Csorba Béla beszéde a kommunizmus délvidéki áldozatairól tartott megemlékezésen
a Magyar Országgyűlés felsőházi termében 2011. november 25-én

A huszadik század végére a Balkánon politikai értelemben összeomlott a kommunizmus és azzal együtt széthullott Jugoszlávia. Viszont szinte sértetlenül megmaradtak a titói rendszer legitimációját megalapozó világháborús mítoszok az igazságos, szent és hősies népfelszabadító háborúról, miközben a közelmúltig alig esett szó a felszabadítók által tömegsírokba küldött tízezrekről és a szinte nyomtalanul eltüntetett népcsoportokról. Biztató, hogy egyre több szerb entellektüel jut el annak felismeréséig, hogy mindaddig, amíg Szerbiában ezeket a mítoszokat nem szabadítjuk meg a rájuk tapadó hazug ideológiai és politikai sallangoktól, addig nem mondhatjuk el, hogy megszabadultunk a totalitarizmus kártékony örökségétől, nem mondhatjuk el, hogy a múlt árnyainak végleg leáldozott.
Miközben azonban a kommunizmus emberiségellenes bűneiről beszélünk, azt sem szabad véka alá rejtenünk, hogy a kisebbségek kiűzésének vérgőzös álma Szerbiában korántsem kommunista találmány, hanem jóval korábbi keletű, és összefügg – hogy egy Hannah Arendtől kölcsönzött kategóriával éljek-- a térség nemzetei között oly gyakran fejét felütő törzsi nacionalizmussal. A németek kitelepítését szerb politikus már 1918-ban fontolgatta, később a bácskai magyarok és németek Macedóniába telepítésének ötlete merült fel, de ehhez hiányoztak mind az anyagi, mind a politikai feltételek.

Vasa Čubrilović terve
A szélsőnacionalista Vasa Čubrilović – aki évtizedekkel később immáron köztiszteletben álló akadémikusként részt vett a miloševići törekvések eszmei előkészítésében is –, még tartott a második világháború, máris részletes tervezetet juttatott el Titóékhoz. Az ő memorandumából idézek: „Ha a Bácskából kétszázezer magyart eltávolítanánk, megoldanánk a magyar kisebbségi kérdést. (...) A katonaságnak még a háborús tevékenység idején tervszerűen és könyörtelenül meg kell tisztítania a nemzeti kisebbségektől azokat a vidékeket, melyeket a mi népességünkkel szándékozunk betelepíteni. (...) Gyűjtőtáborokat kell létesíteni, vagyonukat elkobozni, családjukat szintén táborba küldeni, s az első adandó alkalommal átküldeni őket nemzeti államukba.” Nos, hogy Titóék milyen mértékben követték Ćubrilović javaslatát, és milyen mértékben dolgoztak saját recept szerint, ezt egyelőre nem tudjuk, de talán nem is lényeges.

A több tízezer áldozat beszédesen vall a szándékok hasonlóságáról, még ha a magyarok ügyében a drákói szigor a kezdetekhez képest később fokozatosan enyhült is, miközben persze a németek kérdésében az új jugoszláv vezetés hajthatatlannak bizonyult. Milovan Đilas, azokra az időkre, amikor még ő is a partizánterror egyik legfényesebbre fent kardja volt, öregkorában így emlékezik: »...németjeink annyira elviselhetetlenekké váltak, hogy a Központi Bizottságban sokszor szóba került a német lakosság kiűzése a mi területeinkről. Persze, lehet, hogy mi meggondoltuk volna magunkat, ha az oroszok, a lengyelek, a csehek már nem határozták volna el a németek kiűzését, és azt részben már nem valósították volna meg. Mi az álláspontunkat ülésezés és eszmecsere nélkül fogadtuk el, mint olyan valamit, amit a 'német bűntettek' tettek érthetővé és elfogadhatóvá.» A partizánok által elkövetett 1944 októberi és novemberi mészárlások után a kollektív büntetés elvét alkalmazva azonnal elrendelték a németek internálását, mely teljes jogfosztottsággal és vagyonelkobzással is járt. Ekkor döntöttek az első magyar közösségek, legelőször a bukovinai székelyek internálásáról is: ezt követően közülük több mint ezren a szikicsi táborba kerültek, a legembertelenebb körülmények közé. Ugyancsak 1944 novemberében rendelték el a 16 és 50 év közötti magyar férfiak kényszermunkára történő mozgósítását a Bácska, a Bánát és a baranyai háromszög egész területén. Aki nem bírta a tempót, vagy elgyengült a rossz élelmezés miatt, azt likvidálták: ez történt az indjijai tábor egy csoport idősebb temerini férfijával is.

Rabszolgapiac az újvidéki táborban

Az újvidéki munkatáborban kommunista rabszolgapiacot működtettek. Aki akart, és volt rá pénze, a parancsnokságon magyarokat vásárolhatott ingyenmunkára. Szükség esetén a munkaképes fiatal nőket is munkaszolgálatra kényszerítették, márpedig szükség volt bőven. Könnyebb ellenőrzésük céljából vegyes nemzetiségű településeken az utcán és egyéb nyilvános helyeken a magyaroknak megkülönböztető jelzést: fehér karszalagot kellett viselniük. A legrosszabb azonban csak ezután kezdődött.
Január végén megkezdték a magyarok tömeges internálását is. Három Sajkás-vidéki falu -- Csurog, Zsablya és Mozsor – teljes magyar lakosságát kollektív bűnössé nyilvánították, s legalább háromezer embert, a járeki haláltáborba hajtottak.
Itt álljunk meg egy percre: valóban voltak a jugoszláv kommunistáknak haláltáboraik? A kérdésre nyugodt lelkiismerettel igennel felelhetünk. Hiszen mi másnak nevezhetjük azokat az eufemisztikusan „speciális lágereknek” nevezett létesítményeket, ahol munkaképtelen aggastyánokat, betegeket és a szüleiktől erőszakosan elválasztott gyerekeket tartottak fogva és éheztettek hónapokig, sőt olykor évekig. A Vajdaságban a közel nyolcvan munkatábor mellett hat haláltábort is működtettek a partizánok mégpedig Mitrovicán, Rezsőházán, Molyfalván (Molindorf), Körtésen, Gádoron és Tiszaistvánfalván, vagyis Járekon, elsősorban a jogfosztott német lakosság büntetése céljából. Mind a hatban ezrekkel mérhető az áldozatok száma.

Az általam legjobban ismert járeki tábor halotti anyakönyve szerint 1944. december 2-a (ekkor nyitotta meg kapuit a láger) és 1946. április 15-e között 6429-en haltak meg az internáltak soraiból, közülük 955 a gyermek (ebből nyolcvanan magyarok), az egynapos csecsemétől a kamaszig. Nemrégiben az egyik levéltárból előkerült egy írásos utasítás, amely szerint ezer gyermekre 60 liter tej kiosztását rendelik el. Fel tudjuk mérni, mekkora ez a mennyiség? Megmondom: egy gyűszűnyi fejenként. De – sok túlélővel beszéltem, aki gyermekként került a táborba --, s ők állítják, még ennyi sem jutott el hozzájuk.
A tábor orvosának – maga is internált rab – feljegyzése szerint „... az emberek 60 százalékán mutathatók ki a dystrophia jelei, ezek közül kb. felének dagadt a lába ... a lágerlakók 50 százaléka nem tud ruhát váltani, ezért nagyon nehéz gyógyítani a rühösséget és a gennyes daganatokat.”
„Fűteni csak pelyvával lehet, de abból sincs elég, sok embernek fagyás okozta sebek vannak a lábán. Szalmából több kell, mert az emberek a padlón és földön alszanak, a szalmát többször kéne cserélni...”

A többi táborban sem volt jobb a helyzet. Egy a rezsőházi lágert gyermekként túlélő temerini adatközlőm elmondta, alig várták, kóbor kutya tévedjen a táborba, mert akkor nem kellett patkányhúst enni, és a megsütött kutyából valamivel nagyobb falat jutott.
Az éhezés és a járványos betegségek mellett mindennaposak voltak a testi-lelki tortúrák, a fenyítések is, sőt többen lőtt sebeikbe haltak bele. Az esztelen terror elől menekülve sokan önként vállalták a halált. Közülük az egyik legrettenetesebb vég az 1908-ban született regőcei Virág Juliannáé, aki, hogy megmentse az éhhalál okozta szenvedésektől, inkább megfojtotta egyéves ikerlányait, majd felakasztotta magát.
E tengernyi emberi szenvedést, s nemkülönben a gyermekáldozatok sokaságát látva kérdem én, ki meri még azt mondani, hogy az internált németek és magyarok háborús bűnösök voltak és megérdemelték a büntetésüket? Vajon milyen háborús bűnt követhetett el a három hónapos korában megfagyott csúrogi Varga Manci, a kétévesen éhen halt zsablyai Ádám Józsi vagy az öt hónapos újvidéki Ocskai Krisztina? A bűnöket nem ők követték el, hanem azok, akik egy tollvonással kollektív bűnössé nyilvánították, s a halálba küldték őket és több ezer társukat. Ma viszont azt látjuk, hogy az őket rehabilitáló, feloldozó tollvonás mindennél nehezebben akar megszületni.

A vesztesek előnyben
Azt tapasztaljuk, hogy azoknak a nemzeteknek, amelyek vesztesként kerültek ki a második világháborúból, mintha kevesebb tétovázásra lett volna szükségük ahhoz, hogy szembenézzenek saját nemzeti történelmük árnyaival, mint a győzteseknek. Olykor olyan érzése van az embernek, mintha még mindig Sztálin axiómája érvényesülne, miszerint a gyenge mindig bűnös, még ha ártatlan is. Erre a machiavellista cinizmusra azonban tartós európai jövőt építeni aligha lehet. Hála istennek, Közép-Európában már vannak szívet melengető, felemelő, követendő példák is. Talán elég, ha a cseh David Vondraček katartikus erejű, az egész társadalmat felrázó filmjeire emlékeztetek itt a szudétanémetek elleni véres leszámolásokról és megsemmisítő táborokról – hosszú évekig már puszta említésük is tabutémának számított Csehországban és Szlovákiában. Hogy ezek a filmek megszülethettek, számomra azt bizonyítják, hogy a legkényesebb kérdésekhez, a legkínosabb nemzeti tabukhoz is hozzá lehet, sőt, hozzá is kell nyúlni minden hátsó gondolat nélkül, de a feltétel nélküli igazságkeresés szándékával és szenvedélyével.
Izgatottan várom, várjuk a szerb Vondračekeket, hogy – immár teli tüdőből – ők is megszólaljanak tudományban, művészetben és közéletben egyaránt.