A kutyát levágták
Schiffler Adolf temerini lakos (sz. 1941. december 23-án Nagybecskereken) visszaemlékezése a rezsőházai (ném: Rudolfsgnad szerb: Knićanin) lógerban eltöltött gyermekéveire.
(A nyilatkozatot Csorba Béla kérésére vállalta 2010. szept. 26-án)
„Arra emlíkszek, hogy egy kis barán, pocsolyán nem birtam átmenni. És egy partizán áttett rajta. De hogy hogy kerűtünk Rezsőházára, azt nem tudom. Az egész falu tábor vót. Azelőtt németek lakták. Nem vót dróttal bekerítve, de megfelelő távolságra egymástul partizánok őrizték.
Nem vót tűzrevaló. Nyáron mentünk a legelőre, szedtük a marhaganét, összegyömöszöltük száraz fűvel, és amikor megszáradt, azzal tüzeltünk. Vót, aki levágta a gerendát, hogy legyen mivel tüzelni. A ház majdnem összedőt.
Húszan is vótunk egy szobába, szalmán feküdtünk. Vótak a faluba kis konyhák, ott osztották a levest. Húst nem láttunk soha. Paradicsmot néha, meg krumplit. Emlíkszek arra, hogy [a táborlakók] megfogtak egy kutyát, és levágták. És akkor az vót a hús. Kaptunk is belüle.
Nem vót só, és az borzasztó. Kukoricakenyeret kaptunk, mindennap egy darabot, de frisset sohase.
A nép összetartott, egymásnak segítettek. Ha valaki megbetegedett, segítettek egymáson, ahogy tudtak. Nem emlékszek, hogy lett vóna tábori orvos.
Az épületekbe sok vót a potkány. Az én ujjamat is megrágták. A potkányt nem ették meg az emberek. A kutyát, ha begyütt a faluba, megfogták, az onnan ki nem ment. Meg a madarakat, galambot. Öregek, asszonyok, gyerekek vótak a táborba. Dolgoztatták is a népet, mezőgazdasági munkára hajtották őket, de a gyerekeket nem.
Vótak, akik megpróbátak kiszökni, de azokat általában elfogták. Már egy pár cső kukoricáárt vagy egy-két krumpliért is úgy elverték az embert, hogy a java meghalt. Hát még a szökésért!
A knićanini lógerban találkoztunk a páncsevói rokonokkal is. Ott volt a nagynéném, Kartig Sofie, a fia, Adolf, mint én, meg a lánya Julianna. Ők később kimentek Németországba, Bőblingenben vannak, Stuttgart környékén.
Nem tudom pontosan, hogy melyik évben, ’47-ben vagy ’48-ban elvittek bennünket Becsére, amerre az a kastély van, [Novo] Mileąevóra. Ott volt az az imanje [mezőgazdasági birtok], Proleternek híták. Azon kellett dolgozni. Ott már minden családnak vót külön szobája. Ott kezdtem iskolába járni, a Lajkó villanyszerelő lánya volt a tanító nénink, Temerinbű. Ebbül az időbül van fényképem is.
Az idősek nem szívesen meséltek arról, amit átéltek, mer fétek is, meg szégyellték is. Mer annyi mindent át köllött élni nekik, hogy azt nem is mind beszélni való.”
Megjegyzés:
A bánsági Rezsőházán a «lógert» a többi partizán haláltáborhoz képest viszonylag későn, 1945. októberében hozták létre, viszont a többinél jóval tovább – 1948 márciusáig – működött, német források szerint mintegy 11.000 áldozatot hagyva maga után. Valójában egyike volt – ellentétben a nyolcvanegynéhány munkatáborral és regionális központi gyűjtőtáborral – azon hat „lógernak” ( Járek, Mitrovica, Körtés, Gádor, Molin/Molyfalva, Rezsőháza), amit a munkaképtelen öregek, a betegek és a munkára még alkalmatlan gyermekek lassú elpusztítására eszeltek ki, elsősorban a németek, másodsorban a magyarok ellen.
De a táborokban akadtak más nemzetiségűek, elvétve még szerbek is, ha az OZNA (az ún. népvédelmi osztály) úgy ítélte meg, hogy már puszta létüknél fogva is potenciális veszélyt jelenthetnek az államrendre. Nem véletlen, hogy a vajdasági táborok egész rendszerét maga az OZNA-főnök, Vid Dodik – sokat mondó név - parancsnokolta.
Rezsőházára mindenekelőtt Közép- és Dél-Bánátból deportálták a korábbi vérengzéseket túlélt, zömmel német származású, munkára kevésbé alkalmas lakosságot.