egyetlen követelmény a királyhoz való hűség.

A besenyők, a székelyek, vagy a kunok a maguk politikai szervezetei szerint élhettek, s ugyanez vonatkozott a városlakó németekre, olaszokra vagy franciákra is. A beszivárgó vlachok, oláhok, a mai románok is megőrizhették saját életformájukat, szervezetüket. Mélyreható asszimilációra sem a tatárjárás előtt, sem azután nem került sor.

Ebben a formában szilárd, tetterős, az egyetemes kultúrát és civilizációt szolgáló állam jött létre. Erre olyan nemzet volt képes, mely nem tekintett származásra és nyelvre, hiszen maga sem abból nőtt ki, hanem sokkal magasabb rendű fundamentumon épült fel. Ebben a szimbolikus kapcsolatrendszerben érvényesült az ősöktől kapott örökségként a sokféle nép kormányzásának a művészete. A Szent Korona államában nem kellett félnie egyik nemzetiségnek sem. Ennek az államnak az irányítója felhasználta a középkori keresztény Európa értékeit, de az igazi varázserőt nem Nyugatról kapta, hanem ő hozta magával Keletről, Mezopotámiából, Egyiptomból, és a Kaukázus vidékéről (és az ősi Kárpát-medencéből, annak ős népétől – B.L. megjegyzése).

A 13. század közepén döntő fordulat állt be a magyarság fejlődésében. Felduzzadt a nemesek rendje a királyi szerviensek egyetemes felvételével. Ez a rend most már a király személyétől függetlenül is közösségnek tartotta magát. Felelősnek érezte magát az ország sorsáért és igényt formált a szuverenitás jogára. Nemzetté alakult át puszta alattvalók tömegéből. Nemcsak társadalmilag, mint előjogokat élvező osztály, hanem történeti-nemzeti önérzet és hivatástudat tekintetében is az országot benépesítő többi nép fölé emelkedett. Ők a magyarok, ők a gens Hungarica.

Az így létrejött magyar nemzet nem törekedett semmilyen etnikum megsemmisítésére. Minden etnikai közösség használhatta saját nyelvét a hétköznapi és a hivatalos életben is. Ekkor a magyar nyelvű etnikum a legnagyobb létszámú, amely óriási többséget alkot, és ezért a vezetőréteg átveszi a regionális többséget alkotó nép nyelvét. A népi hovatartozás egyik külső ismertetőjele az anyanyelv, de a Magyar Királyságban, a történelmi Magyarországon a nemzet lényegét nem ebben látták. Az állam és a közélet nyelve ugyan a latin volt, de az ország lakóinak többsége a nemzetet magyarnak tartotta. Magyarnak lenni annyit jelentett, hogy Attila és Árpád népének az örökségét hordozzák, és az utódokban tovább élnek azok a képességek hun-örökségként, amelyekkel Magyarország teljesíteni tudja hivatását.

Mi ez a hivatás? Nem más, mint a krisztusi béke biztosítása a kereszténység keleti határán, a Szent Hit terjesztése és az egész keresztény Európa védelme a pogány Kelet ellen. A magyarságnak ezt a hivatását IV. Béla király fogalmazta meg 1252-ben a pápának, amikor újabb tatárinvázió fenyegette országát.”

*****

E nagyszerű nemzetalapítás képes volt elfogadni az idegen fajú, nyelvű Kárpát-medencei lakosokat is, ha saját meggyőződésükből, önként vállalták a magyar őslakos többségi nép emberséges állameszméjét. Ami így erősítette ezeregyszáz éven át, az 1917-18 évekig békés egyetértésben fennállott történelmi Magyarországot. A tatárdúlás (1241) megrázkódtatta e népek elrendeződését. Ezt követte a mohácsi vész (1526), amit nevezzünk „a nemzeti nagylétünk nagy temetőjének”. És következett az 1848-49-es szabadságharc, amit én a nemzeti nagylétünk második nagy temetőjének nevezek, azzal együtt, hogy a Habsburg osztrák császár ránk erőltette a finn-ugor elméletet, hogy elfeledtesse a hun, avar, magyar emlékeinket.

„Elfeledtették és fölényesen hirdették az oláh cigányok életszínvonalán élő és a legnyomorúságosabb életviszonyok között tengődő voguloktól való származást.” (Nagy Sándor: Előszó). Az évszázados finn-ugor tanítás következtében nemzettudatunk vonzó erejét, „a bűnös apáinkat” fiataljaink nem vállalják, így inkább vállalnak mindent, csak az ne legyen magyar, feladva az őseinknek járó tiszteletadást. Nemtörődők lettek, s ugyanígy nemtörődők lettek történészeink is. Ezért lehet az, hogy amikor a cáfolhatatlan igazság mellettünk szól, akkor is hagyjuk, hogy szabadon nullázzák azt alaptalan hazugságok terjesztésével. Íme, néhány példa erre a sok közül.

Az a tévhír terjedt el, hogy az I. világháború okozója gróf Tisza István volt.

Tisza István levele a császárhoz (részlet):

... „Kötelességem lesz, hogy a holnapra egybehívott minisztertanácsban a magyar kabinetet állásfoglalásra bírjam, addig is csupán a magam nevében nyilatkoztathatom ki, hogy a Felséged szolgálata iránti odaadásom ellenére, vagy jobban mondva, éppen ezen odaadásom következtében, a kizárólagos és agresszív háborús megoldásért való felelősségben osztozni nem tudnék.

Budapest, 1914. július 8.

Gróf Tisza István s.k.”⁹

 Július 9-én a magyar kormány támogatta Tisza István álláspontját és felhatalmazta annak kivitelében. Július 14-én Bécsben, a Korona Tanács második összejövetelén, nagy propaganda megnyilvánulás indult Tisza ellen, különösképpen a franciák oldaláról, mert Tisza ekkor már elfogadta Gróf Berchtold Szerbiának nyújtandó ultimátumát.

A Vörös Könyv tanúsága szerint, a július 19-én Szerbiának küldött ultimátumban olvashatjuk Tisza feltételét. Ha Ausztria megnyeri a háborút, Magyarország nem fog területelcsatolást végrehajtani Szerbiával szemben. Az itt írottak a bizonyítékok arra, hogy Benes becsapta szövetségeseit, amikor Tiszát okolta a háború beindításáért. Benes, Masaryk propagandahadjárata azt állította, hogy Tisza és Magyarország felelős a háború kirobbantásáért.

(…)

Henri Pozzi írja: „Ma már tudjuk, hogy akkor már valóban megkezdődött. Tudjuk azt is, hogy Sasanov, II. Miklós cár nevében, körtáviratban értesítette az összes kormányokat, hogy: ’Oroszország előre is visszautasít minden mérséklési közbenjárást, amely Pétervárott megkíséreltetnék.’ Most már a magyaroknak nem volt többé módjukban választani: A szükség kényszerítette őket, hogy együtt menjenek Ausztriával, – együtt Németországgal – együtt mindenkivel – aki segíthette őket területüknek megvédésében a fenyegető orosz betörés ellen...

A Vörös Könyv-ben közzé tett jegyzőkönyvek tanúskodnak arról, hogy Tisza még így is csak azon feltétel alatt volt hajlandó hozzájárulni az ultimátumhoz, ha az összes hatalmakhoz egy jegyzéket küldenek azzal a kijelentéssel, hogy Ausztria-Magyarország még győzelem esetén sem vesz el semmiféle területet a legyőzött Szerbiától.”¹⁰

Ugyanez megismétlődött a II. Világháború idején Teleki Pál miniszterelnök vádolásával.

Hernádi Tibor¹¹ írja:

Gróf Teleki Pál Erdélyben született és nevelkedett. Mélyen gyökerező katolikus vallása, rendkívül érzékeny lelkülete, óriási tudása és mindenekfölötti becsületessége, egyenes jelleme arra képesítette, hogy Horthy Miklós kormányzó népünk történetének egyik legnehezebb időszakában a haza élére állítsa. Gr. Teleki Pál minden erőfeszítéssel távol akarta tartani az országot attól a háborútól, melyről előre látta, hogy borzalmaival fölülmúl majd minden eddigi pusztítást, vérontást, szenvedést, és jól tudta, hogy ez a világméretű, életre-halálra menő harc csak Németország teljes vereségével végződhet. Gróf Teleki Pál 1941. április 3-a hajnalán nem vethetett önkezével véget annak az életnek, melyet, mint hívő keresztény, Isten ajándékának és rendeltetésének tartott. Hitte, remélte, hogy meg tudja menteni hazáját a pusztulástól. Kinek állt érdekében Teleki halála? Idézzük vissza Teleki Pál komornyikjának hiteles szavait:„Április 2-án este megérkezett a Gróf Úr, rendelkezéseit kérte, ő pedig azt mondta:’Készíts ma estére tálalóra aprósüteményt, konyakot, szivart, kávét. Német vendégeim érkeznek, német vezérkari ezredes és segédtisztje. Neked nem kell itt lenned. Vendégeimnek az a kérése, hogy lehetőleg egyedül legyünk a fontos tárgyaláson.’ Kérdezés nélkül igenist feleltem. Távozásomkor megkérdeztem, reggel mikor jelentkezzem. A szokott időben, ötkor,’ felelte a Gróf Úr, aki nem volt ideges. Ma korán reggel jelentkezni akartam. Kopogtam, nem válaszolt senki. Lassan benyitottam a szobába, rettenetes látvány fogadott. A földön feküdt a Gróf Úr, mellette pisztoly, minden feldúlva. A dulakodás szembetűnő volt.”¹² A komornyik egy másik beszámolóban azt is elmondja, hogy utolsó este Teleki kérte, készítse elő cserkész egyenruháját, mert másnap együtt lesz cserkészeivel.

Tudjuk, Teleki Pál volt a magyar cserkészmozgalom egyik alapítója, példaképe, eszménye. Ő volt az, aki közvetlenül az I. világháború után megszervezte és vezette azt a cserkészcsapatot, mely részt vett a dániai cserkész világtalálkozón.

Harmadikként említem a közismert szlogent: „az utolsó csatlós” jelzőt, amellyel hazánkat megbélyegzik. Íme, az igazság:

Hernádi Tibor, a Kiknek állt érdekében a második világháború c. könyvében, idézi Kovách G. István kutatási eredményét, melyet egy londoni könyvtárban talált, és amely megjelent a Fasiszta Nemzet? Antiszemita Magyarság? című írásban (Hunnia, 1991). Ez a bizonyíték 1943. október 14-i dátummal, C12035 szám-jelzéssel, és 1943. október 15, F.O. 371/34498 számmal van nyilvántartva.

Ebben a dokumentumban „Namier professzor (zsidó képviselet) aggodalmát fejezi ki Magyarországnak a német szövetségből való idő előtti kiugrása miatt. Megállapítja, hogy Magyarországon a zsidók biztonságban élnek, de a háborúból való kilépés, vagy annak akár a kísérlete miatt Németország megszállná Magyarországot és ezzel a zsidók biztonsága veszélybe kerülne.”¹³

Az idézett okmányból megtudhatjuk a brit kormány elutasító válaszának magyarázatát A. W. S. Randall leírása szerint.

„Namier professzor a zsidó képviselettől (agency) tegnap közölte velem, hogy az ő emberei nagyon aggódnak, ha netán a magyar kormány idő előtt cserbenhagyná Németországot, ami Magyarország megszállását eredményezné, és veszélyeztetné az ott élő 800.000 zsidót, akik jelenleg viszonylagos biztonságban vannak. A zsidók itt – mondta ő – úgy vélik, hogy Németország nem engedi a magyarok háborúból való kilépését mindaddig, amíg a német hadsereg azt meg tudja akadályozni, sőt, nyomban megszállná Magyarországot, ami a legnagyobb számú, Európában még meglévő zsidóság megsemmisítését eredményezné.

„Azt mondtam, hogy a lehetőség már elő lett terjesztve (lásd a Tablet legutóbbi cikkét) mint ok, amiért Magyarország ne kezdeményezzen korai átállást a Szövetségesek oldalára.

„Namier professzor azt mondta, hogy az egyetlen remény, ahogy a zsidóság látja, ha a magyarok nem mozdulnak, amíg gyakorlatilag biztosítva nem lesz, hogy a németek már nem tudnak visszavágni.

(Kézírás) „E kérdést megkülönböztetett figyelemmel kísérjük, és nem követeljük a magyaroktól, hogy nyíltan álljanak ki a németek ellen, ami a német megszállást eredményezné. Úgy véljük, hogy e kockázat jelenleg kicsi.”

(A fenti angol külügyminiszteri jegyzék részben megjelent Juhász Gyula: „Magyar- Brit Titkos Tárgyalások, 1943” című könyvében, Kossuth Könyvkiadó, 1978)¹⁴

 *****

Amikor nincs senki, vagy nincs egy nemzeti hírszolgálat, amely a népét, nemzetét ért ilyen hazugságokat világgá kürtölje, és az igazság hirdetésével cáfolja, népében ezáltal is fenntartsa a reményt, akkor nagy bajok vannak ebben az országban, mert ha nem jön gyors, de drasztikus nemzetérdekű változás, akkor a nemzet menthetetlenül elpusztul.

Magyar testvéreinknek fáj, hogy templomaink, váraink, kastélyaink a trianoni rablás áldozatául estek s azokat a rabló államok büszkén mutogatják, mint saját építkezésük remekeit. Fáj, hogy ősi temetőinkben azok sírjai előtt nem róhatjuk le hálánkat, akik a honvédő háborúkban önként hoztak értünk véráldozatot. Bizony, elévülhetetlen és nagy fájdalom ez, de talán még nagyobb, amikor arra gondolunk, hogy megcsonkíttatásunk hamis okokra hivatkozva történt. A döntést úgy hozták meg, mindenképpen igazságtalanul, hogy nem a román hadsereg verte meg a magyar honvédeket, nem a szerbektől szenvedtünk vereséget, még kevésbé Ausztria győzött le bennünket, hanem a Népszövetség volt tehetetlen. A lefizetett francia sajtó félrevezette, félretájékoztatta a népeket, és a Kárpát-medence földrajzát, történelmét nem ismerő, naiv francia politikusok hozták a máig érvényesülő, végzetes döntést. S a leggyalázatosabb, a legfájóbb az, hogy a nagyhatalmak által létrehozott, új állam-szomszédaink éppen jóságunkkal, emberségességünkkel visszaélve, hazugságok alapján követelték és kapták meg jogtalan prédájukat. Szétszakították, megszüntették az ősi, szakrális Szent Korona országát. Így engedtek utat szabadelvűség címén az istentelenség és embertelenség burjánzásának.

Sokszor voltunk a végromlás veszélyében, de eddig a magyar együttélés ősi szelleme sok-sok idegent magyar érzületűvé változtatott. Ez a magyarrá válni akaró szellem, ami most már – a jelek szerint – oly nagyon hiányzik gyermekeink lelkéből. Igaz, az ’56 előtti „jampecekről” sem következtettünk volna arra a nemzetért való hősi kiállásra, amire a „pesti srácok” képesek voltak a legválságosabb percekben. Ezért mégis bízunk, és reméljük, hogy Istenünk révbe visz bennünket.

Megtépve, de törve nem, él, és élni fog Hazánk, ha Te és Ti úgy akarjátok, és tesztek is érte.

Botos László

2015. december 23.