Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén…
Petőfi Sándor: Élet vagy halál
Mit rákentek a századok
Lemossuk a gyalázatot!

Petőfi Sándor: Nemzeti dal. 1848

        Kormányaink, már Tisza Kálmántól és fiától, Tisza Istvántól kezdve, beleértve minden korábbi kormányzó politikusunkat, nem tettek semmit azért, hogy külföldön megismerhessék népünk szellemét, karakterét, műveltségét, kultúráját, legfőbbképpen emberségünket, - Nyugaton, de mondhatom azt is, hogy legalább szomszédainknál és a hozzánk menekült kis népek között. Nemzetünk Hunyadi Mátyás királyunk óta nem élhetett hosszabb ideig szabad államban.

A kormány hibáit, politikai hiányosságait a közel kétszáz éves Magyar Tudományos Akadémia sem segítette korrigálni. Az ellenségeink által írt „magyar történelmet” minden kritika és ellenőrzés nélkül tudomásul vettük. Népünk évszázadokon át a bennünket lekicsinylő ellenségeink szemszögéből ismerte meg, tanulta történelmét. Ebben a legelkeserítőbb, hogy az ő írásaik tömték meg a Nyugat könyvtárait is. És Akadémiánk nem tiltakozott a hamis állítások, vagy a túlzások ellen. Így ismertek minket félre: bűnös elnyomó, szlávokra települt, rabló hordanépnek. Kétségtelen, hogy a legfájóbb égő sebünk az 1920. június 4-i békeparancs. De most nem erről akarok szólni. Ezt a kérdést már sokan mások megírták, nagyobb tudással rendelkező professzorok és lelkiismeretes politikusok, külföldiek is, államférfiak. Én is közre adtam ennek történetét: Út a trianoni békeparancshoz címmel, és ennek angol változatát: The Road to the Dictated Peace címmel. 1920 óta számos lehetőség adódott a trianoni acél fal áttörésére. Az alkalmakat elmulasztottuk, mert a bizonytalanság, a pesszimizmus lefogta cselekvő kezünket. A golyóstollat, amit Bíró László 1931-ben „ajándékozott” a világnak, ő talán azért találta fel, hogy könnyebben adjunk életjelt magunkról. Most olyan korban élünk, amelyben a hazáért nem halni kell, hanem élni, és főképpen: dolgozni érte.

Erről szól ez a közlés. Cselekedni kell. Az idő múlik. Elérkeztünk odáig, hogy tennünk kell saját létünk fenntartásáért. Elég volt az áldatlan passzivitásból. A cselekvésnek kell következnie. Alakuljanak országszerte olyan racionalista körök, amelyek kitartó, merész nemzettudattól hajtva idővel rákényszerítik Akadémiánkra a bátor, nemzetérdekű kiállást. Ez ne legyen forradalmi, izgató csoportosulás, hanem kövesse a nemzetérdekű Amerikai Egyesült Államok által, évtizedek óta sikeresen folytatott, úgynevezett hazafias nemzettámogatás gyakorlatát. Erre nagy szükség van. Népünknek kezébe kell vennie sorsát, ha nemzetként fenn akar maradni. Sajnos, erre évtizedek óta nem volt lehetőségünk, sőt, jóval több, mint egy évszázada.

Az 1867-es „kiegyezés” hatalmas károkat okozott nemzetünknek. Deák Ferencet az akkor végre magyar királlyá is koronázott Ferenc József császár a „haza bölcsének” nevezte, ezért annyira feldicsérték, hogy majdnem szentet csináltak belőle. A „haza bölcse” jelzője a mai napig is közszájon forog. Ha belegondolunk, mi lett a „kiegyezés” eredménye, rádöbbenhetünk, mennyire nemzetellenes volt az Osztrák-Magyar Monarchia. A kiegyezés után megszűnt az önálló Magyarország. Csak papíron létezett, de ott is elvétve. Az osztrák Kamarilla a saját kezébe vette vissza mindazon magyar ügyek intézését, amelyekben a magyar önállóságot Kossuthék 1848-ban kikövetelték, sikeresen kivívták. Ismét a Habsburg szellemiség irányította a Monarchia külpolitikáját: ami kiváltotta a Kárpát-medencei népek magyargyűlöletét. Így lettünk gyűlöltek Közép-Európában. A hadügyeket szintén a Habsburgok akarata szerint intézték, annak ellenére, hogy a Monarchia katonai erejét nem a kis Ausztria szolgáltatta, hanem a Kárpát-medencében élő, nagytömegű, többségében ősmagyar nép. Ezzel a hadügyi politikával népünk és nemzetünk, akarva akaratlanul, a német érdekkörbe került. Hozzásodródtunk a már több évszázada kigondolt és kitartóan ható pán-germán irányzathoz, amelyről köztudott, hogy imperialista terjeszkedése kiváltotta a környező népek gyűlöletét. Hitler uralmával később az egész világét. A mi békés népünknek semmi érdeke nem fűződött ezekhez az imperialista célokhoz. Mi magyarok, akik ismerjük történelmünket, tudjuk, hogy Árpád által vezetett visszatelepedésünk után, a római katolikus keresztény hit felvétele után, egy évtizeden át tíz esetben támadtak bennünket német hadak, amelyeket nagy véráldozattal, de mindig visszavertünk. Győztes háborúinkról nem tanulhattunk, mert így kívánta az új egyházunk.

De eltértünk a mondanivalónk lényegétől. Ott hagytuk abba, hogy alakuljanak nemzetérdekű civilszervezetek országszerte, és hozzák felszínre valódi bajainkat és jogos, megkérdőjelezhetetlen követeléseinket. Adjanak ezzel bátorítást a felnövő ifjainknak, hogy lássák, miért kell akaratunkat határozottan kifejezni. Minden nemzet életében eljön az az idő, amikor lelkileg magára talál, s hangját meri hallatni olyan dolgokról, amelyekről évszázadokon át nem szólhatott.

A jelenlegi kormányunkat mindeddig nem dicsérhettem. E rövid közlésben nincs helye részletezésnek például a letűnt idők elhanyagolt épületeinek művészi felújításáról, de ezekért mindenképpen elismerés jár. Azonban ki kell emelnünk, hogy kormányunk visszavásárolta a felbecsülhetetlen értékű, páratlan Seuso-kincs hét darabját, mint jogosan magyarországi kincset. Ha kicsit utánanézünk, világszerte százával találhatunk ilyen, jogosan visszakövetelhető, idegenbe került, magyar ereklyéket, amelyeknek a kölcsönös barátság, a bizalom érdekében ingyen kellene visszakerülnie eredeti tulajdonosához. A bécsi Kunstkammer világhírű gyűjteménye is ilyen...

Felháborító, hogy a szlovák történelemhamisítás eddigi legdurvább „csokra” szerint, amely tavaly 2013. december 20-án látott napvilágot a Jobbegyenes blogján (lásd 1. melléklet), nemcsak tárgyi, de magyar szellemi kincseinket, sőt, már a magyar történelmet is eltulajdonítják, maguknak sajátítják ki.

Jól ismerve sok-évszázados tunyaságunkat, önmagunk elmulasztott védelmét, amit felróhatunk nemcsak íróinknak, de a magyar értékvédelemre hivatalból köteles Magyar Tudományos Akadémiának és a mindenkori magyar kormányoknak is, azt hisszük, nehéz sors elé nézünk. Minden attól függ, hogy hogyan, milyen tömegben tudjuk összeállítani és befolyásos helyekre elküldeni a birtokunkban levő dokumentumokat, a hazugságokat cáfoló bizonyítékokat. Ha ezt nem tudjuk elvégezni, ha kormányunk jelentéktelennek találná a teljesen félrevezető, a szlovákok által közzé tett, szlovák nyelvű, a magyar történelmet szlováknak beállító könyvsorozatot, és ezt a világraszóló botrányt nem tudjuk a tudományos világ egyetemeihez, könyvtáraihoz, a kormányok követségeihez és a Vatikán tudomására is hozni, akkor elveszünk.

Mindezért életbe vágóan fontos kezdeményezés a külföldre szakadt, de mindvégig magyarul érző és gondolkodó magyarság részéről a nemzet szellemi védelme, amelyhez kérjük az otthon élő magyarság együttműködését. A siker reményével csatolom a jól ismert cseh politológus: Rudolf Kučera véleményét František Palacký írásából, a 2008-ban kiadott: Közép-Európa története egy cseh politológus szemével c. könyvéből (70-71. o., lásd: 2. melléklet).

A közbéke érdekében 2000. április 28-án az Associated Press Washington Times-ban, Karam Zeina részéről egy cikk jelent meg: Israel Urges Syria to rewrite its Anti-Zionist History Books címmel. (Izrael sürgeti Szíriát: írja újra a cionista-ellenes történelemkönyveit.)

Shraga Rivka, az izraeli kultuszminisztérium szószólója azt írja, hogy a Szíria és Izrael közötti béke kialakítása érdekében, Szíria írja újjá a történelmét, mint azt Egyiptom és Jordánia is tette, miután békét kötöttek Izraellel. „Mindaddig, amíg létre nem jön a békeszerződés, a legkevesebb, amit elvárunk, a szíriai iskolakönyvek ’pontossága’ a történelmi valóságnak megfeleltetve.”

Ugyanebben a szellemben mi, magyarok is elvárjuk – sőt, követeljük – a szlovákoktól, szerbektől, románoktól és az osztrákoktól is, hogy szüntessék be az iskolai oktatásuk magyarellenességét és újságjaikban a magyarellenes gyűlölet szítását, mert mindaddig, amíg ez fennáll, Európában szó sem lehet hosszantartó megbékélésről.

Soha nem volt olvasható ilyen mennyiségű történelemhamisítás, ilyen sok magyarellenesség. Magyarországnak és az utód-államoknak lehetetlen így barátságos államként élni az Európai Unióban. Az EU-nak is érdeke kell, hogy legyen a magyarellenes hírverések megszüntetése ezen országokban. A szlovákoknak újra kellene írniuk a valóságos történelmet, ahogy Szíria, Jordánia és Egyiptom is megtette a béke érdekében.

Fennmaradásunk érdekében szükséges, hogy a magyar kormány és a Magyar Tudományos Akadémia felszólítsa szomszédainkat a kölcsönös tiszteletre, és hogy a szomszédok kormányainak és tudományos akadémiáinak címzett jegyzék – a magyar kérés alátámasztására - tartalmazza mindkét idézetet: a cseh Rudolf Kučera véleményét a magyarságról és intézményrendszerének követni érdemes minőségéről, valamint példaként: Izrael Szíriának címzett felszólítását.

A népünk figyelmébe ajánlott másik közlemény Halasy Nagy Endre tudósításában jelent meg. Sajnos, a közre adása után alig méltatták, pedig nagy jelentőségű, valóságfeltáró munka. Az író arról tájékoztatja az igazságra szomjas magyar közönséget, hogy Sajnovics János eredetileg latin írása, melynek címe: Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapporum idem esse, saját magyar fordításában a Két Holló Kiadó gondozásában megjelent. Hatalmas lépés az igazság megismerése felé. Mi az, amit az olvasó, még pontosabban: a magyar nép ebből megtudhat? Meggyőződhet arról, hogy Akadémiánk Habsburg érdekű, politikai célból, enyhén szólva: nem tanította - és nem taníttatta külföldön sem - a valódi magyar történelmet. Már az oknál fogva sem, mert a tudománytanítást politikai célokra használta, amikor Trefort Ágoston (1817-1888) közoktatási és vallásügyi miniszter hatalmi szóval betiltatta a finn-ugor – még mindig nem bizonyított - elméleten kívüli, egyéb irányú magyar nyelv- és őstörténet-kutatást, mondva – valahogy így: „Nekünk európai ősökre van szükségünk.” A hatalmi szóval elrendelt, kizárólagosan finn-ugor tanítási irány nemzetünk egyik sírásója lett.

A figyelmes kutató meggyőződhet az olvasmányainkból arról, hogy nagy bukfenc lehet a magyar történelemtanításban. Anonymus azt írja Gesta Hungarorum c. munkájában, hogy őseink Szkítiából jöttek ki. Ismereteink szerint ez igaz. De olvassuk Grandpierre Endre írását:

Részlet Grandpierre K. Endre: Történelmünk központi titkai. Titokfejtő Lap- és Könyvkiadó. Budapest. 2011. 35-37. oldal.

13.) A KÉT SZKÍTIA REJTÉLYE

„Volt-e európai Szkítia, európai szkíta ország? Azonos volt-e fekvése a történelmi Magyarországgal a Kárpát-medencében? Hol volt az ősi szkítaság földrajzi, közigazgatási központja, központi magja? Szkíták-e a magyarok, a világbíró szkítaság utódai?

Névtelen Jegyzőnk kelet-európai Szkítiáról tudósít (Anonymus 1200 k./1975, 78­80.), és ez felveti a kérdést, hol is volt valójában Szkítia?

Szkítia! Tévedések forrása. Anonymus szerint a magyarok Szkítiából jöttek. Így igaz, elfogadhatjuk. De hol volt Szkítia? A válasz kézenfekvőnek látszik: Ázsiában. Eszerint a magyarok Ázsiából jöttek. De nincs itt valami tévedés, torzulás? Lássuk csak, hol volt Szkítia? Anonymus leírásában a Maotisz (értelmezésünk szerint, eredeti magyar nevén Ma-ó-ta, azaz Magyar - Ó - Táj) fölött, vagyis a Kaukázuson inneni területen, a nagy szarmata síkságon, vagyis Európában. Az „ázsiai” Szkítia tehát Európában volt. Kérdésünk azonban ezzel nincs kimerítve. Történeti tények tanúsítják ugyanis, hogy volt egy másik Szkítia is. (Mi több, miként a későbbiekből kiviláglik, volt még egy harmadik Szkítia is.) A három Szkítiából kettő elnyelése (elhallgatása) s a kérdés oly módon való feltüntetése, hogy csak egyetlen Szkítia volt, nyilvánvalóan tévedések forrása.

Olvassuk éber figyelemmel Névtelen Jegyzőnk ókori hiteles szerzők alapján Szkítiáról készült tudósítását, kiváltképp Dáriusz Szkítia ellen indított támadásának leírását. Hérodotosz és más ókori kútfők adatai alapján pontosan tudjuk – de ez Anonymus tudósításából is kitetszik –, hogy a Dáriusz perzsa hadserege által megtámadott Szkítia az Isztertől, az Al-Dunától északra feküdt, vagyis Közép-Európában, a Kárpát-medencében, a történelmi Magyarország területén. Ennek alapján próbáljunk felelni a kérdésre, hon­nan jöttek a magyarok hazánk mai területére! Arra a furcsa válaszra kényszerülünk, hogy magából a Kárpát-medencéből. Ez a válasz azonban kissé egyoldalú, tekintve, hogy – miként láttuk – több Szkítia volt, egyik a mai hazánkban, másik a szarmata vagy dél-orosz síkságon, Meótisz környékén. Így hát válaszunkat akként kell módosítanunk, hogy két helyről, azaz helytállóbban: két összetevőjű magyarságot kell figyelembe vennünk az árpádi honvisszavételnél: egyrészt a Kárpát-medencei Szkítia őshonos magyarságát, másrészt a kelet-európai Szkítia Álmos és Árpád vezette magyarjait. Olyan tények ezek, amelyek Anonymus gesztájában és a történeti valóságban, adatokban gyökereznek, és ezeket többé senki sem tagadhatja meg (sic) (le).

Idézzük Anonymus idevágó sorait: „A szittya nemzetet (Anonymus azonosítja a szkítákat a magyarokkal) bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá. Tudniillik Dáriust, a perzsák királyát csúfosan megkergették, úgyhogy Dárius ott (az Al-Dunánál) nyolcvanezer embert veszített el, s nagy rettegve szaladt Perzsiába. Ugyancsak a szcítiaiak (a Kárpát-medencei magyarok) Círust, szintén a perzsák királyát, háromszáz­harmincezer emberével együtt megölték. A szcítiaiak (a magyarok) magát Nagy Sándort, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki sok országot harcban leigázott, szintén szégyenletesen megfutamították. Ugyanis a szittyák (a magyarok) keményen bírtak minden fáradalmat, meg testileg is nagyok, a harcban pedig vitézek voltak.

Semmijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk. S amikor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak a dicsőséget keresték ezen az úton. Dáriust, Círust és Nagy Sándort nem számítva, a világon egyetlenegy nemzet sem merte lábát tenni az ő földjükre. A fent nevezett szittya nemzet pedig kemény volt a harcban és gyors a lovon; a fején sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei közül akármelyik, s hogy csakugyan ilyen volt, azt az utódairól is megítél­hetitek.” (Anonymus 1200 k./1975, 80-81.).

Szkítiát tehát az árpádi magyarok – vagy, ahogy ezt általában használják, a „magyarok” - kívülről való beköltözésének igazolására, azaz a magyarok Kárpát-medencei őshonosságának a tagadására nem lehet többé ellenérvül felhasználni. De a Kárpát-medencei Szkítia annak is tanúbizonysága - tekintve, hogy a magyarok kútforrásai szerint is Szkítiából erednek -, hogy a „szkítiai magyarok” őshonosak a Kárpát-medencében. Mellesleg fel kell vetnünk, miként lehetséges, hogy Anonymus minden olvasója átsiklott eddig a kettős Szkítia tényén? Ennek oka minden bizonnyal az, hogy magában a Geszta Hungarorumban is teljesen, szinte megkülönböztethetetlenül egybemosódik a két Szkítia leírása. Mélyebb történelmi oka az, hogy valamikor ténylegesen is egybemosódott a szkíta világ, és az ősi Szkítia a Sárga-tengertől az Enns-ig és az Inn folyóig terjedt, s ennek széttöredezése folytán alakultak ki a későbbi Szkítiák.

Alátámasztja mindezt Josephus Flaviusnak az a rendkívül érdekes és fontos megjegyzése, miszerint a szkíták őshonosak Európában, s olyan területeken laknak, amely előttük néptelen volt. (Josephus i.sz. 93-94/1821, 20.)

„Mint előd testvérnépek, hazánk földjén 2500-3000 évvel ezelőtt már fejlett kultúrában éltek, s a mai magyar nyelvnek az ős nyelvén beszéltek.” (Litkey 1935, 20.)”

Sajátságos magyar jellemhibánk alakult ki a Széchenyi István alapította Magyar Tudományos Akadémia – ahogy később ő maga megállapította: – „megmérgeződése” óta. Az egészséges nemzettudatot elnyomta a szélesen elterjedt pesszimizmus, amit 1849-től a Budenz és társai által tanított, lelket, önbecsülést rontó, finn-ugor elmélet okozott. Ezt megelőzően még büszkén vallottuk magunkat hunoknak, Atilla leszármazottainak. Amióta letagadták kapcsolatunkat őseinkkel, elvesztettük nemzeti biztonságunkat. Hunyadi Mátyás volt az utolsó, aki hunnak, Atilla leszármazottjának tartotta népét és önmagát. Budenz és követői tudták, mi következik, ha elveszik egy néptől a valódi származása tudását.

A pesszimista magyar nemzetszemlélet abban nyilvánul meg a leginkább, hogy saját magyar tudósainkat, nyelvészeinket, kutatóinkat az Akadémia elhallgattatja, ha kutatásaik során olyan meggyőződésre jutnak, amelyek nem illenek a kreált finn-ugor elmélethez. Mert a finn-ugor elmélet szerint, a magyar faj nem volt, nem lehetett képes említésre méltó tettekre: ezért meg kell vetni, ki kell közösíteni, mint magyarkodó álmodozót. E nézet szerint meg kell vetnünk saját magunkat, saját őseinket. Nem úgy a körülöttünk elhelyezkedő népek. Különösképpen nem az indo-germán, vagy újabban az indo-európai népek. Ritkán adódik – a szándékosan keltett rossz hírünk miatt –, hogy egy nem-magyar tudós elismeréssel említsen bennünket. Mario Alinei 2003-ban adta ki Ősi kapocs c. könyvét, melynek alcíme: A magyar-etruszk nyelvrokonság. Mario Alinei az Európai Nyelvészeti Társaság elnöke. Olasz tudós. Nagy örömmel és tisztelettel jött Magyarországra a Magyarok VI. Világkongresszusára. Mario Alinei professzor így kezdte beszédét a magyar közönséghez szólva: „Bocsássák meg a lámpalázamat – de még sohasem beszéltem ezerötszáz etruszk előtt!”

Mario Alinei könyvéből meglepődve értesülünk, hiszen Akadémiánk ilyen tényt soha, sehol nem közölt, hogy a bronzkor kezdetén a fémtárgyak ismerete a Kárpát-medencéből délre is elterjedt. (412. o.) Alinei további közlései is érdekfeszítőek: „Még mindig a korai bronzkorban, de a fémfeldolgozási zónán kívül, pontosabban: Friuliban és Veneto közép-keleti részén, egy másik hatás is érezhető. Ez pedig speciálisan ’magyar eredetű’…”

Meglepő megállapítás ez, mert amit Akadémiánk még mindig változatlanul hirdet – ásatásokra hivatkozva –, hogy Árpád bejövetelekor a Kárpát-medence gyéren lakott, és egyes részein szláv települések voltak. Ugyanakkor egyes közléseik szerint magyar népünket a Kárpát-medencébe a besenyők elől menekült magyar katonaság hozta létre a szláv nőkkel összeházasodva. Csakhogy ehhez a Kárpát-medence benépesítéséhez itt minden más népet lélekszámában túlszárnyalva, nagyszámú „magyarul beszélő szláv” anyának kellett élnie.

A Kárpát-medencei népekről szólva (431-432. o.): „Hencken végül is nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a Kárpát-medencei csoportok inváziója az Égei-tenger térségét is érintette. Sőt, a mükénéi Görögországban éppen a Mükéné összeomlásakor megjelent fegyverek és más bronztárgyak (pl. fibulák) azok, amelyek nem tartoztak a mükénéi kultúrához –, valamint a kerámiák s a hagyományosan dunai-balkán temetési rítusok igazolják a Kárpát-medencei térségből érkező inváziót Görögországban is.” (…)

(435. o.) „Az etruszkok Kárpát-medencei eredete: A magyar-etruszk behatolás a Kárpát-medencéből Itáliába – tengeren, vagy szárazföldön – nemcsak, hogy nem tűnik merész kijelentésnek, hanem egybevág az összes régészeti feltárás eredményével. Sőt, ez a téma egyik legtekintélyesebb tudósa által javasolt magyarázat is. Henckennek (és követőinek) következtetései ismeretében állíthatjuk, hogy az egyetlen ok, amely miatt nem tették meg az etruszk=magyar megfeleltetést korábban, hogy a hagyományosan elfogadott történelmi időrend automatikusan kizárja azt a magyarok (Árpáddal történt) kései érkezésének elméletével (és általában minden kelet-európai nép későbbi érkezésével Európába). A kontinuitás elméletének megjelenésével a Kárpát-medencei – dunai régió inváziójának elmélete tökéletesen megfelelő magyarázat az etruszk-magyar azonosságra. Hencken alapvető fontosságú kutatása az invázió részleteinek további boncolgatására ösztönöz minket.” (…)

(439. o.) „Összegezve tehát. A félszigeten már jelentősen rétegződött, italoid nemzetiségű alapot találunk, amely a korábbi évezredek folyamán kialakult, különböző szub- és szuper-sztrátumoknak köszönhetően akkorra már lényegesen differenciálódott: erre az alapra rakódott rá aztán a középső bronzkorban – főként a cölöpverő és az észak-keleti földsáncos kultúrák idejétől kezdve – a Kárpát-medencei térségből származó, meghatározó magyar komponens. A Kárpát-medence egyébként Európa ipari szíve, motorja a kalkolitikumtól a bronzkor végéig tartó időszakban. Ennek az elit hódító csoportnak köszönheti Itália a hamvasztás elterjedését, az új építési technikákat, a csatornázást, a fejlett fémkohászatot, a fazekasságot, a díszítéseket s nem utolsósorban a kard- és lóhasználatot. A magyarok közreműködése az őskori-ókori itáliai történelemben ugyanolyan fontos, mint a keltáké északon, a görögöké Magna Greciában, az illireké (messzapik) Pugliában. Kétségtelen, hogy az idegen népek közül a magyarok voltak a legambiciózusabbak, leghatékonyabbak és legtehetségesebbek, de végül nekik sem sikerült kitartaniuk, és megakadályozniuk az őslakos népesség, a latinok megerősödését.”

A napokban jelent meg Dr. Aczél József: Szittya-görög eredetünk című könyvének ismertetése, a Magyarságtudományi Füzetek 22. számában. E mű először 1926-ban jelent meg, de a „hivatalos” történelemtudomány nem vette figyelembe. Ismereteim szerint a könyvet bezúzták. Néhány példánya véletlenül megmaradt, s eljutott az Amerikában élő Szatmári István kezébe, aki könyvkiadással foglalkozott. Nehéz körülmények között hozta létre könyvkiadó vállalatát Turán Printing and Bindery, Garfield NJ, USA néven. Szatmári István is segíteni akart a nemzetén, hajtotta a hazaszeretet. 1975-ben kiadta Dr. Aczél József: Szittya-görög eredetünk című könyvét. Már nem tudom, hogy a könyv mikor került a kezembe. Csak arra emlékszem, hogy a nagyon rossz állapotú, alig olvasható könyv sokáig a könyvespolcomon hevert. A címe nagyon izgatott, de nem volt komoly szándékom elolvasni, már az állapota miatt sem. Ez időben Badiny-Jós Ferenc és Baráth Tibor professzorok könyvei foglaltak le, és Dr. Nagy Sándor: A magyar nép kialakulásának történetét, valamint Csőke Sándor könyvsorozatát tanulmányoztam, amely meggyőző nyelvtani elemzéseket mutatott be a finn-ugor elmélet valótlanságáról. Csőke felhívja a figyelmet arra, hogy amire a finn-ugor elmélet hívei hivatkoznak, az mind megvan az urál-altáji nyelvcsoport nyelveiben, vagyis ugyanazt állítja, amit Sajnovics János, hogy nyelvünk az urál-altáji, más néven: a kínai nagy népcsoport nyelveinek egyike. Csőke Sándor könyvcímei magukért beszélnek:

Csőke Sándor: Az állítólagos finn-ugor nyelvek; Sumér-magyar hangtörténeti sajátosság; Finnugor nyelvek nincsenek; A magyar nyelv szláv jövevény szavai; Az ószláv nyelv sumér-urálaltáji elemei; Sumerian and Ural-Altaic Elements in the Old Slavic Language (fordította: Botos László és Margaret); Szumir-magyar egyeztető szótár; A sumir ősnyelvtől a magyar előnyelvig; A sumér-uralaltáji nyelvek hatása a szláv nyelvek fejlődésére; Sumér-magyar összehasonlító nyelvtan; Sumér-finn-mongol-török összehasonlító nyelvtan. (A felsorolt könyvek olvashatók a www.magtudin.org honlapon)

Amikor átrágtam magam a felsorolt könyveken, kíváncsian mégis kézbe vettem Dr. Aczél József könyvét. A belőle nyert ismeretek meggyőztek arról, hogy bármilyen nehézségek árán, de ezt a könyvet is meg kell ismertetnünk népünkkel. Rábeszélésemre feleségem, Margaret, több hónapi sziszifuszi munkával olvashatóvá tette a Szatmári István által nyomtatott könyvet, s ennek nyomán elkészülhetett a 22. füzetünk. Az Aczél-könyv, fantasztikusnak tűnő azonosságok ezreit mutatja be a szittya és hellén nyelv ősgyökei alapján, és ezt mindenképpen figyelembe kell vennie a nyelvtudománynak. De ugyanakkor zavart is okoz azzal, hogy az ősmagyar nyelvet szittya-görögként említi, hiszen ez ellentmond a jelenleg ismert két őshaza hollétének. Az egyik a hangsúlyosabb: az ázsiai eredetünk, a másik a Kárpát-medencei.

Vajon, melyik lehet az igazi? Aczél könyve szittya-magyar-görög azonosságot határoz meg. Mindeddig semmi nem utalt arra, hogy az ősidőkben kapcsolat lett volna a görög és a magyar nép között. Most azonban a Mario Alinei könyve 431. oldalán idézett Hencken kutatásai bebizonyítják, hogy a görögországi Mükéné civilizáció népe a Kárpát-medencéből származott. Nyelvük és magukkal hozott civilizációjuk erősen hatott az ottani életvitelre. Összegezve: bizonyítottnak kell tartanunk, hogy a görög, majd a római civilizáció európai elterjedése révén, az ősmagyar nép volt Európa civilizációt adó népe: ugyanígy az etruszkok olaszországi inváziója ugyancsak formálta, alakította az itáliai civilizáció kialakulását.

Tovább idézve Mario Alinei-t:

(440. o.) „Etruszkok Lémnosz szigetén: A Kárpát-medencei csoportok bevándorlása Itáliába szárazföldi úton történhetett. Hencken szerint vannak olyan tények is, melyek arra utalnak, hogy ez nem zárja ki tengeri úton való beszivárgásukat is, tekintettel arra, hogy a tengeri népek kalandozásaiban is részt vettek. Ráadásul, amint azt a következő fejezetben is látni fogjuk, megerősíti ezt a tézist a Dél-Kelet-Európát – különösen Magyarországot – érintő őstörténeti anyag.

Meg kell említenem még azt a szempontot, melyet Hencken csak spekulatív módon vitat. Erre ma már teljes mértékben támaszkodhatunk, különösen De Simone kutatásainak ismeretében. Három alapvető dolgot bizonyítanak: az etruszk nyelv Lémnosz szigetén nem mutatja régebbi nyelv maradványát; nem köthető pre-hellén szubsztrátumhoz, és nem eredhet az itáliai etruszkból. A Hencken és az őt követő tudósok által összegyűjtött régészeti bizonyítékok sok kulturális elemét mutatják a Kárpát-medencei, azaz: etruszk kultúrának az egész Égei-medencében. De Simone következtetései azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medencei, vagyis etruszk áramlatok vezethettek az Égei-tenger egyik szigetének gyarmatosításához is.” (…)

„AZ ETRUSZKOK ÉS A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET

1. A magyarok ’új’ hazájukba érkeznek

Ha az etruszkok a bronzkorban a Kárpát-medencéből érkező magyarok voltak, akkor újra napirendre kell tűznünk az úgynevezett honfoglalás témakörét. A hagyományos magyarázat szerint a honfoglalás Kr.u. 895-ben történt, amikor Árpád a magyarok seregét a Kárpátokon átvezette, majd katonai hadművelet útján elfoglalta a történelmi területet. A téma különböző aspektusainak megvitatása céljából főleg Carlo Di Cave és a magyar turkológus, Róna-Tas András dolgozatát használom fel.

1. A magyarok származása

Nem meglepő, hogy ezt a kérdéskört, függetlenül az új szempontoktól, minden tudós különösen összetettnek találja. A túlzott összetettség egyébként a hibás tézisek általános jellemzője. Nyilvánvalóak a magyarok eredetéről szóló hagyományos elméletek ellentmondásai. Ezek mindenekelőtt a hagyományos, abszurd időbeliségek béklyójában vergődnek. A magyarok honfoglalásának középkori dátuma – mint egyébként a szlávok érkezésének hagyománya is – égbekiáltó és tarthatatlan ellentmondások hordozója.” (6.1. ábra)

„Lévén a magyar uráli nyelvű nép, rá is érvényes a szakértők által elfogadott uráli kontinuitás elmélete. Az elmélet szerint az uráli népek Észak-Kelet-Európában telepedtek le, rögtön a terület jégkorszakot követő felolvadása után. Következésképpen már a mezolitikumban elfoglalták Közép-Kelet-Európa nagy részét, a paleolitikum után. Ez az időszak egybe esik a homo-sapiens-sapiens első településeivel ezen a területen (ld. a 6.1. ábrát).

Ebből az egyszerű feltevésből kiindulva egyszerűen tarthatatlan az, hogy a magyarok a IX. században érkeztek Magyarországra, vagy néhány évszázaddal előbb (ahogy az új elmélet, a ’kettős honfoglalás’ – ld. később – feltételezi). Nem véletlen, hogy Grover S. Kranz, Renfrew – és az uráli kontinuitás elméletéből kiindulva a legújabban azt állította, hogy a magyarok már a paleolitikum óta a Kárpátok medencéjében, mai magyar területeken tartózkodnak. Ha ez a következtetés első látásra kissé elhamarkodottnak is tűnik, mégis a hipotézis, mely szerint a magyarok nem ilyen későn érkeztek erre a területre, hanem az európai éghajlat felmelegedését követően közel maradtak az eredeti, jégkorszakbeli településeikhez, nem teljesen értelmetlen. Ugyanazon a hosszúságon maradtak tehát, mint ahol korábban voltak. Nem úgy, mint más uráli népek, melyek inkább északabbra vándoroltak a visszahúzódott jég után. Ezek szerint a határvidékről ’érkezhettek’ a magyar területekre, azaz: Közép-Kelet-Európából. E régió egyébként az uráli népek olvadás előtti ősi székhelye volt. Amint látni fogjuk, még ez a megközelítés sem állja meg teljes mértékben a helyét. Van valami alapja ugyanis a hagyományos honfoglalás-elméletnek is, ha nem is középkori dátummal.”

„1.2. A kettős honfoglalás.

Néhány tudós már felvetette, hogy a magyarok jóval korábban, a sztyeppék népeinek első hullámaival érkeztek a Kárpát-medencébe. Vámbéry Ármin történész 1895-ben tette közzé elméletét, mely szerint Árpád magyarjai valójában törökök voltak, a magyarok kialakulásának folyamata már a hunok és az avarok idejében kezdődött, és Atilla korában teljesedett ki. Hasonló elméleteket vallottak más kutatók is az 1800-as évek végén – Nagy Géza és Hampel József –, vagy az 1900-as évek első felében Horváth Tibor és Marjalaki Kis Lajos. Utóbbi a magyarok bejövetelére egyenesen őstörténeti időpontot javasolt: azt állítja – 1928-ban –, hogy ’a földműves nép, mely magyarul beszélt, nem más, mint a Kr. e. I. évezredi, összefoglaló néven szkítának nevezett nép.’ Más tudósok, mint Simonyi Dezső, feltételezik, hogy az ugorok érkeztek Magyarországra a VI. században.

Az utóbbi két évtizedben a magyar kutatás mégis inkább a közép-kori időszak feltárását folytatta, az uráli kontinuitás elmélete által felkínált lehetőségekre összpontosítva. Jelenleg a viták középpontjában álló legújabb elmélet az úgynevezett kettős honfoglalás. Ezt először László Gyula magyar régész vetette fel 1978-ban. (Ugyancsak ő azonosította az ős uráli népeket a swidry kultúrával.) Ezen elmélet szerint a magyarok, mint késő avarok, szilárdan jelen voltak történelmi helyükön Árpád magyarjainak megérkezése előtt, régészetileg pedig a „griffes-indás” díszítések jellemezték őket. A magyarok első érkezése tehát kétszáz évvel a hagyományosan elfogadott időpont előtt történt, és megegyezik a 670-ben érkezett késő-avarokéval. Az etruszk-magyar megfeleltetés ismeretében ez az elmélet igaznak tűnik a magyarok Árpád érkezése előtti jelenlétének vonatkozásában, de természetesen téves az első érkezés időpontját illetően. Nyilvánvalóan sokkal előbb kellett érkezniük.

Minthogy azonban ez az elmélet azért született, mert túl sok ellentmondás volt a hagyományosan elfogadott teóriában, érdemes röviden bemutatnunk. Az elmélet alapműve László Gyula: A kettős honfoglalás című, 1978-ban megjelent könyve.

Hiszen az új – a kontinuitás elmélet és az etruszk-magyar azonosság figyelembe vételével készült – hipotézis számol a kettős honfoglalás megfigyeléséről, az új kronológiáról és az új forgatókönyvről.” (…)

„1.3. Az etruszk-magyar nyelv és az őshaza.

Tisztán kell látnunk, hogy az etruszk nyelv magyarként való értelmezése, bár bizonyítja ez utóbbi – az általánosan feltételezettnél – sokkal régebbi származását, mégsem ad támpontot a magyarok ókori letelepedésére, sem Európában, sem Ázsiában. Az egyetlen bizonyosság, ami az új megfeleltetésből következik, és amelyet a régészeti feltárások – Henckené és másoké – is megerősítenek, hogy a magyarok/etruszkok a mai Itáliába és az Égei-medencébe településük előtt már a Kárpát-medencében éltek.”

Mario Alinei könyvében a két (etruszk-magyar) nyelv megfeleltetése alkalmából azt állítja, hogy a magyar nyelv finn-ugor származásának feltételezéséből indul ki, Róna Tas András nyomdokain haladva, a török nyomvesztő útjain. Bár tanulmányát elsőként négy elismert nyelvész-kutató felismeréseivel kezdte: Hugh Hencken, Colin Renfrew, Grover Kranz és Di Simone. Ők egyhangúan, fenntartás nélkül tárgyalták a Kárpát-medencei civilizáció korai szétáramlásának bizonyítékait a szélrózsa minden irányában. Ezért, nagy örömmel és érdeklődéssel folytattam Alinei könyvének további olvasását, áttanulmányozását. Amikor sajnálattal és nagy kiábrándulással olvastam, hogy tanulmányához a finn-ugorista Róna Tas András tanulmányaiból indul ki, mindjárt tudtam, hogy ez árt a történelemtudománynak, nagy értékű munkája így nem teljesítheti a történelemtudomány kötelező elvárását: az igazságosságot, a pártatlanságot. Ezen az úton munkája politikai célok kiszolgálójává válik. (Lásd: Trefort Ágoston, és a MTA.) Dr. Aradi Éva hasonló következtetésre jutott, mert 2005-ben így írt az Ősi kapocsról:

„Nagy érdeklődéssel vártam a könyv magyar nyelvű fordításának 2005 októberi bemutatóját a budapesti Olasz Intézetben. A magyar cím: „Ősi kapocs” lett. A bemutatón jelen volt Alinei professzor, az Utószót jegyző Kiss Dénes nyelvész és költő, valamint a könyvet megjelentető Allprint Kiadó vezetője. Alinei a bemutatón előadást tartott, s ezen elhangzott, hogy a szerző a két nyelv rokonítása alkalmával a magyar nyelv finnugor származásából indult ki, s a könyv is ezt az álláspontot tartalmazza.

          Meg kell mondanom, ez a tény csalódást keltett, nemcsak bennem,  de sokunkban, akik az Olasz Intézetben nagy érdeklődéssel vártuk a bemutatót. Mivel Alinei feltevése azt igazolná, hogy a magyarok egy része az etruszkokkal együtt már közel négyezer éve itt volt a Kárpát-medencében, ez a rokonság egy merőben új kutatás szükségességét veti fel, mind nyelvészeti, mind történelmi-antropológiai-régészeti területen. Nem értem, miért ragaszkodott – s a könyvben felsorolt irodalom is ezt bizonyítja – a finnugor elmélet képviselőinek mára már túlhaladott téziseihez.” (Az írása megtalálható www.magtudin.org honlapon.)

A Hazatérés című könyvemben, 1996-ban, a Kárpát-medencei népesség kilétéről a következőképpen nyilatkoztam:

Az UNESCO által 1963-ban Sir Leonard Woolley és Jaquetta Hawkes altal: Prehistory and the Beginnings of Civilization c. könyvben, közli, hogy műveltségfejlődési osztályozás Európán kívül két műveltségi központot jelöl meg, amely korban megelőzte volna a kőrösi kultúrát. Dr. Toronyi Etelka¹ kutatásai szerint a kőrösi kultúra fejlettségét nem előzte meg az UNESCO által feltüntetett natufian kultúra, mert nem tekinthető önálló kultúrközpontnak, mert ott nem találhatók meg a legegyszerűbb települések biztos nyomai, csupán a földművelésre utaló egyszerű eszközök.  Ezt a natufian kultúrát az UNESCO tudósai Kr.e. kb. nyolcezer évre teszik, a neolitikum korába. A mi paleolitikum-kori (Kárpát-medencei) kultúránk 25-30 ezer éves, ahol bizonyos és már csoportos kőiparostelepek és földművelés nyomai találhatók. A neolit-kori kultúrfok-táblázaton a Jermo vagy Jericho városépítő kultúra is megelőzi a kőrösi kultúrát. Ez ugyancsak téves meghatározás, írja Toronyi Etelka, éspedig azért, mert a neolitikumot a paleolitikumtól elválasztó ipari termék, a kerámia, teljesen hiányzik a Jermo legalsó szintjén, ami idősebb volna a kőrösi kultúránál. Jermo vagy Jericho második rétegének városa egykorú lehet a kőrösivel és az erősdivel, ahol már találtak kerámiát, mint kultúrfokot jelző tényezőt, és azok összhasonlíthatatlanul primitívebbek a kőrösinél és az erősdinél. A Jermo II.-ben talált cserépedények falai vastagok és kézzel formáltak, a fényezésük is silány. A Kőrös-vidéki Kökénydomb és a Vaskapu melletti kerámia korongon pörgetett és domborműves cserépedények.  

            A pre-szeszkló, ős-székely építési technika, a pörgetett korong, a fényzománcú cserépedények magas hőfokon való égetése eljutott a Balkánon és az Égei tenger szigetvilágán keresztül Kis-Ázsiába, és innen a mediterrán tenger partvidékeire. Toronyi Etelka felismerése szerint a zománcos kerámia gyártásán át eljutottak a fémek olvasztásának tudományához. Csak az a nép juthatott el a fémolvasztás tudományához, amelyik már elő tudta állítani a kerámia zománcának előállításához szükséges 1700 Celsius fokot, ugyanakkor a környezetében a réz tisztán vagy érceiben megtalálható volt. Ezért volt a Kárpát-medencében Európa első és legtöbb bányája.Épp ez okból nem volt szükség rá, és nem is jöhettek ide olyan déli törzsek, akik bányászattal és kohászattal foglalkoztak volna.

            Dechelette, híres francia bronzkor-kutató készített egy bronz-előfordulási táblázatot. Ebből megtudhatjuk, hogy Nyugat-Európában csak Kr.e. 2000-ben jelentek meg bronz leletek. Ugyanakkor a Kárpát-medencében a szeszklók által előállított bronz tárgyak Kr.e. 4000-ből valók. A Torontál-megyében talált bronz fokost Kr.e. 5000 évesnek tüntetik fel. E mesterművön székely rovásírásos feljegyzések láthatók. Jan Briand² írja, hogy az Erdélyből való balták, fokosok, spirál fibulák, karperecek és melltűk a bronzkor  legnagyszerűbb emlékei. Ez is bizonyíték arra, hogy az ős-székelyek elsőnek ötvözték a rezet az ónnal. Ez nyitotta meg a bronzkorszakot. 

            John Dayton³ kutatásai alátámasztják Toronyi Etelka felismeréseit: „Az európai bronzkor megelőzte a közel-keletiét, mert ugyanaz a rendszer vagy módszer észlelhető a kerámia-zománcozásánál és a vele összefüggő fémolvasztásos kohászatuknál, mint az elő-székelyeké.” Továbbá, a Közel-Kelet bronztárgyainak gyártásáról írja: „Ón nem található Közel-Keleten, az Kínából vagy Európából (Bohémia) került elő.” Dayton hangsúlyozza, hogy Egyiptomban rézérc nem található, de Közép-Európában és a Kárpátokban nagy mennyiségben létezik, arannyal és ezüsttel együtt.

            Miske Kálmán⁴ régészünk már a korai 1900-as években ismertette a velemi Szent Vid-hegyi (Magyarország) őstelepülés ásatásainak eredményét. Cáfolhatatlan bizonyítékot talált arra, hogy a Nyugat-Európában elterjedt bronzkor a velemi Szent Vid-hegy környékéről indult ki. Antimon-ércet bányásztak a Rohonc-hegységben – jelenleg Burgenland, Trianon (1920) előtt Nyugat-Magyarország –, közel a velemi Szent Vid-hegyi ősi településhez. Az antimon-bányák a mai napig is működnek. A bányatelep magyar neve: Szalonak. Jelenlegi neve Schlaining. A tárgyak többsége, amelyek a három Szent Vid-hegyi ásatásból előkerültek, a Szombathelyi Múzeum kiállításán látható. A velemi Szent Vid-hegyi telep a bronzkorban nagyon népes lehetett. John Dayton idézi Miske Kálmánt: „Ezen a területen fúvócsöveket, olvasztótégelyeket és hozzávetőlegesen számítva vagy ötven öntőformát találtak, a legtöbbjüket nyeles fokosok készítésére használták. E magyar telep akkor igen fontos előállítási központ lehetett.” Dayton később még kijelenti: „Halomra gyűlik annak bizonyítéka, hogy a kereskedelem a Kr. e. 3. évezred alatt nagy területre terjedt ki Nyugat-Európában.” A bronzkori tárgyak többsége kézzel megmunkált, kovácsolt, vagy öntvény, melyek megtekinthetők Nyugat-Európa múzeumaiban, és mindezeket a mai Velem falu melletti Szent Vid-hegyen, a Szent Vid kápolna közelében egykor volt ősi településen gyártották. Miske említi, hogy a bronzkorban a bronzot réz és ón ötvözetéből állították elő, de a Szent Vid-hegyi eljárás kivétel volt, mert itt antimont használtak az ón helyett. Ez megcáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy az antimon-bronzot a Szent Vid-hegyen gyártották. John Dayton ismételten kijelenti, hogy antimont nem bányásztak Közel-Keleten.

            Csobánczi Elemér⁵ írja, hogy megmunkált antimon- és aranytárgyat találtak az egyiptomi II. Kheneri fáraó sírjában. Csobánczi idézi A. R. Burne állítását, hogy a két fém, az arany és az antimon nem egyesül, csak egy harmadik elemmel, a telluriummal vegyítve. A geológusok csak három olyan helyet tudnak a világon, ahol mind a három fém együtt található természetes érc-formában. E lelőhelyek: Ausztrália, Észak-Amerika és Zalatna, Erdélyben. Végezetül, azt hiszem, ésszerű azt feltételezni, hogy az egyiptomiak ezt a fémet Erdélyből szerezték be.

            Gordon Childe⁶ megállapította, hogy a bronzkorban az electrum két rész arany és egy rész ezüst ötvözetéből állt. Ezt az eljárást csak négy helyen ismerték, ezek a következők: Kárpát-medence, Trója, a Kaukázus területe és Mezopotámia.

             Szombathely ősi neve az itt élt őslakosságra utal. A város eredeti neve: Szabária, a szabír-szubar nép települését jelentette. A szabír előzőleg mezopotámiai nép volt, és „az elfogadott szétterjedés-elmélet szerint” onnan, Mezopotámiából vándoroltak a Kárpát-medencébe. John Dayton „földtani szemszögből és régészeti bizonyítékok alapján a magyar-bohém medencét jelöli meg annak a területnek, ahol a fémolvasztáshoz szükséges alkotóelemek léteztek.” Még azt is hozzáfűzi, hogy a mezopotámiai fémgyártás gazdagságának kialakulása Közép-Európából indult ki. Dayton vitatja a történészek által elfogadott népvándorlás történetét, ami szerinte fordított sorrendben következett be. Magyarázata szerint Európából szárazság következtében vándoroltak a népek a Kr. e. 4. évezredben a Földközi-tenger vidékére, Közel-Keletre és talán Egyiptomba is. Az ősi népek már a bronzkorban is használták a szél erejét, így vitorlás hajóikkal eljutottak Kréta szigetére, Kis-Ázsiába, Egyiptomba és Afrikába.

            Nem lenne meglepő azt állítani, hogy a Kárpát-medence már a bronzkorban sűrűn lakott terület volt, ha figyelembe vesszük az itt talált, sok ezer éves emberi nyomokat, településeket. A régészek 94 2,5 millió éves korú embermaradványt ástak ki. A vértesszőlősi koponya 500.000 éves.

            A neolit-kor emberei számára a legfontosabb anyag az obszidián ásvány volt, az ősember szerszám- és fegyverkészítésre használta. (Az obszidián vulkanikus üveg, finom kőzetszerkezete miatt hasonlít a fekete üveghez, és gyorsan lehűl.) Három obszidián-bányát tártak fel a Kárpát-medencében, úgymint Tarcal, Tokaj és Csitár, és ugyanott nagyszámú szerszámot találtak elraktározva.

            A természetes fejlődés következtében a népesség elszaporodott, tehát a bronzkorban itt sűrűn lakott területnek kellett lennie.

            Fényes Elek⁷ írja, hogy az obszidián és a só kereskedelmi útjai a Kárpát-medencéből indultak, a borostyánkő-, gyöngy- és selyem-utak a Kárpát-medencét szelték át, mivel a kereskedők mindig sűrűn lakott területet igyekeztek választani.

            A gazdaságos gyártás legfontosabb feltétele, hogy a nyersanyagot a bányászat helyszínéhez közel dolgozzák fel, csökkentve a szállítás költségeit. E kapcsolat szükségessége még inkább fennállt abban az időben, amikor az anyagot csak rossz utakon lehetett szállítani, kocsikon és szekereken.

            A Tatárlakán talált talizmánok azt bizonyítják, hogy civilizációnk Erdélyből indult ki. Az egyik amulett ősi írásformája Kr. e. 5000-re datálható, ami arra utal, hogy az írást Erdélyben, a Kárpát-medencében találták fel, és nem Sumériában, Mezopotámiában.

            Hasonlóképpen a kerék feltalálása, annak első használata szintén az ősi Kárpát-medencei kultúra ajándéka az emberiség számára. A legkorábbi kerekes szállítóeszköz, a szekér kis makettje, mint valami kerekes, szögletes cserépedény, Budakalászon került elő, a Baden-kultúra temetőjében, sírmellékletként („cserépedény” a Kr. e. 2900–2400 közötti korszakból).

(KSM megjegyzése: dr. Baráth Tibor szerint a Nap Isten jelképe volt, akit Szem-Úrnak, Szék-Úrnak is neveztek, és szem-, vagy szekér-ábrázolással is jeleztek, – eszerint egykor a Kárpát-medencében is “Nap-imádó” nép élhetett, mint Mezopotámiában. Kocsinak – a középkorban - a Kocs községben már rugós megoldással készült szekeret nevezték el.)

            A felfegyverzett lovasnép délről jövő és nyugat felé vándorlásának feltételezéséhez megjegyezzük a következőt:  Torma Zsófia⁸ elmondja, hogy az itt bemutatott ősi szekerek temetkezési kocsik voltak, amelyeken a Kárpát-medencei nép a szeretteit küldte a másvilágra, mint ahogy a vikingek hajókon küldték a halottaikat a hosszú útra. Torma Zsófia rámutat még arra is, hogy Fettich Nándor és Stuart Piggott kutatásai szerint sok kocsi (szekér) volt található a Kárpát-medencében és Mezopotámiában. Ez azt jelzi, hogy az a nép, amely a Kárpát-medencéből vándorolt ki, nemcsak tárgyait, hanem szokásait, s temetkezési gyakorlatát is magával vitte Mezopotámiába.

            John Dayton mondja: „Az ugyancsak különös, hogy a ló és az első kerekes szekér (valószínű, hogy ökörrel vontatott) szintén Európában tűnt fel a Kr. e. 3. évezred kezdetén, valószínű, hogy Kr. e. 2800 körül. A ló, a tarpan vagy Przewalski-fajta, ugyanúgy a földműves és a pásztornép is, amely Európába húzódott át a Kr. e. 4. évezredben, szintén az oroszországi déli sztyeppéről származik, vagy Közép-Ázsiából, és nem feltétlenül a Közel-Keletről.” (Tarpan, azaz: a Przewalski-ló: közép-ázsiai, vadon élő állat, rövid egyenes testtel, nagy fejjel.) Dayton továbbá azt írja, hogy 1950-ben Piggott kimutatta, hogy a rézkorban a megszelídített ló Magyarországon tűnik fel, a Tiszapolgár-Báden-i civilizációban.

Calvin Gebhart The Races of Mankind című könyvében megállapítja, hogy a székelyek a  magyarság legősibb és legszegényebb ága. Csobánczi Elemér nézete az, hogy a Kárpát-medencei őshonos nép a mai napig fennmaradt a következő népcsoportokban: a kalotaszegi magyarok, az erősdi székelyek, a barkok és a torockóiak.

            A bronzkorban a túlnépesedés és a szárazság következtében egyes elő-székelyek és elő-magyarok szekéren kivándoroltak a Kárpát-medencéből, és benépesítettek olyan területeket, amelyek ebben az időben még nem voltak lakottak, vagy ritkán lakott területek voltak.  Ez a kivándorló nép magával vitte ősi műveltségét és műszaki ismereteit, vallásos nézeteit, legendáit, népmeséit, és különböző időszakokban, amikor veszélyben voltak, különböző elnevezéssel, visszatértek ősi földjükre, és itt a Kárpát-medencében leltek ismét biztonságra. Időnként hódítókként is visszatértek, vagy pedig jövetelük segélynyújtás volt a megtámadott testvérnép részére. Ez lehetett a helyzet, amikor az avarok visszajöttek a hunokat megsegíteni, vagy amikor őseink megjelentek, és segítséget nyújtottak az avaroknak.

            A modern nyelvészek bizonyítják a sumír-magyar összeköttetést. Sir Leonard Woolley az Ur-i legalsó kulturális rétegben jól kidolgozott bronztárgyat talált, amelynek előállítása egyáltalán nem látszott kezdetlegesnek. Ez azt jelenti, hogy a területen olyan új népcsoport jelent meg, amely magával hozta a bronz(öntés) -készítés ismeretét. Woolley észlelései szerint a középső és a legfelső rétegben a bronztárgyak teljesen hiányoznak.

            Toronyi Etelka magyarázata szerint egy új hódítás vagy háború elvághatta a sumírokat a bronzhoz szükséges ón beszerzési lehetőségétől. John Dayton mondja: „A zománcozás Mezopotámiában megszűnt, miután Nagy Sándor elfoglalta Babilont és Perzsiát, de visszatért a pártusok hatalomra jutásával Kr. e. az első században.” Ez a tény azt bizonyítja, hogy a Nagy Sándor-i hódítók ellenszenvvel viseltettek a mezopotámiai nép iránt. Viszont abból, hogy a zománcozás használata visszatért a pártusok uralma alatt, az következik, hogy az út újból megnyílt, és a régi kapcsolatok felelevenedtek a kereskedelmi vonalakon. Ez szemléltetően bizonyítja, hogy a pártus nép baráti érzülettel viszonyult Mezopotámia népéhez. Az a népcsoport, amely a bronzkészítés módját ismerte, és az áttelepüléskor magával vitte tudományát, a székely nép őse: az elő-székelyek voltak. A Kárpát-medencei bronztárgyak jóval idősebbek, mint a mezopotámiai másaik. A Kárpát-medencében megtaláljuk a bronzkészítés fejlődésének minden fokozatát.  Ezért bátran állíthatjuk, hogy a székely áttelepülők magukkal vitték Mezopotámiába a bronz előállításának ipar-tudományát. 

            Bíborban Született Konstantin írja: „Azok a magyarok, akik elhagyták Etelközt, és kelet felé vonultak, szabíroknak neveztetnek.”

            Kr. e. a 2. évezredben szabír területen, Mezopotámiában háború kezdődött Babilon és Asszíria között.

            A Hammurabi-korszak kezdetén riadalmat keltett a ló, a lovas és az ókori kétkerekű kocsi. Mezopotámiában jól felszerelt, lovas vándor-nép jelent meg Közép-Ázsiából, eredetük „ismeretlen”. Minden bizonnyal szittyák, turáni népek voltak, akik erősségüket a lovászatnak köszönhették.

            Hammurabi a kassziták szokását alkalmazta, használta a lovat és a harci szekereket. Az új harcmodor sikeres lehetett, mert Hammurabi írásai dicsekvően tüntetik fel a birtokolt lovak és versenyszekerek számát.

            Hammurabi uralkodása után e területen 500 évre a kassziták lovagrendje került hatalomra, ezt nevezzük ma Babiloni Birodalomnak. A kassziták birodalmukat KUR-TE-IZ-nek nevezték, TENIZ országának. Erejük kitűnő lovasságuknak volt köszönhető. A kassziták a birodalmukat felosztották a lovagrend-törzseik között. Assur volt a székhelyük, a Zab-folyó mentén.  Sumír nyelven Assur az ASSZA-UR, értelme: „lovas-úr”.

            Ez csak egy töredéke annak a hatalmas írott és nem csupán feltételezett anyagnak, ami rendelkezésünkre áll.  Ezek a délről származó bizonyítékok azt látszanak bizonyítani, hogy a Kárpát-medencéből kivándorló, magyarul beszélő ősnép egy csoportja útban dél felé megtelepedett a mai Olaszország területén, mint etruszk népcsoport, megalapítva Etruriát. Ilyen megtelepedésre a ragozó nyelvcsoporthoz tartozó népeknek számtalan esetét mutathatjuk be, mind a írás előtti, mind az írás elterjedése utáni korból.  Ha délről észak felé irányuló népvándorlásról beszélünk, az csak visszatelepedést, hazatérést jelenthet.  Adataink semmi esetre sem utalnak finn-ugor származásra. A finn-ugor nyelvekkel létező nyelvkapcsolat nem a magyar nép manszi származását mutatja, hanem a két ősnép valamiféle együttélését, szomszédi együttélést, a kőrösi kultúra kisugárzásának következményeként. Ugyanúgy, mint a bronz Nyugat-Európában való elterjedése. Ez bizonyíték arra, hogy miért található annyi magyar szógyök az európai népek nyelveiben. A magyar nyelv az átadó volt, nem az átvevő. Ez elképzelhető – a környező népek kultúráját is figyelembe véve.

A Hazatérés című könyvemben idéztem John Dayton előszavából: „Gordon Childe, angol régész, észrevette a kapcsolatot Európa és Mezopotámia között, de a kormeghatározás pontatlansága miatt nagy művében: „The Danube in Prehistory” – amely gúny tárgya lett –, arra következtetett, hogy a sumírok vándoroltak Közép-Európába.

John Dayton nézetét az újabb kutatások s legújabban Dr. Bánffy Eszter is támogatják.

Bánffy Eszter az MTA Régészeti Intézetének tudományos tanácsadója, a Tudományos Osztály vezetője. Szakterülete a neolitikus és a rézkori régészet, a korai vallások története. Az őrségi Pityerdombon feltárt kora újkőkori falu leleteinek feldolgozása, a régió első, földművelést is űző lakosainak felderítése óta az újkőkor európai kialakulását, az élelemtermelésre való áttérés folyamatát vizsgálja. 2008-ban – Fulbright-ösztöndíjasként – fél évet töltött a Harvard Egyetemen.

Dr. Bánffy Eszter mondja: „…korábban azt gondolták, hogy minden délkelet-európai civilizáció Mezopotámiából jött, és minél északnyugatabbról való egy lelet, annál későbbre datálható. Ez az elképzelés megdőlt, mert kiderült, hogy azok a leletek, amelyeket korábban például a Kr. e. III. évezred végi mezopotámiai tárgyakkal véltek egykorúnak, itt 1500 évvel előbb megjelentek.”

„Van egy elképzelésem arról, hogy mi volt az egyik mozgatórugója a neolitikus kultúra terjedésének. Elég sok nemzetközi fórumon fölvetettem, és mindenki azt mondta, hogy érdekes, érdemes lenne megvizsgálni –,egyelőre itt tartunk. Frankfurttól északra például van egy olyan régió, ahol különösen szoros és nagyon fontos dunántúli kapcsolatokat lehet fölfedezni. Meghívtak az ottani ásatásra, és megkérdezték tőlem, hogy bizonyos leletek a Dunántúlról származnak-e vagy csak a dunántúli kultúra ismeretében, helyben gyártották őket. Azt láttam, hogy ezek helyben készültek, tehát nem téveszthetők össze egy Dunántúlról előkerült idollal–, merthogy itt szobrocskákról is szó van, nemcsak kerámiáról –, de ezeket olyanok készítették, akik vagy ismerték a dunántúli tárgyakat, vagy onnan származtak, vagy állandó kapcsolatban álltak. Ráadásul Szentgálról származó radiolaritot is találtak. Ez olyan, mint egy névjegy.

De miért vándoroltak Frankfurtba a Dunántúlról? Kiderült, hogy az egy sóvidék. És a Kárpát-medencében, Boszniától északra lényegében nincsenek sóbányák. Erdélyben vannak, ezért a keleti, az alföldi népesség nem is mozdult sehova, ők csak az erdélyiekkel barátkoztak és kereskedtek. A dunántúliak viszont útra keltek, és meg sem álltak a sóvidékig. Ha azt látom, hogy van olyan áru, ami eljut Herend környékéről – a Balaton-felvidékről– Frankfurtig, akkor fel kell tételeznem, hogy valamit vissza is hoztak. Azoknak, akik növényi étrenden élnek, a só még fontosabb, mint a gyűjtögetőknek, tehát be kellett valahonnan szerezniük – és a késő rézkorig nem ismerték az Alpok sóbányáit. Ezért azt gondolom, hogy a sókereskedelem indította el nyugatra a dunántúli vonaldíszes kultúra emberét. Senki sem cáfolta eddig ezt az elképzelést. Sajnos, a só nem maradt meg, de a kitermelésére használt tárgyak még itthon is előkerülhetnek, és akkor meglesz a bizonyíték.”

* * *

Cúth János

A magyarságtudat kézikönyve

(Részlet 2-25 old.)

Előszó

Nem a hatás kedvéért kalauzolom kedves olvasóimat mindjárt az elején a világ közepének hitt Kaliforniába és Hawaii-ra, hiszen vallom, hogy egy földrajzi hely igazi fényét, vonzását és az otthon melegét mindig csak a Haza, a szülőföld nyújtja. Szellemünk kisugárzásának, a nagyvilágban való jelenlétünk és jelentőségünk nyomait és tényeit ku­tatva vetődünk Kaliforniába, bár "szellemutazásunkat" kezdhetnénk szinte a világ bármely pontján. A cél ugyanaz: felfedni és felmutatni kiemelkedő teljesítményeinket.

Néha természetes módon, a legtöbbször azonban kényszerből ke­rültek tudósaink és a magyar szellem misszionáriusai külországokba. Jeleskedéseik, alkotásaik és teljesítményeik viszont mind megannyi rend­jel a nemzet ünneplő ruháján. Egyik-másik rendjelet le kell porolnunk, ki kell fényesítenünk, sok esetben pedig vissza kell perelnünk azt ide­gen tulajdonból.

Érdemes, mert páratlan gyűjtemény birtokába jutunk. Tündöklő szel­lemeink karátfénye pedig ragyogja be tudatunkat, hogy az öntudatot és önbecsülést szüljön: fedezzük fel ezen értékek magyar márkajegyét, hogy azáltal magunkban is felfedezhessük az értéket! Ez az értékmen­tes és értékvédelem manapság élet-és nemzetmentésnek minősül, mert a szellemi bérgyilkosok ott ólálkodnak mindenütt, eszelősen bízva győzelmükben. "Én azonban - Kunszabó Ferenccel szólva - mást hiszek: végéhez közeledik az örök értékeket tagadó, s ezzel civilizációnkat rom­bolásba tuszkoló nihilista cinizmus rémuralma, jelentkezzék bármely bohóc-öltözékben!

Ám, hogy mikor bukik valóságosan és véglegesen, az kedves olvasó, rajtunk áll. Azon, hogy mikor tudunk biztonsággal tájé­kozódni a pusztulás maszkabáljában, s gyilkos álértékek helyett igazi szellemi kincsekkel költekezni."

Cúth János

Mottó:

"Van hallgatód? Nincsen?
Te mondd, ahogy Isten
Adta mondanod..."
Arany János
(1877)

De fáj, sajog, éget éjszakáim lidércnyomása, nappalaim láza a mostoha faj: Európa tépett, rongyos, kilökött Hamupipőkéje. Olyan sajátos szépségű arc, és kincsű lélek, dúsan termő jóság.

És minden szépsége el van rejtve a világ lelkétől. És minden kincse ügyes másoknak lakodalom s neki őrök nagypéntekje van. És minden jósága ravasz másoknak jövő, neki átok és koldusbot.

Szabó Dezső

"Segítség" című regényéből (Püski 1997. 5. oldal)

Cuth János

ÉVEZREDEK VALLANAK MAGYARUL

A szálak Hawaii-ra vezetnek

A kaliforniai Pebble Beach fantáziapalotákkal csipkézett szakaszán vagy San Francisco hivalkodó negyedein végighaladva, az ember nem koncentrál automatikusan a látottak magyar vonatkozásaira. Pedig az őriztetett milliomos negyed névtábláin is egyre másra bukkannak fel a "Tokaji”, "Banai" stb. nevek és tudott dolog, hogy még San Francisco jellegzetes szárnyas gúla alakú felhőkarcolójának tervezőgárdájában is dolgozott magyar tervező.

Eleinte még sértett is a mondás, miszerint indiánt nem találni minde­nütt, de magyart igen... Csóválgattam a fejem, valahányszor eszembe jutott e méltatlannak tűnő hasonlat. Vendéglátóm, Kovács József, aki Dunamocson született, később onnan került Komáromba, ma pedig Kalifornia talán leggyönyörűbb tartományában, Carmel Valley-ben él családjával és fogtechnikusként dolgozik - ö mondta: "Nincs ezen semmi csodálnivaló. Te is magyar vagy, én is az vagyok, holnap meglátogatjuk Berkeley-ben Bábi Ferit a kolbászgyárost, aztán az egyik nap átugrunk a kollégámhoz, aki nem is fogtechnikus, hanem foggyáros. Úgy hívják, hogy Hites Gyuri. Majd elmeséled neki, vannak-e még halak a gútai kanális­ban, s állnak-e még az évszázados nyárfák a gútai úton, Komárom felől, mert álmatlan éjszakái vannak ezirányú tájékozatlansága miatt... Gyuri ugyanis Gútáról jött Kaliforniába, örülni fog az "élő" híreknek.

A rákövetkező napokban aztán volt szerencsém nagyobb területeket is bejárni. A kísértés továbbra sem szűnt meg: Egyik angol barátunk köl­csönadta lakása kulcsát, hogy ott, pontosabban San Joséban, útközben megállhassunk. Úgy is történt. A ház üresen várt bennünket. Választot­tunk magunknak szobát, ismerkedtünk a művészi hajlamra utaló, eredeti ízléssel összeállított berendezéssel, s egyszercsak mit látok! Csupa ma­gyar könyv, kalocsai, sárközi és buzsáki hímzések, mindenféle magyar népi használati eszközök: kolomp, himzőráma, rokka, csavaros könyvsajtó "Budapest" felirattal. Igen, Robin barátunk felesége, Klárika Bu­dapesten született, méghozzá ugyanabban a városrészben, amelyben édes­anyám! Szinte káprázott a szemem, de mit részletezzem, büszke voltam, no! Pedig előttünk volt még a Grand Canyon, a kaliforniai kék ég és Hawaii. Ez utóbbi már Polinézia, a létező paradicsom, az álohé /szeretet/ országa /szigete/, számunkra teljesen idegen, egzotikusvidék...

Csaknem félnapos repülés után landolt a gépünk a Hawaii sziget­csoport Maui szigetén, pontosabban Kahului-ban. Még talán nagyobb áhítat fogott el amikor e földre léptem, mint amerikai földetérésemkor. Ma is álomszerű emlékként él bennem az élmény, olyannyira távol esik a kelet-közép-európai élettapasztalattól. Lépésről-lépésre kísértett a ter­mészet bőkezű áldása. Hiszem, hogy az ember szépérzékét és túltengő igényeit sehol a világon nem elégíti ki a természet olyan bőkezűen, mint itt: a partok mentén a képeslapokról ismert steril tiszta föveny, érdesen suhogó pálmafákkal. A sziget belseje felé haladva mindenütt üde zöld fű, káprázatos orchidearengeteg, cukornádültetvények eukaliptuszok és cip­rusok által közrefogva. Minden virul és illatozik. Napközben a mélykék égről kitartóan tüzel a Nap, éjszakánként esik az eső, öntözni tehát nem kell a mennyei rézsia gondoskodik a részletekről is. Mindez talán nem is véletlen, hiszen a monda szerint Maui istenség volt az, aki felfedezte és az embereknek adta a szigeteket... Jókedvében tehette...

Az idelátogató idegenek számára a kialakított tisztásokon lampion füzérek között, virágkoszorús bennszülöttek mutatták be szertartásaikat jóhangzású, egzotikus zene kíséretében. Persze volt ott "modernség" zené­ben, építészetben és öltözködésben is, több mint amennyit feltételezni lehet. Érdekes, hogy idehaza, hallgatva az ott megragadott dallamokat, még évek múltán is érezni véltem azt az illatot, amely ott, Maui-n a zené­vel együtt áradt szerteszét, s valószínűleg a frangepánia illata érvényesült benne leginkább.

Makawao és Kokomo érintésével értük el aznapi úticélunkat, Olin-dát, melynek közelében ananász és papájakertek között találtunk rá amerikai ismerősöm nyaralójára. Mindent előkészítettünk a pihenésre, de engem nem hagyott nyugton a telefon. Címjegyzékemben szerepelt egy nyelvkutató neve, aki Hawaii-on él. Gondoltam, ezt az alkalmat nem szalaszthatom el, hiszen korábban hiába kerestem öt levélben, még az ausztráliai címén, akkor még nem tudván, hogy időközben áthelyez­te székhelyét Hawaii-ra. Rövid keresgélés után megvolt a név, mellette a telefonszám, s a cím: Dr. Vámos-Tóth Bátor, Honolulu, Hawaii stb. Késedelem nélkül tárcsázok, a telefon kicseng, egy finom kattanás, és bejelentkezik Vámos doktor. Nem ismertük egymást, ezért a kissé ün­nepélyesre és hosszúra nyúló bemutatkozást követően kerülhetett csak sor Vámos doktor tevékenységének részletezésére... Íme, a nyelvtudo­mány megszállottjának elképzelései, eredményei, nem utolsósorban pedig példája: Vámos doktor munkájának jobb megértése végett vissza kell kanyarodni az ősnyelv kérdéséhez.

Az ősi világnyelv gondolata nem új, hiszen az Ószövetség is ezt írja: "Mind az egész Földnek pedig vala egy nyelve és egyféle beszéde vala." /Mózes I. IX. fej. I ./ vers, majd leírja a bábeli nyelvzavart. Az ősnyelvet talán csak a legutóbbi időkben kutatják ilyen távlatokban. Érdemes azonban felfigyelni arra, hogy az elfeledett vagy lekicsinyelt, mindamellett tüneményes tehetségű magyar nyelvészek, történészek és amatőr kutatók már 200 éve foglalkoznak ezzel a kérdéssel, az 1812-ben elhunyt Keresztesi Józseftől, Horváth Istvánon, Körösi Csoma Sándoron, Táncsics Mihályon, Varga Zsig­mondon keresztül az 1973-ban elhunyt Pass Lászlóig, akik így vagy úgy, valamennyien azt bizonygatják - ma már tudjuk, nem alaptalanul ­hogy a magyar a legősibb nyelvek egyike. Ezt bizonyítja Baráth Tibor is "A magyar népek őstörténete" című munkájában. Kemény Ferenc, Oslóban élő nyelvész pedig, aki 40 nyelvet ért és 15-öt beszél, a nemrég megjelent "Das Sprechenlernen der Völker"/ Universitáts Buchandlung, W. Braumüller, 1010 Wien, Graben 22./ azt állítja, hogy a legősibb eurázsiai nyelv a magyar!

A közös õsnyelv kutatásának van egy további külföldi szaktekin­télye is, Richard Fester, aki arra vállalkozott, hogy bebizonyítja egy közös ősi világnyelv létezését. Erről számol be "Az emberiség őssza­vai "című könyvében is. A gyakorlatban pedig több mint negyed szá­zada gyűjt és rendez szavakat, több mint kétszáz különféle nyelv és nyelvjárás köréből. Az anyagot harminc önkéntes munkatársa hordja neki az egész földkerekségről.

Fester rendező keze nyomán hamarosan szabályszerűségek, az eleddig egymással összefüggést nem mutató nyelvekben közös vonások tűnnek fel. Fester felfigyelt olyan szavak hangzásbeli rokonságára, amelyek tu­lajdonnevekké váltak. A tulajdonnevek ugyanis a legmaradandóbbak. A történelem minden hányattatásán át képesek megőrizni alakjukat. A nyelv­tudás már vizsgálódása elején olyan földrajzi nevekre akad, amelyek a legkülönbözőbb nyelvekben egyaránt hasonló hangzásúak: Németország­ban a Rajna, Rhein, Franciaországban a Rhone, a Garonne és a Roanne, Olaszországban a Reno, Angliában a Rannoch, Norvégiában a Rena, Svédországban a Rönne lehet erre példa. Emellett a Rhin és Rhón nevek nem folyót jelölnek ugyan, csakúgy nem, mint a rhein /eső/ betűcsoport legkülönfélébb összetételei. Viszont ezek a nevek mindig vízzel kapcso­latosak, még akkor is, ha helységneveket jelölnek.

Igen ám, de önként adódik ez ellenvetés: Mindezek a példák indoeu­rópai nyelvekből származnak. Fester erre a nem indoeurópai nyelvekből vett, hasonló jelentésű szavak egész tűzijátékával felel: Washington kö­zelében egy folyó indián neve Roanoke; tőle több ezer kilométerre, a kettős kontinens déli részén számos Rhinihue nevű folyó található. Az ott élő mapuche indiánok a rinün szóval jelölik azt, amit a német Rinnen-nek mond. Indiában a Rina, Tibetben a Ran, Japánban a Riu és az afrikai szuahéli nyelvben a Baharini szó jelenti ugyanazt. S itt jön Dr. Vámos-Tóth Bátor, illetve az õ vezetésével a Hawaii szigeteken tevékenykedő Táncsics Magyarok, akik 1976 és 1990 között öt földrész 44 országá­nak földrajzi névtára, valamint a Times Atlasz névanyagának összesen közel kétmillió földrajzi nevén rágták át magukat. Ennek során hétezer olyan földrajzi nevet gyűjtöttek össze, amelyek formában, önmagukban vagy szóösszetételekben megegyeznek a Kárpát-medencében használa­tos 132 szótővel! S most láss csodát világ: a fentebbi példához, a Réna, Rina víznevekhez, egyedül a magyar nyelv a Rév, Réva, Rinya nevekkel járul hozzá. De hogy én se maradjak adósa a gyűjtő munkának, mint nem egészen képzetlen nyelvész mondom, hogy akit csak a teljes egybecsen­gés győz meg, annak kedvéért feleleveníthetjük a Rhône, Roanne stb. folyóneveket s emlékeztetjük, hogy "róna" szavunk nem csupán síksá­got, hanem víztükröt, vízfelületet is jelent! A róna ezen értelmezése az idők során kissé háttérbe szorult tudatunkban. Igazán nem kell sokáig faggatnom káprázatos nyelvünket, hogy tegyen már túl a többieken, s mint az elsőséggel büszkélkedő nyelv, annak megfelelően bizonyítson. Íme: egyik legszebb szavunk a tüneményes balatoni jelenséget, a "ria­nást" jelöli! (A különböző nyelvek egy-egy összehasonlításra alkalmas szavához mi ötöt tudunk ragasztani! Rév, Réva, Rinya, Róna, Rian... !)

Vámos-Tóth doktor azonban emígyen egészíti ki összeállítását: (Tes­sék csak figyelni az összefüggéseket!) A magyar Réva ugyanakkor folyó­név az óceániai Fidzsi szigetén! A Palánka-Rinya pedig Ausztráliában folyónév! Peruban például a Kapi-Róna, Pókay-Ura szavak jelölnek folyókat! Indiában a Gurara és Várna folyók folynak, Tibetben tavat jelöl a Daru-Magyar név! Japánban a Sio-Tomori elnevezésű folyó ismere­tes, míg a szuahéli Tanzániában a Mára folyó és a Duna-Cseri sziget található! S ez csupán egyetlen szótő köré csoportosított gyűjtemény a sok ezer, hasonlóképpen az eredeti magyar szavakkal azonos kifejezé­sek garmada közül! Ezáltal is világossá válik tehát, hogy az ilyen arányú szóegyezések (tulajdonnevek esetében, amelyek évezredeken keresztül megőrzik eredeti formájukat, fonetikájukat és tartalmukat!), amelyek a világ minden szegletében előfordulnak, vagyis a magyar szavakkal azonosítható ezer és ezer, minden fóldrajzi-és nyelvterületen előforduló kifejezések egyértelműen igazolják ama ősnyelv létezését.

Dr. Vámos-Tóth Bátor munkássága arra irányul, hogy bizonyossá­got nyújtson arra vonatkozóan, hogy a közös ősnyelv szempontjából a magyar az élő kulcsnyelv. Ezt a kérdéskört öleli fel több ezer oldalas Tamana című művében, amely nem csupán keresi, hanem egyenesen és cáfolhatatlanul igazolja, hogy az őstörténet által emlegetett ősnyelv - pon­tosabban az ősnyelvvel csaknem azonos nyelv - a magyar!

Volt egyszer egy világnyelv

Reggeltől napestig azt sugallja felénk az idegen és a hazai (idegen érdekeltségű) hírszolgálat, hogy kis nép vagyunk, elöregedtünk, pesszi­misták lettünk, s már élni sem akarunk... Pusztít a sokféle betegség, az alkoholizmus, sokan pedig önkezükkel vetnek véget életüknek...

Kivételesen cinikus dolog a tényleges népirtók ujjal mutogatása ­azoké, akik a magyarság "önfeladásáról" szajkóznak kérve és kéretle­nül, közben pedig módszeresen felszámolják a magyarság létfeltételeit: leépítik a kórházakat és szülőotthonokat, magyarellenes tanterv alapján „tanítják” a magyar ifjúságot, a főiskolákat és egyetemeket pedig hozzá­férhetetlenekké teszik a többség számára. És mindemellett az áldozatot, a magyar népet láttatják bűnbakként! Hogy kik? Az igazi bűnösök azok, akik lehetővé teszik az idegenek tömeges bevándorlását, miközben a magyar őslakosok kivándorlásával szemben szinte semmiféle akadályt nem támasztanak.

Pedig a rólunk alkotott HITELES kép egészen másról beszél. A ben­nünket illető igazság annyira szemben áll a velünk kapcsolatos, unos-unta­lan hangoztatott Himalája nagyságú gyalázatos hazugságokkal, hogy azt már-már a történelmi érdeklődésű magyar sem hiszi el... Pedig még az ellenségeinknek is el kell hinniök amikor arról beszélünk, hogy mindenütt ott vagyunk a világban. Eleink kezének és szellemének a nyoma megtalál­ható minden kontinensen. Európa történetét nem lehet nélkülünk megírni. De világtörténet se létezik a magyarság nélkül. Részesei vagyunk az embe­riség fejlődéstörténetének, mégpedig számarányunknál jóval nagyobb mér­tékben! Viszont azt is tudatosítjuk, hogy nem mi vagyunk az alfa és az ómega: Arra azonban végképp nincs szükségünk, hogy mesékből és ha­zugságokból tákoljunk magunknak történelmet, másoktól "zabráljunk" el jeles tetteket és neveket, vagy hogy mások becsmérlése árán próbáljuk nagyobbként láttatni magunkat, ahogy azt jelenünkben olyan buzgón cse­lekszik a románok, a szlovákok és rajtuk kívül egész sor náció.

A British Museum bibliotékájában, a közép-európai régió könyvei között a legértékesebb ősnyomtatvány szövege így kezdődik: "Az Ephesom helyeknek yrth Zent Pál levelének elsew capitoliuma" - tehát magyarul íródott, holott keletkezési dátuma 1533. A közel 500 éves írá­sos emlék tiszteletet parancsoló magyar kultúrtörténeti érték. Pedig ko­rántsem az első és legrégibb...

Aquileiában, a Római Birodalom egyik valamikori központjában, a hatalmas ókeresztény bazilika oldalán hátrafelé nyilazó magyar harcos képe látható. A prágai Nemzeti Múzeum büszkesége Szent István kirá­lyunk kardja és egyéb relikviák. Se szeri, se száma a Bécsben őrzött /?/ magyar arany-és műkincseknek. Münchenben, a városi kincstár legfél­tettebb darabja Gizella királynénk keresztje, a római Szent Péter-bazili­ka Szt. István kápolnája pedig az egyik kedvenc kegyhely.

Bár kevesen hiszik, mégis igaz: minél messzebbre kalandozunk az időben visszafelé, annál több és annál beszédesebb magyar vonatkozású tényekre, ismeretekre, leletekre bukkanunk. Alig néhány hónapja annak, hogy Amerika valóban és dokumentáltan első felfedezőjéről, Türkerről, a derék magyarról számoltam be lapjainkban, aki ezt a - vikingekkel kö­zösen végrehajtott - tettet magyar rovásírással véste kőbe Újfundland Yarmouth öblénél. Ez a rovásírásos felirat az egyik legértékesebb ma­gyar nyelvemlék 1005 éves! És még ez sem az első!...

Persze büszkén sorolhatnánk a világ technikai fejlődésének megannyi csúcsproduktumát, amely mind-mind magyar találmány: a helikopter, a televízió, /a fekete-fehér és a színes televízió egyaránt!/, a televíziós fel­vevő kamera, a mikrobarázdás hanglemez, a videokamera, a modern fényképezés eszközei, szinte teljes egészében, a színes fotó-és filmtech­nika, a nyomdai fényszedés technikája, a Hold-radar, a telefonközpont, a villanymozdony, a korszerű robbanómotor, a porlasztó által, az atom-reaktor - nem sorolom, hiszen tovább már nem is illik… Inkább üljünk az időgépbe, és utazzunk a múltba, először csupán néhány ezer évre. Tájé­kozottabb olvasóinkat bizonyára nem lepi meg, ha a mezopotámiai (ere­deti magyar nevén Mező föld) Úr városára, a Zab folyóra, az Árpád, Arad, Paripa és Kis nevű városra utalok. Ezek természetesen magyar nevek, és egyértelműen jelzik eleink évezredekkel korábbi lakhelyeit. Ámde mi van akkor, ha Bihar-megyét említve, egyúttal az Indiában található Bihar-megyére gondolok? Csaknem mindenki találkozott már az indiai Bihar nevével és csaknem bizonyos, hogy a legtöbben véletlen egy­becsengésre gondolnak... igen, a nyelvek világában nem zárható ki az ilyesmi. No de nézzünk körül jobban, mert van még meglepő azonosság. Nem kapkodunk, a helyszín továbbra is India, ahol szintén megtaláljuk az Arad nevű települést, amelynek közelében folyóvizet jelöl az Árpa név, néhány további település neve pedig Avar, Bánát, Csaba, Csitár, illetve Gyula. Igen ám, de az Árpa nevű földrajzi név megtalálható még Chilében is, ahol várost jelöl, továbbá településnév a Kaukázusban, az Avar név pedig családnévként fordul elő a Kaukázusban, továbbá tele­pülésnév Új Guineában, de egy-egy helységnevet jelöl Szomáliában, Egyiptomban, Törökországban és Franciaországban is. Bánát szavunk pedig városok neveiként szerepel Libanonban, Ománban és Szudánban! Csaba nevünk a már említett előfordulásán túl, települést jelöl Etiópiá­ban, Kongóban és Zairében /kettőt/, továbbá Csaba nevű várost talá­lunk még Tuniszban és Zimbabvében is... Mi ez? Véletlen? Olyan nincs!

Mielőtt azonban magyarázatot adnék ennek a hihetetlenül hangzóje­lenségnek, lássuk tovább: Ugyanis fővárosunk nevének egyik felét, Budát megtalálhatjuk Angolában, Ghánában, Kongóban és Thaifóldön mint tele­pülésnevet, ráadásul Kongóban nem messze esik tőle a Tokaj nevű hegy és a Tisza folyó!, míg Zairében egy város, valamint két további falu is a Buda nevet viseli, Malájföldön pedig egy titokzatos barlang ismeretes Buda néven. Ugyanakkor egy-egy települést, azaz várost illetnek Csángó névvel Angolában, Chilében, Ghánában, a Kaukázusban, Peruban és Zairében. Csepel nevű város található a Tűzföldön, Csepelként jelölnek egy falut Bulgáriában, egy dombvonulatot Hondurasban, valamint egy települést Ukrajnában. Daru nevű falu található Etiópiában, Sierra Leonében, még­hozzá a Kam+Bia, Kal+Onga és Mende földrajzi nevek társaságában, de előfordul még Daru+Magyarvárosnév Tibetben, Új Guineában, Duna ne­vünk pedig falucskát jelent Angolában és Ghánában, dombhátat Nigériá­ban és tájegységet a Nyugat-Szaharában, méghozzá egy ottani Arad nevű sivatag, valamint az Atila nevű oázis közelében!

Akit még nem fáraszt a felsorolás, annak hadd áradjon tovább: Hu­szár nevű település található többek között Afganisztánban, Beninben (ez utóbbi az Ata-Huszár, Ata-Kozár, valamint az ottani Szemere falu viszonylagos közelségében!). Található azonban Huszár nevű falu Bulgá­riában, Kanadában, Közép-Ázsiában,/kettő is/. A Kislak településnév előfordul Indiában, a Kõvári törzs, valamint Zirc nevű falu társaságában! Három további helység is a Kislak nevet viseli Irakban, az egyik a Szabir nevű falu, a Magar nevet viselő hegy, valamint a Turán folyó közelében! Kifejezetten gyakori helységnév a Kislak Közép-Ázsiában, Törökország­ban pedig tizennégy helyen fordul elő!

A Lele név például gyakori földrajzi név Hawaiin, ahol együtt találha­tó a Lele+Makó elnevezésű heggyel, aminek az az érdekessége, hogy nálunk, a Maros mentén is egy-egy szomszédos helység a Lele, illetve Makó! De akad még Lele Kongóban, Nepálban és az Új Hebridákon!

A Magyar családnév ugyanakkor helységnév Indiában, egy domb­vonulat elnevezése Irakban és Libanonban, továbbá hét földrajzi nevet jelöl Máltán, települést Tuniszban, Burkina Faso-ban, a Fülöp-szigete­ken, egy város neve Indiában, településnév a Kaukázusban és az udmur­toknál, ezen utóbbiaknál éppenséggel az Almás, Káldi, Kocsis és Vajas települések szomszédságában. Méltánytalanul ritkán foglalkoznak ezzel a nyelvi tüneménnyel. Pedig a világ több mint hatezer nyelve közül egyet­len-egynek a szavai sem találhatók meg szerte a földkerekségen, még kis mennyiségben sem, nem pedig olyan általános és tömeges előfordulás­ban, mint a magyar nyelv szavai. A magyar családnevek és földrajzi ne­vek ezerszám /!/ fordulnak elõ a világ minden szegletében. A korábbi másfél évszázadban, a magyarellenesség és irigység mondatta egyes tu­dósokkal azokat az elutasító és megbélyegző jelzőket, amelyek szerint az ilyen irányú kutatás "délibábos", "árvalányhajas", "pántlikás" valami. Holott aki ilyesmit állít, az a tényekkel vitatkozik. Márpedig az a néhány szóegyezés, ami a kezdeti időkben ismeretes volt, azóta sok ezerre duz­zadt, hála a Hawaii-szigeteken, pontosabban Honoluluban élő és tevé­kenykedő Dr. Vámos-Tóth Bátornak és munkatársainak.

Az általuk képviselt új tudományágat a TAMANA névvel jelölik. Nekik köszönhető a világatlaszok és kisléptékű helyi térképek alapján azonosított magyar eredetű szavak gyűjteménye.

Ez az igényes kutatómunka időközben valóságos tudománnyá nőtte ki magát. A tünemény üzenete és hordereje mégis óriási és lenyűgöző. Dr. Vámos-Tóth-Bátor kutató, elemző és összegező munkája azóta egyértel­műen igazolja a Biblia azon tételét, amely szerint Bábel tornyának építését megelőzően, az akkori világ teljes népessége azonos nyelvet, egy ún. ős-NYELVET beszélt. Itt tehát nincs szó se többről, se kevesebbről, mint hogy a valamikori ősnyelvvel csaknem azonos nyelv - a MAGYAR! Úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar az ősnyelv, amely csaknem teljes egészé­ben megőrizte a Bábel előtti népesség közös ősnyelvét.

Tény, hogy a világ bármely más nyelve csupán egy-két másik nyelv­vel mutat rokonságot, szavai azonban nem élnek tovább a rokon nyelvek határain túl. (Ezen állítás ellenpéldájaként nem hozhatók fel az általános­ságban elterjedt és használatos idegen szavak, mivel azok jelenléte egé­szen mást fejez ki). Ilyen tünemény egyes-egyedül a magyar nyelv eseté­ben mutatkozik, mégpedig több mint 6000! eredeti magyar név és név­szerkezet előfordulása kapcsán, Hawaiitól Kamcsatkáig, az óceániai szi­getvilágtól a Tűzföldig !

Ha tetszik, essünk ámulatba, és ejtsünk ámulatba másokat is:

Igazán nevezetes családnevünk, a Fajsz név Afganisztánban és Indiá­ban is előfordul családnévként, illetve egy-egy lakóhely elnevezéseként, de települést jelöl Mikronéziában is! Ismeretes egy Kánya nevű város Elefánt­csontparton, amely név várost jelöl Thaiföldön, Zambiában pedig egészen gyakori családnév. Magor nevünk ugyanakkor helységnév Angliában, egy tájegység neve Libanonban és egy város neve Tuniszban. Várda nevű vá­rosunk sem áll egymagában, miután Várda nevű város található Indiában is, nem messzire a Maróti, valamint az Uzur nevet viselő hegységtől, a TAMANA nevű kikötőtől északkeletre. (Az Úz-Úr elnevezésű falu vi­szont Iránban is előfordul, amelynek határában ott folyik a Sió patak/ Mind­emellett nem kevesebb, mint tíz /10/ patak és folyócska viseli a Várda nevet Libanonban, míg Ománban megtalálhatjuk Várda városát, nem is akárhol, hanem a Galla, Istál, Kassa és Kurta nevű falvak által körülvéve, a Kádár és Madar nevű hegyek árnyékában, a Mátra nevezetű kikötővá­ros és egy Patak nevű település szomszédságaiban!

Szeged városának neve sem egyedülálló. Ilyen nevű települést talá­lunk ugyanis Etiópiában, egy Atila, valamint egy Csaba nevű község kö­zelében, a Sajó, illetve a Szuha nevet viselő folyók mentén!

Mielőtt fárasztóvá válna a felsorolás, zárjuk azt a Sió névvel, amely egyúttal városnév a Baszkföldön (ahol ismeretes még egy Szitya nevű hegy és egy Turul folyó). Ugyanakkor Sió névvel illetnek egy várost Bur­kina Faso-ban, egy továbbit: Csádban és egy folyót Ekvadorban, még­pedig az alábbi folyónevek társaságában: Balata, Búza, Iza, Mura, Szu­sza, Tísza, Una!. Három csermely, illetve patak viseli a Sió nevet Elefántcsontparton, amely név emellett tájegységet jelöl a Fülöp-szigeteken, vá­rosnév Iránban (a Gyula, valamint a Kend város szomszédságában!), ugyanakkor városnév Japánban is, egy lakóhely neve a Kanári-szigete­ken, dombvonulat neve Panamában) ahol egymás mellett helyezkedik el a Bab+Ocsa, Bor+Onka és a Tisza folyó, továbbá a Bag+Ola nevezetű falu, míg a Somogyban úgyszintén egymáshoz közel eső helységnév a Babócsa, Boronka és Bagola.../ De akad még Sió nevű város Thaiföld­ön is, egy további Togóban, egy pedig Új Guineában...

Azt hiszem, hogy ezt az ősiséget, ezt az isteni eredetet, a legősibb kultúra legnemesebb veretű edényét és eszközét fedezte fel nyelvünkben Sir John Bowring, azért nyilatkozott a magyar nyelvről a következőkép­pen: "A magyar nyelv olyan ősidőkre nyúlik vissza, amikor a ma beszélt európai nyelvek többsége nem is létezett. A magyar nyelv olyan szikla­tömb, amelyen az idők vihara nem hagyott egy karcolást sem. A magyar nyelv a gondolkodás függetlenségének ősi emlékműve. A magyar nyelv titka, magasztos varázsereje nagyobb, mint az egyiptomi piramisok meg­építésének rejtélye..." ( A teljes idézet a kötet más oldalain olvasható).

Erre a csodára érzett rá Teller Ede is, amikor egy beszélgetés alkal­mával a következőket mondotta: „Felfedezéseim közül arra a felfedezés­re vagyok a legbüszkébb, hogy csupán egy nyelv van, a magyar nyelv!” - Tömör megállapítás, amit illene tudatosítania minden magyarnak, nem pedig a szlovákok, a szerbek és a románok gyalázkodásain rágódni és a finnugristák tömény hazugságait szajkózni!

Nyelvőrségen

Egy Jespersen nevű nyelvtudóstól származik az a megállapítás, hogy "azon nyelv a legtökéletesebb, amely a legkevesebb szóval a legtöbbet fejezheti ki.". /Jespersen: Die Sprache 308. oldal./ Mivel azonban maga nem tudott magyarul, nem is sejtette, hogy megállapításával nyelvünknek állított talapzatot. Mert azok, akik a szláv vagy az angolszász nyelvek nyelvtani jellemzőit hiába keresik nyelvünkben, s a történelem folyamán ezt "hiányosságként" tüntették fel, azok ugyancsak megütköztek, s leple­zetlen ámulattal hajtottak fejet nyelvünk előtt, amikor megismerkedtek a magyar nyelv gazdagságával és szinte végtelennek tűnő variációs lehetősé­geivel, úgymint annak tárgyas ragozásával, harminchat mozzanatos, negyvenhat gyakorító, sok-sok kezdő, műveltető, ható igénkkel, főleg pedig igekötőink előre-és hátravetésivel, amivel a cselekvés és az idõ boszorkányos árnyalatait és mozzanatait jelölhetjük. Ilyen bravúrra a vi­lág egyetlen más nyelve sem képes!!

Szemléltetőül és ízelítőül álljon itt Weöres Sándor egyik apró remekműve:

Lingua mala

Szeretet, szerelem:
Magyarul két elem
Szeretet: égi tűz; Szerelem: pokol bűz
Mégis szeretetet Pokoli tárgyeset
Érdemlenem lehet
Szereteteteket?

Ez a jelenség persze prózai megközelítésben is lenyűgöző. Vegyük csak a néz ige módozatait: néz, nézeget, nézelődik, nézőben, nézve, nézvést, nézetlen, nézhetetlen, néztében, nézetében, stb. És valóban: nincs még egy olyan nyelv, amely képzőkkel, ragokkal és jelekkel olyan széles tartományokat lenne képes felölelni, mint a magyar. S bizony nyelvünk eme képességével más nyelveknek nagyon nehéz szembesülni, mert a szóban forgó ige egyetlen változatát, pl. a "nézdelődhetnénk" szavunkat csak így képes visszaadni a francia: "II pourrait porter longuement ses regards autour de lui"(sic). Ámde mi ebből nem kovácsolunk fegyvert, holott tudjuk: ilyen nyelvtani és szerkezeti tökéletesség tudatában más nyelvek képviselői nagy előszeretettel letromfolnának bennünket... Mindeneset­re, ha Jespersen tudott volna magyarul, megállapítását szives-örömest támasztotta volna alá az általunk idézett példával.

Nem szükséges azonban hosszadalmas idézetekkel és összehasonlításokkal bajmolódnunk, miután az adott nyelv gazdagságáról beszéde­sen vallanak annak alapelemei, a hangok - betűk. Közismert, hogy az olasz nyelv mindössze öt magánhangzót alkalmaz, szemben a magyar nyelv tizennégy /!/ magánhangzójával, amelyet nem halad meg egyetlen más nyelv sem - csupán a magyar!

Ez a látszólag képtelen megállapítás képezi ugyanis jelen dolgozatom lényegét.

Sem a magyar tankönyvek, nyelvtankönyvek, sem a hivatalos ma­gyar nyelvtudomány nem tárta még fel azt a hiányosságot, amely kikü­szöbölné azt a tévedést, mely szerint a magyar nyelv "csak" tizennégy magánhangzót alkalmaz: a-á, e-é, i-í, o-ó, ö-õ, u-ú, ü-û.

Ezennel bebizonyítjuk, hogy a magyar nyelv nem tizennégy (amely hiányosan is világcsúcs), hanem tizennyolc! magánhangzót ismer és alkal­maz, annak ellenére, hogy azokat nem jelöli!

Járjunk hát utána a titoknak: vegyük a leggyakrabban használt "e" betűt. Mindannyian ismerjük ennek sajátos, "magyaros", nyílt kiejtését, ami markánsan megkülönbözteti az idegen nyelvek zárt "é" betűjétől.

Amikor tehát azt mondjuk: igen - ebben a szóban ott szerepel a mi sajátos, nyílt "e" betűnk. Ízlelgetve ezt az "e" betűt, hasonlítsuk csak össze ezen betűnk hosszú "megfelelőjével", az "é"-vel: e - é. Hamarosan rájö­vünk, hogy az "é" tulajdonképpen nem az "e" hosszú megfelelője. Mert az „e” kiejtés szerinti hosszú megfelelője az "eee" lenne... Ugyanígy, az "é" betűnk rövid megfelelője nem az "e", hanem az "é" kiejtés szerinti rövid változata, amelyet "é"-ként jelölhetünk, s amely kiejtését tekintve azonos az idegen nyelvekből ismert, zárt képzésű "é"-vel.

Mindebből az következik, hogy amit és ahogy képesek vagyunk kiejteni és az élő magyar beszédből kihallani, mindazt nem tudjuk leírni. A latin betűkészlet ugyanis kevés a magyar hangskála jelölésére, az an­nak csupán Prokrusztész-ágya. Annak idején, amikor elvették tőlünk eredeti írásunkat - a rovásírást - kaptunk helyette egy "modernebbet", "nyugatit", amibe bele lett gyömöszölve nyelvünk, s íme, meghökkenve kell tudomásul vennünk, hogy az nyelvünk kiteljesedése helyett annak kerékbe törését eredményezte.

Lássunk példákat: Amikor kedves népdalunkat leírom, így teszek: Erre gyere, ne menj arra. - Holott nem ezt mondom: nem ezt éneklem, hanem azt: Eeerre gyere, ne menj aaarra, jobb út van eeerre mint aaarra. Hiányzik tehát "e" betűnk hosszú megfelelője, amiként hiányzik a nyílt képzésű "a" betűnk hosszú megfelelője is, amelyet alkalmas betű híján így jelölhetünk "aaa". Viszont az "á" már egy másik betű, az indogermán (általában az idegen) nyelvekből kicsendülő zárt „ä” hang meghosszabbí­tása. De ne tévesszen meg bennünket az idegen nyelvekkel való példáló­zás, hiszen a magyarban is él a zárt "á'', akárcsak az "ë".

Kedves és nagyfelkészültségű felvidéki íróbarátom, Gál Sándor pél­dául számos esetben folyamodik az általam is alkalmazott betűpótlékok­hoz, hogy lehetőleg hangzásában is hitelesen adja vissza azokat a kifeje­zéseket, amelyeket fontosnak tart. Közős szülőfalunk, Búcs egyes dűlőit például ekképpen jelöli: Újhëgy, Kendërës, Kutyahëgy, Hëgyajja stb.

A palóc nyelvjárásban például tökéletesen fellelhető "á" betűnk rö­vid megfelelője, az "ä". A kiejtés hitelességére törekedve, ezért aztán valahogy így kellene lejegyeznünk a palóc mese egyik mondatát: "Äkkor äztán ëlőgyütt várábú ä nägy király, mëgősmertë ä mëgmentőjit, s mentën hozzá ädtä felësigű säját lyányát".

Lehet, hogy főbb olvasónk számára az első próbálkozásra nem különülnek el az "új", sajátosan jelölt hangok, holott a magyar nyelvben máig élő, érzékelhető, megkülönböztethető és megkülönböztetendő hangok­ról - betűkről van szó. A segítség és összegezés kedvéért álljon itt a teljes magyar magánhangzó készlet, egyelőre önkényes jelölésben:

a - aaa, - ä - á, e - eee, ë - é, i - í, o – ó, ö – õ; u - ú, ü - û. És mondjuk
ki a végkövetkeztetést: A "nagy" nyugati világnyelvekkel szemben, ame­lyek - a legjobb esetben –hét magánhangzóval kénytelenek boldogulni, a magyar nyelv TIZENNYOLC magánhangzót ismer és alkalmaz!

Miénk az Ige

A hamis tanok által önpocskondiázóvá vált nemzedékek, meg a tudálékosok és az idegen szellemvárakba udvari bohócnak elszegődött bér­hazudozók évszázadok óta pengetik a szakadt húrt, a magyar nyelv primitív voltáról. A "magyar" etimológiai szótára maga öt kilójával sulykolja az általa nyelvi eligazítást remélők fejébe, hogy a magyar az egy szedett-vedett nyelv, amely szókészletét idegen nyelvekből kölcsönözte...

Kölcsönzőcédula híján azonban bajban vagyunk. A szavak kölcsön­zése ugyebár nem olyan dolog, mint például tökgyalut kölcsönözni a szom­szédtól, amely tárgyat, mindaddig, amíg én birtokolom, nem birtokolja a szomszéd. A szavak kölcsönzése viszont olyan dolog, mint a tanulás. Ugyanis, ha én eltanulok valamit a szomszédtól, attól annak még megma­rad a maga tudása... És ekkor jön a tanácstalanságom.

Mert ezek szerint a magyar nyelv "kölcsönzései" túl jól sikerültek: úgy "elkölcsönözte" szegény szomszédjai szavait, hogy azok meg sem maradtak nekik... Persze, hogy ez badarság. Nem is én állítom, hanem maguk az érdekelt nyelvek. Mert ha nem így van, akkor miként van az, hogy a magyar nyelv szókészlete ÖTVENSZERESE például a "kölcsön­adó" szlovák nyelv szókészletének?! (A magyar nyelv szókincsét több mint egymillió szó képezi!) Arról nem is beszélve, hogy vajon hol volt a szlovák nyelv, a szlovák és sok más nemzet akkor, amikor ezek a szava­ink nekünk már ezredévek óta a saját készletünk volt?!

Pedig a magyar nyelv sem fejlődhetett és cizellálódhatott évszázad­okon keresztül, hiszen az idegen, latinul beszélő királyok, a nemesség, a föld­birtokosok, stb. olyan elnyomó hatást gyakoroltak népünkre, kultúránkra és nyelvünkre, hogy joggal feltételezhető; miszerint ezen keserves évszázadok során a magyar nyelv nem hogy fejlődött volna, hanem hanyatlott, sorvadt, úgy szóanyagában, mint szerkezetében. Mégis, amit ma felmutatni képes, az egyenesen elbűvöli és lenyűgözi az értő nyelvészt/főleg azt/. Mert ne feledjük, hogy nem csupán a mérhetetlenül gazdag szókincs adja nyelvünk érté­két, hanem fogalom és képalkotó képessége, azaz tömörsége.

Visszanyúlva Magyar Adorján tapasztalataihoz és megállapításaihoz, magam is megtoldhatom néhány példával az ö bizonyíték erejű példáit: Egy alkalommal, horvát közegbe kerülvén, valaki megkérdezte tőle, hogy mondják magyarul azt, hogy: "on je otisao dole". Mire a válasz: "le­ment."... Erre aztán többen is fölkapták a fejüket, hogy ejnye már, mikép­pen lehetséges az, hogy magyarul ez a mondat ilyen rövid? A válasz: "Úgy, hogy a magyar nyelv szerkezete olyan tökéletes, hogy ezt lehetővé teszi. E két szótagból /!/ álló rövid magyar szó tökéletesen kifejezi ugyanazt, mint a szlávban az "On je otisao dole", vagy németül: "Er ist hinunter gegangen", avagy olaszul: "Egli e andato giu". Erre természetesen akár­hány példát fölhozhatunk:

Magyarul: lemennék Horvátul: Isao bih dole
Németül: Ich möchte hinunter gehen
Szlovákul: Iš iel by som dole
Olaszul: Potrei andare giu Angolul: I should go down (sic)
Magyarul: Beszéljen anyámmal
Németül: Sprechen Sie mit meiner Mutter
Magyarul: Hívtak-jöttem, küldtek-mentem
Németül: Man hat mich gerufen - bin gekommen, man hat mich geschickt - bin gegangen (négy helyett tizenkét szó!)

Vagyis:

Ha az emberiség haladását kívánjuk, akkor nem a kevésbé fejlett­hez, hanem a magasabb fejlettséghez kell igazodnunk..."! Tudja-e ezt az a szülő, aki anyanyelvétől megfosztva, idegen nyelvű iskolába kényszeríti gyermekét?.../

Sajnálattal, de bizonyítani tudjuk, hogy az utóbbi évszázadok során, dacára a környező népek nagylelkű "kölcsönzéseinek", nyelvünk folya­matosan sorvadt, ahelyett, hogy tökéletesedett volna. Szláv és német szer­kezeti hatások feszítették szét már-már nem is emberi, hanem isteni alko­tásnak tűnő nyelvünket. A magyar nyelvben eredetileg használatos jövő idő már teljességgel elsikkadt, elveszett. Alkalmazzuk még ugyan a „lesz", "leszek" szavakat, amelyeket a német csupán körül írással képes kife­jezni: "Es wird sein". Ennek hatására bizony már mi is azt mondjuk, hogy: "Oda fogok menni", "Meg fogom nézni", ahelyett, hogy azt mondanánk: oda menendek, megnézendem!

S vajon ki "emlékszik" még ezekre a hihetetlenül tömör, nyelvtani csodaszámba menő szóképletekre? - kikopott az emlékezetünkből. Pe­dig ilyen volt, ilyen hihetetlen, gyémánt tömörséggel fejezett ki a magyar nyelv bármit, tehát megköszönünk minden "kölcsönzést" -tisztelt Tudo­mányos Akadémia - csak megvagyunk.

A ma már majdnem ezer éves Halotti beszédünkben még az "emdül" kifejezés szerepel, ami később "ejendel"-lé módosult, de még mindig őrizte tömörségét. Ellenben ma, ezt már csupán így tudjuk: "enni fogsz", ami az áldatlan német hatásnak köszönhető, hiszen a német csak "wirst essen"-t képes mondani, akárcsak a szlovák: "budés jest". Vagyis eme idegen hatások következtében már mi is nehézkes körülírásokat használunk, csak azért, mert a német nyelv­nek nincs jövő ideje.

Más helyütt is idéztem már Giuseppe Mezzofanti bíborost, aki a nyelvtudósok közül is éltudósként emelkedik ki, lévén, hogy százhá­rom nyelven beszélt, értve és alkalmazva a nyelvjárásokat és tájnyelve­ket is. Emellett ötvennyolc nyelven írt. Mezzofanti az összes nyelvek közül a magyart emelte talapzatra elismerésül nyelvünk páratlan alkal­mazhatóságáért és dallamosságáért. Azt viszont már kevesebben tud­ják, hogy Mezzofanti magyarul is írt! Emilio Teza nyelvész két kis ma­gyar verset talált Mezzofanti hagyatékában. Kitűnő költőnk, Weöres Sándor, egész életében kereste Mezzofanti magyarul írt verseit. Érdek­lődését az fűtötte leginkább, hogy vajon mi ragadta meg az utolérhetetlen nyelvtudóst a magyar nyelvből?... Ez a kérdés olyannyira foglalkoztatta öt, hogy végül is ő maga írt néhány versikét, olyan szempontok alapján, ahogy azt Mezzofantiról föltételezte, midőn az rácsodálkozott nyel­vünk kincsestárára és egyedülálló kifejezőképességére.

Íme Mezzofanti magyarvers-kísérletei, Weöres Sándor elképzelé­sei szerint: A zseniális költő e versutánzatokba beleálmodja Mezzofanti kezdeti bizonytalanságait és hibáit is, nem mulasztva el érzékeltetni azt, ami nyelvünk csodálatra ragadtató, tényleges értékadója:

Ima Lingua Bella

Istenem, kerek Istenem Fordul, fordít, forgat, forog:
Hungáriának is legyen Magyar nyelven könnyű dolog.
Itáliának is legyen Megcsókollak, csókolgatlak,
Micsoda? Te tudod nekem! Csókolnálak, csókolhatlak,
Csókolatlan, csókolhatlan:
Huszonöt szó az olaszban.

 

Lö liõ

A magyaroknál odaát
Fából van a reterát,
Délibábot ereget,
Légy csípi a feneket.
Ha megcsíp a mérges légy,
Te is nagyon mérges légy,
Pofozd meg a feneked,
S agyon vágod a legyet.

* * *

Cúth János

(104-109 old.)

"A magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket!"

Generációkra visszamenően kimutatható az a fájdalmas öncsonkítás, amit azáltal hajtottunk végre, hogy magunkat kisebbítve, mások tetteiről zengedeztünk, saját hősiességünket pedig megtagadtuk. Idegen vezény­szóra? Lakájnak járó alamizsnáért? Korlátoltságból? Nem tudhatni. De ha utánajárunk a valóságnak - Padányi Viktor feltáró munkája nyomán ­akkor a tanult "történelem" és a valóságos múlt olyan szembenállásának leszünk tanúi, ami egyenesen sokkoló.

Apáink negyedikes gimnáziumi tanulókként még eredeti latinban ol­vashatták Julius Caesar galliai hadjáratának történetét. /Commentarii de bello Gallici/. Vagy, hogy mást ne mondjak, annak idején azt is betéve kellett tudni, miként verekedte végig a perzsák kis-ázsiai hadjáratát tíz­ezer görög bérharcos, azaz ismerni kellett a hadjárat teljes útvonalát és minden jelentős mozzanatát... Tanították ezt vala Xenophon Anabasis-a alapján. Iskolakönyveink oldalakon keresztül taglalták Hannibal itáliai hadjáratát, az átkeléstől az Alpokon a cannaei csatáig bezárólag. /Jut eszembe, hogy Hannibal legendás átkeléséről az Alpokon, még film is készült. Ennek egyik változatán gyermekkorom Európája szórakozott, minthogy Hannibal elcsigázott csapatainak küszködéséről igyekezett meggyőzni bennünket a realisztikus képekre törekedő film. Erőfeszítései közben azonban megfeledkezett az "úttalan-utak" mentén sorjázó sür­gönyoszlopokról…/

Tankönyveink viszont, mindezekkel szemben, a honfoglalás utáni első száz esztendő magyar hadtörténeti vonatkozásairól mindössze annyit tud­tak, hogy őseink "rabló hadjáratokra" jártak, s ezek során 955-ben Augsburgnál katasztrofális vereséget szenvedtek... A dolgot az teszi rend­kívül furcsává, sőt félelmetessé, hogy az utóhonfoglalás utáni száz eszten­dő hadtörténeti eseményeiről óriási mennyiségű magyar és idegen forrás­anyag, temérdek adat és leírás áll történettanításunk rendelkezésére...

Netán az jelentette a problémát s jelenti ma is - hogy ezeknek az isme­reteknek a summája merőben más képet idéz, mint az a szegényes, ten­denciózusan kiragadott néhány mondat, amit a szóban forgó ese­ményekről a magyar nép fiainak látniuk szabadott?... Nem kell találgatni, pontosan erről van szó.

Az évezredes magyar-történelem-hamisítás háttere, hogy minden „új" tankönyvet két-három régiből állítottak össze, a régiek viszont német és osztrák történelmi művek kompilációi voltak. Ferde szemléletű oktatáskul­túránk számára csak az volt komoly és megbízható, amit németből vettünk át… A német közegből hozzánk sodródott vagy német szuggesztiók alatt élő "tudományos" reprezentánsaink gyanakvó lemosolygással kezeltek minden magyar származású anyagot és feldolgozást. Pedig...

Így történt, hogy utóhonfoglalás kori történelmünk egyik leg­izgalmasabb és egészen grandiózus komplexumáról, a magyar külpolitika és hadművészet 18 esztendőt felölelő szakaszáról, amely a maga egészé­ben a X. század legnagyobb európai szenzációja volt, csupán a 955-ös augsburgi "ungar-schlachtot", no meg a hét "gyászmagyart" tartották fontosnak felmutatni a felnövekvő nemzedék elött. Micsoda szégyen! Persze nem véletlen, mert a fölöttünk uralkodó kategóriáknak szükségük volta német nagyság és a magyar törpeség kialakítására, egy kollektív magyar kisebbségi érzés keltésére és fenntartására. Ez aztán olyannyira sikerült, s oly jól jött a későbbi tiranniáknak is, hogy magunk is ebben nevelkedtünk, s ennek ellenkezőjét felfedezni: szívdobogtató élmény.

A 955. évi magyar háború, ahogy azt az ismert, elszigetelt formában és értelemben tanították, nem is létezett. Létezett ellenben egy 954-955-ös háború, amelynek befejező szakasza reánk nézve szomorú, bár érthe­tő, de amelynek első és határtalanul nagyobb méretezésű és jelentőségű hányada a MAGYAR TÖRTÉNELEM LEGRAGYOGÓBB, ÉS A NE­MET TÖRTÉNELEM LEGSZÉGYENTELJESEBB fejezete! Sőt, ha azzal a kifejezéssel élek, hogy a "legragyogóbb", nem is mondtam eleget, mert a 954. évi hadjárat sokkal nagyobb arányú és sikerteljesebb ma­gyar VILÁGSZENZÁCIÓ volt a X. században, mint például a nándorfehérvári diadal világszenzációja volt a XV., illetve Kossuth és sza­badságharca a XIX. században! Moszkvától Londonig, a skandináv vi­lágtól Cordováig, Rómától Bizáncig, nem volt olyan város, ahol ne tud­tak volna erről a hadjáratról, és a X. század derekán nem volt olyan gyerek Európában, aki ne ismerte volna azt a nevet: Bulcsú.

A német és osztrák történelemoktatásból teljes egészében hiányzik ez a hadjárat, s csak a szépségflastromot jelentő augsburgi ütközet van felem­lítve, nemzeti, nevelési szempontok miatt. Ez érthető is, német szempont­ból. Amilyen érthető azonban ez a németek szempontjából, annál érthetetlenebb, hogy a mi történelmi oktatásunkból is hiányzik, s hogy abban is csupán az augsburgi ütközet van felemlítve, noha EZ A HADJÁRAT JELENTŐSÉGÉBEN, ZSENIALITÁSÁBAN SEMMIVEL SEM MA­RAD EL JÚLIUS CAESAR VAGY HANNIBÁL, ILLETVE NAPÓ­LEON HADJÁRATAI MÖGÖTT, AMELYEK NAGYSZERŰSÉGE MEGKAP MINDENKIT, BÁR A VÉGÉN HANNIBÁL IS, NAPÓ­LEON IS ELBUKOTT. Mindenesetre Hannibálról nemcsak azt tanítot­ták, hogy miután őt az emigrációban is kérlelhetetlenül üldöző római nagy­hatalom elöl nem volt már hová menekülnie -öngyilkos lett. Hasonlókép­pen Napóleonról sem csupán a waterlooi vereség kapcsán, illetve Szent Ilona szigetére történt száműzetése révén tanultunk. A saját Bulcsúnkkal azonban így járt el - a saját történetírásunk. Amilyen felemelő érzés történelmünk eme dicsőséges lapjait visszapörgetni, éppoly szívszorongató és arcpirító dolog tudomásul venni, hogy mindezt megtagadtuk...

Bulcsú, vagy amiként kortársai nevezték: Vérbulcsú, ezen második nagy európai hadjárata - amelyhez hasonló méretezésű hadi vállalkozás félezer éven keresztül, Nagy Károly avar háborújától Batu kán tatárjárá­sáig Európában nem volt - nemcsak az európai történelemből maradt ki, ami a német közvetítő közeg sok mindent elnyelő tulajdonsága követ­keztében nem csoda, hanem ami nemzeti emlékezetünkből is hiányzik. Ez pedig nagy baj: halálos kórt előrevetítő tünet. Úgy hiszem, nem lesz érdektelen tehát, ha szorongattatásunk és hányattatásunk újabb hullám­völgyében, az ezer esztendős évforduló imponáló mérföldkövénél meg­kíséreljük feltölteni a magyar lelkekben a történelmünk 954. esztendeje helyén támadt vákuumot.

Bulcsú alakja messze felmagaslik a korhorizontján. Téved az aki benne csupán a magyar törzsi vezérek egyikét szemléli. Bulcsú a maga korában európai méretezésű személyiség. Neve a X. század derekán valahogy úgy cseng a kor Európájában, mint Churchillé vagy Eisenhoweré. Százada közepén magyar vezéri rangján, és a magyar törzsszövetség fő­horkájának közjogú méltóságán kívül a nemzetközi életben is két ritka kegyet és elismerést kifejező nemzetközi cím illeti őt meg. Bulcsú horka viselője a kor két legrangosabb címének - olyan címeknek, amiket az adott korban csak uralkodók viselhettek: ö a "bizánci császár vendégba­rátja" és "római patrícius". Mind a két cím nemzetközi kitüntetés, amit a császárok osztogatnak. Valami olyasmi, mint egy évszázaddal ezelőtt az aranygyapjú vagy a térdszalagrend legfelsőbb fokozata volt. Csak aki tisz­tában van a kor bizantikus etikettjével, s annak jelentőségével, az tudja megérteni, hogy mit jelentett külföldi személynek az isteni ceremóniákkal körülvett bizánci császár "vendégbarátjának" lenni. A "római patrícius" cím adományozása a Kr. u. VI. századtól kezd divatba jönni. A ravennai udvar, a bizánci udvar és a római pápai udvar adta kitüntetésül külföldi királyi személyeknek. Ezt a címet kapta és viselte élete végéig büszkén Alarich gót király, Theodorik császár, a frank királyság megalapítója, Clodwig, valamint Nagy Károly. Nos, Tas vezér unokája, Bulcsú, aki mellesleg 948-ban Bodonyban /ma Viddin/ megkeresztelkedett, egyéb magyar és nemzetközi címei között ezt a címet is viselte. Ha a névjegy akkoriban divatban lett volna, Bulcsú horka névjegyén meglehetősen hosszú lett volna a szöveg...

Az olvasó mindenesetre felmérheti a tényt, hogy nem a fejedelem volt a római patricius, hanem Bulcsú, a horka. De felmérheti azt a körülményt is, hogy nem István király köti az első külföldi "politikai" házasságot, amikor feleségül veszi Gizellát, hanem Bulcsú horka nénje az első ezen a téren a magyar külpolitikában, amikor férjhez megy Bajorország uralkodó herce­géhez, Arnulfhoz, aki így Gizellának, István király hitvesének dédanyja volt. /Arnulf lánya, Kál vezér unokája. Judit nagyhercegnő Nagy Ottó császár sógornője lesz, és ö kezdeményezi majdan Németországból a quedlinburgi követjárást és a térítés megindítását Géza fejedelem idején/.

Talán sikerült némileg érzékeltetni, hogy ki volt társadalmi és politikai értelemben Bulcsú, a magyar és a nemzetközi életben. A képet még ki kell egészíteni azzal, hogy mindezeken felül Bulcsú horka volt a X. század Európájának legnagyobb, fölülmúlhatatlan hadvezére. Mellette az induló 954-955-ős háborúban az észak-nyugati határvédő törzs vezére, Zoárd fia, Huba vezér unokája, Lehel tölti be a "vezérkari főnök" szerepét.

Tanulságos lenne egyúttal láttatni a kor politikai történéseit és azok indítékait is. Ezzel egyszer s mindenkorra el lehetne némítani azokat az erőteljes hangokat, amelyek unos-untalan "magyar rabló hadjáratokról", "magyar barbárságról" szajkóznak, nélkülözve minden tényt és hiteles­séget, messze-messze megkerülve a magyar hadviselés céljait és "tiszta­ságát". (A továbbiakban erről még bőven ejtünk szót.) Ezzel párhuza mosan fény derülne a magyar politika és a magyar fegyverek abszolút fölényére és súlyára. A kérdés immár egy évezrede várja a hiteles vá­laszt, ám a "választ" egyre-másra a magyarellenes szenvedély szolgáltatja...Vajon miért?

A hadjárattal kapcsolatban, amely egyszerre töltötte el rémülettel és kétségbeeséssel az egész akkor ismert világot, egykorú följegyzések 100 000 magyar harcosról beszélnek. Az adatokban némi túlzás van, mert bár a X. század derekának Magyarországa veszély esetén ki tudott vol­na állítani 100 ezer főből álló hadsereget egy támadó háborúba, az or­szágon kívül azonban semmi esetre sem vetett be mindent, még a tartalé­kot is. Történettudományunk reális becsléssel 35-40 000 főre teszi a bevetett haderő nagyságát, s a X. század viszonyaihoz mérten ez a had­erő is elképesztően nagy. Ebben a seregben jelen volt a horkák és Lehel törzsének két hadosztálya, a törzs biztosítására hátrahagyott egyharmad leszámítása után körülbelül 7 000 - 7 000 harcos, a többi törzsek által küldött önkéntes kontingensek. Ez a haderő együttesen tehát mintegy 35 - 40 000 főt tehetett ki, amikor az 954 tavaszán, 120 000 lóval /!/ meg­indult. /A magyarok szokás szerint átlag 6-8, sőt 10-11 lóval indultak egyénenként, részben azért, hogy a lelovagolt lovakat gyakran lehessen cserélni, részben pedig, hogy legyen mire csomagolni a zsákmányt. Málhájuk alig volt. Tartalékélelmük legtöbbször egy kis zsák húspor, egy zsákocska köles, természetesen a fegyvereken kívül/.

A sereg a szövetséges bajor és sváb tartományokon harc nélkül átvonul­va, előbb végigverte a három frank tartomány seregeit a Rajna innensőolda­lán‚ amelyek Ottó koronatartományai voltak. A frank erők megsemmisítése után a magyar haderő átkelt a Rajnán és Lotharingiában teljes egészében felmorzsolta, majd megsemmisítette Brúnó lotharingiai haderejét, amely fegy­vertény után Vörös Konrád Wurmsban ünnepélyesen és gazdag ajándékok­kal fogadta a magyarokat. Néhány napi pihenő után Brúnó másik tartomá­nyába, Köln és Maastricht vidékére vonultak, ahová mellesleg maga Vörös Konrád kalauzolta őket. A tartomány teljes katonai erejének megsemmisítése és a tartomány végigpusztítása után Brabantba nyomultak előre, a mai Belgi­umba, majd Lobbesen átverekedve magukat, Cambrayt ostromolták meg! Cambray alól délkeleti irányban, észak-Franciaországon vonultak át, megszámlálhatatlan, elsöprő fölényű katonai győzelem nyomán. A Laon-Rheims-Chalons vonalán haladva, Ottó további tartományára, Burgundiára törtek, amelyen úgyszintén ellenállhatatlanul nyomultak végig. Burgundiából a Riviérán át Itáliába törtek előre délről, tehát hátulról támadták meg Henrik tartományait, valamint Friault. Elfoglalták Veronát, és - körülbelül 500 évvel Attila ismert hadjárata után - Aquileját. Friaulban megsemmisítettek minden katonai építményt, végigtarolták az egész tar­tományt, s onnan vonultak 954. szeptemberében haza.

A hadjárat hét hónapig tartott. Ezalatt a sereg mintegy 5 000 kilomé­tert tett meg, a kisebb kitérőket nem is számítva. Ha a hadjáratot csupán a felvonulás szempontjából szemléljük, látnunk kell, hogy a hét hónap leforgása alatt körülbelül 250 éjszakát, 500 étkezést, 500 etetést és ita­tást kellett megoldaniuk 120 000 ló számára! Öt nagy folyóátkelést haj­tottak végre (Enns, Rajna, Rhone, kétszer a Po). Az ütközetek száma megszámlálhatatlan. (Hannibál útja Spanyolországból Itáliába rövidebb volt, seregének létszáma kisebb, arról nem is beszélve, hogy a felvonulás és a visszatérés között Itáliában áttelelt).

Bulcsú hadjárata egyszerűen megrendítő volt az egész világ számára. Az európai közvélemény kétségbe volt esve. A templomokban mindenütt szent­ségimádásokban könyörögtek a szorongó litániákon! "De sagittis Hungarorum libera nos Domine!" - A magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket!

Ezeknek a tényeknek a történeti oktatásból való "kimaradására" a tudatlanság sem mentség. Ellenben a dolgok hatásának ismeretében köz­bűntény nem mások - magunk ellen!

Bulcsú horka nevét (amely név a "bölcs" módosulása), a Komáromi járás egyik községe - szülőfalum Búcs őrzi.

(Padányi Viktor nyomán)

* * *

A rólunk, magyarokról elterjesztett sok ártó híresztelés megválaszolására, önvédelmünk érdekében létre kell hoznunk azt a történelemkutató csoportot, amely kezébe veszi ezt az ügyet, teljes odaadással műveli, és kutatásai eredményét: a valóságnak megfelelő, új felismeréseket közzé teszi, és eljuttatja külföldi egyetemi könyvtárakba is.

Erre a munkára keresünk magyar szíveket, szorgos kezeket.

Botos László

2014-04-30

---