A lovaglás és a lovasság megszületésének a szó szoros értelmében korszakalkotó hatását az ókori világképre mai ember el sem tudja képzelni. A "kentaur" a lovas harcosok megjelenését kísérő babonás félelem és rémület reminiscenciáinak mitológiai kicsapódása.
A lovaglás, a tömeges lótenyésztés, a nyereg és a kengyel indítja meg Eurázsia üresen ásítozó, vizetlen belső tereinek benépesítését, az hozza az addig merőben ismeretlen lovas-civilizációkat létre, az emeli az addig juhtenyésztő gyalogos embert szarvasmarha tenyésztő lovas emberré. A lovaglás, nyereg és kengyel feltalálása a művelődéstörténet legnagyobb tetteinek egyike és az emberi emelkedés egyik nagy lépése. A lovas ember hosszú időn át félelem és csodálat tárgya volt a 3. évezred világában, emberfeletti lény, leküzdhetetlen ellenfél, misztikus jelenség, hisz a lovaglásnak titkai voltak (sőt vannak még ma is) és a lovagláshoz és a lovas fegyvernemhez fűződő és a mai napig "arisztokratikus" reminiszcenciák gyökere az ókori évezredek mélységéig ér, de ide nyúlik a gyalognépek meg nem magyarázott gyűlölete is a lovas népekkel szemben, amely, az árja történettudomány által felállított nevezetes faji és kulturális értékrendszerrel együtt.
Úgy látszik "atavisztikus" örökség.
A lovaglást feltaláló, fokozatosan kifejlesztő, a lovas fegyvernemet megteremtő és saját társadalmát ilyenné szervező Káspi-nép gyakorlatilag az ókori világ urává válik több mint két évezredre. A katonai értelemben megszervezett lovas-társadalom a maga helyhez nem kötött mozgékonyságában új és "modern" elem a "vízi" civilizációjú ókorban, olyan jelentőségű korszakformáló folyamat a megelőzővel, az addigi princípiumokkal és formákkal szemben, hogy egy revideált modern történettudománynak az "ókort" előbb-utóbb "gyalogkorra" és "lovaskorra" kell osztania.
A lovaglás és a lovas fegyvernem megszületésének döntő hatása ugyanis nemcsak közvetlen és nemcsak az ókorra érvényesül. Ázsia benépesülése azzal a népelemmel és azzal az életformával, amit később "turáninak" fog jelölni a világ, a ló megjelenésével indul meg. Ez a népelem teremti meg a juh- és kecskenyájak társadalmaival szemben a gulyák és ménesek társadalmait is, ez a népelem fogja két évezreddel később kiváltani azt az Európa formáló folyamatot, amit "népvándorlásnak" nevezünk. A mongol őslakosságú Ázsia nyugati és középső térségeinek "turáni" feltöltése a Káspi rezervoárból indul el éppúgy, mint ahogy a Káspi-mediterráneum lovas rezervoárja határozza meg és formálja ki az u.n. ókor utolsó két évezredének elő-ázsiai történetét is, és a Kínai Birodalom sorsát éppúgy ez irányítja, mint ahogy ez pecsételi majd meg egy évezredes folyamat végén a Római Birodalom sorsát is.
Szinte csodálatos, hogy a lovaglás s a lovas fegyvernem megszületésének és kifejlődésének elképesztő történelmi fontosságát a történettudomány még mindig nem vette észre, sőt, a föld belső térségeit meghódító és a folyópartok bilincsét összetörő lovas ember nagy történelmi teljesítményének tiszteletteljes méltánylása helyett még mindig "ázsiai" hordákról, "nomád barbarizmusról", "turáni alacsonyrendűségről" beszél és ír.
Az első írásos értesítések - amennyiben az ékírásos adatok literálása és fonetikai rekonstruálása valóban helyes - "kasszu" néven emlegetik őket a 2. évezred első századaitól kezdve. Az utolsó szumir hatalmi góc megdöntésével az élre került akkád-sémi városban, Bábelben, Hamurápi korában vezették be a lóhasználat és a harckocsik új, modern találmányát és Hamurápi győzelme Larsza elaggott uralkodója felett, nem kis mértékben éppen ennek volt köszönhető.
A lovakat Bábel a "kasszuktól" importálta azokkal a szakemberekkel együtt, akik a lovakkal és harckocsikkal bánni tudtak. Hamurápi és utódai feliratokban dicsekszenek lovaik és harckocsijaik számával - és ezek a számok, bizony szerény, háromjegyű számok, amelyek, mint Elő-Ázsia akkori "nagyhatalmának" vagyoni és hatalmi fokmérője, beszédesen mutatják a lovaknak és harckocsiknak roppant értékét, de mutatják azt is, hogy milyen kiváltságos lehetett a helyzete a drága és nagyfontosságú új intézmény "specialistáinak". Ezt nemcsak az új fegyvernem kiváltságos és csak a leggazdagabbakra és legfelsőbb rétegekre korlátozódó helyzete valószínűsíti, hanem az is, hogy Hamurápi dinasztiájának bukása után a kasszuk kezébe kerül a Bábel feletti uralom és Elő-Ázsia nagy része feletti szupremácia közel hat évszázadon keresztül.
Birodalmukat, amelyet ma általában Babiloniának nevez a tudomány, a kasszuk "Kur-teniz"-nek, "Teniz országának" nevezték.
Az első kasszu uralkodó, Gandás, Kr. e 1746-tól 1731-ig uralkodott (ie.)
Kurteniz-Babilon hatalmát és a kasszu dinasztia főségét félezer éven keresztül még csak kétségbe sem merték vonni Elő- Ázsiában és ennek az alapja a világtörténelem első és akkor még valószínűleg egyetlen lovasságában rejlő szuperioritás volt. A kasszu lovasság vérségi köteléket jelentő, törzsekre, nemzetségekre tagolt társadalom volt, amely Bábeltől északra, a Tigris és az Eufrát régiójában elnyúló termékeny alföldön volt települve és ennek a katona-tartománynak a központja a Zab folyó partján épült "Asszur" városa, alighanem a parancsnokság székhelye volt. Asszuron kívül voltak a térben más, kisebb alközpontok is. Szumirban "assza-ur", annyit jelent, mint "Ló-város"!
Az egykorú kútfők által felsorolt nevek közül minden kommentár nélkül megemlítünk kettőt. Az egyik városnév "Dabig", a másik "Paripa".
Hogy az ékírás latin betűs átírása, amelyet külföldi tudósok végeztek, helyes-e, nem tudom. A "Zab" folyónév - a folyót egyébként ma is így hívják - szintén egykorú kútfőkből való.
A "kassz" nép volt az egyetlen jelentékeny ókori nép, amelyet még a 19. szd. európai történettudománya sem volt képes bekebelezni sem az "indogermán", sem a "szemita" népek közé. A lóval való feltűnő kapcsolatuk is gyanús volt, ennélfogva "turáni" fajúaknak kellett lenniök, márpedig ez a faj "alacsonyrendű", nagy történelmi szerepe tehát érthetetlen volt.
Hogy van-e hát valóban szükség az európai történettudomány megállapításainak általános felülvizsgálatára és átértékelésére, ahhoz talán nem lesz érdektelen meghallgatni, hogyan summázza a kasszukról saját "indogermán" történettudományos álláspontját a Magyar Szemle Társaság kiadásában megjelent, Hóman Bálint, Szekfü Gyula és Kerényi Károly által szerkesztett "Egyetemes Történet" számos íróinak egyike, Dávid Antal volt szfv. könyvtáros, a magyar céhbeli történettudomány asszirológiai reprezentánsa az első kötet 60. lapján:
"Időközben ugyanis Bábelnek a hatti betörés következtében gazdátlanná vá>
valószínűleg indogermánokkal kevert kisázsiaiak voltak. Fő fészkük a Káspi-tenger szomszédságában lehetett, amely tenger bizonyára róluk nyerte ma is használatos nevét. A hódítók azonban nem jöttek olyan nagy számmal, hogy Babilonia sémi jellegét megváltoztathatták volna. Rövidesen bele is olvadtak a babiloni lakosságban...
Babilónia ie. 2000
Az egyetlen komoly kulturális gazdagodás, amiért Babilonia a kassuknak hálás lehet az, hogy velük vonul be nagyobb mértékben a ló használata Elő-Ázsiába. A kassu uralkodók, bár több, mint félezer évig tartották magukat Bábel trónján, csaknem kivétel nélkül gyenge kezű s egészen jelentéktelen egyéniségek voltak... Hogy gyengeségük dacára is uralmon tudtak maradni, annak két okát látjuk. Az egyik az, hogy Elő-Ázsia egyéb népei ez időben maguk is annyira gyengék voltak, hogy örültek, ha őket nem háborgatták. A másik az, hogy abba az államszervezetbe sikerült beülniük, amelyet Hamurápi hozott létre. A valóság itt az, hogy nem ők tartották Babiloniát, hanem Babilonia őket".
Nem hisszük, hogy sok kommentárt kell főzni a magyar történészvilág egyik reprezentánsának beszámolójához a népről, amely "kisázsiai" (a Káspi- tenger partján), amely 5000 évvel ezelőtt már "indogermánokkal keveredett", amely olyan jelentéktelen mennyiségű és kapacitású volt, hogy gyorsan beleolvadt Babilonia sémi lakosságába már 3500 évvel ezelőtt, ezzel szemben egy tengernek adott a mai napig használt nevet, amelyet csak Elő-Ázsia népeinek 600 éven át szakadatlanul tartó aléltsága és egy 200 évvel előbb mások által létrehozott automatikus állami verkli tartott uralmon.
Ha egy ókortörténész, aki a 19. szd.-i árja történetírás tipikus képviselője, akkora szaktekintély, hogy egy 4 vaskos kötetet kitevő 3000 oldalas reprezentatív történeti mű írói sorába meghívják, nem tudja, vagy előítéletei miatt figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a lovat a Kr. e. 2. évezred derekáig a szumir civilizáción kívül sehol a világon, tehát sem Egyiptomban, sem Indiában, sem Kínában, sem a Mediterrán-medencében, sem pedig a későbbi Európának nevezett kőkorszakbeli árja területen nem ismerték és a lótenyésztés, a lovaglás és a lovasság létrehozása az ókor egyik korformáló történelmi lépése volt s így azt a népet, amelynek mindez köszönhető, az "alacsonyrendű munkát végző kocsisok és lovászok" kifejezéssel intézi el, akkor ehhez nincs kommentár.
A "kassz" nép természetesen nem olvadt bele Babilon városának sémi lakosságába, csupán az egyre inkább urbanizálódó kasszu dinasztia veszíti el fokozatosan személyes kapcsolatait a vidéken élő hadsereggel és az egyre jobban elpuhuló kasszu udvari környezetet lepi el és formálja át Bábel gazdag sémi rétege. A hadsereg egyre kizárólagosabban saját vezetőire van utalva s a vezetés, mint maga az egész hadsereg is, apáról fiúra szálló intézmény. Azonkívül ez a hadsereg a kasszu uralom egyetlen bázisa az erősen szemita fővárossal szemben.
Ennek a "fehér" és "fekete" megkülönböztetésnek alig van köze a színekhez. "Fehér" északot, "fekete" délt jelent éppúgy, mint a "kék" a snt a "kkeletit. Az égtájakat színekkel jelölték.
Karakol, Sibe, Pazyryk, Bas-Adar, Noin-Ula, (,Altáj-vidék), Ilmovoi Padi, Ulan-Ude, (Bajkál vidék), stb. kerültek elő eddig még meg nem fejtett "őstörök" nyelvű szövegek is melyek a befagyott talajban megmaradtak.
A felsorolt adatok a jeles orosz archeológusnak, A. L. Mongaitnak "Archeology in the U. S. S. R." című orosz eredetiben, 1955-ben,, angol fordításban, 1961-ben publikált könyvéből valók.
Az assza" szó az egész Eurázsiában szétterjedt. Ennek a származékai az "asinus", az Esel, az ass, a szamár, a "huszár", az Árpádkor száz meg száz "aszó" helységneve, amely nedves rétet, kaszálót, lólegelőt jelent, sőt valószínűleg a mi "széna" és "kasza" szavunk is innen ered.
A szónak, mint népnévnek alakulására és az átírásokkal együtt járó torzításokra jellemző az itt következő és szinte elképesztő lista:
assza, chasszu kasszu, chúsz, kuszán, kuszit, kuszita, asszír, osz, asz, osszet, uzzi, hayasa, assyr ghuz, kosszár, kazár, kusdi, kos, kosa, asz, gúz, ogúz és úz. A magyar "huszár" szó mellett a "csiszár" (chiszar) szó gyökere szintén ez.
A szóhoz ragasztott -t végződések többes szám ragok, az -ir, ar, -ur végződések népnevet jelölő ragok (v. ö. kazár, magyar, onogur, asszir, bolgar, szabir stb.)
Kengyel nélkül lóháton utazni lehet, de harcolni nem, mert az ütéshez, verekedéshez a lábaknak támaszra van szüksége. Nyugat-Európában a kengyelt először Kr. u. 702-ben alkalmazza Martell Károly: Ebből a tipikusan "turáni" találmányból alakul ki Európában a "lovagság" intézménye és az Európát kiformáló és ezer éven át uraló "feudalizmus". A kengyel roppant történelem formáló jelentőségéről még senki tanulmányt nem irt, magyar tudós sem.
A kassza-dinasztiák bukását a lovas társadalom kiválása (Asszíria létrejötte Bábel katona-tartományból) idézte elő, több, mint elkedvetlenítő.
A lélekben, erényekben és életformában egyre jobban eltávolodó dinasztia által magára hagyott és saját vezetőire bízott hadsereg egyre inkább saját belső életét védi saját zárt, ősi, vérségi keretei között, saját elhatárolt területén. Mindez a generációk cserélődése során szinte automatikusan fejleszti ki a különállás és az öncélúság életérzését a tömegekben és az autonómia becsvágyát a vezetőkben.
A folyamat természetes és egyáltalán nem áll egyedül a történelemben. Az erő tudomása és a testületi szelamatületilem elkerülhetetlen kibontakozása a császári Rómában másfélezer évvel később majd éppúgy a légiók politikai terrorjához fog vezetni, mint ahogy ahhoz vezet majd háromezer évvel később az Ottomán birodalom kitűnő katonaszervezeténél, a janicsár testületnél is, pedig ezek nem is vérségi kötelékek.
Bábel kasszu uralkodói egyre inkább engedményekkel kénytelenek biztosítani a kezükből kicsúszott hadsereg tényleges vezetőinek lojalitását s ezek az engedmények az autonómia állandó bővüléséhez vezetnek úgy, hogy a hadsereg, területében és tevékenységében egyaránt, hovatovább állammá válik az államon belül és a főparancsnok már-már szuverén, szinte társuralkodó aki tisztában van azzal, hogy királya ki van neki szolgáltatva. Ez a fejlődés gyors. Kétszáz évvel a kasszu katonakirályság megalapítása után az úz lovasság már állam az államban s a lovas társadalom vezetőjének apáról fiúra szálló méltósága már politikai, sőt külpolitikai jelleget ölt.
Katonai erejük birtokában ezek a katonai főnökök, akiknek mindenike a nevéhez kapcsolva viseli a valószínűen lovaskatonai minőséget kifejező asszur szót, egyre több gondot okoznak királyaiknak, olyannyira, hogy Kr. e. 1530-ban az akkori király, II. Burnaburiás -a név literálásának helyessége kérdéses már autonóm területnek kénytelen elismerni a katonatartományt és a parancsnok, IV. Puzur-Asszur már afféle fejedelem. Újabb másfél évszázad múlva, i. e. 1360-ban a király főhatalma ezen a területen már csak névleges és "Asszíria", mint önálló katonaállam, de facto már megszületett. Az ezidei főparancsnok, Asszur-uballit-ban, már szuverén uralkodók módján köt idegen államokkal önálló szövetséget, ami ellen a törvényes király csak annyira képes, hogy az idegen udvaroknál diplomáciai jegyzékekben tiltakozik.
A rohamosan bontakozó katonaállam névleges urát, a Bábelben székelő királyt és birtokállományát egyelőre még nem bántja, de a Kurteniz katonatartománya mellett elterülő Mitannit hettita szövetségben már megtámadja, legyőzi és a hettitákkal megosztozik a területén.
Katonai bázisának elvesztése után a kasszu királyságnak a napjai meg vannak számlálva s a kasszu uralkodót nemsokára szemita elemek forradalma távolítja el arról babiloni trónról, amelyen elődei több, mint félezer éven át ültek, és helyére szemita dinasztia kerül.
Az új, szemita vezetésű Babilonia szuverénitása azonban csak néhány évtizedig tart. Az "asszírok" megszállják Bábelt, elkergetik a szemita uralkodót s ezzel az egykori hűbérúr i. e. 1101-ben a volt vazallusnak, Asszíriának vazallusává süllyed. Ezzel lényegében a régi helyzet áll vissza, különbség csak a két városnak, Bábelnek és Asszurnak egymáshoz való viszonyában áll be, ami a birodalmi apparátus személycseréjét jelenti. A bázis, a politikai és hatalmi alap egy és ugyanaz, az úz lovasság.
Az új centrum fénye, hatalma és gazdagsága mágnesként vonja magához a szemita elemeket, amelyek gyorsan ellepik az új fővárost s ezzel lényegében ugyanaz a folyamat indul el, ami a kasszu korban Bábelben lefolyt.
Az úz lovas szervezet természetesen nemcsak az a mennyiség, amennyi annakidején Babilont "kasszu" néven meghódította s az idők folyamán önállósulva "Assziriává" alakult. Maga az úz nép, a rezervoár ott él az Elám és a Káspi- tenger között s más úz lovas törzsek és nemzetségek is végrehajtanak az idő folyamán a "kasszukra" emlékeztető vállalkozásokat.
A kasszu birodalommal szomszédos "Mitanni"-nak is van lovassága, Kr. e. a 12. szd.-ban a Van- tótól keletre, az Urami-tó vidékén is alakul egy a forrásokban "Uzzi"-nak, más helyen "Hayasha" nak, ismét más helyen "Kum-uzz"-nak literált úz katonaállam, sőt a hettiták kisázsiai birodalmába is kerül Mitanni bukása után egy ilyen úz lovas-kötelék, de még az "asszír" katonatársadalom különböző kötelékei is leszakadnak és elvándorolnak másüvé olyan uralmi periódusokban, amely ezeknek a kötelékeknek nem tetszik.
Így az eleinte kizárólagos és szinte monopolisztikusan domináló kasszu- asszír lovashatalom mellé fokozatosan más lovas hatalmak nőnek fel, különösen attól kezdve, mikor Mitanni megdöntésével az ottani lovas társadalmi kötelékek szétszóródnak és egy részük Kisázsiába, más részük az Urami-tó vidékére, zömük pedig az eredeti területre, az Elámi hegyvidék mögötti síkra vonul vissza, ahol "mada" (méd) néven egy új hatalom képződik ki, amelynek a bázisa megint csak ugyanaz az úz és a mintájára fokozatosan kialakuló egyéb rokonfajú lovastársadalom.
Mikor Isztuvik mada király perzsa (?) származású veje, Kurás (Cyrus) egy államcsínnyel magához ragadja a hatalmat, "Perzsia" néven megint csak ugyanez a történelmi faktor formálja tovább Elő-Ázsia történetét azokkal különböző egyéb hasonló lovas gócokkal együtt, amelyek otthagyják a pénzsóvár és parazita "Asszurt" akkor, amikor annak hatalmát a káld-uzzi és mada szövetség koncentrált támadása összeroppantotta 612-ben Krisztus elött!
Ugyanez az erő hagyja cserben, sőt támadja lázadásával hátba a gyorsan korrumpálódott perzsa dinasztiát két évszázaddal később "Nagy Sándor" macedón király támadása idején, ugyanez fordul szembe Nagy Sándor halála után néhány évtizeddel annak satrapa utódaival s ugyanez fogja a kialakuló avar birodalomnak, a római kútfők Parthiájának katonai erejét jelenteni.
Az assza-úz nép úgyszólván mindenfelé szétszóródik Elő-Ázsia területén. Egy törzscsoportjuk Kisázsiába kerül, ezek lesznek az általunk jól ismert "oz-man" néven a későbbi törökök ősei. Ptolomeus egykori térképén a "Fekete-tenger" déli partvidékén és a Kubán-térben vannak "as" néven feltüntetve. Más maradványaik a Kaukázus régióban élnek a mai napig is "osszet", meg "ghúz" néven.
Mikor a rómaiaknak három évszázados konok háborúskodás után a Kr. u. 3. szd.-ban végre sikerül az avar birodalmat tönkretenni, az úzok zöme a Káspi-tenger túloldalára húzódik át. Innen a kök-türk invázió északabbra szorítja őket, a 6. szd.-ban Kr. u. már a Jajk-folyó mögött elterülő térben vannak. Innen egyik részük "kazár" "Khasar", "chossar" néven 670-680 között a Volga-Don-Kaukázus háromszögbe nyomul, ahol az onogur birodalmat veszik birtokukba, másik részük kétszáz évvel később úz és besenyő néven nyomul a Don- Dnyeper térbe; nem kis részben ezek szorítják őseinket előbb Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe.
Doni birodalmuk másfélszáz évvel később felbomlik, töredékeik egy része ezen a vidéken marad, nyelvét szlávra cserélik az évszázadok, de külsejük, szokásaik, vérmérsékletük, ősi formáik "kozák" néven ugyanazok maradnak, egy másik részük különböző töredékekben a rokon bolgárok, meg a szintén rokon magyarok országában telepedik le.
Az út az "alacsonyrendű kasszu kocsisoktól és lovászoktól" Nyírő József havasi barátjáig, Uz Bencéig négyezer esztendős. S ezen a négyezer éves hosszú-hosszú úton, síron innen és síron túl kíséri őket hőséges barátjuk, az ókortörténet egyik döntő súlyú faktora, a ló.
Az ötödik mezopotámiai hullám tulajdonképpen nem is u. n. "elvándorlás", hanem inkább egyszerűen északi és északkeleti irányú tágulás és terjeszkedés a Kaukázus és az Északkáspi- régió irányába.
Ez a terjeszkedés nem a szó szoros értelmében vett Mezopotámiából, hanem annak északi térségéből, a Tigris és az Eufrát forrásvidékét, mondáink és krónikáink "Evilath"-ját is magába foglaló Szubartuból, Zabaorteból indul ki, melynek a neve talán a korai szumir kor egyik városállamának, Szippar-nak nevével van valamilyen összefüggésben.
E városközpontnak és a hozzá tartozó területnek lakói a Kr. e. 3. évezred folyamán fokozatosan szétömölve elárasztják előbb az egész forrásvidéket, majd a Rus (Araxes) s annak északi testvérfolyója a Kur (Cyrus) által öntözött és a Kaukázus alatt elterülő Nagyalföldet is egészen a Káspi- tengerig kelet felé és a Fekete-tengerig nyugat felé, óriásivá kiterjesztve ezáltal az ősi Szubartu fogalmát.
Jönnek ebbe a térbe mások is, őshunok is és ezek sarkában az Elám mögötti síkról ősúzok, asszák is, a nyelv, a faj és a származás azonban ugyanaz és ezek a csoportok békésen megférnek a zömöt jelentő szubartui eredetű "ősszabirokkal".
A területet és népét az ősi Szubartu néven kívül nevezték az ókorban Szuprinak, Suprinak, Szapardanak, Szparda-nak (az asszírok nevezték egy részét Urartunak is), Szapardiának, Szibárnak, Siphara-nak, Siavaranak, Szabiriának, egy része a mai napig, egy más része Szavartoszk, egy harmadik része Esbér, van itt Zapaortene hegy s a térség tele van "szabir" földrajzi utalásokkal. Minden esetre akárhányféleképpen betűzte le tízféle nép tízféle nyelve ezt a szót 5000 esztendő hosszú útja alatt, mindenféle torzításon konokul és
eldisputálhatatlanul keresztülcsillan az egyetlen és azonos fonetikai alap, szabir, amely talán az ősi szumir "szab" bázisnak az -er, -ir, -ar, -ur, írra csoportba tartozó népjelölő végződéssel való összetétele.
A Kaukázusnak és a Káspi-tengernek ebben a nagy, gazdag, termékeny és csendes sarkában nyugodtan vonult el az idevándorolt szumir- fajta népek fölött az első más félezer év a közép-mezopotámiai, földközi- tenger-parti és kisázsiai tér élénk sürgés-forgása mögött. A folyton növekvő népesség fokozatosan szét is tagolódott individuális népegységekre, míg aztán a Kr. e. 12. szd.-ban idegen fajok jelentkezésével itt is meg ott itt is nem indult a politikai hullámzás.
Mivel ez a dél-kaukázusi tér a magyarság legrégibb őshazája, történetének alakulása ennélfogva bennünket közelebbről érdekel, a tér Krisztus előtti történetének utolsó 12 évszázadára vonatkozó kaotikus, eddig még kellően ki nem értékelt, nem rendezett, sőt nagy részben korrektül még meg sem fejtett adattömegből kibontakozó ködös képet megpróbáljuk egy elnagyolt, de értelmes és logikus egészbe foglalva egy külön fejezetben bemutatni, azzal, hogy ez a kép a maga egészében éppúgy, mint részleteiben és konklúzióiban sok igazolásra, kiegészítésre és kiigazításra vár.
Az Egyiptomot megszálló "hikszoszok" valószínűleg szintén ilyen úz katonacsoport voltak Kr. e. a 13. században. Egyiptomnak egyébként később is van úz dinasztiája.
Alakulnak azonban más "úz" államok is.
Ennek bizonyítására felsorolunk néhány beszédes adatot. Római kútfők számtalanszor emlegetik "Parthia" népei sorában a "pacim", "pacinacita" népet. Ez a nép a "besenyő" (pacina), vagy őstörök többes -t raggal együtt pacinaci-t. Ezt a többes formát a római kútfő-szerzők aztán még egyszerű latin többesre teszik (pacinacitae). Tudjuk hogy a pacim-besenyő nép az úzoknak egyik ága. A római kútfőknek természetesen nem ez az egyetlen névtorzítása. Ezekből a torzításokból sokszor szinte lehetetlen a nevek igazi, eredeti formáját kihámozni, e sorok írója azonban azt hiszi, hogy ez neki néhány esetben sikerült.
Crassus, Julius Caesar triumvirkollégája, minden különösebb ok nélkül, egyszerűen hódítási szándékkal háborút indított "Parthia" ellen Kr. e. 55-ben. A háborút egy 44.000 főből álló római hadsereggel maga vezette. Az egyébként súlyos vereséggel végződött háború 35.000 római katona életébe került, akik a nyilakkal, fokosokkal, pányvákkal harcoló "parthus" könnyű lovasságnak estek áldozatául. Ennek a lovasságnak a parancsnoka a római kútfák szerint "Surenas" volt. Mivel tudjuk hogy az úzok egyik törzsének neve "Szörény" volt (ezeknek egy részét telepítették le királyaink a 11. században Kr. u. Magyarország déli határvidékére, v. ö. "szörényi bánság", Krassó Szörény vm "Szerémség"), a Surenas név valódi alakja szinte kézenfekvő.
Ennek a vereségnek a megbosszulására 19 évvel később újabb hadjárat indul "Parthia" ellen. A hadsereg vezére ezúttal a második triumvirátus tagja, a Kleopatra- botrányból világhírűvé vált Antonius, a "parthus" lovasság parancsnoka eddig "Pacenus", aki nem vált világhírűvé annak ellenére, hogy ez meg a második római hadsereget semmisítette meg amely mesteri visszavonulással" 24.000 embert vesztett.
A "besenyő - "pacina" fonetikai analógiája szerint ennek a "Pacenus" nevű "parthus" vezérnek igazi neve "Becse", vagy "Besse" lehetett, ez a név ugyanis többször megtalálható árpádkori forrásokban, helységneveinkben és családneveinkben is. A név besenyő név. "Orodes" "parthus" király neve alighanem Orda volt (s ilyen nevű "parthus" király volt kettő is), hanem hogy milyen valóságos nevek rejtőznek az olyan torzítások mögött, mint "Mithridates (II. Orodes öccse), Artabanus, Phraates Vonones, Cabades, Cotarzes, Vologeses stb. (ezek mind "parthus" királynevek), azon törje a fejét az olvasó, ha akarja. Mindenesetre az -us, -es latin végződéseket minden további nélkül le lehet vágni róluk, mert azok toldalékok csupán, a megmaradt tövek fonetikai értéke meg egészen bizonyosan más, mint ahogy, mint ezt a római fülek hallották és római kezek lejegyezték.
Nagy verekedések, lovas vágták, csaták lóháton... elkezdődött egy újabb korszak, mely gyökerében változtatta meg a világot és az emberek gondolkodását, hozzáállását társaikhoz, önmagukhoz és a ló adott mindehez támpontot, valakinek teherbírásra, valakinek csatározásra de szerencsére olyan is volt sok, kiknek a legjobb barátot jelentette!
A lovak tipusairól, fajtáiról legközelebb, egy hasonlóan terjedelmes cikkben emlékezünk meg...
Részlet, Dr. Padányi Viktor: Dentu Magyaria
Forrás: hungaryfirst.hu