"A magyarok nyilaitól ments meg uram minket!" /POZSONY ELŐTT, POZSONY UTÁN...
-A pusztai népek legjobban a becsületet és az életet tisztelték; bölcsek voltak, egymásért éltek- haltak és testvéreikként szerették-egymást.
Annyi mindent szeretnék még elmondani, olyan sok van, mit elhallgattak előlünk, vagy amiről megfeledkeztünk. Hagy regéljem el most, a magyarság „nagy csatája" előtti egyik alig ismert diadalát:
Az újhitűek, akkor 899. évét írták, míg a régi hitet vallók a Földanya havának gyülekezésének idejét rótták.
A magyarok ötezer fős válogatott hadai Itália felé fordították lovaik fejét, hogy Arnulffal kötött szövetségüknek megfeleljenek. Hadjáratuk során rengeteg kincset zsákmányoltak és minden ellenséget legyőztek, míg szembe nem találkoztak a háromszoros túlerőben lévő Berengár császár csapataival. A Brenta folyó két partján nézett farkasszemet a két had. A magyarok vezére Szalárd, követeket küldött az ellenhez, hogy elkerüljék a vérfürdőt; szabad elvonulásuk fejében hajlandóak visszaadni a zsákmányt és békét kötni a császárral.
A válasz gúnyos kacaj és visszautasítás.
Az itáliai sereghez újabb seregtestek érkeztek és összecsaptak a magyarral. Megfáradtak a harcosok az eldöntetlen csata hevében és rövid mérlegelés után újabb magyar követet küldtek a császár elé. Újabb ajánlatuk már arról szólt, hogy nem csupán a zsákmányt, de minden felesleges fegyverüket, lovukat, kincseiket átadják az itáliaiaknak, sőt ígéretet tesznek arról, hogy soha többé nem lépik át az itáliai határt. Több főembereiket is túszként hátrahagyják és elfogadják örökre a fegyvernyugvást.
A dölyfös Berengár a tiszteletteljes alkura rút választ adott:
„A magyarok nem egyebek döglött kutyáknál!" Liutprand mester elfogulatlan krónikája szerint így esett meg a további esemény:
„A magyarok a követségnek ezen jelentése felett kétségbeesve összejöttek s a legvitézebbek így vigasztalták egymást:
„Ha a jelen körülmények között nagyobb baj nem érheti az embert, annál, hogy életét elveszítse, és mert könyörgésünket nem hallgatják meg, menekülésre nincs kilátás, megadni magunkat pedig egyenlő a halállal, mit habozunk még a nyílzápor közepébe rohanni s halált osztva meghalni? Hát nem igaz, hogy inkább balcsillagzatunknak, mint gyöngeségünknek kell ezt a szerencsétlenséget felróni? Bátran harcolva elesni egyenlő az élettel s nem a halállal. Nagy hírnevünket, melyet örökségül kaptunk atyáinktól, utódainkra hagyjuk.
Csak magunkra és hadban szerzett tapasztalatainkban bízhatunk, akik csekély erővel már nem egyszer győztünk le túlnyomó haderőt. A gyenge és erőtlen népeknek sok emberből álló serege is a biztos halálnak megy elébe. A hadisten azonban nem ritkán a menekülőt fosztja meg életétől, de védelmébe veszi azt, aki ellenáll.Ezek pedig, akik könyörgésünk ellenére sem kegyelmeznek meg nekünk, nem tudják és nem is érik fel ésszel, hogy győzni ugyan hasznos, de a győzelemben a mértékletességről megfeledkezni becstelenség."
Mindezek elmondása után - Szalárd vezér kibontotta őszes hajának varkocsát, ferdén vágott mandulaszemei a nap karimáját keresték. Minden harcosa karját megszorította, majd napcserzette barna orcáját Hadak Ura felé fordította, hogy nehéz és végső esküjét megtegye:
Égi Atyám átkát vonjam magamra, életemmel fogadom, minden kegyetlenségnek alávetem magamat, ha eskümet megszegném, vagy magyar testvéreim érdekében mindent, mi teljes erőmből telik, nem teljesítenék! Ivadékim legyenek átkozottak, ha a csatából megfutnék, hű fiaimat sorsukra hagynám! Utolsó erőmig vívok és semmilyen kegyelmet meg nem fogadok!
S párduckacagányát vállára vetette s, mint szabad sólyom madár, a vezér a sereg élére állt: Gyöpre magyar! Halálig!- kiáltotta s minden híve torkából egyként hangzott el az eltökélt fogadalom: Ma együtt halunk! Fiaid vagyunk! Huj!
...15 ezer talján lovas kopjáján csillant meg nap sugara, míg fél töménynél kevesebb íjfeszítő ajzotta nyilát. Hadisten aznap vérre szomjazott, sötét felhő takarta el a napot.
A két sereg a Brenta folyó mellett ütközött meg egymással. A mieink átúsztatva a vízen minden egyetlen rovásra tettek fel: támadásba menekültek a hősök. Nem látott a föld még ilyen csatát, mióta Nimród magjából fakadt- e nemzetség: A magyarok úgy harcoltak, mint a sebzett oroszlánok, mint sírjaikból feltámadt démonok. „Atilla nagykirály, az isten ostora éledt újra, hogy „a római keresztények szívtelenségét megbosszulásra hívja, örök végzéssel a Nyugatnak a had." (Liutprand Krónikájából)
Véreikért, testvéreik életéért osztották a halált, nem lett volna ellen, aki azon a napon- a magyarral, sikerrel szembeszáll. Fényes győzelmet arattak a barbárnak nevezett ősök, hatalmas szívük és hadi becsületük meghálálta magát.
Maga Berengár, az erős seregek vezére is csak úgy menekülhetett meg, hogy díszes ruháját felcserélte egyik szolgájával és álruhában egészen Verona faláig futott.
Így mutatta meg az összevont itáliai hadnak a magyar a vitézséget, s így tapasztalták meg a nyugatiak tisztelni a magyarok fegyvereinek szavát. Mert a magyar a végtelenségig tűr, sarokba szoríthatják, fát vághatnak a hátán, de végül semmi sem állíthatja meg szilaj indulatát. Ne adja az Öreg Isten nekik, hogy újra meg kelljen tanulniuk Európának az imát: "A magyarok nyilaitól ments meg uram minket!"
-zcsf-
Készült Kunavar beküldése nyomán
Kiemelések MM. szerkesztő
Hozzászólás