A történtek helyretételén túl, azért is fontos lenne, mert az akkori események, pontosabban az események köré kialakult ismeretek, hagyományok máig nagymértékben befolyásolják, meghatározzák gondolkodásunkat, önszemléletünket és valós helyzetünk felmérését azon élettérben, melyben építeni kell jövőnket, és meg kell maradnunk.

2000-ben ünnepeltük a római keresztség felvételének első ezer évét. Ezzel kapcsolatban megemlékezések voltak szerte a hazában, és az idegenben élő magyarok köreiben. Méltatták Szt. István államalapító nagyságát, bölcsességét. Mások ezt vitatták és Koppányra esküdtek. Vajon mi lehet az oka annak, hogy ezer év nem volt elég ahhoz, hogy e kérdést tisztázzuk és nyugvópontra helyezzük? Elvek, pártok szinte minden népet megosztanak, de minket e kettősség is megoszt olyannyira, hogy az nemzeti egységünk, felemelkedésünk keréktörője is lehet akkor, amikor ezen egység nélkülözhetetlen puszta megmaradásunkhoz. Nemzetünk jövője érdekében szembe kell néznünk a könyörtelen tényekkel, legalábbis akkor, amikor valóban tényekkel állunk szemben.

A Koppányosok Szt. Istvánt és a Római Katolikus Egyházat okolják mindazon csapásokért, melyeket a sors ellenségeink kardjaival ránk mért. A tény az, hogy nyugatirányú politikát nem Szt. István kezdte, hanem Géza nagyfejedelem. A Szent Istvánosok minden szellemi, erkölcsi értékünket, megmaradásunkat is a szent király munkájának tartják. A két nézőpont szöges ellentétben van egymással, mely nemcsak történelmi kérdés, hanem érzelmi is, amiért mindkét tábor a másikat a nemzet ellenségének tartja. Ebből világosan kitűnik, hogy ilyen lelki és tudati megosztottsággal aligha leszünk képesek egy boldogabb magyar jövő építésére.

Tévesnek mutatkozik azon álláspont, miszerint Szt. István lenne az oka mai elesettségünknek. Sokkal közelebb kerülhetünk a valósághoz, ha Szt. István személye és munkássága köré kialakult, kialakított tévtanokat vesszük szemügyre, és azok hatását gondolkodásunkra. E tévtanok Szt. István halála utáni századokban folyamatosan művelődtek ki, mely mögül mintha a tudatosság is kiviláglana. Nem véletlenül plántáltak a magyarság tudatvilágába olyan ismereteket, amelyek történetileg ellentmondóak, és károsak.

Ilyen például annak állítása, hogy „a kereszténység mentett meg bennünket a pusztulástól.” Nos, a valóság az, hogy Szt. István sógora, II. Henrik császár halála után (1024) nagyon megromlott a viszony Magyarország és a nyugati keresztény testvéreink között. 1030-ban II. Konrád császár tört hazánkra, de őseink Szt. Imre vezetésével Győr alatt, a Rábánál szétverték a német seregeket, elfoglalták a Lajta és a Fischa közét, valamint a Morvamezőt. Ezt követően a németek és bajorok szláv segédcsapatokkal támadást indítottak hazánk ellen 1041-ben, 1044-ben, 1050-, 51- és 52-ben, 1108-ban és 1146-ban, melyeket a magyarság az 1044-es háború kivételével mind sikeresen visszavert. Nyugati keresztény testvéreink tehát nem voltak tekintettel a mi kereszténységünkre. Ha tudtak volna, meghódítottak vagy megsemmisítettek volna bennünket. Gazdasági és katonai erőnk, és őseink hazaszeretete mentetet meg az országot a leigázástól, az esetleges pusztulástól. Az 1146-os háború után a nyugatiak föladták kísérletezésüket, mígnem a török időkben a Habsburgok házasságok révén ki nem sajátították a magyar Koronát. Néhány Habsburg kivételével ők az elnémetesítésünkön, elszlávosításunkon dolgoztak. Nem nekik köszönhetjük, hogy még megvagyunk. A XX. században a nyugati hatalmak zúdítottak ránk minden katasztrófát, hazánk feldarabolásától a szovjet megszállásig. 1990-ben, amikor a magyarság egy boldogabb jövőben reménykedett, akkor a nyugati rablókapitalizmus, a hazai tolvalyokkal karöltve, kirabolta az országot és a magyarságot újabb nyomorba döntötte. Elgondolkozott már valaki azon, hogy mindennek ellenér, miért nem tudjuk a nyugatot oly hévvel gyűlölni, mint tudtuk a szovjetet?

Századokon át „pogány”, „műveletlen” őseink gaztetteiről okítottak bennünket – ezzel a lehető legmélyebbre gázoltak érzelemvilágunkba –, és arról, hogy mindent, ami érték, ami erkölcsös a nyugattól tanultuk. Tudatunkba sulykolták azon hamis ismeretet, hogy „mi mindent a nyugati keresztény világnak köszönhetünk.” Megmaradásunkat is. Az elmúlt háromszáz évben minden csapást a nyugat mérte ránk, de mi mint jótevőinkre nézünk föl, és kegyeikért esdekelünk. E tévtanok teljes kiszolgáltatottjai vagyunk. Vegyük sorjában a történtek alakulását a kezdettől.

Árpád-ágbeli őseink még Etelközben, 892-ben szövetséget kötöttek a frank császárral, Arnulffal a morvák megrendszabályozására. E vállalkozás a Kárpát-medence jobb megismerésének célját is szolgálhatta, mert ekkor már készülhettek annak birtokbavételére, amely 895-96-ban be is következett. Dunántúlt ekkor nem foglalták el, mert frank fennhatósága alatt állt. 899-ben azonban meghalt Arnulf s az új frank császár nem volt hajlandó megújítani a szerződést, ezért őseink elfoglalták Dunántúlt, majd pedig megtámadták Bajorországot. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szerződés megújítása a frankoknak adófizetéssel járt volna. Az így kialakult viszály rendezésére Kurszán gyula 904-ben béketárgyalásokra ment Bajorországba. A bajorok a magyar főurat meggyilkolták társaival együtt. Ez nem mondható keresztény tettnek még akkor se, ha a bajoroknak a békét adókkal kellett volna megvásárolni. Akkor mi voltunk a hatalmasabbak, mi szabtuk meg a feltételeket. Most ellenségeink a hatalmasabbak, ők szabják meg a feltételeket. Ezt se szabad elfelejteni, mikor a trianoni békeszerződés igazságtalanságairól beszélünk. Ettől eltekintve, Kurszán gyulát és meggyilkolt társait nemzetünk vértanúinak kell tartanunk. Tudnunk kell tehát, hogy a nyugat és a magyarság közötti ellenséges helyzet kialakulásában őseink se voltak ártatlanok. Sőt, kezdetben ők voltak a támadók. Azonban, erényeikkel és fogyatékosságaikkal együtt tisztelnünk kell őket, mert őseink és magyarok voltak!

Ezt követően indultak el azon hadjáratok sorozatai, melyeket a hivatalos történetírás „kalandozásoknak”, „rabló hadjáratoknak” nevez. Ezen címkék nem többek a megbélyegzésnél, leértékelésnél. A kalandozás céltalan barangolást jelent, míg a rabló hadjárat címkével azt sugallták a magyarság tudatába, hogy semmirevaló ősei rablásból éltek. Ezzel szemben tény, hogy e hadjáratok 94%-a szövetségben történt. Hívták őket, és őseink e hívásnak eleget tettek, mert ezzel akadályozták meg a szervezőképes nyugati királyok, császárok igyekezetét abban, hogy népüket, tartományaikat egyesíteni tudják. Mindig a kiskirályokat, a lázadókat támogatták. Egy egységes és erős hatalom komoly veszélyt jelentett volna a magyarságra nézve. Az egyetlen kivétel Berengár, Itália királya volt, akit azért támogattak, hogy ezzel megakadályozzák a német császárok igyekezetét, akik mindenáron német-római császárok szerettek volna lenni. Őseink tehát nagyon is tisztában voltak tennivalójukkal. Ezért írja James Reston Jr., az amerikai történetíró: "A hadjárataik főcélja nem a zsákmányszerzés volt, mint a vikingeknél.” Mármint a magyaroké. (The Last Apocalypse, Europe at the Year 1000 A.D. Az utolsó Világvég várás, Európa Kr.u. 1000-ben. 166. oldal.) Még X. Leó pápa is őket hívta az ellene lázadók leverésére.

Századokon keresztül, de különösképp az elmúlt másfél században, vagyis az 1848-49-es szabadságharcunk leverése után azt tanították és tanítják, hogy Szt. István felismerte a magyarságra leselkedő veszélyt, mely a magyarság pusztulását idézte volna, ha nem téríti népét a római keresztségre. Az István a király című rock-operában is erre emlékeztetnek, mikor István meg akarja győzni Koppányt, hogy „Rómába vezet minden út vagy a pusztulásba.” Azt, hogy e "nemzetmentő" munkának első harcosa Géza nagyfejedelem volt, mikor az ország politikájának rúdját a nyugati irányba fordította röviddel, miután 972-ben nagyfejedelemmé választották, már nem tarják túl fontosnak. Nos, de milyen lehetett a X. század Rómája, ahová „minden út vezetett”?

A X. század nagyon válságos időszak volt Róma és a Katolikus Egyház életében olyannyira, hogy azt a legszívesebben kitörölnék a történelem lapjairól. Reston a következőket írja: „A szajha, vérszopó királynő, Marozia uralkodásától a század elejéről, a kamasz XII. János pápa bujaságáig a század közepén, a pápa gyilkosságokig a 980-as években, a pápa és ellenpápák közötti viszálykodás a század végén, a Szent Szék a botrány és zűrzavar mocsara volt.”(From the harlot’s reign of the vampire queen Marozia early in the century, to the lechery of the boy-pope John XII in mid-century, to the papal assassinations of the 980s and the struggles between the popes and antipopes at the end of the century, the Holy See was a swamp of chaos and scandal. 204. oldal.). Ez volt a Róma, ahová „minden út vezetett”? Lehet, hogy ezt sokan nagyon kemény vagy valótlan jellemzésnek tartják, de az események ismertek. A X. század Rómájára tehát nem lehetett felnézni se hatalmi, se erkölcsi szempontból. De akkor mi lehetett az irányváltás oka?

E kérdést illetően különböző vélemények vannak. Jelek szerint nem lehetetlen, hogy asszony állt a háttérben. Ismerjük a példázatot, miszerint „Minden nagy férfi mögött, egy még nagyobb asszony áll.” Sarolta nagyasszonyról lenne szó, az erdélyi gyulalányáról, Géza nagyfejedelem feleségéről? Sarolta azon kevés hölgyek közé tartozik, akinek följegyezték tüneményes szépségét s hogy szépségét csak szeszélye szárnyalta túl. Együtt vadászott, ivott, verekedett a férfiakkal. Haragjában még embert is ölt. A Királyok Könyve – Officia Nova, 1994 – című szép kiadású munkában a következő olvashatjuk: „... kezében tartotta az egész országot, férjét, s mindazt, ami férjéé volt, ő kormányozta,” mármint Sarolta. Ezek szerint Sarolta kezében volt a tényleges hatalom. Nos, de mi lehetett, ami Saroltát arra ösztökélte, hogy hátat fordítson Bizáncnak és az ország politikáját nyugati irányba terelje? Itt csak egy szeszélyes nőre lehet gondolni, akinek nézeteltérése lehetett apjával, aki Bizánccal állt jó viszonyban. Feltehetőleg, Sarolta apja ellenében cselekedett, mikor a nyugati kapcsolatok kiépítését elhatározta, függetlenül attól, hogy az a magyarság részére szükséges vagy előnyös volt-e?

Az sem lehetetlen viszont, hogy Géza politikája mögött nem Sarolta, hanem a lengyel hercegnő Adelhaid állt. Az 1981-ben kiadott Magyar Történelmi Kronológia (Tankönyvkiadó) a következőt írja: „973-ban - Géza második házassága, Adelhaid lengyel hercegnővel.” Erről az 1914-ben kiadott Révai Nagy Lexikon ezt írja:

„Szt. István, Magyarország első királya, Géza vezér és Sarolta, mások szerint Adelhaid lengyel hercegnő fia.”

Géza nagyfejedelem esetleges második házassága tehát nincs tisztázva, de legtöbben Saroltát tartják István anyjának. Az említett rockoperában is Saroltát teszik meg István rossz-szellemének. Révai azt is megemlíti, hogy Géza és Sarolta „974 táján” keresztelkedtek ki. Gézát illetően ez megfelelhet a valóságnak mind az egyik, mind a másik esetben. Nem esik szó arról – ha a második házasság valós –, hogy mi történhetett Saroltával. Fiatal volt még. Baleset érhette? Gyilkosság áldozata lett? Ki tudná megmondani. A második (?) házasság egyébként meggyőzőbb magyarázattal szolgál Géza nyugatirányú politikájára. Adelhaid nevéről arra lehet gyanítani, hogy édesanyja Németföldről kerülhetett valamely lengyel herceg vagy a királyi udvarba, és leányát német nevelésben részesíthette. A német császári politika tehát Adelhaidot alkalmasnak találta arra, hogy beépítse a magyar nagyfejedelmi udvarba. Így nem Sarolta, hanem Adelhaid állhatott Géza politikája mögött.

Nos, ha figyelembe vesszük, amit Padányi Viktor ír minderről az Adalékok Szent István élettörténetéhez című rövid tanulmányában, akkor ugyancsak elcsodálkozhatunk történetírásunk bizonytalanságán. Padányi ugyanis felfigyelt Géza nagyfejedelem gyermekei születésének időbeni nagy eltérésére. Az ő számításai alapján az első leánygyermek feltételezetten 963-ban, a másodok leánygyermek 966-ban, Szent István pedig 969-ben születhetett. A két kései leánygyermek pedig 992 és 996-ban született (?). Az első három gyermek a 960-as években született, majd két évtizedes kiesés után ismét két gyermekkel áldotta meg Isten a nagyfejedelmi házaspárt. Ez a hatvan év felé közeledő Géza esetében elképzelhető, de az ugyancsak ötven év feletti első feleség fogamzó képességét, két évtizedes kiesés után, meg kell kérdőjelezni. Itt bizony arra kell gondolni, hogy az első feleség 990 táján halhatott meg. De melyik? E szerint Géza nem 973-ban nősült másodszor.

A 12. századbeli lengyel kútfő szerint Géza első felesége Beleknegini – nem Adelhaid – lengyel hercegnő volt, bár vannak olyan értelmezések is, hogy Beleknegini nem személynév, hanem jelző. A lényeg az, hogy az első feleség lengyel volt s ezt látszik igazolni az is, hogy a legidősebb lány szlávhoz, míg a második lengyelhez, Boleszláv krakkói herceghez ment feleségül. A két utolsó leány idősebbike - Péter király anyja - Orseolo Ottó, velencei doge, a legfiatalabb pedig Aba Sámuel felesége lett.

990 tájától tehát a nagyfejedelmi udvart új úrnő ékesíti, akit Géza halála után Koppány feleségül szeretett volna venni. De vajon kit? Az 50-55 évkörüli özvegyet – Koppány Padányi számítása szerint 35-40 éves lehetett –, vagy a fiatal, feltűnően csinos és szeszélyes úrnőt, Saroltát, aki Szent Istvánnal egyidős lehet, vagy csak valamivel idősebb, s akit a király - Szt. István -, egyes feltevések szerint ki is végeztetett. Ebben már van észszerűség. Tény, hogy Sarolta élte túl Gézát, tehát nem lehetett az első feleség. Ez pedig mentesíti Saroltát az előzőekben feltételezettektől.

Szt. István születésének éve is bizonytalan. Legtöbben 970-re teszik, és Sarolta fiának tartják. A Magyar Nemzeti Múzeum által összeállított és kiadott Az Árpád-ház Családfája (Puskely Mária munkája nyomán) 975-ről tudósít. Pauler Gyula pedig úgy véli, hogy István 977-ben született. Elképzelhető, hogy István anyja Adelhaid vagy Beleknegini és nem Sarolta? A majdani király tehát nem örökölhette Sarolta kemény természetét. Megannyi bizonytalanság! E kérdések tisztázása nagyon fontos lenne.

Sajnos a későbbi eseményekkel kapcsolatban is több a kérdés, mint a bizonyság. Nagyon fontos lenne tudni, hogy valójában mi történt István nagyfejedelemmé választása alatt, és még inkább utána. Tudjuk, hogy Géza 997-ben halt meg, de nem tudjuk, hogy az év melyik évszakában (van olyan visszaszámolás, amely 997. február elejére teszi). A későbbi események tisztázása szempontjából ennek pontosítása szintén fontos lenne. A hivatalos álláspont szerint ugyanis Koppány jogos várományosa volt a nagyfejedelmi tisztnek, és megkérdőjelezte Istvánnak ehhez való jogát. A Dunántúl ura István ellen kardot rántott, de az új nagyfejedelem az idegen zsoldosok segítségével leverte, és testét felnégyeltette, amely nem volt magyar szokás. Az ütközet időpontját általában 999-re teszik, de vannak, akik a 998-at se tartják lehetetlennek. Amennyiben az összeütközés oka valóban István nagyfejedelmi méltósághoz való jogának megkérdőjelezése volt, úgy 999 későnek mutatkozik. 998 tavasza elfogadhatóbb lenne, ha Géza valóban 997 második felében halt meg. De ha a nagyfejedelem az év első felében költözött Csaba seregébe, tehát februárban, akkor István és Koppány összecsapásának már 997 őszén meg kellett volna történnie. Bárhogyan is voltak a dolgok, a legfontosabb kérdés az, hogy az ősi rend hívei – az erdélyi gyula (1002) és a dél-magyarországi Ajtony (1003), akik később szintén lázadtak, és akiket István külön-külön levert –, miért nem álltak Koppány mellé? Összefogás esetén a három nagyúr együttes hadseregével szemben Istvánnak semmi esélye nem lett volna a győzelemre. Azt kell tehát feltételezni, hogy Koppány lázadásának más oka lehetett. Legújabban Dr. Bakay Kornél régész-történész is ezen nézetnek adott kifejezést, és a lázadások korát is jóval későbbre teszi.

Ha valaki a szóban forgó kort, és Szt. István uralkodása alatti eseményeket tüzetesebb vizsgálatnak veti alá, akkor nem egy erőskezű uralkodó, történelmet formáló alakja emelkedik ki, hanem egy tisztán látó, jó lelkületű, de uralkodásra nem alkalmas egyén lelki tépelődése. Erre lehet következtetni Vászoly megvakítatásának esetéből is. Az 1300-as évek második felében írt Képes Krónika így írt a történtekről:

„Közben testi ereje kezdte elhagyni (Istvánt), és érezvén, hogy súlyos bágyadtság nyomja, sietve elküldte követként Budát, Egiruth fiát, hozza ki a nyitrai börtönből nagybátyja fiát, Vazult, hogy mielőtt maghal, királlyá tegye. Meghallván ezt Gizella királyné, tanácskozott Budával, ezzel a gonosz emberrel, és nagy sietve elküldte Sebös nevű követét, ennek a Budának a fiát abba a börtönbe, amelybe Vazult őrizték. Sebös tehát megelőzte a király követét, kiszúrta Vazul szemét, fülkagylóiba ólmot öntött.”

Továbbá, a Képes Krónika szerint a megvakított Vászolyt a király elé vezették, akinek szemei a megkínzott láttán könnybe lábadtak, és magához hívta Szár László fiait, Andrást, Bélát és Leventét és azt tanácsolta nekik, hogy azonnal meneküljenek, mert az ő életük sincs biztonságban. Történészeink szerint Vászolyt Szt. István parancsára vakították meg, és a három herceg, akiket a király száműzetett, nem Szár László, hanem Vászoly fiai voltak. Vannak, akik Szár Lászlót és Vászolyt azonos személynek tartják.

Szt. Imre halálának körülményeit is újra kellene vizsgálni. A hivatalos álláspont szerint vadászat alkalmával vadkan ölte meg. Az ilyesfajta beállítások rendszerint gyilkosságok leplezését szolgálják. Alig képzelhető el, hogy a fiatal herceget a vadászaton kíséret és kutyák nélkül hagyták volna. A vadkan tehát nem Szt. Imrével lett volna elfoglalva, hanem a kutyákkal, és egy alkalmas pillanatban a herceg leterítette volna a felbőszült fenevadat. A már idézett amerikai szerző, Reston szerint Szt. Imre volt 1030-ban (más forrás szerint 1031-ben) a pozsonyi csata parancsnoka, amikor szétverte II. Konrád császár hadait. Eszerint Szt. Imre lehetett szentéletű ember, de ereiben nem káposztalé csordogált. Meg volt benne a szükséges keménység, amely egy hatásos és eredményes uralkodó nélkülözhetetlen erénye. E győzelem után bukkant fel a „vadkan”. Nem esik szó arról, hogy Szt. István megbüntette volna azokat – Vászoly esetében sem –, akik Szt. Imre haláláért felelősek voltak, akár szerencsétlenség, akár merénylet áldozata lett a herceg. Ebből arra is lehet következtetni, hogy Szt. István a politikája útjában állókat könyörtelenül eltette az útból – még a fiát is – de arra is, hogy az események kétségbeesett szemlélője volt csupán. Azt is tudni kell, hogy Szt. Imrének bizánci hercegnő volt a felesége. Bizánc és a Római Egyház között ekkor már nagyon súlyos világnézeti ellentétek lehettek, amely 1054-ben a szakadáshoz vezetett. Hogyan történhetett tehát, hogy a magyar királyi hatalom várományosának keleti, és nem nyugati felesége volt? Ezzel Szt. István szerette volna ellensúlyozni a nyugati befolyást, vagy Imre herceg atyja ellenében cselekedett, mert világosan látta azokat a bajokat, amelyeket az idegenek elhatalmasodása okozott? „Mondd, Te kit választanál?”: a lelki tusában tépelődő, avagy a kemény, gyermekét is feláldozó királyt? A „vadkan” a megoldás? Mind, megannyi kérdés!!! És még egy kérdés: Mi történt Szent István másik két fiával? Ottóval és az ismeretlen nevűvel?

E kérdésekre vet némi fényt, mikor Szt. István röviddel halála előtt a Szent Korona képében Magyarországot a Magyarok Nagyasszonya oltalmába ajánlotta. Hitbéli meggyőződéséből tette, avagy kétségbeesésében? Az öreg király elvesztette fiát, a rokonság azon férfitagjait, akikre az országot rábízhatta volna. Kire tehát? Orseolo Péterre, aki már 1027 óta a királyi udvarban élt? Aki az idegenek kedvence és neveltje volt? Akit a magyarok három éves uralkodása után elzavartak? Aki III. Henrik német császárhoz menekült segítségért? Akit a német császár visszaültet a magyar királyi székbe 1044-ben, mint hűbéresét, s ezzel a magyarság is hűbérsorsra jutott? Az eseményekből inkább az tűnik ki, hogy a hivatalos állásponttal szemben, Szt. István gyengekezű uralkodó volt, és a neki tulajdonított intézkedéseket az ő nevében az idegenek hajtották végre.

Ezek után térjünk vissza Koppány lázadásának kérdéséhez. A jelen ismereteink szerint a legvalószínűbbnek azt kell mondani, hogy Koppány és Szt. István között nem volt hatalmi nézeteltérés. Ha igen, legföljebb azért, mert Istvánt nem tartotta uralkodásra alkalmasnak. De mikor a jóindulatú, és jó lelkületű István a nagyfejedelmi tisztet elfoglalta, Géza udvarában elszaporodott és nagy befolyásra szert tett idegenek úgy látták, hogy eljött az ő idejük. Kihasználták az új nagyfejedelem gyengeségét, és a nagyfejedelmi udvarban elszabadult az idegenek korlátlan garázdálkodása. Ennek hullámai Koppányt érintették először, mire a nagyúr kardot rántott. Három évvel később az erdélyi Gyula, majd pedig a dél-magyarországi Ajtony lázadt, akiket Szt. István külön-külön levert. Az idegenek garázdálkodása szolgáltathatja az azonos okot a lázadásokra, amely nem azonos időben érintette a lázadókat. Ezért nem fogtak össze. Ha Koppány a hatalomhoz való jogáért lázadott, akkor a gyula és Ajtony miért nem álltak mellé? Az ősi rend, a vérszerződés, a pusztaszeri egyezmény szétporladt volna? Ezt se lehet kizárni, de az előzőekben előterjesztettek meggyőzőbbek.

De vajon miben nyilvánulhatott meg az idegenek garázdálkodása? A keresztényesítés lehetett olyan erőszakos, mint azt Szt. Istvánról maga a Római Katolikus Egyház is hirdeti, de nem lehetett az egész országot átfogó térítési hadjárat, ehhez nem volt elég katolikus pap. Ez a XIII. században következett be. Nem lehetetlen, hogy az Egyház az e korban elkövetet erőszakosságot (inkvizíciók) varrja a szent király nyakába. Gondoljunk arra is, hogy milyen iszonyú gyűlölet éghetett az országba telepített idegenek szívében a magyarság ellen, hiszen fél századdal korábban még a magyarok nyilaitól rettegtek. Mindent elkövettek, hogy sérelmeiknek elégtételt szerezzenek. Reston szerint II. Szilveszter pápa „követelte”(demanded) a vikingektől – akik szintén ebben az időben tértek a keresztény hitre –, hogy pusztítsák el „pogány” írásukat, a rovásírást. Ezek szerint a pápa, és nem Szent István utasítására rendelték el a magyarság „pogány” írásának, a rovásírásnak elpusztítását. Ez egy saját írásával rendelkező nép műveltsége elleni merénylet volt. Talán ezen intézkedésben kell keresni azon elgennyesedett, soha be nem gyógyuló lelki seb okát, amely a mai napig megosztja a nemzetet? Amely lehetetlenné tette, hogy a Római Katolikus Egyház eggyé váljon a nemzettel, amint ez a lengyeleknél megvalósult. A szlávoknak és románoknak ilyen gondjuk nem volt, mert náluk a művelődés a keresztény hit felvételével kezdődött. Amerikában az indiánokból se lehetett rabszolgákat csinálni, mert büszke, művelt nép volt. Ezért kellett Afrikából drága pénzen négereket behozni. Egy műveletlen népet könnyebb új vallásra téríteni, meghódítani, szolgává tenni, mint egy műveltet. Őseink műveltsége nem volt azonos a nyugatiak műveltségével, sajátosan magyar volt és ragaszkodtak hozzá. Ragaszkodtak hozzá, és ragaszkodunk hozzá, mert Ősvallásunk Nagyasszonyát, Boldogasszonyt a mai napig nem tudták kitépni lelki és hitvilágunkból. Azonosították Szűz Máriával. Azzal tehát, hogy őseinket lebarbározzuk, lepogányozzuk, műveletlennek tartjuk, ami nagyszerű és jó azt mind a nyugattól tanultuk, erkölcsi jogalapot teremtünk mindannak, ami az első ezredforduló táján, és utána történt. De hiába! Költőink, íróink újra és újra megéneklik „pogány, barbár” őseinket, akik dicsősége ott él vagy lappang minden magyar szívében, akik lerakták a magyar birodalom alapjait. De ott él a hamis tan is, amely idegenimádóvá, anyugat szellemi és lelki rabjává tett bennünket.

A magyar jövő megkövetelné a megbékélést, melynek talpköve lenne, hogy mindkét oldal felülvizsgálja álláspontját, és higgadtabban terjessze elő mondanivalóját. Őseinkről az egyháziak írásaiban se jelenjenek meg olyan leértékelő jellemzések, amilyet Lévrády Ferenc a Magyar templomok művészete című munkájában olvashatunk: „Az egész Európát bekalandozó, hazát kereső portyázásaik során is találkoztak a kereszténységgel; a mozgékony hadviselésüknek kiszolgáltatott békés keresztény nyugatiakban a világvég apokaliptikus borzalmainak képét fölidéző rabló hadjáratait, templomokat és kolostorokat pusztító harácsolásaik során azonban aligha adódott alkalom és lehetőség arra, hogy a magyarok nyilaitól megmentő Istennel s vallásával kapcsolatot találjanak”. (Szent István Társulat. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója. Budapest, 1982.) S hogy a bejegesedett tanokat milyen nehéz megváltoztatni, még akkor is, ha azok magyar szempontból károsak, álljon itt példának a következő idézet Bozsóky Pál Gerő a Magyarok útja a pogányságból a kereszténységig című munkájából: "… hogy a keresztény hit és egyház védőjévé, támaszává alakítsa át azt a népet (Szt.István) – saját harcos, lovas népét –, amely alig fél évszázaddal előbb még városokat dúlt fel, templomokat és kolostorokat gyújtott fel, fosztott ki, és jámbor keresztények ezreit fűzte rabszíjra." (Agapé, Ferences Nyomda és Könyvkiadó Kft. Szeged, 2000.) Nem a leírtakkal van a gond, a beállítással. Annak sugallatával, hogy ilyen gaztettekre csak "pogány" őseink voltak képesek. Nincs indoklás arra, hogy ami történt, miért történt. A „kalandozásokkal” kapcsolatban leírtakat még a következőkkel ki kell egészíteni. Reston írja: „Esetenként az apácákat is megölték, de soha nem erőszakolták meg őket.” (They might kill nuns, but never rape them.). Nos, ez azért mégiscsak egy magasabb rendű erkölcsi tartásra utal. A hivatalos történetírásunk arról is mélyen hallgat, hogy 955-ben, miután Bulcsú és Lehel horkákat felnégyelték, majd testüket kifüggesztették a vár fokára: „A magyar hadifoglyok ezreit és ezreit csonkították és kínozták meg, mielőtt élve eltemették őket.” (Then thousands upon thousands of Hungarian prisoners mutilated and tortured, before they were buried alive. 179. oldal.) Tudjuk, hogy őseink fergeteges rohamaik, harci fölényükkel félelmetesek lehettek, de megkínozni, majd élve eltemetni katonákat, akik már megadták magukat, mégse vall valamilyen emelkedett keresztény erkölcsről.

Helyére kell tennünk a Szt. István elleni vádak alaptalanságát is. A folyamatnak, amely a római vallás felvételéhez vezetett, Géza nagyfejedelem volt az elindítója. Tehát őt kellene vádolnunk. Itt most nem az a fontos, hogy e politika tényleges vezetője Sarolta vagy Adelhaid, esetleg Beleknegini volt, hanem az, hogy Géza nevében történt. Szt. István egy huszonnégy év óta működésben lévő politikai irányzatot vett át, amely ellen nagyfejedelemmé választása alkalmával – jelek szerint – nem volt érdemi fellépés. Az előzőekben igyekeztem hangsúlyozni, hogy az ősi rend hívei nem tudtak, vagy nem is volt miért összefogniuk Géza és Szt. István politikája ellen, bármi volt is a későbbi lázadások valós oka. Ezek feloldására a következő lehetőségek hozhatók fel:

1. Szt. István kemény kézzel vette át az ország vezetését, és minden ellenszegülést könyörtelenül letört. Eszes politikus volt és ő maga választotta meg, hogy ellenfeleivel mikor és hol számol le. A későbbi eseményekből azonban nem ezt lehet kiolvasni, főleg, ha azok jóval később történtek.

2. Szt. István tisztánlátó, végtelen jó indulatú ember volt, de hiányzott belőle az uralkodáshoz nélkülözhetetlen keménység, ezért felesége, Gizella és az idegenek gyakorolták a valós hatalmat, amelynek ő kétségbeesett szemlélője volt csupán.

3. Hamis az a beállítás, hogy a magyarság a kereszténység ellen lázadt, hiszen az ezredfordulóra a magyar főúri réteg zöme, ha nem száz százaléka felvette a keresztény vallás bizánci változatát. Ez lehetett az egyik oka, hogy István ellen nem léptek fel egységesen vagy egyáltalán.

4. A jelek szerint igaza lehetett Padányi Viktornak abban, hogy Árpád nagyfejedelem halála után a központi hatalom erősen fellazult. Ez a lovas műveltségű népekre jellemző szövetségi rendszerben természetes volt.

A központi hatalom megszilárdulását Géza és István munkája hozta létre. És e hatalom biztosította, hogy Magyarország az elkövetkező ötszáz évben Európa nagyhatalma maradhatott. Az, hogy e hatalom megszilárdulása nem úgy történt, ahogy azt ezer év távolából szeretnénk, nem változtat a tényen. Az idegenek utódai pedig beolvadtak a magyarságba, s mert minden kakas úr akar lenni a maga szemétdombján, ezen utódok is védték az országot, azon nyugati támadások ellen, amelyeket e dolgozat elején felsoroltam. Ez vonatkozik királynéinkra is, akik egy kivételével mind idegenek voltak, mint ahogy minden európai uralkodó-házban ez volt a helyzet. Akkor ez volt a divat. A királylányokat a hatalmi érdekek szolgálatában adták és vették.

Mindezt összegezve és tanulságként éppen ideje lenne, hogy emberi tudásunk és lehetőségeink szerint kikutassuk és megismerjük múltunkat a lehető legjobban a valóságnak megfelelően. Ezt megköveteli a magyar jövő. Meg kell tanulnunk őseinket tisztelni. A Szt. István előttieket ugyanúgy, mint az utána következőket, mert erényeikkel és hibáikkal együtt magyarok voltak.

Kiemelések Zolitól